A sas felszáll

Ember soha nem repülhet?
A fogadás állt.
Fenséges sassá változott,
És a sas felszállt.

Felszállt, hogy aztán egy vadász
Vegye őt észre,
Ki csak trófeára gondolt,
És nyereségre.

A gonosz nyíl elindult, hogy
Életét vegye,
De nem a földre zuhant, csak
Baráti kézbe.

A hiú vadász bosszúsan
Állt onnan tova,
A sérült sast pedig óvta
Igaz barátja.

Felépülvén ő a csúnya
Sérüléséből,
Újra felszállt, és lenézett
Büszkén az égből.

Nem számolt azonban velem,
Ravasz vadásszal,
És én célba vettem a sast
Hegyes nyilammal.

A nyílvessző egyenesen
A szívébe állt,
S dicsőséges repülése
Hirtelen megállt.

Zuhanni kezdett ő, felém,
A vadász felé,
De zuhantában karmait
Ő kiereszté.

Elkaptam hát a fenséges,
Szabad madarat!
De aztán rájöttem, ez egy
Múló pillanat.

Karmával a vergődő sas
Bőröm feltépte,
És éles fegyverével a
Szívem elérte.

„Így ér hát véget” – gondoltam,
„Vadász és préda”,
De az Isten az égben ezt
Másképp gondolta.

Rá kellett jönnöm, hogy vérző
Sebem nem is fáj!
Más lett a levegő, s az ég,
Akárcsak a táj.

A sas is érezte, ez így
Nem természetes,
Hiszen meghal minden lény, ki
Halálos sebes!

Megváltozott akkor, aznap
Vadász és a vad,
Mindketten tudták, érezték,
Szívük már szabad.

Egymásra talált hát dicső
Vad és vadász,
Ennél nagyobb csodát, ember,
Hiába is vársz!

Eltűnt a sas. És eltűnt az
Ifjú férfi is.
Átalakult üldöző és
Űzött préda is.

Két sárkány emelkedett fel
Földről az égbe.
Sorsuk mi lett? Elmondja majd
A mese vége.

Szárnyalj hát örökké, kedves,
Szárnyalj szabadon!
Szárnyalj sasom, szállj sárkányom,
Szárnyalj Alkonyom!

2006. november 7.