Három kívánság
Hol volt, hol nem volt, elég az, hogy volt egyszer egy szegény ember meg annak a felesége. Fiatalok voltak, gyerekük se volt még, szerették egymást, megértették egymást, de a nagy szegénység miatt egyszer-egyszer azért összezördültek.
Na elég, egyszer az asszony előbb került haza a mezőről, mint a férje, és azon főtt nagyon a feje, mit készítsen vacsorára. Megcsinálta a tüzet, mást nem tudott, egy kis leveshez tett föl vizet. Arra gondolt közben, hogy miért is olyan szegények, hogy miért nem tudja egyszer meglepni az urát egy jó vacsorával.
Amint ezt gondolta, hallott valami suhanást maga mellett, hát egy tündér száll eléje. Meg volt bizony illetődve a szegény kis asszony, most látott először tündért. Az pedig meg is szólalt, azt mondta:
- Na, nem bánom, te szegény asszony, legyen három kívánságod, majd meglátom, mennyi eszed lesz magadhoz. - Azzal el is tűnt, ahogyan jött, a tündér.
Hát az asszony hitt is meg nem is a szemének és a fülének, de azért az első kívánság már megszületett a fejében. Egy szál kolbászt kívánt azzal, hogy úgyse lesz belőle semmi. De abban a pillanatban már szállt is le a kéményből egy lábas, benne a szép szál kolbász. Oda kellett csak tenni a tűz fölé a lábast, volt abban zsír is bőven.
Mikor beállított az ember, volt szájtátás, mert már tele volt a konyha jó szagokkal. Amikor az asszony elmondta, mi történt, hát mindjárt elkezdtek tanakodni, mi legyen még a két kívánság. Az ember lovat, tinót, malacot akart, az asszony meg mást, nem tudtak megegyezni. Csak vitáztak, mintha éhesek se lettek volna. Az ember képes lett volna éhgyomorra rá is gyújtani; tömködte a pipáját, nyúlt a parázsért, de olyan ügyetlenül csinálta, hogy feldöntötte a lábast kolbászostul.
Persze hogy megijedt az asszony, kapkodott mind járt, hogy kirántsa a kolbászt a tűz közül, és szidta az urát:
- Nőtt volna inkább az orrodra, mint a tűzbe fordítod ezt a kolbászt!
Na hiszen, ez kellett csak! A kolbász már ott lógott az ember orrán, le egészen a térdéig.
Először meg se ijedt az asszony, próbálta, hogy leszakítja a kolbászt a férje orráról, de az úgy odanőtt hogy azt onnan le nem lehetett szakítani. Most már megijedt a szegény kis asszony, el is sírta magát. Tudták már mind a ketten, ha valami vagyont kívánnak harmadikra, az meglesz, de hát mi lesz akkor a kolbásszal?
- Majd levágjuk - mondta az asszony.
- De én nem engedem - feleselt az ember -, most már, ha így van, kívánjuk vissza a lábasba, aztán kész.
- De hát a tinó, a ló, meg a malac! - így az asszony.
Az ember erre azt felelte:
- De hát ilyen bajusszal csak nem járhatok, te hogy csókolsz meg, ha kolbász lóg le az orromról!
Na, végül csakugyan az lett, az volt a harmadik kívánság, hogy a kolbász menjen vissza a lábasba.
Most láthattak csak vacsorához, de nem nagyon ízlett szegényeknek a jó falat, még mindig azon zsörtölődtek, ki volt az oka, hogy ezután is már csak olyan szegények lesznek, mint voltak.
Volt egyszer egy király, volt annak egy nagyon szép lánya, Ibolya, meg egy második felesége. A mostoha boszorkány volt, és nem szerette a lányt sohasem. Egyszer azt mondja az urának: - Ezt a lányt férjhez kellene adni, de csak olyan legényhez adom, aki kiállja a három próbát. Mentek sokan nézni Ibolyát, de senki sem tudta megkapni, mert senki sem állta ki a három próbát. Meghallotta ezt a szomszéd király, azt mondja a fiának, Rózsának: - Eredj, nézd meg azt az Ibolyát, ha szereted, vedd el. Ismerem az apját, jó ember. Felkészült a királyfi, elment szétnézni. Legelőször is a királylánnyal beszélt: - Hozzám jössz-e, szívem szerelme? - Jaj, ne kérj meg - válaszolta Ibolya -, mert a gonosz mostohám három kérdést intéz hozzád, s ha azt nem tudod megfejteni; véged. De nem ijedt meg Rózsa. Bement a királyhoz, megkérte Ibolya kezét. A boszorkány is bement, és azt mondta: - Ha a három próbát kiállod, akkor elviheted Ibolyát, másképpen nem. Az első próba: látod azt a nagy hegyet ott? Azt elhordod onnan a helyét szőlővel beülteted, leszüreteled, szép piros borából holnap kóstolót hozol. Elment Rózsa nagy búsan, egyenest Ibolyához. - No, min búsulsz? - kérdi tőle a lány. - Jaj, nem tudom megtenni, amit a mostohád kér, akkor pedig nem leszel az enyém! Azt mondta, azt a nagy hegyet az éjszaka hordjam el, a helyét ültessem be szőlővel, szüreteljem le, holnap délben szép piros borával tisztelegjek nála! - Csak ez a baj? - mondja Ibolya. - Akkor csak feküdj le nyugodtan, kelj fel hat órakor reggel, öltözz fel, úgy gyere hozzám! Lefeküdt Rózsa, másnap reggel, mikor felkel, és kinéz az ablakon, nem lát hegyet sehol sem, de látja a szőlőt. Felöltözik, megy Ibolya szobájába. Ibolya tartja a kezében az üveg piros bort. - Itt van, vidd a Vénasszony szobájába, add oda neki! Mikor a Vénboszorkány meglátta, hogy Rózsa hozza a bort, a méregtől majd megpukkad, de azért azt mondja: - Ez már idáig jól van. De látod azt a nagy erdőt? Kivágod a fáját, ölbe rakod, a földet felszántod, beveted, holnap reggel szép kalácsával tisztelkedel nálam! - Elment Rózsa nagy búsan Ibolyához: - Második kívánsága anyádnak, hogy ezt a sűrű erdőt kivágjam, a fáját csomóba rakjam, a földet felszántsam, bevessem búzával, holnap reggel búzakaláccsal tisztelkedjem nála. - Hó, csak ennyi a baj? - mondja Ibolya. - Feküdj le, reggel kelj fel hat órakor, gyere be hozzám. Rózsa lefeküdt. Mindjárt reggel kinéz az ablakon, látja, hogy már csak tarló van a földön. Felöltözik, bemegy Ibolyához, hát ott van a szép kalács. Azt mondja Ibolya: - Vigyed a Vénasszonynak! Mikor meglátta a Vénasszony a szép kalácsot, elfogta a méreg. Azt gondolta magában: "No megállj, csak várjál, várjál, majd a harmadik parancsot tedd meg, tudom, vége lesz az életednek!" Aztán fennszóval azt mondja: - Van nekem három paripám, ha meg tudod nyergelni, tiéd lesz Ibolya! Elmegy nagy búsan Rózsa Ibolyához, mondja neki: - Most segítsél, kedves Ibolyám! - Mit parancsolt most az a gonosz asszony? - Azt mondta, van neki három paripája, ha meg tudom nyergelni, csak úgy leszel az enyém. - Jaj, kedvesem! - mondja Ibolya - ez lesz a legnehezebb! Az első paripa az apám lesz - a Boszorkány átvarázsolja paripává -, az apámat egy kicsit kímélheted, ő nem oka semminek; a második lesz a gonosz mostohám, zaklasd, kergesd meg, őneki nem árt, hogy a harmadik ki lesz, könnyen kitalálhatod, a szívedre bízom! Rózsa megindult az istálló felé, kivezette az Öreget, felült a nyeregbe, egyet fordult vele, leszállott róla, bevezette az istállóba. Azután kivezette a Vénboszorkányt, felült a hátára, jól megnyergelte, jól megsarkantyúzta. Mikor már nem tudott menni, leszállott róla, bevezette az istállóba. - No, vén kutya - mondta neki -, kellett ez neked? Kivezette a harmadik paripát, gyöngéden ráült, egyet fordult vele, bevezette az istállóba, selyemkendőjével végigtörölte, azután hazament. Másnap elment Ibolyához. Mondja neki Ibolya: - Letelt a három próba, de azért mégsem adnak neked! - Akkor megszöktetlek! - mondja Rózsa. - De észrevesznek - mondja Ibolya. - Kerítünk egy tűt - mondja Rózsa -, megszúrjuk a kezünket, három-három csepp vért csöpögtetünk az asztalra, míg az fel nem szárad, ha kiáltja nevünket a mostoha, felelnek azok rá. Ahogy mondták, úgy cselekedtek, avval elszöktek. Egyszer csak kiáltja a Vénboszorkány: - Rózsa! Ibolya! - Itt vagyok, itt vagyok! - felelnek rá a vércseppek. Megnyugodott a Vénboszorkány, lefeküdt újra. Ezalatt már messzire ért Rózsa meg Ibolya. Egyszer azt mondja Ibolya: - Nézz hátra, ég a fülem, úgy hallom, apám jön. Hátranéz Rózsa, hát az Öreg ment utánuk, szél alakjában. Hátravetett Rózsa egy fésűt, olyan erdő kerekedett a háta mögött, hogy mikor kijutott az Öreg az erdőből, ők már hetedhét országon túl voltak. Egyszer megint szól Ibolya: - Nézz hátra, megint itt az apám! Visszanéz Rózsa. - Már itt van - mondja - a nyomunkban! - Hátravetett egy bontófésűt, kerekedett olyan víz abból, hogy az Öreg nem mert nekimenni, visszatért, az Öregasszony jól elverte. Kapta most az asszony a seprűnyelet, ráült. Mondja egyszer Ibolya Rózsának: - Nézz hátra, viszket a fejem, most a Vénboszorkány jön. Hanem te itt tóvá változol, én meg kacsa leszek benned. Úgy is lett. Mire a boszorkány odaért, akkorra Ibolya vígan úszott a tóban. De nem azért volt boszorkány a Boszorkány, hogy meg ne tudja, hogy kicsoda az ott a vízen. Leszállott a seprűről, belement a tóba. - Na, megállj, csúf lány! - mondja - majd megfoglak én most! De Ibolya tudta, hogy mit akar a mostoha, beljebb úszott a tóba, ahol legmélyebb volt, aztán hirtelen Ibolya kiszállott, visszaváltozott lánnyá, Rózsát legénnyé változtatta, felkapta a söprűt, elmentek vele, meg sem álltak Rózsa birodalmáig. A Vénasszony pedig hazament, jól elverte a Vénembert otthon. - Te vagy az oka, hogy ilyen a lányod! - mondta. Az öreg erre megátkozta a lányát, hogy Rózsa felejtse el. Hát amint megy Rózsa meg Ibolya, azt mondja Ibolya: - Eredj te előre, én csak az apád házáig megyek. Ha kellek, eljöttök értem, majd én addig ködből palotát építek. Elindult hát Rózsa egyedül. Az apja éppen a kapuban ült. - Ugyan, hol jártál, merre jártál, hogy ilyen sokáig odavoltál? - kérdi a fiától. De az elfelejtett mindent, nem tudott szólni semmit se. - No jó, hogy hazaértél. Megházasítlak, holnap lesz a lakodalom! - mondja az apa. - Jól van, édesapám, itt is az ideje! Másnap jöttek is a lakodalmasok. Ibolya látta a menetet, azt mondja egy koldusnak: - Nektek adom a palotát, ha kiáltjátok, amit én mondok. De a koldusok azt mondták, hogy nem vesztik el hivatalukat érte. De volt ott tíz cigánygyerek is, Ibolya azoknak mondta. - Kiáltjuk mi, kisasszony! - felelték a cigánygyerekek. - No, ha kiáltjátok, tiétek lesz az a szép palota! Majd elmondom előttetek, mit kell mondani, ti meg csak kiabáljátok utánam! Hát mikor odaér Rózsa a menyasszonyával, kiáltja is a tíz gyerek: - Ne feledkezzenek a szegény árváról, mint elfeledkezett Rózsa Ibolyáról! Ekkor jutott csak eszébe Rózsának, hogy neki Ibolyája van. Mindjárt otthagyta a menyasszonyát. Ibolyához szaladt, a menyasszony pedig a régi vőlegényéhez, mert annak is volt másik vőlegénye, akit szeretett, Rózsához csak azért akart férjhez menni, mert gazdag volt. Aztán mindnyájan megesküdtek, a menyasszony a vőlegényével, Rózsa meg Ibolyával. A cigányoknak pedig ott maradt a nagy palota, megörültek neki, mert semmiféle ivadékuknak sem volt olyan. Lefeküdtek benne és éjfél felé azon veszik magukat észre, hogy nagyon fáznak, a csillagokat látják a fejük felett, alattuk pedig a zöld füvet, mert a palota ködből volt, és elpárolgott. - No, még így sose csaptak be bennünket! - mondták egymásnak. Nem is tudtak volna a lábukon megállni, ha három lábuk nem lett volna; szégyenletükben világnak mentek, azért nincs most háromlábú cigány.
Egyszer csak azon veszem észre magamat, hogy hát az apám házasodni akar, s anyámat akarja elvenni. Azt mondja nekem az apám: - Eridj a malomba, s őrless a lakodalomra kenyérnekvalót! Rajta szegény, kapom én nagy frissen magamat, mint ez a könnyű fickó itt, keresek egy átalvetőt, felviszek a padlásra három tarisznyát, s megtöltök kilenc zsákot olyan dálnoki búzával, mint a makk, s mind a kilencet egyszerre a vállamra villantom, s kiviszem a szekérre. Kivezetem az ökröket, s bé akarom fogni, de egyik sem talál a régi helyére; mindegyiket a másik helyére vezetem, a csálést a hajsz helyére, a hajszot a csálé helyére, s így rendben van. Próbálom a két járompálcát, s hát az sem illik a helyére, dugom egyik helyett a lapát nyelét, másik helyett a kötőrudat, s úgy jól van a dolog. Elmegyek a malomba, s amikor odaérek, megállítom az ökröket, beleütöm az ostornyelet a földbe, nehogy meginduljanak. Magam pedig bemegyek a malomba, hadd hívjam a molnárt, hogy a búzát segítsen behordani. Egyetlenegy lelket sem kaptam benn a malomban. Nézek széjjel egy ágy alá s a kemence mögé, hát látom, hogy a kancsó nincs a szegen; abból megtudtam, hogy a malom oda van eprészni. Gondolom, hogy immár, ha ennyibe van, szép békességesen hazavárom; de eszembe jut, hogy nemigen szokása hazasietni, s amíg előjön, én addig meg is őszülhetek, aztán az ökröknek is bajosocska esztendőről esztendőre várakozni, mert nem is hoztam volt nekik, amit enni adjak. A malom után iramodom hát sebes kutyafuttában a bércre, s hát ott szimatol a bokrok között. Vágok egy istenes jó husángot, döngetni kezdem két oldalba, ahogy csak tőlem lehetett. Még egyszer jól nekihúzom a husángot, s amíg reásújtottam volna, hallom messziről, hogy megrezdül odabent a völgyben, s őröl, zakatol: éppen az én búzámon járja. Hogy a bércről hamarább leérjek a völgybe, nekifekvém, s lehingerődzém az oldalon. Utánam mind a fatuskó, amennyi csutak csak volt. Megkívánták tőlem az időtöltést. Nekik nem lett bele semmi bajuk, én is csak egy kicsit ütöttem belé az orromat a lágy mezei sárba, de nem mártottam fel onnét egészen, még ott is elég maradt a helyén. Több baja lett annak a szegény fehér lónak, amelyik ott eddegélt az aljban, mert az tőlünk úgy megijedt, hogy a lábára szorított nyűggel együtt kifutott a világból, s még nem jött vissza manapságig. Hozzádörgölgetém az orromat a gyephez, mint a tyúk szokott, s elmentem, hadd lássam, az ökrök nem mentek-e el állóhelyükről. S hát az én ostornyelem odafogant a földbe, s akkora fa nőtt belőle, mint a barassai nagy torony. De annyi fiat költöttek bele a seregélyek, hogy azoknak a csárogásától a malomzúgás nem hallott. Bezzeg megörvendék neki; gondolám, hogy most fogok seregélyfiat eleget. Jól tudtam hágdosni, ahogy csak kellett. Felhágok a fára, dugom a kezemet, s hát nem fér bé a likba, próbálom a fejemet, s hát az jól befér. Teliszedem a keblemet seregélyfiúval. Ki akartam bújni a lyukból, de hát én nem fértem ki; hazafutok, elviszem a fejszét, s kivágom onnét magamat: De nem tudtam leszállni, mert a fa vastagocska volt, s a fejem is szédült, hanem kiáltottam a molnárnak, hogy vegyen le. A molnár azt gondolta, az a bajom, hogy megehültem, s nekem a fiától molnárpogácsát küldött. De én a fiúnak olyan erős lúdméreggel mondtam meg, hogy nem efféle bajom van, hogy az egyszeribe elfutott, s hozott egy véka korpát, azt nekem egy pózna végén felnyújtotta. Én kötelet sodortam belőle, olyant, hogy a malomkövet is fel lehetett volna vele akasztani. Próbálom, leér-e a földig, de hát egyrét nem éri, fogom kétrét, s hát olyan jól leér, hogy még a földön meghajlik. Ereszkedni kezdek rajta, de egy féreg ott fenn, ahol egy ághoz megkötöttem volt, elkercelte, elvágta, s én kötelestől lecseppentem. De míg a földre érnék, addig a seregélyfiak a kebelemben megtollasodtak, szárnyra keltek, s engem repíteni kezdtek. Mikor az Olt felett repültünk, valami asszonyok ott az Olt felett rongyot mostak, s kiáltozni kezdtek. "Mit csinál ez a gyerek, hogy úgy tud röpülni? Ha leesik, éppen az Oltba szottyan, s belehal!" Láttam, hogy mind felém néznek, de a seregélyfiak csárogásától nem tudtam tisztán kivenni, hogy mit kiáltanak. Azt gondoltam, hogy azt kiáltják, hogy oldjam meg az ingem derekát. Én az ingem derekát kiszabadítám a harisnyám szíja alól; avval a seregélyfiak egyszerre a keblemről mind kiduvadának, nekem annyi szárnyam, mind elrepüle, s én az Oltnak kellős közepébe belécsuppanék. Csuppanásommal az Oltat úgy kicsapám az árkából, hogy az egészen kiloccsant a hegy aljáig. De mikor az árkába visszatakarodott, egy kicsi híjával, amit egy gidófalvi szomjú komondor lecselt fel belőle, annyi hal maradt künn utána, hogy a helyet Mánástól Dobojig s Arkostól Angyalosig mind ellepte - még a Szépmezőt is egészen. No, volt ott hal elég. Tizenkét bivalyszekér egy hétig örökké hordta, soha meg nem szűnt, mégsem tudta megkezdeni. De mene egy csóré cigánypurdé Körös-patakról, az mind felszedé a pendelyébe, s elvivé. De eszembe jut, hogy engem nem játszódni küldtek, hanem őrölni. Elindulok arrafelé, ahol az ökrök voltak, hadd lám, mit csinálnak, nem mentek-e el a helyükről. Sokáig mentem, úgyhogy megfáradtam bele. Látok egy réten egy lovat, s reágondolom, hogy ezen könnyen odajutok, ahova kell. Utána indulok, de hát ő engem nem vár meg. Fogom a farkát, egyet fordítok rajta, s magammal szembeállítom, s mondom neki amúgy mirgyilusosan: "Hó! megállj, pityipangós, ne ijedezz!" Megértette a jó szót, megállott, mint a cövek. Megnyergelém a szürkét, felülék a barnára, s úgy elmentem a sárgán, egy lejtőn ki s egy hágón be, hogy a föld is szakadt utánam. Egyhelyt egy szőlő alatt menék el, s annak a kerítésén belül sok szép ért gyümölcs volt. Megállítám a szürkét, leszállék a barnáról, s megkötém a sárgát a gyepűhöz. Próbálom, hogy béhágjak, de nem tudék; megmarkolám a hajamat, s annál fogva belódítám magamat. Rázni kezdem a szilvát, hull a dió, szedem a mogyorót, s telirakám a kebelemet. Erős meleg volt, meg voltam szomjulva, hogy majd megepedtem. Látom, hogy ott nem messze vannak valami aratók, s kérdem, hol kaphatnék itt vizet valahol. Azok nekem megmutattak nem messze egy forrást. Odamegyek, de hát béfagyott! Eleget akartam a jeget a sarkommal vagy kővel betörni, de nem lehetett, mert a jég lehetett egyaraszos. Hanem kapám a fejemről a koponyámat, s könnyen betörém vele a jeget, vizet meríték véle, s amúgy jót ivám. Elmenék a kerítéshez, a gyepűhöz, hajamnál fogva kilódítám magamat az útra; eloldám a szürkét, felülék a barnára, s úgy elvágtaták a sárgán, egy lejtőn ki s egy hágón be, hogy ugyan lógott a hajam belé. Egyhelyt találék két embert, mikor meghaladtam volna őket, utánam azt kiálták: "Te, fiú, hova lett a fejed?" Tapasztom a derékam, hát nincs ott a fejem! Vissza én avval, sebes kutyavágtában a forráshoz! De hát mit látok? Az én koponyám magát nálam nélkül megunta, s neki csak annyi esze volt, hogy minekutána ottfelejtettem, magának sárból kezet, nyakat, derekat, lábat csinálgatott, s a jégen csúszkálva, sikolándva kaptam meg. Én is meglehetőcskén tudtam sikolándani. Eleget csúszkáltam utána, de ő jobban tudott,
mint én, nem tudtam semmiletteképpen megfogni. Uramisten, mitevő legyek! Merőben megijedtem, hogy fejem nélkül kell csakugyan maradnom. De eszembe jutott valami, s mondám magamban: "Hadd el, koponya, ne vesd magad, mert engem nem vágsz ki! Nem jársz túl rajtam." Csakhamar sárból egy agarat csináltam, nekiuszítám a koponyának, s az egykettőre elfogá, s szépen előmbe hozta. Én elvettem, feltevém, menék a gyepűhöz, hajamnál fogva kilódítám magamat. Eloldám a szürkét, felülék a barnára, s úgy elmenék a sárgán, egy lejtőn ki s egy hágón be, mint a madár. Mikor a malomig értem, ott veszem észre, hogy engemet az apám otthon nem győzött várni, keresésemre indult, s hogy nem kapott, siratni kezdett nagy jajszóval: "Jaj, lelkem fiam, hova lettél? Jaj, jaj, miért is küldélek el csak magadra! Jaj, lelkem fiam, most véged neked, valahol elpusztultál!" Amennyit engem apám életemben szidott és korholt, sohasem hittem volna, hogy engemet úgy tudjon sajnálni. Hogy láttam, mi baja van, még távolról hozzászóltam: "Ne búsuljon kend egyet is, apámuram, mert itt vagyok, rossz fejsze nem vész el!" Meghoztam szegény apámnak a lelkét. A zsákokat a liszttel szekérre raktuk, hazamentünk, s az apám lakodalmát fáintosan megünnepeltük. A menyasszony anyám volt, a menyasszonytáncot legelőbb én jártam el vele, s azután jött a sor másokra. Mikor a lakodalomnak vége lett, mások mind eltakarodtak, s mi otthon maradtunk csak magunkra; s máig is élünk, ha meg nem haltunk. Én még azután egy esztendőre lettem, mert apámnak igazi törvényes fia vagyok. Szépen felcseperedtem, s ügyes legény lett belőlem.
Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, ahol a bolbára rézpatkót vertek, volt egyszer egy özvegy királyné s annak egyetlen fia. Ez a fiú csak nem akart megházasodni. Erőltette az édesanyja a fiát, hogy párosodjék már meg. De az azt mondta: - Miért párosodjam meg, édesanyám? Még nagyon növendék vagyok én megpárosodni. - De mégis, édes fiam. Nagyon várnám én azt, hogy te megpárosodjál mert én már mindjárt odakerülök, hogy maholnap az életem szakad. Szeretném tudni, hogyan élhetsz a tulajdon pároddal. - No, édesanyám, ha olyan nagy a kívánsága engem megpárosítani, tarisznyáljon hát fel engemet, hátha a jó Isten már rendelt nekem egy jó társat valahol. Megkeresem. Azzal elindult a fiú. Megy, megy, s megérkezik Erdélyen is túl egy nagy havasba végül. Ottan meglát egy nyáj aranyszőrű juhot. Egy óriás ember őrizte. Azt kérdi az óriás ember: - Mit keresel itt, te emberféreg? Hogy vetődtél ide, ahova még madár se jár? - Elindultam szerencsét próbálni - felelte illendően a fiú. - Úgy! No, hát gyere te csak ide hozzám - mondja az óriás ember -, majd én meg fogom neked mondani, hol találod meg a szerencsét! Ezzel kézen kapta a fiút, s vitte, a nyáj juhot meg hajtotta a szállásához. Ott az óriás ember a rengeteg juhát beterelte az akolba, a fiút pedig vitte az akol végén levő sötét kőpalotába, hogy bezárja oda. A végin azt mondta az óriás a fiúnak: - Az a szerencséd, hogy csak holnap reggel eszlek meg. Most én lefekszem aludni. Az ajtót bezártam, nem tudsz megszökni. Reggelig azt a dolgot parancsolom, hogy ottan a szegletben a kád tejet nekem forrald fel. Mikor majd a tej legjobban lobog, költsél fel engemet, hogy használhassak belőle is. A fiú megfogadta az óriásnak parancsát, de mivel a jótündérek nem akarták, hogy a királyfiú elpusztuljon, titkosan ők meg ezt sugallták neki: - Te, fiú, nehogy felköltsd az óriás embert! Hanem mikor legjobban buzog a tej, végy a gerendából egy nagy kovácskeverő kanált, merítsd teli a nagy kádból, s vágd a szeme közé. A fiú megcsinálta a tüzet, felforralta a tejet, s mikor legjobban lobogott a tej, akkor a fiú a kovácskeverő kanalat elővette, belemerítette a forró tejbe, s úgy vágta az óriásnak a szeme közé, hogy az semmit sem láthatott, csak jajgatott, és ugrálni kezdett. Megijedt a fiú, hogy mi történik most ővele. Futott az ajtó sarkához, kezdte kerülni a szobának belvilágát. Az óriás utána, a lépte nesze nyomán. Megkapott a fiú egy köböl diót, kioldta ott a zsákot, de nem az evés volt a gondja! Belemarkolt a zsák dióba, s szórni kezdte a ház földjére. Ide-oda höngörgött a sok dió, s az óriás azt hitte, hogy mind ott jár a fiú, s ott kereste. Ráhágott aztán a dióra itt is, ott is. A fiú pedig a diócsörgésben észrevétel nélkül kiosonhatott a szobából az akolba. De az óriás ide is utána ment! Addigra azért a fiú megnyúzott egy aranyszőrű kost, s már belebújt a bőribe. Akkor hallja az óriás hangját: - Várj, várj, te útonjáró, rablótolvaj! Megcsúfoltál engemet, hanem én is megmutatom, hogy majd én is megcsúfollak tégedet! Vagy megadod magadat, vagy étlen-szomjan kell hogy kimúlj a világból! Keresi az óriás mindenütt a királyfiút. Hasztalan! El nem gondolhatta, hova lehetett az a fiú. Estig kereste, mégse kapta meg. Elmúlt az éjszaka, a juhoknak legelniük kellett. Mit tehetett az óriás, ki kellett engednie a nyájat az akolból. De hátha közben kiszökik a királyfiú is? Kiment az óriás az ajtóhoz. Vitte markában a nagy lakatkulcsot. Kinyitotta ott a hárommázsás vaslakatot, felkapcsolta a tízmázsás vaslappancsot. Aztán odaszólt a juhainak: - Édes kicsi nyájaim, gyertek, egyenként megtapogatlak benneteket. Mert már kibocsátlak a mezőre. Eleget éheztetek eddig is emiatt az idegen tekergőbódorgó miatt! Az óriás azzal odaállt a kijárathoz, széjjelvetette a lábát a vaslappancs alatt, onnan füttyögtette a nyájait egyenként, hogy úgy bocsássa ki. Mind megtapogatta az óriás, minden darab juhát, vajon nem a királyfiú megy ki a lába között. Legkésőbbre maradt az aranyszőrű kos. Amelynek a bőriben a királyfi rejtőzött. Megfogja az óriás a lába között az aranyszőrű kosnak a gyapját, s mondja: - Eredj csak, édes kicsi aranyszőrű kosocskám, téged jól ismerlek, hisz benned van minden gyönyörűségem. Mikor a királyfi az aranyszőrű kos képiben kiment, kibújt a kos bőréből, összeütötte bokáját, s felelte az óriásnak: - Itt vagyok, te gonosz tolvaj, de bennem bizony nem lesz semmi gyönyörűséged, mert én immár szabad vagyok magammal. Az eszem kiszabadított a te kezeid közül. Feleli erre az óriás: - Ó, te drága kis fiú, csak tréfálkoztam én teveled! Gyere szépen vissza, nézd, milyen ajándékot adok én neked! Mért is ijedtél meg tőlem hiszen én nem bántalak téged. Itt van egy aranygyűrű, húzd csak fel az ujjadra! Felelte vissza erre a királyfiú: - Hé, nem csalsz meg engem többet! Ha ide akarod adni azt a gyűrűt, hát dobd ide! Az óriás odadobta a gyűrűt a királyfiúnak. A királyfiú felvette a gyűrűt a földről, és ráhúzta az ujjára. De a gyűrű egy perc alatt úgy bedagadt a fiú ujjába, hogy semmi ki nem tudta venni többet, s elkezdte a királyfiú ujján nagy kiáltva: - Erre, erre, óriás, erre! Most már megijedt a királyfiú, hogy vége az életének. Mit volt mit tennie, kivett egy bicskát a zsebéből, s mindjárt levágta az ujját. Bedobta egy tóba. De a gyűrű ott is mind azt kiáltotta: - Erre, erre, óriás, erre! Az óriás, aki még mindig nem látott, ment a gyűrű hangja után, s egyszer csak beleszaladt a tóba. Mostan már megindult teljesen szabadon a királyfiú, tovább a világba. Ment, ismét ment, találkozott egy nagy fekete medvével. Szembeáll vele a medve, s az is ezt mondja: - Hé, te emberféreg, most már megeszlek! Miért csúfoltad meg a bátyámat? Könyörgött az életéért a királyfiú, így is, meg úgy is, de a medve végül is csak azt mondta: - Az életedet meghagyom. De ha megpárosodol, akárhol történik is, én ott leszek, s akkor vége az életednek! Nem nagyon törődött a fenyegetéssel a királyfiú, mert azt gondolta magában: "Nem mostanában lesz, hogy én megpárosodom, úgyse." Azzal ment, mendegélt tovább, hogy hálásra alkalmas helyet leljen. Egyszer csak egy nagy erdőbe érkezett. Az erdő közepén volt egy kis házikó. Hát látja ám a királyfi, hogy ott benn egy vén boszorkány van. Bekopog hozzá a fiú, a vén boszorkány kitotyog eléje, s kérdi tőle: - Hát te mit keressz itt? Feleli a királyfiú: - Én bizony szolgálatot keresek, öreganyám. Megnézi a boszorkány a királyfit, s azt mondja: - Hát én megfogadlak. Meg is fogadta a vén boszorkány a királyfiút. Mindennap vadászni kellett a királyfiúnak, s egy-egy nyulat lőni. Volt a boszorkánynak egy ügyes, szép lánya. A királyfiú először csak semmibe nézte, de aztán, hogy megismerte a szívét, igen-igen beleszeretett a lányba, s feltette magában, hogy ő bizony megkéri a vén boszorkánytól a lányt. Ezzel párosodik össze! Úgy is tett; megkérte a lányt, s a vén boszorkány oda is adta, mondván: - Ásó, kapa válasszon el benneteket egymástól. Amint mennek az esküvőre, s éppen a templom előtt vannak, valami nagy bődülést hallanak. Szertenéz a királyfiú, hát látja, hogy egy nagy, fekete medve jő le a hegyen. Mindjárt ráismert, hogy ez az ő fekete medvéje, aki egykor meghagyta neki, hogy soha meg ne házasodjék. A királyfi nem tétovázott, a jegygyűrűjét azonnal lehúzta az ujjáról, és kettéharapta. Aztán gyorsan a jegyességi zsebkendőjét is kettészakította. A gyűrű felét is, a zsebkendő felét is odaadta a lánynak. A fele neki maradt. Azzal hirtelen elbúcsúztak egymástól. Szegény királyfi ismét menekülőben volt! Most már csakugyan a halálra gondolt. Amint ment, mendegélt a királyfiú hetedhét országon túl is, talált megint egy kis házikót. Bemegy oda, s lát ott egy vén ősz embert, lehetett százesztendős. Köszön neki szépen: - Szerencsés jó estét, öregapám. Feleli az öregember: - Jó, hogy öregapádnak szólítottál, mert különben helyben halálfia lettél volna. Mit keresel te itt, mikor már száz esztendeje, hogy én itt embert nem láttam. A fiú elpanaszolta, hogy mi történt vele. Az öreg meghallgatta, megsajnálta, s adott neki egy gyűrűt. S mondta neki: - Édes fiam, innen három nap járásra találsz egy nálamnál még öregebb embert, menj el hozzá, hátha ő is ad valamit. El is indult menten a királyfiú, s harmadnapra elérkezett egy kis házikóhoz. Bemegy oda is, s lát ott is egy olyan öreg embert, hogy a fehér szakállával sepri a ház földjét, s ha nem volt százesztendős, sohasem lesz többet annyi. Köszön neki: - Jó napot, öregapám! Fogadja az öreg: - Szerencséd, hogy öregapádnak szólítottál, mert különben egy az életed, az sem sokáig lett volna. Miféle járatban vagy? Elpanaszolja a királyfi, hogy mi történt vele, s hogy egy öreg ember igazította ide. Arra ez az öreg is odaad egy gyűrűt neki s azt mondja: - Ide három napig való földön túl van még egy nálamnál öregebb ember, menj el hozzá, ő nálam is többet tud. Elmegy a fiú, s elér megint egy nagy erdőségbe. Annak közepében is állott egy házikó. Bemegy oda is, s lát ott is egy öreg embert. Olyan öreg volt ez az ember, hogy a lába gyökeret vert sok ültiben, s a madarak fészket raktak a szakállában. - Jó napot, öregapám! Fogadja az öreg: - Szerencséd, hogy öregapádnak szólítottál, mert egy az életed, az sem sokáig tartott volna. Kérdi aztán ez az öreg is, hogy miféle járatban van. Elpanaszolja a királyfi annak is, hogy mi történt vele, s hogy két öreg ember igazította ide. Erre az öreg ember is odaad neki egy gyűrűt, s azt mondja neki: - Innen egynapi járás, ott van egy nagy tisztás az erdőben. Mikor ott leszel, tölts el ott egy éjszakát, a három gyűrűt tedd le a tisztás közepibe. Reggel mikor felébredsz, lesz ottan három nagy kutya. Ezeket mind nevükön szólítod. Az egyiknek a neve Földneheze, a másiké Mindentudó, a harmadiké Világonátlátó. Úgy tett a királyfiú. Mikor este odaért a nagy tisztásra, letette a három gyűrűt a tisztás közepibe. Reggel, mikor felébredt, lett belőlük három nagy kutya. Szólítja a kutyákat nevüknél, s azok nyomban kezdenek vele barátkozni, nyalják a kezét, lábát. Elindul most már a királyfiú a kutyákkal, mert most már nem félt a medvétől. Mikor a lány falujához ért, kérdezősködni kezdett, hogy mi hír van idehaza. Hát mondják, hogy egy lányt épp most kényszerítenek férjhez. Kit? Éppen azt a lányt, aki az ő kedvese volt azelőtt. A királyfiú gondolt egyet, felöltözött koldusgúnyába, s elment úgy a lakodalmas házhoz. Ahogy meglátja a menyasszony, mindjárt visz neki egy darab kalácsot s egy pohár bort, amint már szokás. A koldus megköszöni, s így szól: - Kedves menyasszony, ennek a bornak felét megiszom én, te idd meg a másik felét. Úgy is tett a fiú. Megissza a bornak felit, s akkor a fél gyűrűt, amit egykoriban kettéharapott, bedobta a pohárba. A lány, mikor megitta a bor másik felét, meglátja a fél gyűrűt a pohárban. Kérdezi a királyfiút: - Hol kaptad te ezt a gyűrűt? - Ahol te a másik felit - feleli a koldusnak öltözött királyfi. S ekkor megtörli a száját a fiú a zsebkendővel. Nézi a lány a zsebkendőt, s kérdezi: - Hát ezt a fél zsebkendőt hol kaptad? - Ahol te a másik felit - feleli a királyfi. Ekkor a lány már teljességgel megismerte, hogy ez az ő kedvese, akivel egykoriban jegyben járt. Összevissza csókolództak, s a vőlegénynek, akihez a lányt kényszeríteni akarták, utat adtak. Aztán csaptak ők olyan lakodalmat, hogy egy évig tartott. A királyfiú nagyon örvendezett, hogy megint visszakapta régi kedvesét. Mindig vadászni járt, de a vén medve bizony folyton kísérgette. Hanem félt bántani a királyfiút a nagy kutyák miatt. Összeegyezett hát a vén boszorkánnyal, hogy pusztítsák el a királyfiút. De miképp? Azt mondja a vén boszorkány, bízza csak reá. Másnap a vén boszorkány nem engedte, hogy a fiú a kutyákat magával vigye vadászni, hanem nagy kőfalak közé rakta be őket. Mikor estefele készül a királyfiú, hogy hazamenjen, hát látja, hogy jő vele szembe a nagy medve. A királyfiú ijedtibe felszaladt egy fára. - Szaladhatsz - kiáltja a medve - a világ végére is, ott is megfoglak. Feleli neki a királyfiú: - Tudom, hogy kifogyatsz az életemből, de engedd meg, hogy hármat kiáltsak. Mondja a medve: - Kiálthatsz tizenhármat is, úgyis szétszaggatlak. Kiáltja egyszer a királyfiú: - Ne, Mindenttudó, ne! Meghallja ezt a kutya, s mondja a többieknek: - Valaki a nevemen szólított. Mondja a többi: - Ne csaholj hé, talán csak álmodtál. Ekkor megint kiált egyet a fiú: - Ne, Világonátlátó, ne! Meghallja ezt Világonátlátó, mondja a másikaknak: - Most engem szólítottak. Mondja a többi: - Te is csak álmodtál. Kiáltja a fiú ismét: - Ne, Földneheze, ne! Felugrik erre Földneheze. Mindenttudó rúg egyet a kőfalra, hogy megrendül bele. Rúg egyet Világonátlátó is, hogy meghasad a kőfal. Rúg egyet végül Földneheze is, hogy az egész kőfal összeomlik. Kiszabadulnak a kőfal közül a jó kutyák! Világonátlátó lép egyet, s éppen a fánál áll meg, amelyre a királyfi mászott volt. Ugrik egyet Mindenttudó, s éppen a másik nyakába szökött. Megragadja Földneheze a medvét, s úgy vágja a földhöz, hogy hetvenhetedik csontporcikája is hetvenhét felé szakadt. Erre a királyfi már nem akart a boszorkánnyal egy födél alatt élni, ha százszor is a felesége anyja az. Elindulnak hazafelé a királyfiú édesanyjához. A nagy havasokban visszaadták a kutyákat az öreg embereknek, s ők elérkeztek szerencsésen az özvegykirálynéhoz. Összevissza csókolta őket a királyné, s csaptak ott is nagy lakodalmat. Talán még most is járják a csűrdöngölőt.
Volt egyszer, hol nem volt, hetedhét országon, meg az Óperenciás-tengeren is túl, volt egyszer egy király. Annak a királynak volt egy fürdőszobája. Ahogy egyszer reggel fürödni ment, észrevette, hogy milyen kevés víz van a fürdőjében. Másnap reggel, mikor ment, már semmi vizet sem talált, s nem tudott fürödni. Azt gondolta, hogy hanyagok voltak a szolgái, össze is szidta őket. De a szolgáknak megvolt a bizonyítékuk, hogy este rendesen telemerték a kádat vízzel. Akkor a király elrendelte: egész éjszaka őrizze a fürdővizet egy katona. Hiába minden, éjszaka valaki mindig kifürödte a vizet. Akkor mással próbálkozott a király. Kimerte mind a vizet, s megtöltötte a fürdőt színültig pálinkával. Abba üljön bele valaki! Másnap reggel a szolgák ott találtak valóban elaludva egy gyönyörű szép daliát. Olyan szép volt, hogy az egész világon nem lehetett volna párját találni. Annak mindene virág volt. Még a fején is hajszál helyett egy-egy virág virított. A király cselédjei nagy ordibálással jelentették az uruknak, még mikor az föl sem kelt: - Megfogtuk a vízpocsékolót! A virágembert! A király szaladt, egyik lábán cipő, a másikon semmi, hogy lássa a csodát. A virágfejű embert akkor már megfogva tartották. - Ki vagy? - kérdezte a király. - A tündérek fejedelme! - felelte a virágfejű. Tündér vagy nem tündér, bezárták egy nagy pincébe. Mert bűnéért majd ítélkeznek felette az ország vezetői, meg a szomszédos országok királyai. A királynak volt egy tízéves kisfia. Az látta, amikor levitték a börtönpincébe a virágfejű embert. Utánasompolygott, hogy jobban lássa. A rácson keresztül beszédbe elegyedett a tündérkirállyal. - Jaj, de szép a bácsi - mondta neki. - Szeretném még jobban látni. A tündérkirály azt felelte: - Könnyen megláthatsz egész mivoltomban is, csak szabadíts ki. Menj fel a szobába, hozd le a pince kulcsát, s akkor neked adom a szép virágkalapomat. Mert annak a ruhája, kalapja, cipője is virág volt. Felmegy a fiú a házba. Ott úgy el volt foglalva mindenki, hogy nem is kérdezték, mi dolga ott. Kereste a fiú mindenütt a kulcsokat; végre a szekrény tetején meglát szíjra fűzve egy csomó kulcsot. Egy nádpálcával lerántotta, s meg sem állott a pinceajtóig. Kinyitotta a kulccsal a pinceajtót. A tündérkirály megköszönte a fiúcska szívességét, megmutatta magát teljes mivoltában. Aztán mire a fiúcska észrevette volna magát, már el is tűnt. A nádpálca ott maradt a pinceajtó rácsa közé dugva. Nemsokára megérkeztek az ország főtanácsosai s a szomszédos királyok, hogy megcsodálják a virágfejű embert, s hogy ítélkezzenek felette, amiért beszökött más vizébe fürödni. Mennek nagy diadallal a pincébe, hát üresen találják. De a rács közé bedugva ott van a gyerek pálcája. A király a pálcáról megismerte, hogy a virágfejű ember megszöktetője csakis az ő fia lehetett. A tulajdon fia! Nagy méregbe gurult. Azonnal megparancsolta a kocsisnak, hogy fogjon be, s a királyfiút vigye el messze idegen országba, a keresztapjához. Ő itt látni se bírja. Adott azért a fiának pénzt bőven, s a fiú mellé adott még egy kísérőt. Befog a kocsis egy négylovas hintóba, felpakolnak egy kis ennivalót is, s mennek, mendegélnek az idegen ország felé. Amikor már egy jó darabon elmentek, s kiértek a fiú apjának az országából, a kísérőül adott ravasz inasnak, hogy, hogy nem, rettenetes gondolata támadt. Az jutott az eszébe, hogy mi lenne, ha ő lehetne a királyfi, vagyis ha a fiút megölné; s ő magamagát ajánlhatná be királyfinak ott, ahová készültek. Rákiabál a kocsisra: - Álljon meg, hé! A kocsis megáll, az inas félrehívja az úton, és elmondja neki, hogy mit gondolt ki: - Mi lenne, ha a királyfit megölnénk? Én lennék a királyfi, magát meg felajánlanám inasnak; a királyfinál való pénzen pedig megosztoznánk! A kocsis gondolkozott egy kicsit, aztán azt mondta: - Az biza nem volna rossz. Meghallja ezt a királyfi. Elkezd sírni keservesen, hogy ad ő nekik háromszáz aranyat, csak ne oltsák ki az életét. Na jó, megkegyelmeztek neki. De ahogy tovább mennek, egy idő múlva megint csak elkezdi az inas: - Öljük meg a királyfit! A királyfi megint meghallotta, megint csak könyörgött, hogy kegyelmezzenek ártatlan életének. Ígért nekik most már hatszáz aranyat. Na jó, most is megegyeztek, s mentek tovább. De ahogy estefelé elérkeztek egy nagy folyóvízhez, az inas csak előáll megint azzal: mégse kegyelmezzenek a királyfiúnak, hanem dobják bele ebbe a vízbe. A királyfi most már látta, hogy mit is akar az inas, miért is akarja őt megölni. Elkezdett könyörögni az inasnak, cseréljenek inkább sorsot; legyen az inas a királyfi, legyen a kocsis az inas, és ő, a királyfi, elvállalja, hogy ő lesz a kocsis, csak kegyelmezzenek meg szegény fejének. Az inas beleegyezett. Megeskette a királyfit, hogy soha senkinek az égvilágon nem fog szólni erről a cseréről, s azzal megcsinálták a cserét. A szép ruháját letépték a királyfiról. Az inas felvette a királyfi ruháját, a magáét meg odaadta a kocsisnak. A királyfi a kocsis ruháját kapta. Mentek, mendegéltek, mígnem elérkeztek a messzi városba, az ottani király palotájába. Ahogy megállapodtak, az inas mutatkozott be mint királyfi. A kocsis mondta magát az inasnak. Az igazi királyfiút pedig leküldték az istállóba mint kocsist. Az öreg király a vélt keresztfia tiszteletére nagy lakomát csapott, zenészeket fogadott. Ettek, ittak, mulattak, minden napra szórakozást terveztek. Így telt-múlt az idő. Az öreg király nagyon udvariasan bánt fiatal rokonával, illetve azzal, akit annak hitt, az inassal. Az meg élvezte a jó dolgát ugyancsak! Ezalatt a királyfi mint kocsis, derekasan és türelmesen végezte az istállói dolgokat. Esténként, ha már megfejt az istállóban, utána kiült az ajtóba, elővette furulyáját. Olyan szépen furulyált, hogy még a palotában az öreg király is megkérdezte, hogy kicsoda furulyál olyan szépen, szeretné megismerni. De a királyfinak öltözött inas csak úgy félvállról felelt: - Ej, az csak egy jöttment, egy nagy hazug! Szégyelljük, hogy velünk jött. Utána kiment az istállóba, s megparancsolta a királyfinak, hogy húzza meg magát, s ne furulyáljon, amíg jól van dolga. A királyfi el is hallgatott, többet nem furulyált. De az öreg király csak emlegette azt a furulyást. Olyan jólesett hallani a furulyaszót! Egy nap megint csak megkérdezte: - Ki s mi az, aki furulyált? Mért nem jött el hozzám, hogy lássam? - Hagyja el, felséges királyom - mondta az inas -, mondtam már, ez csak egy nagy hazug, kérkedő, ámító. Ni, mit hazudott a minap is! Azt hazudta, hogy ő különb a királynál is, mert el tudja hozni az aranyborjút az aranykötéllel a nyakán, s ha nem hozná el, beleegyezik, hogy akasszák fel az első fára! Megmérgelődik az öreg király, hogy milyen nagy hazug s dicsekvő a kocsis. Hívatja most már haragosan magához, s azt mondja: - No, te nagy dicsekvő, te nagy hazug, most aztán menj, váltsd be az ígéretedet. Hozd el az aranyborjút, mert másképp hurokba kerül a fejed. Megbúsulta magát erősen a királyfi, de mit volt mit tennie, elindult ország-világgá, az aranyborjú után. Amint ment, mendegélt nagy búsan, elérkezett ahhoz a nagy folyóvízhez, amelyikbe az inas meg a kocsis be akarta lökni. Gondolta magában a királyfi, minek már neki az élet, ő beleöli magát itt ebbe a folyóba. Amint éppen bele akart ugrani, hát abban a percben reákiált valaki: - Mit csinálsz, te szerencsétlen? Odanéz, hát egy különös, nagyon szép ember volt. Elpanaszolta neki, hogy ő a tündérek királya miatt milyen szerencsétlen lett. Azt mondja neki az ember: - Hát nem ismersz meg? Hiszen én vagyok a tündérkirály, a virágfejű ember, akiről te beszélsz! Egyet se búsulj, hanem mondd el, mi a bánatod. Elbeszélte ekkor a királyfi, miért kellett neki világgá indulnia. Hol lel ő aranyborjút? De a tündérek királya nem ijedt meg egy cseppet sem. Felkapta a fiút a hátára, s mire az egyet pillantott volna, már át is vitte a nagy vízen. Ráállította az útra, s megmagyarázta neki, hogy csak menjen egyenesen előre, amíg el nem ér egy palotához. A palota kapujában meg fogja találni az aranyborjút az aranykötéllel. Úgy is lett. A fiú meg is találta az aranyborjút az aranykötéllel. Szépen eloldotta, s már fordult is vissza, vezette az aranyborjút az aranykötelénél fogva, a király udvarába. Vitte egyenest a király elé: - Íme, itt van, felséges királyom! - Köszönöm, fiam. Majd üzenek érted egyszer, hogy megvendégeljelek, s elbeszélgessünk. De a fiú várhatta az üzenetet. A volt inas nem adta át neki. Egy este, fejés után megint nekifog a királyfi furulyálni. Küldi a király megint az inast, hogy hozza már fel a palotába azt a legényt, hadd furulyáljon ott is. Az inas most lemegy az istállóba, jól képen vágja a királyfit, és erősen reáparancsol, hogy befogja a száját, de azonnal, amíg jól van dolga, ne furulyáljon többet. Visszamegy a királyhoz, s azt mondja neki az inas: - Felséges királyom, ez a hazug nem akar feljönni! Azzal állt elő, hogy az még semmi, hogy ő elhozta az aranyborjút, mert ő elhozná a borjúhoz az anyját is, az aranytehenet. Mert ő különb még a királynál is! Hívatja megint a királyfit az öreg király, s ráparancsol, hogy azonnal induljon, s hozza el az aranyborjúnak az anyját is, az aranytehenet. Megbúsulta magát most még erősebben a királyfi, el kellett indulnia. Megint elér a nagy folyóvízhez. Hát most is ott van a virágfejű ember, s azt mondja a fiúnak: - Ne búsulj, mert én már mindent elrendeztem. Csak ráállsz arra az útra, s megtalálod az aranytehenet, oda kötve ugyanott, ahol az aranyborjút találtad, a palota kapujában. A királyfi így most is megszerezte, s most is elvitte az aranytehenet is a királyhoz. - Itt van, felséges királyom! - Köszönöm, fiam, majd üzenek érted. De a fiú várhatta most is az üzenetet. Egy este megint csak kiült az istálló ajtajába, s furulyázni kezdett. Lemegy megint az inas, s jól szájon vágja, amiért megint csak furulyázni mert. Azzal visszamegy a királyhoz, s azt mondja neki: - Né, ez a dicsekvő, ez a hazug most meg mivel áll elő. Azt mondta, hogy elhozza az aranybikát is! Hívatja megint a király a királyfiút, s erősen ráparancsol, hogy forduljon vissza, és azonnal hozza el az aranybikát is. Elindul ismét nagy búsan a királyfi. Mikor a folyóhoz ért, persze hogy ott találta a virágfejű embert. Elpanaszolta, hogy hogy járt. - Hagyd el - mondja a virágfejű ember -, egyet se búsulj. Te is megmentettél, én is megmentelek téged. Azzal hazavitte a fiút a saját királyi palotájába, felöltöztette szép királyfi gúnyába, s adott neki két galambot. Az egyik galamb a királyfi egyik vállára, a másik a másik vállára szállt. Aztán kioktatta a fiút a tündérkirály, hogy menjen fel egyenesen a királyi palotába. Ott éppen vendégség lesz. Menjen be a vendégsereg közepébe, s mikor a muzsika elhallgat, mondja azt erős, nagy hangon: - Mindenki ide hallgasson, mert amit ezek a galambok mondanak, az való igaz! Úgy is tett a királyfi. Hazaérve, az aranybikát megkötötte a palota kapujához, ő maga meg egyenest felment a palota nagy termébe. Valóban éppen nagy mulatság volt. A királyfi bátran bement, s mikor a muzsika elhallgatott, kérte, hogy figyeljenek rá, mert csodálatos dolog fog történni. Ő csak állt, maga is várta a csodát. Akkor a galambok elkezdtek beszélni, s elmondták az ő egész élete történetét! Kezdve azon, hogyan mentette meg a virágfejű embert, hogyan kellett elbujdosnia, hogy eskette meg az inas és a kocsis, hányszor akarták elveszíteni, hogyan egyezett bele ő végül a sorsuk elcserélésébe. Az inas és a kocsis, mikor ezt meghallották, el akartak bújni, de már késő volt. A király megfogatta s bezáratta őket. A királyfit pedig megölelte, megcsókolta, s nemsokára hozzá adta a lányát. Nagy lakodalmat csaptak. Én is ott voltam, kapával vágtam a fát, rostával hordtam a vizet, számmal fúttam a tüzet, s úgy megütötték a lábomat egy csutával, hogy még most is fáj belé.
Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egy öreg halász. Volt neki egy nagyravágyó felesége. Egyszer elment az öreg halász a tengerre, halászni. Hamarosan fogott egy gyönyörű szép, nagy pontyot. És csodák csodája egyszer csak megszólal a ponty: - Te szegény halászember, engedj el engem! Úgy megjutalmazlak, hogy nem bánod meg soha életedben. Minden kívánságod teljesül. Hát az öreg halász a nagy könyörgésre a pontyot visszaengedte a tengerbe. Hazamegy, kérdezi a felesége: - No, mit fogtál? Hoztál-e valamit? - Fogtam én egy nagyon szép pontyot. - Hát miért nem hoztad haza? - Úgy könyörgött szegény, hogy engedjem el. Minden kívánságunkat teljesíti. - Hát akkor eredj vissza hozzá, és mondd meg neki, hogy egy nagyon szép házat szeretnék. Mert csak egy kis kunyhóban laktak a tenger partján. Visszaballagott a halászember a tenger partjára. Odaállt a víz szélére, és hangosan mondta: - Hallod-e, te ponty! Az én feleségem azt üzeni, hogy a tenger partján teremts egy szép kis házat! Kisvártatva felbukkan a ponty, és megszólal: - Eredj haza, jó ember! Úgy van, amint kívánta! Hát valóban, ahogy hazaér, gyönyörű szép házuk lett. A felesége ott sürög-forog a konyhában. Egy ideig nagyon boldog volt. De egyszer csak megint azt mondja a felesége: - Hallod-e, eredj vissza ahhoz a pontyhoz, mondd meg neki, hogy a házat meguntam, adjon egy kastélyt, és hogy grófok lehessünk! Ismét elment az ember a tenger szélére. Azt kiáltja: - Hallod-e, te ponty! Az a ringy-rongy, az én feleségem, mindig pöröl vélem! Egy kis idő elteltével felbukkan a hal, azt kérdi: - Hát mit akar a te feleséged? - Kastélyt akar, meg hogy grófok legyünk! - Eredj haza, úgy van, amint kívánta! Hát ahogy hazaért, látta a gyönyörű szép kastélyt, és a felesége mint grófnő kényeskedett egyik szobából a másikba. - Most már csak meg vagy elégedve? A felesége nagyon boldog volt. Másnap reggel, alighogy megébrednek, azt mondja az asszony: - Hallod-e! Eredj ahhoz a pontyhoz, és mondd neki, hogy királyné szeretnék lenni, és palotában lakni. A szegény halászember, mit volt neki mit tenni, ismét elballagott szomorúan a víz szélére. Azt kiáltja: - Hallod-e, te ponty! Az a ringy-rongy, az én feleségem, mindig pöröl vélem. Eltelik egy kis idő, előjön a hal, és kérdi: - Hát most mit akar a te feleséged? - Királyné szeretne lenni, palotában lakni! - Eredj haza! Úgy van, amint kívánta! Ahogy hazaér a szegény ember, nem győz csodálkozni: a gyönyörű palota, a sok fényes katona majd elvette szemevilágát. Mind vigyázzba vágták magukat a szegény halász előtt, amikor elhaladt előttük. Mikor végre bejutott a hosszú lépcsőn, sok szobán keresztül, kérdi a feleségét: - No, asszony, meg vagy-e már elégedve a sorsoddal? - Meg - feleli az asszony boldogan. Alighogy megvirradt másnap, azt mondja az asszony: - Hallod-e, eredj vissza ahhoz a pontyhoz, és mondd meg neki, hogy most már császárné szeretnék lenni, és olyan palotát, várakat akarok, amilyen a világon sincs. Hát csak addig erősködött, hogy vissza kellett mennie a szegény halásznak a víz szélére. Mondja nagy szomorúan: - Hallod-e, te ponty! Az a ringy-rongy, az én feleségem, mindig pöröl vélem. Zavaros lett a tenger vize, hullámzott, és csak sokára jött elő a ponty, mérgesen: - Hát mit akar a te feleséged? - Most meg császárné szeretne lenni, és olyan palotát és várakat, amilyen a világon sincs. - Igaz, hogy ezért sem dolgozott - mondja a ponty -, nem is érdemli, de menj haza, úgy van, ahogy kívánta! Hazament a szegény ember. Alig tért magához a nagy ámulattól, olyan fényes paloták, várak és udvari népség volt mindenütt. Azt kérdi a feleségétől: - Most már csak meg vagy elégedve, mert én többet nem megyek vissza a pontyhoz! Az asszony nagyon boldognak is látszott. De másnapra kelve ismét csak azt mondja az urának: - Hallod-e! Eredj vissza ahhoz a pontyhoz, és mondd neki, hogy én a világ úrnője szeretnék lenni Azt akarom, hogy mindenki nekem hódoljon, és leboruljanak az emberek a lábam előtt. A birodalmam a világ egyik végétől a másikig érjen! Hiába tiltakozott, szabódott a szegény halász, csak vissza kellett mennie. Mondja szomorúan: - Hallod-e, te ponty! Az a ringy-rongy, az én feleségem, mindig pöröl vélem. Ott kellett állnia nagyon sokáig. A tenger haragos lett, hányta a habot, tajtékzott, és úgy hullámzott, mint még soha. Egy helyen zavaros lett a víz, és nagyon-nagyon sokára felbukkant a hal. - Mit akar a te feleséged? - A világ úrnője akar lenni, és hogy a világon mindenki a lába elé boruljon. - Jól van - mondja a hal -, ha azt hiszi, hogy munka nélkül élhet, és másokon uralkodhatik, hát legyetek ismét halászok. Eredj haza, megtalálod őt a halászkunyhóban! Úgy is lett. Ott találta a szegény halász a kis halászkunyhóját, és benne a feleségét. Ettől kezdve szorgalmas és ügyes asszony lett. Még talán máig is élnek, ha meg nem haltak.
Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, volt egy nagy tenger. Abban a nagy tengerben volt egy nagy hal. Annak zápfogára volt írva ez a mese: Élt egy öreg király, volt neki három fia. A legidősebb volt Zoltán, a középső Árpád, a legkisebb Győző. Az öreg király már megunta fején hordozni a koronát, feltette magában, hogy a legidősebb fiának, Zoltánnak átadja a királyságot. De Zoltán nem fogadta el. Azt mondta, osszák az országot három részre, hogy a testvérei is királyok lehessenek, mint ő. Ebbe azonban a főurak nem mentek bele. Összehívatták az országgyűlést, hogy határozzák el, mi legyen. De ezek sem tudtak dönteni. Volt köztük egy öregúr, az felállt, és azt mondta: - Mondok én egyet, kettő legyen belőle. Menjenek a királyfiak világgá, s aki a legbecsesebb találmányt hozza az országba, azé lesz a királyi hatalom. Ebbe a királyfiak is beleegyeztek. Még azon a napon útnak indultak. Egy erdőben megesteledtek. Azt mondja Zoltán: - Fiúk, itt meghálunk! - és azonnal nekiláttak rőzsét vágni; gallyból csináltak ágyat. Amint a gallyat vágták, észrevették, hogy a szél kidöntött egy fiatal hársfát. Karjukkal lyukat vájtak, és visszaültették. Kalapjukban még vizet is hordtak rá, hogy minél hamarabb megüdüljön. Lepihentek, mert nagyon elfáradtak. Hamarosan el is aludtak. Éjféltájban egyszerre csak nagy fényesség fogta őket körül. Megijedtek, de akkor szózatot hallottak: - Ne féljetek tőlem, én ennek az erdőnek a remetéje vagyok. Mivel, egy hársfámat a vesztétől megmentettétek, jöjjetek hozzám, az én házamhoz, és reggelig ott pihenjetek. És az öreg remete elvezette őket. Volt egy háromemeletes kastélya az erdőben. Mindegyik fiúnak külön ágyat adott egy szobában. A királyfiak szépen elaludtak. Reggel, mikor felébredtek, a nap jól fenn volt az égen. Ahogy szétnéztek, észrevettek a falon egy képet. Három lánynak az arcképe volt. Hát ahogy ránéztek, nem bírták többet levenni róla a szemüket. Az egyik volt az aranyruhás lány, a másik az ezüstruhás lány, a harmadik az ólomszínű ruhás lány. Az aranyruhás Zoltánnak tetszett meg nagyon, az ezüstruhás árpádnak, az ólomszínű ruhás pedig Győzőnek. És azt mondták hogy bárhol legyenek ezek a lányok, de ők fel fogják keresni őket. És már akartak is indulni. Győző visszatartotta őket: - Bátyáim, várjuk meg a házigazdát, majd útbaigazít. Talán rokona is neki ez a három lány. Tíz óra tájban megjött az öreg remete. Látta, hogyan bámulják a képet. Annyira el voltak foglalva a nézésében, hogy nem is vették észre az öreg jöttét. Azt mondja a remete: - Mit bámultok, fiúk? Úgysem érhetitek el őket soha! Mert nem ember de még madár sem jár ott, ahol ezek laknak. Erre a királyfiak azt mondják: - Igazíts útba bennünket! Ha életünkbe kerül is, megkeressük őket! Azt feleli erre az öregember: - Jól van, útba igazítlak benneteket, de tudom, hogy nem jöttök többé vissza. De ők azt mondták, ne törődjön vele, akármi is történik. Ők elmennek ahhoz a három lányhoz. - No, jól van - mondja az öreg -, látom, hogy nagyon beléjük vagytok bolondulva. Hát akkor jöjjön velem először a legidősebb: Zoltán. Azt mondja most már annak: - Ide hallgass, fiam! Elmégy egyenesen napnyugatnak. Mikor a nap lenyugszik, odaérsz egy patakhoz; azon menj végig. Eljutsz majd egy hídhoz. Ha odajutsz, végy fel a vízből egy kavicsot, és karcold meg vele a kezedet. Csöppents három csöpp vért a vízbe, és mondd, hogy "nyíljon meg előttem az út az aranylányhoz". Az út majd megnyílik; aranylépcső visz fel. De mikor felérsz, lesz ott egy aranyajtó meg egy faajtó. Először a faajtón menj be. Találsz ott egy aranyüveget. Azt az aranyüveget hozd ki. Aztán menj be az aranyajtón. Az aranyüvegből azt a tündérlányt locsold le, és akkor tied lesz a tündéri hatalom. Megértettél? Mondja a királyfi, hogy meg. - Akkor hát menj, és járj szerencsével! Zoltán elindult. Mire a nap lement, odaért a patakhoz. Végigment a patak partján, odaért a hídhoz. Mondja: - Nyíljon meg előttem az út az aranylányhoz! De bizony az út nem nyílott meg. Akkor jutott eszébe, hogy a kezét meg kell karcolni a kaviccsal, és három cseppet bele kell eresztenie a vízbe. Azonnal lehajolt, felvett egy kavicsot, megkarcolta a kezét, három csepp vért belehullajtott a vízbe. Akkor mondta megint: - Nyíljon meg előttem az út az aranylányhoz! Az út megnyílt, s ő felment a lépcsőkön. De a faajtót bizony nem vette figyelembe, hanem egyenesen bement az aranyajtón. Amikor bement, a tündérlány ott ült a királyi széken, arany trónuson, és azt mondja: - Ó, te szép királyfi, de örülök, hogy megmentettél föld alatti rabságomból! Jöjj közelebb, ülj királyi trónusomra! Zoltán máris rohant volna, de a lány megérintette aranypálcájával, s azonnal aranyoszloppá változtatta. Így tehát Zoltán nem tért vissza. Az öreg remete mindennap várta, de csak nem jött. A testvérei is már-már nyugtalankodtak. Szerettek volna már ők is menni, de az öreg nem eresztette őket. Azt mondta nekik: - Ne menjetek el, bátyátok odaveszett, ti is odavesztek! De Árpádnak nem volt maradása, azt mondta, nem törődik vele, akármi lesz, de ő megy. Erre azt mondta az öreg: - Ha ennyire elfogott a vágyakozás, hát gyere, téged is útbaigazítlak. De azt megmondom, hogy nagyon vigyázz! Kimentek a házból, s kint azt mondta neki az öreg: - Menj, fiam, egyenesen délnek. Éppen délben odaérsz egy nagy dombra; lesz ott egy nagy bükkfa. A bükkfához lesz támasztva egy ezüstpálca. Avval a pálcával érintsd meg a földet, s az megnyílik. Ott menj. Találsz majd ott egy ezüstkunyhót és egy ezüst orgonabokrot. Az ezüst orgonabokron egy ezüstkalitkában egy ezüstmadár énekel. Először az ezüstmadarat vedd ki, úgy menj be az ezüstajtón. Ott lesz az ezüstlány, ül a királyi széken. De tépj ki először is az ezüstmadárból egy tollat. Dobd a tündérlányra, akkor a tündéri hatalom a tied lesz. Megértettél, fiam? - Meg. - No, akkor menj, és járj szerencsével! De vigyázz, úgy ne járj, mint a bátyád! A királyfi elment, éppen délben ért a dombra, ott volt az ezüstpálca. Megérintette a földet, és az megnyílt. Ahogy ment lefelé, észrevette ő is mindjárt az ezüstkunyhót, de az ezüst orgonabokrot ő is figyelmen kívül hagyta. Bement az ezüstkunyhóba, látta, hogy ott van a tündérlány. Az is mindjárt azt mondta: - Ó, te szép királyfi, de örülök, hogy megmentettél a föld alatti rabságból. Jöjj közelebb, ölelj meg! Nosza megörült a legény, a lányhoz sietett. Az pedig megérintette az ezüstpálcájával, és ezüstoszloppá változtatta. Tehát ez a fiú sem tért vissza. Az öreg már számolta a napokat; elmúlt megint hét, nyolc nap, s nem tért vissza egyik fiú sem. De akkor már Győzőnek sem volt maradása; egyre könyörgött az öregnek, hogy igazítsa útba. De az öreg azt mondta: - Ne menj, fiam; bátyáid odavesztek, te is odaveszel! Erre azonban a fiú azt felelte: - Miért hívnának Győzőnek, ha én nem győznék! Azt mondta erre az öreg: - Jól van, fiam! Téged is elbocsátlak, de azt megmondom, jobban vigyázz, mint a bátyáid. Menj egyenesen északnak, a fák mohos oldala megmutatja az utat. Reggel, mikor a nap felkel, odaérsz egy mély gödörbe. Lesz ott egy acélkunyhó és egy szalmakunyhó. De először a szalmakunyhóba menj be. Lesz ott egy acélkard. Vedd magadhoz, és azzal menj be az acélajtón, és a tündérlány kezéből vágd ki a kardot. A tündéri hatalom így a tiéd lesz. Megértettél? A fiú bólintott. - Hát akkor menj, és járj szerencsével! Győző elindult. Amikor a nap felkelt, odaért abba a mély gödörbe. Észrevette mindjárt a szalmakunyhót és az acélkunyhót. De először a szalmakunyhóba ment be. Kihozta az acélkardot. Akkor bement az acélkunyhóba. Ott volt a tündérlány, kezében a kard, ott ült a királyi széken. Azt mondja a lány: - Ó, te szép királyfi, de örülök, hogy megmentettél föld alatti rabságomból. Jöjj közelebb, csókolj meg! De Győző erre azt mondta: - Hadd lássam előbb, hogy a kardok hogyan csókolóznak! Akkor a királylány föltartotta kezében a kardot, de Győző úgy kivágta belőle, hogy kettétört. Aztán minden eltűnt körülöttük, sík réten álltak. Megölelték egymást a tündérlánnyal, és örök hűséget fogadtak egymásnak. Aztán Győző érdeklődött a bátyjai után. A lány tudta, hol vannak. Azt mondta: - Elmegyünk, és őket is felszabadítjuk a varázslat alól. Elmentek, s odaértek a patakhoz. Győző továbbment, és odaért a hídhoz. Felvett egy kavicsot, megkarcolta a kezét, három csepp vért belehullatott a vízbe, s mondta: - Nyíljon meg előttem az út az aranylányhoz! Az út megnyílt, Győző felment az aranylépcsőn, és bement az aranyajtón. Ott látta a tündérlányt a királyi széken. De látta azt is, hogy ott az aranyoszloppá vált bátyja. A királylány mindjárt azt mondta: - Ó, te szép királyfi, de örülök, hogy megmentettél föld alatti rabságomból! Jöjj közelebb, ülj királyi trónusomra! Győző azt felelte: - Mindjárt letöröm az aranyüveged nyakát, ha vissza nem adod a bátyám emberi alakját! Ekkor az aranylány megérintette aranypálcájával Zoltánt, s az azonnal visszaváltozott emberré. Győző lelocsolta az aranyüvegből a tündérlányt. Ott is eltűnt körülöttük minden, sík réten álltak. Így a tündéri hatalom Zoltáné lett. Összeölelkeztek, és örök hűséget fogadtak egymásnak. Az aranyüveget Győző átadta a bátyjának, Zoltánnak, ajándékba. Aztán elmentek Árpádért. Odaértek a nagy dombra, ott volt a nagy bükkfa. Megtalálták az ezüstpálcát. Győző megérintette a földet, megnyílt és ő lement. Mindjárt észrevette az ezüstkunyhót meg az ezüst orgonabokrot. Az ezüstkalitkában egy ezüstmadár énekelt. Látta is, meg hallotta is. Kivette az ezüstmadarat a kalitkából, azzal bement az ezüstajtón. Látta, hogy a tündérlány ott ül a királyi széken, bátyja pedig előtte térden állva, ezüstoszloppá változottan. Akkor a tündérlány azt mondja: - Ó, te szép királyfi, de örülök, hogy megmentettél föld alatti rabságomból. Jöjj közelebb, ölelj meg engem! De Győző azt mondta: - Mindjárt kitekerem az ezüstmadaradnak a nyakát, ha vissza nem adod a bátyám emberi alakját. Ekkor a tündérlány megérintette pálcájával Árpádot, és az azonnal emberré változott. Győző pedig kitépett az ezüstmadár szárnyából egy tollat, és rádobta a tündérlányra. Ott is eltűnt körös-körül minden, most is egy sík réten álltak. A tündéri hatalom Árpádé lett. Az ezüstmadarat Győző átadta Árpádnak ajándékba. Egybegyűltek mind a hatan, és elindultak vissza az öreg remetéhez. Az már azt hitte, hogy mindhárom fiú odaveszett, nem győzte várni őket. Magában beszélgetett: - Tizenöt nap elmúlt, most már nem tér vissza egyik sem. Hát a tizenhatodik napon; amikor már nem is várta őket, látja ám, hogy jönnek hatan. Elkiáltotta magát: - No, Győző, te csak győztél! Mikor oda értek, elmondta nekik, hogy ez a három tündérlány testvér. Csak így lehetett megmenteni őket. Már sokan próbálták, de még eddig senkinek sem sikerült. Akkor aztán útnak bocsátotta őket. Már otthon is nehezen várták a fiúkat a szülők. Nagyon megörültek, hogy oly sikeresen végezték feladatukat. De hát melyik legyen a király? Megint összehívták az országgyűlést de nem tudták eldönteni, ki legyen. Akkor az öreg, aki az elején elküldte őket, megint felállt. Azt mondta: - Egyet mondok, kettő lesz belőle. Igaz, hogy Zoltán és Árpád hozták az aranyat és az ezüstöt, ami a legdrágább kincs a világon, Győző pedig a vasat. De viszont a vassal műveljük a földet, és azzal védjük a hazát. Éljen hát Győző, az új király! És Győző lett a király.
Egyszer összekerült három jó eszű vándorló mesterlegény. Volt azoknak mindenük a széles világon, csak pénzük nem. Pedig most nagyon kellett volna, mert az egyiknek az anyja igen nagy betegségbe esett. Már a faluvégi kis háza is ráment a patikára meg a doktorra, kocsira, révre. Törték a fejüket: hogyan tehetnének szert egy kis pénzre. Azt mondja végre az egyik: - Tudjátok-e, hogyan lesz? Egertől Pestig nincs még egy olyan zsugori gazdag, mint itt a révész, akire anyám panaszkodik. Gondoltam egyet. Én kinevezem magam Szent Péternek. Te, komám, légy Szent Pál, te meg Szent János. Én eladom, ha kell, a csizmámat, köpenyemet. Annak az árán kerítünk valahonnan egy szép nagy halat, egy jó magosra sült nagy kenyeret meg egy kupa jó bort. A többit bízzátok rám. Úgy is lett. Útbaejtették egy halász kunyhóját. Vettek tőle egy szép nagy halat. Aztán a sütő asszonynál egy kenyeret. A kocsmárosnál egy jó korsó bort. A sekrestyéstől kölcsönkértek egy nagy selyempalástot s két fehér inget. A palástot Szent Péter vette magára, a legöregebb vándorló, az ingeket meg a két másik; még süveget is nyírtak papírból, azt tették a fejükre. Mentek aztán a révészhez. Bekopogtattak. - Szabad! - mondta a révész. Az asztalon égett egy kis mécses. Péter megállt az asztal mellett. Pál az ajtóban, János meg a pitvarajtóban. A zsugori révész meg a még zsugoribb felesége ámult. - Szent Péter vagyok a legöregebb vándorló -, ez itt Pál apostol, a harmadik meg, ott kinn a pitvarban, Szent János. Összecsapta a kezét a zsugori öreg. Azt mondja az asszony: - Szent Isten! Honnat érdemeljük mi ezt a nagy tisztességet, hogy a mi hajlékunkba eljön Szent Péter és Szent Pál és még Szent János is?! Aztán az urára förmedt: - Siessen már, hozzon kend valamit! Jaj, lelkem, Szent Péterem, ne haragudjék, hogy nem tudjuk kellően kiszolgálni! Üljön le! Akkorára visszajött az öreg révész, hozott egy hitvány halat. Azt mondja, miközben odalöki a feleségének: - Süsd meg! - Inkább főzöm - mondja az -, mert úgy nem fogy a zsír. Azt mondja erre Szent Péter: - Adjátok csak ide! Pál szent komám, vidd csak ki ezt a halat Jánosnak, mondjad, hogy áldja meg. Pál kivitte, de visszatérőben már azzal a nagy hallal jött be, amelyet a halásztól szereztek. Az öregek majd elestek, annyira megcsodálták a halat. Aztán az asszony megfőzte a halat. Jó lett volna így is, s elég mind az ötüknek. Pedig pusztán csak azt ették. - A kenyér itt még nincs kitalálva? - kérdezte Péter. Erre aztán mégis hozott kenyeret az asszony, de olyan szárazat, feketét, mint a föld. - Szent Pál, fiam! Vidd csak ki Jánosnak ezt a kenyeret, áldja meg ezt is! Pál kivitte, de ahelyett is a szép nagy kenyeret hozta be. Az öregek csak nézték egymást. - Ital nincs? - kérdezte Szent Péter. - Halra való? Erre elővett az öreg révész egy rossz kancsót, abban volt egy kis bicskanyitogató. Azzal kínálta meg Péteréket. Szent Péter épp csak megszagolta. Kiküldte, s azt is megáldatta Jánossal. Mikor Pál bejött, volt bor is egy egész kupával, ihattak hasig! No, erre már csakugyan hitték a csodát az öregek. Addig nézegették egymást, mígnem az asszony csak odahajolt az ura fülihez, s azt súgta bele: - Hallja-e kend? Van ott nekünk az a szakajtó aranyunk. Ne áldatnók meg azt is? Most még itt van Szent Péter. - De - mondta az öreg, már nagy hangosan. - Jó volna biza! Az öregasszony be is hozta mindjárt a szakajtó aranypénzt. Szent Péter mindjárt elértette, mit akar vele. - Eredj, Pali öcsém, mondjad Jánosnak, áldja meg ezt a kis pénzt! János volt a legjobb szaladó köztük, ahogy átvette a szakajtó pénzt, megindult vele tüstént szaladvást Egernek. Bejön egy kis idő múlva Szent Pál, azt mondja: - Nagyon sikerült az áldás. Megyek, segítek. Azzal, kívül az ajtón, ő is uzsgyi neki, amerre a fű hajlik. Szent Péter vár egy kicsit, aztán felsóhajt: - Megnézem már, aztán megáldom magam is, hátha attól még szaporább lesz! Kiment szép ájtatosan Szent Péter is, de mikor a pitvarajtóba ért, ő is csak azt nézte, merre van a másik kettő. Akkor aló, vesd el magad. Utánuk, azon mód a palástban, pedig az úgy a lába közé verődött, hogy mindig hasra akart benne esni. Elsőbb helyeselték, de végül is sokallták már az öregek az áldást, azaz hogy az idejét. Kinézett az ember: ugyan mit csinálhatnak még. De már ő is csak úgy látta őket, akár én! Nem volt ott senkiféle, egy lélek se! Mellesleg már sötétült is. Szaladt be, mondani a feleségének: - Jaj, jaj! Nincs pénz! Elvitte Szent Péter! Elvitte Szent Pál, Szent János! Most már hol keressük? Nagy messziről hangzott felelet: - A pokolban!Rózsa és Ibolya
Az igazmondó góbé még igazabb kalandjai
A házasodni indult királyfiú
A virágfejű ember
Az öreg halász és nagyravágyó felesége
Győző
A három vándorló
