Azt már sosem... Az ellopott időt, a hátrahagyott múltakat, Azt már sosem kapjuk vissza. Szerteszét-foszlott mind: A holdbéli percmutató megfagyott az űrben, Ámde tüstént tovaszállt, mint pillangók a szélben, A percmutató kattant – egy álom halottá lett; Itt ragadtam: a sötétben örökre egyedül. Hisz láthatod: tőlem bárki különb. Szobor és jég Kóró vagyok hegyfokon – te büszke sólyommadár! Én maradok: életem, sorsom, sírhantom a kő. De te menj, menj már! És vissza soha-soha ne nézz! Ezért nem válaszolok, ezért fordítok hátat: Megtartom a tanulságot, amit tőled kaptam, 2011. június 23. |