- Hogy mersz így beszélni a falu fővadászával? A szerencse meg a bivalyaid butasága segített ehhez a zsákmányhoz. Éppen jól volt lakva a tigris, különben húszmérföldnyire járna azóta. Még meg se tudod nyúzni tisztességesen, adta kis koldusfajzata, és nekem, Buldeónak mered azt mondani, hogy ne pörköljem le a bajuszát! Egy fityinget sem adok neked a jutalomból, hanem egy jó verést, azt igen. Hagyd ezt a dögöt!

- A bikára mondom, aki megváltott - szólt Maugli, közben nekilátva a váll nyúzásának -, csak nem fogok egész nap ezzel a vén majommal nyüglődni? Gyere, Akela, bosszant ez az ember!

Buldeó, aki még mindig Sir Kán feje fölé hajolt, egyszerre csak azt érezte, hogy a fűben hever, s egy szürke farkas áll fölötte. Maugli úgy nyúzza tovább a tigrist, mintha egyedül lenne széles Indiában.

- Igen - mondta a foga közt. - Tökéletesen igazad van, Buldeó. Egy fityinget sem adsz nekem a jutalomból. Régi háborúság volt e közt a béna tigris közt meg énköztem, nagyon régi háborúság, és én lettem a győztes.

Ne legyünk igazságtalanok Buldeó iránt. Ha tíz esztendővel fiatalabb, s az erdőben összetalálkozik Akelával, bizonyosan szembeszáll vele, de az olyan farkas, amelyik engedelmeskedik ennek a fiúnak, akinek meg külön háborúságai vannak az emberevő tigrisekkel... az olyan farkas nem lehet közönséges állat. "Boszorkányság ez, varázslat, mégpedig a leggonoszabb fajta" - gondolta magában Buldeó, s azon töprengett, vajon megvédelmezi-e a nyakában viselt amulett. Meg se moccant fektében, s egyre várta, hogy Maugli is tigrissé változik.

- Maharadzsa! Nagy király! - suttogta rekedt hangon.

- No, mit akarsz? - kérdezte Maugli. magában nevetett egy kicsit, de a fejét sem fordította meg.

- Öregember vagyok. Nem tudtam, hogy több vagy közönséges pásztorfiúnál. Megengeded, hogy fölkeljek és elmenjek, vagy össze fog tépni a szolgád?

- Eredj, béke veled! De máskor ne avatkozz a vadászatomba! Engedd el, Akela!

Buldeó elbaktatott a falu felé, amily gyorsan a lába bírta; visszanézett a válla fölött, hogy vajon nem változik-e át Maugli valami szörnyeteggé. A faluba érve olyan mesét tálalt föl varázslatról, bűbájosságról, boszorkányságról, hogy a pap igen komoly képet vágott a hallatára.

Maugli folytatta a munkáját, de bealkonyodott már, mire a farkasok segítségével lehúzta Sir Kán testéről tarka bundáját.

- No, most rejtsük ezt el, és hajtsuk haza a bivalyokat! Segítsd összeterelni őket, Akela.

A csorda összeverődött a ködös alkonyatban, s mire a falu közelébe értek, Maugli világot látott égni, s összevert kagylók zörgését, templomi harangok kongását hallotta. Úgy látszott, a fél falu várja őket a kapunál. "Azért van ez, mert megöltem Sir Kánt" - gondolta, míg a feje körül kőzápor fütyörészett, s a parasztok azt kiáltozták:

- Varázsló! Farkasfajzat! Erdei szellem! Távozz tőlünk! Siess innét, különben megint farkassá változtat a papunk. Lőj rá, Buldeó, lőj rá!

A vén kovás puska nagyot pukkant, s egy növendék bivaly elbődült kínjában.

- Ez is boszorkányság! - kiáltották a parasztok. - Elhárítja a puskagolyót! Buldeó, a tulajdon bivalyodat találtad el!

- Mi ez! - kérdezte megrőkönyödve Maugli, amint sűrűbben kezdtek hullani a kövek.

- Hasonlítanak a Csapathoz ezek a te testvéreid! - mondta Akela nyugodtan letelepedve.

- Azt gondolom, hogy ha van valami értelme ennek a lövöldözésnek, akkor ki akarnak téged zárni maguk közül.

- Farkas! Farkaskölyök! Eredj innét! - kiáltotta a pap, a szent tulszi növény ágát lóbálva.

- Már megint! A múltkor azért, mert ember voltam. Most azért, mert farkas vagyok.

Gyerünk, Akela!

Egy asszony - Messzua volt - keresztültörte magát a csordán, és felkiáltott:

- Ó, fiam, édes fiam! Azt mondják rólad, hogy varázsló vagy, és olyan vadállattá tudsz változni, amilyenné akarsz. Én nem hiszem, de azért menj el, mert különben megölnek.

Buldeó azt mondja, hogy boszorkánymester vagy, de én tudom, hogy Natú haláláért álltál bosszút.

- Gyere vissza, Messzua! - kiáltotta a tömeg. - Gyere vissza, különben megkövezünk!

Maugli valami kurta, csúnya kis kaccanást hallatott, mert egy kő szájon ütötte.

- Rohanj vissza, Messzua! Ez is olyan ostoba mese, amilyeneket a nagy fa tövében mondogatnak esténként. Legalább megfizettem a fiad életéért. Isten áldjon; gyorsan szaladj, mert sebesebben küldöm rájuk a csordát, mint ahogy az ő tégladarabjaik röpködnek. Nem vagyok boszorkánymester, Messzua, isten áldjon!

No, még egyszer: rajta, Akela! - kiáltotta Maugli. - Hajtsd be a csordát!

A bivalyok amúgy is nagyon igyekeztek már, hogy bejussanak a faluba. Nem sok szükség volt Akela csahintására: úgy rohantak át a kapun, mint a forgószél, jobbra-balra szórva szét a tömeget.

- Számoljátok meg! - kiáltotta megvetően Maugli. - Hátha elloptam egyet! Számoljátok meg, mert én nem őrzöm tovább a csordátokat. Isten áldjon benneteket, emberek fiai, s köszönjétek Messzuának, hogy rátok nem megyek a farkasaimmal, s föl-alá nem hajkurászlak az utcátokon.

Sarkon fordult, és elment a rideg farkassal; s amikor felnézett a csillagokra, boldognak Érezte magát.

- Többet nem alszom csapdában, Akela. Szedjük föl Sir Kán bundáját, és menjünk tovább. Nem, a falut nem bántjuk, mert Messzua jó volt hozzám.

Amikor fölkelt a hold, és tejszínűre festette a síkságot, az elszörnyedt parasztok látták Mauglit, amint két farkassal a nyomában, fején valami göngyöleget cipelve, azzal a kemény farkasügetéssel haladt, amely úgy eszi a hosszú mérföldeket, mint a tűz. A harangokat hangosabban kongatták, a kagylókat lármásabban csörgették, mint valaha; Messzua sírt, Buldeó pedig kicifrázta erdei kalandjának históriáját - végül már azt állította, hogy Akela hátsó lábaira állt, és úgy beszélt, mint az ember.

Lemenőben volt már a hold, amikor Maugli meg a két farkas odaért ahhoz a dombhoz, ahol a Gyűlés Sziklája volt, és megállt Farkas anyó barlangjánál.

- Kizártak az Embercsapatból, anyám - kiáltotta Maugli -, de Sir Kán bundájával jöttem vissza, hogy szavamnak álljak!

Farkas anyó mereven lépdelt ki a barlangból nyomában a kölykei; szeme izzani kezdett, amint a tigrisbőrt meglátta.

- Megmondtam neki azon a napon, amikor fejét-vállát begyúrta ebbe a barlangba, s a te életedre tört, kis Békám, hogy valamikor zsákmány lesz a vadászból. Jól tetted.

- Jól tetted, testvérkém - szólalt meg egy mély hang a sűrűségből. - Nagyon elhagyatottak vagyunk itt a Vadonban nélküled - és Bagira odarohant Maugli meztelen lábához.

Együtt másztak fel a Gyűlés Sziklájára, és Maugli kiterítette a bőrt arra a lapos kőre, amelyen Akela szokott ülni; odaszögezte négy bambuszszilánkkal, Akela pedig végigheveredett rajta, és elharsogta a régi kiáltást:

- Nézzétek meg, farkasok, nézzétek meg jól! Éppen úgy, mint amikor Mauglit először hozták ide.

Amióta Akelát letették, a Csapatnak nem volt vezére; ki-ki kedve szerint vadászott, verekedett. De megszokásból eljöttek a hívó kiáltásra; némelyik béna volt, mert csapdába esett, másik lőtt seb miatt sántikált; sok megrühösödött, mert olyat evett, amit nem kellett volna; hiányoztak is sokan; de aki életben maradt, mind eljött a Gyűlés Sziklájára, és látta Sir Kán csíkos bundáját a kövön, látta az üresen lógázó lábak végén fityegő óriási karmokat. És Maugli ekkor énekelni kezdett - formátlan volt az éneke, csak úgy magától tört ki belőle -, és hangosan kiáltotta el, föl s alá ugrálva a zörgő bőrön, sarkával ütve a taktust, amíg csak ki nem fogyott a lélegzetből. Szürke Testvér meg Akela közbe-közbe üvöltöttek.

- Nézzétek meg jól, farkasok! Megtartottam-e szavamat? - mondta végezetül Maugli. A farkasok azt felelték:

- Meg! És egy ütött-kopott ordas felüvöltött:

- Vezess minket ismét, Akela! Vezess minket ismét, ó, emberkölyök, mert megcsömörlöttünk a törvény nélkül való élettől, szeretnénk megint Szabad Néppé lenni!

- Nem - morogta Bagira -, az nem lehet. Ha egyszer jóllaktok, megint rátok jöhet a veszettség. Nemhiába neveznek benneteket Szabad Népnek. Szabadságért harcoltatok, hát meg is kaptátok. Egyétek meg, ó, farkasok!

- Kizárt magából az Embercsapat is, a Farkascsapat is - mondta Maugli. - Ezentúl egyedül vadászok a Vadonban.

- Mi pedig veled vadászunk - mondta a négy kölyök. Így hát Maugli elment, s e naptól fogva a négy kölyökkel vadászott a Vadonban. De nem maradt mindig egyedül, mert esztendők múlva férfi lett belőle, és megházasodott.

Hanem ezt majd később mesélem el, amikor már felnőttek lesztek.

MAUGLI DALA melyet énekelt a Gyűlés Szikláján, mialatt Sir Kán lenyúzott bőrén táncolt

Maugli éneke - én, Maugli, énekelek. Figyeljen a Dzsungel tetteimre. Sir Kán mondta: ő megölne - még hogy ő megölne! A falu kapujában, a félhomályban megölné Mauglit, a Békát.

Evett és ivott. Igyál mélyen, Sir Kán: mikor iszol megint? Aludj, és álmodj az ölésről.

Egyedül vagyok a réten. Gyere hozzám, Szürke Testvér, gyere hozzám, rideg farkas, mert nagy játék készül.

Vezényeld ide a bölénybikákat, a kék bőrű, haragos szemű csordabikákat. Tereld őket, ahová én parancsolom.

Csendben alszol, Sir Kán? Ébredj, ó, ébredj! Itt jövök én és a bikák mögöttem.

Ráma, a bölények királya toporzékolt. Vengunga vizei, merre ment Sir Kán? Ő nem Ikki, hogy gödröt kaparjon: sem Mor, a páva, hogy repüljön; sem Meng, a denevér, hogy lógaszkodjék az ágak között.

Kis bambuszok, csikorogtok együtt: mondjátok nékem, merre rohant ő? Au! Itt van ő!

Ehu! Ó, itt van! Ráma léptei előtt fekszik a Béna! Fel, Sir Kán! Kelj fel és ölj! Itt hús van: törd ki a bikák nyakát!

Hsss: ő alszik. Ne ébresszük, mert igen nagy erejű. A keselyűk alálebegtek, hogy lássák; a fekete hangyák rámásztak, hogy megcsodálják. Nagy sereglés van tiszteletére.

Alala! Nincs ruhám, hogy beburkolózzam. A keselyűk pucéran látnak. Szégyellem, hogy találkoztam mindezzel a néppel.

Kölcsönözd nékem a bundádat, Sir Kán. Kölcsönözd élénkcsíkos bundád, hogy a Gyűlés Sziklájára mehessek.

A bikára, ki megváltott engem, én ígéretet adtam - csöpp ígéretet. Csak annyit, hogy bundád hiányzik majd, ha szavam beváltom.

A késsel, az emberek eszközével, a vadász késével akarok lecsapni ajándékomért.

Vengunga vizei! Sir Kán nekem adta köntösét, csupa szeretetből. Húzd, Szürke Testvér, húzd, Akela: súlyos Sir Kán bőre.

Az emberi horda haragos. Köveket dobáltak, együgyűn beszéltek. Ajkam vérzik, fussunk el tőlük.

Az éjen át, a forró éjen át rohanjatok velem, testvéreim. Elhagyjuk a falu fényeit, s az alacsony holdhoz érkezünk.

Vengunga vizei! Az emberi közösség kivetett magából. Nem okoztam kárukat, mégis féltek tőlem. Miért?

Farkasfalka, te is kivetettél magadból. A Dzsungel zárva előttem, s a falu kapuja is zárva.

Miért?

Ahogy Meng repül a vadállatok és madarak közt, úgy szállok én a falu és a Dzsungel közt.

Miért?

Sir Kán bőrén táncolok, de szívem igen nehéz. Ajkamat összezúzták és megsebezték a falusi kődobások. Mégis szívem igen könnyű, mert visszatértem a Vadonba. Miért?

Kétféle küzd bennem, ahogy a kígyók küzdenek tavasszal. Szememből szakad a zápor, mégis nevetek, amíg hull. Miért?

Két Maugli vagyok, és Sir Kán bőre lábam alatt van.

AZ egész Dzsungel tudja, hogy én győztem le Sir Kánt. Nézzétek, lássátok, ordasok!

Ehé! Szívem nehéz attól, amit nem érthetek. .

A király ankusa

E négy a harmat kezdete óta be nem telhet sohasem
krokodiltorok, keselyűgyomor, majomkéz s emberi szem

Dzsungeli közmondás

Ká, az óriáskígyó talán kétszázadszor vedlett meg, amióta a világra jött; és Maugli, nem feledkezvén meg arról, hogy Ká az életét mentette meg a Hideg Tanyán végzett éjszakai munkájával - talán emlékeztek még erre -, elment hozzá, hogy felköszöntse. A vedlés mindig bosszússá, kedvetlenné teszi a kígyót, amíg az új bőr gyönyörűen csillogni nem kezd. Ká sohasem csúfolódott többé Mauglival, hanem elismerte a Dzsungel urának, mint a többiek, s megvitt neki minden hírt, amit egy ekkora óriáskígyó természetesen meghall.

Amit Ká nem tudott az úgynevezett Középső Vadonról - a föld közelében s a föld alatt folyó életről, a sziklák, barlangok és faodúk életéről -, azt bizony legkisebb pikkelyére is föl lehetett volna írni.

Aznap délután Maugli ott ült Ká összegöngyölődött testének gyűrűjében; s tapogatta a szétrongyolt, repedezett, régi bőrt, amely úgy hevert még összegabalyodva-tekeredve a sziklák közt, ahogy Ká otthagyta. Ká udvariasan odagyűrte magát Maugli széles, csupasz válla alá, úgyhogy a fiú valóságos élő karosszékben pihent.

- Minden megvan rajta, még a szemhéj is - mondta halkan Maugli, a bőrrel játszadozva.

- Különös érzés, hogy valaki a lába előtt lássa a tulajdon feje bőrét!

- Igen, csakhogy nekem nincs lábam - mondta Ká -, és mivelhogy a vedlés szokása az egész fajtámnak, nem találok benne semmi különöset. Te sohasem érzed vénnek, durvának a bőrödet?

- Olyankor megmosakszom, Laposfejű; de annyi igaz, hogy nagy hőségek idején nem bántam volna, ha fájdalom nélkül ki tudok bújni a bőrömből, s bőr nélkül szaladgálok.

- Én mosakszom is, vedlem is. Milyennek találod az új ruhámat? Maugli végigjártatta kezét a kígyó óriási hátának kockás mintázatán.

- A teknősbéka háta keményebb, de nem ilyen tarka - mondta az ítélkező bíró hangján. -

A béka, akiről elneveztek, tarkább, de nem ilyen kemény. Igazán szép, mint a liliomkehely tarka pettyei. - Víz kellene neki. Az új bőr sohasem kapja meg az igazi színét az első fürdés előtt. Gyerünk fürödni!

- Majd elviszlek - mondta Maugli; kacagva hajolt le, és fölemelte Ká nagy testének középső részét, éppen ott, ahol legvastagabb volt.

Akárcsak egy férfi próbált volna egy két láb vastag vízvezetékcsövet fölemelni. Ká nyugodtan hevert, és csöndesen mulatott rajta. Aztán megkezdődött a rendes esti játék - a fiú pompázó fiatal erejében s a kígyó ragyogó új ruhájában, szemtől szemben álltak egymással, hogy megbirkózzanak, szemüket és erejüket összemérjék. Persze, Ká egy tucat Mauglit is összemorzsolhatott volna, ha nekiveselkedik; de óvatosan játszott, s erejének tizedrészét sem engedte soha szabadjára. Amióta Maugli elég erős volt ahhoz, hogy egy kis durva bánásmódot elbírjon, Ká megtanította erre a játékra, és semmi sem tehette volna hajlékonyabbá a fiú tagjait. Maugli sokszor szinte nyakig be volt csavarva Ká gyűrűi közé; erőlködött, hogy fél karját kiszabadítsa, és torkon ragadja Kát. A kígyó ekkor meglágyította szorítását, s Maugli két gyorsan mozgó lábával megpróbált belekapaszkodni óriási farkába, amely hátranyúlt, s valami sziklát vagy fatörzset keresett tapogatózva. Ide-oda himbálóztak, szemtől szemben, mind a kettő várta az alkalmas pillanatot - akkor a szép, szoborszerű csoport a fekete-sárga gyűrűk és hadonászó karok, lábak örvényévé változott - aztán fölegyenesedett megint. - No most! No most! No most! - mondta Ká, cselt vetve a fejével, amit még Maugli gyors keze sem tudott elhárítani. - Ide nézz! Most itt talállak el, testvérkém! Most itt meg itt! Hát megbénult a kezed? Most itt, megint!

A játék vége mindig ugyanaz volt - egy egyenes, taszító ütés a kígyó fejével, amitől a fiú felbucskázott. Maugli sohasem tanulta meg, hogyan védekezzék a villámgyors támadás ellen, s Ká vélekedése szerint hiába is próbálta volna.

- Jó vadászatot! - dörmögte végül Ká; és Maugli, mint rendesen, vagy hatlépésnyire repült el lihegve, kacagva. Amikor fölkelt, a keze tele volt fűvel. Aztán elkísérte Kát a bölcs kígyó kedves fürdőhelyére: mély, szurokfekete kis tó volt az, sziklák vették körül, s elsüllyedt fatörzsek tették érdekessé. A fiú, vadonbéli szokás szerint, némán siklott bele, és a víz alatt kezdte átúszni; hangtalanul emelkedett ki a vízből, hanyatt feküdt, karját feje alá téve, elnézte a sziklák fölött felkelő holdat, s lábujjaival szétpaskolta a tükörképét. Ká csiszolt gyémánt alakú feje úgy szelte a vizet, mint a borotva; aztán kiemelkedett, hogy megpihenjen Maugli vállán. Csöndesen feküdtek, testük gyönyörűséggel szívta magába a hűs vizet.

- Milyen jó itt - mondta végül álmosan Maugli. - Az Embercsapat, ha jól emlékszem, ilyenkor kemény deszkára fekszik holmi sárcsapdákban, gondosan kizárja a jó, tiszta szelet, bűzös szövetekbe takargatja nehéz fejét, és csúnyán énekel az orrán keresztül. Bizony, jobb itt a Dzsungelban!

Egy siető kobrakígyó végigsiklott egy sziklán, ivott, odaszólt nekik: "Jó vadászatot!" - és továbbsurrant.

- Ssssz! - szisszent föl Ká, mintha hirtelen eszébe jutott volna valami. - Hát szóval a

Dzsungel megád neked mindent, amit valaha is kívántál, testvérkém?

- Mindent éppen nem - nevetett Maugli -, különben minden hónapban akadna egy új, erős Sir Kán, akit megöljek. Néha a magam kezével is szeretnék harcolni, a bivalyok segítsége nélkül. Megkívántam azt is, hogy az esős évszakban süssön a nap, nyár derekán pedig esőfelhők takarják el a napot; és valahányszor üres volt a gyomrom, mindig kívántam, hogy bárcsak elejthetnék egy kecskét; és valahányszor kecske volt a zsákmányom, mindig azt kívántam, bárcsak őzbak lenne; ha őzbak volt, nilgájt szerettem volna. De hát így érezzük ezt mind, ahányan vagyunk.

- Egyéb vágyad nincs? - kérdezte az óriáskígyó.

- Mi egyebet kívánhatnék? Itt van a Dzsungel s a Dzsungel barátsága! Mi egyéb lehet még napkelte és napnyugta közt?

- Hát, a kobra azt mondta... - szólalt meg Ká.

- Miféle kobra? Az, amelyik az imént siklott el erre, nem szolt semmit. Vadászott.

- Egy másik.

- Sokszor szóba állasz a Mérges Néppel? Én békét hagyok nekik. Halált hordoznak az elülső fogukban, s ez veszedelmes, mert olyan kicsikék. De melyik tarajossal beszéltél?

Ká lassan oldalára fordult a vízben, mint a gőzös a viharos tengeren.

- Három-négy hónapja lehet - mondotta -, a Hideg Tanyán vadásztam. Gondolom, emlékszel még arra a helyre. Az az állat, amelyet kergettem, visítva futott előlem, túl a víztartókon, abba a házba, amelynek az oldalát egyszer betörtem a kedvedért, s bemenekült a földbe.

- De hiszen a Hideg Tanya népe nem él föld alatti odúkban! - Maugli tudta, hogy Ká a Majmok Népéről beszél.

- Nem is élt az, csak szeretett volna élni - felelte Ká, s megrándult a nyelve. - Bemenekült egy föld alatti üregbe, amely nagyon messzire nyúlt el. Utána mentem, megöltem, aztán elaludtam. Amikor fölébredtem, beljebb mentem az üregbe.

- A föld alatt?

- Az ám! A végén ráakadtam egy fehér tarajosra, egy kobrakígyóra, s az olyan dolgokról beszélt nekem, amikről sohase tudtam, s olyasmiket mutatott meg, amikhez hasonlót sohase láttam.

- Újfajta vadat? Jó vadászat volt? - kérdezte Maugli hirtelen feléje fordulva.

- Nem volt az vad, a fogam beletört volna; de a fehér tarajos azt mondta, hogy egy ember az életét is odaadná érte, ha csak láthatná is ezeket a dolgokat. És úgy beszélt, mint aki ismeri az embert.

- Megnézzük - mondta Maugli. - Most jut eszembe: valamikor ember voltam.

- Lassan, lassan. A sietség ölte meg a Sárga Kígyót, aki a napot megette. Beszélgettünk ott a föld alatt, s én szólottam rólad - úgy, mint emberről. A fehér tarajos pedig azt mondta - s az olyan öreg ám, mint a Dzsungel! -: "Rég nem láttam embert. Hozd ide, hadd lássa meg mindezeket a dolgokat, amiknek legkisebbikéért is sok-sok ember meghalna."

- Bizonyosan valami újfajta vad. Pedig a Mérges Nép nem szokta nekünk elárulni a vadat. Barátságtalan nép az.

- Nem vad. Hanem... hanem... Én nem tudom megmondani, micsoda.

- Elmegyünk oda. Fehér tarajost se láttam még soha, s szeretném látni a többit is.

Megölte?

- Csupa halott dolog az. Azt mondja, ő az őrizője valamennyinek.

- Hm! Mint ahogy a farkas áll a hús fölött, amit elvitt a maga tanyájára. Gyerünk!

Maugli partra úszott, meghengergett a fűben, hogy megszáradjon, s azzal megindultak a Hideg Tanya felé - abba az elhagyott városba, amelyről hallottatok már. Maugli akkoriban cseppet se félt a Majmok Népétől, de a majmok bezzeg rettegtek tőle. Hanem a majomtörzsek most a Dzsungelban portyáztak, s a Hideg Tanya üresen, némán állott a holdfényben.

Ká a királyné kerti háza felé tartott, amely a teraszon emelkedett, átsiklott a romhalmazon, lebukott a félig beomlott lépcsőn, amely a kerti ház közepéből vezetett lefelé. Maugli elmondta a kígyókiáltást: "Egy vérből valók vagyunk, ti meg én!" - s négykézláb utána mászott.

Sokáig másztak le egy lejtős, ide-oda kanyargó folyosón, s végül olyan helyre jutottak, ahol egy harminclábnyi magasban fejük fölött növő nagy fa gyökere kimozdított egy hatalmas követ a falból. Keresztül másztak a résen, s egy nagy, boltozatos pincébe jutottak, amelynek kupolás tetejét ugyancsak összerombolták a gyökerek, úgyhogy egy-két fénysugár behatolt a sötétségbe.

- Biztos tanya - mondta lábra állva Maugli -, de túlságosan messze van ahhoz, hogy mindennap idejárjon az ember. Aztán mi látnivaló van itt?

- Hát én semmi sem vagyok? - szólalt meg egy hang a pince közepén. Maugli valami fehérséget látott mozogni, s egyszerre csak fölmeredt előtte a legnagyobb kobrakígyó, amelyet életében látott: egy szinte nyolc láb hosszú teremtés. Az örökös sötétség sárgás elefántcsontfehér színre fakította. Még fölmeredő tarajának pápaszemrajza is halványsárgára fakult. Szeme pislogott, akár a rubin - mindenestül csudálatos egy teremtés volt.

- Jó vadászatot! - mondta Maugli, aki udvariasságától és késétől egyformán nem vált meg soha.

- Mi újság a városban? - kérdezte a kobra, nem viszonozva a köszöntést. - Mi újság a fallal övezett nagy városban, a száz elefánt, húszezer ló és megszámlálhatatlan szarvasmarha városában, a Húsz király Királyának városában? Megsüketülök itt, és régen nem hallottam a hadigongok döngését.

- A fejünk fölött Vadon van - mondta Maugli. - Nem ismerek más elefántot, csak Hátit meg a fiait. Bagira minden lovat agyonsújtott egy faluban - a király pedig - mi az: király?

- Mondtam neked - szólt Ká szelíden a kobrához -, mondtam neked már négy hónapja, hogy a városod nincs többé.

- A város, a nagy erdei város, amelynek kapuit a Király tornyai őrzik, sohasem múlhatik el. Akkor építették, amikor még az apám apja sem bújt ki a tojásból, és állni fog akkor is, - amikor a fiam fia olyan fehér lesz, mint én. Szalomdi építette, Csandrabidzsa fia, Vijedzsa unokája, Jegaszuri dédunokája, Bappa Raval idejében. Hát ti ki jószága vagytok?

- Itt nyomot vesztettünk - mondta Maugli Kához fordulva. - Nem értem, amit beszél.

- Én sem. Nagyon öreg már. . . Ó, Kobrák Atyja, csak a Dzsungel van itt, miként kezdettől fogva volt.

- Hát akkor kicsoda ez - kérdezte a Fehér Kobra -, kicsoda ez, aki félelem nélkül ül itt előttem, nem tudja a Király nevét, és emberi ajakkal beszél a nyelvünkön? Kicsoda ez a kést hordó, kígyónyelvű teremtés?

- Mauglinak hívnak - volt a válasz. - A Dzsungelból való vagyok. Népem a Farkasok; Ká a testvérem. Kobrák Atyja, ki vagy te?

- Én a Király kincsének őrzője vagyok. Kurrun Rádzsa rakatta fölém ezt a követ, amikor még fekete volt a bőröm: hogy meghalni tanítsam azokat, akik lopni jönnek ide. Aztán a fölemelt kő helyén leeresztették a kincset, s hallottam uraimnak, a papoknak énekét. "Hm - mormogta magában Maugli. - Volt már dolgom pappal az Embercsapatban, és tudom, amit tudok. Hamarosan baj lesz itt."

- Ötször emelték fel a követ, amióta idejöttem, de mindig csak azért, hogy még több kincset eresszenek le, sohasem azért, hogy elvegyenek belőle. Nincs ehhez a gazdagsághoz hasonló sehol, száz király kincse van itt. De réges-régen történt, hogy a követ utoljára megmozdították, s azt hiszem, a városom megfeledkezett róla.

- Nincs itt város. Nézz föl! Ott vannak a nagy fák gyökerei, amik szétrepesztgetik a köveket. Fa és ember nem nő egy helyen - erősködött Ká.

- Kétszer-háromszor jutottak ide emberek - felelte vadul a Fehér Kobra -, de nem szólaltak meg, amíg a sötétben tapogatózva hozzájuk nem férkőztem, s akkor sem kiáltoztak soká. De te hazugságokkal jössz ide, te kígyóember, s el akarod velem hitetni, hogy a város - nincs, s az őrségemnek vége. Az ember sokat változik esztendők múltával. De én nem változom soha! Amíg a követ föl nem emelik, s a papok le nem jönnek, azokat a dalokat énekelve, amiket én ismerek, s meleg tejjel meg nem itatnak, és föl nem visznek megint a napvilágra: addig én - én - én vagyok a Király kincsének őrizője, én és senki más! Azt mondod, a város kihalt, és itt vannak a fák gyökerei? Hát akkor hajolj le, és vidd el, amit akarsz.

Te kígyónyelvű ember: ha élve kijutsz arra, amerre bejöttél, szolgáid lesznek a kisebb Királyok.

- Megint nyomot vesztettünk - mondta hidegen Maugli. - Lehetséges az, hogy egy sakál ilyen mélyre lemászott, és megmarta a fehér tarajost? Bizonyosan megveszett. Kobrák Atyja, nem látok én itt semmi elvinnivalót.

- A Nap és a Hold Isteneire mondom, halálos veszettség szállta meg ezt a fiút - sziszegte a kobra. - Mielőtt örökre lezárul a szemed, megadom neked ezt a kegyet. Nézz hát, és lásd meg, amit ember nem látott soha!

- A Dzsungelban rosszul jár az, aki kegyről beszél Mauglinak - mondta foga közt a fiú -, de hát a sötétség mindent elváltoztat, tudom. Megnézem, ha ezzel örömet szerzek neked.

Hunyorgó szemmel nézett körül a pincében, s egy marék csillogó valamit emelt fel a földről.

- Ohó - mondta -, ez afféle limlom, amilyennel az Embercsapat szokott játszani: csakhogy ez itt sárga, az meg barna volt.

Ledobta az aranypénzeket, és előbbre ment. A pince padozatát öt-hat lábnyira elborította a vert arany és ezüst, amely a kirepedt zsákokból folyt szét, s a hosszú évek során rétegekbe rakódott az érc, mint apálykor a homok. Rajta, benne vagy kiemelkedve belőle, mint roncsok a homokból, ékkövekkel kirakott, kalapált ezüst elefántülések, vert arany lemezek- kel borítva, karbunkulussal és türkizzel díszítve. Gyaloghintók, hordozóágyak királynék számára, ezüsttel és zománccal befoglalva és kiverve, nefrit tartórudakkal, borostyán függönykarikákkal; arany gyertyatartók, aminek karjain átfúrt smaragdok remegtek; rég elfelejtett istenek öt láb magas, felékített szobrai, ezüstből, drágakő szemmel; páncélruhák acéljuk arannyal bevonva, összeaszott, megfeketedett gyöngyszemekkel beszegve, sisakok, taréjukon és szegélyükön galambvérszínű rubinnal; pajzsok lakkból, teknősbékahéjból, orrszarvúbőrből, vörös aranytartóval és díszítéssel, szélükön smaragddal kirakva; egész rakás gyémántmarkolatú kard, tőr és vadászkés; arany áldozati csészék és kanalak, olyan hordozható oltárok, aminőket sehol sem látni a világon; nefritserlegek és karkötők; tömjénfüstölők, fésűk, illatszeres, körömfestékes, szemfestékes tégelyek, mind csupa domborított aranyból; megszámlálhatatlan orrgyűrű, karperec, ujjra való gyűrű, fejdíszítő abroncs; hét ujj széles derékkötők, négyszögletesre csiszolt gyémántokból és rubinokból; vassal háromszorosan kivert faládikák, amiknek fája már szerteporlott, s halomszámra látszott bennük a csiszolatlan csillagzafír, opál, macskaszem, zafír, rubin, gyémánt, smaragd és gránát.

A Fehér Kobrának igaza volt. Nincs a világon annyi pénz, amennyivel meg lehetett volna vásárolni ezt a kincset, évszázados háború, fosztogatás, kereskedés, adóztatás válogatott zsákmányát. Maga a vert pénz is fölbecsülhetetlen volt, nem is beszélve a drágakövekről; pusztán az arany és ezüst nyers súlya két-háromszáz tonna lehetett. Manapság is minden bennszülött indiai uralkodónak, még ha szegény is, van egy kincstára, amelyet foly- ton növel. Megesik néha, hogy egy felvilágosodott fejedelem elküld negyven-ötven bivalyos szekérre való ezüstöt, hogy állampapírokra váltsa be; de a legtöbb ma is titkos helyen őrzi a kincseit.

Hanem hát Maugli természetesen nem értette, mit jelent ez a holmi. A kések érdekelték egy kicsit, de nem lehetett olyan jól forgatni őket, mint az övét, hát ledobta. Végül talált valamit, ami igazán elbűvölte, a pénzek közt félig eltemetett elefántülés elejére fektetve. Egy három láb hosszú ankus, vagyis elefántösztöke volt az - olyasmi,mint egy kisebbfajta hajóskampó. A felső vége kerek, ragyogó rubin volt, s attól lefelé a nyele vagy nyolchüvelyknyi hosszúságban szorosan egymás mellé helyezett nyers türkizekkel volt kirakva, úgyhogy igen jó fogás esett rajta. Ez alatt nefrit- szegély volt virágmintákkal körülvéve - a levelek smaragdból, a virágok kelyhe csupa rubin, belemé- lyesztve a hideg, zöld kőbe. A nyél többi része tiszta elefántcsont volt; az ösztöke alsó vége pedig - a hegye meg a kampója - aranyberakású acél, elefántfogást ábrázoló képekkel; ezek a képek érdekelték Mauglit, mert látta, hogy van valami közük barátjához, a Hallgatag Há tihoz.

A Fehér Kobra folyton a sarkában volt.

- Hát nem érdemes meghalni ezért a látványért? - kérdezte. - Nem voltam-e igen kegyes hozzád?

- Nem értem - mondta Maugli. - Ez a holmi kemény és hideg, semmiképpen nem ennivaló.

Hanem ezt - és fölemelte az ankust -, ezt el szeretném vinni, hogy napvilágon nézzem meg. Azt mondtad, hogy tiéd itt minden? Add ezt nekem, hozok helyette békákat, hogy megedd.

A Fehér Kobra valósággal összerázkódott gonosz gyönyörűségében.

- Persze hogy odaadom - mondotta. - Neked adok mindent, ami itt van, amíg el nem mégy.

- De most elmegyek. Ez a hely sötét és hideg, s ezt a hegyes holmit ki szeretném vinni a Dzsungelba.

- Nézz a lábad alá! Mi van ott?

Maugli felemelt egy fehér, sima valamit.

- Egy ember koponyája - mondta nyugodtan. - S itt van két másik.

- Sok esztendővel ezelőtt jöttek ide, hogy elvigyék a kincset. Szóltam hozzájuk egyetkettőt, s most csöndben vannak.

- De mi szüksé gem van nekem erre a holmira, amit kincsnek neveznek? Ha ideadod az ankust, hogy elvigyem, az jó vadászat. Ha nem, úgyis jó vadászat. Én nem verekszem a Mérges Néppel, s tudom a törzsed mesterszavát is.

- Itt csak egy mesterszó van: az enyém!

Ká villogó szemmel lódult előre.

- Ki mondta nekem, hogy idehozzam az Embert? - sziszegte.

- Persze hogy én - susogta a vén Kobra. - Rég nem láttam Embert, s ez itt a mi nyelvünkön beszél.

- De arról nem volt szó, hogy megölöd. Hogy menjek vissza a Dzsungelba, ha azt kell mondanom, hogy a halálba vezettem? - mondta Ká.

- Még nem beszélek arról, hogy megölöm. Hogy pedig te hogyan menj vissza? Hát ott a lyuk a falban! Most csend legyen, vén majomvadász! Ha megérintem a nyakadat, többet híredet se hallja a Dzsungel. Innen még ember élve nem távozott. Én a Király kincsének őrizője vagyok!

- De hát, te fehér pincebogár, mondom neked, hogy nincs itt se király, se város! Körülöttünk mindenfelé a Dzsungel van! - kiáltotta Ká.

- A kincs meg itt van. De azért egyvalamit megtehetünk. Várj egy kicsit, sziklák lakója, s nézd meg, hogy szalad a fiú. Van itt elég hely a kergetőzésre. Élni jó. Szaladgálj, kergetőzz egy kicsit, fiú!

Maugli nyugodtan Ká fejére tette a kezét.

- Ez a fehér jószág eddig csak az Embercsapatból való emberekkel akadt össze. Engem nem ismer - suttogta. - Ő akarta ezt a hajszát. Legyen neki kedve szerint.

Maugli úgy állt ott, hogy lefelé fordította a kezében lévő ankus hegyét. Most hirtelen elhajította, s az egyenesen a nagy kígyó taraja mögé repült, s a földhöz szegezte. Ká egy szempillantás alatt egész súlyával a vonagló testre vetette magát, s a tarajától farkáig megbénította. A Kobra vörös szeme lángolt, s az a hathüvelyknyi rész, ami a fejéből szabadon maradt, dühösen csapkodott jobbra-balra.

- Öld meg! - kiáltotta Ká, amikor Maugli a késéhez kapott.

- Nem - mondta a fiú a pengét előrántva -, nem ölök soha többé, csak ha ennem kell.

Hanem nézz csak ide, Ká! - Megragadta a kígyót a taraja mögött, a kés pengéjével kifeszítette a száját, s megmutatta a felső állkapocs szörnyű méregfogait, amik feketén, kiszáradva hevertek az ínyében. A Fehér Kobra tovább élt, mint a mérge. Megesik ez kígyókkal.

- Kiszáradt fa - mondta Maugli; intett Kának, hogy engedje el, kirántotta az ankust, és felszabadította a Fehér Kobrát.

- A Király kincsének új őrizőre van szüksége - mondta komolyan. - Kiszáradt fa, rosszat cselekedtél. Szaladgálj, kergetőzzél, kiszáradt fa!

- Megszégyenítettél, ölj meg! - sziszegte a Fehér Kobra.

- Túlságosan sokat beszéltél már ölésről. Most megyünk. Ezt a hegyes dolgot elviszem, kiszáradt fa, mert harcoltam veled, és legyőztelek.

- Hát akkor vigyázz, hogy ez a dolog téged ne öljön meg végül. Ez a halál! Eszedbe jusson: ez a Halál! Elég ereje van, hogy egész városom minden lakóját megölje. Nem lesz soká a tiéd, Dzsungelbeli Ember, de azé sem, aki elveszi tőled. Ölni, ölni, ölni fognak a kedvéért! Az én erőm kiszáradt, de az ankus elvégzi a dolgomat. Ez a Halál! Halál! Halál!

Maugli kimászott a lyukon a folyosóra, s csak annyit látott még, hogy a Fehér Kobra dühösen mardossa ártalmatlan fogaival a földön heverő istenek merev aranyábrázatát, s azt sziszegi: Ez a Halál! Örültek, hogy ismét kijuthattak a napvilágra, s amikor visszaérkeztek a maguk Dzsungeljába, s Maugli megcsillogtatta az ankust a reggeli napsugárban, majdnem olyan öröme telt benne, mintha friss virágot tűzött volna a hajába.

- Ragyogóbb ez még Bagira szeménél is - mondta gyönyörködve, amint a rubint forgatta. - Megmutatom neki, de mit akart mondani a kiszáradt fa, amikor a halálról beszélt?

- Nem tudom. Farkam hegyéig szomorú vagyok, amiért nem kóstolta meg a késed ízét.

Csupa gonoszság van azon a Hideg Tanyán - föld felett, föld alatt egyaránt. De most megéheztem. Jössz-e velem vadászni ma hajnalban? - kérdezte Ká.

- Nem, Bagirának látni kell ezt a holmit. Jó vadászatot! - Maugli eltáncolt a nagy ankust forgatva, s időnként megállva, hogy megbámulja, amíg csak el nem ért a Dzsungelnak abba a részébe, ahol Bagira többnyire tartózkodni szokott. Amikor rátalált, a párduc éppen ivott valami nagy zsákmány után. Maugli elejétől végig elmondta neki kalandját, s Bagira közben időnként az ankust szimatolgatta. Amikor Maugli a Fehér Kobra utolsó szavaihoz ért, a párduc helyeslően morgott.

- Hát igazat mondott a fehér tarajos? - kérdezte gyorsan Maugli.

- Én az udipuri Királyi Ketrecekben születtem, s gyomromba vettem, hogy tudok egy s mást az emberekről. Sok ember van, aki háromszor is gyilkolna egy éjszaka magáért azért a nagy piros kőért.

- De hiszen a kő csak megnehezíti a használatát. Az én fényes kis késem többet ér - és nézd! -, a piros kő nem ennivaló. Hát akkor miért gyilkolnának miatta?

- Eredj aludni, Maugli. Emberek közt éltél és. .

- Emlékszem. Az ember akkor is öl, amikor nem vadászik - mulatságból, időtöltésből. Ébredj föl, Bagira! Minek csinálták ezt a hegyes holmit?

Bagira félig kinyitotta szemét - igen-igen álmos volt -, s huncutul hunyorgatott.

- Azért csinálták, hogy Háti fiainak fejébe döfködjék, hogy a vér szivárogjon belőle. Lát- tam ilyet Udipur utcáján, a ketreceink előtt. Ez a holmi sok Hátifajtának a vérét megkóstolta már.

- De minek döfködik az elefántok fejét?

- Hogy megtanítsák őket az Ember Törvényére. Az embernek se karma, se agyara nincs, hát ilyen dolgokat készít, s még rosszabbakat is.

- Mindig csak vérről, vérről hallok, ha csak ember készítette dologhoz nyúlok is - mondta undorodva Maugli. Kissé fárasztotta már az ankus súlya. - Ha tudtam volna ezt, el sem hozom. Először Messzua vére a kötélen, most meg Hátié. . Sohasem akarom hasznát venni. Ide nézz!

Az ankus csillogva elröpült, s heggyel lefelé eltemetkezett a fák közt, vagy harminclépés- nyire onnét.

- Így tiszta marad a kezem a Haláltól - mondta Maugli a friss, nedves földbe dörgölve a tenyerét. - A kiszáradt fa azt mondta, hogy nyomon fog követni a Halál. Vén, fehér, veszett jószág.

- Már akár fehér, akár fekete, akár élet, akár halál, én lefekszem és alszom, testvérkém.

Nem tudok egész éjjel vadászni és egész nap üvölteni, mint némelyek.

Bagira elment egy kétmérföldnyire lévő vadásztanyára, amit csak ő ismert. Maugli könnyűszerrel kiválasztott magának egy alkalmas fát, összebogozott három-négy kúszónövényt, s amennyi idő alatt ezt elmondom, már fönn is lebegett egy függőágyban, ötven láb magasságban. Őt ugyan nemígen bántotta az erős napfény, de azért követte a barátai szokását, s kerülte a napot, amennyire lehetett. Amikor a fák túlságosan hangos lakói felébresztették, ismét alkonyodott. Közben azokról a szép kavicsokról álmodozott, amiket elhaji gált.

- Legalább megnézem még egyszer azt a holmit - mondotta, s egy kúszónövény szárán lesiklott a földre; de Bagira ott állt előtte. Maugli hallotta szuszogását a félhomályban.

- Hol az a hegyes dolog?! - kiáltotta Maugli.

- Egy ember elvitte. Itt a nyoma.

- No, most meglátjuk, igazat mondott-e a kiszáradt fa. Ha ez a hegyes dolog a Halál, az ember meghal. Gyerünk utána.

- Előbb zsákmányról gondoskodjunk - mondta Bagira. - Az üres gyomor figyelmetlenné teszi a szemet. Az ember lassan szokott járni, s a Dzsungel elég nedves, hogy a legkönnyebb nyomot is megőrizze.

A zsákmányt megszerezték, amily hamar csak lehetett, de azért majdnem három órába tellett, amíg elkészültek evéssel-ivással, és nekiláttak a nyom követésének. A Dzsungel Népe tudja, hogy az evést semmiféle okból nem szabad elsietni.

- Azt gondolod, hogy az a hegyes dolog megfordul az ember kezében, és megöli? - kérdezte Maugli. - A kiszáradt fa azt mondta róla, hogy Halál.

- Meglátjuk, ha megtaláljuk - mondta Bagira, leeresztett fejjel ügetve. - Páratlan láb (ezzel azt akarta mondani, hogy csak egy ember nyomát látja) - s annak a dolognak a súlya mélyen benyomta a talpát a földbe.

- Hohó! Hisz ez olyan világos, mint a nyári villám - felelte Maugli, s gyors, szaggatott, nyomozó ügetéssel haladtak, hol árnyékban, hol meg a hold fényében, a két csupasz láb nyomán.

- Most gyorsan szalad - mondta Maugli. - A lábujjai szétállnak. - Aztán valami nedves talajra értek. - Miért fordult itt félre?

- Várj csak! - mondta Bagira, és nagyszerű ugrással olyan messzire vetette magát előre, amennyire csak tudta. - Az első tennivaló, ha egy nyom érthetetlenné válik, hogy előreugrunk, és nem hagyjuk ott a magunk zavaró nyomait a földön. - Bagira szembefordult Mauglival, s odakiáltotta: - Itt egy Másik nyom találkozik az elsővel.

Ez kisebb láb nyoma, s az ujjai befelé fordulnak.

Maugli odaszaladt, és megnézte.

- Ez egy gond vadász lába - mondotta. - Nézd! Itt a fűben vonszolta az íját. Ezért fordult olyan gyorsan félre az első nyom. Nagylábú elbújt Kislábú elől.

- Igaz - mondta Bagira. - No most, nehogy egymás nyomait keresztezve eltöröljük a jeleket, mindegyikünk induljon el külön nyomon. Én vagyok Nagylábú, testvérkém, te pedig Kislábú, a gond vadász.

Bagira visszaugrott az eredeti nyomhoz, s otthagyta Mauglit, aki a kis erdei vadember különös, keskeny nyoma fölé hajolt.

- Most - mondta Bagira, lépésről lépésre haladva a lábnyomok fonalán - én, Nagylábú, itt oldalt fordulok. Most elbújok egy szikla mögé, és csöndesen állok, a lábamat se merem fölemelni. Halljuk a te nyomodat, testvérkém!

- Most én, Kislábú, odamegyek a sziklához - mondta Maugli a nyomon végigsietve. - Most leülök a szikla alá, a jobb kezemre támaszkodom, az íjam a lábujjaim közt van. Soká várok, mert mély itt a lábam nyoma.

- Én is - mondta Bagira, a szikla mögött elrejtőzve. - Várok, s egy kőre támasztom a hegyes dolog végét. Elcsúszik, mert a kövön karcolást látok. Halljuk a te nyomodat, testvérkém?

- Egy-két gally meg egy nagy ág le van itt törve - mondta halkan Maugli. - No, most hogy mondjam el ezt? Ahá! Világos már. Én, Kislábú, elmegyek, zajt ütve, dobogva, hogy a Nagylábú meghallhasson. - Lépésről lépésre távozott a sziklától a fák között, felemelve hangját, amint egy kis vízeséshez közeledett. - Messze - megyek - ahol - a vízesés - zaja - elfojtja - lépésem - neszét - és itt - várok. Halljuk a te nyomodat, Bagira, Nagy lábú!

A párduc mindenfelé kutatta, hovávezet Nagylábú nyoma a szikla mögül. Aztán megszólalt:

- A szikla mögül térden bújok elő, a hegyes dolgot magam után vonszolva. Nem látok senkit, hát rohanni kezdek. Én, Nagylábú, gyorsan rohanok. A nyom világos. Ki-ki kövesse a magáét. én rohanok!

Bagira továbbrohant a világosan jelzett nyomon, Maugli pedig a gond vadász lépéseit követte. Egy ideig csönd volt a Dzsungelban.

- Hol vagy, KiSlábú? - kiáltotta Bagira. Maugli hangja jobb felől válaszolt, alig ötvenlépésnyiről.

- Hm - mondta nagyot köhintve a párduc -, ezek egymás mel- lett futnak, s egyre közelebb kerülnek egymáshoz!

Még fél mérföldet vágtattak, mindig megőrizve körülbelül ugyanazt a távolságot, amikor Maugli, akinek a feje nem volt oly közel a földhöz, mint Bagiráé, felkiáltott:

- Összetalálkoztak?! Jó vadászatot, nézz ide! Itt volt Kislábú, sziklán térdelve, és az ott csakugyan Nagylábú!

Nem egészen tízlépésnyire előttük, egy töredezett szikla rakáson elterülve, ott feküdt egy környékbeli paraszt teste a hosszú, könnyű tollú gond nyílvessző ment be a hátán, és jött ki a mellén.

- No, hát olyan vén, olyan veszett bolond volt a kiszáradt fa, testvérkém? - kérdezte halkan Bagira. - Egy halál máris történt.

- Gyerünk tovább. De hol van az elefántvérivó, a vörös szemű tüske?

- A Kislábúnál - talán. Most megint páratlan nyom következik.

A nyomozók éles szeme most egy könnyű ember páratlan nyomát látta, aki gyorsan szaladt, és terhet cipelt a bal vállán. A nyom egy száraz fűvel borított, kiugró terület körül futott - úgy látszott, mintha minden egyes lépés izzó vasba nyomódott volna.

Egyikük sem szólalt meg, amíg a nyom egy vízmosásba rejtőző tábortűz hamvához nem vezetett.

- Már megint! - mondta Bagira, s megállt, mintha kővé meredt volna. Egy ráncos gond vadász teste hevert ott, lábával a hamuban, s Bagira kutatóan nézett Mauglira.

- Bambusszal ütötték le - mondta a fiú, egy pillantást vetve a holttestre. - Én is használtam ilyet a bivalyok közt, amikor az Embercsapatnak szolgáltam. A Kobrák Atyja, sajnálom, hogy kicsúfoltam, jól ismerte ezt a fajzatot. . . ahogy én is ismerhettem volna. Nem mondtam, hogy az ember mulatságból gyilkol?

- Valójában a piros meg a kék kövek kedvéért gyilkoltak - felelte Bagira. - Jusson eszedbe, hogy én Udipurban voltam a Királyi Ketrecekben.

- Egy, két, három, négy nyom - mondta Maugli a hamu fölé hajolva. -

Négy patkolt lábú ember nyoma. Ezek nem járnak olyan gyorsan, mint a gondok. Ugyan mit vétett nekik ez a kis erdei ember? Nézd, itt álltak és beszélgettek mind az öten, mielőtt megölték. Jerünk vissza, Bagira! Nehéz a gyomrom, s mégis úgy mozog ide-oda, mint a sárgarigó fészke az ág végén.

- Nem jó vadász aki lábon hagyja a zsákmányt. Tovább! - mondta a párduc. - Az a nyolc patkós láb nem jutott messzire.

Többet nem is beszéltek egy álló óráig, miközben a négy "patkós lábú" ember széles nyomát követték.

Világos, meleg nap volt már, s Bagira egyszerre csak megszólalt:

- Füstöt érzek.

- Az ember mindig jobban szeret enni, mint szaladni - felelte Maugli, ki s be szaladgálva a most felkutatott új Dzsungel alacsony, törpe bozótjai közt. Bagira, kissé balra tőle, leírhatatlan torokhangot hallatott.

- Ez sem eszik már többé - mondotta. Tarka ruharongyok hevertek egy bokor alatt s körülöttük egy kis elszórt liszt.

- Ezt megint bambusszal csinálták - mondta Maugli. - Nézd! Ezt a fehér port eszik az emberek. Elvették a zsákmányt ettől, aki az ételüket vitte - őt magát meg Csilnek, a keselyűnek adták zsákmányul.

- Ez már a harmadik - mondta Bagira. "Friss, nagy békákat viszek a Kobrák Atyjának, és kövérre hizlalom - gondolta magában Maugli. - Az elefántvérivó maga a Halál, de azért még mindig nem értem a dolgot!"

- Tovább! - mondta Bagira.

Fél mérföldet sem haladtak még, amikor meghallották Kót, a varjút. Halotti dalt énekelt egy tamariszkfa tetején, amelynek árnyékában három ember feküdt. A kör közepén félig kialudt tűz füstölgött egy vaslemez alatt, amelyen kovásztalan, feketére égett kenyértészta volt. A tűz mellett hevert a rubinos-türkizes ankus, ragyogva a nap fényében.

- Ez aztán gyorsan dolgozik, itt mindennek vége - mondta Bagira. - Hogy haltak meg ezek, Maugli? Semmi külső jel sincs egyiken sem.

A vadon lakója tapasztalásból éppen annyit megtanul a mérges növényekről és bogyókról, mint akárhány doktor. Maugli szagolgatta a tűzből felszálló füstöt, letört egy darabot a megszenesedett kenyérből, megkóstolta és kiköpte.

- A halál almája - mondta köhögve. - Az első tehette bele ezeknek az ételébe, akik előbb a gond vadászt ölték meg, aztán őt.

- Ez az igazi jó vadászat! Egyik zsákmány a másik után! - mondta Bagira.

A halál almájának nevezik a vadonban a tüskealmát vagy daturát, egész India leggyorsabban ölő mérgét.

- Mi lesz most? - szólalt meg újra a párduc. - Most nekünk kell megölnünk egymást ezért a vörös szemű gyilkos szerszámért?

- Tud ez beszélni? - kérdezte suttogva Maugli. - Megbántottam, amikor elhajítottam?

Nekünk kettőnknek nem árthat, mert mi nem kívánjuk azt, amit az emberek kívánnak. Ha itt marad, bizonyosan tovább gyilkolja az embereket egymás után, olyan gyorsan, mint ahogy a dió hull a szélben. Nem szeretem az embereket, de mégsem kívánom, hogy hatosával haljanak meg egyetlen éjszakán.

- Hát aztán? Hiszen csak emberek. Megölték egymást, és tetszett nekik a mulatság - mondta Bagira. - Az az első kis erdei ember ügyesen vadászott.

- Azért mégiscsak kölykök, a kölyök pedig vízbe fullad, hogy beléharaphasson a vízben tükröződő holdba. Én voltam a hibás - mondta Maugli, aki úgy beszélt most, mintha mindenről mindent tudna a világon. - Sohasem hozok többé idegen holmit a Dzsungelba, még ha olyan szép lenne is, mint a virág. Ez - és óvatosan megfogta az ankust - visszamegy a Kobrák Atyjához. De először is aludnunk kell, és nem fekhetünk le ezek mellé az alvók mellé. Ezt is el kell temetnünk, különben megszökik, és másik hat embert öl meg. Áss egy lyukat az alatt a fa alatt.

- De testvérkém - mondta Bagira, s elindult, amerre Maugli küldte -, mondom neked, hogy nem a vérivó a hibás. Az emberekben van a hiba.

- Mindegy - felelte Maugli. - Áss egy mély lyukat! Majd ha fölébredünk, kiásom és visszaviszem.

Harmadnap éjjel, amint a Fehér Kobra búslakodva, megszégyenülve, kirabolva, magányosan ült a sötét pincében, a fal lyukán keresztül beröpült hozzá a türkiz ankus, s lecsapódott a földön szétszórt aranypénzek közé.

- Kobrák Atyja - mondta Maugli, gondosan a fal másik oldalán maradva -, szerezz egy fiatal és érett társat a népedből, aki segítsen neked őrizni a király kincsét, nehogy valaha élő ember kikerüljön innét.

- Ahá! Hát visszajött. . . Mondtam, hogy ez a dolog a Halál. Hogy lehet az, hogy te még élsz? - motyogta a vén Kobra, szeretettel köréje tekeredve az ankus nyelének.

- A bikára mondom, amely megváltott: nem tudom! Ez a holmi hatszor gyilkolt egyetlen éjszakán. Ne engedd ki többé!

DAL A KIS VADÁSZRÓL


Ha Mor, a páva rebben, ha majomnép kiált,
ha Csil keselyű csap le, s a földön megpihen,
egy árny, egy sóhaj libben a sűrűségen át,
a félelem, kicsiny vadász, a félelem!

Lapulva, titkosan egy sejtelem suhan,
és fojtott suttogás széttárul nesztelen
és verejtéközön váj a szemöldökön:
a félelem, kicsiny vadász, a félelem!

A Hold a hegyre kúszott, fénybordás lett a szirt,
hideg nyirok diderget búvó ösvényeken,
horkanva-szimatolva egy lehelet legyint:
a félelem, kicsiny vadász, a félelem!

Feszítsed íjadat, röpítsed nyiladat,
lándzsád a légbe szúr a gúnyos sűrűben,
kezed erőtelen és orcád vértelen:
a félelem, kicsiny vadász, a félelem!

Forró felhő vihart küld, zuhannak a fenyők,
fénylő záporlökések paskolnak élesen,
s a mennyet túlharsogva egy benső hang dörög:
a félelem, kicsiny vadász, a félelem!

Redőket vés a víz, szökdel sok kis kavics,
minden levéleret látsz villámfényesen,
de torkod kiapadt, szíved mint fejsze csap:
a félelem, kicsiny vadász, a félelem!

Rátok szabadítom a Dzsungelt

Fátylat boríts rá, gyomlepel!

Folyondár, sződd kanyarogva át!

Arcát, hangját feledjük el
és érintését és szagát:
oltárkövön sötét hamunyom:
a fehér zápor mossa le.
Őz-ünő kölykez a parlagon,
nem háborítják már sose.

Mállás az ajtótlan falon,
nem lakja többé senki se.

Emlékeztek még, ugye, hogy amikor Maugli odaszegezte Sir Kán bundáját a Gyűlés Sziklájára, azt mondta a szioni csapat Ott maradt tagjainak, hogy mostantól fogva egymagában jár majd vadászni a Vadonba; Farkas apó és anyó négy kölyke pedig kijelentette, hogy vele tart. De nem olyan könnyű ám egy perc alatt új életet kezdeni - a Vadonban különösen nem. Amikor a szétzüllött csapat eloldalgott, Mauglinak első dolga az volt, hogy hazament a Farkas család barlangjába, s egy napot meg egy éjszakát végigaludt. Aztán elmondott Farkas apónak és anyónak annyit, amennyit az emberek közt átélt kalandjaiból megérthettek; s amikor nyúzókésének pengéjét megcsillantotta a reggeli nap fényében (az a kés volt az, amellyel Sir Kánt megnyúzta) - azt mondták rá, hogy mégiscsak tanult valamit. Aztán Akela és Szürke Testvér magyarázták el, hogy mi részük volt a vízmosásbeli nagy bivaly hajszában.

Balú is földöcögött a dombra, hogy mindent meghalljon, Bagira pedig vakarózott gyönyörűségében, hogy mily pompásan vezette Maugli ezt a hadjáratot.

Régen fölkelt már a nap, de lefekvésre senki sem gondolt. Farkas anyó beszélgetés közben egyszer-egyszer hátravetette a fejét, s elégedetten szippantott, amikor a szél odavitte hozzá a tigrisbőr szagát a Gyűlés Sziklájáról.

- Akela és Szürke Testvér nélkül - mondta végül Maugli - semmit sem tehettem volna. Ó, anyám, anyám! Ha láttad volna a fekete bivalybikákat, amint lerohantak a vízmosáson, vagy be a kapun, amikor az Embercsapat kővel hajigált engem!

- Örülök, hogy ezt nem láttam - mondta ridegen Farkas anyó. - Nem szoktam eltűrni, hogy a kölykeimet ide s tova hajszolják, mint valami sakálokat. Én bizony bosszút álltam volna az Embercsapaton; de megkíméltem volna az asszonyt, aki tejet adott neked. Bizony, egyedül azt kíméltem volna meg.

- Nono, csöndesebben, Ráksa - mondta lustán Farkas apó. - Fő; hogy visszajött a mi kis Békánk, s olyan bölcs lett, hogy tulajdon apja is megnyalhatja a lábát; mit árt az, hogy egykét sebhellyel több vagy kevesebb van a fején? Hagyj békét az embereknek!

Balú is, Bagira is utánamondták:

- Hagyj békét az embereknek!

Maugli lehajtotta a fejét Farkas anyó derekára, elégedetten mosolygott, s azt mondta, hogy ami őt illeti, ő ugyan holta napjáig sem akart embert látni, hallani - de még szagolni sem.

- De mi lesz - szólalt meg fülét hegyezve Akela -, mi lesz, ha ők nem hagynak békét neked, testvérkém?

- Öten vagyunk - mondta Szürke Testvér körülnézve a társaságban s az utolsó szónál összekaffantva fogait.

- Mi is részt vennénk abban a vadászatban - mondta Bagira Balura pillantva, s megsuhogtatta farkát. - De minek gondolsz most az emberekre, Akela?

- Megmondom - felelte a rideg farkas. - Amikor annak a sárga tolvajnak a bundája kiterítödött a sziklára, én visszamentem a nyomainkon a faluba. Beleléptem a saját régi nyomomba, kitértem az irányból, lefeküdtem, hogy vegyes nyomot hagyjak, ha valaki üldözni találna bennünket. De amikor már úgy összezavartam a nyomot, hogy magam is alig ismertem rá, Meng, a denevér jött arra, a fák közt vadászgatva, s a fejem fölött akaszkodott meg. Azt mondta Meng: "Az Embercsapat faluja, ahonnét az emberkölyköt elkergették, úgy zúg, mint a darázsfészek."

- Nagy követ hajítottam belé - nevetett Maugli. Gyakran szokott mulatságból érett gyümölcsöt hajítani a darázsfészekbe, aztán elrohant a legközelebbi tavacskáig, s a darazsak nem érték utol.

- Megkérdeztem Menget, hogy mit látott. Azt mondta, hogy a Piros Virág kinyílt a falu kapujában, s puskás emberek ülnek körülötte. Nomármost: én tudom, mert jó okom van rá - és Akela lenézett az oldalán, horpaszán lévő régi kicserzett sebhelyekre -, hogy az emberek nem hordanak puskát csak úgy mulatságból. Testvérkém, nemsokára puskás ember követi a nyomunkat - ha ugyan nincs nyomon máris.

- De miért? Az emberek kivetettek maguk közül. Mit akarnak még? - kérdezte bosszúsan Maugli.

- Te ember vagy, testvérkém - felelte Akela. - Nem a mi dolgunk, Szabad Vadászoké, hogy megmondjuk, mit s miért tesznek a testvéreid. Éppen csak annyi ideje volt, hogy visszarántsa a mancsát, mert a nyúzókés mélyen beledöfött a helyén a földbe. Maugli gyorsabban sújtott, semhogy emberi szem követhette volna - de hát Akela farkas volt; még a kutyával is megeshetik, pedig az már messze eltávolodott ősétől, a vadfarkastól, hogy mély álmából ébreszti föl az oldalát megérintő kerék, és sértetlenül ugrik félre, mielőtt a kerék lelapítaná.

- Máskor - mondta nyugodtan Maugli, visszatéve kését a tokjába - ne merj egy lélegzetre emlegetni engem meg az embereket.

- Tyű, de éles fog - mondta Akela, a késpenge vágását szimatolva -, de azért megromlott a szemed, testvérkém, amíg az Embercsapattal éltél. Megöltem volna egy őzbakot, amíg te lecsaptál rám.

Bagira talpra ugrott, fölszegte fejét, amennyire csak tudta, szimatolni kezdett, s egész testében megmerevedett. Szürke Testvér gyorsan követte példáját; kissé balra tartott tőle, hogy felfogja a jobbról jövő szelet; Akela pedig ötven lépést szaladt szél irányában, s félig lapuló helyzetben megmerevedett ő is. n

Maugli irigykedve nézte őket. Igen kevés emberfiának volt olyan szaglása, mint neki, de a vadonbeliek orrának hajszálrugóérzékenységét sohasem érte utol; a füstös faluban töltött három hónap pedig sokat rontott rajta. De azért megnedvesítette az ujját, orrához dörzsölte, s egyenesen állt, hogy a magasban járó szagot fogja el. Ez a leggyöngébb, de legtisztább szag.

- Ember! - mondta Akela, és leült.

- Buldeó! - mondta Maugli, és ő is visszatelepedett a helyére. - Nyomon követ bennünket. Ni, ott csillog a napfény a puskáján.

A napfény csak egy szemrebbenésnyi időre tört meg az ócska flinta sárgaréz veretén, de a vadonban semmi sem hasonlít ehhez a villanáshoz, csak amikor a felhők száguldanak az égen: olyankor villan meg így egy darab csillámkő, egy tócsa vagy egy sima falevél. De most felhőtlen, csöndes nap volt.

- Tudtam, hogy emberek jönnek majd utánunk - diadalmaskodott Akela. - Nemhiába voltam én a Csapat vezére!

A négy kölyök nem szólt semmit, csak hasmánt lecsúszott a dombról, úgy beleolvadva színével a tüskés bozótba, mint a vakond a mezőbe.

- Hová mentek csak úgy szó nélkül?! - kiáltott utánuk Maugli.

- Pszt! Amíg a nap delelőre érne, idegurítjuk a koponyáját! - felelte Szürke Testvér. - Vissza! Vissza, és várjatok! Embernek nem szabad embert enni! - kiáltotta Maugli.

- Hát ki volt farkas mostanáig? Ki vágott felém késsel, amiért embernek gondoltam? - szólt Akela, amikor a négy farkas bosszúsan visszatért és letelepedett.

- Nem vagyok köteles minden tettemnek okát adni! - mondta dühösen Maugli.

- No, lám, ez az ember! Most az ember beszél! - morogta bajusza alatt Bagira. - Éppen így beszéltek az emberek Udipurban is, a Királyi Ketrecek körül. Mi, vadonbeliek tudjuk, hogy az ember a legbölcsebb a világon. Ha hinnénk a fülünknek, tudnánk, hogy ő a legbolondabb.

- Aztán hangosan folytatta: - Ebben igaza van az emberkölyöknek. Az ember csapatosan jár vadászni. Egyet megölni, hacsak nem tudjuk, hogy a többi mit akar: rossz vadászat. No, gyerünk, tudjuk meg, mi a szándéka velünk ennek az embernek.

- Nem megyünk - morogta Szürke Testvér. - Vadássz egyedül, testvérkém. Mi tudjuk, hogy mit akarunk... Azt a koponyát eddig már ide is hozhattuk volna.

Maugli egyik barátjáról a másikra nézett, szeme könnyel telt meg. Előrelépett a farkasok felé, s fél térdre ereszkedve így szólt:

- Hát én nem tudom, mit akartok? Nézzetek rám!

Látszott rajtuk, hogy kényelmetlenül érzik magukat, s ha szemük elkalandozott, Maugli újra meg újra visszakényszerítette. Végül már minden szőrük szála égnek állt, minden porcikájuk reszketett - Maugli pedig csak meresztette rájuk a szemét.

- No hát - mondotta -, ki a vezér ötünk közül?

- Te vagy a vezér, testvérkém - mondta Szürke Testvér, és megnyalta Maugli lábát.

- Hát akkor kövessetek! - szólt Maugli, s a négy kölyök farkát behúzva szegődött a nyomába.

- Ez is azért van, mert az Embercsapattal élt - mondta Bagira utánuk settenkedve. - Most már valami egyéb is van a Vadonban, Balú, nemcsak a Dzsungel Törvénye.

A vén medve nem szólt semmit, de annál többet gondolt.

Maugli nesztelenül vágott át a Vadonon, egyenest Buldeó ösvényének, amíg csak a bozótot széthajtva meg nem pillantotta az öreget, aki puskáját vállán hordva loholt a kétnapos nyomon.

Emlékeztek, ugye, hogy amikor Maugli távozott a faluból, Sir Kán nyers bőre nehezedett a vállára, Akela és Szürke Testvér pedig mögötte ügettek - úgyhogy ez a hármas nyom igen világos volt. Most odaért Buldeó, ahová Akela, mint tudjátok, visszament, és összekeverte a nyomokat. Itt leült, köhögött, dörmögött, meg-megindult erre-arra a Vadonban, hogy újra megtalálja a nyomot - s egész idő alatt kőhajításnyira volt azoktól, akik lestek rá.

Senki sem tud olyan csöndes lenni, mint a farkas, ha nem akarja, hogy meghallják; és Maugli is ámbár a farkasok véleménye szerint igen esetlenül mozgott, úgy jött-ment, mint az árnyék. Úgy vették körül az öreget, mint delfinek gyűrűje a sebesen haladó gőzöst - s miközben körülvették, nyugodtan beszélgettek egymással, mert az ő beszédjük a legalsó foka alatt kezdődik annak a hanglétrának, amelyet a gyakorlatlan emberi fül meg tud hallani. (A másik végén van Mengnek, a denevérnek vékony visongása, amit igen sok ember egyáltalán nem hall. Ennél a hangnál kezdődik a madarak, denevérek és rovarok beszéde.)

- Különb ez minden zsákmánynál - mondta Szürke Testvér, miközben Buldeó hajlongott, bámészkodott és lihegett. - Olyan, mint egy eltévedt vaddisznó a folyó menti Vadonban. Mit beszél? - mert Buldeó dühösen motyogott magában.

Maugli tolmácsolta Buldeó szavait:

- Azt mondja, hogy egész farkashordák táncolhattak körülöttem. Azt mondja, hogy soha életében nem látott ilyen nyomot. Azt mondja, hogy fáradt.

- Majd megpihen, mielőtt megint nyomra lelne - mondta hidegen Bagira, megkerülve egy fatörzset, mintha szembekötősdit játszanának. - Hát most meg mit csinál az a sovány jószág?

- Eszik, vagy füstöt ereget a szájából. Az emberek mindig játszanak a szájukkal - mondta Maugli, s a néma cserkészek látták, amint az öreg rátölt vizipipájára, rágyújt, és pöfékel. Örültek a dohány szagának, mert ettől ezután sötét éjszaka is megismerhetik Buldeót, ha kell.

Aztán egy kis csapat szénégető jött le az ösvényen; természetesen megálltak egy-két szóra Buldeóval, aki legalábbis húszmérföldnyi vidéken híres vadász volt. Aztán mind leültek és pipáztak. Bagira meg a többiek odamentek a közelükbe, és figyeltek, miközben Buldeó mesélni kezdte Mauglinak, az ördögfiókának történetét - elejétől végig, sok toldással és kitalálással fűszerezve. Hogy hát tulajdonképpen ő ölte meg Sir Kánt; Maugli átváltozott farkassá, és egész álló délután küzdött vele, aztán megint fiúvá változott, és megbabonázta Buldeó flintáját, úgyhogy a golyó megfordult a levegőben, amikor Mauglira célzott, s magának Buldeónak egyik bivalyát ölte meg; a falu pedig jól tudván, hogy ő a legbátrabb vadász Szioniban, elküldte, hogy ölje meg ezt az ördögfiókát. De közben a falu rátette a kezét

Messzuára meg az urára, akik nyilván szülei ennek az ördögfiókának; eltorlaszolta őket tulajdon kunyhójukban, s most megfogják kínozni mind a kettőt, hogy boszorkány és varázsló voltukat bevallják, akkor aztán megégetik őket.

- Mikor? - kérdezték a szénégetők, mert ők is nagyon szerették volna látni a ceremóniát.

Buldeó azt felelte, hogy semmi sem történik addig, amíg vissza nem tér, mert a falu azt akarja, hogy előbb ölje meg a Dzsungel fiát. Aztán majd ítélkeznek Messzua és az ura fölött, s a falubeliek szétosztják maguk közt a földjeiket meg a bivalyaikat. Messzua urának van egynéhány gyönyörű szép bivalya.

- Kitűnő dolog boszorkányokat elpusztítani mondta Buldeó -, márpedig olyan emberek, akik farkaskölyköket tartanak a házuknál, mi egyebek lehetnének, mint a legrosszabb fajta boszorkányok?

- De hát - vetették közbe a szénégetők - mi lesz, ha az angolok neszét veszik a dolognak? Úgy hallották, hogy sült bolond nép az angol: azt se tűri, hogy becsületes gazdaemberek békességben égethessék meg a boszorkányokat.

- Ej - mondta Buldeó -, a falu bírája azt jelenti majd, hogy Messzua meg az ura kígyómarástól pusztultak el. Ez már rendben volna, most csak a farkaskölyköt kell még megölni.

Nem láttak véletlenül valami ilyenféle teremtést?

A szénégetők óvatosan körülnéztek, s köszönték jó csillaguknak, hogy nem láttak semmi effélét; de nem kételkedtek abban, hogy ha valaki, hát olyan bátor ember, mint Buldeó, majd csak rátalál. Lemenőben volt a nap, s a szénégetőknek az a gondolatuk támadt, hogy lemennek Buldeó falujába, és megnézik a gonosz boszorkányt. Buldeó azt mondta, hogy neki ugyan kötelessége az ördögfiókát megölni, de a világért sem engedheti, hogy egy csapat fegyvertelen ember menjen át a vadonon - hiszen ha ő nincs velük, minden pillanatban előbukkanhat a farkaskísértet. Elkíséri hát őket, s ha véletlenül megjelenik előttük a boszorkány fajzatja, hát majd megmutatja, hogyan bánik el az ilyenekkel Szioni legjobb vadásza. A pap azt mondta, hogy olyan varázsszert adott neki ez ellen a teremtés ellen, hogy tökéletesen biztos a dolgában.

- Mit mond? Mit mond? Mit mond? - ismételgették minden percben a farkasok; és Maugli sorban tolmácsolta Buldeó szavait, amíg csak a boszorkányhistóriához nem értek - ezt maga sem fogta fel, hát azt mondta, hogy azt a pár embert, aki olyan jó volt hozzá, csapdába ejtették.

- Hát szokott ember embert csapdába ejteni? - kérdezte Bagira.

- Azt mondja. Nem értem, mit beszél. Bolondok ezek valamennyien. Mi köze hozzám Messzuának meg az urának, hogy csapdába ejtik őket? És miért beszélnek a Piros Virágról? Ennek nyomára kell jönnöm. Akármit akarnak is tenni Messzuával, nem teszik meg addig, amíg Buldeó vissza nem tér. Így ..... . - Maugli erősen gondolkozott, ujja játszadozott a nyúzókés nyelével; Buldeó meg a szénégetők pedig bátran lépdeltek tovább libasorban. - Tüstént visszamegyek az Embercsapathoz - mondta végül Maugli.

- S mi történjék ezekkel? - kérdezte Szürke Testvér, éhes pillantást vetve a szénégető barna vállára.

- Kísérd őket haza énekszóval - mondta gúnyosan mosolyogva Maugli -, nem akarom, hogy sötétség előtt a falu kapujához érjenek. Vissza tudjátok tartani őket?

Szürke Testvér megvetően mutogatta fehér fogait.

- Körbe-karikába vezethetjük őket, mint a pórázra kötött kecskét, ha jól ismerem az embert.

- Arra nincs szükség. Csak énekelj egy kicsit, hogy ne ballagjanak olyan magánosan, és nem kell a legédesebb éneket kiválasztani, Szürke Testvér. Eredj velük, Bagira, és segíts énekelni. Ha leszáll az éjszaka, találkozunk a falu előtt, Szürke Testvér tudja, hol.

- Nem könnyű vadászat emberkölyköt szolgálni. Mikor aludjam? - mondta ásítozva Bagira, ámbár látszott a szemén, hogy tetszik neki a mulatság. - Még hogy csupasz bőrű embereknek énekeljek? No, de hát próbáljuk meg.

Lehajtotta fejét, hogy jobban törjön ki belőle a hang, s hosszúra nyújtva elkiáltotta:

- Jóóó vadászatooót! - Alkonyatkor elég félelmes kezdet volt ez az éjféli kiáltás. Maugli hallotta, amint zúgott, emelkedett, halkult, s valami félelmes nyöszörgésfélében elhalt a háta mögött - s kacagott magában, amíg a Vadonon keresztülrohant. Látta az egy csomóba verődött szénégetőket; a vén Buldeó flintáját, amelynek csöve ingadozott, mint a banán levele, egyszerre mind a négy világtáj felé. Aztán Szürke Testvér nekieresztette a jalahi jalaha-kiáltást, amit őzbakhajszoláskor szoktak hallatni, meg amikor a nilgájt, a nagy, kék tehenet hajtják maguk előtt. Mintha a világ végéről jött volna ez a kiáltás, közelebb, egyre közelebb, s egy hirtelen elhallgató sikolyban végződött. Aztán felelni kezdett a másik három - már maga Maugli is megesküdött volna, hogy egy egész csapat üvölt torkaszakadtából -, aztán mind a négy rázendített a Dzsungel nagyszerű Reggeli dalára - s el nem engedtek egyetlen cifrázatot, cirádát, trillát sem, amit minden mély torkú farkas tud a Csapatban. Én csak úgy nagyjából tudom ideírni ezt az éneket - de képzeljétek el, hogyan hangozhatik, amikor a Dzsungel délutáni csöndjét veri föl:

Egy percre még testünk sötét
árnyékot nem vetett,
most lenge árny nyomunkba jár,
léptünk hazaüget.

Csend, nyugalom; lomb és orom
éles karéjt vetít.


Nyugtot neked, ha tiszteled
a Vadon Törvényeit!


Kürt, puskapor követ nyomon:
bújjunk vackunkba csak!

Szirt, domb alatt lapuljanak
az erdei urak.

Emberi nép sok ökre lép,
igát húz, és ekét,
félelmetes hajnal repes,
lángban dereng a rét.


Barlangba bújj! A Nap kigyúl,
lélegzik sok fűszál.

Bambusz között, mint kis tücsök:
int és cirrenve száll.
Óvatosan és nyugtalan
lesünk mindenfelé,
s az ég alól vadréce szól:
"A nappal: emberé!"


A harmatot, mely áthatolt
bundámkon: nap nyeli;
az itatót, az úsztatót
posvánnyáperzseli.

Már a sötét senkit se véd,
csuklyát ránk nem terít.

Nyugtot neked, ha tiszteled
a Vadon Törvényeit.

De hát nem lehet emberi nyelven kifejezni, hogyan hatott ez az ének, azt az üvöltő dühöt sem, amit a négy farkas vitt bele minden egyes szóba. Hallották a fák recsegését, amint az emberek sietve felmásztak az ágak közé. Buldeó újra meg újra elmondta bűvös varázsigéit.

A farkasok aztán lefeküdtek és aludtak, mert mindent a maga rendje és módja szerint csináltak (mint mindenki, aki a maga munkájából él) - senki sem tud jól dolgozni, aki nem alszik.

Eközben Maugli egymás után hagyta maga mögött a mérföldeket, kilencet egy óra alatt; rohant, és örült, hogy ilyen mozgékony tudott maradni, holott hónapokig poshadt az emberek között. A fejében az az egy gondolat járt csak, hogy Messzuát meg az urát ki kell menteni a csapdából, akármiféle is az: mert természettől fogva idegenkedett minden csapdától. Később aztán - fogadkozott magában - bőségesen megfizeti majd adósságát a falunak.

Bealkonyodott már, amikor meglátta a jól ismert legelőket s a dákfát, amelynek tövén Szürke Testvér várt rá Sir Kán megölésének reggelén. Akármennyire haragudott is az egész emberi fajzatra, valami szorongatta a mellét, fojtogatta a torkát, amikor a falusi kunyhók tetejét megpillantotta. Észrevette, hogy mindenki szokatlanul korán tért haza a mezőről, s ahelyett hogy ki-ki hazamenne, s az estebédjével törődnék, az emberek csoportba verődnek a falu fája alatt, fecsegnek, lármáznak. "Hiába: az ember nem lehet meg anélkül, hogy csapdát ne állítson a másik embernek - gondolta magában Maugli. - Múlt éjszaka Maugli volt .... . de mintha sok esős évszak telt volna el az óta az éjszaka óta. Ma éjszaka Messzuán s az urán van a sor. Holnap s aztán még sok éjszakán ismét Maugli következik majd." A fal mellett surrant el egészen Messzua kunyhójáig, s az ablakon át benézett a szobába.

Ott feküdt Messzua: szája felpeckelve, keze-lába összekötve; nehezen lélegzett, nyögött; az urát cifra festésű ágyhoz kötözték. A kunyhónak az utcára nyíló ajtaja erősen be volt zárva, három-négy ember ült előtte, hátával hozzátámaszkodva.

Maugli igen jól ismerte a falusiak viselkedését és szokásait. Tudta, hogy amíg ehetnek, beszélgethetnek, pipázhatnak, addig nem csinálnak semmi egyebet, de ha egyszer jóllaktak, veszedelmessé válnak. Buldeó nemsokára megérkezik - s ha kísérete megtette kötelességét, igen érdekes történetet mondhat el. Ígyhát Maugli bemászott az ablakon, fölébe hajolt a férfinak meg az asszonynak, elvágta a testüket szorító köteleket, kiszedte szájukból a pecket, s körülnézett, hogy nincs-e egy kis tej a kunyhóban.

Messzua majd megőrült már kínjában és félelmében (egész délelőtt ütötték-verték, kővel hajigálták) - s Maugli éppen jókor tapasztotta szájára a kezét, hogy kiáltását elfojtsa. Az ura csak riadt és dühös volt; ült a földön, s a piszkot szedegette ki a szakállából.

- Tudtam, tudtam, hogy eljön - zokogta végül Messzua. - Most már tudom, hogy az én fiam! - és szívére ölelte Mauglit. Maugli idáig tökéletesen nyugodt volt, de most egész testében remegni kezdett, s ez roppantul meglepte.

- Mire valók ezek a kötelek? Miért kötöztek meg? - kérdezte egy kis idő múlva.

- Hogy megöljék, amiért fiává fogadott téged, mi egyébért? - mondta mogorván a férfi. - Nézz ide! Folyik a vérem.

Messzua nem szólt egy szót sem, de Maugli az ő sebeit nézte - hallották, hogy a fogát csikorgatja, amikor meglátta a vért.

- Ki tette ezt? - kérdezte Maugli. - Megfizet érte!

- Az egész falu. Azért vádolnak boszorkánysággal, mert téged befogadtunk.

- Nem értem. Hadd mondja el Messzua.

- Tejet adtam neked, Natú, emlékszel? - szólalt meg félénken Messzua. - Mert a fiam voltál, akit elvitt a tigris, és mert nagyon szerettelek. Azt mondták: anyád vagyok, egy ördög anyja, s ezért megérdemlem a halált.

- Micsoda az az ördög? - kérdezte Maugli. - Halált, azt láttam már.

A férfi sötéten pillantott föl, de Messzua nevetett.

- Látod - szólt az urához -, tudtam - mondtam, hogy nem varázsló. - Az én fiam, az én fiam.

- Akár fiad, akár varázsló, mit érünk azzal? - felelte a férfi. - Annyi, mintha már meg is haltunk volna.

- Ott az út a Dzsungel felé - szólt Maugli az ablakra mutatva. - Kezetek-lábatok szabad.

Gyertek!

- Mi nem ismerjük úgy a Dzsungelt, fiam, mint. . . mint te - szólalt meg Messzua. - Nem hiszem, hogy messzire eljutnánk.

- S a férfiak meg az asszonyok nyomunkban lesznek, és visszahurcolnak ide - mondta az ura.

- Hm - mondta Maugli, és nyúzókése hegyével csiklandozta a tenyerét -, senkit sem akarok bántani ebben a faluban - most még. De nem hiszem, hogy megállítanának. Egyéb gondjuk lesz nemsokára. Ó! - fölkapta fejét, s a kívülről behallatszó lármára és lábdobogásra figyelt. - No, hát hazaengedték végre Buldeót?

- Azért küldték el ma reggel, hogy téged megöljön! - kiáltott fel Messzua. - Találkoztál vele?

- No igen, találkoztunk. Találkoztam. Lesz neki egy kis mesélnivalója, s amíg elmondja, mi sokat végezhetünk. De előbb meg kell tudnom, mit akarnak. Gondoljátok meg, hová mentek, s mondjátok meg nekem, ha majd visszajövök.

Kiugrott az ablakon, s megint végigfutott a falu védőfala mellett, amíg annyira nem jutott, hogy meghallgassa a fügefa körül tolongó emberek beszédét. Buldeó köhögve, morogva hevert a földön, s a többiek faggatták. Haja a vállára hullott: kezéről, lábáról lejött a bőr a fára mászástól; beszélni is alig tudott, de erősen érezte, hogy milyen nevezetes ember lett belőle. Időnként mondott valamit ördögökről, éneklő ördögökről, varázslatról - éppen csak annyit, hogy a tömeg ízelítőt kapjon abból, ami következik. Aztán vizet kért. "Eh - mondta magában Maugli. - Locsogás-fecsegés. Az emberek édestestvérei a Bender-lognak, a Majmok Népének. Most kimossa a száját vízzel; most füstöt ereget; ha mindezzel elkészül, még hátra van, hogy elmondja a históriáját. Nagyon bölcs népség az ember, azt meg kell adni. Senkit sem hagynak ott Messzua őrizetére, amíg a fülük jól nem lakott Buldeó meséivel. Én pedig éppen úgy ellustulok, mint ők!"

- Megrázkódott, és visszasurrant a kunyhóhoz. Éppen az ablakhoz ért, amikor érezte, hogy egy nyelv megérinti a lábát.

- Anyám - mondotta, mert jól ismerte ezt a nyelvet -, mit csinálsz te itt?

- Hallottam a gyermekeim énekét az erdőben, s utána jöttem a legkedvesebbiknek. Kis Békám, szeretném látni azt az asszonyt, aki tejet adott neked - mondta a harmattól csurom vizes Farkas anyó.

- Megkötözték, és meg akarják ölni. Elvágtam a köteleit, s az urával átmegy a Dzsungelen.

- Elkísérem én is. Öreg vagyok, de a fogam még megvan. - Farkas anyó hátsó lábaira állt, és benézett az ablakon a sötét kunyhóba.

- Én adtam neked először tejet; de jól mondja Bagira: az ember végül is az emberhez szegődik.

- Lehet - mondta Maugli baljóslatú arckifejezéssel -, de ma éjjel éppenséggel nem ezen a nyomon járok. Várj itt, és vigyázz, hogy meg ne lásson az asszony!

- Te sohasem féltél tőlem, kis Békám - mondta Farkas anyó; azzal behátrált a magas fű közé, és eltűnt úgy, ahogy csak ő tudott eltűnni.

- Most pedig - mondta vidáman Maugli, amikor ismét beugrott a kunyhóba - valamennyien ott ülnek Buldeó körül, s az elmond nekik mindenfélét, ami nem történt meg.

Ha befejezte a meséjét, azt mondják, okvetlenül idejönnek a Piros. . . idejönnek tűzzel, s elégetnek titeket. Mi lesz akkor?

- Beszéltem az urammal - mondta Messzua. - Kanivara harminc mérföld ide, de Kanivarában angolokat találunk.

- Miféle csapat az? - kérdezte Maugli.

- Nem tudom. Fehérek: azt mondják, ők kormányozzák az egész országot, s nem engedik, hogy az emberek elégessék, vagy tanúskodás nélkül verjék egymást. Ha odaérhetünk ma éjszaka, életben maradunk. Ha nem: meghalunk.

- Hát akkor éljetek. Ma éjszaka egy ember sem megy ki a kapukon. De hát mit csinál ő?

Messzua ura térdelve ásta fel a földet a kunyhó egyik sarkában.

- A pénzecskéjét szedi elő - mondta Messzua. - Egyebet nem vihetünk magunkkal. Á. Az a valami, ami kézről kézre jár, és sohasem melegszik meg. Hát egyebütt is van rá szükség, nemcsak itt? - kérdezte Maugli.

A férfi bosszúsan bámult rá.

- Bolond ez, nem ördög - mormogta magában. - Pénzen lovat vehetek. Így összetörve nem tudunk messzire menni, s a falu nyomunkban lesz egy óra múlva.

- Mondom, hogy nem lesz a nyomotokban, amíg én nem engedem; de azért a ló helyes gondolat, mert Messzua fáradt. - Messzua ura felállt, s az utolsó rúpiát a deréktakarójába kötötte. Maugli kisegítette Messzuát az ablakon. A hűvös éjjeli levegő felfrissítette az asszonyt, de a Dzsungel igen sötétnek és félelmetesnek látszott a csillagok fényében.

- Tudjátok a Kanivarába vezető nyomot? - suttogta Maugli.

A házaspár rábólintott.

- Jó. Ne feledjétek: nincs mitől félni. Sietni is fölösleges. Csak. . . csak. . . meglehet, lesz valami kis éneklés előttetek és mögöttetek a Dzsungelban.

- Azt hiszed, el mernénk tölteni a Dzsungelban egy éjszakát, ha a megégetéstől nem kellene félnünk? Jobb, ha vadállatok ölnek meg, mint ha emberek mondta Messzua férje; de Messzua Mauglira nézett, és mosolygott.

- Mondom - folytatta Maugli, éppen úgy, mintha Balú volna, és századjára ismételné a Dzsungel valamelyik törvényét egy buta kölyök előtt -, mondom, hogy a Dzsungelban egyetlen fogat sem fennek, egyetlen mancsot sem emelnek rátok. Meg nem állít sem ember, sem állat, amíg Kanivarát meg nem pillantjátok. Őrizni fognak benneteket.

Gyorsan Messzuához fordult, s így szólt:

- Ő nem hiszi, de te hiszed, ugye?

- Hiszem, fiam. Ember, kísértet, vadonbeli farkas. . . hiszem.

- Ő meg fog ijedni, ha a népem énekét hallja. Te tudni fogod, mi az, és megérted. Most eredj, de lassan: nincs miért sietni. A kapuk zárva vannak.

Messzua zokogva vetette magát Maugli lábához, de az gyorsan fölemelte, és összeborzongott. Aztán a nyakába borult Messzua, és minden áldó szót ráárasztott, amit csak tudott; hanem az ura sóvár szemmel nézte a földjeit, s így beszélt:

- Ha elérünk Kanivarába, és meghallgatnak az angolok, olyan pört akasztok a papnak, a vén Buldeónak meg a többinek a nyakába, hogy csontig rágja a falut. Kétszeresen megfizetnek a műveletlen maradt földekért s az éhen maradt bivalyaimért. Nagy igazságot akarok!

Maugli felkacagott.

- Nem tudom, mi az az igazság, no de gyertek csak ide jövő esőzéskor, s nézzétek meg, mi maradt a faluból.

Elindultak a Dzsungel felé, és Farkas anyó előbukkant rejtekhelyéről.

- Menj utánuk - szólt Maugli -, s ügyelj, hogy az egész Dzsungel tudja: ezt a két embert nem szabad bántani! Szólalj meg csak egy kicsit. . . Bagirát szeretném idehívni.

Felhangzott, elhalkult a hosszú-hosszú üvöltés, s Maugli látta, hogy Messzua ura össze- rezzen és megfordul, már-már vissza akar menekülni a kunyhóba.

- Menjetek csak tovább! - kiáltotta vígan Maugli. - Mondtam, hogy énekelni fognak. Ez a kiáltás elkísér benneteket Kanivaráig. Ez a Dzsungel Vendéglátása!

Messzua előrenoszogatta az urát, s a sötétség elnyelte őket meg Farkas anyót, amikor egyszerre csak fölbukkant Bagira, szinte Maugli lába előtt, reszketve gyönyörűségében az éjszakától, amely megvadítja a Dzsungel Népét.

- Szégyellem magamat a testvéreid miatt - mondta dorombolva.

- Miért? Talán nem daloltak elég édes hangon Buldeónak? - kérdezte Maugli.

- Nagyon is édes hangon! Nagyon is! Még én is megfeledkeztem miattuk a büszkeségemről, s a letört zárra mondom, amely megszabadított, magam is énekelve jöttem át a Dzsungelon, mintha a tavasz motoszkált volna bennem! Nem hallottál bennünket?

- Egyéb dolgom is volt. Kérdezd meg Buldeót, tetszett-e neki a dal. De hol a négy test- - vér? Azt akarom, hogy az Embercsapatból senki se lépjen ki a kapukon ma éjszaka.

- Mi szükség van ehhez a négy testvérre? - szólt Bagira, egyik lábáról a másikra állva, izzó szemmel hangosabban dorombolva, mint valaha. - Magam is meg tudom állítani őket, testvérkém. De lesz-e legalább zsákmány? Az ének meg a fára kapaszkodó emberek nagyon megnövelte a kedvemet. Ugyan micsoda az ember, hogy törődjünk vele, az a meztelen, barna, szőrtelen, fogatlan földtúró, földevő? Egész nap követtem, fényes délben, ragyogó napsütésben. Terelgettem, mint farkas az őzbakot. Bagira vagyok én! Bagira! Bagira! Úgy táncoltam azokkal az emberekkel, mint most az árnyékommal. Ide nézz! - A nagy párduc felugrott, ahogy a macskakölyök ugrik a feje fölött szállongó hervadt levél után; jobbra-balra sújtott az üres levegőbe, hogy csak úgy suhogott; nesztelenül visszahullt a földre, felugrott újra meg újra; a félig doromboló, félig morgó hang úgy hangzott, mint a gőz forrongása az üstben. - Bagira vagyok én, a Dzsungelban - az éjszakában, s magamban van az erőm. Ki tudja kiállni az ütésemet? Emberkölyök, halljad: lábamnak egyetlen ütésével olyan laposra tudnám verni a fejedet, mint a döglött béka nyáron!

- Üss hát! - mondta Maugli, nem a Dzsungel, hanem a falu nyelvén - s az emberi szótól egyszerre megállt Bagira, leült, a véknya remegett, feje éppen egy magasságban volt Maugliéval. Maugli újra rámeredt - úgy, ahogy a lázongó farkaskölykekre nézett volt -, tekintete belefúródott a párduc berillzöld szemébe. A zöld szem mélyén lassan kialudt a vöröses láng, mint egy húszmérföldnyire ellátszó világítótorony kialvó fénye; Bagira lesütötte szemét, nagy fejét lehajtotta - lejjebb, egyre lejjebb -, s reszelős piros nyelve nyalni kezdte Maugli lábát.

- Testvér, testvér, testvér! - suttogta Maugli, gyöngéd, de határozott kézzel simogatva Bagira nyakát, remegő hátát. - Nyugodj meg! Nyugodj meg! Az éjszaka a hibás, nem te.

- Ez a sok éjjeli illat - mondta bűnbánóan Bagira. - A levegő hangos szóval beszél hozzám. De hogy tudhatod ezt te?

Igen: az indiai falu körül mindenféle illattal tele a levegő, s az olyan teremtésre, aki jóformán az orrával gondolkozik, éppen olyan bolondító hatással vannak az illatok, mint az emberre a zene meg a kábítószerek. Maugli még tovább becézgette egy-két percig a párducot; az pedig lefeküdt, mint a macska a tűz mellett: lábát szügye aláhúzta, szemét félig lehunyta.

- Te hozzá is tartozol a Dzsungelhoz meg nem is - szólalt meg végre. - Én meg csak egy fekete párduc vagyok.

De szeretlek téged, testvérkém.

- Soká fecsegnek ezek ott a fa alatt - mondta Maugli, eleresztve füle mellett a párduc utolsó szavait. - Sok mesét mondhatott nekik Buldeó. Most már hamarosan nekiindulnak, hogy kivonszolják az asszonyt meg az urát a csapdából, és beledobják a Piros Virágba. De széttörve találják a csapdát - hahaha!

- Hallgass ide! - szólt Bagira. - Már nem lázas a vérem. Engedd, hogy engem találjanak ott! Nem sokan hagyják el a házukat, ha egyszer velem találkoznak. Nem először volnék ketrecben; s alig hiszem, hogy engem meg tudnának kötözni.

- Hát jó, de légy okos - mondta nevetve Maugli, mert maga is olyan vakmerő kezdett már lenni, mint a párduc, amely besurrant a kunyhóba.

- Phű - dörmögte Bagira -, csupa emberbűz ez a hely, no de éppen olyan ágy van itt, amilyenen Udipurban feküdtem, a Királyi Ketrecben. Hát akkor most lefekszem. .. - és Maugli hallotta, amint az ágy fonott kötelei megreccsennek a hatalmas állat súlya alatt.

- A letört zárra, amely megszabadított: azt fogják hinni, hogy nagy zsákmányt ejtettek! Gyere, ülj le mellém, testvérkém; majd együtt kívánunk nekik "jó vadászatot"! I

- Nem, más gondolat jár a gyomromban. Ne tudja meg az Embercsapat, mi részem volt nekem ebben a mulatságban. Vadássz a magad szakállára. Én nem akarom látni őket.

- Hát legyen úgy - mondta Bagira. - Ohó, jönnek is már!

A fügefa alatt, a falu másik végén mind zajosabbra fordult a tanakodás. Vad kiáltások hallatszottak; férfiak és asszonyok rohantak az utcán, bunkósbottal, bambusszal, sarlóval, kézzel hadonászva. Buldeó meg a pap jártak elöl, a tömeg a sarkukban, s azt kiáltozták mind: - Lássuk a varázslót! Izzó pénzzel kell sütögetni őket, hogy valljanak! Fejükre kell gyújtani a kunyhót! Majd megtanítjuk, hogyan fogadjanak be farkasördögöket! Nem, üssük előbb! Fáklyát! Több fáklyát! Buldeó, forró legyen a puskád csöve!

Az ajtó reteszével egy kis baj volt. Túlságosan is megerősítették; de a tömeg nekiveselkedett, és letépte, s a fáklyafény beáradt a szobába. Ott pedig - egész hosszában elnyúlva az ágyon, keresztbe vetett mancsait lelógatva az ágy fejénél - feketén, mint a pokol, félelmesen, mint egy gonosz lélek - Bagira hevert. Fél percig tartó, kétségbeesett csönd - a tömeg első sorai meghőkölnek, és utat törnek maguknak, vissza a küszöbről -, és ebben a pillanatban Bagira fölemeli fejét, és ásít - hosszan, megfontoltan, tüntetően -, ahogy akkor ásítana, ha magával egyenlő rangú teremtést akarna megsérteni. Rojtos ajka hátraszalad, tágra nyílik, vörös nyelve felgöndörödik; álla úgy leereszkedik, hogy mélyen belátni forró torkába, ínyéből világosan merednek ki a roppant szemfogak, amíg végre össze nem csapódnak, I olyan zajjal, mint egy páncélszekrény bezáruló ajtaja.

A következő pillanatban üres volt az utca; Bagira kiugrott az ablakon, s ott állt Maugli mellett, az ordító, visítozó tömeg pedig egymás hegyén-hátán bukdácsolva, halálos rémületben rohant ki-ki a maga kunyhója felé.

- Ezek meg se moccannak reggelig - mondta nyugodtan Bagira. - És most mit csinálunk?

Mintha a délutáni álom csöndje ereszkedett volna a falura, de amint füleltek, meghallották, hogy nehéz hombárokat húzogatnak földes padlón az ajtók elé. Bagirának tökéletesen igaza volt; a falu nem mozdul meg napkelte előtt. Maugli csöndesen ült, gondolkozott, s az arca egyre jobban elsötétült.

- Rosszat tettem? - kérdezte végre Bagira, és hízelkedve simult a lábához.

- Nagyon is jól tettél mindent. Most őrizd őket napkeltéig. Én alszom egyet. - Maugli berohant a Dzsungelba, végignyúlt egy sziklán, mint a halott, s aludt, átaludta az egész következő napot az éj leszálltáig.

Amikor fölébredt, Bagira állt mellette: lába előtt frissen elejtett őzbak. Bagira kíváncsian figyelte, amint Maugli munkához látott nyúzókésével, evett-ivott, s állát kezére támasztva megfordult.

- Az ember meg az asszony épségben eljutottak addig, ahonnan már látni lehetett Kanivarát - mondta Bagira. - Farkasanyád hazaüzent Csillel, a keselyűvel. Még éjfél előtt találtak egy lovat a szabadulásuk éjszakáján, és gyorsan haladtak. Jól van-e így?

- Jól van - felelte Maugli.

- A falubeli Embercsapat pedig nem mozdult, amíg magasan nem járt a nap ma reggel.

Aztán evett, és gyorsan visszaszaladt ki-ki a házába.

- Nem láttak meg téged véletlenül?

- Meglehet. Pirkadatkor a porban hemperegtem a kapu előtt, s lehet, hogy egy kicsit énekelgettem is magamban. No, testvérkém, itt már nincs tennivalónk. Gyere vadászni velem és Balúval. Új vadméhodvakat akar megmutatni neked, s mind azt szeretnénk, ha velünk élnél megint, úgy, mint régen. Ne nézz olyan csúnyán, hiszen még én is megijedek tőled! Az embert meg az asszonyt nem dobják be a Piros Virágba, a Dzsungelban pedig rendben van minden. Nem igaz? Felejtsük el az Embercsapatot.

- Nemsokára a varjú se károg utánuk. Hol legelész ma éjszaka Háti?

- Ahol neki tetszik. Ki tudhatja a Hallgatag szándékait? De hát miért kérdezed? Mit tud Háti, amit mi nem tudunk megtenni?

- Mondd meg neki, hogy jöjjön ide hozzám a három fiával.

- No de testvérkém. . . jól tudod: Hátival nem lehet ám csak úgy beszélni, hogy "gyere ide" meg "eredj oda". Jusson eszedbe, hogy ő a Dzsungel ura, s amikor még az Embercsapat nem változtatta meg a nézésedet, ő tanítgatott a Dzsungel mesterszavaira.

- Mindegy. Most tudok olyan mesterszót, amelynek ő is engedelmeskedik. Mondd meg neki, hogy jöjjön el Mauglihoz, a Békához; és ha nem akarja mindjárt meghallani, mondd azt, hogy a burtpuri mezők elpusztítása dolgában.

- A burtpuri mezők elpusztítása dolgában - ismételgette kétszer-háromszor Bagira, hogy el ne tévessze. - Megyek. Lehet, hogy Háti rettentően megharagszik, de én szívesen oda adnám egyhavi zsákmányomat olyan mesterszóért, amely a Hallgatagnak parancsolni tud.

Elment; Maugli pedig dühösen döfködte a földet nyúzókésével. Sohasem látott még embervért, amíg Messzua vérét meg nem látta - s ami neki sokkal többet jelentett: meg nem szagolta - a húsába vágó köteleken. Messzua pedig jó volt hozzá, és Maugli, amennyire egyáltalán tudott valamit szeretetről, oly mélységesen szerette Messzuát, ahogy a többi embert gyűlölte. De bármennyire utálta is őket, fecsegésüket, kegyetlenségüket, gyávaságukat - a Dzsungel minden kincséért sem szánta volna rá magát, hogy embert öljön, s újra érezze orrában azt a rettenetes vérszagot. A terve egyszerűbb volt, de sokkal alaposabb; S nevetett magában, amikor elgondolta, hogy az egészet a fügefa tövében mesélő Buldeó szavai juttatták az eszébe.

- Csakugyan mesterszó volt - súgta fülébe Bagira. - A folyó mentén legelésztek, s úgy engedelmeskedtek, mint holmi bivalyok. Nézd, jönnek is már!

Háti és három fia a maguk szokott módján, némán értek oda. A folyó iszapja meg sem száradt még az oldalukon, s Háti elgondolkozva rágcsálta egy fiatal banánfa zöld szárát, amit agyaraival kibillentett a földből. De hatalmas testének minden ízén látta Bagira (mert látott ám látni, ha szeme előtt voltak a dolgok), hogy itt most nem a Dzsungel ura beszél egy emberkölyökkel, hanem egy megijedt teremtés olyan valakivel, aki nincs megijedve.

Három fia egymás mellett lépdelt az apjuk nyomában.

Maugli alig emelte fel a fejét, amikor Háti "jó vadászatot" kívánt neki. Hagyta Hátit himbálózni, egyik lábáról a másikra állni, s csak nagy későre szólalt meg; amikor végre kinyitotta a száját, akkor is Bagirához beszélt, nem az elefántokhoz.

- Elmondok egy történetet, attól a vadásztól hallottam, akit ti ma meghajszoltatok - szólalt meg Maugli. - Egy öreg, bölcs elefántról szól, aki verembe esett, s a verem fenekéből kiálló hegyes karó végighasította a testét, jóformán talpától a válla hegyéig, a hasítás fehér nyoma máig is látszik rajta. - Maugli kinyújtotta kezét, s amint Háti megfordult, a holdfényben látszott palaszínű oldalán a hosszú, fehér kéreg, mintha izzó korbáccsal vágtak volna végig rajta. - Emberek jöttek oda, hogy kihúzzák a veremből - folytatta Maugli -, de az elefánt elszakította a köteleit, mert erős volt; elment, és nem is mutatkozott, amíg a sebe be nem gyógyult. Akkor aztán egy éjszaka haragosan megjelent a vadászok földjén. Igen, most jut eszembe: három fia is volt. Sok-sok esős évszak elmúlt már azóta, és messze történt a dolog, a burtpuri mezőkön. Mit arattak azokon a földeken a következő aratáskor, Háti?

- Én arattam le a termést a három fiammal - felelte Háti.

- És hogyan szántottak aratás után? - kérdezte Maugli.

- Ott nem szántottak - mondta Háti.

- És mi lett az emberekkel, akik a föld terméséből éltek?

- Elmentek.

- És a kunyhókkal, amikben az emberek aludtak?

- A tetejüket szétszaggattuk, a falaikat elnyelte a Vadon.

- Hát aztán?

- A Dzsungel annyi jó földet vett el kelettől nyugatig, amennyit én két éjszaka tudok bejárni; északtól délig annyit, amennyit én három éjszaka járok be. Öt falura szabadították rá a Dzsungelt; és ezekben a falvakban meg a hozzájuk tartozó földeken, legelőkön és puha szántókon ma egyetlenegy embert sem táplál a föld. Ez volt a burtpuri mezők elpusztítása, amit én meg a fiaim vittünk véghez; s most azt kérdem tőled, emberkölyök, hogyan jutott hozzád ennek a híre? - szólt Háti.

- Egy ember mondotta, s most látom, hogy Buldeó igazat is tud beszélni. Jól csináltad, fehér sebhelyes Háti; de másodjára még jobban csinálod majd, mert ember fog irányítani.

Ismered azt a falut, ahonnan engem kivetett az Embercsapat? Lusták, esztelenek, kegyetlenek valamennyien, játszanak a szájukkal, s nem zsákmányul, de mulatságból ölik meg azt, aki gyöngébb náluk. Ha teleették magukat, tulajdon fajtájukat is készek behajtani a Piros Virágba. Szememmel láttam. Nem helyes, hogy tovább éljenek itt. Gyűlölöm őket!

- Hát öld meg - mondta Háti legifjabb fia; kitépett egy fűcsomót, mellső lábain leverte gyökereiről a földet, s eldobta, közben pedig lopva tekingetett jobbra-balra kis piros szemével.

- Mit csináljak én fehér csontokkal? - felelte bosszúsan Maugli. - Farkaskölyök vagyok én, hogy koponyákkal játszadozzam a napon? Megöltem Sir Kánt, s a bundája ott rothad a Gyűlés Szikláján; ... de nem tudom, hogy hová lett Sir Kán, s a gyomrom még mindig üres. Most olyat akarok elvenni, amit a szememmel látok, a kezemmel megérinthetek. Szabadítsd rá a Dzsungelt arra a falura, Háti!

Bagira összerázkódott és lekuporodott. Azt meg tudta érteni, hogy ha nagy az inség, gyorsan végigrohan valaki a falu utcáján, és jobbra-balra belevág a tömegbe, vagy csellel megöli az alkonyatkor szántogató embereket; de ez a terv - hogy egy egész falut meggondolatlanul eltöröljenek ember és állat szeme elől -, ez megrémítette. Felfogta már, miért hivatta Maugli Hátit. Csak a hosszú életű elefánt tervezhet és folytathat ilyen háborút.

- Meneküljenek, ahogy a burtpuri mezőkről menekültek az emberek, amíg nem szántja földjeiket, csak az eső, s az orsóik pergése helyett csak az esőcseppek peregnek a vastag levelekről, amíg Bagira meg én a pap házában nem ütünk tanyát, s az őzbak a templom mögött lévő víztartóhoz nem jár inni! Szabadítsd rájuk a Dzsungelt, Háti!

- De hát nekem... nekünk semmi bajunk nincs velük. S a nagy kínszenvedés vörösen látó dühe kell ahhoz, hogy leszaggassuk a födelet az alvó emberek feje fölül - mondta habozva Háti.

- Hát ti vagytok talán az egyetlen fűevők a Dzsungelban? Hajtsátok oda a népeiteket.

Hadd végezzék a dolgot az őzek, a vaddisznók, a nilgájok. Te akár egy tenyérnyit se mutass meg a bőrödből, amíg az egész mezőt le nem tarolták. Szabadítsd rájuk a Dzsungelt, Háti!

- Gyilkolás nem lesz? Az agyaram vörös volt a burtpuri mezők elpusztításakor, és azt a szagot nem akarom érezni többé.

- Én sem. Azt sem akarom, hogy a csontjaik ott heverjenek a puszta földön. Hadd menjenek, találjanak új tanyát. Itt nem maradhatnak. Láttam és szagoltam annak az asszonynak a vérét, aki ennem adott, akit megöltek volna, ha én nem vagyok. Ezt a szagot csak a küszöbükön növő friss fű szaga fojthatja el. Itt ég a számban. Szabadítsd rájuk a Dzsungelt, Háti!

- Ó - mondta Háti -, így égett az én bőrömön is a karó hasította seb, amíg csak azt nem láttuk, hogyan halnak meg a falvak a tavaszi növények sarjadása közt. Most már értek mindent. A te háborúd a miénk is lesz. Rájuk szabadítjuk a Dzsungelt!

Maugli lihegése még alig csendesedett - egész testét rázta a düh és a gyűlölet -, már üres is volt a hely, ahol az elefántok álltak. Bagira rémülten nézett rá.

- A letört zárra mondom, amely megszabadított - szólalt meg nagy sokára a párduc -, te volnál az a csupasz kis jószág, akiért szót emeltem a Csapat előtt, amikor még minden olyan fiatal volt? Dzsungel Ura, ha erőm elfogy, emelj szót értem, Balúért, mindnyájunkért!

Kölykek vagyunk hozzád képest! Letört, földre tapodott ágak! Őzgidák, akiket elhagyott az anyjuk!

Mauglit elképesztette az a gondolat, hogy Bagira holmi kis eltévedt őzgida; kacagott, visszafojtotta lélegzetét, zokogott, újra kacagott - végül is belevetette magát egy nagy tóba, hogy el tudjon hallgatni. Körbeúszkált, fel-felbukkant a holdsugarak közt, akárcsak a béka, amelyről nevét kapta.

Eközben Háti és a fiai megindultak négyen négy irányba, s némán lépdeltek lefelé a völgyeken, egymérföldnyire onnét. Mentek, mendegéltek két álló napig - vagyis jó hatvanmérföldnyire - a Dzsungelon keresztül, és minden lépésüket, ormányuknak minden meglóbálását megfigyelte, szóvátette, meghányta-vetette Meng meg Csil meg a Majmok Népe meg valamennyi madár. Aztán legelészni kezdtek, s nyugodtan legelésztek vagy egy hétig. Háti és fiai olyanok, mint Ká, az óriáskígyó. Sohasem sietnek, amíg nem muszáj.

Ennek az időnek a vége felé valami szóbeszéd kezdett átszivárogni a Vadonon - senki sem tudta, ki indította el -, hogy ebben meg ebben a völgyben jobb enni-innivalót lehet találni.

A vaddisznók - azok persze a világ végére is elmennének, csak jóllakhassanak - elsőnek mozdultak meg, csapatostul, a sziklákon keresztülrobogva; aztán jöttek az őzek azokkal az apró vadrókákkal, amelyek a nyájak elhullásából élnek; a vaskos vállú nilgájok egy vonalban haladtak az őzekkel, mögöttük meg a mocsarakból jövő vadbivalyok. Akármilyen kicsiség visszafordította volna ezeket a szétszórt, kószáló nyájakat; legelésztek, bolyongtak, ittak, és legeltek megint; de valahányszor riadalom támadt, mindig akadt, aki megnyugtassa őket. Egyszer Ikki, a tüskésdisznó, aki csodákat mesélt arról, hogy milyen pompás legelők vannak egy kicsivel odább; másszor Meng rikkantott vidáman, s végigröpült egy tisztáson, hogy megmutassa: nincs ott senki; vagy Balú ballagott el egy ingadozó sor mellett, gyökereket majszolva, s félig ijesztéssel, félig esetlen taszigálással visszaterelte a helyes útra. Sokan visszafordultak, sokan elfutottak, sokan megunták a vándorlást - de nagyon sok maradt olyan, aki tovább ment előre. A következő tíz nap végén így állt a dolog: az őzek, a vaddisznók, nilgájok nyolc-tíz mérföldes sugarú körben keringtek, a Húsevők pedig a körön kívül cikáztak. A kör közepén volt a falu, a falu körül érőben volt a vetés, a vetés közt, magas rudak tetején, amolyan galambdúcfélékben ültek az emberek, hogy a madarakat és egyéb tolvajokat elriasszák. Most már nem csalogatták tovább az őzeket. A Húsevők a sarkukban voltak, s kényszerítették őket előre - befelé.

Egy sötét éjszakán Háti és három fia lelopódzott a Vadonból, és ormányával kitördelte a madárijesztők karóit; úgy zuhantak le, mint a virágzó bürök levágott szára, s a lepotyogó emberek közvetlen közelből hallották az elefántok mély öblögetését. Aztán a megriadt őzek seregének előörsei árasztották el a falu legelőit és szántóföldjeit; és velük jött az éles csülkű; turkáló vaddisznó; amit az őz meghagyott, azt a vaddisznó tette tönkre. Időnként farkasriadalom zavarta meg a nyájakat; ide-oda futkostak kétségbeesésükben; letiporva a fiatal árpát s laposra döngölve az öntözőcsatornák partjait. Hajnalhasadás előtt a kör külső oldalán egy helyütt enyhült a nyomás. A Húsevők hátrább húzódtak, és nyílt ösvényt hagytak déli irányban; ezen az ösvényen egyik őznyáj a másik után menekült el. Mások - a merészebbek - a bozótban telepedtek meg, hogy másnap éjjel fejezzék be a lakomát.

De a munkájukat voltaképpen elvégezték. Amikor a falubeliek reggel kinéztek a földjeikre: látták, hogy oda a termés. Ez pedig annyit jelentett, hogy vagy meg kell halni, vagy el kell menni innét - hiszen évről évre olyan közel voltak az éhhalálhoz, mint hozzájuk a Dzsungel.

Amikor a bivalyokat legelőre küldték, az éhes állatok látták, hogy az őzek lekopasztották a legelőt; továbbmentek hát a Vadonba, és elkalandoztak vad testvéreikkel. Alkonyatkor a falu három-négy póni lova bevert fejjel nyúlt el az istállóban. Ezeket az ütéseket csak Bagira mérhette rájuk, s csak Bagirának juthatott eszébe olyan szemtelenség, hogy az utolsónak élettelen testét kihurcolja az utcára.

A falubeliek nem mertek ezen az éjszakán tüzet rakni a mezőn, s így Háti és három fia nyugodtan tallózhatták, amit a többi meghagyott; ahol pedig Háti tallózik, ott nincs szükség utána senki másra. Az emberek elhatározták, hogy a félretett vetőmagból éldegélnek az esős évszak végéig, aztán cselédnek szegődnek el, amíg az elveszett évet ki nem tudják pótolni; de amikor a gabonakereskedő éppen a maga teli gabonáskosaraira gondolt s arra, hogy milyen jó áron adhatja majd el a vetőmagot: Háti erős agyarai kiásták vályogkunyhója sarkát, és szétzúzták a tehéntrágyával kitapasztott nagy, fonott hombárt, amelyben a drága magvakat tartogatta.

Amikor ezt a veszteséget is fölfedezték, a papon volt a beszéd sora. Imádkozott az istenekhez, de választ nem kapott. Lehetséges, mondotta, hogy a falu tudtán kívül megsértette a Dzsungel valamelyik istenét - mert annyi bizonyos, hogy a Dzsungel fordult ellenük. Így hát elhivatták a vándor gond nép legközelebb fekvő törzsének vezetőjét. Apró, bölcs, erősen fekete bőrű vadászok voltak ezek a gondok, a Dzsungel legmélyén éltek, őseik India legrégibb fajtájából származtak - valamikor övék volt az ország. Jóltartották a gondok vezetőjét mindennel, amijük volt; az pedig fél lábon állt, kezében tartva az íját: haja csimbókján kéthárom mérgezett nyíl volt keresztülütve; félig ijedten, félig megvetően nézte az aggódó parasztokat és tönkretett földjeiket. Azt akarták tudni, nem az ő istenei - a régi istenek - haragszanak-e rájuk, s milyen áldozatokkal kellene megengesztelni őket. A gond nem szólt semmit, csak fölkapott egy karélaindát, amelyen a vad, keserű tök terem, s keresztül-kasul kötözte vele a templom kapuját a merev tekintetű, vörös bálvány orra előtt. Aztán karjával a levegőbe bökött a Kanivarába vezető út felé; visszaindult a maga Dzsungeljába, és figyelte a Vadon Népét, amely lassan szivárgott át az erdőn. Tudta, hogy ha a Dzsungel megmozdul: csak fehér ember remélheti, hogy kitéríti az útjából. Nem volt szükség arra, hogy megkérdezzék a vélekedését. Vadtök fog nőni azon a helyen, ahol ők az istenüket tisztelték - s minél előbb menekülnek onnét, annál jobb.

Csakhogy nehéz dolog ám egy falut a maga horgonyköteleiről leszakítani. Ott maradtak, amíg csak valami nyári eledelük maradt, s megpróbáltak diót szedni az erdőben; de villogó szemű árnyékok figyeltek rájuk, és álltak eléjük még fényes délben is; s ha rémülten futottak vissza a falaik közé, azokról a fatörzsekről, amelyek mellett alig öt perccel azelőtt jöttek el, közben valami hatalmas állat karmos mancsa hasogatta, véste le a kérget. Minél többen ültek otthon a falujukban, annál merészebbé váltak azok a vadak, amelyek a Vengunga-parti legelőkön szökdeltek és csaholtak. Nem győzték kifoldozni, újra tapasztani a Vadon felé eső üres istállók hátsó falait; a vaddisznó bedöntötte, a csomós gyökerű kúszóindák utána siettek, és széjjelterpeszkedtek az újonnan nyert területen, a durva fű pedig úgy meredezett az indák mögött, mint a visszavonulókat üldöző manósereg lándzsái. Először a legényemberek menekültek el, s vitték a hírt mindenfelé, hogy a falu el van átkozva.

- Ki harcolhatna - mondották - a Dzsungel ellen vagy a Dzsungel istenei ellen, amikor még a falu kobrakígyója is otthagyta a fügefa alatt lévő odúját? Így aztán ami kis érintkezésük volt a külső világgal, az is összezsugorodott, s a síkságra vezető járt ösvények megritkultak, begyepesedtek. Végül már nem zavarta őket Hátinak és három fiának éjszakai trombitálása - mert nem volt több vesztenivalójuk. A lábon álló termés, a földben lévő mag mind elpusztult. A külső földek már kezdték elveszteni régi alakjukat - ideje volt, hogy a kanivarai angolok irgalmára bízzák magukat.

A bennszülöttek szokása szerint egyre halogatták az indulást egyik napról a másikra - végül is ott érte őket az esős évszak kezdete. A javítatlan háztetőkön csak úgy zuhogott be a víz, a legelőn bokáig ért. A nyári forróság után egyszerre kizöldült minden. Akkor aztán útnak eredtek - férfiak, asszonyok, gyermekek - a vakító, forró reggeli esőben. De természetesen búcsúzóul visszanéztek még egyszer az otthonukra.

Amikor az utolsó, teherrel megrakott család kilépett a kapun, hulló gerendák és beomló szalmatetők recsegését hallották a falak mögül. Látták egy pillanatra, amint egy fényes, kígyózó fekete ormány fölemelkedik, és szétveri a korhadt tetőket. Eltűnt - aztán megint egy reccsenés, a nyomában visítás. Háti úgy tépdeste a háztetőket, mint mi a vizililiomot, s egy visszapattanó gerenda megdöfte. De csak ez kellett neki, hogy egész erejével nekiveselkedjék. Az egész Dzsungelban senki sincs, aki olyan gyönyörűségét lelné a pusztításban, mint a megdühödött vad elefánt. Hátrarúgott egy vályogfal felé; az összegörnyedt ettől a rúgástól, és sárga sárrá olvadt szét a zuhogó esőben. Aztán tovább forgott és visított Háti, végigszáguldott a szűk utcán, jobbra-balra nekidőlt a kunyhóknak, megrázta a rozoga ajtókat, az ereszeket felkunkorította - három fia pedig úgy tombolt mögötte, mint egykor, a burtpuri mezők elpusztítása idején.

- A Dzsungel el fogja nyelni ezeket a kagylóhéjakat - mondta egy nyugodt hang a pusztítás közepette. - Most a külső falat kell ledönteni - és Maugli, akinek csupasz vállán és karján lecsurgott az eső, félreugrott egy fal mellől, amely leroggyant, mint a fáradt bivaly.

- Minden meglesz a maga idején - lihegte Háti -, ó, de Burtpurban vörös volt az agyaram! A külső falhoz, fiaim! Fejjel!

Egyszerre! Most!

A négy elefánt egymás mellett feszült neki a falnak; a külső fal behorpadt, meghasadt, ledőlt - s a falubeliek a rémülettől megnémulva látták a rombolók agyaggal mocskolt, vad fejét a tátongó rés mögött. Aztán futottak hajléktalanul, étel-ital nélkül, végig a völgyön - falujuk pedig düledezve, szétcibálva, megtaposva, beleveszett mögöttük az esőbe.

Egy hónap múlva az egész hely csupa gödör és halom volt, fiatal, puha zöld növényekkel borítva; s az esős évszak végén zúgó Dzsungel hullámzott mindenütt, ahol félesztendővel azelőtt még békén szántogattak az emberek.

MAUGLI ÉNEKE AZ EMBEREK ELLEN


Indák kanyarogjanak ellenetek,
a rengeteg oltsa ki tűzhelyetek!

A ház, a tető befonódjék,
amíg a gerenda meging,
s a karéla, sötét, keserű karéla
kötözze, temesse be mind!

Falkám majd dőlt kapunál dalol,
csűrben denevér hintázva honol,
s őrszem lesz a mérges kígyó,
hol tűz ragyogott-lobogott,
s a karéla, sötét, keserű karéla
szaporán gyümölcsözik ott.


Halljátok e zajt, dideregve, vakon:
holdkelte előtt majd kérem adóm,
és pásztorotok lesz a farkas,
határaitok köve rom,
s a karéla, sötét, keserű karéla
felmagzik az ágyatokon.


A földeteket majd én aratom,
s nyomorogtok a hulladékmagokon,
szarvas legyen ökrötök eztán
s vetetlen puszta felett,
a karéla, sötét, keserű karéla
hajtson lugast, ezeret.


Indákat küldök: erős seregek
fojtó hóhéraitok legyenek!

A fák induljanak ellenetek,
míg a holt gerenda meging,
s a karéla, sötét, keserű karéla
kötözze, temesse be mind!

A vörös kutyák

Fehér, csodálatos éjszakák - ó, vad rohanás,
bölcs szimatolás, jó vadászat, biztos fogás!
Ó, hajnali illat! A harmat elillan érintetlenül!

Nekifutás a ködsűrűben, felijesztett vad menekül,
megfordul a zerge, kering, s mindenfelől keríti a baj
ó, mennyi veszély hűvös éjeken!

Egész napon át elrejt a hegyalj,
s kezdődik este a küzdelem:

Hajrá-haj!

Maugli életének legkellemesebb része azután kezdődött, hogy a falura rászabadította a Dzsungelt. Nyugodt volt a lelkiismerete, mert megfizette az adósságát; barátja volt az egész Dzsungel - sőt félt is tőle egy kicsit. Amit cselekedett, látott, hallott, egyik néptől a másikhoz járva társaival vagy egymagában - abból sok-sok történet kerekednék ki, éppen olyan hosszú, mint ez itt. Így például sohasem fogjátok meghallani, hogyan találkozott össze a mandlai veszett elefánttal; ez az elefánt huszonkét ökröt ölt meg, akik tizenegy szekér ezüstpénzt vittek a kormányzóság kincstárába, s szétszórta a porba a fényes rúpiákat; nem fogjátok megtudni, hogyan verekedett Dzsákalával, a krokodílussal egy hosszú éjszakán át az északi mocsarakban, s hogyan törte szét nyúzókését a vadállat hátpikkelyein; hogyan talált új, hosszabb kést egy ember nyakába kötve, akit egy vadkan ölt meg; hogyan nyomozta ki és ölte meg a vadkant, hogy a kés árát megszolgálja; hogyan került egyszer a nagy éhinség idején a költöző őzek közé, akiknek vágtató, fölhevült csordája majdhogy halálra nem tiporta; hogyan mentette meg a Hallgatag Hátit attól, hogy ismét karós verembe essék, s hogyan esett másnap ő maga egy ravaszul megcsinált leopárdverembe; hogyan törte Háti darabokra a feje fölött a vastag gerendákat; hogyan fejte meg a vadbivalyokat a mocsárban; és hogyan...

De hát egyszerre csak egy történetet lehet elmondani. Farkas apó, Farkas anyó meghalt; Maugli nagy sziklát gördített a barlangjuk szája elé, és elmondta fölöttük a Halotti éneket, Balú nagyon megöregedett és elnehezedett - s még Bagira is, pedig neki acélból voltak az idegei és vasból az izmai, valamivel lassabban vetette már magát a zsákmányára, mint annak előtte. Akela szürke bundája az öregségtől fehér lett, mint a tej; bordái kilátszottak, úgy járt, mintha fából volna, s Maugli vadászott helyette. De a fiatal farkasok, a szétszóródott Szioni Csapat gyermekei szaporodtak-gyarapodtak, s amikor már vagy negyvenen voltak - gazdátlan, erős hangú, tiszta lábú ötéves farkasok -, Akela azt mondta nekik, hogy gyűljenek össze, tartsák meg a Törvényt, és vezetés alatt járjanak, amint az a Szabad Néphez illik.

Ebbe Maugli nem avatkozott bele, mert azt mondta, evett ő már a keserű gyümölcsből, és ismeri a fáját; hanem amikor Fáó, Fáóna fia (apja a Szürke Nyomkereső volt Akela vezérsége idején) a Dzsungel Törvénye szerint kiverekedte magának a Csapat vezérségét, s a régi kiáltások és énekek újra felhangzottak a csillagos ég alatt: az emlékek kedvéért Maugli is elment a Gyűlés Sziklájára. Ha kedve kerekedett, hogy beszéljen, a Csapat csöndben hallgatta meg, s Akela mellett ült a sziklán, Fáó fölött. Jó vadászat és édes álom napjai voltak ezek. Idegennek eszébe sem jutott, hogy betörjön Maugli népének (mert így hívták a Csapatot) dzsungelrészébe; a fiatal farkasok meghíztak, megerősödtek, és sok kölyköt hoztak el megnézni a Gyűlés Sziklájára. Maugli mindig ott volt, amikor a kölyköket megnézték; visszaemlékezett arra az éjszakára, amikor egy fekete párduc egy csupasz, barna kisgyereket hozott a Csapat elé, s a szíve most is megremegett erre a kiáltásra: "Nézzétek meg, farkasok, nézzétek meg jól!" Egyébkor messzire járt a Vadonban négy testvérével, új dolgokat ízlelt, tapintott, látott és érzett.

Egy alkonyatkor könnyed lépésekkel ügetett végig a dombok láncolatán, hogy odaadja Akelának az elejtett őzbak felét, a négy testvér pedig utána ballagott, egy kicsit marakodva, egymás hegyén-hátán keresztülbukdácsolva - csak azért, mert örültek az életnek. Egyszerre csak olyan kiáltást hallott, aminő Sir Kán gonosz napjai óta nem ütötte meg a fülét. Fielnek nevezik a Dzsungelban ezt a borzalmas kiáltást: a sakál szokta hallatni, ha tigris nyomában vadászik, vagy ha nagy élő zsákmányra bukkan. Ha el tudjátok képzelni a gyűlölet, diadalmaskodás, félelem és kétségbeesés keveredését valami rosszindulatfélével -, akkor lehet egy kis fogalmunk arról a filről, amely felzúgott, elhalkult, aztán remegve-vakogva halt el messze, túl a Vengungán. A négy testvér egyszerre megállt, morogni kezdett, meredezett a szőre. Maugli a késéhez kapott, és megállt ő is, arcába szökkent a vér, összeráncolta szemöldökét.

- Itt semmiféle csíkos állatnak nincs joga vadászni - mondotta.

- Ez nem az Előreszaladó kiáltása - felelte Szürke Testvér. - Valami nagy zsákmány lehet. Füleljetek csak! Újra felhangzott a kiáltás, félig zokogva, félig nevetve, mintha lágy, emberi ajka volna a sakálnak. Maugli ekkor nagyot lélegzett, és rohanni kezdett a Gyűlés Sziklája felé, útközben siető csapatbeli farkasokat érve utol. Fáó és Akela együtt voltak a sziklán; alattuk ültek a többiek. Minden idegszáluk megfeszült. Anyák és kölykeik a tanyájukra menekültek, mert ha a fiel felhangzik, a gyönge teremtéseknek félre kell takarodniuk az útból.

Semmi más nem hallatszott, csak a Vengunga csörgedezése-csobogása a sötétségben s a könnyű esti szellő zúgása a fák közt - amikor egyszerre megszólalt egy farkas a folyó túlsó partján. Nem csapatbeli farkas, mert azok mind együtt voltak a sziklán. Hangja hosszú, kétségbeesett csaholássá változott; ilyenformán hangzott: "Dól-dól-dól-dól!" Fáradt lábak lépéseit hallották a sziklákon; aztán egy görhes farkas - oldalán véres csíkok, jobb mellső lába sánta, szája habba keveredett - belódult a körbe, és lihegve hevert le Maugli lába elé.

- Jó vadászatot! Ki csapatába való vagy? - szólította meg Fáó komoly hangon.

- Jó vadászatot! Von-tolla a nevem - volt a válasz. Azt jelentette ez, hogy magános farkas, aki maga küszködik magáért, párjáért, kölykeiért valami elhagyatott tanyán, ahogy sok farkas szokta délvidéken. Von-tolla: ez a név annyi, mint Kívülálló - aki minden csapaton kívül áll. Amint a farkas ennyit elmondott, tovább lihegett, s látni lehetett, hogyan rázza meg egész testét szíve dobogása.

- Mi költözik!? - kérdezte Fáó, mert az egész Dzsungel ezt szokta kérdezni, ha a fiel felhangzik.

- A dól, a dekkáni dól - a Vörös Kutya, a gyilkos! Délről jött északra az átkozott fajzatja, azt mondván, hogy a Dekkán üres már - s közben folyvást pusztított a maga területén kívül.

Utolsó újholdkor öten voltunk még a párommal és három kölykömmel. A párom tanítani akarta őket: hogyan kell vadászni a legelőkön, rejtekből rávetni magukat az őzbakra - ahogy mi szoktuk, akik nem tartozunk csapathoz. Éjfélkor még hallottam őket; teli torokból csaholtak a nyomon. De amikor a hajnal szellője megindult, mereven feküdtek a fűben - halljad, Szabad Nép, mind a négyen, utolsó újholdkor! Én vérbosszút akartam álni - és összetalálkoztam a Vörös Kutyákkal.

- Hányan voltak? - kérdezte hirtelen Maugli; a Csapat mély hangon morgott magában.

- Nem tudom. Három közülük nem ejt több zsákmányt, de végül meghajszoltak, mint az őzbakot; három lábon futottam előlük. Nézzed, Szabad Nép!

Fölemelte megnyomorodott mellső lábát. Feketéllett a rászáradt vértől. Az oldalában kegyetlen, mély harapások, a torka tépett, sebzett.

- Egyél - mondta Akela, fölkelve a hús mellől, amit Maugli hozott neki, s a Kívülálló rávetette magát az ételre.

- Megszolgálom - mondta alázatosan, amint kissé elverte az éhségét. - Adj nekem egy kis erőt, Szabad Nép, és én is zsákmányolok majd. Újholdkor tele volt a tanyám, és most üres - s a vérbosszút még nem álltam meg egészen.

Fáó hallotta, hogyan ropogtat fogával egy combcsontot. Elismerően morgott.

- Még szükségünk lehet ezekre a fogakra - mondotta. - Voltak kölykek is a Vörös Kutyák közt?

- Nem, nem. Csupa vörös vadász, csapatbeli felnőtt kutyák - nehezek, erősek ahhoz képest, hogy a Dekkánban gyíkhúson élnek.

Von-tolla szavai annyit jelentettek, hogy a dólok, a dekkáni vörös vadászó kutyák zsákmányoló útra indultak - s a Csapat tudta, hogy dóloknak még a tigris is átengedi friss zsákmányát.

Egyenes irányban csapnak át a Dzsungelon, s akivel összetalálkoznak, leterítik, és darabokra szaggatják. Nem olyan nagyok, s félig sem olyan okosak, mint a farkas, de igen erősek, és igen sokan vannak. A dól például nem is kezdi csapatnak nevezni magát, amíg századmagával nincs - negyven farkas pedig már erős csapatnak számít. Vándorlásai közben Maugli eljutott a Dekkán magas fűvel benőtt síkságának szélére, s látta a félelmet nem ismerő dólokat aludni, játszadozni, vakarózni azokban a kis üregekben és cserjékben, ahol tanyázni szoktak. Lenézte és gyűlölte őket, mert másféle szaguk volt, mint a Szabad Népnek, mert nem barlangokban laktak - legfőképpen pedig mert szőr volt a lábujjaik közt, ő és barátai pedig tiszta lábúak voltak. De azt tudta - mert Háti elmondta neki -, hogy milyen szörnyű dolog egy vadászó dólcsapat. Még Háti is félrehúzódik előle - s amíg valamennyit meg nem ölik, vagy amíg ritkulni nem kezd a zsákmány, addig meg nem lehet állítani útjában.

Akela is tudott egyet s mást a dólokról, mert csöndesen odaszólt Mauglinak:

- Jobb Csapatban meghalni, mint vezér nélkül és egyedül. Jó vadászat ez, és az én utolsó vadászatom. De az emberi élet mértéke szerint neked még sok-sok napod és éjszakád van hátra, testvérkém. Eredj északra, és feküdj le, s ha közülünk marad valaki a dólok ittjárta után: az majd hírt visz neked a harcról.

- Ó - mondta nagy-erős komolyan Maugli -, hát a mocsarak közé menjek halat fogni, faoduban hálni, vagy a Majmok Népétől kérjek segítséget, és diót ropogtassak, miközben idelenn harcol a Csapat?

- Halálos harc lesz ez - mondta Akela. - Te még sohasem találkoztál a dóllal: a Vörös Gyilkossal. Még a csíkos bőrű is...

- Ugyan, ugyan - mondta megvetően Maugli. - Megöltem már egy csíkos bőrű majmot, s gyomrom mélyéig bizonyos vagyok, hogy Sir Kán a tulajdon párját is otthagyta volna a dólok étkéül, ha a harmadik dombon túlról megszimatolja a csapatjukat. Hallgass hát ide: volt egyszer egy farkas - az apám; meg egy másik farkas - az anyám; és volt egy vén szürke farkas (nem egészen jól mondom, most fehér) -, aki apám és anyám volt egyszerre. Ezért tehát - fölemelte a hangját - azt mondom, hogy ha jön a dól, s amikor jön a dól, Maugli és a Szabad Nép egy szívvel-lélekkel vesz részt a vadászaton, s a bikára mondom, aki megváltott - arra a bikára, akit Bagira adott értem abban a régi időben, amelyre ti, csapatbeliek már nem emlékeztek -, mondom, s a fák meg a folyó is hallják, és kérjék számon, ha elfelejteném: mondom, hogy ez a kés az én késem, fog lesz a Csapat szolgálatában - és nem hiszem, hogy kicsorbult az éle. Ím, ez a szó, amely kiszállott belőlem.

- Nem ismered te a dólt, farkasnyelvű ember - mondta Von-tolla. - Nekem nincs más kívánságom, csak az, hogy a vérbosszút megállhassam, mielőtt darabokra tépnek. Lassan mozognak, idegen földön zsákmányolva útjukban, de két nap alatt én is megerősödöm egy kissé, és visszafordulok, hogy a vérbosszút megálljam. De neked, Szabad Nép, azt tanácsolom: menj északra, s elégedjél meg szűk táplálékkal, amíg a dól tovább nem vonult. Ez a vadászat nem hoz zsákmányt.

- Hallgassátok, mit mond a Kívülálló! - kacagott fel Maugli. - Szabad Nép, menjünk északra, ássunk ki gyíkot és patkányt a parti odúkból, nehogy valamiképpen összetalálkozzunk a Vörös Kutyával. Csak pusztítsa a vadászterületünket, mi meg északon bujkáljunk, amíg neki kedve nem szottyan, hogy visszaadja azt, ami a miénk. Kutya az, kölyökkutya, sárga hasú, tanyátlan, s szőr van az ujjai közt. Hat-nyolc kölyket vet egyszerre, mint Csikáj, az ugrópatkány. Hát persze hogy menekülnünk kell, Szabad Nép, s megkérnünk az északi népeket, hogy a döglött szarvasmarha hulladékát engedjék át nekünk! Ismeritek ezt a mondást: "Északon férgek vannak, délen tetvek - mi vagyunk a Dzsungel népe!" Válasszatok, válasszatok! Jó vadászat ez! A Csapatért - az egész Csapatért -, a tanyáért, a vacokért; az itthoni zsákmányért s az idegen vadászterületért; az őztehenet hajtó párotokért s a barlangbeli icipici kölykökért: szálljunk szembe! Szálljunk szembe! Szálljunk szembe!

A Csapat egyetlen mély, reccsenő vakkantással válaszolt - úgy hangzott az éjszakában, mintha egy nagy fa dőlne ki. - Szálljunk szembe! - ezt kiáltották mind.

- Maradjatok a többiekkel - szólt Maugli négy testvéréhez. - Szükségünk lesz minden fogra. Fáó és Akela majd előkészíti az ütközetet. Én elmegyek, és megszámolom, hányan vannak azok a kutyák.

- A halálba rohansz! - kiáltotta félig fölemelkedve Von-tolla. - Mit tehet ilyen csupasz teremtés a Vörös Kutya ellen? Jusson eszedbe: még a csíkos bőrű is.

- No, meglátszik rajtad, hogy Kívülálló vagy - kiáltotta vissza Maugli -, de hát majd akkor beszélünk, ha a dólok megdöglöttek. Jó vadászatot, mint közönségesen!

Elsietett a sötétben, izgatottan, esze nélkül, alig ügyelve, hogy hová lép - s természetesen, ennek az lett a vége, hogy egész hosszában végigesett Ká hosszú testén, aki a folyó közelében egy őzcsapáson leste a zsákmányt.

- Ksssz! - szisszent fel bosszúsan Ká. - Hát Vadonba illő dolog ez, így dobogni, dobrokolni, s egész éjszakai vadászatomat elrontani, amikor úgyis olyan gyéren jár a vad?

- Csakugyan hibás voltam - mondta feltápászkodva Maugli. - Pedig téged kerestelek, Laposfejű, de hát valahányszor találkoztunk, mindig annyival vagy hosszabb és szélesebb, mint a karom. Nincs neked párod az egész Vadonban, bölcs, öreg, erős, szépséges Ká.

- Hát ez a nyom vajon hová vezet, mi a szándékod? - kérdezte Ká megenyhült hangon. - Egy hónapja sincs még: valami kést hordozó emberkölyök köveket hajigált a fejemhez, és úgy csúfolódott velem, mint egy gonosz kis majom, amiért a szabadban találtam elaludni.

- Az ám, s a világ négy tája felé riasztottál el minden hajszolt őzet, Maugli pedig vadászott, Laposfejű uram meg süket volt, nem hallotta a füttyét, s nem tisztult el az őzek útjából - felelte nyugodtan Maugli, leülve a kígyó tarka pikkelyeire.

- Most meg ugyanaz az emberkölyök szelíd, csiklandozó szavakkal jön ugyanahhoz a Laposfejűhöz, bölcsnek, erősnek, szépségesnek mondja, és Laposfejű hisz neki, és helyet csinál annak a kőhajigáló emberkölyöknek, ..... No, kényelmesen ülsz legalább? Tud-e Bagira ilyen jó pihenőhelyet adni neked?

Ká, mint rendesen, puha függőágyfélévé változott Maugli súlya alatt. Maugli kinyújtotta kezét a sötétségben, s magához húzta Ká sima, kötélszerű nyakát; a kígyó rátette fejét a fiú vállára, s az akkor mindent elmondott neki, ami az éjjel történt a Dzsungelban.

- Lehet, hogy bölcs vagyok - mondta végül Ká -, de süket bizonyosan. Különben meghallottam volna a fielt. Nem csodálom, hogy olyan nyugtalanok a Fűevők. Hányan vannak a Vörös Kutyák?

- Még nem láttam. Egyenesen hozzád jöttem. Te öregebb vagy, mint Háti. Hanem Ká - és Maugli izgett-mozgott örömében -, ez aztán jó vadászat lesz. Kevesen látjuk meg a jövő újholdat.

- Minek avatkozol te ebbe? Jusson eszedbe, hogy ember vagy; ne feledd, hogy melyik Csapat vetett ki magából. Törődjenek a kutyákkal a farkasok. Te ember vagy.

- Tavalyi dió, idei fekete föld; ami elmúlt, elmúlt. Igaz, hogy ember vagyok, de a gyomromban úgy rémlik, hogy ma éjszaka farkasnak mondtam magamat.

Tanúságul hívtam a folyót s a fákat. A Szabad Néphez tartozom, Ká, amíg a dólok el nem vonultak.

- Szabad Nép! - szisszent fel Ká. - Szabad tolvajok! És te halálos veszedelembe rohansz halott farkasok emlékéért? Ez nem jó vadászat.

- Szavamat adtam. Hallották a fák, hallotta a folyó. Amíg a dólok el nem vonultak, szavamat vissza nem vehetem.

- Hssz! AZ már egészen más. Azt gondoltam, magammal viszlek az északi mocsarakhoz, de az adott szó - még egy csupasz, szőrtelen kis emberkölyök szava is - adott szó marad.

Hát én, Ká, azt mondom...

- Gondold meg jól, Laposfejű, mielőtt magad is halálos veszedelembe rohannál. Nekem nem kell a szavad, mert úgyis tudom...

- No jó - mondta Ká. - Nem adom szavamat; de milyen gondolatot forgatsz a gyomrodban: mit akarsz tenni, ha itt lesznek a Vörös Kutyák?

- Át kell úszniuk a Vengungán. Azt gondoltam, hogy a gázlóknál szembeszállok velük, késemet forgatva, hátam mögött a Csapattal; dötködve, szurkálva lefelé tereljük őket a folyó mentén, vagy lehűtjük a torkukat.

- A dól nem engedi terelni magát, a torka pedig forró - mondta Ká. - Ez után a vadászat után nem marad se emberkölyök, se farkaskölyök, csak lerágott csont.

- Ej, ej, ej... ha meghalunk, meghalunk. Nagyon jó vadászat lesz. De az én gyomrom még fiatal; nem sok esős évszakot láttam. Se bölcs nem vagyok, se erős. Nincs jobb terved, Ká?

- Én száz és még egyszer száz esős évszakot láttam. Háti még el sem vetette tejagyarait, amikor az én nyomom már nagy volt a porban. Az őstojásra mondom, sok fánál öregebb vagyok én, és mindent láttam, ami a Dzsungelban történt.

- De ez új vadászat - mondta Maugli. - Soha még dól nem keresztezte a mi csapásainkat.

- Ami van, az volt is. Ami lesz, az nem más, mint egy visszatérő, elfelejtett esztendő.

Maradj csöndben, amíg végigszámolom az éveimet.

Egy jó óra hosszat heverészett Maugli a kígyó gyűrűi közt. Ezalatt Ká, fejét mozdulatlanul a földre fektetve, végiggondolta mindazt, amit látott és tudott, amióta a tojásból kikerült. Mintha szemében kialudt volna a fény, s csak két darab tompa opál lett volna.

Egyszer-egyszer apró, merev mozdulatokat tett a fejével jobbra-balra, mintha vadászna álmában. Maugli nyugodtan szundikált, mert tudta, hogy nincs jobb a világon, mint aludni vadászat előtt, s megszokta, hogy elaludjék a nap s az éj akármelyik órájában.

Aztán érezte, hogy Ká háta nagyobbra, szélesebbre nő alatta, amint az óriáskígyó felfújta magát, s olyat szisszent, mint az acélhüvelyből kihúzott kard.

- Láttam valamennyi halott évszakot - szólalt meg végül Ká -, a nagy fákat és vén elefántokat meg a sziklákat, amelyek csupaszak és hegyesek voltak a moha növekedése előtt. Élsz-e még, emberkölyök?

- Csak most ment le a hold - mondta Maugli. - Nem értem...

- Hssz! Már ismét Ká vagyok. Tudtam, hogy csak kis idő telt el. Most pedig lemegyünk a folyóhoz, és megmutatom neked, mit kell tenni a Vörös Kutyák ellen.

Egyenesen, mint a nyíl, a Vengunga főága felé fordult, s kevéssel a Béke Szikláját rejtő mélység fölött csobbant a vízbe. Maugli utána.

- Nem, ne ússzál! Sietek. Hátamra, testvérkém!

Maugli bal karjával átfogta Ká nyakát, jobb kezét erősen a testéhez szorította, lábát kifeszítette. Aztán Ká szelni kezdte a víz árját, úgy, ahogy csak ő tudta, s a pettyes víz fodra ott tajtékzott Maugli nyaka körül, lábát erre-arra ringatta az örvény, amely a kígyó csapkodó teste alatt kavargott. Egy-két mérföldnyire a Béke Sziklája fölött a Vengunga összeszűkül, nyolcvan-száz láb magas márványsziklák között, s vize úgy rohan, mint a malomárokban, mindenféle rút kövek közt és fölött. De Mauglinak nem fájt a feje a víz miatt; nemígen akadt olyan víz a világon, amely őt megijesztette volna. Nézegette a szoros két oldalát, és aggodalmasan szimatolt, mert volt valami keserű-édes illat a levegőben, olyasféle, mint egy nagy darázsfészek illata forró nyári napon. Ösztönszerűen mélyebbre merült a vízbe, csak időnként emelte föl a fejét, hogy lélegzetet vegyen. Ká horgonyt vetett, kétszeresen rácsavarta farkát egy elsüllyedt sziklára, Mauglit is körülgyűrűzte, s így tartotta meg a vadul rohanó vízben.

- Ez a Halál Helye - mondta a fiú. - Minek jövünk ide?

- Alszanak - mondta Ká. - Háti nem szalad meg a csíkos bőrű elől. De Háti és a csíkos bőrű egyképpen megszalad a Vörös Kutya elől - és azt mondják, a Vörös Kutya senki elől nem szalad meg. De hát ki elől szalad meg a Sziklák Pici Népe? Mondd meg nekem, Dzsungel ura: ki az ura a Dzsungelnak?

- Ezek - suttogta Maugli. - Ez a Halál Helye. Gyerünk innét!

- Nem: nézd meg jól, mert most alszanak. Éppen olyan ez a hely, mint amikor a karodnál is kurtább voltam.

A Vengunga-szoros hasadozott, viharverte szikláit a Dzsungel kezdete óta a Sziklák Pici Népe lakta - India szorgalmas, dühös, fekete vadméhei; és Maugli jól tudta, hogy minden nyom, minden csapás félrekanyarodik félmérföldnyivel a szoros előtt. Évszázadok óta lakott ezen a helyen a Pici Nép, rajzott hasadékról hasadékra, továbbrajzott ismét, odaszáradt mézzel festette be a fehér márványt, s mélyre nyúló, nagy lépeket készített a belső barlangok sötétjében, ahol sem ember, sem állat, sem tűz, sem víz nem érhetett hozzájuk soha.

A szoros mindkét oldala mintha csillogó fekete bársonyfüggönnyel lett volna teleaggatva, s Maugli megborzadt, amint megpillantotta - mert ez a függöny nem volt más, mint millió meg millió összekapaszkodott, alvó méh. Azonkívül is mindenféle kolonc, füzér, odvas fatörzshöz hasonló dolog volt a sziklafalakra erősítve: elmúlt esztendőkből való lépek vagy új méhvárosok, amik a széltől védett szoros árnyékában épültek, s nagy tömeg szivacsos, rothadt törmelék, ami a tetőről legurult, és fennakadt a sziklafalba kapaszkodó fák és kúszónövények között. Maugli fülelés közben nemegyszer hallotta, amint egy mézzel megrakott lép suhogva, csusszanva felborult vagy leesett valahol a sötét folyosókban; hallotta a szárnyak bosszús zúgását, a kárba veszett méz csökönyös csöp-csöp-csöpögését, amíg végre valami párkányon kiért a szabad levegőre, és lustán folydogált lefelé az ágakon. Volt egy pici kis part a folyó egyik oldalán, alig öt láb széles; ezen magasra felhalmozódott számtalan év hulladéka. Volt ott halott dolgozó méh, here, söpredék, régi lép, mézet keresve betévedő, rabló pillék szárnya - mindez a legfinomabb fekete por sima oszlopaiban felhalmozva. Ennek a halomnak éles szaga is elriaszthatott minden szárnyatlan teremtést, ha tudta, hogy mi az a Pici Nép.

Ká ismét fölfelé haladt a folyón, amíg a szoros elején egy homokzátonyhoz nem ért.

- Itt az idei zsákmány - mondotta. - Nézd!

A zátonyon hevert egy pár fiatal őz meg egy bivaly csontváza. Maugli láthatta, hogy sem farkas, sem sakál nem nyúlt a csontokhoz; a maguk természetes módján feküdtek.

- Ezek átléptek a vonalon, nem tudták a Törvényt - mormogta Maugli -, s a Pici Nép megölte őket. Gyerünk innét, mielőtt fölébrednek.

- Hajnalig nem ébrednek föl - mondta Ká. - És most elbeszélek neked valamit. Egy délvidéki, űzött őzbak sok-sok esős évszakkal ezelőtt idejött délről. Nem ismerte a Dzsungelt, és farkascsapat járt a nyomában. A félelem elvakította, leugrott a magasból, s a Csapat rohant utána fölhevülve, elvakulva. Magasan járt a nap, a Pici Népből sokan voltak künn, és igen haragosak voltak. Sokan ugrottak a Csapatból a Vengungába, de ezek meghaltak, még mielőtt a vízbe értek volna. Akik nem ugrottak le, fönt haltak meg a sziklák között. De az őzbak életben maradt.

- Hogyan?

- Mert elsőnek jött; futott, hogy az életét megmentse, leugrott, mielőtt a Pici Nép észre vette volna, s már a vízben volt, mire összegyűltek, hogy gyilkoljanak. Az utána rohanó Csapat tökéletesen elpusztult a Pici Nép támadásától.

- És a bak megélt? - ismételte lassan Maugli.

- Legalábbis nem akkor halt meg, ámbár senki sem várta a leugrását, hogy erős testével fenntartsa a vizen, mint ahogy egy bizonyos vén, kövér, süket, sárga Laposfejű megtenné egy emberkölyök kedvéért - igenis, még ha az egész Dekkán valamennyi Vörös Kutyája volna is a nyomában. No, mit forgatsz a gyomrodban?

Ká feje közel volt Maugli füléhez. A fiú csak kis idő múltán válaszolt.

- Olyan ez, mintha a Halál bajuszát cibálná meg az ember, hanem azért, Ká, te igazán a legbölcsebb teremtés vagy az egész Dzsungelban.

- Sokan mondták már ezt. Hát, szóval ha a Vörös Kutyák üldözőbe vesznek.

- Bizonyos, hogy üldözőbe vesznek. Hohó! Sok kis tüske van a nyelvem alatt, amivel a bőrüket megszurkálhatom.

- Ha nekihevülve, elvakulva utánad erednek, s csak a válladat nézik: azok, akik odafönt meg nem halnak, vagy itt érnek a vízbe vagy lejjebb - mert a Pici Nép fölbolydul, és elborítja őket. Nomármost, a Vengunga éhes víz, s nekik nem lesz barátjuk, aki fenntartsa őket; aki élve marad, lesodródik a szioni tanyák gázlójáig - ott aztán nyakon csípheti a Csapatod.

- Hé, hahó! Ennél jobb már csak az lehetne, ha eső esnék a száraz évszakban. Most már csak az a kis futás és ugrás van hátra.

Megmutatom magamat a dóloknak, hogy jó közelről üldözzenek.

- Láttad a sziklákat a fejed fölött? A szárazföld felől?

- Bizony nem. Arról megfeledkeztem.

- Eredj, és nézd meg! Korhadt talaj, tele hasadékkal, lyukkal.

Ha csak egyszer nem vigyázol, hogy hová teszed azt az esetlen lábadat: vége a vadászatnak. Itt hagylak most, és - egyedül a te kedvedért - üzenetet viszek a Csapatnak, hogy tudja, hol várjon a dólokra. Ami engem illet, én semmiféle farkasnak nem vagyok bőrrokona.

Ha Kának nem tetszett valami ismeretség, kellemetlenebb tudott lenni, mint akárki a Dzsungel Népe közül - talán az egy Bagirát kivéve. Leúszott a folyón, s a sziklával szemközt rátalált Fáóra meg Akelára, akik az éjjeli neszekre füleltek.

- Hssz! Kutyák! - mondta jókedvűen. - A dólok a folyón fognak leúszni. Ha nem féltek, megölhetitek őket a gázlóknál.

- Mikor jönnek? - kérdezte Fáó. - És hol az én emberkölykem? - tette hozzá Akela.

- Jönnek, amikor jönnek - mondta Ká. - Várjatok, majd meglátjátok. Ami a te emberkölykedet illeti, akinek szavát vetted, s ezzel a halálba küldted, a te emberkölyked velem van, s ha még nem halt meg, arról nem te tehetsz, te fehér kutya! Várj itt a dólokra, s örülj, hogy az emberkölyök meg én a te pártodon harcolunk.

Ká ismét felúszott a folyón, s lehorgonyozta magát a szoros közepén, fölnézve a sziklapárkány vonalára. Egyszerre meglátta Maugli fejét, amint a csillagok felé kiemelkedett a szikla mögül - aztán zizzenés hallatszott a levegőben, majd a lábbal lefelé vízbe zuhanó test éles, tiszta csobbanása -, s egy perc múlva a fiú ismét Ká testének gyűrűjében pihent.

- Nem éjszakára való ugróhely ez - mondta nyugodtan Maugli. - Ugrottam én kétekkorát is mulatságból, de ez rossz hely odafönt: alacsony bokrok, mély hasadékok, mind tele Pici Néppel. Három hasadék mellett nagy köveket raktam egymásra. Ezeket majd futás közben letaszítom, s a Pici Nép dühösen ébred föl a hátam mögött.

- Ez emberi beszéd és emberi ravaszság - mondta Ká. - Bölcs vagy, de a Pici Nép mindig haragos.

- Nem: alkonyatkor távol és közel minden szárny megpihen egy időre. Alkonyatkor fogok játszani a dólokkal, mert azok legjobban szeretnek napvilágnál vadászni. Most Vontolla vérnyomait követik.

- Csil nem hagyja ott a döglött ökröt, s a dól sem a vérnyomot - mondta Ká.

- Hát én majd új vérnyomot adok neki a tulajdon véréből, ha lehet, s piszokkal etetem meg. Itt maradsz-e, Ká, amíg visszajövök az én Vörös Kutyáimmal?

- Igen, de mi lesz, ha megölnek téged a Vadonban, vagy ha a Pici Nép megöl, mielőtt le tudnál ugrani a folyóba?

- Ha itt lesz a holnap, majd gondoskodunk a holnapi zsákmányról - idézte Maugli a dzsungelbeliek mondását, s hozzátette: - Ráérsz halotti dalt énekelni, ha már meghaltam.

Jó vadászatot, Ká!

Eleresztette az óriáskígyó nyakát, s leúszott a szoroson, mint a fatörzs a megáradt folyón, a túlsó part felé igyekezve, ahol álló vizet talált, s hangosan felkacagott boldogságában.

Semmit sem szeretett úgy Maugli, mint a "Halál bajuszát megcibálni" - ahogy ő mondotta -, s megmutatni a Dzsungelnak, hogy ő a legfőbb ura. Balú segítségével gyakran fosztott ki méhfészkeket magános fákon, s tudta, hogy a Pici Nép irtózik a vadfokhagyma szagától.

Szedett hát belőle egy kis csomót, összekötötte háncskötéllel, aztán megindult a Von-tolla vére nyomán; a nyom déli irányban haladt a tanyáktól vagy ötmérföldnyire. Közben félrehajtott fejjel nézegette a fákat, és nevetett magában.

- Béka-Maugli voltam - mondta magában -, Farkas-Mauglinak neveztem magamat.

Most előbb Majom-Maugli leszek, aztán Őzbak-Maugli. A végén pedig: Ember-Maugli.

Hahó! - és végigcsúsztatta hüvelykujját a kése tizennyolc hüvelyknyi élén.

Von-tolla nyoma, amelyen véges-végig érzett a sötét vérfoltok szaga, vastag, sűrű fákból álló erdőben futott. Az erdő északkelet felé terjedt, s fokozatosan ritkult, amíg kétmérföldnyire a Méhek Sziklájától véget nem ért. Az utolsó fától a Méhek Sziklájának alacsony bozótjáig nyílt térség volt, ahol egy farkas aligha találhatott rejtekhelyet. Maugli végigloholt a fák között, mérte a távolságokat egyik ágtól a másikig; itt-ott fel is mászott egy fára, s próbából átugrott egyikről a másikra, amíg a nyílt térségre nem jutott. Ezt gondosan vizsgálgatta vagy egy óra hosszat. Aztán megfordult, tovább haladt Von-tolla nyomán ott, ahol elhagyta, megtelepedett egy fának kiugró ágán, vagy nyolc láb magasan, s csöndesen üldögélt, kését fenve a talpán, és magában dudorászva.

Kevéssel dél előtt, amikor már igen melegen sütött a nap, meghallotta a dólcsapat lépésémek neszét, s megérezte utálatos szagukat, amint könyörtelenül ügetnek Von-tolla nyomán.

Felülről nézve a Vörös Kutya feleakkorának sem látszik, mint a farkas, de Maugli tudta, milyen erős a lába meg az állkapcsa. Megfigyelte a nyomot szimatoló vezér rikító, pej színű fejét, s odakiáltotta neki:

- Jó vadászatot!

A vadállat felnézett, társai megálltak a háta mögött - egész sereg Vörös Kutya. Farkuk válluk izmos, combjuk gyönge, szájuk véres. A dól rendszerint igen csöndes nép, s tulajdon dzsungelében sem udvariaskodik. Jó kétszázan csődülhettek össze Maugli alatt, de ő látta, hogy a vezetőik éhesen szimatolják Von-tolla nyomát, s tovább akarják ragadni magukkal a Csapatot. Ez így nem lesz jó, mert még fényes nappal találnak a tanyákhoz érni - Maugli pedig sötétedésig a fa alatt akarta őket tartani.

- Kinek az engedelmével jöttök ide? - kérdezte Maugli.

- Minden vadon a mi vadonunk - volt a válasz, s az a dól, aki felelt, megmutatta fehér fogait.

Maugli mosolyogva pillantott le, és tökéletesen utánozta a Csikájnak, a Dekkán ugrópatkányának cincogását - értésére adván ezzel a Vörös Kutyáknak, hogy nem becsüli őket többre, mint Csikájt. A Csapat szorosan körülfogta a fa törzsét, s a vezér vad ugatással fán ülő majomnak nevezte Mauglit. Válaszképpen Maugli lenyújtotta egyik csupasz lábszárát, és éppen a vezér feje fölött facsargatta szőrtelen ujjait. Ez aztán bőségesen elég volt, hogy őrült dühre gerjessze az egész Csapatot. Akinek szőr van a lábujjai közt, nem szereti, ha emlékeztetik erre. Maugli elkapta a lábát, amikor a vezér felugrott a levegőbe, és mézédes hangon lekiáltotta neki:

- Kutya, Vörös Kutya! Eredj vissza a Dekkánba, és egyél gyíkot! Eredj a testvéredhez, Csikájhoz, kutya, kutya, Vörös Kutya! Valamennyi lábujjad közt szőr van! - azzal újra széttárta a lábujjait.

- Gyere le, amíg ki nem éheztetünk, te szőrtelen majom! - ordította a Csapat. Éppen ez kellett Mauglinak. Végignyúlt az ágon, arcát a fa kérgére fektetve; jobb karja szabadon maradt.

Alaposan megmondta a Csapatnak, hogy mit gondol és mit tud róluk, viselkedésükről, szokásaikról, párjukról és kölykeikről. Nincs a világon olyan méreggel itatott csípős nyelv, mint a vadonbelieké, ha haragjukat és megvetésüket akarják kifejezni. Ha egy kicsit gondolkoztok a dolgon, beláthatjátok, hogy ennek így is kell lenni. Ahogy Kának mondotta Maugli: sok kis tüske volt a nyelve alatt, s lassan, megfontoltan hajszolta a dólokat hallgatásból morgásba, morgásból ordításba, ordításból rekedt, őrjöngő üvöltésbe. Próbáltak visszavágni csípős szavaira, de hát akárcsak egy kölyök akart volna a dühöngő Kának megfelelni; s Maugli jobb keze egész idő alatt tettre készen hajlott be az oldala mellett, lába pedig belekapaszkodott az ágba. A nagy, pej színű vezér sokszor ugrott föl a levegőbe, de Maugli nem mert egy elhibázott döfést megkockáztatni. Az állat természetes erejét végül úgy megnövelte a düh, hogy hét-nyolc lábnyi magasra ugrott föl. Akkor aztán előreszökkent Maugli keze, akárcsak egy fán ülő kígyó feje; megragadta a nyaka tövénél: az ág megrázkódott, amikor ez a súly húzni kezdte, s majdhogy le nem rántotta Mauglit a földre. De Maugli szorítása nem enyhült, s lassan-lassan fölhúzta az ágra az állatot, amely úgy lógott, mint egy vízbe fúlt sakál. Bal kezével a kése után nyúlt, és levágta vörös, lompos farkát, aztán ismét ledobta a dólt a földre. Csak ez kellett neki. A Csapat most már nem megy tovább Von-tolla nyomán, amíg meg nem ölte Mauglit vagy Maugli őket. Látta, hogy körben letelepszenek, véknyuk reszketése azt jelentette, hogy ott is maradnak.

Felmászott hát egy magasabb ágra, kényelmesen megvetette a hátát, és elaludt.

Három-négy óra múlva fölébredt, és megszámolta a Csapatot. Ott volt valamennyi, csöndesen, rekedten, kiszáradt torokkal, acélvillogású szemmel. A nap hanyatlóban volt. Fél óra múlva a Sziklák Pici Népe abbahagyja a munkát - s amint tudjátok, a Vörös Kutya nem tud jól verekedni a félhomályban.

- Nem volt szükségem ilyen hűséges őrizőkre - mondta udvariasan felállva egy ágon -, de ezt nem fogom elfelejteni. Igazi Vörös Kutyák vagytok, de véleményem szerint sokan vagytok ebből a fajtából. Ezért nem adom vissza a farkát annak a nagy gyíkevőnek. Talán nem tetszik, Vörös Kutya?

- Magam tépem ki a gyomrodat! - üvöltötte a vezér a fa tövét kaparva.

- No, csak gondold meg a dolgot, ó, bölcs dekkáni patkány. Sok-sok farkatlan kis Vörös Kutya jő ezután a világra, sebzett vörös farkcsonkkal, ami viszketni fog, ha forró lesz a homok. Eredj haza, Vörös Kutya, és sírd el otthon, hogy egy majom tette ezt veled. Nem akarsz menni? No jó, hát gyere velem, majd megtanítalak én bölcsességre!

Majom módra átlendült a legközelebbi fára, aztán a másikra, onnan ismét a másikra, s a Csapat, éhes fejét emelgetve, utána. Néha-néha úgy tett, mintha leesnék, s a Csapat egymás hegyén-hátán rohant, hogy ott legyen a koncolásnál. Különös látvány volt - a fiú, aki az alkonyi világításban csillogó késével a magas ágak közt ugrált, s a néma Csapat, amely odalenn tülekedve követte, és vörös szőre csak úgy lángolt.

Amikor Maugli az utolsó fához ért, elővette a vadfokhagymát, egész testét gondosan bedörzsölte vele, s a dólok odalent megvetően üvöltöttek.

- Farkasnyelvű majom, azt hiszed, eltünteted ezzel a nyomodat? - mondták. - Utánad megyünk halálig!

- Fogd a farkadat - mondta Maugli, s hátradobta a farkat arra, amerről jött. A Csapat ösztönszerűen utánavetette magát. - Most aztán gyertek utánam - halálig!

Lecsusszant a fáról, s meztelen lábával szélsebesen indult el a Méhek Sziklája felé, mielőtt még a dólok észrevették volna, hogy mi a szándéka. Mély hangon fölüvöltöttek, s nekiindultak azzal a lassú, nehézkes ügetéssel, amely a végén mindig legyőzi azt, aki rohanva menekül előlük. Maugli tudta, hogy csapattempójuk sokkal lassúbb, mint a farkasoké; különben sohasem merte volna megkockáztatni, hogy két mérföldet vágtasson a szemük láttára. A Vörös Kutyák bizonyosra vették, hogy a fiú végül is a karmaik közé kerül, ő pedig bizonyos volt abban, hogy úgy játszhatik velük, ahogy akar. Csak arra kellett ügyelnie, hogy elég fölhevülten üldözzék, nehogy időelőtt visszaforduljanak. Ügyesen, egyenletesen, rugalmasan futott; a farkatlan vezér alig ötméternyire járt a nyomában; a Csapat vagy negyedmérföldnyi területen szóródott szét, őrjöngve, elvakultan a mészárlás dühös vágyától. Maugli fülével ítélte meg a távolságot, és állandóan megtartotta; utolsó erőfeszítését arra tartogatta, hogy a Méhek Szikláján gyorsan száguldjon át.

A Pici Nép nyugalomra tért, mihelyt alkonyodni kezdett, mert nem a későn nyíló virágok évszaka volt; de amint Maugli első lépéseitől döngeni kezdett az üreges talaj: olyan hangot hallott, mintha az egész föld zümmögne. Most aztán úgy rohant, ahogy még soha életében, egymás után rúgott föl egy-két-három kőrakást, bele a sötét, édes illatú hasadékokba; olyan zúgást hallott, mint ahogy a tenger zúgása hallatszik egy pincebarlangban; szeme sarkából látta, hogy háta mögött elsötétül a levegő; látta messze maga alatt a Vengunga folyását s a vízben egy lapos, gyémánt alakú fejet; teljes erejéből előreugrott, a farkatlan Vörös Kutya a válla felé kaffantott a levegőben - aztán Maugli talpa megérintette a biztonságot adó folyót.

Bent volt a vízben, elakadó lélegzettel, de diadalmasan. Egyetlen csípés nem érte a testét, mert a fokhagyma szaga megállította a Pici Népet arra a néhány pillanatra, amíg közöttük volt. Amint a víz alól felbukkant, Ká gyűrűi körülfogták. A szikla párkányáról egymás után ugrottak le valami koloncok - úgy látszott, mintha összekapaszkodott méhek zuhannának le, egyenesen, mint a mérőón; de mielőtt a kolonc a vizet érte volna, a méhek fölrepültek, s egy dól teste táncolt csak lefelé a folyón. Odafentről dühös, kurta vakkantásokat lehetett hallani, s ezeket mintha a parton megtörő hullámok zúgása fojtotta volna el - a Pici Nép szárnyainak zaja. Sok dól beesett a hasadékokba, amelyek föld alatti barlangokkal voltak összeköttetésben - ott fulladozott, küszködött, kaffogott a felabajgatott lépek között; s végül még holtan is fölemelték az alatta hullámzó méhtömegek, és kilökték valami lyukon át a folyó felé, hogy leguruljon a fekete hulladékhalmokra. Voltak dólok, amelyek rövidet ugrottak, fennakadtak a sziklák közt növő fákon; ezeket teljesen elborították a méhek; de a legnagyobb részük, őrjöngve a csípésektől, a folyóba vetette magát, a Vengunga pedig - ahogy Ká mondotta - éhes víz.

Ká erősen tartotta Mauglit, amíg a fiú lélegzethez nem jutott.

- Itt nem maradhatunk - mondta. - A Pici Nép csakugyan fölébredt. Gyere!

Maugli lassan úszva s gyakran a víz alá bukva, lefelé haladt a folyón; kését a kezében tartotta.

- Lassan-lassan - mondta Ká. - Egy fog nem ölhet meg száz ellenséget, hacsak nem kobrafog; és sok dól gyorsan a vízbe ugrott, amikor látta, hogy a Pici Nép fölébred.

- Annál több dolga lesz hát a késemnek. Tyű, hogy jön utánunk a Pici Nép! - Maugli újra a víz alá bukott. A víz színét ellepték a vadméhek haragosan zúgva és megcsípve mindenkit, akit találtak.

- A hallgatás még sohasem ártott meg senkinek - mondta Ká (az ő pikkelyein fullánk nem hatolt át. - Az egész hosszú éjszaka előtted áll még, hogy vadászhass. Hallgasd csak, hogy üvöltenek.

A Csapatnak majdnem fele észrevette, hogy milyen csapdába kerültek a társaik. Hirtelen oldalt kanyarodva ott ugrált a vízbe, ahol a szoros sziklái már egyszerű meredek parttá alacsonyodtak. Dühös kiáltásaik, a fán ülő majomra szórt fenyegetéseik, aki így megcsúfolta őket, összekeveredtek azoknak vakkantásaival és morgásával, akiket a Pici Nép megbüntetett. A parton maradni annyit jelentett, mint elpusztulni. Ezt minden dól tudta. Csapatjuk lefelé úszott a folyón, a Béke Sziklájának mély örvényei felé, de a haragos Pici Nép még ott is üldözte, és visszakényszerítette a vízbe. Maugli hallotta a farkatlan vezér hangját, amint ráparancsolt a népére, hogy tartson ki, és gyilkoljon le minden szioni farkast.

Maugli nem vesztegette idejét hallgatózásra.

- A sötétben gyilkolnak mögöttünk! - kaffant föl egy Vörös Kutya. - Itt vérrel van festve a víz!

Maugli lebukva úszott, mint a vidra, a víz alatt megdöfött egy küszködő kutyát, mielőtt még a száját is kinyithatta volna, s a vizen sötét hullámok gyűrűztek, amikor a test féloldalt fordulva felbukkant. A dólok meg akartak fordulni, de az ár nem engedte, a Pici Nép szurkálta fejüket, fülüket - s közben hallhatták a Szioni Csapat kihívó kiáltását, amely egyre hangosabban és mélyebben zúgott a sűrűsödő homályban. Maugli újra lebukott, s megint elmerült, és megint holtan bukkant föl egy dól, s a csapat végében újra felharsant a lárma; némelyek azt üvöltötték, hogy jobb lenne kimenni a partra, mások azt kiáltották oda a vezérnek, hogy vezesse vissza őket a Dekkánba, mások meg Mauglinak parancsolgatták, hogy mutassa meg magát, hadd öljék meg.

- Úgy mennek a harcba, hogy kétféle szándék van a gyomrukban és sokféle hang a torkukban - mondta Ká. - A többi már a te lenn várakozó testvéreid dolga. A Pici Nép hazamegy aludni. Messzire üldözött bennünket. Most visszafordulok én is, mert semmiféle farkasnak nem vagyok bőrrokona. Jó vadászatot, testvérkém, s el ne felejtsd, hogy a Vörös Kutya alacsonyan harap.

A part mentén egy farkas rohant három lábon, fel s aláugrálva, fejét a földhöz közel, fél oldalt tartva, hátát összegörbítve, magasan felszökkenve a levegőbe, mintha a kölykeivel játszanék. Von-tolla volt, a Kívülálló. Egy szót sem szólt, csak folytatta szörnyű mulatságát a dólok mellett. Ezek már régóta a vízben voltak, nehezen úsztak, bundájuk átázott, súlyos volt, lompos farkuk úgy húzódott utánuk, mint a szivacs; oly fáradtak és összetörtek voltak, hogy hallgattak ők is, s némán figyelték a velük egy vonalban mozgó, lángoló farkasszemet.

- Nem jó vadászat ez - mondta lihegve az egyik.

- Jó vadászatot! - mondta Maugli, amint vakmerően kiemelkedett a vadállat mellett, s válla mögé döfte a hosszú kést, erős taszítással, hogy a haldokló utolsó harapását elkerülhesse.

- Itt vagy, emberkölyök? - kiáltott át a vizen Von-tolla.

- Kérdezd ettől a halottól, Kívülálló! - felelte Maugli. - Egy se jött le a vizen? Én megtöltöttem szeméttel ezeknek a kutyáknak a száját; kifogtam rajtuk fényes nappal, vezetőjük elvesztette a farkát; de egynéhány maradt még neked is. Merre hajtsam őket?

- Várok rájuk - mondta Von-tolla. - Előttem van az egész éjszaka.

Mind közelebbről hallatszott a szioni farkasok csaholása. - A Csapatért, az egész Csapatért: szálljunk szembe! - és a folyó kanyarulata továbbhajszolta a dólokat a Tanyákkal szemközt lévő homokzátonyok és gázlók közé.

Ekkor már észrevették tévedésüket. Félmérföldnyivel följebb kellett volna a partra szállniuk, hogy szárazföldön rohanhassák meg a farkasokat. Most már késő volt. A parton véges-végig csupa lángoló szem - és a szörnyű fielen kívül, amely napnyugta óta el nem hallgatott, semmi más hang nem hallatszott a Dzsungelban. Úgy rémlett, mintha Vontolla kaffantana rájuk, hogy lépjenek ki a partra; a dólok vezére azt kiáltotta: - Forduljatok meg, és fogjátok meg! - Az egész Csapat a part felé fordult, lubickolva csapott át a sekély vizen; a Vengunga vize fölkavarodott, tajtékzott, nagy hullámok jártak egyik parttól a másikig, mint egy hajó hullámverése. Maugli utánuk rohant, szúrta-vágta a dólokat, amint összegabalyodva, egy hullámban zúdultak föl a folyó partjára. És ekkor hosszú küzdelem kezdődött, dagadt, feszült, szétforgácsolódott, szűkült, tágult a vörös, nedves zátonyokon, összefonódott fatörzsek fölött és között, át a bozóton, fűcsomók közt, mert még most is két dól jutott minden farkasra. De olyan farkasokkal állottak szemben, akik az egész Csapatért harcoltak; és nemcsak a Csapat kurta, magas, domború mellkasú vadászaival, hanem az aggodalmas szemű anyafarkasokkal is, akik a kölykeikért küzdöttek; itt-ott egy süldő, egyéves farkassal, akinek első bundája még alig gyapjasodott meg, s már ott cibálta-rángatta anyja mellett az ellenséget. Tudni való, hogy a farkas az ellenség nyakának ugrik, vagy oldalába kap, a dól pedig a hasat szereti kiharapni, tehát amikor a dólok kikászálódtak a vízből, és föl kellett emelni a fejüket, az előny a farkasok részén volt. Szárazföldön a farkasok álltak rosszabbul; de Maugli kése vízben és parton egyaránt szüntelenül járt. A négy testvér utat vágott magának Mauglihoz. Szürke Testvér, a fiú térdei közt sunnyadva, a hasát védelmezte - a többiek hátát és két oldalát -, vagy fölötte állt, ha leverte lábáról egy ugró, ordító dól, amely egész súlyával rávetette magát a nekifeszített pengére.

A többi - összegabalyodott zűrzavar volt, zilált, hullámzó tömeg, amely jobbról balra, balról jobbra vonszolódott a part mentén, s közben lassan meg is fordult saját középpontja körül. Itt egy duzzadó halom, mint valami vízhólyag egy örvényben, s úgy is pattant szét, mint egy vízhólyag, fölvetve négy-öt megtépázott kutyát, amely mind küszködve igyekszik vissza az örvény közepére; amott két-három kutya földre terített egy magános farkast, de az nagy üggyel-bajjal továbbvonszolja őket, s elmerül a többi közt; itt egy esztendős süldőt fenntart a lábán a körülötte lévő nyomás, pedig már megölték - az anyja pedig, néma dühében őrjöngve, földön meghengergetve, kaffog és harcol tovább; s valahol a harcolók legsűrűjében egy farkas meg egy dól, minden egyébről megfeledkezve, addig ravaszkodik, hogy elsőnek ragadhassa meg a másikat, amíg mind a kettőt el nem söpri a dühös harcosok áradata.

Maugli egyszer elsodródott Akela mellett, akinek mindkét oldalába egy dól kapaszkodott, míg a farkas majdnem fogatlan állkapcsa egy harmadiknak véknyába kaffant össze; egyszer meg Fáót látta, aki egy dól nyakába mélyesztette fogait s előrevonszolta a huzakodó vadállatot oda, ahol már az egyévesek is végezhettek vele. De a harc dandárja vak zűrzavar volt a sötétségben; ütés, taposás, hempergés, kaffogás, morgás, fojtogatás, cibálás, tépdelés körös-körül, elöl-hátul. Az éj előbbre haladtával nőtt a kerge körbeforgás is. A dólok féltek megtámadni az erősebb farkasokat, de még nem mertek megfutamodni sem.

Maugli érezte, hogy közeledik a vég, s megelégedett azzal, hogy súlyos sebeket ejtett. Az egyéves süldő farkasok nekibátorodtak; hellyel-közzel volt már idő lélegzetet venni, szót szólni egy barátjához, s akárhányszor a kés puszta villanása is félreterelt egy-egy kutyát.

- A hús már közel jár a csonthoz! - kiáltotta Szürke Testvér. Vagy húsz mély sebből vérzett.

- De még a csontot is össze kell törni - mondta Maugli. - Hujjahó! Így csináljuk ezt mi a Dzsungelban! - s a vörös penge végigszaladt egy dól oldalán, akinek hátsó részét eltakarta egy rákapaszkodott farkas.

- Ez az én zsákmányom! - horkant fel összeráncolt orrlyukain át a farkas. - Hagyd ezt nekem!

- Még mindig üres a gyomrod, Kívülálló? - kérdezte Maugli. Von-tolla félelmesen helyben volt hagyva, de szorítása megbénította a dólt, aki nem tudott megfordulni és hozzáfér kőzni.

- A bikára, amely megváltott - mondta Maugli keserű kacagással -, hisz ez a farkatlan kutya! - és csakugyan a nagy, pej színű vezér volt az.

- Nem okos dolog kölyköket és anyafarkasokat ölni - bölcselkedett tovább Maugli, kitörölve szeméből a vért -, hacsak a Kívülállót is meg nem öli az, aki ezt megtette; a gyomrom úgy gondolja, hogy ez a Von-tolla megöl most téged.

Egy dól odaugrott a vezére segítségére; de mielőtt belevághatta volna fogát Von-tolla véknyába, Maugli kése a torkában volt, s a többit elvégezte Szürke Testvér.

- Így csináljuk mi ezt a Dzsungelban - mondta Maugli.

Von-tolla egy szót sem szólt, csak állkapcsa csattant össze újra meg újra a Vörös Kutya gerincén, miközben az élet elapadt benne. A kutya megrázkódott, feje lekonyult, nem mozdult többet - Von-tolla pedig lezuhant rá.

- Hú, a Vérbosszút megálltad - mondta Maugli. - Énekeld el a Diadaléneket, Von-tolla.

- Ez nem vadászik többet - mondta Szürke Testvér -, és Akela is régóta hallgat már.

- A csont összetört! - mennydörögte Fáó, Fáóna fia. - Mennek! űzzétek, öljétek, Szabad Nép vadászfiai!

Egyik dól a másik után sompolygott a sötét, véres homokzátonyokról a folyóhoz, neki a Vadonnak, fölfelé vagy lefelé a folyó mentén, amerre szabad utat láttak.

- Vérbosszú! Vérbosszú! - kiáltotta Maugli. - Vérbosszút kell állni! Megölték a rideg farkast! Egyetlen kutyát se engedjetek el élve!

Kését villogtatva rohant a folyó felé, hogy útját állja minden dólnak, aki a vízben keres menekülést - de ekkor megpillantotta Akelának kilenc halott halomba roskadt teste alól kibukkanó fejét és mellét -, és Maugli térdre roskadt a rideg farkas mellett.

- Ugye, megmondtam, hogy ez lesz az utolsó harcom? - lihegte Akela. - Jó vadászat volt. Hát te hogy vagy, testvérkém?

- Élek, és sokat megöltem.

- Én is. Most pedig meghalok, és szeretném, ha melletted halhatnék meg, testvérkém.

Maugli térdére fektette a rettentően összeszabdalt fejet, s átkarolta a megtépett nyakat.

- Régen elmúlt már Sir Kán ideje meg az emberkölyöké, aki meztelenül hempergett a porban.

- Nem, nem: én farkas vagyok. Tejtestvére vagyok a Szabad Népnek! - kiáltotta Maugli. - Nem akarok ember lenni!

- Ember vagy, testvérkém, szemem fénye. Ember vagy, mert különben a Csapat megfutamodott volna a Vörös Kutyák elől. Én neked köszönöm az életemet, s ma éppen úgy megmentetted a Csapatot, mint én egykor téged. Elfelejtetted? Most minden adósság meg van fizetve. Menj a magad népéhez. Újra mondom neked, szemem fénye: ennek a vadászatnak vége van. Menj a magad népéhez.

- Soha. Egyedül fogok vadászni a Dzsungelban. Megmondtam.

- Nyár után esős évszak jön, azután tavasz. Menj vissza, amíg nem kergetnek.

- Ki kergetne engem?

- Maugli fogja Mauglit kergetni. Menj vissza a magad népéhez. Menj az Emberhez.

- Majd ha Maugli kergeti Mauglit, elmegyek - felelte a fiú.

- Nincs több mondanivalóm - szólt Akela. - Lábra tudnál segíteni, testvérkém? Én is voltam valaha a Szabad Nép vezére.

Maugli óvatosan, gyöngéden félreemelte a holttesteket, átölelte Akelát mind a két karjával, és talpra segítette. A rideg farkas pedig nagyot lélegzett, és belekezdett a Halotti énekbe, amit minden Csapatvezérnek el kell énekelnie halála előtt. Az ének lassan-lassan erőre kapott, mind emeltebb hangon zengett-zúgott messze túl a folyón - aztán az utolsó "Jó vadászatot!" kiáltásra került a sor, Akela egy rázkódással kiszabadította magát Maugli öleléséből, felugrott a levegőbe, és holtan esett vissza utolsó és legrettentőbb zsákmányára.

Maugli csak ült, fejét térdére hajtva, nem törődve semmivel a világon, miközben a menekülő dólok maradványait utolérték és letiporták a könyörtelen anyafarkasok. Lassan-lassan elhaltak a kiáltások, s a farkasok a sebektől mereven, sántikálva tértek vissza, hogy a veszteséget számba vegyék. A csapatbeliek közül tizenöt s rajtuk kívül vagy hat anyafarkas hevert holtan a folyó partján, de seb nélkül nem maradt senki. Maugli csak ült, ült a hűvös hajnalhasadásig, amikor Fáó a kezébe hajtotta nedves, vörös fejét, s Maugli hátrahúzódva mutatott rá Akela sovány testére.

- Jó vadászatot! - mondta Fáó, mintha Akela élne még; aztán összeharapdált válla fölött hátraszólt: - Üvöltsetek, kutyák! Farkas halt meg az éjjel!

De a kétszáz harcos Vörös Kutya közül, akik azzal dicsekedtek, hogy minden vadon az ő vadonjuk, s hogy semmi élő teremtés meg nem állhat előttük: hírmondó sem maradt, aki a Dekkánba megvigye ezt a szót.