A hiú király
Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egy szegény ember. Volt annak három fia. Egyszer a király kihirdette az egész országban, hogy annak adja a lányát, aki előtte olyat tud mondani, amit ő el nem hisz.
Meghallja ezt a szegény ember legöregebb fia, akit Péternek hívtak, kapja, fogja, elmegy a királyhoz. Megmondja egy szolgának, hogy ő beszélni akar a királlyal. A király mindjárt gondolta, hogy mit akar a legény, de nem szólt senkinek, csak azt parancsolta, hogy eresszék be tüstént azt a legényt.
Mert akkor már annyi királyfi meg isten tudja, micsoda nagy úr megfordult a király előtt, mint a csillag az égen, mint a fűszál a réten - s mind a királykisasszonyt akarta elvenni. De biz ott egy se tudott olyat mondani, amit a király el ne hitt volna. Bemegy hát Péter a királyhoz, köszön neki:
- Jó napot adjon isten, király uram!
- Adjon isten neked is, fiam! Mi járatban vagy?
- Én bizony házasodni akarok, uram király!
- Jól van, fiam, hát aztán mire vinnéd az asszonyt?
- Tudja az isten! Majd csak eltartanám valahogy. Van háza az apámnak, meg egy kis földje is.
- Elhiszem, fiam - mondja a király.
- Aztán meg van három darab marhánk is.
- Azt is elhiszem.
- Most nemrégiben a trágya annyira meggyűlt az udvarunkon, hogy már nem is fértünk tőle.
- Elhiszem.
- Egyszer azt mondja az apánk: "Fiaim! hordjátok ki ezt a trágyát arra a kis földre, majd talán használ neki valamit."
- Elhiszem.
- Mink aztán kihordtuk a trágyát, három hétig, két kocsin.
- Elhiszem.
- Hanem tévedésből a szomszéd földjére hordtuk ki mind egy szálig.
- Elhiszem.
- Mikor ez is megvolt, hazamentem, megmondtam az apámnak.
- Elhiszem.
- Akkor aztán én, az édesapám meg a két kisebb testvérem, úgy négyecskén kimentünk a földünkre.
- Elhiszem.
- Aztán megfogtuk a szomszédunk földjének a négy sarkát, mint az asztalterítőt szokás, és a trágyát róla a mi földünkre fordítottuk.
- Elhiszem.
- Azután a földünket teleszórtuk fűmaggal.
- Elhiszem.
- Aztán olyan sűrű erdő nőtt rajta, hogy ki látott olyat, ki nem.
- Elhiszem.
- Az apám aztán sajnálta kivágatni a gyönyörű fákat: hát vett egy falka disznót.
- Elhiszem.
- Aztán a fölséged öregapját megfogadta kanásznak!
- Hazudsz! Akasztófára...! - Hanem a királynak hirtelen eszébe jutott a fogadása. Mit tehetett, rögtön papot, jegyzőt hívatott, a szegény ember fiával összeadta a lányát. Csaptak akkora lakodalmat, hogy hét országra szólt a híre. Még az árva gyerekeknek is akkora kalácsot adtak a kezükbe, mint a karom; volt lé meg lé, hát még a sok hús nélkül való lé!
Gallér híján köpönyeg,
Hazudtam, mert volt kinek.
Volt egy királynak három fia. Ellenség ütött az országra, elfoglalta. A király is elesett. A királyfiak jó vadászok voltak, s hárman három vadászebbel odébbálltak a veszedelem elől. Sokáig mentek, azt sem tudták, hová. Végre egy magas hegyen, ahol az út elágazott, úgy határoztak, hogy elválnak egymástól, s külön-külön próbálnak szerencsét. De megegyeztek abban, hogy a hegy csúcsára, egy magas fa hegyébe hosszú póznát állítanak, arra egy fehér kendőt kötnek. És mindhárman vissza-vissza fognak tekingetni, s megnézik a kendőt. Aki a kendőt véresnek látja, testvérei után indul, mert akkor valamelyik veszedelemben van. A legkisebb, akit Rózsának hívtak, bal felé indult, a másik kettő jobb felé. Rózsa, mikor a hetedik havasba is bejutott, jó messze meglátott egy szép kastélyt. Betért mint fáradt utazó, hogy ott megháljon. Nem talált egy lelket sem, megtelepedett a kastély egyik szobájában. Estélig megvolt nyugodtan, akkor nagy dörömböléssel megnyílott a kastély kapuja. Rózsa ijedtében az ágy alá suhant. Óriások léptek be. Az egyik mindjárt azt mondta: - Cih! Milyen Ádám-bűz van itt! Megkeresték Rózsát, megfogták, összeaprították, mint a torzsát, és kihányták az ablakon. Reggel az óriások megint elmentek keresetre. Akkor a bokorból előmászott egy szép, lányfejű kígyó, és Rózsa testének minden kicsi darabját összeszedte, összerakogatta. Miközben folyton azt mondogatta: ez ide való, ez ide való, forrasztófűvel megkenegette. Egy közel való forrásból élő-halóvizet hozott, avval is meglocsolta. Rózsa egyszer csak talpra szökött. Hétszerte szebb és erősebb lett mint azelőtt. Erre a lányfejű kígyó is kibontakozott a kígyóbőrből, hónaljig. Rózsa, hogy olyan erős lett, megbízta magát. Este nem bújt az ágy alá, hanem az óriásokat a kapuban várta haza. Azok megérkeztek, de Rózsához csak a szolgáikat küldték, hogy azt a hitvány Ádám-maradékot összemorzsolják. De a szolgák nem bírtak Rózsával. Maguknak az óriásoknak kellett hogy ismét összeaprítsák. Másnap reggel a lányfejű kígyó Rózsát megint életre hozta. Ő maga pedig most már övig bújt ki a kígyóbőrből. Rózsa kétszerte erősebb lett, mint akármelyik óriás. Akkor este is megölte őt a hét óriás, de csak nagy küzdelem után, mert a szolgákat Rózsa most már mind elkergette, sőt három óriást is megsebesített. Reggel csak maguk mentek el az óriások. A kígyó Rózsát most is feltámasztotta. Rózsa erősebb lett, mint a hét óriás együtt, s olyan szép, hogy a napra lehetett nézni, de reá nem. A lány is a kígyóbőrből egészen kikerekedett; így igen kedves, szép teremtés volt! Ekkor elbeszélték egymásnak dolgukat, életüket. Elmondta a lány, hogy ő is királyvérből való; hogy az ő apját is az óriások ölték meg. Az országot elfoglalták. Az ottvaló kastély a lány apjáé volt, onnét járnak el az óriások mindennap, hogy a népet sarcolják. A lány egy jó kuruzsos dajkájának segítségével változott kígyóvá. Megesküdött, hogy addig kígyóbőrben marad míg az óriásokon bosszúját meg nem áll hatja. Most már látja, hogy lerepedezik róla a kígyóbőr, tehát célját érheti, mert Rózsa olyan erős, hogy könnyen megfelelhet mind a hét óriásnak. - Rajta hát, Rózsa, pusztítsd el őket! Nem leszek én sem háládatlan! - Kedves szép lány! - felelte Rózsa - Te nekem az életemet három ízben adtad vissza. Hát én ne tartoznám neked azt meghálálni? Legyen tied az életem s egészen magam! Egymásnak holtig való szerelmet esküdtek, s így igen jóízűen telt el a nap egész estig. Mikor az óriások megérkeztek, Rózsa így szólt hozzájuk: - Ugyebár, sok gazember, azt hiszitek, hogy már háromszor megöltetek? Most azt mondom, hogy ma ezen a kapun egyiketek se teszi ki a lábát! Hiszitek-e? Vívjunk meg! Azok nagy méreggel rámentek, de biz, most már nem úgy lett, mint azelőtt. Rózsa rendre megölögette őket mind. Akkor a kulcsokat a zsebükből kezébe vette, a kastélynak minden zegelyukát összekutatta. Látta, hogy bátorságban lehetnek, mert már övék a kastély. Az éjszaka csendesen telt el. Reggel a kastély udvaráról Rózsa felnéz a havas tetőre, a fehér kendő felé, hát látja, hogy az egészen véres! Megbúsul, s mondja a kedvesének: - Mennem kell, hogy a két bátyámat felkeressem, mert rosszul van dolguk. Várj vissza engem, mert ha őket feltalálom, minden bizonnyal visszajövök. Avval felkészült, kardot, nyilat, forrasztófüvet és élő-halóvizet vett magához. Arra a helyre ment, ahol elváltak volt. Útjában lőtt egy nyulat. Mikor rátalált az útra, amelyen bátyjai mentek, talált egy kicsi házikót, az előtt egy fát, ott megállapodott. Hát a két bátyja két vadászkutyája lánccal meg van kötve! Azokat eloldja, tüzet csinál, s a nyulat sütni kezdi. Amint sütné, hallja, hogy a fán valaki dideregve azt kiáltozza: - Jaj, mint fázom! Kiszólt Rózsa, s azt mondja rá: - Ha fázol, gyere be, melegedjél! Az azt mondja: - Igen, de félek a kutyáktól! - Ne félj, mert azok becsületes embert nem támadnak meg! - Hiszem - hallik a fáról -, de mégsem. Vesd közibéjük ezt a hajszálat, szagolják meg azt előbb. Arról engem is megismernek! Veszi Rózsa a hajszálat, és a tűzbe veti. A fáról meg leszáll egy vén boszorkány, bemegy s melegszik. Felhúz egy nyársra egy varasbékát, és sütni kezdi. Amint sütné, mondani kezdi Rózsának: - Az az enyém, ez a tied! - s avval a békát neki veti. Erre Rózsa nem állhatja, kirántja a kardot, hozzácsap a boszorkányhoz. Hát a kard hasábfává válik. Nekimegy a boszorkány, hogy megölje Rózsát, s azt mondja: - No, most véged neked is! Testvéreidet is én emésztettem el, bosszúból azért, hogy te a hét óriás fiamat megölted. Rózsa nekiuszítja a boszorkánynak a kutyákat, s azok addig fogják, hogy vért eresztenek rajta. A vér a kardból lett hasábfára cseppen, s abból megint kard vált. Kapja azt Rózsa, lecsapja vele a boszorkány bal karját. Erre a boszorkány megmutatta neki, hová temette bátyjait. Sújt még egyet Rózsa a karddal, s avval a boszorkány Plutóhoz költözött. Rózsa kiásta a bátyjait, összedarabolt testüket összerakta, forrasztófűvel összeforrasztotta, élő-halóvízzel föltámasztotta. Azok, mikor szemüket kinyitották, s Rózsát megpillantották, mind a ketten azt mondták: - Jaj, be sokat aludtam! - Sokat bizony - mondta Rózsa -, de ha én ide nem jövök, még többet aludnátok! Elbeszélték neki, hogy elválásuk után ők meghallották, hogy az ellenség az országukból eltávozott. Azt akarták, hogy egyik, a nagyobbik, hazamenjen, s igazgassa az országot, a másik pedig keresse fel Rózsát. Befordultak a kis házikóba, s a vén boszorkány ott úgy bánt velük, mint ahogy Rózsával is akart volna. Rózsa is elbeszélte nekik, miken ment keresztül. Azt mondta: - Te, nagyobb bátyám, menj haza, ülj be apánk országába! Te pedig, kisebb bátyám, jöjj velem, s igazgassuk ketten azt a nagy országot, amelyikben az óriások hatalmaskodtak. Elváltak, s mindegyik ment a maga helyére. Rózsa feltalálta szép kedvesét, aki már úgy elbúsulta magát, hogy szinte megepedt, de hogy Rózsát meglátta, egészen felvidult. Az óriásoktól megmentett nagy országot kezükre vették; Rózsa s kedvese összekeltek, nagy lakodalmat csináltak, eleget vendégeskedtek, a menyasszonyt jól megtáncoltatták, s ha meg nem haltak, máig is élnek. Kerekedjenek egy tojáshéjba, s holnap legyenek a kendtek vendégei!
Hol volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tenger dombján is túl, volt egy öregember meg egy öregasszony, volt nekik két fiuk: Bendebukk meg egy másik. Nagyon szegények voltak az istenadták. Az öregember nemsokára meghalt. Hagyott Bendebukknak egy csatakos kis bundát meg egy csizmavakaró vaskót. A másik fiának egy bocskorszíjat hagyott. Azt mondja az anyjuk nekik: - Már megnőttetek annyira, hogy szolgálhattok; menjetek hát isten hírével, mert én nem tudlak benneteket ruházni, eltartani. Elindult a két fiú. Mentek, mendegéltek, amíg egy erdőbe nem értek. Egy nagy nyárfa alatt kétfelé ment az út: az egyik jobb, a másik bal felé. Itt a két testvér nagy sírás-rívás közt elvált egymástól. Bendebukk ment bal felé, a másik jobb felé szerencsét keresni. Ment, ment Bendebukk szomorkodva. Egyszer úgy hallotta, mintha messzire veszekednének, lármáznának. Elszánta magát, hogyha az ördögök lármáznak is ott, mégis arra megy. Amint közeledik, hát látja, hogy három ördögfiú egy bocskorszíjon veszekedik; az apjuktól örökségbe kapták, de hárman nem tudtak megosztozkodni rajta, mert nem volt késük, amivel elvágták volna háromfelé. Amint az ördögök meglátták Bendebukkot, mindjárt odahívták. Azt mondja neki a legnagyobbik: - Te, kisfiú, adjál egy kést, adok érte egy olyan sapkát, melyet ha a fejedbe teszel, előtted világosság, utánad sötétség lesz, és senki sem fog látni! Azt mondja a középső ördögfiú: - Én meg adok olyan lámpást, hogy ha kinyitod, akármit parancsolsz neki, megteszi. A harmadik azt mondja: - Én meg adok olyan tarisznyát, hogy ha az egész világot beleteszed, az sem fog meglátszani rajta. No, jól van! Hanem Bendebukk azzal a gyanúperrel élt, hogy hátha elveszik tőle azokat. Amint hát mindegyik átadta neki az ígért valamit, ő is odaadta a rossz kést. A sapkát a fejébe nyomta, nem látták többet az ördögök. Amint ment, mendegélt hetedhét ország ellen, egyszer elér egy nagy városba. Egyet gondolt, elment a király kapujához. Azt mondja az őröknek: - Eresszenek be, bácsik! Azt hallottam, hogy az udvari szabónak meghalt az inasa, szeretnék szabóinas lenni. A kapuőrök rátámadtak, mit akar abban a rossz kis bundában, nem inasnak való ő. De addig kunyorált ott, beeresztették. Bement tehát a szabóhoz, és azt mondja neki: - Ha nem bánná, mester úr, lennék én inasa, úgyis meghalt a másik! Azt mondja neki a szabó: - Jó, én nem bánom. Hanem tudod, mi lesz a kötelességed?! Reggel, mikorára felkelünk, az udvar ki legyen seperve, a konyhán égjen a tűz, a tűz mellett a fazekakban forrjon a tiszta víz. Ha ezt megteszed, akkor szeretni foglak! Bendebukk megígérte, hogy teljesíteni fogja. Másnap reggel, mikorára felkeltek, az udvar tiszta volt, a konyhán égett a tűz, a fazekakban a víz már csak félig volt a sok fövés következtében. Meglátja mindezt a szabóné, mondja Bendebukknak: - Máskor ne rakj olyan jókor tüzet, mert látod, most is már lefőtt a fazekakban a víz! Bendebukk szót fogadott. Mindent jól csinált, rendesen. Szerették is nagyon. Vagy négy nap múlva azt mondja a szabónak: - Mester úr, engedje meg, hogy lemehessek a műhelybe is már, hadd foldoznék ott valami ócskát! Megengedte a szabó. Lemegy hát Bendebukk a műhelybe. Volt ott egy öreg szabólegény, Jánosnak hívták. Odamegy hozzá Bendebukk, azt mondja neki: - Adjon valami foldoznivalót, János! - Hogy tudnád te megfoldani, mikor még tű sem volt a kezedben sohasem! De a fiú mégis addig-addig kérte, hogy odaadott neki egy katonanadrágot: foldja meg a két térdét. Bendebukk az ajtó mögé ment a nadrággal, kinyitja a lámpást, amelyet az ördög adott neki, s azt mondja: - Olló, szabjad, tű, varrjad, vasaló, vasaljad úgy, hogy még az irigység se leljen benne hibát! Mikorára kimondta, készen is volt, mégpedig úgy, hogy János se tudta volna jobban meg szebben megfoldani. Mikor Bendebukk odavitte hozzá, csak elcsodálkozott, hogy hogyan megvarrta. Másnap megint lement Bendebukk a műhelybe. Odamegy Jánoshoz, látja, hogy búsul. Kérdi tőle: - Mit búsul, János? - Hej, öcsém, hogyne búsulnék, mikor huszonnégy óra alatt száz katonaruhát kell megvarrni egymagamnak! - Sohase búsuljon rajta, majd megcsinálom én. Egyék, igyék, feküd jön le! János megfogadta a jó szót, és úgy tett. Bendebukk meg hozzálát a dologhoz; nem csinált egyebet, csak mindig azt mondta: - Olló, szabjad, tű, varrjad, vasaló, vasaljad! Mikor ezt elmondta, már akkor mindig kész volt egy ruha. Mire János felébredt, kész volt a száz öltözék. Másnap János Bendebukknak adta a maga reggelijét, amiért vele oly jót tett. Azután való napon megint látja Bendebukk, hogy János szomorkodik. Kérdi tőle, mi baja. - Már meg kétszáz ruhát kell huszonnégy óra alatt elkészíteni! - mondja neki János. Azt mondja Bendebukk: - Egyék, igyék, aludjék, majd megcsinálom én! János lefeküdt, és mikorára felkelt, készen volt a kétszáz öltözék. Ekkor János Bendebukkot ebédkor az asztalhoz ültette, a maga helyére. Váltig szabadkozott Bendebukk, hogy nem ül oda, de muszáj volt. Amint bemegy ebédelni a mester, látja, hogy hol ül Bendebukk. Haragra gyulladt, hogy hogyan mer oda ülni. A haragjának az lett a vége, hogy elhajtotta magától Bendebukkot. Elment Bendebukk a kis, csatakos bundában megint egy nagy városba. A király kertészéhez ment be. Azt mondta, hogy kertészinas akar lenni. A kertész mindjárt meg is fogadta, mert szüksége volt kertészinasra, és kiküldte a kertbe, hogy a virágokról hajtogassa a legyeket és a bogarakat. Bendebukknak nem volt egyéb dolga, mindig a kertben járkált fel s alá, legyezve a virágokat. Egyszer, vasárnap, a legkisebb királykisasszony kinézett a kertbe, a kastély ablakán. Látja, hogy egy kisfiú legyezi a virágokat egy csatakos bundában. De egyszer csak egy rézpáncélú vitéz rézszőrű lovon felvágatja a lovával az egész kertet olyan pusztára mint a pádimentom, és azután rézvirágokkal beültette az egész kertet. A király, mikor meglátta, megörült, és jól megajándékozta a kertészt. Jóllehet a kertész maga sem tudta, ki ültette a virágokat, és megtiltotta Bendebukknak, hogy hozzájuk nyúljon. Bendebukk nevetett magában mert ő vágatta fel az egész kertet, és ő is ültette be. Ő volt a rézpáncélú vitéz. A következő vasárnap a középső királykisasszony maradt otthon a templomból. Akkor már ezüstpáncélos vitéz ezüstszőrű lovon vágatta fel a kertet, és ezüstvirágokat ültetett, de ez a kisasszony sem gondolt arra, hogy talán a kis bundás fiú csinálta azt. A harmadik vasárnap a legnagyobbik kisasszony maradt otthon. Ekkor aranypáncélú vitéz vágta fel az egész kertet, aranyszőrű lovon, és aranyvirágokat ültetett. A király ekkor ajándékozta meg igazán a kertészt, látva, hogy valamennyi virág a kertjében van, mind hárompróbás aranyból való. De ez a legnagyobbik királykisasszony sem tudta, hogy az aranypáncélos vitéz is Bendebukk volt. A negyedik vasárnap megint otthon akart maradni a legkisebb királykisasszony. Azt mondta, hogy beteg. De az atyja azt felelte, ha halálán van is, el kell mennie. - No, jól van! Azt mondja a kertésznek a királykisasszony: - Kertész bácsi, mondja meg az inasának, hogy kössön hármunknak három bokrétát! Bendebukk kötött is olyan szép bokrétát, hogy hetedhét országra szólott. Úgy ki tudta a virágból csinálni a három királykisasszony képét, hogy pingálni sem lehetett volna jobban. Felvitte a kis csatakos bundában. A kertész el akarta venni tőle, hogy majd ő viszi be, de Bendebukk csak azon volt, hogy majd beviszi ő. Hát amint bemegy a királykisasszonyok szobájába a csatakos bundában, a két nagyobbik királykisasszony rákiabált: - Eredj ki, takarodj! De a legkisebbik azt mondja: - Hozd elő a bokrétámat, kisöcsém! Amint odaadja neki Bendebukk, egy aranyat nyomott a markába a királykisasszony. Nemsokára csináltatott a király a három lányának három aranyalmát. Összehívatta az egész birodalomból a grófokat, hercegeket, és azt mondta a lányainak: - Akinek akarjátok, annak lökjétek az aranyalmát, ahhoz kell férjhez mennetek! Egy nagy szobában voltak a hercegek, a grófok, s velük a királynak minden cselédje. Csak Bendebukk nem. Egyszer csak ő is bejött a csatakos bundában, odaállott az ajtóhoz, egy gróf háta mögé. A két nagyobbik királykisasszony odahajítja a maga aranyalmáját egy-egy hercegnek. A legkisebb pedig odagöndöríti Bendebukkhoz. A Bendebukk előtt álló gróf azt gondolta, hogy neki löki, és fel akarta venni. De azt mondja a királykisasszony: - Nem magának löktem ám! Azzal Bendebukk felvette. Volt azután lakodalom. De a király haragudott a legkisebb lányára, hogy miért ment ahhoz a szegény kölyökhöz. Bendebukknak meg a feleségének nem is volt szabad az asztalhoz ülni, csak az ajtó megett voltak mind a ketten. Másnap a két herceg vadászni ment lóháton. Azt kérdezik Bendebukktól: - Nem jön vadászni, kis sógor? Bendebukk azt mondja, hogy elmegy, csak lovat adjanak alá. Adtak is egy rossz, girhes, szemeten hízott lovat, olyat, hogy alig tudott lépni. Amint a város végén mennek, nagyon nagy sárban kellett menni, a szegény Bendebukk lova bentmaradt a sárban. A két herceg pedig kényesen elvágtatott. Akkor azt mondja a ló Bendebukknak, mert táltos volt a ló: - Mit csináljak, kisgazdám? Azt mondja neki Bendebukk: - Rézszőrű ló légy, én rézpáncélú vitéz, rézszőrű eleven nyúl fickándozzék oldalamon! Meglett! Akkor megint azt kérdi a ló: - Hogy menjek, mint a szél, vagy mint a gondolat? Azt mondja Bendebukk: - Mint a gondolat, a két herceg előtt teremj! Úgy is lett. Mikor észrevette magát, Bendebukk látja, hogy jön a két herceg elébe. Persze nem ismerték meg, köszöntötték. Aztán beszédbe eredtek egymással. Azt kérdi a két herceg: - Mennyiért adod nekünk azt a nyulat? Bendebukk, mintha nem tudná, mi az, azt mondja: - Nektek adom egy olyan sárga karikáért, amilyen az ujjatokon van! Az egyik herceg azt súgja a másiknak: - Odaadom én, majd azt hazudom otthon, hogy eltört, azután elvesztettem! Oda is adta. Azután elváltak egymástól. Egyik egyik felé, másik másik felé. Amint a két herceg a város végére ért, látják, hogy szegény Bendebukk még most is ott kínlódik a nagy sárban. Nagy nehezen hazavergődött, a felesége megmosta a sártól egy nagy dézsa vízben. Másnap megint elhívta a két herceg Bendebukkot vadászni. Még rosszabb lovat adtak alá. A város végén megint ott maradt a nagy sárban lovastól, a két herceg pedig nevetve elnyargalt. Azt kérdi a ló: - Mit csináljak, kisgazdám? Azt mondja Bendebukk: - Ezüstszőrű ló légy, én ezüstpáncélú vitéz; ezüstszőrű nyúl fickándozzék az oldalamon, és mint a gondolat, a két herceg előtt teremj! Alig mondta ki, úgy lett. A két herceg jött vele szemben, köszöntek egymásnak. A két hercegnek nagyon megtetszett az ezüstnyúl, kérdik Bendebukktól: - Miért adnád nekünk? - Egy másik sárga karikáért - mondja az. Most a másik herceg adta oda a jegygyűrűjét. Azzal elmentek. Mikor a város végén vannak, látják, hogy Bendebukk ott vergődik a sárban, lovastul. Kijött valahogy, hazament, otthon a felesége megmosta. Harmadik nap megint kiment a két herceg vadászni. Hívták Bendebukkot, de még rosszabb lovat adtak neki. Szegény, annak rendje s módja szerint ott maradt a sárban. Amint a két herceg elmegy, azt mondja a lovának: - Aranyszőrű ló légy, aranypáncélos vitéz legyek; aranyszőrű nyúl fickándozzék az oldalamon, és mint a gondolat, a két herceg előtt teremj! Úgy lett! A két herceg alig tudta, hogyan köszönjenek ennek a vitéznek. Beszédbe eredtek, megint kérdezte a két herceg: - Miért adod nekünk ezt a nyulat? Azt mondja Bendebukk: - Nektek adom, ha valamelyiktek az oldalára hagyja nyomni a pecsétemet! Az egyik rá hagyta nyomni. Azután elváltak. Mikor a két herceg a városba ért, szokás szerint ott vergődött Bendebukk. Azután hazament megmosta a felesége. Egyszer a király összegyűjti a birodalmában levő mágnásokat, hogy megmutassa azokat a nyulakat, amelyeket az ő két veje fogott. Mikor a legjobban vendégeskednek, a két herceg pedig beszéli, hogy hogyan s miképpen fogták a nyulat, bejön egy ezüstpáncélú vitéz. Azt gondolták, valami mágnás; ezt is leültették. Egyszer azt mondja az ezüstpáncélú vitéz: - Hazudtok, herceg sógorok, mert a réznyulat ezért a gyűrűért, az ezüstnyulat ezért a másikért én adtam, Bendebukk! A harmadikat pedig azért adtam, hogy a sódarodra nyomtam a pecsétet! Ha nem hiszik, nézzék meg! Megnézték - csakugyan úgy volt! Akkor felállt Bendebukk, azt mondja: - Isten áldjon meg, király atyám, isten áldjon meg, feleségem! Azzal elment. Ment, mendegélt a kis csatakos bundában. Egyszer elér egy királyhoz, bemegy hozzá, azt mondja neki: - Azt hallottam, felséges király, hogy van felségednek egy lánya, aki minden éjszaka tizenkét pár cipőt nyű el. S eddig senki nem tudta kitudni, hogy hogyan esik az. Én is szeretném megpróbálni. Ha az ördöggel cimborál is, meg fogom én tudni. Azt mondja neki a király: - Az mind igaz, édes fiam. Hanem úgy vigyázz, hogyha ki nem találod az okát, már kilencvenkilenc embernek van a feje karóban érte, a tiéd a századik lesz. Bendebukk megmaradt a szava mellett. Este odafeküdt a királykisasszony ajtajába a csatakos bundában. Amint ott fekszik, egyszer, tíz óra tájban, ihol jön egy tüzes szekér az udvarra. Kiszáll belőle egy nagyszakállas ember. Bemegy a királykisasszony szobájába, a királykisasszonyt kivezeti, felülnek a szekérre mind a ketten. Bendebukk is kapja magát, a sapkáját a fejébe nyomja, hátul felugrik a saroglyába. Sebesen elmennek. Amint mennek, egyszerre elérnek egy rézerdőbe. Ott egy rézforrásnál megállnak. Esznek, isznak, beszélnek, fürdenek, mosdanak. Bendebukk is evett a nagyszakállas tányérjából. Mikor el akarnak indulni, Bendebukk megfog egy rézpoharat, beleteszi a tarisznyájába. Megfog egy rézágat, letöri, azt mondja: - Menjék kend is a bakóba! De amint a rézágat letörte, az egész erdő megcsendült bele. Azt mondja a királykisasszony nagy ijedten: - Jaj, felséges férjem és királyom, a kis ember csinál valamit! Nosza Plutó is - mert az volt a nagyszakállas - leugrik, összevissza fújja tűzzel a szekérnek minden zegét-zugát, még a tengelyvégszeg lyukát is; nem lelt semmit. Akkor azt mondja a kocsisnak: - Se ló, se ostor nem a tiéd, hajts! Mentek sebesen! Egyszer elértek egy ezüsterdőbe. Ott is az ezüstforrásnál ettek-ittak. Bendebukk egy ezüstpoharat, egy ezüstfaágat megint a tarisznyába tett. Onnan elmentek, elértek az aranyerdőbe. Ott is az aranyforrásnál ettek-ittak, ott is beletett Bendebukk egy aranypoharat, egy aranyfaágat a tarisznyába. Ahogy mentek tovább, egy keskeny szekérúton, egyszer csak egy rucalábon forgó várba értek. Amint le akar szállni a királykisasszony, két szép kislány szalad elébe, azt kérdik tőle: - Mit hoztál, mit hoztál, édesanyám? Bementek mind a várba, leültek vacsorázni. Bendebukk a pitvarban volt, az ajtó háta mögött. Amint az inas hozta kifelé a jóféle ételmaradékokat, Bendebukk mindent kivett a kezéből, a tarisznyájába tette. A királykisasszony hozott magával tizenkét pár cipőt, ő azt is a tarisznyába tette. Amint megvacsoráztak, kiment a kisasszony egy beretvával kirakott pádimentumú szobába. Persze, amint kettőt lépett, vége lett mindjárt a cipőnek. Kiáltja az inasnak, hogy hozza be a többit! Hát sehol sem találják. A királykisasszony is megijedt, azt mondja Plutónak: - Jaj, felséges férjem és királyom, a kis bundás ember csinál valamit. Tovább nem maradok, megyek haza! Felül a szekérbe, odamegy a két kislánya; amint megcsókolják az anyjukat, Bendebukk megfogja mind a kettőnek a nyakát: - Menjenek kendtek is a tarisznyába! Mikor az öreg Plutó megcsókolja, ennek is megfogja a szakállát: - Menjen kend is a tarisznyába! Persze nem látta senki, mert fejében volt a sapka. A királykisasszony hazament, s mikor megy befelé a szobájába, azt mondja: - Hej, ha tudtam volna, hogy itt vagy, még el nem jöttem volna! Reggel elhívatja Bendebukkot a király magához, kérdezi tőle: - Mit láttál? Bendebukk elbeszéli az egészet. Amint elmondja, megfogja a tarisznyájában Plutó szakállát: - Ha nem hiszi, felséges király, itt van! Azzal kivágta a szoba közepére. Hanem az, ördög lévén, eltűnt egyszerre. Aztán kiveszi a két gyereket meg a többi holmit is mind. Ekkor azt mondja a király: - Amiért ezt megtudtad, neked adom a lányomat, meg a fele királyságomat! Azt mondja Bendebukk: - Nem kell énnekem a felséges király lánya, sem a fele királysága! Akkor a király odaadta Bendebukknak tizenegy szobájának a kulcsát, hogy ami neki tetszik, azt vigye el. Bendebukknak megmondták a cselédek, hogy van a királynak még egy tizenkettedik szobája is, amelyikben csodalámpások vannak felaggatva. Azt is megmondták neki, melyik a legjobb. Bendebukk kérte a tizenkettedik szoba kulcsát is. A király eleinte tagadta, hanem aztán kénytelen volt odaadni. Bendebukk kinyitotta a tizenkettedik szobát, és levette a lámpát. Azzal otthagyta a királyt a lányával együtt. Ment haza. Egyszer kíváncsiságból kinyitotta a lámpást. Hát tizenkét nagy óriás ugrik ki belőle, azt kérdik: - Mit parancsolsz, kis gazdánk? Azt mondja Bendebukk: - Az anyám házától idáig egy várost építsetek! Meglett! - Azután az anyám a legszebb palotában aranyszékben üljön: aranyzsámoly legyen a lába alatt. Amint kimondta, ez meg is lett. Ekkor emlékezett rá Bendebukk, hogy még felesége is van őneki! Mindjárt megparancsolta, hogy azt is hozzák elő. Az is meglett. Száz szakács főzött, vacsora után táncoltak, én is ott voltam, szalmasarkantyúm volt zabtaréjjal, egy zsákban megbotlottam, és ide buktam.
Egy legény elvett feleségül egy dologtalan gazdag lányt; ráadásul még azt is megfogadta, hogy sohasem veri meg. A menyecske sohasem dolgozott, hanem csak járt házról házra pletykálkodni, s egyéb hitvány dolgot művelni. Nem verte meg az ura egyszer sem. Hanem egyszer egy reggel, mikor dologra ment, így szólott a macskához: - Azt parancsolom neked, te macska, hogy míg én odaleszek, te mindent dolgozz, amit kell! A házat szépen kitakarítsd, délre ételt készíts, s még egy orsó fonalat is fonj, mert ha nem, mikor hazajövök, úgy megverlek, hogy megemlegeted! A macska a tűzhelyen szunyókált, jámboran végighallgatta a beszédet. De az asszony azt gondolta magában, hogy ez az én emberem megbolondult! S azt mondja: - Kelmed, uram, miért parancsol olyanokat annak a macskának? Hisz nem tud az ilyen parancsnak megfelelni! - Tud, nem tud, nekem mindegy, feleség! - azt mondja az ember - nekem nincs más, akinek parancsoljak! De ha ő mindazt meg nem teszi, meglásd, úgy megverem, hogy sokért elkerülte volna! Avval ment a dolgára. Az asszony pedig biztatni kezdte a macskát: - Dolgozz, macska, mert megver az uram! De a macska nem dolgozott. Elment az asszony több házhoz, s mikorra hazament, a macska akkor is szunyókált, s a tűz is kialudt. Ismét mondta: - Szítsd fel a tüzet, s dolgozz, macska, mert ma megverődöl! De a macska nem dolgozott. Hazajön a gazda, széjjelnéz, s hát minden rosszul van. Előrántja a macskát, felköti a felesége hátára, s addig veri, míg a felesége imádkozni nem kezd: - Ne üsse többet azt a macskát, nem hibás az, nem tud az azokhoz a dolgokhoz! - Fogadod hát, hogy helyette mindent véghez viszel? - kérdi az ura. - Véghez viszek még többet is, mint amennyit kelmed neki parancsolt, csak ne üsse többet szegényt! - felelé az asszony. A menyecske hazafutott az anyjához, elpanaszolta a dolgot, s azt mondta: - Felfogadtam, hogy a macska helyett minden dolgot eligazítok, csak ne verje a hátamon olyan kegyetlenül. Hozzászólott az apja is: - Ha felfogadtad, tedd is meg Mert ha nem, a macska holnap is megverődik! S evvel hazaküldte az urához. Másnap reggel is megparancsolta a gazda a macskának, mit tegyen. De a macska most sem tett semmit. A gazda hát ismét jól megverte a felesége hátán. Az ifjasszony akkor is hazafutott panaszra, de az apja úgy visszakergette, hogy a lába sem érte a földet. Harmadik reggel is elmondta a gazda a macskának a harmadik parancsolatot. A macska már végighallgatni sem tudta, úgy meg volt ijedve. De hát most sem dolgozott semmit. Hanem most mindent eligazított helyette az asszony. Most nem felejtette el, hogy mit fogadott volt: tüzet tett, vizet hozott, ételt készített, sepregetett. Elvégzett mindent, amit kellett. Úgy megesett a lelke azon a szegény macskán; azon, hogy amikor az ura azt veri, kínjában a macska az ő hátába aggatja a körmét. Meg azon, hogy a kétrétű ostornak a vége a macskán túl az ő hátát is megjárkálta minden ütéssel. Mikor az ura hazajött, hát minden jól van! Mondogatja is az ember: - Ne félj, macska, most nem bántalak! Az asszony örömmel terítette meg az asztalt, az ennivalót megcsinálta, az ura elé tette. Jóllaktak jókedvvel. Azután mindennap úgy volt. A macska többször nem verődött meg, s a menyecskéből olyan gazdasszony lett, hogy ugyan helyde!
Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy szegény asszony. Volt neki egy Marci nevű fia. Ez a Marci igen becsületes, egyenes fiú volt. De ráadásul olyan ügyes, okos, világravaló is volt, hogy elterjedt róla a hír az egész országban, hogy ő mindent, de mindent meg tud csinálni. Még a királyhoz is eljutott a híre. Ez a király pedig, igen irigy természetű volt: bántotta, hogy Marci híre elhomályosítja az övét. Magához hívatta a fiút, s azt mondta neki, azzal a gondolattal, hogy majd kifog rajta: - Hallom, milyen híres vagy, te híres Marci! Hát ha te olyan mindentudó vagy, bizonyítsd is be, mert különben elemésztlek! Ha mindent tudsz, tudsz lopni is, mi? - Felséges királyom - felelte a becsületes Marci -, lopni még soha életemben nem loptam. De azt nem is akarok. Feleli neki erre diadalmasan a király: - No, ha soha nem loptál, most vagy tudsz azt is, vagy véged! Szánt nekem a mezőn tizenkét béresem. Vagy ellopod tőlük a mezőről a tizenkét ekét a tizenkét pár ökörrel, vagy majd én tudok valamit: azt, hogy karóba húzatom a fejed. De ha megállod a próbát, tied minden kincsem, mert azt én is úgy loptam. Megbúsulta magát Marci, de már nem volt mit tenni. Hazament, s elmondta az anyjának, hogyan járt a királlyal. - Most csavard föl az eszedet, kedves fiam - mondta az anyja. Gondolkozott erősen Marci. Aztán elmosolyodott. Megkérte az édesanyját, hogy szerezzen neki tizenkét tiszta fekete csirkét s egy fekete kotlót. - Mire az neked, édes fiam? - kérdezte az anyja. De csak megszerezte neki. Marci kiment a csirkékkel az erdőbe. Annak a szélén szántott a király tizenkét ekése. Ott Marci eleresztette a tyúkot a csirkékkel, s elkiáltotta magát: - Né, a vadtyúk a csirkéivel! Fogjátok meg, szerencsét hoz! A béresek azon nyomban otthagyták az ekét. Neki mind a csirkék után! A csirkék ijedtükben beszaladtak az erdőbe, a béresek a nyomukban. Addig Marci szépen fogta az ökröket, s elhajtotta az ekékkel együtt. Hazaterelte Marci az ökröket az ekékkel, mert abban is meg voltak egyezve a királlyal, hogy amit elszerez tőle, az nyomban az övé. Csak az anyját küldte fel a királyhoz, hogy ne várja az ökreit haza. Másnap hívatja megint a király Marcit. Nagyon mérgesen fogadta. - Hallom, sikerült ellopnod az ökröket meg az ekéket. - Sikerült - felelt Marci szerényen. - Most az egyszer szerencséd volt. De most az éjjel-nappal őrzött csűrömből a gabonát kell ellopnod. Ha nem lopod el holnap reggelig, tudd meg, karóba kerül a fejed. De ha megállod a próbát, tied az országom, mert azt én is úgy loptam. - Megpróbálom, felséges királyom. Elkezd megint gondolkozni Marci, hogy tudná ő attól a sok őrtől ellopni a búzát a csűrből? A király aznap még külön is behívta az őröket, megkínálta őket pálinkával, s jól a lelkükre kötötte, hogy nagyon vigyázzanak arra az átkozott Marcira, nehogy kifogjon rajtuk. Ha odamegy, csak essenek neki, s üssék, ahol érik. Meghallotta ezt a parancsot Marci is, s rögtön kisütött valamit. Csinált egy szalmaembert, rátette a kalapját, s szépen-óvatosan éppen a csűr elé állította. Aztán tüsszentett egy nagyot. Sietnek, jönnek ki az őrök, látják a felöltöztetett szalmaembert. Látják Marci kalapját! Hajrá, neki! A sok pálinkától már szédültek is egy kicsit; a buzgalom még jobban föltüzelte őket. Megesküdtek volna, hogy Marci jött lopni a búzát! Csihipuhi, csak a fejét, a kalapját, hogy meg ne sántuljon! Úgy ellátták a baját, hogy pora-nyoma se maradt. És mentek azon pityókosan, tódultak mind jelenteni a királynak, hogy nem lopja már el Marci a búzát a csűrből! Agyonverték! A király nagyon boldog volt, leültette, s etette-itatta őket. Azalatt pedig Marci szépen mind ellopta a búzát. S küldte az anyját a királyhoz az üzenettel: megállta a próbát. A király kékült-zöldült mérgében. Futott a csűrbe, de bizony Marci nem hagyott egy szem búzát sem. Megint hívatta Marcit. Most volt csak igazán dühös. - No, elloptad a búzát, Marci? - El, felséges királyom. - Rendben van! De most követelem csak az igazit. Lopd el a száz kocsisom őrizte aranyszőrű lovamat. Ha nem, karóba kerül a fejed. De ha megállod a próbát, tied a koronám, mert én is úgy loptam. Töpreng, gondolkozik Marci. De csak kifőzött megint valamit. Egy üveg pálinkát vett magához, felöltözött rongyos embernek. Este odament az istállóhoz, s bezörgetett az istálló ajtaján. A kocsisok nem akarták beengedni, mert a király lelkükre kötötte a vigyázást. De mikor látták, hogy csak egy rongyos ember zörget, méghozzá pálinkás butykossal, beengedték magukhoz. Leültették a jászol mellé, s Marci addig ügyeskedett, mígnem rávette őket, hogy igyanak a pálinkájából. Ittak, ihattak, be is rúghattak, még el is aludhattak bátran, mert úgy is bizonyosak voltak, hogy megőrzik a paripát. Mert egy közülük a ló kötelét, egy másik meg a ló farkát fogta, egy harmadik meg rajta ült. De annak, aki a ló farkát fogta, annak a
kezébe Marci egy fő kendert adott. Azt pedig, aki a lóra volt ültetve, azt fogta szépen Marci, s ráültette a lovak jászlára. S amelyik a ló kötelét fogta, annak a kezében hagyta a kötelet, de a lovat eloldta róla, s szépen kivezette az istállóból, s hazavitte. Másnap megy a király nagy biztonságosan az istállóba. Rettenetesen mérges lett. Rákiáltott az emberekre: - Hát úgy vigyáztok a lovamra, hogy Marci elvihette? Azok még mindig italosak voltak. Azt mondja az egyik: - Sze fogom a farkát! A másik: - Sze rajta ülök! A harmadik: - Sze fogom a kötelit! A király jól összeszidta őket. Elhatározta, hogy most már ő fog vigyázni valamennyi holmijára, de Marcit elpusztítja, ha addig él is. Töprengeni kezdett, hogyan is fogjon ki rajta. Hopp, megvan! Hívatta rögtön Marcit, s megparancsolta neki, hogy ha másnap délben nem lopja el előle az ebédjét, karóba kerül a feje. - De ha megállod a próbát, tied a királyi kardom, mert azt én is úgy loptam. Erre Marci is gondolkozni kezdett. Másnap délben a király az asztalnál ült, s várta az ebédjét. A szakácsné már ki is tálalta s tálcára tette, s készült bevinni. De hirtelen beszaladt, mert a konyhaablakon egy kéz nyúlt be. Marci ugyanis előző este, mikor senki se látta, egy kezet csinált fából, befestette, s a végire egy kötelet akasztott. A kötelet a kút kerekére kötötte. A konyha ablaka alatt meg egy lyukat vágott, s azon betolta a kezet, éppen az asztalig. Ezt látta meg a szakácsné. Ezért szaladt be a királyhoz, hogy itt van Marci, bedugta a kezét! Kifut a konyhába a király s a királyné, és elkezdik húzni a kezet. Húzzák, húzzák, míg a kötél el nem szakad, s mindnyájan hanyatt nem esnek. Mire föltápászkodtak és körülnéztek, Marci ellopta az ebédet. Aztán anyjával együtt meg is ette. A király azt sem tudta, mit csináljon mérgében. Most már igazán végez vele! Másnap megint hívatta Marcit, s megparancsolta neki, hogy reggelre lopja el a felesége aranygyűrűjét az ujjáról. - Ha megállod a próbát, tied a lányom. Azt ugyan nem loptam, csak nálam különb emberhez akartam feleségül adni. Ezért is volt eddig mind a próba. Marci estefelé odalopózkodott a király szobájához. Most aztán összeszedte igazán az eszét. Egyszerre csak hallja, hogy a király azt mondja a királynénak: - Én most alvás előtt még kimegyek egy kicsit. Ha visszajövök, szívem, akkor majd add ide gyorsan a gyűrűt, mert énnálam jobb helyen lesz. Kimegy a király, alaposan körülnéz, hogy nincs-e a közelben Marci. Addig egy ajtónyílással Marci benn termett a szobában. Elváltoztatott hangon azt mondja a királynénak: - Szívem, add ide gyorsan azt a gyűrűt, mert az az átkozott Marci minden percben itt lehet. A királyné átadta a gyűrűt a sötétben. Marci meghúzódott az ajtóban, s mikor a király kinyitotta az ajtót, s bejött, Marci szépen kisurrant. Fekszik vissza az ágyba a király, s mondja a királynénak: - Szívem, add ide a gyűrűt! - Hogy adjam - mondja ingerülten a királyné-, mikor már odaadtam! Az előbb kérted el, én magam húztam az ujjadra! A király olyan mérges lett, hogy majd széthasadt mérgében. De most már nem szólt. Akkor sem, amikor nem Marci édesanyja, hanem maga Marci ment fel a palotába a királykisasszonyért, a kardért, a koronáért, az országért. Megülték a lakodalmat, volt minden, mi kellett, mire csak tellett, vendégeknek tál lé - cigánynak is kávé.Rózsa vitéz
Bendebukk
A rest macska
A becsületes tolvaj Marci
