Epilógus I.

 

Miért pont velem kellett ennek megtörténnie?
- Fejjel a falnak!
"Feisu" az arc volt... "wo-ru" pedig biztos a fal. Ah, ah.... mi is volt a "to"? Bár ez mindegy. Úgy tűnt ezeket az alakokat nem igazán érdekeli, hogy alig beszélek angolul. Miért mondtam ezt?... A figyelmeztetésük előtt (legalábbis azt hiszem az volt), a fejemet már a kemény kőfalhoz nyomták.

Mindez egy sorsolással kezdődött, Japánban.
- Graaaatulálok--! A főnyeremény egy öt napos, három éjszakás út Neew Yorkba!
A férfi elég élesen üvöltött ahhoz, hogy hangjával elvágja az ereimet és az oldalt lévő csengő pedig csilingelni kezdjen. Garan garan.

Garan, garan, garan, garan...

A fülemben még mindig hallottam a csengő zaját, de már New Yorkban voltam, pedig igazából én a második díjat szerettem volna.

Átvágtam a felhőkarcolók erdején és elindultam a Manhattan híd felé. Szerettem volna egy kis ennivalót venni a Kínai negyedben. Ha nem tudtam volna eldönteni, hogy mit szeretnék, akkor egyszerűen kértem volna egy adag rament. Azt a világon szinte bárhol ehettem.

Ahhoz képest, hogy főnyereménynek hívták, természetesen alig költöttek az utazásra. Ráadásul az út sem volt annyira pompás, mint amilyennek elképzeltem, de mivel két jegyet kaptam, a feleslegeset eladtam, így sikerült összekapargatnom egy kis költőpénzt.

Az, hogy New Yorkban voltak gyudon üzletek, nagyon meghatott (pénzügyileg). De sajnos a bolt neve romanjival volt, ezért valahogy furcsán hatott. Még csak egy napja voltam a városban, de máris úgy éreztem, mintha évek óta nem láttam volna kanjikat.
Ezen merengtem mikor céltalanul sétálgattam és hangos ricsaj ütötte meg a fülemet.

Öt vagy hat fiatal gyűlt össze egy kis sikátorban és hatalmas lármát csaptak. Úgy tűnt, mintha körbeállnának valamit. Kíváncsi voltam, ezért egy kicsit közelebb hajoltam. Akkor, vélhetően a legfiatalabb megfogta a karomat és nevetve trillázta "luk-ku, luk-ku".

Mi volt az?

Felkeltette az érdeklődésemet, ezért tekintetemet a tömeg középpontjára szegeztem.

Mi? Semmi sem volt ott?

Már épp hangot akartam adni a gyanúmnak, mikor átestem az első sokkon. Egy hangos kiáltással, a fiatalok megrohamoztak.

Ami ezután jött, természetesen ennek a fejezetnek a nyitánya volt.

Azt hittem, ha valamikor bajba kerülök, könnyen elbánok vele, ha csak az ítélőképességemre hagyatkozok... de a valóságban arra sem volt időm, hogy felfogjam a történéseket.
Nem tudom mi történt velem azután.
  Mikor magamhoz tértem, már a napsütötte aszfalton feküdtem. Felesleges megemlíteni, de mire felkeltem azok a csirkefogók már rég elmenekültek a sikátorból.
Remek, legalább nem öltek meg. Ez a hálával teli gondolat villant át az agyamon, majd észrevettem, hogy az összes holmim eltűnt... mégsem volt minden rendben. Elméletben, hálásnak kéne lenni, ha valakinek megkímélték az életét, de ez mindig gyorsan feledésbe merül, hála az emberek rövidtávú memóriájának. Most, hogy belegondolok, kevés esélyem volt a visszavágásra. Persze ez mind csak utólagos, haszontalan bölcsesség volt, de egyszerűen nem tudtam szabadulni a gondolattól.

Mint állatfotográfus direkt magammal hoztam egy nagyfelbontású kamerát a vakációra. A végén pedig mindent elloptak.

A feeenébe, mégis hány tízezerbe került az a kamera? Nem tehettem róla, de nagyon dühös voltam.

<=>

Mivel nem volt hová mennem, próbáltam elfojtani a dühömet és a hotelen keresztül felvettem a kapcsolatot a rendőrséggel. Az egész olyan volt, mint egy tipikus mozifilm vagy TV-s dráma. El kellett játszanom a "sztereotípikus japán áldozat" szerepét, ami még elszomorítóbb volt, mint maga a rablás.

Ráadásul a rendőrség reakciója is alulmúlta a várakozásaimat.

Odaadtak néhány biztosítási kérvényhez szükséges papírt. Később a hotel egyik alkalmazottja, aki beszélt egy kicsit japánul, felvilágosított  arról, hogy a rendőrség nem foglalkozik ilyen pitiáner ügyekkel. Persze, ha súlyosan megsérültem volna, esetleg még egy pisztolyt is a fejemhez szegeznek, akkor az eset teljesen új értelmet nyert volna.

De az a kamera, a drága kamera, amiért olyan sokáig spóroltam... lehetetlen, hogy ilyen könnyen feladjam! Főként azért, mert nem is volt pénzem, hogy megengedhessem magamnak a biztosítást.

Abból kiindulva, hogy mennyire ideges voltam, semmi sem garantálta, hogy mikor visszatérek Japánba, nem fogom összetörni az eladó fejét, aki a sorsolást rendezte.

Miközben azt képzeltem, hogy a térdemmel végrehajtom a Fénylő Varázslót*, kétségbeesetten könyörögtem az ott lévőkhöz. Bár a rendőrség nagyon szimpatikus volt, de végig ott lebegett az érzés, hogy az olyan borzalmas bűnök, mint a gyilkosságok, sokkal előbbre valóbbak, mint az én ügyem.

... És, az idős rendőrfőnök, aki újra a jelentést lapozgatta, áttanulmányozta a rablás körülményeit, majd motyogott valamit.

A fordítás nagyjából így hangzott.
-... Talán van mód arra, hogy visszaszerezze a kameráját... De ez olyasmi, amit nem szívesen ajánlanék.

<=>

- Istenem, istenem... Milyen szörnyű esemény.
Az ajtóban egy fiatal úriember állt.
A haja mogyoróbarna volt, arcán szemüveg figyelt. Pont úgy nézett ki, mint egy bankár. Ráadásul folyékonyan beszélt japánul, emiatt pedig könnyen japánnak nézhette az ember... de közelebbről nézve kicsit sem hasonlított egy japánhoz.
Nemrég a középkorú rendőrtiszt megadta az irányt és a helyet, majd azt mondta:
- Ha bármilyen kérdése van, kérdezze ezt az embert. Ő lesz a fordító.
Az arcára kiült zavart kifejezés azóta is kísért.
- Nagyon szerencsés, nemde?...A nyomozás vezetője, aki bemutatott önnek, Paul Noah - régen sokat találkoztam vele... Ha ő nem lenne, ma este biztos álomba sírná magát.
Azzal, hogy egy olyan kifejezést használt, mint az "álomba sírnád magad" világossá vált, hogy a férfi japántudása átlagon felüli. És a kiejtése is tökéletes volt... Nem, inkább úgy mondanám, a beszédének sokkal ősibb hangzása volt, mint a mai modern japánokénak.
- Hallottam a problémájáról... Attól tartok a holmijait Bobby és a bandája vitte el... Iya, azok a csirkefogók sok gondot okoztak mostanság.
... Ez egy szinten volt egy tréfával?
Bárhogy is néztem, volt valami gyanús a férfival kapcsolatban. Lehet, hogy valami detektív-féleség volt, de valamiért nem tudtam kitalálni a gondolatait és az aurája is nagyon különbözött egy átlag emberétől.
De a fenébe is ezzel, már az is hihetetlenül megnyugtató volt, hogy találtam valakit, akivel kommunikálhatok
... Ez a gondolat egy pillanat alatt eltűnt.
- Ez, hogy hangzik? Az ellopott holmijai.. cserébe az értékük egy tizedéért. Lesz egy kis beszélgetésem velük és visszakapja a kameráját is.
... Értem, minden bizonnyal ő volt a rablók főnöke. Nem csak a profit egy tizedét kapná meg, de elkerülné a felesleges hűhót ami az ellopott tárgyak eladásával járna.
Nos, az az egy tized mégis hihetetlenül jó ajánlat volt.
Elfogadtam az ajánlatot, közben egy pillanatra sem lankadt a figyelmem.
- Oké. Áll az alku.
A férfi azt mondta, mutat nekem egy helyet.
El akarják adni a szerveimet? Borzalmasan szédültem az idegességtől, ezért úgy döntöttem, hogy ha a helyzet úgy kívánja, majd menekülés közben azt kiabálom "Herupu".
Bárhogy is nézzük, "húsüzletnek" nevezzük, ha valakik azért ölnek, hogy az áldozat szerveit eladják.

Miközben ezeken a felesleges dolgokon töprengtem, egy nagyobb utca sarkán álló bárba vezettek.
A tábláján egy méhkaptár volt, a sejtekben pedig angol betűkkel ott díszelgett a név is. Mivel nem tudtam, hogy kell kiejteni angolul, ezért a kényelem érdekében csak "A méhkaptáros bolt"-nak hívtam.

Ahogy beléptem, tisztán éreztem a méz édes illatát. Az épület belseje sokkal nagyobb volt, mint amilyennek kívülről látszott. Ráadásul nem is igazán hasonlított bárra, inkább egy elegánsabb étteremre.

Mivel nem állt szándékomban bajba keveredni, óvatosan szemügyre vettem a körülöttem ülő embereket. A kiszámíthatatlan férfin kívül a helység tömve volt idősekkel, gyerekekkel és párokkal. Ez pedig többé-kevésbé megnyugtatott.

Kísérőm elsétált az üzlet végébe és mondott valamit a személyzetnek. A másik csak bólintott, majd eltűnt a helység hátsó részében.
-Áh, csak meséltem neki a helyzetéről... Pontosabban, megkértem, hogy szerezze vissza a holmijait. Iya Iya,  nemrég láttuk azokat a kölyköket errefelé... Tehát már csak órák kérdése és megtaláljuk őket.

Most már biztos voltam abban, hogy Ő és a rablók összedolgoznak, mégis képes volt megtartani az ártatlan álcáját. Természetesen ezt nem mondtam ki hangosan.

- Maa, amíg itt várakozunk, beszélgessünk egy kicsit.

Remek, fogalmam sem volt, hogy miről is beszélgethetnénk. Inkább megkérdeztem, miért ilyen jó japánból.
- Ah... az egyik ember a szervezetnél japán... Yaguroma-sannak hívják, de tudja sok másra is megtanított ám. Maa, a modern beszédet és a hangsúlyt a filmekből és a képregényekből tanultam.

Szervezet? Tehát mégis egy maffia-szerű dolog lehetett. Innentől már nem igazán számított kicsoda vagy micsoda, nyíltan megkérdeztem tőle.

- Nem... mi nem a maffia vagyunk. Bár nagyon sokszor egy csoportba sorolnak velük... minket valójában "Camorrának" hívnak. Tudja mi az?

Még sose hallottam ezt a szót.

- A Szicíliából származó szervezeteket hívják maffiának... eredetileg a vidéki városok fegyveres rendőrei voltak... amolyan önvédelmisek. Bár a Camorra is olasz, viszont Nápolyból származik. A szervezet börtönökben alapult, de a részletekről én se tudok sokat.

Szóval börtönökből? A "Camorra" máris sokkal veszélyesebbnek látszott, mint a "Maffia", de ezt a gondolatot inkább megtartottam magamnak.

- A csoportban én vagyok a conta é oro, a könyvelő. Maa, az, aki a csoport kiadásait irányítja... A maffiában ezt a feladatot a revizorok végzik.

Az én szemszögemből mindkét oldal ugyanolyan volt.

- Haha... Maa, manapság minden ember "maffiának" hív minket. Drog dealerek, kínai maffia, orosz maffia, csempészek... Csakhogy velük ellentétben a Camorra Nápolyban nagyon erős. De mivel mi itt születtünk Amerikában, lényegében "árvák" vagyunk és nincs közvetlen kapcsolatunk a nápolyi ággal.

Annak ellenére, hogy milyen sokat elárult a szervezetük működéséről, nagyon keveset fogtam fel abból amit mondott. Japánban soha nem kellett erőszakos csoportokkal foglalkoznom. A szemeimben, a "Camorra" és a "Maffia".... Akárhogy is néztem, azok az emberek, akik a társadalom sötét oldalán tevékenykedtek, számomra kicsit sem voltak valóságosak.

- Ez természetes. Még a New Yorkban élő emberek között is kevesebb, mint 1% találkozott bandákkal. Ebbe persze beletartoznak azok is, akiket ténylegesen bántalmaztak. Jómagam elég kíváncsi természetű vagyok, ezért gyakran beszélgetek önhöz hasonló emberekkel. Viszont, azoknak az embereknek a száma, akik eddig találkozhattak velem, nem több, mint ennek az 1%-nak a töredéke.

... Az igazat megvallva legszívesebben sírva fakadtam volna, hogy milyen balszerencsés vagyok.

De már magával ragadott a férfi beszédképessége. Hogy is mondhatnám... olyan volt, mintha egy régi baráttal beszélgettem volna, pedig valójában még egymás nevét se tudtuk.

- Iya... Valójában a számnak sokkal magasabbnak kellene lennie. Csak azért ilyen, mert akik tudnak a maffia létezéséről, ritkán beszélnek róla.

Ez egy tipikus mozis klisé volt. Míg a maffiát az "omertá" kötelezte, addig az átlagos városlakók inkább úgy tettek, mintha semmit sem láttak volna, mert féltek a bosszútól.
De... akkor mégis mi üthetett ebbe az emberbe, hogy egy vadidegennek elmesélte a szervezetek történetét?
- Haha! Maa, nem tudok sokat a többi szervezetről, de mi nem vagyunk olyan érzékenyek és nem csinálunk olyan szörnyűségeket, mint a bosszúállás... A szicíliai maffiában, a tagoknak tilos bármit is mondaniuk a szervezetről, ahová tartoznak. A Camorra... egyszer olyan volt, mint az amerikai maffia... de mi most már nyíltan felvállaljuk a nevünket... még a Főnök is válaszol a média kérdéseire.

Szóval szeretnek feltűnést kelteni? A kérdésemet egy perc néma csend követte, majd nevetésben tört ki.

Miután kiszórakozta magát, érdeklődve megjegyezte:
- Ön. Ön tényleg kimondta ezt előttem, egy Camorra előtt, huh... nem fél?

Abszolúte nem.

-.... vagy talán kételkedik abban, hogy gengszter vagyok?

Dehogy. Még ha hazudna is, minek jönne itt a Camorrával.

- Furcsa... Mikor az a srác, Paul, mesélt önről, azt hittem, hogy ön egy tipikus japán mimóza.

Milyen kedves öntől. És abból ítélve, hogy milyen jól beszél japánul, tudnia kellene, hogy az idősebbeket "-san"-al tiszteljük meg. Például Paul-san. Még ha a korhierarchia sokkal jelentéktelenebb itt, Amerikában, a fiatalabbaknak akkor is kéne egy kis tiszteletet mutatnia, nem? Legalábbis ezt tanultam a kézikönyvből.
Ezzel az egy mondattal, az életem fogaskerekei megőrültek, mintha valahol megnyomtak volna egy gombot. Ami abban a percben történt túlszárnyalta a legvadabb elképzeléseimet.
Ezúttal a csend sokkal hosszabb ideig uralkodott.

- Milyen véletlen egybeesés... hmm... érdekes...

Miről beszélt? Mikor látta mennyire összezavarodtam, elvigyorodott, mint egy gyerek, aki új játékot kapott... olyan volt, mintha épp meg akarna tréfálni - legalábbis ezt tudtam kiolvasni az arckifejezéséből.
És látszólag zavartan próbált megfogalmazni valamit, majd suttogva kimondta:
-Paul... fiatalabb, mint én.

Ah... huh? Várjunk csak egy percet, mit mondott? Az a zsaru, akárhogy is nézem, már jóval túl volt az élete delén... Lehet, hogy csak öreges arca volt?

- Olyan, nem... vissza az eredeti témánkhoz... az elmúlt hatvan évben legalább száz embernek mutatkoztam be úgy, mint a Camorra tagja. Persze ebbe nem számít bele a rendőrség és akik már ismertek... Eredetileg így volt. Most, hogy belegondolok, ha nem találkoztunk volna, soha nem ismerhettem volna meg egy magafajta turistát. Haha.
Egy percre azt hittem rosszul hallok. 60 év. Ez a fiatalember, aki előttem ül...? Nem voltam biztos abban, hogy tudom megítélni egy fehérember korát a kinézete alapján, de az előttem ülő férfi maximum 30 éves lehetett!
Látta hitetlenkedő arckifejezésemet, megigazította a szemüvegét, miközben zavartan magyarázkodott.

- Iya. Halhatatlan vagyok. Nem tudok meghalni.

Hoooo, szóval ez a fickó szerette az amerikai poénokat?

- Ah, nem hisz nekem, ugye? Pedig igaz. Megvághatnak, elégethetnek, nem halok meg.

Továbbra is makacsul ragaszkodtam a történet különleges amerikai poén mivoltához.
Miután látta, hogy még mindig nem sikerült meggyőznie, kedvesen elmosolyodott és ----
- előhúzott egy kést a szivarzsebéből, amit beleszúrt a kezébe.

Abban a szent momentumban, nem igazán értettem mi történt. Ahol a kés beleszúródott a férfi kezébe, bíbor színű vér kezdett csordogálni. Látván meglepődésemet, mosolyogva ezt mondta:
- Minden rendben... látja?

Lassan kihúzta a kést. Azt hittem, hogy a sebből ömleni fog a friss vér, de ehelyett a vérzés teljesen elállt.
És ekkor megláttam azt, ami teljesen ledöbbentett.

Az asztalra kifolyt vér... Vonaglani kezdett akár egy élőlény, miközben visszafelé igyekezett gazdája testébe, hogy eltűnhessen a sebben. Ezután maga a seb is nyomtalanul eltűnt és az asztalon egy vércsepp sem maradt.
Ha ez egy filmben történt volna, biztosan nevettem volna a remek speciális effekteken. De sajnos, ez az orrom előtt történt.
Legyen a folyadék anti-gravitációs ereje vagy az azonnali gyógyulás, de egyszerűen úgy éreztem, hogy ez a klisé filmen szebben mutatott volna. De ez csak rátett egy lapáttal a helyzet szürreálisságára.

Az esemény, ami ebben az üzletben történt... nem, ebben a világban - lehetséges, hogy csak én látok ilyeneket? Hisz ebben a klasszikus bárban, egy ember olyasmit mutatott, ami túlszárnyalta a fizika határait. Mégis, egyetlen dolgozó vagy vendég sem vette észre.

Rövid gondolkozás után, megszólaltam. Az előttem ülő.... Mégis milyen ember volt?
Megölne?
Egy percre a férfi egy kicsit kábultnak tűnt, aztán újra rám vigyorgott.

- Ez az első alkalom, hogy ezt a reakciót látom... egészen eddig, akik ezt látták, ha nem vettek elő keresztet, akkor pisztolyt szegeztek a fejemhez de... ah, természetesen később mindet elvitte a rendőrség. Iya iya, tényleg nagyon sajnálom őket. Bár néha, már az is elijeszti az embereket, mikor előveszem a kést.

Ez végül is természetes.

-...Miért ölném meg?

Mert szerintem egy szörnyeteg, válaszoltam őszintén.
Rosszul éreztem magam, amiért egy szörnyeteghez hasonlítottam, de ugyanakkor szerettem volna figyelmeztetni, hogy ne rémisztgesse többé az embereket ezzel a trükkel.

- Ritka az önhöz hasonló. Igazából, maga az első, aki ilyen nyugodt maradt.

Az emberek mindig azt mondták, hogy túl nyugodt vagyok vagy érzéketlen. Függetlenül attól, amit a többiek mondtak, mióta majdnem megevett egy fekete medve Hokkaidóban, úgy tűnt hiányzik a félelemérzetem. Valaki ajánlotta is, hogy legyek háborúfotográfus, de mivel nem tudtam semmit a harcmezőkön való túlélésről, biztos meghaltam volna. Azóta egyszerűen nem volt okom a halálra, megmaradtam állatfényképésznek.

Hallva a szavaimat, rám nézett és szemeit elöntötte a vidámság.

- Maga tényleg érdekes ember. Tudja, mivel ritka az ilyen alkalom, nem szeretné meghallgatni a legendámat? Egy történet azokról az időkről, amikor hozzájutottam a halhatatlanság erejéhez, és persze sok más kapcsolódó történet... Remek lenne időtöltésnek, nem gondolja?

Valóban, nagyon érdekes téma... de tényleg nem baj, ha olyasvalakinek meséli ezt, akivel csak most találkozott?

- Természetesen nem. Különben is, ha elmondaná másoknak úgysem hinnének önnek..

Szükségesnek éreztem, hogy megtudjam, nincs-e kapcsolatban egyetlen szektával sem. Mégis hogy lehetnék nyugodt, mikor egy halhatatlan ül előttem? Biztos nagyon lassú lehetek, ha erre csak most gondoltam.

- A-aa, ne aggódjon. Nincs közöm az efféle dolgokhoz. Csak szeretném kicsit elütni az időt, ez minden... Maa, ennek a történetnek van egy "démona" is.

Ez a férfi a Camorra önjelölt conta é oro-ja, aki úgy tűnt még halhatatlan is. Miután rendeltünk ételt a pincérnőtől, lassan elkezdte a híres "legendát".

- Nos akkor, kezdjük... Egy ember ivott a démon borából és halhatatlan lett. Ez a magányos története ennek a balszerencsés embernek. A helyszín New York, a szesztilalom idején. Megszámlálhatatlanul sok sors története, amik mind a "halhatatlanság borának" megjelenését övezik, és az emberek spirálja, akik ebbe belekeveredtek...

 

Érdekességek, fogalmak és megjegyzések
1, a Camorra egy létező szervezet
2, Az Omertá - a hallgatás törvénye.
3, Szesztilalom kora - New Yorkban az 1930-as évek. Értelem szerűen virágzott az illegális szeszkereskedelem, ami a maffiának is szép pénzt hozott, de ez már egy másik fejezet..
4. Conta é Oro - szó szerinti fordításban pénz számláló
5, Fénylő Varázsló - Mutoh Keiji gyilkos technikája. A School Rumble-ben Sawachika Eri is ezt használja.

 

←Előző fejezet | Következő fejezet→