Versek
Nagy Béla: Ballada
Mottó: Kissé(?) nagyképűen Villon, Kányádi, Faludy stb. után szabadon
Hajdan, mikor papírt találtam,
irkálni kezdtem én legott,
róttam a sort ballal, elszántan,
amíg a toll el nem kopott.
Rám szóltak: "írj a jobb kezeddel!"
s bár sírás gyúrta torkomat,
nem mertem kérni tisztelettel:
ne vezessék a tollamat!
Ifjúként annyi mindent írtam,
tiszteltem iskolát, tanárt
egy szintig, s lelkesen kigyúltan
ittam a versek szép szavát.
Aztán rám szóltak, mit hogyan kell,
s bár a jegyem rosszabb maradt,
mégis jeleztem tisztelettel:
ne vezessék a tollamat!
Írok én most is, bár ha tollam
tintája nem száradna még,
Pegazus hátán lovagoltan
semmi papír nem vón elég.
Ne szólj rám, szárnyas istenekkel
komázok örök lomb alatt,
s már merem kérni tisztelettel:
ne vezessék a tollamat!
Ajánlás:
Herceg! Ha ókulát veszek fel,
s tapogatom a sorokat,
akkor is kérem tisztelettel:
ne vezessék a tollamat!
Budapest, 2006.
Nagy Béla: Hajdanvolt játékaim
Velem még játszottak.
Ha nem volt más,
hát valami
állati lábszárcsontokat
jóapámmal kifőztünk,
s mint kis igavonót
kartondoboz vagy
lécből fabrikált
szekérke elé fogtuk,
s mi, kisgyerekek
így húzogattuk
kicsiny fogatunk.
"Lovainknak-ökreinknek"
még nevet is
adtunk.
Aztán valami
nagyobb fiú
eltiporta őket,
s az álom összetört...
De sebaj, mert
velem még játszottak.
Ha nem volt más,
hát a folyó medriből
a szomszéd Jóskával
körmeinkkel
agyagot vájtunk,
s gyúrtunk belőle
kicsiny állatkákat,
s a sparhelt parazsában
néha még
ki is égettük őket.
A kerítés bokrai alatt
fészkük is lett
az árváknak.
Aztán gonoszságból
valaki feldúlta
a fészket,
s az álom összetört...
De sebaj, mert
velem még játszottak.
Ha nem volt más,
hát bátyámmal
kabátokról gombokat
csentünk-vágtunk,
és esős napok
délutánjait
így gombfociztuk át.
Emlékszem,
ő a Vasas volt,
én már akkor is
a Ferencváros,
és micsoda
rangadók voltak!
Aztán anyánknak
hiányozni kezdtek
a gombok,
s az álom összetört...
De sebaj, mert
velem még játszottak.
Ha nem volt más,
hát nagyanyám
kártyákat írt
kis karton lapokra,
s kötényén
mint kaszinóasztalon
órákig vertük
a blattot.
Szegénykém mindig hagyta,
hogy -kicsiny fiú-
én nyerjek,
s már-már kártyakirálynak
képzeltem magam.
Aztán igazi lapokkal
testvéreim
jól megaláztak,
s az álom összetört...
De sebaj, mert
velem még játszottak.
Ha nem volt más,
hát a folyópart
óriás füzein
űrhajósok voltunk,
s vidáman hívtuk egymást
s a Földet
torkunk rádióján.
S bizony még
Tyereskova is
fiú volt,
mert a lányok
fára kapaszkodni
féltek.
Aztán barátom alatt
leszakadt az ág,
s bár csontja nem,
ám az álom összetört...
De sebaj, mert
velem még játszottak.
Ha nem volt más,
hát a gáttető
kemény földjébe
botokkal lakást
karcoltunk,
s környékbeliek,
fiúk, lányok
így játszottunk családost,
"papás-mamást".
Bizony, hiszen
másképp nem adatott,
így volt nekem is
gyerekszobám.
Aztán egy földgyalu
letörölte
a lakást,
s az álom összetört...
De sebaj, mert
velem még játszottak.
Ha nem volt más,
hát kis tarisznyába
karéj kenyérke,
kis avas szalonna
került,
és irány a mező!
Gyümölcsöt
adtak a fák,
friss vizet akkor még
a kutak,
s a folyó simogató
hullámokat.
S anyánknak,
hogy ne haragudjék,
mezei virágból
bokrétát vittünk.
Ó, búzavirágok, szarkalábok,
ó, margaréták,
ó, messzibe vesző
utak...
Ahol velem -
még játszottak...
Budapest, 2006.
Nagy Béla: Húsvét elé
Mottó: "...mert megölhették hitvány zsoldosok..."
(Pilinszky János)
Délceg fák,
szálkemények,
viharral dacolók!
Az ember
gonosz volt,
s a baltának ti is
megadtátok
magatok...
Gerendák!
Falak gerendái
havasi házakban:
oltalom-gerendák...
Mestergerendák!
Vésve az ige -
"Isten segítségével
építette...":
emlék-gerendák...
Gerendák!
Durván összeácsolva
(derékszög
kilencven fok):
ölő-gerendák...
Szögek!
Durván kovácsolt,
fába maró
szögek, kalapácsok,
vesztőhely-építők...
Szögek!
Durván kovácsolt,
húsba maró,
csontot ütő
szögek, kalapácsok,
kárhozat-kopácsolók...
Szögek, kalapácsok,
Koponyák-hegyén
csattogók...
Szálkák!
Köröm alatt
emlékeztetők...
Szálkák,
gyalulatlan gerendák
vadkan-sörtéi...
Szálkák,
izzó tűheggyel
vérző testet
vérezők...
Szálkák,
gerendává
dagadók...
Valahol
emberkéz emel
kenyeret
egy tányér fölött,
emberkéz tör meg
kenyeret
egy tányér fölött,
s valahol
fehér galamb
szárnya surran.
Mi ez a kenyér?
Ki ez a kenyér?
És valahol
a kéz
tovább mozdul,
és a kéz most
kelyhet borral
csordultig tölt,
és a kéz most
áldásra emelkedik,
s valahol
fehér gyertya
lángja sercen.
Mi ez a bor?
Ki ez a bor?
Mert amióta
tányér és kehely
felmagasztosult,
kenyér és bor
átlényegült,
gerendák, kalapácsok,
szögek, szálkák,
ti is
átváltoztatok
az örök építésre,
emberek pedig,
szerte a Földön
megváltattatok
az örök ÉLETRE,
Ámen.
Budapest, 2006.
Nagy Béla: Az édentől semerre
Mottó: "...akit innen tarisznyáltak
azt egykönnyen nem fogja az élet piszka
mert itt még a sár is tiszta"
(Kányádi Sándor)
Ha az az "itt"
itt volna
s nem süllyed
Atlantiszként
feneketlen örvény
feledés-sodrába
hogy legyen belőle
mély OTT
AZ ELÉRHETETLEN
Mert ott még az éj is
könnyű káprázat
itt még a nappal is
szörnyű homály
Ott még a rügyek
s a kis gyöngyvirágok
világra csodálkozó
zöld kis
lándzsái
belecsókolnak a
zümmögő kékbe
Itt észre sem veszed
hogy komor utcádba
beszökni készül
de félve
eloldalog
a Kikelet
Ott még
búzavirágok kékje
ölel szelíden
búzaillatú mezőket
vizek párája illan
homályos hajnalon
a madarak után
Itt izzó
Ördögkondér
a tér
s lábad szökését
lángpallos
vágja át
Ott még a színek
vad orgiája is
simogat
viaszos szemű
fürtök és szilvák
jövőt ígérve
búcsúzó csendjében
Itt a hullás zaja
dübörög dobhártyádon
a levél eltéved
rövid útján
s a tócsa
olajat vicsorog
Ott még szűz
a dér
puha takaró
a hó
hívogató
a karácsony
fenyőillata
Itt hiába
hull rád a hó
nem leszel tőle
tisztább
s a betlehemi csillag
erre nem jár
Mert ott még a föld is
magasra emel
itt még az ég is
mélybe taszít
Budapest, 2006
Nagy Béla:
Töredék arról, hogy mi a szerelem
Anikónak
Hulló szirmok közt, dús patak partján,
Lépdelve lassan, zúgó köveken,
Káprázva kikelet szűzi fényén
Kérdezted már, hogy mi a szerelem?
..............................................
Hogyha egyszer úgy ébredsz fel
Éjbe hulló terheiddel,
Hogy ajtódon álom koppan,
És a Másik látszik abban:
Az a szerelem.
Hogyha egyszer úgy indulsz el
Tenger-váró lépteiddel,
Hogy a lábad párát dobban,
És a Másik lépdel abban:
Az a szerelem.
Hogyha egyszer úgy nézel fel
Ádámos-Évás szemeddel,
Hogy az ősi tűz fellobban,
És a Másik villan abban:
Az a szerelem.
Hogyha egyszer úgy szédülsz el
Szirénás tekinteteddel,
Hogy az örvény mélye forran,
És a Másik vérzik abban:
Az a szerelem.
Hogyha egyszer úgy hullasz el
Leples tükörcserepekkel,
Hogy a fáradt húr elpattan,
És a Másik zendül abban:
Az a szerelem.
.............................................
Hulló lombok közt, ködös oltáron,
Térdelve halkan, síró köveken
Kihűlő Nap árva árnyékában
Kérdezd majd meg, hogy mi a szerelem...
Budapest, 2006.