A loncsos medve
Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl, élt egyszer egy kisgyerek. Ez a kisgyerek kiment egyszer az erdőre, s felmászott egy nagy körtefára, s ott a bécsi bicskájával elkezdett körtét enni. Amint eszegelődik, hát jön egy lompos, lucskos, vagyis ahogy arrafelé mondták egy loncsos medve. Nem tudom, hol járt, hol nem, de a hátán egy üres zsák volt. Amint a kisgyereket meglátta, odament a fa alá, s azt mondta neki:
- Te kisgyerek Adjál nekem egy kis körtét a bécsi bicskáddal.
- Nem adok bizony én, mert lerántasz.
- Dehogyis rántalak, dehogy! Nem én bizony, csak adjál!
Az hát szakított egy szépet, nyújtotta le neki. A loncsos medve azonban megkapta a kisgyerek karját, lerántotta annál fogva, s beletette a zsákjába. A kisgyerek sírt-rítt, de az bizony nem használt semmit, mert a medve hátára kapta a zsákot, s ment vele hetedhét országon keresztül hazafelé. Útközben elfáradt, letette maga mellé a zsákot, és elaludt ott helyben.
Amint ezt észrevette a kisgyerek, a bécsi bicskával kihasította a zsákot, teletömte tégladarabokkal meg szerbtövissel, maga pedig odébbállott.
Mikor a loncsos medve fölébredt, hátára vette a zsákot, s vitte egyenest hazafelé. Egyszer csak szúrást érez az oldalán. Szisszent egyet-kettőt, aztán azt mondja:
- Ne szurkálj, kisgyerek, mert majd meglásd, megtürücsköllek!
Azzal megy, csak mendegél. Egyszer csak még jobban szúrják az oldalát. Azt mondja megint:
- Ne szurkálj, kisgyerek, mert majd meglásd, megtürücsköllek!
Nem ért semmit a fenyegetés, annál jobban szúrták az oldalát. Azt mondja hát harmadszor is:
- Ne szurkálj, kisgyerek, mert bizony megtürücsköllek!
Most sem ért semmit a szó, csak szúrták az oldalát. Mikor aztán már elfogyott a tűröm-olaja, levetette a zsákot a válláról, s úgy megdögönyözte, hogy jobban sem kellett. Aztán megint a hátára vette és vitte, vitte hazafelé.
Mikor aztán hazaért, azt mondja az öreg ördöngös szülének:
- Eredj, te szülém, hordd tele a nagy üstöt vízzel, gyújtsd alá, melegítsd fel jól!
No, jól van. Az öreg ördöngös szüle telehordta a nagy üstöt vízzel, tüzelt erősen a katlan alá.
Mikor felforrt a víz, a loncsos medve kioldja a zsák száját, megfogja a csúcsát, rázza, hát úgy hull belőle ki a diribdarab kő meg a szerbtövis, hogy szeme-szája elállt bele a medvének.
- No, még így sohasem jártam! - mondja.
Avval hátára véve az üres zsákot, elindult. Ment, ment hetedhét országon keresztül, meg sem állott, míg vissza nem ért abba az erdőbe.
Hát a kisgyerek már megint ott volt egy nagy körtefán, ette a körtét a kis bécsi bicskájával, amúgy istenigazában.
Amint ezt a loncsos medve meglátta, tüstént odament a fa alá.
Azt mondja a kisgyereknek:
- Te, kisgyerek. Adjál nekem egy kis körtét a bécsi bicskáddal!
- Nem adok bizony én, mert lerántasz!
- Dehogy rántalak, nem rántalak biz én, csak adjál!
A kisgyerek szakított hát, és lehajította.
- Ó, te kisgyerek - mondja neki a loncsos medve -, nem azt mondtam én, hogy hajíts, hanem hogy adjál egy kis körtét a bécsi bicskáddal.
Addig kunyorált, könyörgött ott a fa alatt, hogy a kisgyerek szakajtott egy szép körtét. Nyújtotta lefelé a medvének. Az pedig megkapta a kisgyerek karját, lerántotta, s beledugta a zsákjába. Avval fölkapta hátára, vitte, vitte hetedhét országon hazafelé.
A loncsos medve útközben megint elálmosodott, de most már volt annyi esze, hogy nem tette le a zsákot, mert félt, hogy megint elszökik a gyerek.
Megparancsolta most is az öreg ördöngös szülének, hogy a kemencét tüstént fűtse be irgalmatlanul, a kisgyereket meg süsse meg benne. Avval maga elment, megtisztálkodott, s minthogy nagyon el volt fáradva, lefeküdt egy kicsit delelni.
Az ördöngös szüle jó sok fát hordott be, azzal úgy felfűtötte a kemencét, hogy majd összedőlt. Mikor már csak úgy szikrázott a kemence feneke, behozta a sütőlapátot, és azt mondta a kisgyereknek:
- No, kis szolgám, ülj fel erre a sütőlapátra!
A kisgyerek rákucorodott a lapátra, de valahányszor be akarta az ördöngös szüle a kemence száján dugni, mindannyiszor talpra állott.
- Nem úgy, kis buta, hanem ülj le egészen!
- Ó, kedves nénikém - mondja neki a gyerek - nem tudom én, hogy kell rá felülni, mutasd meg te előbb!
Az öreg ördöngös szüle nem kérette magát sokáig, ráült a lapátra. De a kisgyerek sem volt ám rest: amint ezt meglátta, hirtelenében meg kapta a lapát nyelét, s bevetette az ördöngös szülét a tüzes kemencébe, maga pedig nagy üggyel-bajjal felmászott a kémény tetejébe.
Mikor a loncsos medve felébredt álmából, keresni kezdte a szülét. Tűvé-heggyé tette az egész udvart, de nem találta sehol. Egyszer csak felnéz a kéményre, hát látja, hogy a kisgyerek odafenn gubbaszkodik a kémény legtetejében.
- Hogy mentél te oda fel, te kisgyerek?
- Hát alfelembe vasnyársat dugtam, és nagyot ugrottam.
A loncsos medve gondolta, hogy ő is úgy tesz, de amint nagyot ugrott, a vasnyárs keresztülszúrta, és meghalt. A kisgyerek pedig lejött a kéményből, és szaladt, szaladt, amíg csak haza nem ért.
Volt a világon egy király, annak három lánya. Kiküldte egyszer az erdőbe földiepret szedni. Megmondta nekik: aki leghamarabb teli szedi a kosarát, annak vesz legszebb ruhát. A legkisebb lány volt amúgy is legszorgalmasabb, hamar teliszedte a kosarát. A két öregebb alig szedett valamit, mással töltötték az időt. Amikor észrevették, hogy húguk nyerte meg a versenyt, elöntötte őket a rossz irigység. Azt mondja a legöregebb halkan a középsőnek: - Mit szól majd apánk, ha látja, hogy ilyen keveset szedtünk? A húgunk meg teliszedte a kosarát! Majd megkérdezi: mit csináltunk? Mit felelünk? Hogy ki ne kapjunk, üssük agyon inkább a húgunkat. Otthon azt mondjuk: elveszett az erdőben! Kerestük sokáig, azért is nem tudtuk teliszedni a kosarunkat, azért jöttünk ilyen későn haza. A középső lány nem akart beleegyezni, de a legöregebb végül mégis csak agyonütötte a szegény legkisebbet. Azután elásta. Otthon az apjuknak azt hazudták, hogy a kis húguk elveszett az erdőben, keresték mindenfelé, de nem találták, azért is nem szedhettek a nagy kereséstől elég epret, rájuk esteledett, alig tudtak ők is hazajönni! A király igen nagyon sajnálta a kislányát, bánatosan megsiratta, ő volt a legjobb a lányai közt. A szegény legkisebbik királylányból pedig ott künn az erdőben jávorfácska nőtt. Tavasszal juhász legeltetett azon a tájon. Amint egyszer a jávorfácska felé ment, gondolt egyet, levágott róla egy ágat, és furulyát csinált belőle. Mindjárt meg is próbálta, belefújt. De a furulya mindig csak ezt szólta: Fújjad, fújjad, juhászlegény! Arra ment egyszer maga a király is, hallgatta, hogy mit mond a furulya. Mindig a kislányára gondolt. Most az jutott eszébe, milyen rejtelmesen tűnt is el az ő kislánya az erdőben. Megkérdezte a juhászt, hol vette a furulyát. Felelte a juhász: - Itt vágtam az erdőben. Gondolt egyet a király: - Add csak ide azt a furulyát. A juhász odaadta a furulyát. A király a szájához vette, belefújt. S a furulya most ezt szólta: Fújjad, fújjad, királyatyám! Megvette a király azon nyomban a juhászlegénytől a furulyát, hazavitte, odaadta a feleségének, hogy fújja meg az is. Mikor a királyné fújta, ezt mondta a furulya: Fújjad, fújjad, királyanyám! Hallgatják mindketten, hogy mit mond a furulya. A királyné már régóta abban a hitben volt, hogy többet tudnak a lányai a kis húguk elvesztéséről, mint amennyit mondanak. Behívatja hát őket. Ahogy belépnek, a királyné odaadja a kisebbik lányának, hogy fújja meg a furulyát. A furulya azon nyomban elkezdi: Fújjad, fújjad, rossz nénécském! - Most fújd meg te - mondta a királyné a legöregebbik lányának. De bizony az már nem akarta. De nem térhetett ki. Kezébe nyomták a furulyát, meg kellett fújnia. Alighogy megfújta, a furulya máris elkezdte: Fújjad, fújjad, én gyilkosom! A gonosz testvér kiejtette kezéből a furulyát. Aztán térdre csuklott, úgy szánta bánta bűnét, s rimánkodott kegyelemért. De a király rögtön kiparancsolta a házából, a fővárosból, az egész országból azzal, hogyha visszatér, a fejét veszik. Az erdőben nőtt jávorfácskát pedig nagy gonddal kiásatta, és az ablaka alá ültette.
Egy papné, valamikor régen, a tányért, tálat, tejesfazekat belerakta egy kosárba, s elküldte a szolgálót, hogy mossa meg a patakon. A szolgáló mosogatás közben meglátta, hogy egy rák épp akkor mászik ki a vízből. Még soha rákot nem látott, hát rábámészkodik, s egy kicsit fél is tőle. Azonban ott megy egy huszárkatona lóháton. Kérdi tőle a szolgáló: - Ugyan bizony, vitéz uram, mi az istencsodája az ottan? - Az bizony, húgom: rák - feleli a katona. A szolgáló erre megbátorodik, közelebb lép a rákhoz, nézni kezdi, s azt mondja: - Az bizony mász. - Az bizony rák - mondja ismét a katona. - Az bizony mász - mondja nagy nyersen a szolgáló. - Az bizony rák - feleli harmadszor is a katona. - Ugyan bizony, vitéz uram, miféle lélekkel mondhatja azt, mikor én jól látom, hogy mász - mondja a szolgáló. - De hát már húgomasszony is miféle lélekkel mondhatja azt, mikor én jól látom, hogy rák? - kérdi a katona. - No, én nem vagyok sem vak, sem bolond, én jól látom, hogy mász - mondja a szolgáló. - No, én nem vagyok sem vak, sem bolond, én jól látom, hogy rák - mondja a katona. A szolgáló megharagszik, s amennyi edény nála volt, mind a földhöz veri, hogy mind diribdarabra törik, s azt mondja nagy méreggel: - Az isten engem éppen úgy pusztítson el, ha nem mász. A katona leugrik a lováról, kirántja a kardját, elvágja a lova nyakát, s azt mondja reá: - Az isten engedje meg, hogy a hóhér éppen így vágja el a nyakamat, ha nem rák. A katona elmegy gyalog, a szolgáló is hazamegy az edény nélkül. Kérdi tőle a papné: - Hát hol vannak az edények? A szolgáló elbeszéli, hogy mi történt közte és a katona között a másszal s a rákkal. - Hát te csak azért törtél olyan kárt nekem? - mondja a papné. - Ó, asszonyom! Hisz én nem is hagyhattam annyiban, mikor én jól láttam, hogy mász, mégis az a gaz katona mind csak azt hajtotta, hogy rák! A papné éppen kemencét hevített, mert sütni akart, erre még inkább megharagszik, kapja a százforintos új bundáját, belöki a kemencébe s azt mondja: - A tűz lángja éppen így égessen el engemet, ha mind a ketten bolondok nem voltatok! - Hát itt miféle égett bőrbűz van? - kérdi kívülről bejőve a pap, s mikor megtudja, mi történt a rák és a mász miatt, kapja a palástját mérgében összevagdalja azt egy fejszével a küszöbön, s azt mondja: - A hóhér éppen így vágjon össze engemet, ha mind a hárman bolondok nem voltatok! Odaérkezik a mester. A bornya betévedt a pap udvarára, az után jött, hogy hazahajtsa. Az is megtudja, hogy miféle dolog történt, s miért. Kap egy botot, s úgy vágja főbe a maga bornyát az ajtó előtt, hogy az mindjárt felfordul s megdöglik. És azt mondja a mester: - Az isten engedje meg, hogy a tüzes mennykő éppen így üssön agyon engemet, ha mind a négyen bolondok nem voltatok! Érkezik az eklézsia kurátora is, kérdezi, hogy mi történt ott, s amikor elbeszélik neki, megharagszik, felkapja az eklézsia ládáját, s úgy vágja a földhöz, hogy a láda darabokra szakad, a drága abroszok, kendők széjjelomolnak a ház földjén, s azt mondja: - Az isten éppen így pusztítson el engemet, ebben az órában, ha mind az öten bolondok nem voltatok! Betoppan azalatt az egyházfi is, látja az abroszokat és a kendőket a földön, összecsapja a kezeit, s kérdi, hogy ugyan bizony milyen dolog történt, s miért is történt, s mikor megtudja, felkapja a földről az abroszokat, kendőket, diribdarabokra hasogatja mind egyig, s azt mondja: - Az ördög éppen így szaggasson el engemet, ha mind a hatan bolondok nem voltatok! A hír elterjedt a történt dolgokról továbbig. Arra összegyűl az eklézsia, felgyújtják a papi házat, s azt mondják: - A tűz lángja így égessen meg minket, mind amennyien vagyunk, ha mind a heten bolondok nem voltatok!
Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl volt a világon három szegény ember. Egyszer ezek hárman kimentek az erdőre fát vágni. Csak vágják, vágják a fát, egyszer megszólal az egyik szegény ember: - Ej, de jó volna, ha csak egy kívánságom is teljesednék! - Miért? Mit kívánnál? - kérdi a másik szegény ember. - Én azt - mondja az első szegény ember -, hogy mikor hazamegyek, legyen egy tál kolbász meg egy fehér cipó az asztalomon! Hát te? - Én meg - mondja a másik - azt kívánnám, hogy egy tál túrós lepény legyen az asztalomon! És te? - S a harmadikhoz fordult. A harmadik, aki a muzsikus bandában bőgőzni szokott, s így sokat tapasztalt, azt gondolta, hogy hiába kíván bármit, csak nem teljesedik az be. Ezért tréfálni akart egy kicsit, s ezt mondta: - Én meg azt kívánnám, hogy mivel gyereket vár úgyis a feleségem - mikorra hazamegyek, egy helyett tizenkét rajkója legyen! Eljön az este, viszik haza a fát. Bemegy az egyik szegény ember a házába, hát ott a tál kolbász meg a fehér cipó! Bemegy a másik is, hát ott a tál túrós lepény! Hazamegy a bőgős is, hát éppen ott találja a bábaasszonyt. Tenné le szokás szerint a fát a bőgős a szögletbe, de rákiált a bába: - Ne tegye kend oda, ott gyerek van! Tenné szegény bőgős a másik szögletbe a fát. A bába megint rákiált: - Oda se tegye kend, ott is gyerek van! Tenné a szegény bőgős a kamrába; a bába megint rákiált: - Oda meg éppen ne tegye kend, mert ott két gyerek is van! Tenné ide, tenné oda a bőgős a fát, mindenütt tele a ház gyerekkel. Sehova nem tudta letenni a fát szegény bőgős. Utoljára is megharagszik, s most már ő kiált: - Ejnye, disznó teremtette, hány gyerek van itt? - Biz itt - felel a bábaasszony -, éppen kerekszám tizenkettő! Megijed erre a bőgős, hogy tartja ő azt el. Kilép a ház elé, s ott így sóhajt: - Hajaj, az asszonyon kívül tizenharmad magammal leszek a háznál. Szerencsétlen szám! Inkább mennék a pokolba kályhafűtőnek! Alig mondotta ezt ki, mindjárt ott termett egy sánta ördög. Nyakon csípte a bőgőst, vitte azon nyomban a pokolba kályhafűtőnek. A tizenkét gyerek otthon nőtt, nőtt, növekedett, úgy annyira, hogy mindnyájan legénykort értek. Egyszer a legkisebb azt kérdi az anyjától: - Édesanyám, sohase volt nekünk édesapánk? Vagy ha volt, hova lett, hogy én sose hallottam róla semmit? Mondja neki erre a szegény asszony: - Bizony volt nektek is, fiam. De mikor megszülettetek, azt mondta, hogy tizenhárom szerencsétlen szám, ő nem lesz tizenharmad magával egy fedél alatt. Mérgében kiment a házból, azóta se látta senki: Odaveszett! Felel erre a legkisebbik gyermek: - No hát, ha így van, édesanyám, majd megkeresem én, s haza is hozom! Evvel elindult a fiú világgá, az apját keresni. Kereste, kereste, az egész föld kerekségét összejárta utána, de csak nem akadt rá. Amint így keresi, éppen egy erdőben, észrevesz egy nagy nyárfát. A fa hegye az égbe ért, a gyökere a pokolba. No, gondolja magában a fiú, ha a földön nincs az apám, bizonyosan az égben találom. Fölmegyek oda is, legalább odafönt is széjjelnézek egy kicsit. Azzal elővett egy fejszét, elkezdett magának grádicsot vágni a fába. Mindig feljebb, mindig feljebb vágta maga előtt a grádicsot. Utoljára is felért az égbe. Amint felért és széjjelnéz, látja a tömérdek sok lelket a mennyország kapuja előtt álldogálni. Nézte őket, nincs-e közte az apja. Majd félretessékelte őket az útból jobbra-balra, odament a kapuhoz, bekopogtatott rajta. - Ki van ott? - kérdezi belülről Szent Péter, a kapus. Feleli a fiú: - Én vagyok a Zsiga bőgős tizenkettedik fia. Mondják belülről: - Most nem lehet bejönni, várakozzál. - Nem várok biz én, nem az az én dolgom - feleli a fiú. - Eresszenek csak be, hadd keressem meg az apámat. Felelik megint belülről: - Már, fiam, most nem ereszthetünk be, mert nincs itthon az ég ura. Majd ha hazajön, akkor gyere. A fiú látta, hogy már így semmire sem megy. Kapta magát, behajította a kalapját a kapun. S kiáltott fennen: - Jaj, Szent Péter uram, befútta a szél a kalapomat, adja ki! Feleli belülről Szent Péter: - Kiadnám, fiam, de messze elgurult, nem is látom. S míg érte járnék s keresgélném, ez a sok ménkű lélek mind bebujkálna a kapu alatt a kutya-bejáráson. Kiáltja a fiú: - Nohát, eresszen be kelmed, majd megkeresem én! - Jaj, fiam, de ha nem lehet! Mondtam már! Kiáltja be erre mérges hangon a fiú: - Jól van! Majd bepanaszolom a gazdájának, csak jöjjön haza, hogy kelmed bennfogja a más ember igaz jószágát! Szent Péternek mit volt mit tennie, félt, hogy megpirongatják, hát beeresztette a fiút. De megígértette vele, hogy amint a kalapot megtalálja, rögtön megy ki, vissza. Meg is ígérte a fiú, de bizony esze ágában sem volt, hogy rögtön kimenjen, ha egyszer belül lehetett. Megkereste a kalapját, a fejébe nyomta, azzal előre, az apját kutatni, meg széjjelnézni egy kicsit. Amint így kódorog, egyszer egy dombhoz ér. A domb legtetején egy nagy karos szalmaszék volt, körülötte meg sok gyalogszék. Az a nagy karosszék volt az ég urának széke. Abból meg lehetett látni az egész világot, eget, földet, tengereket! A gyalogszéken pedig az angyalok szoktak ülni. A fiú nekiindult a dombnak. Mikor a székhez ért, se kérdett, se hallott, beleült, elkezdett bámulni, hogy milyen messze lehet onnan látni. Amint így nézeget, szemébe ötlik az apja viskója, mindjárt jobban odanéz, hogy talán az anyját is megláthatná! Egyszer csak észreveszi ám, hogy a szomszédjuk éppen akkor akarja ellopni az anyja egyetlenegy, nagy üggyel-bajjal szerzett malacát. "No hiszen, megállj! - gondolja magában a fiú -, majd rád ijesztek én most." Felkap egy gyalogszéket, a föld irányába vágja! De biz az még csak a falu közelébe se járt, nemhogy a tolvajhoz. Felkap egy másikat, az sem éri a célt! Felkapja a harmadikat, a negyediket, ötödiket... elkezdett ugyancsak hajigálni az apró székekkel. Amint legjavában hajigálózik, jön ám haza maga az ég gazdája. Mondja a fiúnak: - Hát te mit hajigálsz itt, te gézengúz? Feleli a fiú: - Hogyne hajigálnék, felséges uram, mikor látom, hogy a szomszédunk el akarja lopni, de - a mindenét! - azóta el is lopta az édesanyám malacát. Azt akartam oldalba hajítani! De nem tudtam. - Jaj, te - hangzott a válasz -, ha én minden emberhez széket vágnék, aki egy malacot ellop, nem győzne engem a világ minden fúró-faragó embere se székkel. Ezért azt mondom, hogy elhordd magad a mennyországból, mert ebrúdon vettetlek ki! Megijedt a fiú, elkotródott, mintha ott sem lett volna. Mikor kívül volt a mennyország kapuján, elkezdett gondolkozni, hogy hát mégis, hol lehet az ő apja, ha se a földön, se az égben nincs. Már bizonyosan a pokolban van, az ördögök vitték el, gondolta magában. De nem fognak ki rajtam, elmegyek oda is! Majd megtanítom én őket! Azzal elindult, meg sem állott, míg a pokol határába nem ért. Amint ott megy, mendegél, szembe találkozott egy regiment katonával. - Hová mégy, fiú? - kérdezik a katonák. - Megyek a pokolba. Az apámat keresem! - Oda ugyan hiába mégy. Mi is épp ott voltunk, azért, mert az ördögök ellopták a királyunk egyetlen lányát! Azt akartuk visszavenni, de bizony azok nem adták. Pedig a királyunk annak ígérte a lányát, a fele királyságával együtt, aki visszahozza! Azért jobb lesz, ha tovább nem is mégy hanem visszafordulsz. Azt felelte nekik a fiú: - Bizony én nem fordulok, ha már eddig jöttem! S azzal ment odább a maga útján. Egyszer elérkezett a pokol kapujához. Bekopogtat rajta, s kérdi: - Itthon van-e Plutó? Felel belülről egy hang: - Nincsen, kérem. Mondja tovább a fiú: - Hát akkor adjátok ki nélküle is az apámat! Tudom, hogy itt van! Felelik erre már többen odabentről: - Nem adjuk mi bizony! Nem bolondultunk meg! Kiált nekik vissza a fiú: - Jól van! Majd kiadnátok még, tudom istenem, ha kellene! Az ördögök csak nevették a fiú mérgét. De a fiú se kérdett, se hallgatott tovább egy szót sem, hanem elővett egy ásót. Aztán elkezdett nagy komolyan lépegetni a pokol kapuja előtt, előre és hátra. Az ásóval meg pecézgette közben a helyet széltibe-hosszába. Meglátja ezt egy ördög a kapulyukon át. Kijön, odamegy hozzá. - Mit csinálsz itt, te legény? Feleli a fiú: - Én? Csak egy templomot rakok ide. Hogy se ki, se be, egy fia ördög ne járhasson a pokolba, amíg az apámat ki nem adjátok. Megijedt erre az ördög, mindjárt beszaladt, kihozta az öreg bőgőst. - Itt az apád. Mehetsz a dolgodra! De a fiú nyomja tovább az ásót a földbe, s mondja: - Nem addig van ám az! Amiért az imént ki nem adtátok, most már egy tapodtat sem megyek addig, míg a királykisasszonyt is ki nem adjátok. Esengeni kezd erre a főördög: - Jaj, csak azt ne kérd! Inkább adunk aranyat, ezüstöt, amennyit csak elbírsz! Feleli a fiú: - Nem kell nekem sem az aranyotok, sem az ezüstötök. Csak a királykisasszony. Feleli az ördög: - Jaj, csak addig várj, míg Plutó hazajön. Ás egyet a fiú, s azt mondja: - Nem várok én egy szempillantást se! Adjátok, nem adjátok? Mindjárt olyan anyaszentegyházat építek ide, hogy maga Plutó is kiszorul a pokolból! Nagyon megijedtek az ördögök. Kiadták rögtön a királykisasszonyt. Ők hárman - a fiú, az öreg bőgős meg a királykisasszony - tüstént elindultak a felvilág felé. Hazamegy Plutó a pokolba, mindjárt észreveszi, hogy mi hibázik. Kérdi mérgesen: - A királykisasszony hol van? Mondja remegve az egyik főördög: - Bizony, azt odaadtuk egy fiúnak. Mert azt mondta, ha oda nem adjuk, olyan templomot épít a kapu elébe, hogy se ki, se be nem tudunk járni! - Ó, bolondok - mondja Plutó -, hiszen nem tudott volna az templomot építeni. Nem is volt neki, amiből csinálja. Eredjen utána mindjárt a leggyorsabb futárom! Hozza vissza tőle a királylányt! Ha pedig a fiú nem adná, győzze le abban, amiben ő az erősebb, versenyfutásban. Elindul a futár, utol is érte a fiút nemsokára. Rákiabál már messziről: - Héhó! Add vissza a királykisasszonyt! Vagy versenyezz velem! Megáll a fiú, s visszaszól: - Én, egy ilyen legénnyel? Kiállok én teveled akármiben! - No, hát fussunk versenyt - feleli az ördög. Egy kengyelfutóval versenyt futni? Nem kis dolog! Most légy okos, fiú! De meglátja a fiú, hogy ott fekszik a bokorban egy nyúl. Eszébe ötlik valami: - Ó, te szegény ördög - mondja nagy kevélyen -, ilyen legénnyel, mint te vagy, én nem futok magam, csak a kis öcsémet küldöm. Az is legyőz! Eredj, szólítsd; ott felel a bokorban! S ha majd megindul, előbb azzal álld meg a versenyt. Aztán jöhetsz hozzám. Odamegy az ördög a bokorhoz. A nyúl felriad, elkezd szaladni. Uccu neki az ördög. De bizony a nyúlnak még csak nyomába se hághatott. Megállt nemsokára, pihegve. Így hát elhitte, hogy a fiú különb futó nála. Nem is merte tovább kérni a királykisasszonyt. Visszakullogott nagy szégyenszemre a pokolba. - Hol a királykisasszony?! - kérdezi tőle Plutó. Feleli még mindig szégyenkezve az ördög: - Bizony, az ottmaradt! Miért? Így meg így jártam! - s elbeszélte, hogy hogyan járt. Plutó mérges lett: - Ó, te bolond! Hiszen nem az öccse volt az, hanem nyúl. Nem tudott volna az a fiú úgy szaladni! S azzal odafordult egy másik ördöghöz, akinek az volt a híressége, hogy olyan messze hajította a buzogányt, mint senki más. Mondja neki: - Eredj utána te, fiam, buzogányos! Hozd vissza tőle te a királykisasszonyt. Útnak eredt a buzogányos, utol is érte a fiút csakhamar. Kiáltott neki már messziről: - Héhó! Add vissza a királykisasszonyt! Vagy versenyezz velem! Megáll a fiú, végigméri a buzogányos ördögöt. S azt mondja: - Ilyen legénynek, mint te, nem adom! Kiállok én akármiben veled is! Fölfújja magát a buzogányos ördög, s azt feleli: - Lássuk hát! Ki tudja ezt a kétmázsás buzogányt magasabbra hajítani! A fiú meghökken egy kicsit, de azért így szól: - No, hajítsd először te. Az ördög fölhajította a buzogányt olyan magasra, hogy alig látszott. Amint leesett, a fiú megfogta a buzogány nyelét. Avval elkezdett kiabálni: Bátyám! Bátyám! S néz föl a felhőkre. - Kinek kiabálsz? - kérdi az ördög. Feleli a fiú: - Bizony én csak a bátyámnak. Kovács, ott a felhőkön túl, a másvilágon. Neki akarom felhajítani ezt a kis buzogányt, hasznát veheti ennek a sok jó vasnak. Csak azt várom, hogy meglássam. Megijed az ördög, azt mondja: - Jaj, inkább ne is hajítsd! Maradjon a tiéd a királykisasszony. Csak a buzogányomtól ne fossz meg örökre. Ez az ördög is királykisasszony nélkül ment vissza a pokolba. Ettől is kérdi Plutó, már előre mérgesen: - Hol a királykisasszony? Feleli szepegve a híres buzogányhajító ördög: - Bizony, azt nem hozhattam el! Így meg így jártam a fiúval - s ő is elmondja, hogyan járt. Nyeli dühét Plutó újra, s így szól: - Ó, te bolond! Hiszen nem bírta volna az a fiú a buzogányodat meg se mozdítani! Aztán odafordul egy másik ördöghöz: - Eredj utána te, fiam, ostoros. Hozd vissza tőle te! Utána indult az ostoros ördög, aki arról volt híres, hogy akkorát tudott durrantani az ostorával, mint egy ágyú. Elindult, el is érte a fiút. Már messziről kiáltott neki: - Héhó! Add vissza a királykisasszonyt! Megáll, megfordul a fiú, s azt mondja: - Különb legénynek sem, mint te! Kiállok én versenyre veled is! Feleli gőgösen a durrantó ördög: - Tudsz ezzel a karikás ostorral nagyobbat kondítani, mint én? Azt mondja a fiú: - Csak kondíts, hadd lám előbb, mit tudsz te. Az ördög kondított akkorát, mint egy ágyú, s azt mondja nagy büszkén: - No, kondítsd a párját! A fiú nem szólt semmit, hanem keresett gyorsan három abroncsot. Beabroncsolta először szép gyengén a királykisasszony fejét, azután az apjáét, utoljára a magáét. - Mit csinálsz? - kérdi tőle az ördög. Feleli egyszerűen a fiú: - Csak a fejünket abroncsolom be. Mert mindjárt akkorát kondítok, hogy akinek be nem lesz abroncsolva a feje, szétreped. - Jaj, abroncsold be az enyimet is! - ijed meg az ördög. A fiú elkezdte abroncsolni az ördög fejét, de olyan erősen, hogy utoljára az ördög könyörgésre fogta a dolgot: "Jaj, ne szorítsd már jobban, inkább legyen tied a királykisasszony!" Erre aztán megtágította a fiú az abroncsot. Az ördög visszament nagy pironkodva. - Hol a királykisasszony? - kérdi ettől is mérgesen Plutó. Feleli a durrantó ördög, megtapogatva a fejét: - Nem hozhattam bizony azt vissza. Így meg így jártam az abroncsolással - s elmondta, mutatta, mi esett vele. Plutó alig látott a méregtől. Azt mondja: - Ó, te bolond! Hiszen nem tudott volna az a fiú semekkorát se kondítani. Odafordul egy másik ördöghöz: - Eredj utána te, kocsisom, hozd vissza már te valahára! Útnak ered Plutó kocsisa egy vasvillával, utol is éri a fiút. Kiált már messziről: - Héhó! Add vissza a királykisasszonyt, mert mindjárt agyonszúrlak! Védd magad! Feleli a fiú: - Nem félek én tőled sem. Versenyzek én véled is. De így a sík földön nem nagy mesterség viaskodni. Ha legény vagy, állj ennek a sövénynek a belső oldalára, én majd kívül állok, lássuk, ki tudja a sövényen keresztül jobban összeszurkálni a másikat. Az ördögnél kétágú vasvilla volt. A fiú egy nyársat fogott. Azzal elkezdtek szurkálódzni a sövényen át. De bizony az ördög sohasem tudott átszúrni a kétágú vasvillával, mert mindig megakadt a sövényben. De a fiú a nyárssal úgy összevissza szurkálta az ördögöt, hogy utoljára az megsokallta a dolgot, szaladásnak eredt: visszanyargalt a pokolba. - Te sem hoztad vissza a királykisasszonyt? - kérdi nagy haragosan Plutó. Feleli hüppögve a kocsis ördög: - Nem lehetett! Így meg így jártam! - s ő is elmondta, hogy járt, hogy összeszurkálta a fiú. Plutó most lett csak igazán mérges! - Úgy kell, bolond! Hisz sövényen át a kétágú vasvillával egyet sem lehetett szúrni. Azzal odafordul egy következő ördöghöz: - Eredj utána te, fiam, szabó, próbálj szerencsét vele te! Nekirugaszkodik az ördögök szabója, utoléri egy kis ház mellett a fiút. Rákiált: - Héhó! Ide a királykisasszonyt, vagy állj ki velem versenyre! - Szívesen - feleli a fiú. - De hát mi a te mesterséged? Dülleszti erre mellét az ördög, s azt mondja: - Az enyém? A varrás! Próbáljuk meg, ki tud jobban varrni! Gyere, menjünk be ebbe a kis házba, varrjunk versenyt! Bementek a házba, hozzáfogtak a varráshoz. Az ördög, hogy ne kelljen a cérnát sokszor húzogatni a tűbe, rögtön olyan hosszút belehúzott, hogy minden öltésnél ki kellett az ablakon ugrania. A fiú kurtát húzott a tűbe, s a kurta cérnával szaporán öltögetett. Nem öltögetett még tíz percig sem, már ő készen volt. Így tehát ez az ördög sem nyerhette el a királykisasszonyt. Üres kézzel visszakullogott ő is a pokolba. Plutó majd szétpukkadt haragjában. - Te is a királykisasszony nélkül jössz vissza? - kérdi. Feleli sápadtan a varró ördög: - Úgy bizony! Miért? Mert nagyon jól tud az a fiú varrni! Olyan hosszú cérnát húztam a tűbe, hogy minden öltésnél ki kellett ugranom az ablakon, ő meg csak kurtát, s mégis hamarább kész lett vele. - Ó, te bolond! Hisz éppen azzal telt el a sok idő, míg kiugráltál beugráltál! - feleli haragosan Plutó. Azzal odafordul a következő ördöghöz: - Szaladj utána te, fiam, kanász; hátha te el tudnád venni tőle. Vesd el magad! - a fiú után rugaszkodik most az ördög kanásza, utoléri, éppen a pokol határánál. Rákiált: - Héhó! Nem a tiéd ám a királykisasszony! - Hát kié? - kérdi a fiú. Azt mondja a kanász ördög: - Azé, aki jobban érti a kanászmesterséget. Itt van egy nagy disznóól, tele disznóval. Ha ebből több disznót ki tudsz hajtani egy óra alatt, mint én, elviheted a királykisasszonyt! - Nem bánom - feleli a fiú. - De hát miről ismerjük meg, hogy melyik disznót ki hajtotta ki? - kérdi az ördög. - Én majd - feleli a fiú - csak a göndör farkúakat hajtom. Te meg hajtsd az egyenes farkúakat. Erre az ördög is ráállott. Hozzáfogtak rögtön a disznóhajtáshoz. A fiú kihajtott nyomban húszat-harmincat. Azzal lefeküdt. Az ördög meg az egész óra alatt kereste az egyenes farkú disznókat. Csak nem talált. A sok disznót mind felzavarta, mind kiszaladt az ólból. Mikor aztán eltelt az óra, szólította a fiú az ördögöt: - No, ördög, gyere, olvassuk meg, melyik több, a göndör farkú-e, vagy az egyenes farkú. Ki mennyit hajtott ki? Kereshették biza. Egyenes farkút egyet sem leltek. Megint a fiú lett a nyertes. Az ördög visszament leesett állal a pokolba. A fiú pedig a királykisasszonnyal addigra kiért a pokol határából. Tovább nem volt rajta hatalma Plutónak. Amint felértek erre a világra, egyenesen a királykisasszony édesatyjához mentek. Mikor a király meglátta egyetlen kedves lányát, mikor megtudta, hogy milyen nagy bajjal, milyen sok veszedelem közt tudta megszabadítani a fiú, mindjárt beváltotta az ígéretét: hozzáadta a lányt a fele királyságával együtt. Nagy lakodalmat csaptak, ettek, ittak. Még most is élnek, ha meg nem haltak.
A hosszúháti hegyeken innen, a buzogányi hegyeken túl, volt egy öregasszony, annak volt egy kakasa meg egy tyúkja. Kimentek a szemétdombra kapargatni; a kakas talált egy garast, azt mondja a tyúknak: - Gyerünk el a kocsmába, egy messzely bort inni! - Nem bánom, gyerünk - mondta a tyúk. Amint mennek, mendegélnek, előtalálnak egy nyulat. Azt mondja a nyúl: - Hová mentek, kakas koma, tyúk koma? Azt mondja a tyúk koma: - A kakas koma talált egy garast, elmegyünk a kocsmába egy messzely bort meginni! Azt mondja a nyúl: - Én is elmegyek. - Gyere, gyere, majd többen leszünk! Amint mennek, mendegélnek, előtalálnak egy rókát. Azt mondja a róka: - Hová mentek, kakas koma, tyúk koma, nyúl koma? Azt mondja a nyúl koma: - A kakas koma talált egy garast, elmegyünk a kocsmába egy messzely bort meginni! - Én is elmennék! - mondja a róka koma. - Gyere, gyere, majd többen leszünk! Amint mennek, mendegélnek, előtalálnak egy farkast. Azt mondja a farkas: - Hová mentek, kakas koma, tyúk koma, nyúl koma, róka koma? Azt mondja a róka koma: - A kakas koma talált egy garast, elmegyünk a kocsmába egy messzely bort meginni! - Én is elmék! - Gyere, gyere, majd többen leszünk! Amint mennek, mendegélnek, előtalálnak egy nagy sáncot, megállnak ott a szélin. Azt mondja a kakas koma: - No, most az jön velem bort inni, aki ezt a sáncot átugorja! A kakas átszállta, a tyúk átszállta, a nyúl meg a róka is átugrotta, a farkas is át akarta ugrani, aztán beleesett. Ott sírt a farkas, hogy nem tud abból a mély sáncból kimenni, hogy éhen kell neki megdögleni. Amint sírt-rítt, éppen arra mentek a madárkák magot szedegetni, megkérdezték, miért sír. - Harmadnapja, hogy beleestem a sáncba, nem bírok kimenni - mondta a farkas, és könyörgött nekik, hogy hordjanak gizöcskét-gazocskát, amin ki bír menni. - Van négy csonka fám, költhettek rajta! Hordtak is a madárkák annyi gazt, hogy a farkas ki bírt rajta menni. Örült is a farkas, hogy nem kellett neki elvesznie, de a kismadarak is örültek, hogy lesz nekik min költeni. Rá is fészkeltek, költöttek is rajta, szépek is voltak már a kicsinyek, örült is nekik az anyjuk. Hát egyszer megy ám a farkas, felkiált a fára: - Kismadár, adjál le egy fiadat, mert kivágom a fát, felszántom az alját! Cselőre két lábom, hajszára két fülem, jól tartsd az ekét, farkam! Az egyik madár akkor levetette neki egy kisfiát. A farkas megette, jóllakott, akkor lement a hűvös alá lefeküdni. Mikor kialudta magát, akkor megint felkelt, elment a csonka fa alá. Mikor meglátta a kismadár, megijedt, elkezdett sírni, hogy már megint itt a farkas. A farkas pedig, ahogy odaért, megállt a csonka fa alatt, felnézett a fára, azt kiáltotta fel a kismadárnak: - Kismadár, adj le nekem egy fiadat, mert kivágom a fát, felszántom az alját. Cselőre két lábom, hajszára két fülem, jól tartsd az ekét, farkam! Akkor megijedt a kismadár, hogy már csakugyan kivágja a fát, és levetette megint egy kisfiát. A farkas megette, jóllakott, megint elment a hűvös fa alá, pihenni. Sírt-rítt a kismadár, hogy ez a csúnya farkas már elvitte két fiát, mi lesz belőle, ha mind el találja vinni. A farkas kialudta magát, megint felkelt, megint elment a csonka fa alá. Mikor meglátta a kismadár, megijedt, elkezdett sírni-ríni, hogy már megint itt a farkas! Az pedig nagy büszkén felkiáltott a fára: - Kismadár, adj le nekem egy fiadat, mert kivágom a fát, felszántom az alját. Cselőre két lábom, hajszára két fülem, jól tartsd az ekét, farkam! Akkor megijedt a kismadár, hogy már csakugyan kivágja a fát, és levetette egy kisfiát. A farkas megette, jóllakott, megint elment a hűvös fa alá, lefeküdni. Sírt-rítt a kismadár, hogy az a huncut farkas mind elhordja a kisfiát. Arra szállt egy varjú, kérdezi tőle: - Miért sírsz, te kismadár? - Hogyne sírnék, mikor az a huncut farkas elvitt három fiamat, már csak egy maradt. De a varjú jó tanácsot adott a kismadárnak: - Ha még egyszer eljön a farkas, és azt mondja: adjál egy fiadat, mert kivágja a fát, felszántja az alját, akkor csak mondd neki: vágd ki a fát, ha van fejszéd, szántsd fel az alját, ha van ekéd! Megörült ennek a kismadár. A varjú elszállt, a farkas megint visszajött, megint mondta a kismadárnak: - Kismadár! Adjál egy fiadat! Kivágom a fát, felszántom az alját. De a kismadár csak visszakiáltott: - Vágd ki a fát, ha van fejszéd, szántsd fel az alját, ha van ekéd! Azt mondja a farkas: - Ördög bújjon az anyád fejkötőjébe! Tudom már, ki tanított meg erre, hanem majd megtanítom én őt. Elment a farkas, beült egy rakás kukoricaszembe, aztán kiment az országút közepére, és ott szétterpeszkedett. Arra ment a varjú magvat szedegetni, meglátta a kukoricaszemeket a farkason, odament, vagdalózott a csőrével, hát egyszer csak bekapta a farkas a varjú fejét. Könyörgött a varjú: - Ereszd ki, farkas koma, a fejem, megtanítalak szállni! - Nem! Ördög bújjon az anyád fejkötőjébe, megcsalsz! - Ereszd ki, farkas koma, a fejem, megtanítalak szállni. Kieresztette a farkas, a varjú pedig elszállt. Akkor a farkas beleült egy rakás kölesszembe, elment megint az országút közepére, megint szétterpeszkedett. A varjú megint arra ment magvat szedegetni, meglátta a sok kölest, odament szedegetni. Megint bekapta a farkas a varjú fejét, a varjú megint könyörgött: - Ereszd ki, farkas koma, a fejem, megtanítlak szállni! - Nem! Ördög bújjon az anyád fejkötőjébe! - mondta a farkas - megcsalsz, mint az előbb! - Ereszd ki, farkas koma, a fejem, megtanítlak szállni! A farkas megint kieresztette, megint elszállt a varjú. Akkor a farkas odament egy rakás tiszta búzaszembe, elment az országút közepére, megint szétterpeszkedett, a varjú meg arra ment, meglátta a sok búzaszemet, odament szedegetni. A farkas megint bekapta a varjú fejét. Könyörgött neki újra a varjú: - Ereszd ki, farkas koma, a fejem, megtanítlak szállni! - Nem! Ördög bújjon az anyád fejkötőjébe! Megcsalsz, mint az előbb! - Nem csallak meg! Ereszd ki, farkas koma, a fejem, megtanítlak szállni! - Nahát, tanítsál meg! - mondta a farkas, és kieresztette. A varjú felkapta a farkast, vitte felfelé. Mikor már felvitte a magasba kérdezte a farkast: - Látod-e még, farkas koma, a földet? Azt mondja a farkas: - Látom! - Mekkora? - Akkora, mint a világ! Akkor a varjú még feljebb vitte, kérdezte megint: - Látod-e még, farkas koma, a földet? Azt mondja a farkas: - Látom! - Mekkora? - Mint egy félvilág. Akkor még feljebb vitte, és megint kérdezte: - Látod-e még, farkas koma, a földet? - Látom! - Mekkora? - Mint egy ország! Még hétszerte feljebb vitte, és kérdezte megint: - Látod-e még, farkas koma, a földet? - Látom! - Mekkora? - Mint egy alma. Akkor még feljebb vitte a varjú, és megint kérdezte: - Látod-e még, farkas koma, a földet? - Látom! - Mekkora? - Akkora, mint egy tű! Még feljebb vitte, kérdezte megint: - Látod-e még, farkas koma, a földet? - Nem látom már! Akkor a varjú eleresztette, a farkas pedig zuhant lefelé. Lenn észrevett egy füstös tőkét, annak azt kiabálta: - Szaladj, barát, mert agyonütlek! Szaladj, barát, mert agyonütlek! De a tőke nem mozdult, minden porcikája ízzé-porrá tört. A varjú pedig odament, és megkérdezte a farkast: - Megtanultál szállni? - Meg ám. Ördög bújjon az anyád fejkötőjébe, minden porcikámat összetörtem a füstös tőkében. A varjú pedig jót nevetett, hogy becsapta a farkast. Eddig van, aki nem hiszi, járjon utána.Jávorfából furulyácska
Én is voltam királylányka,
Királylányból jávorfácska,
Jávorfából furujácska.
Én is voltam királylányka,
Királylányból jávorfácska,
Jávorfából furulyácska.
Én is voltam királylányka,
Királylányból jávorfácska,
Jávorfából furulyácska.
Én is voltam királylányka,
Királylányból jávorfácska,
Jávorfából furulyácska.
Én is voltam királylányka,
Királylányból jávorfácska,
Jávorfából furulyácska.A huszár és a szolgáló
A bőgős fia meg az ördögök
A farkas mulatni megy, azután szállni tanul
