A Gobelin története


Gobelin 1860-ból, Párizs
A Gobelin(ejtsd: goblen) név 1440-ig vezethető vissza. Gilles Gobelin kelmefestőként munkálkodott a XV. századi Franciaországban, majd Párizs elővárosában, St. Marcel-ben kelmefestő műhelyt alapított. Megkísérelt az akkor általánosan uralkodó olasz festési eljárással versenyre kelni, és mivel ez teljes képtelenségnek tűnt, műhelyét „Gobelin bolondházának” (Folie Gobelin) nevezték el. Későbbi sikerei miatt azzal vádolták meg, hogy az ördöggel kötött szövetséget. Utódai már képszövéssel is foglalkoztak, ezért azóta franciául a „Gobelins” a szövött kép neve is, különösen azoké, melyek a Gobelin-család eljárása szerint készülnek.

Az első, papírra rajzolt gobelin képeket az ablakon átszűrődő nap, illetve az üveglap elé helyezett gyertya által megvilágított felületen keresztül kopírozták a kelmékre. A másik eljárás a lyukasztásos technika volt: a papírkép alá helyezték az anyagot és átlyuggatták a mintát, majd a kelmén szénporral kirajzolták az ábrát. Később már tust használtak, és közvetlenül az anyagra rajzolták a kivarrni szánt képet.
Érdekes, hogy míg keleten hosszú évszázadokon át kizárólag geometrikus alakzatokat választottak a kárpitok motívumául, addig Európában az aktuális irodalmi háttérből (lovagregények, szerelmes költészet, vallás) merítettek gyakran szimbolikus alakokat a szövetek díszítéséhez.
A kertészetből átemelt szabályos növényi alakzatok, együttesek és csokrok kezdetben csak pár színből álltak, a mintalapok megjelenésével egyidőben azonban hatalmas színgazdagságra tettek szert. Az 1830-as, 40-es évek világos vásznai után az 50-es években a sötét alapszínek kerültek előtérbe, melyeken az aprólékos hímzés szinte olajfestménynek hatott. A legelterjedtebb és legkedveltebb témák a madaras, pillangós és virágos csendéletek, tájképek, bibliai motívumok és idézetek, híres festmények.

A gobelinkészítők gyakran festőóriások munkáiból dolgoztak: míg külföldön Raffaello, Rubens és Boticelli képei hódítottak, addig Magyarországon Mányoki Ádám, Mindszenti Mihály és Rippl-Rónai József készített gobelin-vázlatokat.Alapvetően kétféle gobelin létezik, amelyeket a felhasznált – többnyire előfestett – anyagok különböztetnek meg egymástól. Az előfestett vászon azt jelenti, hogy a kelmefestő, mint egy festővászonra, felfesti a mintát, így nincs másdolga a hímzőnek, mint a megfelelő színnel a megfelelő helyre ölteni. A gobelin egyik fajtája kis lukú, merev kanavára vagy gyöngyvászonra készül, vékony pamutfonallal: ez a tűgobelin. A másik a nálunk talán jobban ismert, vastag gyapjúfonallal, nagy lukú, merev kanavára hímzett „hagyományos” gobelin. Ezekből fali kárpitok, szőnyegek, bútorok, párnák és táskák készülnek. A gyapjú képek színgazdagsága megegyezik a tűgobelinekével, azonban méretükből és a fonal vastagágából adódóan öltésük nagyobb szemű. A miniatűrök felhasználására változatos lehetőségek kínálkoznak mind a lakótérben (dekorációk, kis terítők), mind hordható kiegészítőként (színházi táska, pénztárca, bross. A selyemszita a legapróbb anyag, amire tűgobelin hímezhető, és ez is többféle méretben létezik (121, 225 ill. 361 öltés/cm2).
Erre leszámolható minta alapján hímeznek, s így finom rajzolat, gazdag színvilágú képek készíthetők. Egy 70-80.000 apró öltésből felépülő tűgobelin akár 80-100 színt is tartalmazhat. (Rendkívül borsos ára miatt selyemszita szinte egyáltalán nem kapható az üzletekben.)

A gobelin hazánkban

Magyarországon először a XIV. századból származó Besztercei szójegyzékben olvashatunk fali kárpitokról, melyek különleges szövési technikával készültek és a falak réseit borították.
Két funkciót töltöttek be egyszerre: szigetelték a falakat és hangulatosabbá tették az egyes helyiségeket.
Történészeink egy csoportja állítja, hogy a magyar kárpitok az ősmagyarok sátraiból származnak, ellentmondva ezzel azoknak a forrásoknak, amelyek szerint a szövés művészete hazánkban csak a középkorban terjedt el.
A szövőszékekből kikerült kárpitok őseink mindennapjaiban a legdrágább műalkotások közé tartoztak, mivel a fonal rendkívül drága volt, a különleges (olasz illetve francia) technikával készült szőtteseket pedig csak igen kevesen tudták elkészíteni. Ilyen megbízásokra kizárólag nagy becsben tartott mesteremberek vállalkoztak, akik különleges díszruhába öltözve végezték munkájukat.

Lap teteje