CSIL ÉNEKE

(Ezt a dalt Csil akkor vijjogta, amikor a keselyűk sorra lecsaptak a tetemekkel telt folyómederbe a nagy harc után. Csil mindenkinek jó barátja, de szíve rideg: hiszen tudja, hogy a Dzsungel csaknem minden lakója előbb-utóbb az ő csőrére jut.)

Elmentek a társak az éj sűrűjén,
(Csil! Ints nékünk, Csil!)

Már szűnik a harc dühe: jelt adok én.
(Csil! Vezérünk, Csil!)

Engem hívtak, ha préda jutott,
Én is őket hívtam, ha zerge futott.

A nyomok tűnnek: mind béna, halott.


Merész vezetők, sebesen követők,
(Csil! Ints nékünk, Csil!)

Szarvast terelők és leteperők,
(Csil! Vezérünk, Csil!)

A vérszag után ólálkodók,
az óvatosak s a dulakodók:
mind nyomtalan, örökös éjbe bukók.


Jó társak voltak. Halni de kár!
(Csil! Ints nékünk, Csil!)

Nyugosztalom őket én, a madár:
(Csil! Vezérünk, Csil!)

Dermedt szem, alvadt vér a fogon,
feküsznek, holtak a holtakon,
s az én rajaim falnak szilajon.

Tavaszi futás

Ember az emberhez tér! Felbolydul a Vadon.

Aki testvérünk volt, már holnap messzi megy.

Sűrűség népe, halljad, ítélkezz társadon:
felelj, mi tartsa itt? Léptét mi kösse meg?


Ember az emberhez tér! Feljajdul a Vadon.

Aki testvérünk volt: most nagy a bánata.

Ember az emberhez tér! Szerettük őt nagyon:
ember-útján mi nem követhetjük soha.

Két esztendővel a Vörös Kutyákkal vívott nagy harc és Akela halála után körülbelül tizenhét esztendős lehetett Maugli. Idősebbnek látszott, mert korához képest igen megerősítette és megnövelte a kemény testmozgás, a jó táplálkozás meg az, hogy mindig megfürödhetett, ahányszor csak melege volt egy kicsit, vagy belepte testét a por. Fél óra hosszat tudott fél kézen lógni egy fa felső ágán, ha úgy esett a dolog, hogy végig kellett kutatnia szemével a fatetőkön vezető utakat. Meg tudott állítani egy vágtató őzbakot, s fejénél fogva félre tudta taszítani. Még az északi mocsarakban élő nagy, kék vadkanokat is megtorpanásra tudta bírni.

A Dzsungel Népe, amely valamikor az esze miatt félt tőle, most az erejétől rettegett, s ha nyugodtan járt-kelt a dolga után, már jöttének elsuttogott hírére is feltisztultak előtte az erdei csapások. Pedig szemének mindig szelíd volt a tekintete. Még harc közben sem lángolt úgy, mint Bagiráé. Csak egyre érdeklődőbbé, izgatottabbá vált - s ez azok közé a dolgok közé tartozott, amiket maga Bagira sem tudott megérteni.

Megkérdezte Mauglit, s a fiú nevetve válaszolta:

- Ha elhibázom a zsákmányt, bosszús vagyok. Ha két napig nincs mit ennem, nagyon bosszús vagyok. Hát nem beszél ilyenkor a szemem?

- A szájad éhes - mondta Bagira -, de a szemed nem mond semmit. Vadászat, evés, úszás mindegy neki, akár a kőnek a nedves vagy a száraz idő.

Maugli lustán nézett rá hosszú szempillái alól, s a párduc, mint rendesen, most is lesunyta a fejét. Bagira ismerte urát-parancsolóját.

Messze künn heverésztek egy domb oldalában, amely a Vengungára nézett, s a reggeli ködök fehéres-zöldes foszlányokban szállongtak alattuk. Napkeltével a ködfoszlányok felkavart, hullámzó aranytengerré váltak, s hasadékaik közt az alacsonyan álló sugarak csíkokat szalasztottak végig a száraz füvön, ahol Maugli és Bagira feküdtek. Vége felé járt a hideg idő; a levelek, a fák kopottak, színtelenek voltak, s valami száraz, percegő zörgés hallatszott mindenfelé, amerre a szél fújt. Egy kis levél dühösen csapkodott egy ágat, ahogy a víz árjába került magányos levél szokta. Ez a nesz ingerelte Bagirát: mély, kongó köhintéssel szívta be a reggeli levegőt, hanyatt vetette magát, s mellső lábával a fölötte bólogató levél felé csapott.

- Fordul az esztendő - mondotta. - A Dzsungel élete továbbhalad. Közeledik az Új Beszéd ideje. Ez a levél tudja ezt. Jól van ez így.

- A fű száraz - felelte Maugli egy fűcsomót kitépve. - Bezáródott még a tavasz szeme is (ez egy kis, trombita alakú, hamvas, piros virág, amely a fű közt kúszik szanaszét). Mondd, Bagira, helyes az, hogy a fekete párduc hanyatt fekve heverészik, és a levegőt paskolja lábával, mint a vadmacska?

- Hm, tessék? - mondta Bagira. Látszott rajta, hogy egészen másra gondol.

- Azt kérdem, helyes-e, hogy a fekete párduc így fintorog, kaffog, üvölt, hempereg? Jusson eszedbe, hogy a Dzsungel urai vagyunk, te meg én.

- Az ám, igen, igen, hallom, emberkölyök. - Bagira sietve megfordult és fölült, tépett fekete oldala csupa por volt. (éppen most vedlette le téli bundáját.) - Annyi bizonyos, hogy a Dzsungel urai vagyunk! Ki olyan erős, mint Maugli? És ki olyan bölcs? - Furcsán elnyújtott hangon beszélt; Maugli megfordult, hogy lássa: nem csúfolódik-e talán a fekete párduc. Mert a Dzsungelban sok a kétértelmű szó. - Azt mondtam, hogy kétségtelenül a Dzsungel urai vagyunk - ismételte Bagira. - Rosszat cselekedtem? Nem tudtam, hogy az emberkölyök nem fekszik többé a földön. Talán bizony repül?

Maugli ültében térdére támasztotta könyökét, és végignézett a napsugaras völgyön. Valahol lent az erdőben egy madár próbálgatta rekedt, éles tavaszi hangon tavaszi dalának első hangjait. Ez még csak árnyéka volt annak a simán szökdelő, hívogató kiáltásnak, amit később hallat majd, de Bagira meghallotta.

- Azt mondtam, hogy közeledik az Új Beszéd ideje - morogta farkát suhogtatva a párduc.

- Hallom - felelte Maugli. - De miért rázkódik az egész tested? Melegen süt a nap.

- Ez Feraó, a skarlátszínű harkály - mondta Bagira. - Ő nem felejtette el. Most nekem is eszembe kell hogy jusson a magam éneke - azzal dorombolni, búgni kezdett magában, időnként elégedetlenül fülelve hátrafelé.

- Nincs vad a közelben - mondta Maugli.

- Ugyan, hát mind a két füled bedugult, testvérkém? Nem a zsákmányoló szavam ez, hanem az énekem: készülök arra az időre, amikor szükségem lesz rá.

- Elfelejtettem. Majd megtudom, ha az Új Beszéd ideje elérkezik, mert akkor te meg a többiek mind elszaladtok, és magamra hagytok engem. - Ezt meglehetősen vadul mondta Maugli.

- De igazán, testvérkém - szólalt meg újra Bagira -, mi nem szoktunk mindig.

- De ha mondom, hogy igen! - vágott közbe Maugli bosszúsan hadonászva a mutatóujjával. - Igenis elszaladtok, és én, a Dzsungel ura kénytelen vagyok egyedül járni. Hogy volt az tavaly, amikor cukornádat akartam gyűjteni egy embercsapat földjéről? Futárt küldtem Hátihoz - mégpedig téged! -, s megparancsoltam, hogy ekkor meg ekkor éjjel jöjjön oda, és tépje le nekem az édes füvet az ormányával.

- És két éjszakával később jött - mondta kissé összekushadva Bagira -, s abból a hosszú, édes fűből, amit te úgy szeretsz, többet gyűjtött össze, mint amennyit akármiféle emberkölyök meg tud enni az esős évszak éjszakáin. Én nem voltam hibás.

- Nem azon az éjszakán jött, amikor üzentem érte. Nem, hanem trombitált, szaladgált, ordítozott a völgyekben a holdvilágos éjszakán. A nyoma olyan volt, mint három elefánté, mert bujkált a fák között. Táncolt a holdvilágon, az Embercsapat házai előtt. Láttam, és mégsem jött el hozzám, márpedig én vagyok a Dzsungel ura!

- Ez az Új Beszéd ideje volt - mondta még mindig igen alázatosan a párduc. - Lehet, testvérkém, hogy nem mesterszóval hívtad akkor. Hallgasd Feraót, és örülj!

Mauglinak mintha elpárolgott volna a rosszkedve. Hanyatt feküdt, fejét a karjára fektette, szemét lehunyta.

- Nem tudom, nem is törődöm vele - mondta álmosan. - Aludjunk, Bagira. Szomorú a gyomrom. Csinálj pihenőhelyet a fejemnek.

A párduc sóhajtva feküdt vissza, mert hallotta, amint Feraó újra meg újra gyakorolja énekét, a tavaszi Új Beszédet, ahogy a Dzsungelban mondják.

Az indiai dzsungelban az évszakok majdnem átmenet nélkül olvadnak egymásba. Látszatra csak kettő van: a nedves meg a száraz; de ha közelebbről megfigyeli az ember, láthatja, hogy a patakzó eső meg a forró porfelhők leple alatt szabályos sorban járja útját mind a négy évszak. A tavasz a legcsodálatosabb, mert nem kopasz-csupasz mező borít új levéllel és virággal, hanem maga előtt hajszolja, félretakarítja azt a sok lógó, elöregedett, félig zöld levelet, amelynek az enyhe tél megkegyelmezett, s a félig felöltözött, elvénhedt földet ismét újjá, fiatallá varázsolja. És ez oly jól sikerül neki, hogy sehol a világon nincs olyan tavasz, mint a dzsungelban.

Egyik nap még fáradt minden; állott és régi még a nehéz levegőben szállongó illat is.

Nem lehet ezt megmagyarázni, de így érzi az ember. Aztán jön egy másik nap - a szem semmi változást nem vesz észre -, amikor minden illat új és gyönyörűséges, s a Dzsungel Népének bajusza gyökeréig megremeg, s a téli bőr hosszú, kócos cafatokban válik le oldalukról. Aztán meglehet, hogy esik egy kis eső, s valamennyi fa, bokor, bambusz, moha meg leves levelű növény fölébred - szinte hallod a növekedése neszét, amelybe éjjel-nappal valami mély zümmögés vegyül. Ez a tavaszi nesz - valami remegő búgás, ami nem méhektől, nem is vízeséstől, nem is a fatetők közt járó széltől származik - nem más, mint a meleg, boldog világ dorombolása.

Idáig Maugli mindig gyönyörködött az évszakok váltakozásában. Rendesen ő látta meg elsőnek a Tavasz Szemét mélyen a fű között s az első gomolygó tavaszi felhőket, amik páratlanul szépek a Vadonban. Itt is, ott is fölcsendült a hangja nedves, csillagfényes, virágzó helyeken, beleszólt a nagy békák karénekébe, vagy csúfolódott a fehér éjszakában huhogó apró baglyokkal. Akárcsak a népe, ő is a tavaszt választotta ki vándorlásai idejének - csak azért a gyönyörűségért, hogy rohanhasson a meleg levegőben, 30-40-50 mérföldet is bejárt alkonyattól a hajnalcsillag feljöttéig, s lihegve, kacagva, különös virágokkal koszorúzva tért vissza. A négy testvér nem járt vele vad rohanásaiban, hanem elment együtt énekelni a többi farkassal. A Dzsungel Népe erősen szorgoskodik tavasszal, s Maugli hallgatta, amint morognak, visítanak, fütyülnek, ki-ki a maga hangján. Ez a hang más, mint a többi évszakban, s ezért nevezi a Dzsungel a tavaszt az Új Beszéd idejének.

De ezen a tavaszon, mint Bagirának mondta, megváltoztak az érzelmek a gyomrában. Amióta a bambusz hajtásai pettyesbarna színt öltöttek, egyre várta azt a reggelt, amikor az illatok megváltoznak. De amint ez a reggel elérkezett, s Mor, a páva, bronzkék-arany díszben tündökölve végigkiáltott a ködös erdőkön, és Maugli kinyitotta száját, hogy a kiáltást továbbadja: torkán akadt a szó, s valami olyan érzés fogta el, amely a lábujja hegyénél kezdődött, s a hajánál végződött - a tökéletes boldogtalanság érzése.

Végignézett magán, hogy nem lépett-e tüskébe. Mor kikiáltotta az új illatokat, a többi madár átvette a szót, a Vengunga-parti sziklákról hallotta Bagira rekedt sikoltását - ez a hang valahol középen jár a sas vijjogása és a ló nyerítése közt. A Majmok Népe rikácsolt, fecsegett fönt, az - újonnan rügyező ágak között - és Maugli csak állt; melle, amely megfeszült, hogy Mornak válaszoljon, apró sóhajtásokkal ereszkedett meg, amint boldogtalansága kihajtotta belőle a levegőt.

Körülnézett, de semmi mást nem látott, csak gúnyolódó majmokat, akik a fákon szaladgáltak - és Mort, aki farkát teljes ragyogásában szétteregetve táncolt a domb lejtőjén.

- Megváltoznak az illatok! - rikoltotta Mor. - Jó vadászatot, testvérkém! Miért nem válaszolsz?

- Jó vadászatot, testvérkém! - sivította Csil, a keselyű meg a párja, együtt ereszkedve le.

Oly közel surrantak el Maugli orra előtt, hogy a pihés fehér tollak szinte az arcát súrolták.

Könnyű tavaszi eső - elefántesőnek nevezik - söpört végig a Dzsungelon vagy félmérföldnyi szélességben, nyomában nedvesen bólogattak a friss levelek, s kettős szivárvány és halkan morajló mennydörgés közt múlt el.

A tavaszi zümmögés felhangzott egy pillanatra, és ismét elcsitult, de mintha a Dzsungel egész népe egyszerre szólalt volna meg. Csak Maugli hallgatott.

- Jó ételt ettem - mondta magában. - Jó vizet ittam! Torkom nem ég, és nem szűkül össze, mint amikor abba a kék pettyes gyökérbe haraptam, amelyről úú, a teknősbéka azt mondta, hogy ennivaló. Mégis nehéz a gyomrom, és rútul beszéltem Bagirával meg a többivel, a Dzsungel Népével, az én népemmel. Melegem is van, fázom is, pedig se melegem nincs, se nem fázom, csak bosszant az, amit nem láthatok. Hohó! Ideje, hogy szaladjunk egyet! Ma éjszaka keresztülvágok a dombokon; igen, tavaszi futás lesz ez, az északi mocsarakig meg vissza. Nagyon is könnyen vadásztam már régóta. Velem jön a négy testvér is, mert úgy elhíznak, mint valami fehér hernyók.

Szólította őket, de a négy közül egy sem válaszolt. Messzebb voltak, semhogy meghallhatták volna - a tavaszi dalokat énekelték a Csapat többi farkasával a holdról meg az őzbakról; mert tavasszal a Dzsungel Népe nem sokat törődik azzal, hogy nappal van-e vagy éjszaka.

Maugli kiadta az éles, ugató hívó hangot, de az egyetlen válasz a pettyes kis vadmacska gúnyos miákolása volt, aki az ágak közt bujkált korai madárfészkekért. Mauglit egész testében megrázta a düh, félig kirántotta a kését. Aztán gőgösen kifeszítette a mellét, ámbár nem láthatta senki, s komolyan lépdelt le a lejtőn, állát fölszegve, szemét lesütve.

De népe közül senki sem szólította meg: mind a maga dolgával volt elfoglalva.

- Igen - mondta magában Maugli, ámbár szíve mélyén tudta, hogy nincs igaza. - Ha a Vörös Kutya jön a Dekkánból, vagy Piros Virág táncol a bambuszok között, az egész Dzsungel vinnyogva szalad Mauglihoz, s nagy elefántnevekkel tiszteli meg. De most, mert a tavasz szeme kivirult, és Mornak persze mutogatni kell csupasz lábát holmi tavaszi táncban - most úgy megvész az egész Dzsungel, akár Tabaki. . . A bikára, amely megváltott: Én vagyok a Dzsungel ura vagy nem én? Csend legyen! Mit csináltok itt?

Két csapatbeli fiatal farkas futott le egy ösvényen, szabad helyet keresve, ahol megverekedjék. (A Dzsungel Törvénye szerint a Csapat szeme láttára tilos verekedni.) Nyakukon úgy meredezett a szőr, akár a drót, dühösen csaholtak, s lekuporodva igyekezett mindegyik elsőnek kapni nyakon a másikat. Maugli odaugrott, két kézzel megragadta a két kinyújtott nyakat, s azt várta, hogy hanyatt tudja lökni a farkasokat, mint ahogy játék közben vagy csapatvadászaton akárhányszor tette. De eddig még sohasem avatkozott tavaszi verekedésbe.

A két állat előreszökött, félrelökte, és szót sem vesztegetve, szorosan egymásba kapaszkodva marakodott, hempergett a földön.

Maugli még jóformán el sem esett, máris talpon volt, kivonta kését, megvillogtatta fehér fogát, s abban a pillanatban meg tudta volna ölni mind a kettőt, semmi másért, csak mert verekedtek, amikor ő azt akarta, hogy nyugton legyenek - holott a Törvény szerint minden farkasnak joga van verekedni. Behúzott vállal, késével célozgatva ugrált körülöttük, készen arra, hogy egymás után beléjük döfjön, amint a dulakodás első zűrzavara elmúlt; de várakozás közben mintha elhagyta volna testét az erő. A kés hegye leereszkedett. Hüvelyébe dugta, és nézte a harcot.

- Nyilván mérget ettem - sóhajtotta végül. - Amióta a Piros Virággal szétvertem a Gyűlést, amióta Sir Kánt megöltem, senki csapatbeli nem tudott félrelökni engem. S ezek az utolsók a Csapatban, fiatal kis vadászok! Elhagyott az erőm, most meg kell halnom. Ó, Maugli, miért nem ölöd meg őket?

A verekedés addig tartott, amíg egyik farkas meg nem szaladt. Mauglit magára hagyták a feltúrt, véres földön. Hol a késére, hol a kezére-lábára nézett, s az eddig soha nem ismert boldogtalanság úgy elborította, mint a víz az úszó fatönköt.

Ezen az estén korán ejtett zsákmányt, és csak keveset evett, hogy jó állapotban induljon neki tavaszi futásának; és magában evett, mert a Dzsungel egész népe elment énekelni vagy verekedni. Tökéletes fehér éjszaka volt, mint arrafelé mondják. Minden, ami zöld, mintha egy hónapra valót nőtt volna reggel óta. A tegnap még sárga levelű ágból nedv csöpögött, amikor Maugli letörte. A moha mélyen, melegen göndörödött a lába alatt, a fiatal fűnek nem volt sebző éle, s a Dzsungel valamennyi hangja úgy zengett, mint egy mély hárfahúr a hold érintésére. Az Új Beszéd holdja volt ez, mely bőségesen árasztotta fényét sziklára, tóra, becsusszantotta fatörzsek és kúszónövények közé, átsiklatta millió levél között.

Maugli megfeledkezett boldogtalanságáról, és gyönyörűségében hangosan énekelve vágott neki az útnak. Inkább repült, mint futott, mert azt a hosszú lejtőt választotta ki, amely a Vadon szívén keresztül vezet az északi mocsarakhoz. A rugalmas föld elfojtotta lépései neszét. Ember tanította ember botorkálva kereste volna útját a csalóka holdfényben, de Maugli izmai, évek tapasztalásától megedzve, úgy emelték a fiút, mint a pelyhet. Ha korhadt fatörzs vagy rejtett kő került lába alá, meg sem lassúdva, erőfeszítés nélkül, oda se figyelve ugrotta át. Ha megunta a földön járást, majom módra felkapaszkodott kezével a legközelebbi kúszónövényre, s úgy látszott, hogy inkább kúszva, mint mászva jutott fel a vékony ágak közé, és ott a fatetők útján haladt tovább, amíg ismét mást nem gondolt, és hosszú, lombos, hajló ágon le nem csusszant a földre. Voltak csöndes, forró mélyedések nedves sziklák közt, ahol lélegezni is alig lehetett az éjjel nyitók és a kúszónövények rügyei mentén fakadó virágok nehéz illatától; sötét fasorok, ahol a holdfény olyan szabályos foltokban világított, mint egy templomhajó pettyes márványkockái; sűrűségek, ahol a nedves új sarj melle magasságáig ért, és dereka köré fonta karjait; széttört sziklákkal borított dombtetők, ahol kőről kőre ugrált felriadt kis rókák tanyái közt. Messziről, halványan hallotta, amint egy vaddisznó - srrr-brrr - fente az agyarát egy fatörzsön; aztán elment a nagy, szürke, magános vadállat mellett, aki vonalakat hasogatott egy nagy fa kérgén, szájáról csöpögött a tajték, szeme lángolt, mint a tűz. Vagy oldalt fordult, mert összeverődő szarvak és sziszegő morgások zaját hallotta, és elsurrant két dühös őzbak mellett, akik lesunyt fejjel botladoztak erre-arra, s a testükön véres csíkok feketéllettek a holdfényben. Vagy valami rohanó vizű gázlónál meghallotta Dzsakalát, a krokodilust, aki úgy bömbölt; mint a bika; vagy felzavart két összecsavarodott mérges kígyót - de mielőtt feléje döfhettek volna, már messzi járt a csillogó parti kavicsokon, és újra eltűnt a Dzsungel mélyében. Így nyargalt, egyszer kiáltozva, másszor énekelve magában, ezen az éjszakán nem volt a Dzsungelban boldogabb teremtés nála. Aztán a virágok illata figyelmeztette, hogy közel jár a mocsarakhoz, márpedig azok messze túl voltak legtávolabbi vadászterületén is.

Itt meg három lépés után elsüllyedt volna az ember tanította ember, de Maugli lábának szeme volt, és úgy vitte egyik fűcsomótól a másikig, zsombéktól zsombékig, hogy az igazi szemétől nem várt segítséget. Kiszaladt az ingovány közepéig, récéket riasztva fel rohantában, s leült egy mohlepte fatörzsre, mely a fekete vízből állt ki. Körös-körül ébren volt a mocsár, mert tavasszal a Madárnépnek könnyű az álma, és csapatostul jön-megy egész álló éjszaka. De senki sem törődött Mauglival, aki a magas nád közt ült, dallamokat dünnyögött magában, s vizsgálgatta kemény barna talpát, nincs-e valami észrevétlen tüske benne.

Mintha egész boldogtalansága háta mögött maradt volna a maga vadonában, s éppen torkaszakadtából énekelni kezdett, mikor megint visszatért ez az érzés - tízszer erősebben, mint annak előtte.

Most megijedt Maugli.

- Hát itt is? - mondta félig hangosan. - Utánam jött - és hátranézett, nem áll-e a háta mögött az a bizonyos valami. - Nincs itt senki. - A mocsárbeli éjjeli neszezés tovább tartott, de se madár, se állat nem szólította meg, nyomorúságának újonnan feltámadt érzése egyre növekedett.

- Bizonyos, hogy mérget ettem - mondta aggodalmas hangon. - Úgy kell lenni, hogy figyelmetlenségből mérget ettem. S elmegy tőle az erőm. Megijedtem, s mégsem én voltam az, aki megijedt, Maugli ijedt meg két verekedő farkastól. Akela vagy akár Fáó is lecsöndesítette volna őket - de Maugli megijedt. Ez nyilvánvaló jele annak, hogy mérget ettem. . .

De mit bánják ezt a dzsungelbeliek? Énekelnek, üvöltenek, verekszenek, csapatostul futkosnak a holdvilágon, én pedig - ó, jaj! - halódom a mocsárban a méregtől, amit megettem.

- Annyira sajnálta magát, hogy szinte elfakadt sírva. - Aztán pedig - folytatta - itt találnak majd a fekete vízben fekve. Nem, visszamegyek a magam vadonába, a Gyűlés Szikláján halok meg, s Bagira, akit szeretek, ha nem jár visongva a völgyben, Bagira talán őrzi majd egy darabig, ami megmarad belőlem, nehogy Csil úgy bánjon velem, ahogy Akelával bánt.

Nagy, forró könnycsepp pottyant a térdére, s nyomorúságában Maugli még boldognak érezte magát, a boldogtalansága miatt - ha ugyan meg tudjátok érteni az ilyen feje tetejére állított boldogságot.

- Ahogy Csil, a keselyű bánt Akelával - ismételte - azon az éjszakán, amikor megszabadítottam a Csapatot a Vörös Kutyáktól. - Egy pillanatra megnyugodott, s a rideg farkas utolsó szavaira gondolt, amikre ti is emlékeztek még. - Hát sok bolond dolgot mondott Akela halála előtt, mert a gyomrunk megváltozik, amikor meghalunk. Azt mondta, hogy. . . Eh, azért én mégis a Dzsungelhoz tartozom!

Izgatottságában, amint visszagondolt a Vengunga partján vívott harcra, ezeket az utolsó szavakat hangosan kiáltotta el, s egy vadbivalytehén a nád között térdre szökött, azt horkantva:

- Ember!

- Ú! - mondta Misa, a vadbivaly (Maugli hallotta, amint megfordult a pocsolyában) - Ez nem ember. Csak a szioni csapatbeli szőrtelen farkas. Ilyen éjszakákon szaladgálni szokott.

- Ú! - mondta a tehén, ismét leejtve fejét a fűre. - Azt hittem, ember.

- Mondom; hogy nem az. Hej, Maugli, van-e valami veszedelem?! - bőgte Misa.

- Hej, Maugli, van-e valami veszedelem?! - kiáltotta vissza gúnyosan a fiú. - Csak erre az egyre gondol Misa: van-e valami veszedelem? De mit törődöl Mauglival, aki éjszaka őrködve jár-kél a Dzsungelban?

- Milyen hangosan kiált! - mondta a tehén.

- Így kiáltoznak azok - felelte megvetően Misa -, akik feltúrják a füvet, de nem tudják, hogyan kell megenni.

- Kevesebb is elég volt ennél - morogta magában Maugli -, kevesebb is elég volt tavaly, hogy kipiszkáljam Misát a pocsolyából, s egy kákakötőfékkel végiglovagoljam a hátán a mocsarat. - Kinyújtotta kezét, hogy letörje az egyik leveles kákaszálat, de sóhajtozva visszahúzta. Misa buzgón kérődzött tovább, s a hosszú fű hullámzott, amerre a tehén legelt. - Nem akarok itt meghalni - mondta bosszúsan Maugli. - Meglátna Misa, aki egy vérből való Dzsakalával meg a disznóval. Menjünk túl a mocsáron, és lássuk, mi lesz ott.

Sohasem volt még ilyen a tavaszi futásom: melegem is van, meg fázom is. Rajta, Maugli!

Nem tudott ellenállni annak a kísértésnek, hogy a nádason keresztül Misához lopózzék, és megcsiklandozza a kése hegyével. A víztől csepegő nagy bika úgy ugrott ki a pocsolyából, mint egy szétrobbanó bomba, Maugli pedig hasát fogta nevettében.

- Most már elmondhatod, hogy a szioni csapatbeli szőrtelen farkas a pásztorod volt egyszer, Misa! - kiáltotta.

- Farkas? Te? - horkantotta a bika az iszapban toporzékolva. - Az egész Dzsungel tudja, hogy szelíd szarvasmarhák pásztora voltál - olyan emberkölyök, amilyen amott a szántóföldek közt, a porban kiáltoz. Hogy te a Vadonhoz tartozol! Micsoda vadász az, aki itt mászkál a piócák közt, mint a kígyó, s egy piszkos tréfáért, egy sakáltréfáért megszégyenít engem a párom előtt? Gyere csak szilárd földre, és majd megmutatom . . . meg én . . .

Misának habzott a szája, mert Misa a legdühösebb természetű állat volt az egész Dzsungelban.

Maugli változatlan szemmel figyelte, hogy pöfög, hogy csapkod maga körül.

Amikor már a sok röpködő iszapkolonc közt nem lehetett hallani a hangját, így szólt:

- Miféle Embercsapat tanyázik itt a mocsarak tájékán, Misa? Ez a Vadon új nekem.

- Hát akkor menj észak felé - bömbölte bosszúsan a bika (mert Maugli meglehetősen erősen találta a késsel megcsiklandozni). - Meztelen tehénpásztorhoz illő tréfa volt. Eredj, és mondd el a falubelieknek ott, a mocsár szélén.

- Az Embercsapat nem szereti a dzsungelbeli történeteket, s azt sem hiszem, Misa, hogy a Tanács törődik azzal, hogy egy karcolással több vagy kevesebb van a bőrödön. De azért elmegyek, és megnézem azt a falut. Igenis, elmegyek! Most pedig csönd legyen. Nem minden éjszaka esik meg, hogy olyan pásztorod van, mint a Dzsungel ura.

Kilépett a mocsár szélének remegő földjére, jól tudván, hogy ott Misa nem rohanja meg, s futtában kacagva gondolt a bika bosszankodására.

- Még nem hagyott el egészen az erőm - mondotta. - Lehet, hogy az a méreg nem hat csontig. Ni, ott egy csillag fénylik az ég alján. - Kezéből ellenzőt formált a szeme elé, s úgy nézett oda. - A bikára, aki megváltott - ez a Piros Virág - a Piros Virág, amely mellett üldögéltem, mielőtt, mielőtt még a régi szioni Csapathoz kerültem! Most, hogy megláttam, nem futok tovább.

A mocsár széles síkságban végződött, s azon valami fény pislákolt. Maugli rég nem törődött már az emberek dolgaival, de ezen az éjszakán a Piros Virág csillogása előrehajszolta.

- Megnézem - mondta -, mint egyszer régen, s meglátom, mennyire változott az Ember csapat.

Megfeledkezett arról, hogy nincs a saját vadonában, ahol azt tehet, amit akar, gondtalanul ügetett a harmatos füvön át, amíg oda nem ért ahhoz a kunyhóhoz, ahonnan a fény jött. Három-négy kutya kezdett ugatni, mert a kunyhó egy falu szélén volt.

- Hohó - mondta Maugli, nesztelenül leülve, minekutána egy mély farkasmorgással elhallgattatta a kutyákat. - Jöjjön, aminek jönnie kell. Mi dolgod van még neked, Maugli, az Embercsapat tanyáival? - megdörzsölte a száját; eszébe jutott, hogy ezen a helyen érte a kődobás évekkel ezelőtt, amikor a másik Embercsapat kitaszította.

A kunyhó ajtaja kinyílt, s egy asszony nézett ki rajta a sötétségbe. Egy gyerek felsírt, s az asszony hátraszólt neki:

- Aludj. Csak egy sakál ébresztette fel a kutyákat. Mindjárt reggel lesz.

Maugli rázkódni kezdett a fűben, mintha láza volna. Jól ismerte ezt a hangot, de hogy bizonyos legyen a dolgában, halkan odaszólt neki (és csudálkozott, hogy vissza tud emlékezni az emberi beszédre):

- Messzua! Ó, Messzua!

- Ki szólít? - kérdezte az asszony, és megremegett a hangja.

- Hát elfelejtettél? - mondta Maugli. Torka száraz volt, amint beszélt.

- Ha te vagy, mondd meg, milyen nevet adtam neked? - félig becsukta az ajtót, s kezét mellére szorította.

- Natú! Ohé, Natú! - mondta Maugli, hiszen ezt a nevet adta neki Messzua, amikor először került az Embercsapathoz!

- Gyere, fiam! - kiáltotta az asszony, s Maugli a világosságba lépett, s ott látta maga előtt Messzuát, azt az asszonyt, aki jó volt hozzá, s akinek életét ő valamikor régen megmentette az Embercsapattól. Öregedett, a haja megszürkült, de szeme és hangja nem változott.

Asszonyok módjára azt várta, hogy Mauglit akkorának fogja látni, amekkora elválásuk idején volt, s szeme most csodálkozva szaladt föl Maugli mellétől a fejéig, amely az ajtó szemöldökfáját verte.

- Fiam - dadogta, aztán lábához borult. - De ez már nem az én fiam. Erdei isten ez, ó!

Ahogy ott állt Maugli az olajlámpa vörös fényében - erős, nagy és szép volt, hosszú fekete haja a vállára omlott, a kés a nyakában lógott, fejét fehér jázmin koszorúzta -, könnyen össze lehetett téveszteni az erdei mondák valamelyik vad istenével. A függőágyban szunyókáló gyerek felugrott, és hangosan sikoltozott rémületében. Messzua megfordult, hogy megnyugtassa, Maugli pedig mozdulatlanul állt, nézegetve a vizesvödröket, főzőfazekakat, a hombárt s a többi emberi holmit - s észrevette, hogy emlékszik valamennyire.

- Mit akarsz enni-inni? - suttogta Messzua. - Itt minden a tiéd. Neked köszönhetjük az életünket. De mondd, az vagy-e akit én Natúnak neveztem, vagy pedig igazán valami isten?

- Natú vagyok - mondta Maugli -, s igen messzire kerültem a lakóhelyemtől. Megláttam ezt a világosságot, és idejöttem. Nem tudtam, hogy téged talállak itt.

- Amikor Kanivarába kerültünk - mondta félénken Messzua -, az angolok segíteni akartak bennünket a falubeliek ellen, akik meg akartak égetni. Emlékszel?

- Csakugyan, nem felejtettem el.

- De mire az angol törvény emberei felkészültek, odamentünk azoknak a gonosz embereknek a falujába, és híre-pora sem volt már.

- Arra is emlékszem - mondta Maugli, és megrándult az orrcimpája.

- Így hát az uram napszámba kezdett járni, és végre, mert igazán erős ember volt, itt jutottunk egy kis földhöz. Nem olyan gazdag hely ez, mint a régi falunk, de hát kettőnknek nem kell több.

- Hát hol van, hol van az a férfi, aki a szemétben kezdett ásni, amikor megijedt azon az éjszakán?

- Meghalt, most egy éve.

- És ez? - mutatott Maugli a gyerekre.

- A fiam. Két esős évszakkal ezelőtt született. Ha isten vagy, részesítsd a Dzsungel barátságában, hogy épségben járhasson a. . . a te néped közt. . . ahogy mi jártunk akkor éjjel.

Fölemelte a gyereket, s az, félelméről megfeledkezve, kinyújtotta kezét, és játszani kezdett a Maugli mellén függő késsel. Maugli gondosan tolta félre az apró ujjacskákat.

- Ha pedig Natú vagy, akit a tigris vitt el - folytatta elfúló hangon Messzua -, akkor az öcséd. Add reá a bátyja áldását.

- Hajaj, mit tudom én, mi az az áldás? Nem vagyok én sem isten, sem ennek a bátyja, és . . . ó, anyám, nehéz a szívem. - Megborzongott, amikor a gyereket letette.

- Meghiszem azt - mondta Messzua a fazekak körül sürögve-forogva. - Így jár, aki a mocsárban szaladgál éjnek idején. Bizonyos, hogy a láz a velődbe vette be magát. - Maugli kissé elmosolyodott arra a gondolatra, hogy a Dzsungelban akármi is megárthat neki. - Tüzet rakok, és meleg tejet iszol. Dobd el azt a jázminkoszorút: nehéz az illata ilyen szűk helyen.

Maugli mormogva ült le, s arcát a kezébe temette. Mindenféle soha nem ismert, különös érzés rohanta meg, mintha megmérgezték volna; szédült, és kissé betegnek érezte magát.

Hosszú kortyokban itta a meleg tejet. Messzua időnként megsimogatta a vállát; nem tudta egészen bizonyosan, vajon az ő egykori Natúja-e ez a fiú, vagy valami csudálatos vadonbeli teremtés - de örült, hogy legalább húsból-vérből van.

- Fiam - mondta végül, s a szeme sugárzott a büszkeségtől -, mondták-e már neked, hogy a legszebb férfi vagy a világon?

- He? - vakkantotta el magát Maugli, mert hát persze nem hallott ő effélét soha: életében. Messzua csöndesen, boldogan nevetett.

Maugli arcának kifejezése eleget mondott neki.

- Így hát én vagyok az első? Jól van, ámbár ritka eset, hogy anya mondjon a fiának ilyen dolgokat. Nagyon szép vagy. Sohasem láttam még ilyen szép férfit.

Maugli megfordította fejét, s megpróbált kemény válla fölött visszanézni; Messzua újra nevetni kezdett - addig s addig, hogy Maugli is kénytelen volt együtt nevetni vele, maga sem tudta, miért, s a kisgyerek kacagva szaladgált egyiktől a másikhoz.

- No, ne bosszantsd a bátyádat - mondta Messzua, s fölkapta a keblére. - Ha fél olyan szép leszel, mint ő, egy király legkisebb lányával házasítunk össze, s nagy elefántokon ülsz majd.

Maugli minden harmadik szavát sem értette ennek a beszédnek. Hosszú futása után hatni kezdett rá a meleg tej, összegubbaszkodott, s egy pillanat múlva mélyen aludt. Messzua hátrahajtotta szeméről a haját, takarót terített rá, és boldog volt. Maugli vadonbeli szokás szerint végigaludta az éj hátralevő részét s az egész következő napot; ösztönei sohasem aludtak egészen, és értésére adták, hogy itt nincs mitől félnie. Végre fölébredt; olyat ugrott, hogy az egész kunyhó összerázkódott bele, mert a ráterített takaró miatt azt álmodta, hogy csapdába került; ott állt, kezét a késén tartva, álmos, kimeredt szemmel, harcra készen.

Messzua nevetett, és elé tette a vacsorát. Csak néhány darab füstös, tűzön sült lepény, egy kis rizs meg egy rakás keserű, szárított tamarindgyümölcs volt - Mauglinak éppen arra elég, hogy megcsalja a gyomrát, amíg esti vadászatra indul. A mocsár harmatának illata éhessé és nyugtalanná tette. Szerette volna befejezni tavaszi futását, de a gyerek csökönyösen a karjára ült, Messzua pedig törik-szakad, ki akarta fésülni hosszú, kékesfekete haját. Amíg fésülte, bolondos bölcsődalokat énekelt, s hol fiának szólította Mauglit, hol meg könyörgött neki, hogy adjon át valamit a gyereknek az ő vadonbeli hatalmából. A kunyhó ajtaja be volt csukva, de Maugli azért meghallott egy jól ismert hangot, s látta, hogy esik le rémületében Messzua álla, amikor egy nagy, szürke mancs benyúlt az ajtó alatt, s odakint Szürke Testvér fojtott, bűnbánó, aggódó, félő hangon kezdett vinnyogni.

- Maradj künn, és várj ! Amikor hívtalak, nem jöttél! - mondta Maugli a Dzsungel nyelvén, s a nagy; szürke mancs eltűnt. - Ne . . . ne hozd magaddal a . . . szolgáidat - mondta Messzua. - Én . . . mi . . . mindig békességben éltünk a Dzsungellal. Béke van közöttünk - mondta felállva Maugli. - Gondolj arra az éjszakára, amikor Kanivarába mentetek. Húszával voltak ilyenek előtted, mögötted. De látom, hogy a Dzsungel Népe még tavasszal sem felejt. Megyek, anyám.

Messzua alázatosan félrehúzódott - mégiscsak erdei isten ez - gondolta, de amikor Maugli már az ajtóra tette a kezét, megszólalt benne az anya, s újra nyakába borult a fiúnak. - Gyere vissza! - suttogta. - Akár a fiam vagy, akár nem, gyere vissza, mert én szeretlek . . . nézd, ez is búsul.

A gyerek sírt, mert elmegy az ember, akinek olyan csillogó kése van.

- Gyere vissza - ismételte Messzua. - Ez az ajtó éjjel-nappal nyitva vár rád.

Maugli torka úgy remegett, mintha kitépték volna belőle a hangot, amikor ezt felelte: - Biztosan visszajövök.

- Most pedig - mondotta, amikor a küszöbön alázatosan sunyító farkassal útnak indult -, egy kis panaszom van ellened, Szürke Testvér. Miért nem jöttetek hozzám ti négyen, amikor már oly rég hívtalak?

- Oly rég? Csak tegnap éjszaka. Mi az Új Beszéd dalait énekeltük a Dzsungelban. Nem emlékszel?

- De igen. - És mihelyt a dalokat elénekeltük - folytatta komolyan Szürke Testvér -, követtem a nyomodat. Otthagytam a többieket, és utánad eredtem. De hát mit csináltál te, hogy az Embercsapattal ettél és háltál?

- Sohase történt volna így, ha jöttök, amikor hívlak - mondta Maugli, s gyorsabban kezdett szaladni.

- És mi lesz most? - kérdezte Szürke Testvér.

Maugli éppen válaszolni akart, amikor egy fehér ruhás leány jött velük szembe a falu széléről arra vezető ösvényen. Szürke Testvér egy szempillantás alatt eltűnt, Maugli pedig nesztelenül behátrált a mezőn, a magasra nőtt gabona közé. Majdnem megérinthette volna kezével a leányt, amikor a meleg, zöld szálak összezárultak az arca előtt, és ő is eltűnt, mint egy kísértet. A leány felsikoltott, mert csakugyan kísértetnek hitte, aztán nagyot sóhajtott.

Maugli széthárította kezével a szálakat, s addig nézett a leány után, amíg el nem veszett a szeme elől.

- Most már igazán nem tudom - mondta Maugli, és ő is felsóhajtott. - Miért nem jöttetek, amikor hívtalak?

- Követünk téged . . . követünk téged - mormogta Szürke Testvér Maugli sarkát nyalogatva. - Követünk mindig, csak az Új Beszéd idején nem.

- És követnétek az Embercsapathoz is? - suttogta Maugli.

- Hát nem követtelek azon az éjszakán, amikor a régi Csapatunk kivetett magából? Ki ébresztett fel, amikor a gabona közt aludtál?

- Igaz. De megtennétek-e újra?

- Hát ma éjjel nem követtelek?

- Igen, de újra meg újra és talán még többször is, Szürke Testvér?

Szürke Testvér elhallgatott. Amikor végre megszólalt, azt morogta magában:

- Igaza volt a Feketének.

- Mit mondott?

- Hogy az Ember végül is az Emberhez megy. És Ráksa, az anyánk, ő is azt mondta.

- Azt mondta Akela is a Vörös Kutyák éjszakáján - mormogta Maugli.

- Azt mondja Ká is, aki mindnyájunknál bölcsebb.

- Hát te mit mondasz, Szürke Testvér?

- Egyszer kivetettek téged maguk közül gonosz szavakkal. Kővel sebezték meg a szájadat. Elküldték Buldeót, hogy megöljön. Bele akartak dobni a Piros Virágba. Te mondtad; nem én, hogy gonoszak és esztelenek. Te voltál, nem én, én csak a népem után megyek, aki rájuk szabadította a Dzsungelt. Te voltál és nem én, aki keserűbb dalt énekelt ellenük, mint akár a mi énekünk a Vörös Kutyák ellen.

- Azt kérdeztem, hogy mit mondasz te?

A beszélgetésük futás közben folyt. Szürke Testvér némán ügetett egy darabig, aztán így szólt:

- Emberkölyök, Dzsungel ura, Ráksa fia, tejtestvérem, igaz, tavasszal egy kicsit megfeledkeztem erről, de azért nyomod az én nyomom, tanyád az én tanyám, zsákmányod zsákmányom, halálos harcod halálos harcom. A másik három helyett is mondom. De mit mondasz te a Dzsungelnak?

- Helyesen mondod. A vad megpillantása és elejtése közt nem jó várni. Menj előre, és hívd össze a többieket a Gyűlés Sziklájára, ott majd elmondom, mit forgatok a gyomromban. De talán nem jönnek el, talán megfeledkeznek rólam az Új Beszéd idején.

- Hát te nem felejtettél el semmit? - kaffantotta vissza Szürke Testvér, miközben elnyúlva vágtatott előre. Maugli elgondolkozva követte.

Minden más évszakban az egész Dzsungel összegyűlt volna erre a hírre, s mindenkinek a nyakán fölborzolódott volna a szőr, de most nagyon elfoglalta őket a vadászat, a verekedés, a zsákmányolás, az ének. Szürke Testvér egyiktől a másikhoz futkosott, ezt kiáltva: -

- A Dzsungel ura visszamegy az emberek közé! Gyertek a Gyűlés Sziklájára! - S a boldog, mohó nép mind csak ezt felelte: - Majd visszajő meleg nyárban.

Az eső visszahozza a tanyára. Szaladj, és énekelj velünk, Szürke Testvér!

- De a Dzsungel Ura visszamegy az emberek közé - ismételte Szürke Testvér.

- Ejhaj, azért az Új Beszéd ideje éppen olyan édes! - felelték. És amikor Maugli nehéz szívvel odaért a jól ismert sziklák közé, arra a helyre, ahol a Gyűlés elé vitték: csak a négy testvért találta ott; az öregségtől szinte megvakult Balút, s a nehézkes, hidegvérű Kát, aki Akela üres helye köré csavarodott.

- Hát itt ér véget a nyomod, emberkölyök? - szólalt meg Ká, amikor Maugli földre vetette magát, arcát kezébe temetve. - Kiáltsd el a harci kiáltásodat! Egy vérből valók vagyunk, te meg én - ember és kígyó.

- Miért is nem haltam meg a Vörös Kutyákkal verekedve? - nyögött fel a fiú. - Elhagyott az erőm, és nem a méreg miatt. Éjjel-nappal kettős lépteket hallok a nyomomban. Ha megfordulok, úgy érzem, abban a pillanatban bújt el előlem valaki. Benézek a fák mögé: nincs ott. Kiáltok, és senki sem felel, de mintha valaki hallgatóznék, és elnyelné a választ.

Lefekszem, de nincs nyugovásom. Megfutom a tavaszi futást, de nem tudok megcsendesedni. Megfürdök, de nem tudok lehűlni. A zsákmányolás beteggé tesz, de nincs kedvem harcolni, csak zsákmányért. Testemben van a Piros Virág, csontom vízzé vált, és . . . én nem tudom, amit tudok.

- Mi szükség van a sok beszédre? - szólalt meg lassan Balú, arrafelé fordítva fejét, ahol Maugli hevert. - Megmondta Akela a folyó partján, hogy Maugli fogja Mauglit visszahajtani az Embercsapathoz. Megmondtam én is. De ki hallgat most Balúra? Bagira, hol is van Bagira ma éjjel? Ő is tudja. Ez a Törvény.

- Tudtam én ezt már akkor, emberkölyök, amikor a Hideg Tanyán találkoztunk - mondta Ká, s fordított egy keveset roppant gyűrűin. - Végül is emberek közé megy az Ember, még ha nem űzi is el a Dzsungel.

A négy testvér hol egymásra, hol Mauglira nézett - izgatottan, de engedelmesen.

- Hát nem űz el a Dzsungel? - dadogta Maugli.

Szürke Testvér meg a másik három dühösen morgott, s rákezdte:

- Amíg mi élünk, senki fia ne merje . . .

De Balú szavukba vágott:

- Én tanítottalak a Törvényre. Az én dolgom, hogy beszéljek - mondotta -, és messzire látok én, bár ezeket a sziklákat nem látom az orrom előtt. Kis Béka, indulj el a magad csapásán; üss tanyát a magad vére, csapata, népe közt, de ha szükséged van a lábra, fogra, szemre vagy éjszaka küldött hirtelen üzenetre: eszedbe jusson, Vadon ura, hogy tiéd a Dzsungel, csak szólítanod kell.

- Tiéd a Középső Vadon is - mondta Ká. - És nem csekély nép nevében szólok én!

- Ó, jaj, testvéreim - kiáltotta Maugli, és zokogva tárta szét karjait. - Nem tudom, amit tudok! Nem akarnék menni, de vonszol a két lábam. Hogy hagyjam el ezeket az éjszakákat?

- Emeld föl a szemed, testvérkém - mondta Balú. - Ebben a vadászatban nincs semmi szégyen. Ha megettük a mézet, az üres lépet otthagyjuk.

- Ha egyszer megvedlettünk - mondta Ká -, nem bújunk ismét bele a régi bőrünkbe. Ez a Törvény.

- Hallgass ide, szívemnek legdrágább gyermeke - folytatta Balú. - Nincs itt szó, nincs akarat, amely téged visszatartson. Emeld föl a szemed! Ki meri vallatni a Dzsungel urát?

Láttalak játszadozni a fehér kavicsokkal, amikor kis Béka voltál még; és látott Bagira is, aki egy frissen elejtett fiatal bikáért megvásárolta az életedet. Csak mi ketten élünk azok közül, akik akkor megnéztek, mert Ráksa, a nevelőanyád meghalt, s a nevelőapád is; régen meghalt azóta az akkori farkascsapat; hogy Sir Kán hová lett, azt tudod; Akela pedig meghalt a dólok közt, s ott halt volna meg a második szioni Csapat is a te bölcsességed és erőd nélkül.

Itt már csak vén csontok maradnak. Már nem az emberkölyök kéri a Csapatot, hogy elbocsássa, hanem a Dzsungel ura választ új csapást magának.

Ki merné felelősségre vonni az Embert?

- De hát Bagira és a bika, aki megváltott - mondta Maugli. - Nem szeretném. . .

Szavait félbeszakította az alattuk levő bozótból hallatszó ordítás és ágrecsegés - s egyszerre csak előtte állt Bagira fényesen, erősen, félelmesen, mint mindig.

- Ezért nem jöttem eddig - mondotta, vértől csepegő mancsát kinyújtva. - Hosszú vadászat volt, de most holtan hever a bokrok közt egy másodfű bika, az a bika, amely felszabadít téged, testvérkém. Minden adósság meg van fizetve. Egyebekben: Balú szava az én szavam is. - Megnyalta Maugli lábát. - Emlékezz arra, hogy Bagira szeretett téged! - kiáltotta, és elrohant. A domb tövében újra felkiáltott: - Jó vadászatot az új csapáson, Dzsungel ura!

Emlékezz: Bagira szeretett téged!

- Hallottad - mondta Balú. - Nincs is tovább. Eredj most; de előbb gyere ide hozzám. Ó, bölcs kis Béka, jer ide hozzám!

- Nehéz a régi bőrt levetni - mondta Ká, amikor Maugli csak zokogott, zokogott, arcával a vak medve oldalához simulva, karjával átfogta a nyakát, miközben Balú gyönge mozdulattal próbálta a lábát megnyalni.

- Halványulnak a csillagok - mondta Szürke Testvér, a hajnali szellőt szimatolva. - Hol tanyázunk ma? Mert mostantól kezdve új csapáson járunk. És ez az utolsó Maugli-történet.

BUCSUZTATO ÉNEK

(Ezt az éneket hallotta Maugli maga mögött a Dzsungelban, míg Messzua ajtajához érkezett)

BALÚ

Aki hajdan, jól tudod,
egy bölcs békát oktatott,
arra kér most, ne feledd:
ember-törvényt meg ne szegd;
ha tiszta, ha sárlepett:
mint vad nyomát, úgy kövesd
napon át és éjen át,
ne bírálgasd igazát.

Az kér, aki mind felett
téged legjobban szeret.

Mondd, ha szíved rosszra lel:
"Eh! Tabaki énekel!"

Ha gonoszság rád ömöl,
mondd: "Lám, Sir Kán itt is öl!"

Vagy ha kés szívedre les:
törvényt tarts, utat kövess.
(Bimbó, pálma, méz, gyökér
őrizzen, és baj nem ér!)

Szél, fa, víz a föld felett
s a Vadon legyen veled!

KÁ

Harag-tojás: félelem.

Héjatlan szem: tiszta szem

Kobra ínye rossz mirigy,
kobrabeszédnek se higgy.

Nyílt, igaz szó ád erőt,
utat tár a szív előtt.

Akkorát üss, mint te vagy.

Korhadt gallyba ne akadj.

Torkod mérje ételed,
szádat ne fojtsa szemed.

Evés után szunyni kell,
vermed mélyén rejtsen el;
aki gonddal rejtező,
rá nem lelhet az ölő.

Mosd a bőröd, csukd a szád
a négy világtáj iránt.
(Barlang, sziklameredély
kísérjen s kék tószegély!)

Szél, fa, víz a föld felett
s a Vadon legyen veled!

BAGIRA

Ketrec volt bölcsőm nekem,
az embert jól ismerem,
tört rácsomra mondhatom:
emberfi, ügyelj nagyon!

Illat s dísz után ne fuss,
macskaösvényre ne juss.

Sakálember közeleg?

Ne köss fegyverszünetet,
s hogyha könnyű útra hí,
ne engedj, s ne higgy neki:
hogy a gyengét sértse meg,
kéri segítségedet.

Hagyd a majom-kérkedést,
zsákmányoddal hencegést.

Füttyre válaszjelt ne adj,
tartsd vadászirányodat.
(Áldjon őzet őriző
hajnali köd, lágy eső!)

Szél, fa, víz a föld felett
s a Vadon legyen veled!

MINDHÁRMAN

Lábad olyan nyomra hág,
mely minékünk kuszaság,
ott nyit a Piros Virág;
rejtve töltesz éjeket.

Nem lesz ég fejed felett,
csak hűségünk száll veled,
hajnalfény ha beosont,
sóvárgás lelkedre ront,
s visszavágyod a Vadont.

Szél, fa, víz a föld felett,
bölcs erő és szeretet
s a Vadon legyen Veled!


"Riki-tiki-tévi"

Apró odvából kiles,

Ráncosnak szól Rőtszemes:
"Gyere, táncot ropni jó,
a halállal lejtsd, kígyó!

Fej a fejhez, szembe szem . . .
(Ütemre, kígyó!)

Egyik mindjárt holttetem. . .
(Kedvedre, kígyó!)

Fordulásra perdülést . . .
(Menekülj, kígyó!)

Elvétetted az ütést . . .
(Elterülj, kígyó!)"

Hallgassátok meg annak a nagy háborúnak a történetét, amelyet Riki-tiki-tévi egymaga vívott meg, végig a Szigauli járásbeli nagy ház fürdőszobáin. Igaz, segített neki Darzi is, a szabófülemüle, meg tanácsokat adott Csucsundra, a pézsmapatkány, aki sohasem merészkedik ki a padló közepére, hanem mindig a fal mentén mászkál - de az igazi harcot Rikitiki vívta meg. Riki-tiki mongúz volt: szőre, farka olyan, mint a cicáé, feje és természete a menyétéhez hasonló. Szeme és nyughatatlan orra hegye rózsaszínű; tudott vakarózni, ahol éppen akart, s azzal a mellső vagy hátsó lábával, amelyiket kedve szottyant használni; úgy fel tudta borzolni a farkát, hogy üvegmosó keféhez hasonlított; harci kiáltása pedig, ha a magas fűben futkosott, ez volt: rik-tik-tiki-tiki-csk!

Egyszer a nyári vízáradás kiöntötte abból az üregből, ahol apjával, anyjával lakott, s rugdalózva, fulladozva sodródott lefelé egy út menti árokban. Talált egy kis úszó fűcsutakot, s abba kapaszkodott, amíg eszméletét el nem vesztette. Amikor magához tért, a meleg napon hevert egy kerti ösvény közepén, igen-igen megtépázva; s egy kisfiú éppen azt mondta:

- Ni, itt egy halott mongúz. Temessük el.

- Nem - mondta a mamája -, vigyük be, és szárítsuk meg. Hátha nem halt meg igazán.

Bevitték a házba; egy nagy ember két ujjával fölemelte, s azt mondta, hogy nem halt meg, csak félig megfulladt, így hát vattába bugyolálták, melengették - s egyszerre csak felnyitotta szemét, és prüsszentett.

- No most - mondta a nagy ember (egy angol, aki éppen akkoriban költözött a házba) -, csak ne ijesszétek meg, aztán majd meglátjuk, mit csinál.

Nagyon nehéz dolog egy mongúzt megijeszteni, mert orra hegyéről a farka végéig eszi a kíváncsiság. Minden mongúzcsaládnak ez a jelszava: "szaladj, és fúrkészd ki" - Riki-tiki pedig minden ízében igazi mongúz volt. Megvizsgálta a vattát, megállapította, hogy nem ennivaló, körbeszaladt az asztalon, leült, és rendbe szedte a bundáját, vakarózott egyet, s ráugrott a kisfiú vállára.

- Ne ijedj meg, Teddi - mondta a fiú apja -, így szokott barátkozni.

- Hihh! De csiklandozza az államat!

Riki-tiki bekukkantott a fiú gallérja és nyaka közé, szimatolt a füle körül, azzal lemászott a padlóra, leült, és dörzsölgette az orrát.

- Úristen! - mondta Teddi mamája. - És ez vadon élő állat? Azt hiszem, azért olyan szelíd, mert jók voltunk hozzá.

- Minden mongúz ilyen - mondta az ura. - Ha Teddi nem kapja fel a farkánál fogva, vagy nem próbálja ketrecbe zárni, egész nap itt fog szaladgálni a házban. Adjunk valamit enni neki.

Adtak egy kis nyers húst. Riki-tikinek nagyon ízlett, s amikor végzett vele, kiment a verandára, leült a napon, s felborzasztotta a bundáját, hogy gyökeréig megszáradjon a szőre.

Akkor aztán jobban érezte magát. "Több fürkésznivaló van ebben a házban - gondolta magában -, mint amennyit egész famíliám élete végéig ki tudna kutatni. Mindenesetre itt maradok, és kifürkészem."

Egész nap a házat járta. Majdhogy belé nem fulladt a fürdőkádba, beledugta az orrát a tintatartóba egy íróasztalon, s megégette a nagy ember szivarja végével, mert felmászott a nagy ember ölébe, hogy lássa, hogyan szokás írni. Estére kelve berohant Teddi gyerekszobájába, hogy megtudja, hogyan gyújtják meg a petróleumlámpát, s amikor Teddi lefeküdt, ő is felmászott az ágyra; de nyugtalan hálótárs volt, mert egész éjszaka kötelességének érezte, hogy fölkeljen és figyeljen, ahányszor csak valami nesz támadt, s kifürkéssze az okát.

Lefekvés előtt bejött Teddi apja és anyja, hogy megnézze a fiát, s Riki-tiki ébren volt a párnáján.

- Nem szeretem az ilyesmit - mondta Teddi mamája -, megharaphatja a gyereket.

- Esze ágában sincs - mondta az apa. - Teddi nagyobb biztonságban van ennek a kis állatnak a társaságában, minthogyha egy véreb vigyázna rá. Ha egy kígyó kerülne most a gyerekszobába..

De Teddi mamája gondolni sem akart ilyen szörnyűségre.

Riki-tiki kora reggel kijött reggelizni a verandára Teddi vállán lovagolva; banánt és egy kis főtt tojást adtak neki; sorban beült valamennyiük ölébe, mert minden jól nevelt mongúz abban reménykedik, hogy valamikor házi mongúz lesz belőle, és a szobában futkoshat; anyja pedig, aki a szigauli generális házában lakott, gondosan megtanította Rikit, hogy mit csináljon, ha fehér emberek közé kerül.

Riki-tiki aztán kiment a kertbe, hogy ott is meglásson minden látnivalót. Nagy, csak felerészben ápolt kert volt, akkora Niel-marsall rózsabokrokkal, mint egy nyári lak, citrom- és narancsfákkal, bambuszcsoportokkal és bozótos magas fűvel. Riki-tiki a száját is megnyalta. "Nagyszerű vadászterület ez!" - mondta magában; farka üvegmosó kefévé borzolódott erre a gondolatra; föl s alá futkosott a kertben, szimatolgatva itt is, ott is, amíg csak valami szomorú hangot nem hallott egy tüskebokorról.

Darzi volt, a szabófülemüle, feleségestül. Szép fészket raktak, olyanformán, hogy összehúztak két levelet, a szélénél szálakkal összetűzdelték, s az üres helyet gyapottal meg lágy pihékkel bélelték ki. A fészek ide-oda ringott, amint a peremén ültek és sírtak.

- Mi baj? - kérdezte Riki-tiki.

- Nagy a mi szerencsétlenségünk - mondta Darzi. - Egyik fiókánk kiesett tegnap a fészekből, és Nag megette.

- Hm - mondta Riki-tiki -, ez szomorú dolog, de hát idegen vagyok itt. Ki az a Nag?

Darzi meg a párja nem feleltek semmit, csak lekuporodtak a fészkükben, mert a bokor tövében, a sűrű fű közül halk sziszegés hallatszott - félelmes, hideg hang, amelynek hallatára Riki-tiki éppen kétlábnyira ugrott hátra. Aztán hüvelykenként emelkedett ki a fűből Nagnak, a nagy, fekete kobrának a feje és széles csuklyája. Öt láb hosszú volt nyelvétől farkáig.

Amikor testének egyharmadát fölemelte a földről, ringatózni kezdett erre-arra, mint a pitypang a szélben, s ránézett Riki-tikire azzal a gonosz kígyószemmel, amelynek kifejezése sohasem változik, akármit gondol is magában a kígyó.

- Hogy ki az a Nag? - szólalt meg. - Hát én vagyok Nag. Bráma, a nagy isten tette rá bélyegét egész népünkre, amikor az első kobra szétterítette csuklyáját, hogy Bráma az árnyékában alhassék. Nézd, és rémülj meg! Úgy kifeszítette a csuklyáját, ahogy csak tudta, s Riki látta a hátán a pápaszemjelet, amely éppen olyan, mint a szemüveg két karikája. Egy pillanatra megijedt: de hát lehetetlen, hogy egy mongúz hosszabb ideig rémülten álljon. Eleven kobrát ugyan sohasem látott még Riki-tiki, de döglött kobra húsából etette már a mamája, s tudta, hogy a felnőtt mongúznak egyetlen dolga az életben kígyóval harcolni és kígyót enni. Tudta ezt Nag is, és hideg szíve mélyén félelem lappangott.

- Bánom is én - szólalt meg Riki-tiki, s a farka újra borzolódni kezdett -, akár van bélyeg rajtad, akár nincs, azt hiszed, tisztességes dolog fészekből kihullott madárfiókákat felfalni?

Nag elgondolkozott, s figyelte a fű legkisebb mozdulatát is Riki-tiki mögött. Tudta, hogy ha mongúzok vannak a kertben, az előbb-utóbb a maga és családja halálát jelenti, de szerette volna, ha Riki-tiki megfeledkezik most az óvatosságról. Így hát kissé lejjebb ejtette és félrehajtotta a fejét.

- Értsük meg egymást - mondta. - Te tojást eszel. Miért ne ehetnék én madarat?

- Hátra! Nézz hátra! - énekelte Darzi.

Riki-tiki tudta, hogy nem vesztegetheti az időt bámészkodással. Felugrott a levegőbe, amilyen magasra csak tudott, s éppen alatta zizzent el a feje Nagainának, Nag gonosz feleségének. Amíg beszélgetett, Nagaina mögéje kúszott, hogy végezzen vele; hallotta vad szisszenését, amint az ütést elhibázta. Majdnem Nagaina hátára esett vissza, s ha öreg mongúz lett volna, tudja is, hogy ilyenkor kell egy harapással eltörni a gerincét; de hát megijedt a kobra félelmes, visszafelé sújtó ütésétől. Bele is harapott, csak nem elég nagyot, s félreugrott a megmart, dühös Nagaina csapkodó farka elől.

- Gonosz, gonosz Darzi! - sziszegte Nag, olyan magasra sújtva föl a tüskebokron lógó fészek felé, amennyire csak fel tudott érni, de Darzi úgy építette azt, hogy kígyók el ne érhessék, s csak ringatózott egy kicsit.

Riki-tiki érezte, hogy piros és forró kezd lenni a szeme (s ha egy mongúznak a szeme kipirosodik, az bosszúságot jelent), leült a farkára és hátsó lábaira, mint egy kis kenguru, körülnézett, s csak úgy rázta a düh. De Nag és Nagaina már eltűnt a fűben. Ha a kígyó elhibázza a támadást, soha egy szóval, egy jellel nem mutatja, hogy mit akar legközelebb cselekedni. Riki-tikinek esze ágában sem volt, hogy utánuk eredjen, mert nem volt egészen bizonyos abban, hogy két kígyóval el tud-e bánni egyszerre. Elbaktatott hát a ház közelében levő kavicsos ösvényre, s leült gondolkozni. Komoly eset volt ez az ő számára. Régi természetrajzi könyvekben azt olvashatjátok, hogy ha a mongúz a kígyóval vívott harcában megsebesül, elszalad, s valami füvet eszik, amely meggyógyítja. Hát ez nem igaz. Az győz, akinek a szeme jobb és a lába gyorsabb - a kígyó ütni tud, a mongúz ugrani -, s ha a mongúz győz, győzelme csodálatosabb akármilyen varázsfűnél, mert a támadó kígyó feje olyan gyorsan mozog, hogy azt szemmel kísérni nem lehet.

Riki-tiki tudta, hogy ő csak afféle süldő mongúz, s annál büszkébben gondolt arra, hogy ki tudott térni egy hátulról T jövő ütés elől. Ez megnövelte az önbizalmát, s amikor Teddi odaszaladt hozzá az ösvényen, Riki-tiki szívesen várta a kényeztetést.

De éppen amint Teddi lehajolt, valami megvonaglott kissé a porban, s egy vékony hang így szólt: "Vigyázz! Én a halál vagyok." Karait volt, az a porosbarna kis kígyó, amely legszívesebben a poros földön heverész, marása éppoly veszedelmes, mint a kobráé. De olyan kicsi, hogy senki sem törődik vele, s ezért még több kárt tud tenni.

Riki-tikinek ismét kipirult a szeme, s odatáncolt Karaithoz azzal a különös, ingadozó, himbálózó mozgással, ami családjának sajátsága. Látványnak mulatságos, de oly jól egyensúlyozott testtartás ez, hogy akármilyen irányban el lehet ugrani belőle: nagy előny, ha kígyóval verekszik valaki. Riki-tiki tudtán kívül veszedelmesebb dolgot cselekedett, mintha Naggal harcolna, mert Karait olyan kicsi, és oly gyorsan fordul-perdül, hogy hacsak Riki közvetlenül a nyakszirtjébe nem harap, szemébe vagy szájába kapja a visszaforduló kígyó döfését. De Riki minderről semmit sem tudott: a szeme vérbe borult, ő maga ingadozott előre-hátra, s keresett egy alkalmas helyet, amelybe belekapaszkodjék. Karait döfött. Riki félreugrott, és neki próbált rohanni, de a gonosz kis porosszürke fej egy gondolatnyira csapott le a vállától; keresztül kellett ugrania Karait testén, s a kígyó feje így is nyomban kö vette.

Teddi bekiáltott a házba:

- Nézzétek! A mongúzunk megöl egy kígyót! - És Riki-tiki hallotta, hogy Teddi mamája felsikolt. Apja kirohant egy bottal, de mire odaért, Karait túlságos nagy lendülettel döfött előre. Riki-tiki ugrott egyet, felszökött a kígyó hátára, erősen lesunyta a fejét a mellső lábai közé, beleharapott oly közel a nyakához, ahogy csak hozzáférhetett, s azzal elgurult. Ez a harapás megbénította Karaitot, s Riki-tiki éppen hozzálátott, hogy a farkánál eddegélni kezdje, ahogy a famíliája szokta ebédnél - de ekkor eszébe jutott, hogy a jóllakottság lassúvá teszi a mongúzt, s ha mindig erős és fürge akar maradni, meg kell őriznie a soványságát.

Továbbment, hogy a ricinusbokrok alatt megfürödjék a porban, s azalatt Teddi apja botjával verte a halott Karaitot. "Mire való ez? - gondolta magában Riki-tiki. - Elintéztem már én a dolgot!" - Aztán Teddi mamája felkapta a porból, és magához szorította, s azt kiáltotta, hogy megmentette Teddit a haláltól; apja pedig azt mondta, hogy ez a gondviselés, Teddi meg nagy, ijedt szemmel bámult rá. Riki-tikit mulattatta ez a nagy hűhó, amit persze nem értett meg. Teddi mamája éppen úgy Teddit is dédelgethette volna, amiért a porban játszott.

Riki-tiki tökéletesen meg volt elégedve magával.

Aznap vacsoránál az asztalon sétált a borospoharak közt, és agyonehette volna magát a legpompásabb harapnivalókkal; de eszébe jutott Nag és Nagaina, s bármily kellemes volt is, hogy Teddi mamája becézgette, simogatta, Teddi meg a vállára ültette: egyszer-egyszer vérbe borult a szeme, s nekieresztette hosszú harci kiáltását: Rik-tik-tiki-tiki-csk!

Teddi magával vitte az ágyába, s erősködött, hogy Riki-tiki ott aludjék vele az álla alatt.

Riki-tiki sokkal jobb nevelésű volt, semhogy megharapja vagy megkarmolja, de mihelyt Teddi elaludt, éji sétára indult a ház körül, s a sötétben nekiszaladt Csucsundrának, a pézsmapatkánynak, aki a fal mentén mászkált. Csucsundra egy megtört szívű kis állat. Egész éjjel vinnyog, nyivog, igyekszik összeszedni a bátorságát, hogy kirohanjon a szoba közepére, de soha nem jut odáig.

- Ne ölj meg! - mondta Csucsundra szinte sírva. - Ne ölj meg, Riki-tiki!

- Azt hiszed, hogy egy kígyóölő pézsmapatkányokra fanyalodik? - mordult rá megvetően Riki-tiki.

- Aki kígyót öl, kígyó által vész el - mondta Csucsundra bánatosabban, mint valaha. - És hátha Nag egyszer összetéveszt bennünket valami sötét éjszakán?

- Ez a veszély nem fenyeget - mondta Riki-tiki -, hiszen Nag a kertben van, te pedig, tudom, nem teszed oda a lábadat.

- Rokonom, Csua, a patkány beszélte - kezdte Csucsundra, de elakadt a szava.

- Mit beszélt?

- Pszt! Nag mindenütt jelen van, Riki-tiki. A kertben kellett volna beszélned Csuával.

- De nem beszéltem, hát neked kell elmondanod. Gyorsan, Csucsundra, különben meg haraplak!

Csucsundra leült, és olyan keservesen sírt, hogy a könnyek csak úgy patakzottak le a bajuszán.

- Szegény, nyomorult teremtés vagyok - zokogta. - Sohase volt annyi bátorságom, hogy kirohanjak a szoba közepére. Pszt! Nem mondhatok semmit. Nem hallod, Riki-tiki?

Riki-tiki fülelni kezdett. A házban mélységes csönd volt most is, Riki-tiki mégis meghallotta a leghalkabb percegést a világon. Olyan halk nesz volt az, mint a darázs sétálása az ablaküvegen: a kígyópikkely száraz horzsolódása a téglán.

- Ez Nag vagy Nagaina - mondta magában -, s a fürdőszoba-kifolyóba mászik be. Igazad van, Csucsundra; beszélnem kellett volna Csuával.

Belopózott Teddi fürdőszobájába, de ott nem volt semmi; átment a Teddi mamájáéba. A sima vakolt fal alján ki volt véve egy tégla, hogy lefolyása legyen a fürdővíznek, s amikor Riki-tiki elsurrant a téglával kirakott rész mellett, meghallotta Nag és Nagaina suttogását odakünn a holdvilágon.

- Ha a házban nem marad ember - szólt Nagaina az urához -, neki is el kell menni, s a kert ismét a miénk lesz. Csak menj be nyugodtan, és jusson eszedbe, hogy azt a nagy embert kell először megmarni, aki Karaitot megölte. Aztán gyere ki, és szólj nekem, s akkor majd együtt vadászunk Riki-tikire.

- De bizonyos vagy abban, hogy használ valamit, ha megöljük ezeket az embereket? - kérdezte Nag.

- Azzal mindent megnyerünk. Amikor nem laktak emberek a házban, ugye, hogy mongúz sem volt a kertben? Amíg a ház üres, mi vagyunk a kert királyai; és ne feledd, hogy mihelyt a dinnyeföldben felpattannak a tojásaink (az pedig már holnap is megtörténhetik), a kicsikéknek helyre és nyugalomra lesz szükségük.

- Erre nem gondoltam - mondta Nag. - Megyek. De fölösleges, hogy aztán Riki-tikire vadásszunk. Megölöm a nagy embert meg a feleségét s a gyereküket is, ha lehet, aztán nyugodtan odébbállok. Üres lesz a ház, és Riki-tiki elmegy.

E szavak hallatára Riki-tiki egész teste bizseregni kezdett a dühtől és a gyűlölettől. Nag feje átbújt a kifolyón, s utánatekergett öt láb hosszú hideg teste. Akármilyen haragos volt is Riki-tiki, erősen megijedt a kobrakígyó nagyságának láttára. Nag összehengergett, fölemelte fejét, belebámult a fürdőszoba sötétjébe, és Riki látta a szeme villogását. "Ha itt ölöm meg, Nagaina tüstént megtudja; ha a nyílt padlón támadom meg, ő kerül előnyös helyzetbe. Mit csináljak?" - tűnődött Riki-tiki-tévi.

Nag erre-arra ringatózott, aztán Riki-tiki hallotta, amint iszik a legnagyobb vizeskorsóból, amivel a fürdőkádat szokták megtölteni.

- Ez jólesett - mondta a kígyó. - No mármost: amikor Karaitot megölték, a nagy embernek botja volt. Lehet, hogy most is vele van, de amikor fürödni jön reggel, nem lesz nála a bot. Várok, amíg ide nem jön. Nagaina, hallod? Itt a hűvösön várom meg a nappalt.

Kívülről nem jött válasz, így hát tudta Riki-tiki, hogy Nagaina elment. Nag körös-körül csavarta testével a vizeskorsó hasas alját, Riki-tiki pedig csöndben volt, mint a halál. Egy óra múlva megindult a korsó felé, egyenként moccantva minden izmát. Nag aludt, s Riki-tiki nézte nagy hátát, azon törve a fejét, hol haraphatna bele legjobban. "Ha első ugrásra nem töröm el a gerincét - gondolta magában Riki -, akkor tud még harcolni; ha pedig harcol. . . Ó, Riki!" Megnézte, milyen vastag a kígyó nyaka a csuklya alatt - bizony túlságosan vastag volt; ha pedig a farka közelében harapja meg, azzal csak megvadítja Nagot. "A fejébe kell belekapni - döntötte el végül -, a fejébe, a csuklyája fölött, s ha egyszer ott vagyok, és fogom, nem eresztem el többet."

Azzal nekiugrott. A fej kissé távolabb volt a vizeskorsótól, a hajlása alatt. Amint Riki fogai összezáródtak, nekifeszítette hátát a vörös agyagedény hasának, hogy fejét lenyomva tarthassa. Ez csak egy másodpercnyi könnyebbséget szerzett neki, de azt tőle telhetően kihasználta.

Aztán Nag úgy csapkodta ide-oda, ahogy a kutya szokta a patkányt - jobbra-balra a padlón, föl s le, körös-körül, nagy körökben; de a szeme piros volt, s keményen kitartott, miközben a teste végigsöpörte a padlót, fölforgatta a bádog merítőkannát, a szappantartót, a kefét, s hangosan nekivágódott a fürdőkád bádoglemez oldalának. Közben mind erősebben összeszorította az állkapcsát, mert bizonyos volt afelől, hogy halálra fogják paskolni, s a család becsületéért úgy akarta, hogy összezárt fogakkal találjanak rá. Szédült, mindene fájt, s úgy érezte, hogy darabokra rázódik szét - amikor egyszerre csak mintha mennydörgés csattant volna éppen a háta mögött; forró szél sodrása fosztotta meg az eszméletétől, piros tűz perzselte meg a bundáját. A nagy embert fölébresztette a lárma, s dupla puskájának mind a két töltényét beléeresztette Nag csuklyájába.

Riki-tiki még mindig belekapaszkodott, behunyt szemmel, mert most aztán tökéletesen bizonyos volt abban, hogy meghalt; de a fej nem mozdult, a nagy ember pedig fölvette őt, És így szólt:

- Nézd, Aliz, megint a mongúz; ez a kis teremtés most a mi életünket mentette meg. - Aztán bejött Teddi mamája igen halványan, s látta Nag maradványait; Riki-tiki pedig elvánszorgott Teddi hálószobájába, s az éjszaka hátralevő felét azzal töltötte, hogy óvatosan rázogatta tagjait: nem tört-e negyven darabra, ahogy képzelte volt.

Reggelre még mindig merev volt a teste, de meg volt elégedve a munkájával. "Hanem most Nagainával kell végezni, az pedig öt Nagnál is rosszabb, s nem lehessen tudni, mikor pattannak föl azok a tojások, amikről beszélt. Uramisten! Muszáj Darzival beszélnem" - gondolta magában.

Riki-tiki meg sem várta a reggelt, kirohant a tüskebokorhoz, ahol Darzi torkaszakadtából fújta diadalénekét. Nag halálának híre végigfutott a kerten, mert kisöpörték és a szemétdombra hajították a testét.

- Ó, te ostoba tollseprő, te! - riadt rá bosszúsan Riki-tiki. - Hát ilyenkor kell énekelni?

- Nag meghalt, meghalt, meghalt! - énekelte Darzi. - A hős Riki-tiki belekapaszkodott a fejébe, és nem engedte el. A nagy ember kihozta a durranóbotot, és Nag két darabra szakadt! Soha többé nem falja fel a fiókáimat!

- Hát ez körülbelül mind igaz, de hol van Nagaina? - szólt Riki-tiki gondosan körül nézve.

- Nagaina odament a fürdőszoba lefolyójához, és hívta Nagot - folytatta Darzi -, és Nag ki is jött egy bot hegyén; a söprögető szolga felszúrta egy bot végére, és kidobta a szemétdombra. Ó, zengjük a dicső, piros szemű Riki-tiki dicséretét! - és Darzi felfújta a torkát, és énekelt.

- Csak fel tudnék mászni a fészkedbe, valamennyi fiókádat kihajigálnám! - kiáltott rá Riki-tiki. - Te se tudod, minek mikor van itt az ideje. Te persze biztonságban vagy a fészkedben, de nekem idelenn háborúskodnom kell. Hagyd abba egy kicsit azt a kornyikálást, Darzi !

- A nagy, a szépséges Riki-tiki kedvéért elhallgatok - mondta Darzi. - Mi baj, ó, a rettentő Nag dicső megölője?

- Harmadjára kérdem: hol van Nagaina?

- A szemétdombon, az istálló mellett, Nagot gyászolja. Ó, nagy és dicső a fehér fogú Riki-tiki!

- Ördög vigye az én fehér fogamat! Hallottad-e, hogy hol őrzi a tojásait?

- A dinnyeágyásban, a fal felé eső végén, ahová majdnem reggeltől estig tűz a nap. Három hete, hogy elrejtette.

- És sohase jutott eszedbe, hogy ezt érdemes volna nekem megmondani? A fal felé eső végén, azt mondod?

- Csak nem eszed meg a tojásait, Riki-tiki?

- Megenni éppen nem eszem meg. Darzi, ha egy csöpp eszed van, odarepülsz az istállóhoz, úgy teszel, mintha el volna törve a szárnyad, és idehajszoltatod magad Nagainával ehhez a bokorhoz. A dinnyeágyáshoz akarok férkőzni, de ha most mennék oda, meglátna.

Darzi afféle madáreszű kis teremtés volt, akinek fejében sohasem fért meg több egy gondolatnál egyszerre; mert tudta, hogy Nagaina gyerekei is tojásból lesznek, mint az övéi, hát nem értette meg egyhamar, hogy tisztességes dolog megölni őket. De a párja értelmes madár volt; tudta, hogy a kobratojásból fiatal kobrák kelnek ki; elrepült hát a fészkéről, s otthagyta Darzit, hogy melengesse a kicsikéket, és énekeljen tovább Nag haláláról.

Darzi sok mindenben olyan volt, mint egy igazi férfi.

A párja ott röpködött Nagaina előtt a szemétdomb tájékán, s felkiáltott:

- Ó, ó, eltörött a szárnyam! Az a házbeli fiú kővel hajított meg, és eltörte. - Aztán még keservesebben röpködött, bukdácsolt.

Nagaina fölemelte fejét, és azt sziszegte:

- Miért szóltál Riki-tikinek, amikor megölhettem volna? Szavamra, rosszabb helyet nem is választhattál volna a törött szárnyadnak! - Azzal megindult a madár felé a porban csúszva.

- Kővel törte el a fiú! - sikoltotta Darzi párja.

- No, hát vigasztaljon meg halálodban, hogy én leszámolok azzal a fiúval. Ma reggel óta a szemétdombon hever az uram, de éjszakára nagyon csendes lesz az a fiú a házban. Mit szaladsz előlem? Úgyis megfoglak. Nézz rám, te kis buta!

Hanem ennél okosabb dolga is volt Darzi párjának, mert az a madár, aki egy kígyó szemébe néz, úgy megrémül, hogy mozdulni sem tud. Tovább röpködött, fájdalmasan csipogva, sohasem távolodva el a földtől, s Nagaina gyorsabban iramodott utána.

Riki-tiki hallotta, hogy a ház felé mennek az ösvényen, az istálló felől, s nyargalt a dinnyeágyásnak a fal felé eső végéhez. Ott, a dinnyék meleg fészkében ravaszul elrejtve huszonöt tojást talált. Akkorák voltak, mint egy bantamtyúk tojásai; de nem héj födte őket, hanem fehéres bőr.

- Épp jókor jöttem, egy nappal sem korábban a kelleténél - mondotta, mert látta az összetekerőzött pici kobrákat a bőr alatt, s tudta, hogy amely pillanatban kiszabadulnak, meg tudnak ölni egy embert vagy egy mongúzt. Leharapta a tojások hegyét, amily gyorsan csak tudta, gondja volt rá, hogy összeroppantsa a kis kobrákat, s felforgatta a fészket, hogy meglássa: nem hagyott-e épen vagy egyet. Végül már csak három tojás maradt, s Riki-tiki csöndesen elnevette magát - de ekkor éles sikoltást hallott :

- Riki-tiki, a ház felé vezettem Nagainát, fölment a verandára, és - ó, gyere gyorsan - ölni akar!

Riki-tiki összeroppantott két tojást, hátrafelé bucskázott le a dinnyeágyásról, szájában a harmadik tojással, s úgy vágtatott a veranda felé, ahogy csak a lába bírta. Teddi meg az apja meg az anyja reggelinél ültek, de Riki-tiki látta, hogy nem esznek. Kővé meredve ülnek a helyükön, s az arcuk fehér. Nagaina összetekeredett a Teddi széke mellett levő gyékényen, ahonnét könnyűszerrel elérhette a fiú csupasz lábát, ingadozott ide-oda, és diadaléneket zümmögött.

- Nagy ember fia, aki Nagot megölte - így szólt -, maradj nyugton. Még nem vagyok készen. Várj egy kicsit. Üljetek csendesen mind a hárman. Ha megmozdultok, döfök, s ha nem mozdultok, akkor is döfök. Ó, bolondok, akik az én páromat megölték!

Teddi szeme az apjáéra meredt, de az apja sem tehetett mást, csak azt suttogta:

- Ülj csöndesen, Teddi. Nem szabad mozdulni. Maradj nyugton, Teddi.

Ekkor ért oda Riki-tiki. Felkiáltott:

- Fordulj meg, Nagaina! Fordulj meg és harcolj!

- Mindent a maga idején - mondta Nagaina, szemét se mozdítva. - Veled is leszámolok tüstént. Nézd a kedves barátaidat, Riki-tiki! Némák és fehérek, félnek. Mozdulni sem mernek. Ha egy lépéssel közelebb jössz, döfök.

- Nézd meg a tojásaidat - mondta Riki-tiki -, a dinnyeágyásban a fal mellett. Eredj, és nézd meg, Nagaina!

A nagy kígyó félig megfordult, s meglátta a tojást a verandán.

- Jaj ! Add ide ! - mondotta.

Riki-tiki két lábra fogta a tojást, s a szeme vérvörösre gyulladt.

- Mi az ára egy kígyótojásnak? Egy ifjú kobrának? Egy ifjú királykobrának? Az egész fajzat utolsó-legeslegutolsó sarjának? Mert a többit már mind a hangyák eszik a dinnyeágyás körül.

Nagaina egyszeribe megfordult, s megfeledkezett mindenről azért az egy tojásért, és Riki-tiki látta, hogy Teddi apja gyorsan kinyújtja nagy kezét, vállon ragadja Teddit, s a kis teásasztal fölött magához rántja, épségben kimentve Nagaina közeléből.

- Felsültél! Tik, tik, tik! Rik-tik-tik! - kacagott Riki-tiki! - A fiú megmenekült, és én voltam, én, aki csuklyára fogta ma éjszaka Nagot a fürdőszobában. - Azzal elkezdett egyszerre mind a négy lábával fölugrálni a levegőbe, a fejét leszegve. - Dobált ide, dobált oda, de lerázni nem tudott. Meghalt, még mielőtt a nagy ember kettészakította. Én tettem ezt. Riki-tiki-tik-tik. Gyere hát, Nagaina! Gyere, és küzdj meg velem! Nem sokáig özvegykedel.

Nagaina látta, hogy Teddit már meg nem ölheti, a tojás pedig ott van Riki-tiki két mancsa közt.

- Add ide a tojást, Riki-tiki! Add ide az utolsó tojásomat, s én úgy elmegyek, hogy vissza se jövök többé - mondta a csuklyáját összehúzva.

- Az ám, úgy elmégy, hogy vissza se jössz többé, mert a szemétdomra kerülsz Nag mellé.

Harcolj, özvegy! A nagy ember bement a puskájáért! Harcolj!

Riki-tiki ott ugrált Nagaina körül, éppen csak arra ügyelve, hogy kívül maradjon a döfése távolságán; kis szeme vöröslött, mint az izzó parázs. Nagaina összetekeredett, és feléje sújtott. Riki-tiki fel- és hátraugrott. Nagaina újra meg újra sújtott, s feje mindannyiszor lekoppant a veranda gyékényére, újra összetekeredett, mint az órarugó. Aztán Riki-tiki körültáncolta, hogy a háta mögé kerülhessen. Nagaina pedig megfordult, hogy a feje szemközt legyen az övével. Farka olyan zörgéssel súrolta a ,, gyékényt, mint amikor száraz leveleket sodor a szél.

Riki-tiki megfeledkezett a tojásról. Az még ott hevert a verandán, s Nagaina mind közelebb került hozzá. Végre - amikor Riki-tiki éppen szusszant egyet - szájába kapta, a veranda lépcsője felé fordult, s mint a nyíl, repült végig az ösvényen. Riki-tiki utána. Ha a kobra életrehalálra fut, olyan gyors, mint a ló nyakára lesújtó ostorszíj.

Riki-tiki tudta, hogy el kell fognia, különben az egész baj újrakezdődik. Nagaina egyenesen a tüskebokor körül növő magas fű felé igyekezett, s Riki-tiki rohantában hallotta, hogy Darzi még mindig fújja a maga bolondos kis diadalénekét.

De Darzi párja bölcsebb volt. Felröppent fészkéről, amikor Nagaina arra jött, s a kígyó feje fölött kezdett röpdösni. Ha Darzi is segít, talán rábírhatják, hogy megforduljon; de Nagaina csak összehúzta csuklyáját, és továbbrohant. Ám még ez a pillanatnyi késedelem is elég volt, hogy Riki-tiki a nyomába érjen, s amikor besiklott abba a patkányodúba, ahol Naggal éltek, Riki-tiki apró fehér fogával belekapaszkodott a farkába, és lement vele együtt. Márpedig nem sok mongúz akad, akármilyen bölcs és öreg legyen is, aki szeret a kobrának utánamenni az üregébe. Az üregben sötét volt, és Riki-tiki nem tudhatta, mikor tágul ki annyira, hogy Nagainának helye legyen megfordulni és feléje döfni. Vadul csimpaszkodott a farkába, és kinyújtotta a lábait, hogy fék gyanánt szolgáljanak a forró, nedves föld vaksötét lejtőjén.

Aztán nem hullámzott tovább a fű az üreg szájánál, s Darzi azt mondta:

- Vége Riki-tikinek! Fújjuk el a halottasénekét. A hős Riki-tiki meghalt. Mert Nagaina bizonyosan megöli a föld alatt.

Elfújt hát egy gyászos éneket, amelyet abban a pillanatban talált ki, s éppen amikor a legmeghatóbb részhez ért, újra megrezdült a fű, és Riki-tiki piszokkal borítva, egyenként húzogatta ki tagjait az üregből, s nyalogatta a bajuszát. Darzi kurta kiáltással elhallgatott.

Riki-tiki kirázott egy kis port a bundájából, és prüsszentett.

- Végre - mondotta. - Az özvegy nem jön ki többé. - A fűszálak közt élő vöröshangyák meghallották, s egymás után igyekeztek lefelé, hogy meglássák, igazat mondott-e.

Riki összehengeredett a fűben, s elaludt, ahol volt - aludt, aludt késő délutánig, mert kemény munkát végzett ma.

- Most pedig - mondotta, amikor fölébredt - visszamegyek a házba. Mondd el a Rézverőnek, Darzi, az majd az egész kertnek hírül adja, hogy Nagaina meghalt.

A Rézverő madár éppen olyan hangot ad, mint amikor kis kalapáccsal vernek egy rézüstöt; s azért cselekszi ezt folyvást, mert ő a kisbíró minden indiai kertben, ő kiált ki minden újságot akárkinek, aki meghallgatja. Amint Riki-tiki a ház felé haladt az ösvényen, már hallotta is a "halljátok! halljátok!" kiáltást, mint valami apró, ebédre szólító gong szavát; aztán keményen: - Ding-dong-tokk! Nag meghalt - dong! Nagaina meghalt! - Ding-dongokk! - Erre az egész kertben minden madár énekelni, minden béka kuruttyolni kezdett; mert Nag és Nagaina éppen úgy szerette a békát, mint az apró madarat.

Amikor Riki odaért a házhoz, Teddi meg az anyja (az anyja még mindig holthalvány volt, mert többször is elájult az imént) meg az apja kijöttek, és szinte sírva fogadták; s azon az estén annyit evett Riki, hogy végül már nem bírta tovább; és Teddi vállán aludt el az ágyban, ott látta Teddi anyja, amikor késő éjszaka benézett hozzá.

- Megmentette az életünket és Teddiét - mondta az urának. - Gondold el: mindnyájunk életét megmentette!

Riki-tiki megrezzent és fölébredt. Minden mongúznak igen könnyű az álma.

- Ó, ti vagytok? - mondta. - Mit aggódtok még? Valamennyi kobra meghalt; és ha nem halt volna meg - itt vagyok én.

Riki-tikinek volt ám jussa, hogy büszke legyen; de nem szállt fejébe a büszkeség, s őrizte a kertet, ahogy mongúzhoz illik, foggal, ugrással, szökéssel, harapással - amíg csak akadt egy kobra, amely be merte dugni fejét a falak közé.

DARZI ÉNEKE
(Riki-tiki-tévi tiszteletére)

Víg dalú szűcs vagyok én,
dupla az én örömem:
mennybeható a zeném,
s házamat öltögetem.

Egyre szövöm muzsikám, ugyanakkor a házamat öltögetem.

Zengj a kicsiknek, anyó,
öntsd szaporán dalodat!

Már a fiókafaló
fekszik a bokrok alatt.

Holtan a rózsa tövén az a rém kiterült a bozótok alatt.

Lám, ki legyőzte: ki az?
hol lakik ő, az erős?

Riki, a bátor, igaz,

Tiki, a tűzszemű hős,

Riki-tiki-tévi, az isteni karmú, a mennyei tűzszemű hős!
Áldja ezer csipogó,
tárva faroklegyezőt,
zengi fiilemileszó
s én, valamennyi előtt!

Flaska-bozontú, piros-szemű Riki: örökre magasztalom őt!
(Itt Riki-tiki közbevágott, ezért a dal többi része elveszett.)

A fehér fóka

Te fókafióka, az éj beborít már,
zölden ragyogó vizeink feketék.

A Hold a habok tarajára lesétál,
zúgás teletölti a part üregét.

Rengő habok árja neked puha párna,
apró uszonyos, kucorodj le, pihenj!

Ne jöjjön a cápa, se szél suhogása,
tengerhintán aludjál szelíden!

Fóka-altatódal

Sok esztendeje már annak, hogy ez az eset megtörtént, egy Novasztosna vagy másként Északkeleti-fok nevű helyen, Szent Pál szigetén, messze-messze a Bering-tengeren, Limmersin, a téli ökörszem mondta el nekem, amikor a szél odafújta egy Japán felé haladó gőzös kötélzetére. Levettem szegénykét, kabinomba vittem, melengettem, etettem néhány napig, amíg annyira meg nem erősödött, hogy visszaröpülhessen Szent Pál szigetére. Igenigen furcsa kis madár ez a Limmersin, de az igazmondáshoz - ahhoz ért.

Novasztosna vidékén csak az fordul meg, akinek dolga van ott, rendes dolga pedig senki másnak nincs, csak a fókának. Nyári hónapokban százával-ezrével jönnek a hideg, szürke tengerről, mert a novasztosnai part a világ minden más helyénél alkalmasabb a fókáknak.

Tudta ezt Kaffogó, s akármerre volt is, minden tavasszal elúszott Novasztosnába, egyenesen, mint egy torpedóhajó, s egész álló hónapig verekedett társaival, hogy jó helyet kapjon a sziklákon, minél közelebb a tengerhez. Kaffogó tizenöt esztendős, hatalmas, szürke bundás fóka volt, szinte sörényt viselt a vállán, s hosszú, veszedelmes ebfogak álltak ki a szájából. Ha mellső uszonyaira támaszkodva fölegyenesedett, több mint négylábnyira emelkedett a föld fölé; súlya pedig - ha ugyan valakinek lett volna annyi bátorsága, hogy megmérje - közel járt hétszáz fonthoz. Egész teste vad küzdelmek nyomait viselte, de mindig kész volt arra, hogy új küzdelembe elegyedjék. Fejét félrehajtotta, mintha nem merne ellenfelével szembenézni; aztán előrevágta gyorsan, mint a villám - s amikor hatalmas foga már benne volt a másik fóka nyakában, próbálhatott az menekülni - hiába.

De azért Kaffogó sohasem üldözte a megvert fókát, mert ezt tiltották a Tengerpart Törvényei. Neki csak az kellett, hogy helye legyen a tenger mellett a családjának, de mert minden tavasszal negyven-ötvenezer másik fóka is ugyanerre a célra törekedett, hát a parton vége-hossza nem volt a félelmetes üvöltésnek, ugatásnak, kaffogásnak, vonításnak.

Egy kis emelkedésről , amelyet Hutchinson Dombjának neveztek, három és fél mérföldnyi területen lehetett végiglátni, amely telis-tele volt verekedő fókákkal; a parton megtörő hullámokban egymást érte a kifelé igyekvő, verekedni készülő fókák feje. Verekedtek a vízben, verekedtek a homokban, verekedtek a fókatanyák simára koptatott bazaltszikláin; mert éppen olyan ostobák és összeférhetetlenek voltak, mint az emberek. Az asszonyaik sohasem jöttek a szigetre május vége vagy június eleje előtt, mert eszük ágában sem volt, hogy darabokra tépessék magukat; a fiatal, két-három-négy esztendős fókák pedig, kik családot még nem alapítottak, bementek a szárazföldre, vagy félmérföldet bukdácsolva a verekedők sorain keresztül; seregestül, csordástul játszadoztak a homokdombok közt, s letapostak minden szál zöld növényt, ami a föld alól kimerészkedett. Ezeket hollusikinak, legényeknek hívták, s csak Novasztosnában voltak vagy két-háromszázezren. Egy tavaszi napon Kaffogó éppen a negyvenötödik verekedésével végzett, amikor Matka - szelíd, sima szőrű, kedves szemű felesége - kibukkant a tengerből. Kaffogó megragadta a nyakszirtjénél, s lecsapta elfoglalt tanyájára, nyersen rákaffogva:

- Már megint későn jössz, mint rendesen! Hol voltál?

Kaffogó semmit sem szokott enni abban a négy hónapban, amit a tengerparton töltött, s így rendesen rosszkedvű volt. Matkának volt esze, hogy ne feleseljen vele. Körülnézett, és azt búgta:

- Milyen kedves vagy! Megint a régi helyünket foglaltad el!

- Meghiszem azt - mondta Kaffogó. - Nézz csak rám! Összevissza volt karmolva, és húsz helyen is vérzett; fél szemére majd megvakult, oldaláról cafatokban lógott a bőr.

- Ó, ti férfiak, ti férfiak! - sápítozott Matka, hátsó uszonyával legyezgetve magát. - Miért nem tudtok észre térni, hogy békésen válogassátok ki a helyeteket? Olyan vagy, mintha a Gyilkos Bálnával verekedtél volna.

- Hiszen egyebet se tettem május közepe óta, csak verekedtem. A tengerpart átkozottul zsúfolva van az idén. Legalább száz Lukannon-parti fókával találkoztam, aki mind tanyát keresett. Miért is nem marad mindenki ott, ahová való?

- Gyakran gondoltam már, hogy sokkal boldogabbak lennénk, ha a Vidra-szigetre költöznénk erről a zsúfolt helyről - mondta Matka.

- Eh, a Vidra-szigetre csak a legények járnak! Ha odamennénk, azt mondanák rólunk, hogy megijedtünk. A látszatra is kell ügyelni, drágám.

Kaffogó büszkén szegte hátra fejét kövér válla közé, s úgy tett, mintha aludnék néhány pillanatig, de egész idő alatt azt leste, mikor kell újra verekednie. Most, hogy valamennyi fóka asszonyostul a szárazföldön volt, lármájuk mérföldekre elhallatszott a tengeren a leghangosabb viharban is. Legkevesebb egymillió fóka volt a parton - öregek, anyák, kisbabák, legények. Verekedtek, tülekedtek, bőgtek, mászkáltak, játszadoztak; bandástul, seregestül mentek el a tengerhez, és tértek vissza onnét; heverésztek minden talpalatnyi földön, ameddig a szem ellátott; csapatosan csatároztak egymással a ködben. Novasztosnában majdnem mindig köd van, csak néha bukkan elő a nap, s ilyenkor kis időre gyöngyös, szivárványos színben ragyog minden.

Kotik, Matka kicsikéje, ebben a zűrzavarban született meg. Csupa fej és váll volt, s a szeme fakó, vizeskék színű, mint a kisfókáké rendesen; de a bundájában látszott valami, amit az anyja nagyon erősen szemügyre vett.

- Kaffogó - szólalt meg végül - fehér lesz a kicsikénk!

- Tyű, üres kagyló és száraz tengerifű! - horkant fel Kaffogó. - Sose volt még a világon fehér fóka.

- Nem tehetek róla - mondta Matka -, hát ezentúl majd lesz - és elénekelte azt a hosszú, búgó fókaéneket, amellyel a fókamamák szokták elaltatni a kicsikéjüket.

Ne ússz, míg nem vagy hathetes:
uszonyod süllyed, tarkód is vele.

Kinn jégvihar ver, bálna les,
te fókacsemete.
Ármányosak ám mind, kiskutyám,
hogy rosszabb nincs sose;
de paskolj, erősödj,
s a rosszat is győzöd,
tág tenger gyermeke!

A kis kölyök persze eleinte nem értette ezeket a szavakat. Csúszkált-mászkált az anyja mellett, s megtanulta, hogy félre kell sündörögni az útból, ha apja összeverekedik egy másik fókával, s bőgve hempergőznek föl s le a síkos sziklákon. Matka le-lejárt a tengerre ennivalóért; a kicsikét csak minden másodnap etették; de akkor annyit evett, amennyi beléje fért, s szépen gyarapodott tőle.

Első cselekedete az volt, hogy bemászott a szárazföldre, s tízezrével talált magakorabeli kicsikéket; játszottak egymással, mint a kutyakölykök, aludtak egyet a tiszta homokban, aztán tovább játszottak. Az öregek ott maradtak a tanyán; nem törődtek velük; a legények a maguk helyéhez ragaszkodtak - így hát nagyszerűen játszhattak a fiókák.

Amikor Matka visszatért a tenger mélyéről, ahol halászni járt, egyenesen a játszóhelyre ment, hívta a kicsikéjét, mint az anyajuh szokta a kisbárányt, s várt, amíg meg nem hallotta Kotik kiáltását. Akkor egyenesen megindult feléje, mellső uszonyaival jobbra-balra verve-pofozva szét a többi kicsikét. Mindig sok száz anya hajszolta gyermekét a játszótéren, s keményen bánt el a többivel; de ahogy Matka mondotta Kotiknak: "Ha sáros vízben nem heversz, és meg nem rühösödöl, ha bele nem dörzsölöd a kemény homokot egy sebbe, ha viharos tengerben nem úszkálsz: itt semmi bajod nem történhetik."

A kisfóka éppoly kevéssé tud úszni, mint a kisgyerek, de boldogtalan, amíg meg nem tanul. Amikor Kotik először ment le a tengerhez, egy hullám elragadta és elborította; nagy feje lemerült, és kis hátsó uszonyai felbuktak a víz színére, éppen, mint anyja mondta neki altatódalában; s ha a legközelebbi hullám ismét vissza nem veti, megfulladt volna.

Aztán megtanult a parti tócsákban heverészni úgy, hogy a hullámok éppen csak elborítsák és fölemeljék, miközben ő uszonyaival pacskolta a vizet, de mindig nyitott szemmel figyelt a veszedelmes nagy hullámokra. Két hétig tartott, amíg megtanulta, hogyan használja az uszonyait - ezalatt ki- és bemászkált a vízbe, kaffogott, morgott, felkúszott a partra, szunyókált a homokban, aztán visszatért megint - amíg csak azt nem látta, hogy ő most már igazában a vízbe való.

No, elképzelhetitek, micsoda mulatságot csapott akkor a társaival; lebukott a bukóhullám alá, fölmerült egy tarajos hullámon, s amikor ez a hatalmas hullám visszaörvénylett, egy csobbanással ismét a partra ért, vagy farkára állt, és vakarta fejét, mint az öregek szokták; vagy Komámasszony, hol az ollót játszott csúszós, moszattal telenőtt sziklákon, amik alig emelkedtek ki a vízből. Hébe-hóba látta, amint egy vékony uszony - egy nagy cápa uszonyához hasonló - közeledett a part mentén, s tudta, hogy az a Gyilkos Bálna, a Krampusz, aki megeszi a fiatal fókát, ha megfoghatja; és Kotik ilyenkor nyílsebesen igyekezett a partra, az uszony pedig szép lassan továbblebegett, mintha nem is keresett volna ott semmit.

Október végén a fókák kezdték otthagyogatni Szent Pál szigetét; családonként, törzsenként vonultak a mély tenger felé, nem volt több verekedés a tanyákért, s a legények ott játszottak, ahol nekik tetszett.

- Jövőre - szólt Matka mama Kotikhoz - te is legény leszel; de az idén meg kell tanulnod a halfogás mesterségét.

Együtt vágtak neki a Csendes-óceánnak, s Matka megmutatta Kotiknak, hogyan kell a hátán fekve aludni, uszonyait az oldala mellett eleresztve, s úgy, hogy az orrocskája éppen csak kiálljon a vízből. Nincs a világon olyan kényelmes bölcső, mint a Csendes-óceán hosszú, ringató hullámai. Ha Kotik úgy érezte, hogy az egész bőre viszket, Matka azt mondta neki, hogy most tanulja "megérezni a vizet"; ez a csípő, csiklandó érzés azt jelenti, hogy rossz idő közeledik, s azt gyors úszással kell elkerülni.

- Hamarosan megtanulod azt is - mondotta -, hogy hova ússzál; de most egyelőre a Tengeri Malac, a delfin után megyünk, mert az nagy bölcs. - A delfineknek egész raja szökdécselt, száguldott a vízen, s a kis Kotik oly gyorsan követte őket, ahogy csak uszonya bírta.

- Honnan tudjátok ti, hogy merre kell menni? - kérdezte lihegve.

A rajvezető forgatta fehér szemét, és lebukott a víz alá.

- Viszket a farkam, fiacskám - mondotta. - Ez azt jelenti, hogy vihar van a hátam mögött.

Gyere csak tovább! Ha délre jutsz a Párás Víztől - (az Egyenlítőre gondolt) -, és viszket a farkad, az azt jelenti, hogy előtted van a vihar, és észak felé kell fordulnod. Gyere csak! Itt viszketős a víz.

Ez csak egy dolog volt abból a sok mindenből, amit Kotik tanult, mert tanult ám folyton-folyvást. Matka megtanította arra, hogyan kergesse a tőkehalat meg a félszegúszót a tenger alatti zátonyok közt; hogyan cibálja ki a menyhalat vizifüvek közt rejtőző lyukából; hogyan kerülgesse a hajóroncsokat százölnyi mélységben, egyik nyíláson be, másikon ki, mint a puskagolyó, a halak nyomában; hogyan táncoljon a hullámok hátán, amikor a villámok hasogatják végig az eget; hogyan lóbálja meg udvariasan az uszonyát a tömpe farkú Albatrosz és a Harcos Héja előtt, ha szélirányban arra szállnak; hogyan ugorjék három-négy lábnyira a víz fölé, mint a delfin, uszonyait az oldalához szorítva, farkát begörbítve; megtanította, hogy hagyjon békét a repülőhalnak, mert az csupa szálka; hogyan tépje ki futtában, tíz öl mélységben a tőkehal válla húsát, és sohase álljon meg hajókra bámészkodni, különösen evezősökre ne. Fél esztendő alatt Kotik mindent megtanult a mélytengeri halászat mesterségéből, amit érdemes volt tudni, s közben sohasem tette szárazföldre az uszonyát.

Hanem egy napon, amint szunyókálva hevert a meleg vízben, valamerre a Juan Fernández-szigeteken túl: egész testében bágyadtnak, lustának érezte magát, akárcsak az ember, amikor minden tagjában ott bizsereg a tavasz. Eszébe jutottak Novasztosna jó kemény homokpartjai (vagy hétezer mérföldnyire onnét), társainak játékai, a tengeri moszat szaga, a fókák ordítása és verekedése. Abban a szempillantásban észak felé fordult, úszott keményen, s útjában csapatostul találkozott társaival, akik mind arrafelé igyekeztek, s így szóltak hozzá:

- Szervusz, Kotik. Az idén mind legények vagyunk, eljárhatjuk a Tűztáncot a lukannoni bukóhullámok közt, s játszhatunk a friss füvön. De hol szerezted ezt a bundát?

Kotik bundája most majdnem tiszta fehér volt, s bár igen büszke volt rá, csak ennyit mondott :

- Ússzunk gyorsan! Minden csontom sóvárog már a szárazföld után. Így hát mind eljutottak azokra a partokra, ahol születtek, s hallották, amint apáik, az öreg fókák verekedtek a hömpölygő ködben.

Ezen az éjszakán Kotik eljárta a Tűztáncot az egyéves fókákkal. Nyári éjszakákon a tenger csupa tűz, Novasztosnától egészen Lukannonig, s minden fóka olyan barázdát hagy maga után, mint az égő olaj; láng villan fel, ha felugrik, s nagy, csillogó csíkokban, forgatagokban törnek meg a hullámok. Aztán bementek a szárazföldre, a legények tanyájára, hemperegtek a friss vadbúzában, s mesélgették egymásnak, hogy mi mindent csináltak tengeren jártukban. Úgy beszéltek a Csendes-óceánról, ahogy fiúk szoktak az erdőről, ahová diót szedni járnak, s ha valaki megértette volna a beszédjüket, olyan térképet készíthet az óceánról, amilyen még sose volt a világon. A három-négy esztendős legények lerohantak a Hutchinson Dombjáról, s azt kiáltották:

- Félre az útból, tacskók! A tenger mély, s ti még nem tudjátok, mi minden van benne.

Várjatok, amíg a Horn-fokot meg nem kerültétek. Hihihi! Hát te hol szerezted ezt a fehér bundát, te egyéves?

- Nem szereztem - felelte Kotik -, így nőtt. - S éppen amikor fel akarta dönteni azt, aki kigúnyolta, két fekete hajú, lapos, vörös arcú ember bukkant elő egy homokdomb mögül.

Kotik sohasem látott még embert, hát kaffantott egyet, és lesunyta a fejét. A fókalegények továbbdöcögtek néhány lépésnyire, és bután meregették a szemüket. Az a két ember pedig nem kisebb ember volt, mint Kerik Bútrin, a fókavadászok vezére, és Petelemon, a fia. Egy kis faluból jöttek, amely alig félmérföldnyire volt a fókák tanyáitól, s éppen azon tanakodtak, hogy melyik fókát hajtsák a vágóhídra (mert a fókát éppen úgy hajtják, mint a birkát) - hogy aztán fókabőr kabát váljék belőle.

- Hohó! - kiáltott Petelemon. - Nézd csak, egy fehér fóka!

Kerik Bútrin majdhogy el nem fehéredett a bőrét borító olaj és füst alatt - mert az Aleutszigetek lakója volt, s ott nem valami tiszták az emberek. Aztán imádságot kezdett mormolni magában.

- Ne nyúlj hozzá, Petelemon. Sose volt még fehér fóka a világon, amióta . . . amióta élek.

Meglehet, hogy ez az öreg Zaharov szelleme. Tavaly veszett el az öreg a nagy viharban.

- Közelébe se megyek - mondta Petelemon. - Bajt hozna rám. Igazán azt gondolod, hogy az öreg Zaharov jár vissza kísérteni? Tartozom neki valami sirálytojásokért.

- Ne nézz rá! - tanácsolta Kerik. - Siessünk azokhoz a négyévesekhez. Az embereknek kétszázat kellene megnyúzni naponként, de elején vagyunk a vadászévadnak, gyakorlatlanok még. Elég lesz száz is. Rajta!

Petelemon megzörgetett egy pár fókavállcsontot az egyik legénycsorda előtt, s azok egyszerre mereven megálltak, lihegve, szuszogva. Aztán közelebb lépett hozzájuk, s a fókák mozogni kezdtek; Kerik a szárazföld felé terelte őket, s egyik sem próbált visszatérni a társaihoz.

Száz- meg százezer fóka látta, amint ezeket elhajtják, de azért nyugodtan játszott tovább valamennyi. Kotik volt az egyetlen, aki kérdezősködött, de a társai közül egy sem tudott felelni neki, csak azt, hogy az emberek minden évben így szoktak fókákat elhajtani hat-nyolc héten át.

- Utánuk megyek - mondta Kotik, s szeme majd kiugrott, amint a csorda nyomába kezdett csúszkálni.

- Utánunk jön a fehér fóka! - kiáltott fel Petelemon. - Ez is először esik meg, hogy egy fóka maga indul el a vágóhíd felé.

- Csitt! Ne nézz hátra! - mondta Kerik. - Nem más ez, mint Zaharov szelleme! Meg kell beszélnem a dolgot a pappal.

A vágóhíd csak félmérföldnyire volt onnét, de az út egy óráig tartott, mert Kerik tudta, hogy ha a fóka gyorsan jár, megizzad, s amikor lenyúzzák, cafatokban jön le a bőre. Így hát lassan haladtak el az Oroszlánfóka Nyaka, a Webster ház mellett, míg végül el nem jutottak a Sóházig, ahonnét már nem lehetett látni a sziklákon heverő fókákat. Kotik lihegve, kíváncsian követte őket. Azt hitte, a világ végén jár, de háta mögött oly erősen hangzott a fókatanyák harsogása, mint a vonat dübörgése az alagútban. Aztán Kerik leült a mohába, elővette nehéz, ónfedelű óráját, s fél óra hosszat várta, hogy lehűljön a csorda. Kotik hallotta, hogy csöpög le kalapja karimájáról a harmattá sűrűsödött köd. Aztán odajött tíztizenkét ember, mindegyiknél három-négy hosszú, vasvégű bunkó. Kerik rámutatott egykét fókára, amelyeket a társai összeharapdáltak, vagy amelyik túlságosan izzadt. Ezeket az emberek félrerugdosták rozmár nyaka bőréből készült nehéz csizmájukkal; aztán Kerik így szólt :

- Rajta! - s az emberek elkezdték fejbe verni bunkósbotjukkal a fókákat, amilyen gyorsan csak bírták.

Tíz perc múlva Kotik nem tudott már ráismerni a barátaira, mert bőrüket lerángatták, orruktól hátsó uszonyaikig lenyúzták, és halomba dobálták a földön.

Ennyi elég volt Kotiknak. Megfordult, és vágtatni kezdett (a fóka igen gyorsan tud vágtatni rövid ideig) - vissza a tengerhez. Serkedő kis bajusza égnek meredt a rémülettől. Az Oroszlánfóka Nyakánál, ahol a nagy oroszlánfókák üldögéltek a hullámverés szélén: fejest ugrott a hideg vízbe, és kétségbeesett lihegéssel himbálózott a hullámokon.

- No, mi az? - kérdezte nyersen egy oroszlánfóka (mert az oroszlánfókák magukban szoktak élni, nem ereszkedtek le a többiekhez).

- Egyedül vagyok, nagyon egyedül! - mondta Kotik. - Megölnek minden legényt minden parton.

Az oroszlánfóka a part felé fordította fejét.

- Ostobaság - mondotta -, a barátaid éppen úgy lármáznak, mint máskor. Bizonyosan az öreg Keriket láttad, amint egy csordát eltett láb alól. Harminc esztendeje cselekszi már ezt.

- Rettenetes! - mondta Kotik, hátat fordítva a víznek, amint egy hullám nekijött, s megszilárdította helyzetét uszonyainak egy csavaros csapásával, úgyhogy teste egész hosszában fölemelkedve alig háromhüvelyknyire állt meg egy éles szirttől.

- Ezt jól csináltad egyéves létedre! - mondta az oroszlánfóka, aki meg tudta becsülni az ügyes úszást. - Hát igen, azt hiszem, szörnyű a dolog a ti szempontotokból; de hát ha ti évről évre ide jártok, persze hogy megtudják az emberek, s hacsak nem találtok olyan szigetet, ahol soha ember meg nem fordul, mindig is fognak hajtani benneteket.

- Hát nincs olyan sziget? - kérdezte Kotik.

- Húsz éve kergetem már a félszegúszókat, s még nem mondhatnám, hogy megtaláltam.

De hát figyelj ide! Úgy látszik, szeretsz olyanokkal beszélni, akik különbek nálad; menj el talán a Rozmár-szigetre, és kérdezd meg a Tengeri Szörnyet. Lehet, hogy az tud valamit.

De ne siess olyan nagyon. Hat mérföldet kell ám úszni odáig. A te helyedben előbb kimennék a partra, és szunyókálnék egyet, fiacskám.

Kotik megfogadta a jó tanácsot, odaúszott a maga partvidékére, kimászott, és aludt egy fél órát, egész testében rángatózva, fókaszokás szerint.

Aztán egyenesen nekivágott a Rozmár-szigetnek. Alacsony, lapos kis sziklasziget ez, pontosan északkeletre Novasztosnától; csupa sziklapárkány és sirályfészek, rozmárok tanyázóhelye. Éppen az öreg Tengeri Szörny közelében ért partra. A nagy, rút, puffadt, rücskös, vastag nyakú, hosszú agyarú rozmár (amilyenek a Csendes-óceán északi részében élnek) csak álmában tud udvariasan viselkedni. Most is aludt - hátsó uszonyával félig a hullámverésben, félig a szárazon.

- Ébredj ! - ordított rá Kotik, mert a sirályok eszeveszett lármát csaptak.

- Hé! Hó! Hű! Mi az?! - ébredezett a Tengeri Szörny; agyarával megdöfte a legközelebbi rozmárt, és fölébresztette; az ugyanúgy tett a szomszédjával, a szomszéd is a maga szomszédjával - végre felébredt valamennyi, és bámészkodott mindenfelé, csak arra nem, amerre kellett volna.

- Hihi! Én vagyok - mondta Kotik; fel s alá táncolva a hullámverésben. Olyannak látszott, mint egy kis fehér, házatlan csiga.

- No, hát nyúzzanak meg! - horkant fel a Tengeri Szörny, s valamennyien úgy néztek Kotikra, ahogy kaszinózó, álmos öregurak nézhetnek egy fiúcskára. Kotik éppen most nem szívesen hallgatta, ha a nyúzást emlegetik; eleget látott belőle, felkiáltott hát:

- Van-e olyan hely fókák számára, ahol ember sohasem járt?!

- Menj, és keresd meg! - mondta szemét lehunyva a Tengeri Szörny. - Eredj innét! Nekünk itt dolgunk van.

Kotik felugrott a levegőbe, mint a delfin, s torkaszakadtából kiáltotta:

- Kagylóevő! Kagylóevő!

Tudta, hogy a Tengeri Szörny soha életében nem fogott halat; folyvást kagyló és moszat után turkál, ámbár félelmetes személynek mutatja magát. Persze, ahány sirály, búvármadár meg egyéb ezerfajta vízi szárnyas csak lakott a szigeten, mind élt az alkalommal, hogy gorombáskodhassék vele, fölkapta ezt a kiáltást, s Limmersin elbeszélése szerint öt percig az ágyúlövést se lehetett volna meghallani a Rozmár-szigeten. A sziget egész népe azt kiáltotta, visította:

- Kagylóevő! Vén totyakos!

A Tengeri Szörny közben morogva, kaffogva hengergett egyik oldaláról a másikra.

- No, megmondod most? - kérdezte Kotik kifulladva.

- Eredj, és kérdezd meg a Tengeri Tehenet - mondta a Tengeri Szörny. - Ha él még, az megmondhatja neked.

- Miről ismerhetem meg a Tengeri Tehenet, ha találkozom vele? - kérdezte Kotik már indulóban.

- Az az egyetlen teremtés a tengeren, aki még a Tengeri Szörnynél is rútabb - visította egy sirály, a Tengeri Szörny orra előtt keringve. - Még rútabb és még udvariatlanabb! Vén totyakos!

Kotik nem törődött a sirályok visongásával, visszaúszott Novasztosnába. Itt észrevette, hogy senki sem nézi jó szemmel az ő gyönge próbálkozásait, hogy nyugalmas tanyát fedezzen föl a fókák számára. Azt mondták neki, hogy az emberek mindig elhajtották a legényeket - hozzátartozik ez a napi munkájukhoz -, s ha nem szeret rút dolgokat látni, hát ne menjen a vágóhídra. De a többi fóka közül senki sem látta a gyilkosát - s ez volt a különbség közte meg a barátai közt. Különben is Kotik fehér fóka volt.

- A te dolgod - mondta az öreg Kaffogó, amikor fia kalandjait végighallgatta -, a te dolgod csak az, hogy felnőj, és nagy fóka légy, mint az apád; legyen egy tanyád a parton, s akkor aztán békében hagynak. Öt esztendő múlva már nekiláthatsz a verekedésnek.

Még Matka is, a szelíd édesanya így beszélt:

- Sohase vethetsz véget a gyilkolásnak. Eredj, és játsszál a tengerben, Kotik! - És Kotik elment, eljárta a Tűztáncot, de a szívecskéje nagyon nehéz volt.

Ezen az őszön, mihelyt lehetett, otthagyta a partot, s egyedül indult útnak, mert kerek fejében egyre motoszkált valami. Elmegy, és megkeresi a Tengeri Tehenet, ha van ilyen teremtés a világon, s talál egy nyugodt szigetet, ahol jó kemény, homokos parton lakhatnak a fókák, és az ember nem találhat rájuk. Egymaga kutatta végig a Csendes-óceánt északról délig, háromszáz mérföldet is úszva egy nap s egy éjjel. Annyi kalandja volt, hogy nem is lehet azt mind elmondani; kevés híja, hogy az Óriás Cápa meg a Pettyes Cápa meg a Pöröly Cápa be nem kapta; összetalálkozott mindenféle megbízhatatlan csavargóval, amilyen annyi járja a tengert; nehézkes, előzékeny halakkal, skarlátpöttyös fésűskagylókkal, amelyek évszázadokig tapadnak egy helyhez, s nagyon büszkék erre - de sohasem találkozott a Tengeri Tehénnel, és sohasem talált kedvére való szigetet. - Ha a part jó volt és kemény, s háta mögött egy lejtő, ahol a fókák játszhattak: mindig feltűnt a láthatáron egy bálnavadászhajó füstje - bálnazsírt főztek ki rajta, és Kotik tudta, mit jelent ez. Másutt meg látta, hogy valamikor jártak fókák a szigeten, s kiirtották őket - és Kotik tudta, hogy ahol egyszer megfordult az ember, oda vissza is tér megint.

Megismerkedett egy öreg, tompa farkú albatrosszal, s ez azt mondta neki, hogy a Kerguelen-sziget az igazi otthona a békességnek és nyugalomnak. Amikor odament, majdhogy darabokra nem tépték valami gonosz fekete szirtek egy súlyos, villámlósmennydörgős, jeges viharban. De amint a viharral szembenézve továbbhaladt, látta, hogy még itt is volt valaha fókatanya. És így volt ez a többi szigeten is mindenütt, amerre csak ellátogatott.

Limmersin hosszasan felsorolta ezeket a helyeket, mert - amint mondotta - Kotik öt évet töltött kutatásaival, csak a szokásos négyhavi pihenőre tért meg évenként Novasztosnába, s legénytársai ilyenkor csúfolni szokták képzeletbeli szigetjei miatt. Elment Galápagosba - szörnyű száraz hely az Egyenlítő tájékán, majdhogy meg nem sült ott -, el a Georgiaszigetekre, a déli Orkney-szigetekre, a Smaragd-szigetre, a Kis-Fülemüle-szigetre, a Gough-szigetre, a Bouvet-szigetre, a Crossett-szigetekre s még arra az icipici szigetecskére is, amely a Jóreménység fokától délre van. De a tenger lakói mindenütt ugyanazt mondták neki. Valamikor még jártak itt fókák, de az ember kiirtotta őket. Sőt amikor ezer meg ezer mérföldnyire kiúszott a Csendes-óceánból, s eljutott egy Corrientes-fok nevű helyre (ez a Gough-szigetről visszatérőben történt) - egy sziklán talált néhány száz rühös fókát, s ezek azt mondták, hogy ide is járnak emberek.

Majdhogy meg nem hasadt a szíve; megkerülte a Horn-fokot, és visszaindult szülőhazája felé. Útközben megállapodott egy zöld fákkal teli szigeten. Itt egy ősöreg, haldokló fókát talált. Kotik halakat fogott neki, és elmondta minden búját-bánatát.

- Most - így fejezte be szavait - visszatérek Novasztosnába, s azt se bánom, ha a vágóhídra hajtanak a legényekkel.

- Próbáld meg még egyszer - mondta az öreg fóka. - Én a mazafuerai Elpusztult Nemzetség utolsó sarja vagyok; amikor az emberek százezrével öldöstek le bennünket, az a hír terjedt el a partokon, hogy valamikor egy fehér fóka jön majd északról, s nyugalmas helyre vezeti el a fókák népét. Én már öreg vagyok, és nem érem meg azt a napot, de mások meg fogják érni. Próbáld meg még egyszer.

Kotik megpödörte bajuszát (gyönyörű bajusza volt), s azt mondta:

- Én vagyok az egyetlen fehér fóka, aki valaha a tengerparton született: és akár fekete, akár fehér, én vagyok az egyetlen fóka, aki valaha új sziget keresésére vállalkozott.

Ettől megnőtt a kedve, s amikor ezen a nyáron visszatért Novasztosnába, Matka, az anyja megkérte, hogy házasodjék meg, és telepedjék le, nem legény már, hanem felnőtt fóka, vállán göndör fehér sörény, s olyan nehéz, olyan nagy, olyan bátor, mint az apja.

- Várjunk még egy évig, anyám - mondotta. - Jusson eszedbe: mindig a hetedik hullám megy be legmesszebb a part felé. Érdekes: akadt egy fókakisasszony is, aki úgy gondolkozott, hogy elhalasztja jövő évig a férjhez menést, s Kotik ezzel járta a Tűztáncot végig az egész Lukannon-parton, az új kutatóútra indulása előtt való éjszakán.

Most nyugat felé ment, mert egy nagy félszegúszóraj nyomába került, márpedig neki legalább száz font hal kellett egy nap, hogy jó erőben maradjon. Űzte a halakat, amíg ki nem fáradt, aztán összegöngyölődött, s aludt annak a fenékhullámnak az ölében, amely a Réz-sziget felé hömpölyög. A partvidéket jól ismerte; így hát éjféltájban, amikor érezte, hogy gyöngéden odavágódik egy moszattelephez, azt mondta:

- Hm, ma erős az ár - azzal megfordult a víz alatt, lassan kinyitotta szemét, és kinyújtózkodott. De fel is ugrott, mint a macska, mert valami óriási jószágokat látott, amik a sekély vízben ide-oda szaglásznak, s lelegelték a vízinövények rojtjait. - A Magellán-szoros nagy hullámaira! - morogta a bajusza alatt. - Miféle mélytengeri népség lehet ez?

Nem hasonlítottak azok se rozmárhoz, se oroszlánfókához, se közönséges fókához, tengerimedvéhez, bálnához, cápához, halhoz, tintahalhoz vagy fésűskagylóhoz - semmihez, amit Kotik valaha látott. A hosszúságuk 20-30 láb közt volt, testük olyanforma volt, mintha nedves bőrből vágták volna ki. Az arcukról csak úgy áradt a butaság; ha nem legelésztek, a farkuk végére támaszkodva ingadoztak a mély vízben, ünnepélyesen hajlongva egymás felé, s úgy lóbálgatva mellső uszonyaikat, mint kövér ember a karját.

- Hm - mondta Kotik. - Jól mulatnak, uraim? - A nagy jószágok válaszképpen hajladoztak, és legyeztek az uszonyaikkal. Amikor ismét legelészni kezdtek, Kotik észrevette, hogy felső ajkuk kétfelé van hasadva; körülbelül egylábnyira szét tudják húzni, s amikor megint összecsukják, egész rakás tengerifű van a hasadékban. Az egészet betömködik a szájukba, s ünnepélyesen rágcsálják.

- Furcsa kis táplálkozás - mondta Kotik. Újra hajlongtak, és Kotik kezdett kifogyni a béketűrésből. - Jó, jó - folytatta. - Azért hogy a mellső uszonyaitokon is van valami külön ízület, kérlek, ne parádézzatok vele. Látom, hogy kecsesen tudtok hajladozni, de én a nevetekre vagyok kíváncsi.

A hasadt ajkak megmozdultak, rángatóztak, az üveges zöld szemek bámészkodtak - de nem szóltak egy szót sem.

- Nohát - mondta Kotik -, ti vagytok az egyedüli népek a világon, akik még a Tengeri Szörnynél is rútabbak és udvariatlanabbak.

Ekkor egyszerre eszébe villant, hogy mit visított oda neki a sirály, amikor egyéves kislegény korában a Rozmár-szigeten járt - s hátrafelé bukfencezett a vízben, mert tudta, hogy most végre megtalálta a Tengeri Tehenet.

A Tengeri Tehenek tovább imbolyogtak, legelésztek, kérődztek a vízinövényeken. Kotik pedig faggatta őket mindenféle nyelven, amit csak utazásai közben megismert: márpedig a Tenger Népe majdnem ugyanannyiféle nyelven beszél, mint az emberek. De a Tengeri Tehenek nem válaszoltak, mert a Tengeri Tehén nem tud beszélni. Csak hat nyakcsigolyája van hét helyett, s a tengerbeliek azt mondják, hogy emiatt nem tud beszélni még a társaival sem; de amint tudjátok, a mellső uszonyain van egy külön ízület, ezt lengeti föl-le, jobbra-balra, s ezt használja föl esetlen jelbeszédül.

Kotiknak egész nap ég felé meredt a sörénye dühöngésében. Aztán a Tengeri Tehenek elkezdtek észak felé haladni, roppant lassan, közben meg-megállva, hogy ostoba hajladozásokkal tanácsot tartsanak egymás közt - Kotik pedig csak ment utánuk, így gondolkozván: "Ilyen hülye népséget már réges-régen kiirtottak volna, ha valami biztos szigetet nem találnak; s ami a Tengeri Tehénnek jó, jó lesz a fókáknak is. De azért nem bánnám, ha gyorsabban szednék az uszonyukat."

Keserves munka volt ez Kotiknak. A csorda sohasem haladt többet negyven-ötven mérföldnél naponta; éjszakára megállt legelészni, s egész idő alatt a part közelében maradt; Kotik úszkált körülöttük, alattuk, fölöttük, de fél mérfölddel sem tudta továbbhajkurászni őket. Amint északabbra értek, minden két-három órában megismételték hajladozó tanácskozásukat, s Kotik majd a bajuszát harapta le türelmetlenségében, amíg végül észre nem vette, hogy valami meleg vízáramlást követnek. Ettől fogva jobban megbecsülte őket.

Egy éjszaka lemerültek a csillogó vízbe, akár a bedobott kő - s amióta ismerte őket, most először kezdtek gyorsan úszni. Kotik utánuk. Csodálkozott ezen a gyorsaságon, mert sohasem álmodta volna, hogy a Tengeri Tehén jó úszó is lehet. Valami part menti szirt felé tartottak, amely mélyen lenyúlt a víz alá; tövénél sötét üreg volt húszölnyire a tenger színe alatt. Ebben az üregben haladtak tovább. Soká-soká tartott az úszás, s Kotik átkozottul nélkülözte már a friss levegőt, amikor végre kikerültek a sötét alagútból.

- Sörényemre! - mondta, amikor lihegve, prüszkölve nyílt vízre ért az alagút túlsó végén. - Hosszú lebukás volt, de megérte !

A Tengeri Tehenek szétváltak, és lustán legelésztek a legmagasabb part szélén, amit Kotik életében látott. Mérföldekre elhúzódó sima sziklák, éppen fókatanyának valók; mögöttük a szárazföld felé lejtősödő, kemény homokkal borított játékterek; bukóhullámok, amikben fókatáncot lehet járni, hosszú fű, amiben hemperegni lehet; és homokdombok, amiken föl s le lehet mászkálni - s a legjobb az egészben, amit Kotik megérzett a vízen (s a víz sohasem csalja meg az igazi fókát!) - hogy ezen a helyen ember sohasem járt.

Mindenekelőtt meggyőződött arról, hogy hal van bőven, aztán végigúszott a part mentén, és összeszámolta a szép, hömpölygő ködben félig elvesző, gyönyörűséges alacsony homokszigeteket. Északnak, a nyílt tenger irányában egész sora a zátonyoknak, sekély helyeknek, szikláknak, amik hat mérföldnél közelebb soha egy hajót sem engedhetnek a parthoz; s a szigetek és szárazföld közt mély víz húzódott egészen a függőleges szirtekig, s valahol a szirtek alatt volt az alagút szája.

- Egészen olyan, mint Novasztosna, csakhogy tízszerte különb - mondta Kotik. - A Tengeri Tehén bölcsebb, mint gondoltam. A szirteken nem jöhetnek le emberek, még ha volnának is itt; a tenger felől pedig - ott a zátonyokon minden hajó darabokra zúzódnék.

Ha van biztos hely a tengeren, hát ez csakugyan az.

Eszébe jutott az otthon hagyott fókakisasszony, de bármennyire sietős volt is, hogy Novasztosnába visszatérjen, egészen végigkutatta az új hazát, hogy odahaza minden kérdésre megfelelhessen.

Aztán lebukott a víz alá, megjegyezte az alagút száját, és nekiiramodott déli irányban.

Senki más nem is álmodhatott arról, hogy ilyen hely van itt, csak egy Tengeri Tehén vagy fóka - s amikor a szirtekre visszanézett, még Kotik is alig tudta elhinni, hogy az imént ott járt alattuk.

Hat napig utazott hazafelé, pedig nem úszott lassan; s amikor partot ért, éppen az Oroszlánfóka Nyaka fölött, az első, akivel összetalálkozott, a reá várakozó fókakisasszony volt - s tüstént meglátta a szemén, hogy végre megtalálta a rég keresett szigetet.

Hanem a legények meg Kaffogó, az apja meg a többi fóka mind kinevette, amikor elmondta a fölfedezését, s egy korabeli fiatal fóka így szólt:

- Ez mind igen szép, Kotik, de nem úgy van ám az, hogy idejössz, a jó ég tudja, honnét, s csak úgy kurtán-furcsán elparancsolsz innen bennünket. Jusson eszedbe, hogy mi megverekedtünk a tanyáinkért - ezt pedig te sohase tetted. Jobb szerettél a tengeren kószálni.

A többi fóka nevetett ezen, s a fiatal fóka kezdte jobbra-balra hányni a fejét. Éppen abban az esztendőben házasodott, s nagyra volt vele.

- Nekem nincs tanyám, amiért verekedjem - mondta Kotik. - Nem akarok mást, csak megmutatni nektek azt a helyet, ahol biztonságban lesztek. Mi értelme van a verekedésnek?

- Ó, ha meghátrálsz, akkor persze nincs több szavam - mondta rút nevetéssel a fiatal fóka.

- Velem jössz, ha legyőzlek? - kérdezte Kotik, s zöld fény lobbant meg a szemében, mert igen haragudott, hogy verekednie kell.

- Helyes - mondta hetykén a fóka. - Ha legyőzöl, veled megyek.

Nem is ért rá, hogy meggondolja magát, mert Kotik előreszegte fejét, s foga belemélyedt a fiatal fóka nyakának lebernyegébe. Aztán hátravetette magát, ledobta ellenfelét a partra, megrázta és felfordította.

Most odakiáltott a fókáknak:

- Öt esztendeig megtettem értetek mindent, ami tőlem telt! Megtaláltam nektek azt a szigetet, ahol biztonságban élhettek - de ti nem hisztek el semmit, amíg a fejeteket le nem tépik arról az ostoba nyakatokról. Hát most majd megtanítalak. Vigyázzatok!

Limmersin mondta nekem - márpedig Limmersin minden esztendőben tízezer nagy fókát lát verekedni -, hogy kicsi életében soha nem látott olyat, mint Kotiknak a fókatanya ellen intézett rohama volt. Rávetette magát a legnagyobb fókára, akit előtalált, torkon ragadta, fojtogatta, ütötte, csapkodta, amíg csak kegyelemért nem nyöszörgött, aztán félrevágta, és nekitámadt a következőnek. Hja, Kotik sohasem böjtölt négy hónapig, mint ahogy a nagy fókák teszik minden esztendőben, s mélytengeri úszókirándulása közben nagy erőre kapott. Ami pedig ennél is több: sohasem verekedett még. Göndör fehér sörénye fölborzolódott dühében, szeme lángolt, agyara csillogott - nagyszerű látvány volt.

Apja, az öreg Kaffogó látta, hogyan rohan előre, hogyan cibálja, vonszolja a szürkülő vén fókákat, mintha holmi félszegúszó halak volnának, s hogy fordítja fel maga körül a fiatal legényeket; és felordított az öreg Kaffogó:

- Lehet, hogy bolond, de a legjobb verekedő a parton! Meg ne támadd apádat, fiam!

Apád veled van!

Kotik ordított egyet válaszképpen, az öreg Kaffogó pedig odadöcögött lelógó bajusszal, dohogva, mint egy gőzmasina; Matka pedig meg Kotik jövendőbelije lekuporodtak, és bámulták a hímjeiket.

Pompás egy harc volt, mert ketten addig verekedtek, amíg egyetlen fóka is akadt, aki föl merte emelni a fejét, s aztán büszke kaffogással parádéztak fel s alá egymás mellett a parton. Éjjel, éppen amikor az északi fény át kezdett derengeni, villogni a ködön, Kotik felmászott egy csupasz sziklára, s lenézett a feldúlt tanyák, összevert és vérző fókák közé.

- No, ugye, hogy megtanítottalak benneteket! - mondotta.

- Sörényemre - kiáltotta az öreg Kaffogó mereven kiegyenesedve, mert félelmes sebei voltak -, a Gyilkos Cápa maga sem bánhatott volna el velük különbül. Büszke vagyok rád, fiam, s ami ennél is több: elmegyek veled a szigetre, ha csakugyan van ilyen sziget.

- Hahó, ti kövér tengeri disznók! Ki jön velem a Tengeri Tehén alagútjához? Feleljetek, vagy újra megtanítalak! - bömbölte Kotik.

Olyan moraj hallatszott, mint az ár zúgása a part mentén. - Megyünk! - mondta ezer meg ezer fáradt hang. - Követjük Kotikot, a fehér fókát.

Kotik ekkor válla közé ejtette fejét, és szemét büszkén lehunyta, nem volt már fehér fóka - vörös volt fejétől a farkáig. Mindegy: büszkesége nem engedte, hogy ránézzen a sebeire, vagy megérintse egyiket is.

Egy hét múlva ő meg a hadserege (közel tízezer legény és öreg fóka) elindult északnak, a Tengeri Tehén alagútja felé. Kotik vezette a sereget. Akik ott maradtak Novasztosnában, bolondnak mondták őket. De a következő tavaszon, amikor mindnyájan találkoztak a Csendes-óceán halászózátonyain, Kotik fókái olyan csodás történeteket mondtak a Tengeri Tehén alagútján túl levő új partokról, hogy egyre több és több fóka hagyta el Novasztosnát.

Persze mindez nem történt egyszerre, mert a fókának sok idő kell, amíg meghányja-veti a dolgot; de azért minden esztendőben több fóka ment el Novasztosnából meg Lukannonból meg a többi fókatanyáról azokra a nyugodt, védett partokra, ahol Kotik végigüldögéli az egész nyarat, évről évre kövérebb és erősebb, a legények pedig játszadoznak körülötte abban a tengerben, amelyet ember nem közelít meg soha.

(Egyfajta szomorú fóka-nemzeti himnusz)

Hajnalban gyülekeztünk (ó, már öreg vagyok!),
sziklákon, nyári fényben dörögtek a habok.

Dalunk túlbőgte a tengert: zengtek tűzzel teli
kétmillió hangon Lukannon öblei.

Sós zátonyok közt úszni, heverni: jó világ,
domblejtőn lecsúszni, zúgva, mint trombiták.

Vízi táncunktól éjjel a tajték csupa láz

- Lukannon öblein - de jött a fókavadász.

Hajnalban gyülekeztünk (ó, már többé soha!),
leterültünk, elsötétült tőlünk a part foka.

A foltos tenger árján, ameddig a hang futott,
dalunk kísérte mind ki jött és távozott.
Ó, lukannoni öblök! Fű a kövek között,
kanyargó, fodros zuzmó a lágy tengeri köd.

Játszóhelyünk sziklái: mind testünktől sima!

Lukannon öblei: mindnyájunk otthona!

Hajnalban gyülekeztünk. . . Megtört, szétszórt sereg,
ránk lődöztek a vízben, s kihúztak az emberek,
vagy élve tereltek sóba, vonultunk jámborul.
Ó, Lukannon hajdan! Nem ember volt az úr!

Kerekedjetek délnek! Repülj, repülj, sirály!

Hadd hallja bánatunkat a mélyvízi király!
Üres cápatojásként, mit a vihar partra vitt,
tátongjon Lukannon: ne lássa fiait!

Purun Bagát csodája

Éreztük éjjel: reng a föld.

Keltettük, rángattuk kezét;
magunk módján szerettük őt,
szívvel, mely érez, de nem ért.

Omlott a dörgő meredek,
világunk hullt, mint kőözön.

A Kicsi Nép mentette meg,
de a jó testvér mégse jön.

Gyászolj ! Mi megmentettük őt
(vadszívben is van tiszta tűz),
gyászolj többé nem ébredőt!

Más ember minket messze űz.

A langurok búcsúztató éneke

Volt egyszer egy ember Indiában: főminisztere az egyik félig független, bennszülött államnak az ország északnyugati részén. "Brahmin" volt, vagyis olyan előkelő kaszthoz - társadalmi osztályhoz - tartozott, hogy a "kaszt" szónak már nem is volt semmi különös jelentése a számára; apja pedig annak idején magas tisztséget viselt egy régi divatú hindu fejedelmi udvar tarka, szedett-vedett népsége közt. Amikor Purun Dász felnőtt, érezte, hogy a dolgok régi rendje elvonulóban van, s aki boldogulni akar a világban, annak jó lábon kell állni az angolokkal, s utánozni mindazt, amit az angolok jónak tartanak. De ugyanakkor a bennszülött tisztviselőnek a gazdája kegyét sem szabad elveszítenie. Nehéz játék volt ez, de a nyugodt, hallgatag ifjú brahmin, a bombayi egyetemen szerzett jó angol nevelésének segítségével, hidegvérrel játszotta, s lépésről lépésre haladva végül főminisztere lett a királyságnak. Vagyis magyarán mondva több valóságos hatalom volt a kezében, mint urának, a maharadzsának.

Az öreg király halála után - aki még gyanakvó szemmel nézte az angolokat vasútjaikkal és távíróikkal egyetemben - Purun Dász erősen kegyében állott az utódjának, akit angol ember nevelt; s a maharadzsa meg főminisztere (ámbár mindig ügyelt, hogy ifjú uráé legyen a dicsőség) leányiskolákat alapítottak, utakat építettek, orvosi rendelőintézeteket állítottak fel, mezőgazdasági kiállításokat rendeztek, s évenként kék borítékú könyvet adtak ki "Az Állam erkölcsi és anyagi haladásáról", nagy gyönyörűségére az angol külügyminisztériumnak és az indiai kormánynak. Igen kevés bennszülött állam volt, amely egyáltalán elfogadta az angol "haladást", mert nem hitték el - amit Purun Dász cselekedeteinek bizonysága szerint elhitt -, hogy ami jó az angoloknak, az kétszerte olyan jó lehet az ázsiai embernek.

A főminiszter nagyra becsült barátjává lett alkirályoknak, kormányzóknak, helyettes-kormányzóknak, orvosoknak, hittérítőknek, keményen lovagló angol katonatiszteknek, akik vadászni jártak az állami vadaskertekbe - meg egész sereg turistának, akik a hideg évszakban beutazták Indiát, és tanácsokat adtak, hogyan kellene csinálni a dolgokat. Üres óráiban alapítványokat létesített arra a célra, hogy honfitársai orvostudományt és ipart tanuljanak szigorúan angol módszer szerint, s tudósításokat írt az Úttörőnek, a legnagyobb indiai napilapnak, uralkodója céljait és törekvéseit magyarázgatva.

Végül ellátogatott Angliába, s amikor visszajött, roppant összegeket kellett fizetnie a papoknak, mert még olyan magas kaszthoz tartozó ember is, mint Purun Dász, elveszti a kasztját, társadalmi rangját, ha átkel a "fekete" tengeren. Londonban találkozott és beszélgetett mindenkivel, akit érdemes megismerni - világhírű emberekkel -, és sokkal többet látott, mint amennyit elmondott. Tudós egyetemek tiszteletbeli címekkel ruházták föl; beszédeket mondott, és estélyi ruhás hölgyeknek magyarázgatta az indiai társadalmi újításokat - amíg csak egész London föl nem kiáltott:

- Ilyen elragadó emberrel sohasem ebédeltünk még együtt, amióta terített asztalt láttunk!

Indiába való visszatérése után elhalmozták dicsőséggel - az alkirály maga látogatott el Purun Dász hazájába, hogy átadja a maharadzsának az "India Csillaga" nagykeresztjét (csupa gyémánt meg szalag meg zománc); s a szertartás folyamán, ágyúdörgés közben, Purun Dászt az Indiai Császárság Lovagrendjének Parancsnokává ütötték; úgyhogy a neve mostantól fogva ez volt: Sir Purun Dász, I. C. L. P.

Ezen az estén, az alkirály hatalmas sátrában rendezett vacsorán, felállott, mellén a Lovagrend jelvényével és nyakláncával; válaszolt a gazdáját éltető pohárköszöntőre, s olyan beszédet vágott ki, hogy kevés angol embertől telt volna különb.

A következő hónapban, amikor a város visszadermedt napsütötte nyugalmába, olyasmit cselekedett, amiről soha angol ember nem álmodott volna: meghalt - a világ számára.

A drágakövekkel kirakott lovagi jelvény visszakerült az indiai kormányhoz, az ügyek vezetését új főminiszterre bízták, s az alsóbb hivatalokban megkezdődött a nagy állásvadászat.

A papok tudták, hogy mi történt, s a nép sejtette, de India az egyetlen hely a világon, ahol az ember azt teheti, amit akar, és senki sem kérdi, miért; s azt, hogy Deván Sir Purun Dász, I. C. L. P. lemondott állásáról, palotájáról, hatalmáról, kezébe vette a sunnyasik vagy szent emberek alamizsnagyűjtő csészéjét, s magára öltötte földszínű ruhájukat: egyáltalán nem tekintették különös dolognak. Miként a régi törvény tanácsolja, húsz esztendeig ifjú volt, húsz esztendeig harcos - ámbár soha életében nem viselt fegyvert - és húsz esztendeig családfő. Értéke szerint használta vagyonát és hatalmát; elfogadta a megtiszteltetést, amikor útjába került; látott embereket és városokat, közel és távol; s emberek és városok hajoltak meg előtte. Most otthagyta mindezt - úgy, ahogy az ember ledob egy fölöslegessé vált köpenyt.

Mögötte - amint kiment a város kapuján, hóna alatt egy antilopbőrrel s egy rézfogantyús bottal, kezében fényezett, barna alamizsnagyűjtő csészével, mezítláb, egyedül, szemét a földre szegezve -, mögötte, mondom, éppen akkor adtak üdvlövéseket a bástyákon, boldog utódjának tiszteletére. Purun Dász bólintott. Ennek az egész életnek végé; nem maradt benne több rossz vagy jó emlék, mint egy seszínű éjszakai álom után. Sunnyasi volt - hontalan, vándor koldus, aki mindennapi kenyerének gondját embertársaira bízza; s amíg egy megosztható falat van Indiában, sem pap, sem koldus nem hal éhen. Soha életében nem evett húst, még halat is ritkán. Egy ötfontos bankóból kitellett volna személyes tápláléka minden esztendőben, amíg milliókkal rendelkezett kénye-kedve szerint. Még amikor Londonban bálványozták, akkor is békességről, nyugalomról álmodozott - a hosszú, fehér, poros indiai útról, amely telis-tele van meztelen lábak nyomával; a szüntelen lassú jövésmenésről, az orrfacsaró fafüstről, amely alkonyatkor kibodorodik a fügefák alól, ahol az utasok ülnek vacsorájuk mellett.

Amikor eljött az ideje, hogy ezt az álmot megvalósítsa; a főminiszter megtette, amit kellett - s három nap múlva könnyebb lett volna egy buborékot megtalálni az Atlanti-óceán medencéjében, mint Purun Dászt India kóbor, összegyűlő, szétszóródó embermilliói közt.

Este leterítette az antilopbőrt, ahol éppen rásötétedett - némelykor egy út menti sunnyasi-kolostorban, némelykor Kala Pir valamelyik agyagoszlopos szentélye mellett, ahol a jógik (a szent embereknek egy másik titokzatos fajtája) úgy fogadták, mint akik tudják, mennyit érnek a kasztok és osztályok különbségei; némelykor egy kis hindu falu szélén, ahol gyerekek lopózkodtak hozzá a szüleik készítette ételekkel; némelykor meg csupasz legelő határán, ahol rőzsetüzének fénye fölébresztette a szunyókáló tevéket. Mindegy volt ez Purun Dásznak - vagy Purun Bagátnak, ahogy most nevezte magát. Föld, nép, ennivaló: minden mindegy. De a lába öntudatlanul is északkelet felé vitte; délvidékről Róták felé; Rótákból Kurnulba; Kurnulból a romba do t Szamánába, aztán fölfelé a Gugerfolyó kiszáradt medre mentén, amely csak akkor telik meg vízzel, ha eső esik a hegyek között - addig s addig, hogy egy napon megpillantotta a nagy Himalája hegység távoli körvonalait.

Ekkor elmosolyodott Purun Bagát, mert eszébe jutott, hogy anyja rádzsputi brahmin születésű asszony volt; a magas hegyek közül származott, és mindig honvágyat érzett a hó - után - s hogy a hegyi vér egyetlen csöppje is visszahúzza végül az embert oda, ahová való.

- Amott - mondta Purun Bagát a Szevalik-hegylánc alacsonyabb hágóin fölfelé haladva, ahol úgy álltak a kaktuszok, mint megannyi hétágú gyertyatartó -, amott letelepszem, és a tudást keresem - és a Himalája hűs szele fütyörészett a füle körül, amint a Szimla felé vezető úton lépdelt.

Amikor utoljára járt erre, hivatalos úton volt, dobogó lovas kísérettel, hogy meglátogassa a legkedvesebb, legszeretetreméltóbb alkirályt; egy óra hosszat beszélgettek londoni közös barátaikról meg arról, hogy az indiai köznép valójában hogyan szemléli a dolgokat. Purun Bagát most nem látogatott meg senkit, hanem odatámaszkodott a sétatér korlátjához, s elgyönyörködött az alatta terpeszkedő negyvenmérföldnyi síkság csodás látványában, amíg egy bennszülött mohamedán rendőr rá nem szólt, hogy ne akadályozza a forgalmat; és Purun Bagát tisztelettel köszöntötte a törvényt, mert tudta, hogy mit ér, s ő éppen a maga törvényének keresésében járt. Aztán továbbment, s azon az éjszakán egy üres kunyhóban hált Csota Szimla mellett. Olyan ez a hely, mintha a világ vége volna - de ő még csak most volt az utazása elején.

A himalája-tibeti úton haladt, azon a tízlábnyi ösvényen, amelyet kemény sziklákból robbantottak ki, vagy fatörzsek segítségével vezettek át ezer láb mélységű szakadékok felett.

Ez az út meleg, nedves, zárt völgyekbe ereszkedik le, és fátlan, füves dombtetőkön mászik át, ahol a nap úgy éget, mint a gyújtóüveg; vagy csöpögő, sötét erdőkön kanyarog végig, ahol a fák törzsét tetőtől talpig beborítja a fapáfrány, s a fácán szólongatja párját. Tibeti pásztorokkal találkozott kutyástul, birkanyájastul; minden birka hátán egy kis batyu bórax; és vándor favágókkal és köpönyeges, takarós tibeti lámákkal, akik Indiába indultak zarándokútra; és apró, elhagyatott hegyi államok küldönceivel, akik veszettül vágtattak pettyes, tarka póni lovakon; vagy egy látogatóba menő rádzsa lovag kíséretével; de megesett az is, hogy egész áldott hosszú napon át nem látott mást, csak egy fekete medvét, amely dörmögve kutatott gyökerek után lenn a völgyben. Amikor útnak indult, az elhagyott világ zaja még a fülébe csengett, mint ahogy soká halljuk még az alagút dübörgését, amikor a vonat már áthaladt rajta; de mire a Muttiani-szoros a háta mögött volt, vége lett ennek is - Purun Bagát egyedül volt önmagával, ment, tűnődött, gondolkozott; szeme a földön, gondolata a felhők között.

Egy este az addig legmagasabb szoroson haladt át - kétnapi hegymászás után -, s havas csúcsok közé került ki, amelyek az egész látóhatárt befogták; tizenöt-húszezer láb magas hegyek közé, amelyek szinte kőhajításnyi közelségben látszottak, holott ötven-hatvan mérföldnyire voltak. A szorost sűrű, sötét erdő koszorúzta - deodár, dió, vadcseresznye, vadolajfa, vadkörte, de legtöbb éppen deodár, a Himalája cédrusa, s a deodárák árnyában állt egy elhagyott Káli-szentély. Káli másképpen: Durga, másképpen: Szitala; néha himlő ellen imádkoztak hozzá.

Purun Bagát tisztára söpörte a kőpadlót, rámosolygott a vigyorgó szoborra, csinált magának egy kis agyagtűzhelyet a szentély hátterében, leterítette az antilopbőrt friss tűlevelekre, hóna alá dugta rézfogantyús botját, és leült pihenni.

Közvetlenül alatta kezdődött a lejtő; szabadon, csupaszon ereszkedett le ezerötszáz lábnyira, ahol egy kis falu - vert föld tetejű kőházakkal - kapaszkodott a meredek hajlásba.

Körös-körül az apró, lépcsőzetes földek, mint foltokból varrt kötény a hegység térdén, s bogár nagyságú tehenek legelésztek a sima kővel körülkerített szérűskertek közt. A völgyön átnéző szemet megcsalta a tárgyak kicsisége, s első pillantásra nem lehetett elképzelni, hogy ami a szemközt levő hegyoldalban alacsony bozótnak látszik, az valójában száz láb magas fenyves. Purun Bagát látott egy sast átrepülni a roppant mélység fölött, de a nagy madár felét sem tette még meg az útnak, s már pici ponttá zsugorodott. Szétszórt felhők szállingóztak a völgy fölött, meg-megakadva a hegyek vállán, vagy fölemelkedve és szétfoszolva, amikor a szoros nyílásával egy magasságba értek. - Itt megtalálom a békességet - mondta Purun Bagát.

A hegylakónak semmiség néhány száz lábnyi mászás fölfelé vagy lefelé, s mihelyt a falubeliek meglátták az elhagyott szentélyből felszálló füstöt, papjuk felkapaszkodott a lépcsős hegyoldalra, hogy üdvözölje az idegent.

Amikor belenézett Purun Bagát szemébe - olyan szem volt ez, amely valamikor ezer meg ezer embernek parancsolt -, földig hajolt, szó nélkül elvette az alamizsnagyűjtő csészéjét, visszament a faluba, s azt mondta: - Végre van egy szent emberünk. Sohasem láttam még ilyen embert. A síkságról való - de halványszínű -, ő a brahminok brahminja, a papok papja.

- Aztán a falu asszonyai megkérdezték: - Gondolod, hogy itt marad nálunk? - és valamennyi igyekezett, hogy a legízletesebb ételeket főzze a Bagátnak. A hegyi lakók egyszerűen táplálkoznak, de azért hajdinából, kukoricából, rizsből, paprikából, a völgy patakjában fogott apró halból, a kőfalak közt épült, kéményszerű lépek mézéből, szárított nyári barackból, kurkumagyökérből, vadgyömbérből, lisztes tésztából jó dolgokat tud készíteni egy jámbor asszony, s a pap teli csészét hozott vissza a Bagátnak.

- Itt marad-e? - kérdezte a pap. - Akar-e egy tanítványt, aki alamizsnát gyűjtsön helyette? Van-e takarója a hideg ellen? Ízlett-e neki az étel?

Purun Bagát evett, és köszönetet mondott az adakozóknak. Igen, maradni szándékozik.

- Ennyi elég - mondta a pap. Legyen az alamizsnagyűjtő csésze mindig a szentély előtt, a két összefonódó gyökér közt levő mélyedésben, s gondoskodni fognak a Bagát mindennapi táplálékáról; mert a falu megtiszteltetésnek érzi, hogy ilyen ember - és félénken nézett a Bagát arcába - itt tartózkodik közöttünk.

Ezen a napon vége szakadt Purun Bagát vándorlásainak. Neki való helyre került - ahol csend van és végtelen térség. Ezzel számára megállt az idő, s ő, a szentély szájánál ülve, nem tudta volna megmondani, élő-e vagy halott; tagjainak parancsoló ember-e, vagy része a hegyeknek, a felhőknek, az esővel váltakozó napsütésnek. Halkan ismételt magában tízezerszer is egy nevet, amíg végre minden ismétlésre úgy érezte, hogy mindinkább kiszabadul a testéből, s a magasban lebeg, valami csodálatos felfedezés kapuja előtt; de éppen amikor már kinyílóban volt a kapu; teste visszarántotta, s fájdalommal érezte, hogy ismét be van zárva Purun Bagát húsába-vérébe.

A teli csészét minden reggel csöndesen letették a szentély előtt, a két ág közt levő mélyedésbe. Némelykor a pap hozta el; máskor egy Ladakból való árus, aki a faluban lakott, és szeretett volna érdemeket szerezni, baktatott fel az ösvényen, de leggyakrabban az az asszony, aki éjszaka megfőzte az ételt, s alig hallhatóan suttogta:

- Emelj szót érettem az isteneknél, Bagát. Emelj szót Ezmegezért, Annak-s-Annak feleségéért! - Olykor egy-egy bátor gyereket részesítettek ebben a megtiszteltetésben; Purun Bagát hallotta, amint lecsapta a csészét, s elfutott, amily gyorsan kis lába bírta - de a Bagát sohasem ment le a faluba. Ott terült el a lába előtt, mint egy térkép. Látta az esti összejöveteleket a szérűskertek közt levő kerek térségen - ez volt az egyetlen vízszintes hely; látta a zsendülő rizs leírhatatlan, csodálatos zöldjét, a kukorica indigókékjét, a hajdina elszórt foltjait s a maga idejében az amaránt piros virágát, amelynek apró magvát - mivelhogy nem gabona és nem is hüvelyes vetemény - böjt idején is szabadon eheti a hindu.

Esztendő fordultával a kunyhók teteje apró színarany négyszögekké változott, mert a tetőre rakták kiszáradni a kukoricacsöveket. Takarás, aratás, rizsvetés és hüvelyezés, mind a szeme előtt folyt, mind tarkította odalenn a sokszögletű földdarabkákat - ő pedig elgondolkozott mindezeken, és töprengett, hogy mi is a végső céljuk voltaképpen.

Még India népes részeiben sem ülhet valaki egy napig mozdulatlanul anélkül, hogy a vadak úgy ne ugrálnának rajta, mint valami kősziklán; ebbe a vadonba pedig, ahol jól ismerték Káli szentélyét, hamarosan visszatértek, hogy szemügyre vegyék a betolakodót. A langurok, a Himalája nagy, szürke pofaszakállas majmai voltak természetesen a legelsők, mert azoknak a kíváncsiság az életük; s amikor feldöntötték az alamizsnagyűjtő csészét, és végiggurították a földön, kipróbálták fogukat a rézfogantyús boton, és ráfintorogtak az antilopbőrre: megállapították, hogy az az ember, aki mozdulatlanul ül ott, ártalmatlan. Esténként leugráltak a fenyőkről, kezükkel kunyoráltak ennivalóért, aztán kecses mozdulatokkal elugráltak. Szerették a tűz melegét is, s köréje kuporodtak, amíg Purun Bagát félre nem tolta őket, hogy fát dobjon rá; reggelenként pedig akárhányszor azon vette észre magát, hogy egy szőrös majom osztozik vele a takaróján. A törzs egyik vagy másik tagja egész nap ott ült mellette, kibámészkodott a hóra, duruzsolt magában, és kimondhatatlanul bölcs és bánatos arcot vágott.

A majmok után jött a baraszing, az a nagy rőtvad, amely a mi szarvasunkhoz hasonlít, csakhogy erősebb nála. Agancsáról akarta ledörzsölni a mohát Káli szobrának hideg kövén, s toppantott a lábával, amikor meglátta a szentély előtt ülő embert. De Purun Bagát meg se mozdult, s a királyi szarvas lassanként odahúzódott hozzá, és orrával meglökte a vállát. Purun Bagát hűvös kezével megsimogatta a forró agancsokat, s ez az érintés megnyugtatta az izgatott állatot; lehajtotta fejét, s Purun Bagát gyöngéden ledörzsölte, lefejtette a mohát.

Ezután a baraszing elhozta tehenét és borját is - szelíd teremtések voltak, csöndesen kérődztek a szent ember takaróján -, vagy egyedül jött el éjnek idején, hogy kivegye a maga részét a friss dióból; szeme zölden csillogott a tűz fényében. Legutoljára jött a pézsmaszarvas, a legfélénkebb s szinte legkisebb rőtvad, a nagy nyúlfüleit hegyezve; még a tarkabarka, csöndes musiknába is kezdett kíváncsi lenni, hogy miért ég világosság a szentélyben, s jávorszarvaséhoz hasonló orrát odadugta Purun Bagát ölébe, a tűz körül táncoló árnyékok módjára jelenve meg és tűnve el. Purun Bagát valamennyit "testvéremnek" szólította, s halk "bái, bái!" kiáltása délben is előhívta őket az erdőből, ha meghallhatták. A Himalája fekete medvéje, a szeszélyes és gyanakvó Szóna, akinek álla alatt V alakú fehér jegy van, akárhányszor arra járt; és mert Bagát nem mutatott félelmet, Szóna nem haragudott meg, hanem figyelni kezdte, közelebb ment, kérte a maga részét a simogatásból, s kért egy kis kenyeret vagy vadbogyót. Csöndes hajnalokon, amikor Bagát felkapaszkodott a szoros legtetejére, s elnézte a havas csúcsok mentén fölemelkedő vörös napot, gyakran nyomon követte Szóna, csoszogva, dörmögve; mellső lábával kíváncsian fölemelt és türelmetlen uff kiáltással továbblódított egy-egy ledőlt fatörzset; vagy a Bagát korai lépései ébresztették fel Szónát, aki összehengeredve aludt, s a nagy fenevad két lábra állva harcra készült, amíg meg nem hallotta a Bagát hangját, és rá nem ismert legjobb barátjára.

Majdnem minden remete és szent ember, aki a nagy városoktól elvonulva él, abban a hírben áll, hogy csodákat tud tenni a vadakkal - de az egész csoda csak annyi, hogy csöndben maradnak, sohasem tesznek elhamarkodott mozdulatot, és - legalább eleinte - nem néznek egyenesen a látogatójukra. A falubeliek látták a baraszing körvonalait, amint árnyékként lopózott át a sötét erdőn a szentély mögött; látták a minault, a himalájai fácánt, amint legszebb színeiben tündökölt Káli szobra előtt; s a langurokat, amint odabenn üldögélve játszottak a dióhéjakkal. Egyik-másik gyermek is hallotta Szónát, amint medve módra magában énekelt a ledőlt sziklák mögött - s a Bagát csodatevő híre megszilárdult.

Pedig semmi sem állt távolabb tőle, mint a csodatevés. Hitte, hogy a világon minden egyetlen nagy Csoda, s ha erre a megismerésre jut az ember: olyasvalamit tud, amin elindulhat.

Bizonyossá vált előtte, hogy e világon semmi sem nagy, és semmi sem kicsi, s éjjelnappal azon igyekezett, hogy kigondolja, milyen út vezet a dolgok szívébe - vissza arra a helyre, ahonnét lelke jött valamikor.

Gondolkozás közben nyíratlan haja a vállára hullt, az antilopbőr mellett levő kőlapon egy kis mélyedést vájt rézfogantyús botjának hegye, s a fatörzsek közt levő hely, ahol az alamizsnagyűjtő csészét tartotta nap nap után, majdnem olyan sima üreggé mélyült; mint maga a barna csésze; és minden vadállat pontosan ismerte a maga helyét a tűz mellett.

A mező színe az évszakokkal változott, s a szérűskertek megteltek és kiürültek, s megteltek újra meg újra; s amint eljött a tél, a langurok újra meg újra ugrándoztak a könnyű hólombbal fedett ágakon, míg az anyamajmok tavasszal fel nem hozták bús szemű kicsinyeiket a melegebb völgyekből.

A faluban nem sok változás történt.

A pap öregebb lett, és sok kisgyerek, aki fel szokott járni az alamizsnagyűjtő csészével, most már a maga gyerekét küldte; s ha a falubeliektől megkérdezte valaki, hogy mióta él az ő szent emberük Káli szentélyében, a szoros torkánál - azt felelték: mindig is ott élt.

Aztán olyan nyári esők jöttek, amilyeneket sok esztendeje nem láttak a hegyek közt. A völgy jó három hónapig felhőbe és nedves ködbe burkolózott - szüntelenül, szakadatlanul zuhogott az eső, s egyik vihar a másikat érte. Káli szentélye többnyire a felhők fölött volt, s a Bagát egyszer álló hónapig nem pillanthatta meg a faluját; bebugyolálta egy fehér ködfelhő, amely gomolygott, hullámzott, hömpölygött, bodorodott, de sohasem szakadt le a pilléreiről, a völgy víztől csurgó oldalairól.

A Bagát egész idő alatt egyebet sem hallott, csak millió erecske csörgedezését; csöpögött a víz a fákról, folyt lenn a földön, átszivárgott a tűlevelek közt, hullott az összekuszált páfrányokról, és újonnan vájt, iszapos medrekben száguldott le a lejtőkön. Aztán előbújt a nap, és magával hozta a deodárfák meg a rododendronok finom illatát, meg azt a messziről jött, tiszta leheletet, amelyet a hegyilakók "a hó illatának" neveznek. A forró napsütés egy hétig tartott, aztán az eső még egyszer összeszedte minden erejét, s a lehulló víztömeg lenyúzta a föld bőrét, s iszappá változtatta. Purun Bagát aznap este magasra megrakta a tüzet, mert bizonyos volt abban, hogy jó barátainak szüksége van a melegre; de egyetlen vadállat sem jött oda a szentélyhez, pedig hívta, egyre hívta őket, amíg el nem nyomta az álom, s törte a fejét, hogy mi történhetett az erdőben.

Sötét éj derekán - az eső dobolt, mint ezer dob - arra ébredt egyszer, hogy rángatják a takaróját. Arrafelé nyúlt, és egy langur kis kezére tapintott.

- Jobb itt, mint a fákon - mondta álmosan, széjjelebb terítve a takarót -, bújj alá, és melegedj.

- A majom megragadta a kezét, és erősen húzni kezdte. - Hát enni akarsz? - kérdezte Purun Bagát. - Várj egy kicsit, készítek valamit.

Amint letérdelt, hogy gallyakat dobjon a tűzre, a langur a szentély ajtajához szaladt, búgó hangot adott, ismét visszafutott, s az ember térdét cibálta.

- Mi az? Mi bajod, testvér? - kérdezte Bagát, mert a langur szeme tele volt kimondhatatlan dolgokkal. - Ha csak a tieid közül csapdába nem esett valaki - de hát itt senki sem állít csapdát -, nem megyek ki ilyen időben. Nézd, testvér, még a baraszing is idejön födelet keresni!

A szarvas agancsa megcsörrent, amint behatolt a szentélybe, s nekiütődött Káli vigyorgó szobrának. Aztán lehajtotta Purun Bagát felé, és nyugtalanul kapált a lábával, félig összeszorított orrlikain sziszegő hang tört ki.

- Hé, hé, hé! - mondta ujjaival csettintve a Bagát. - Hát ez a fizetség az éjjeli szállásért? - De a szarvas az ajtó felé taszította, s eközben Purun Bagát hallotta, amint valami nyögve szétnyílik, s látta, hogy a padló két kőkockája elválik egymástól, s alatta a nyúlós föld cuppogott.

- Most már értem - mondta Purun Bagát. - Okosan tették a testvéreim, hogy ma nem telepedtek a tűz köré. Megindult a hegy. De hát akkor is: miért menjek el innét? - Pillantása az üres alamizsnagyűjtő csészére esett, s megváltozott az arca. - Mindennap jóltartottak, amióta. . . amióta idejöttem, s ha most nem sietek, élő ember nem marad a völgyben.

Csakugyan mennem kell, hogy figyelmeztessem őket. Félre onnét testvér! Hadd megyek a tűzhöz.

A baraszing kelletlenül hátrált, miközben Purun Bagát mélyen a tűzbe dugott egy fenyőfáklyát, s addig forgatta, amíg lángra nem lobbant.

- Ó, hát azért jöttetek, hogy figyelmeztessetek engem - mondta fölállva. - Különb dolgunk van ennél, különb dolgunk. Most siessünk kifelé, és add kölcsön a nyakadat, testvér, mert nekem csak két lábam van.

Jobb kezével belekapaszkodott a baraszing felborzolt oldalába, ballal a fáklyát tartotta, s kilépett a szentélyből a kétségbeesett éjszakába. Szellő se lebbent, de az eső szinte eloltotta a fáklyát, amint a nagy szarvas, farán csúszva lefelé sietett a lejtőn. Mihelyt kijutottak az erdőből, a Bagát testvérei közül többen is csatlakoztak hozzájuk. Nem láthatta, de hallotta, hogy a langurok tolonganak körülötte, s hallotta hátuk mögül Szóna "uh-uh!" kiáltását is.

Hosszú fehér haját fonatokba tapasztotta össze az eső, meztelen lába alatt csobogott a víz, sárga köntöse odatapadt törékeny öreg testéhez, de azért keményen lépdelt lefelé, a baraszingra támaszkodva. Nem volt már szent ember, hanem Sir Purun Dász, I. C. L. P., egy nagy állam főminisztere, parancsoláshoz szokott ember, aki életmentő útra indult. Mind együtt haladtak lefelé a meredek, iszapos ösvényen, a Bagát és testvérei - le egészen addig, amíg a szarvas lába neki nem koppant-botlott egy szérűskert falának, s föl nem horkant, mert emberszagot érzett. A falu egyetlen, görbe utcájának elejéhez értek, s a Bagát megverte botjával a patkolókovács rácsos ablakát, amikor fáklyája fellobbant az eresz alatt.

- Talpra, ki a házból! - kiáltotta Purun Bagát; meg sem ismerte saját hangját, mert esztendők óta nem beszélt hangosan emberfiával. - Megindult a hegy! Leszakad a hegy! Talpra, kifelé, aki odabenn van!

- Ez a mi Bagátunk - mondta a patkolókovács felesége. - A vadállataival van itt. Szedjük össze a kicsikéket, és lármázzuk fel a falut.

Házról házra szállt a kiáltás, miközben a vadállatok a szűk utcán megrekedve a Bagát körül topogtak, tülekedtek, és Szóna türelmetlenül dörmögött.

Az emberek kirohantak az utcára - mindössze hetven lélek -, s a fáklyák világánál meglátták az ő Bagátjukat, amint a megriadt baraszingot fékezi, miközben a majmok szánalmasan cibálják a ruháját. Szóna pedig hátsó lábára ülve bömböl.

- Át a völgyön, és fel a másik hegyre! - kiáltotta Purun Bagát. - Senkit se hagyjatok itt!

Megyünk utánatok! És futásnak eredtek az emberek, ahogy csak hegylakók képesek futni; mert tudták, hogy földcsuszamláskor a legmagasabb pontra kell fölmászni a völgy túlsó oldalán. Rohantak, átgázolva a völgy mélyén kanyargó kis folyón; föllihegtek a túlsó oldal lépcsőzetes mezőin - nyomukban a Bagát és testvérei. Kúsztak-másztak a szemközt levő hegyre, néven szólongatva egymást - ez a falusi névsorolvasás -, s nyomukban izzadt a nagy baraszing, elnehezedve a gyöngülő Purun Bagát terhétől. A szarvas végre is megállt egy mély fenyőerdő alatt, ötszáz láb magasan a hegy oldalán. Ösztöne, amely a közelgő hegycsuszamlástól megóvta, megsúgta neki azt is, hogy itt biztonságban lesz. Purun Bagát aléltan roskadt le mellette, mert a hideg eső és ez a kegyetlen hegymászás megölték; de előbb odakiáltott az előtte járó szétszórt fáklyák felé:

- Álljatok meg, és számoljátok meg, hogy együtt vagytok-e! - aztán suttogva mondta a szarvasnak, látván, hogy a fáklyák összegyűlnek egy csomóba: - Maradj velem, testvér.

Maradj, amíg - elmegyek.

Valami nyögés volt a levegőben; lassanként morajjá növekedett, a moraj zúgássá, a zúgás olyan hanggá, amelyet emberi fül fel nem foghatott, s a hegyoldalt, ahol a falubeliek álltak, olyan lökés érte a sötét éjszakában, hogy megingott belé. Aztán egy állandó, mély, tiszta hang - olyan, mint az orgona alsó c-je - vagy öt percre elfojtott minden más hangot, s még a fenyők gyökere is belereszketett. Aztán elhalt, s az eddig kemény földre meg fűre hulló eső hangja átváltozott a puha földet áztató eső tompa dobolásává. Ez elmondott mindent.

Egyetlen falubeli - még maga a pap sem - merte megszólítani a Bagátot, aki életüket megmentette. Csak gubbasztottak a fenyőfák alatt, és várták a reggelt. Akkor aztán átnéztek a völgy másik oldalára, és látták, hogy ami erdő volt és lépcsőzetes föld meg lábnyomokkal telitaposott legelő - az most nyers, vörös, legyező alakban szétfolyó agyag s a meredély széléről fejjel lelógó néhány szál fa. Ez a vörösség magasan fölrohant a nekik menedéket adó hegy oldalába is, gátat vetett a kis folyónak, s az most téglaszínű tóvá kezdett kiszélesedni.

A falunak, a szentélyhez vezető útnak, magának a szentélynek s a mögötte levő erdőnek nyoma sem volt. Egy mérföld szélességben és kétezer láb magasságban az egész hegyoldal mindenestül elhagyta helyét, a hegy le volt gyalulva tetőtől talpig. És a falusiak egyenként kúsztak keresztül az erdőn, hogy imádkozzanak az ő Bagátjuk előtt. Látták a fölötte álló baraszingot, amely elfutott a közeledtükre; hallották az ágak közt siránkozó langurokat meg Szónát, aki nyögve mászott föl a hegyen; de az ő Bagátjuk - halott volt. Keresztbe tett lábbal ült ott, hátát fának vetve, botját hóna alatt tartva, arccal északkeletnek fordulva.

- Nézzétek: egyik csuda a másik után - mondta a pap -, mert éppen ebben a helyzetben kell eltemetni minden sunnyasit! És ezért ott építünk templomot a mi szent emberünknek, ahol most van.

Egy év sem telt belé, felépítették a templomot - egy kőből és földből épült kis szentélyt -, a hegyet elnevezték Bagát hegyének, s máig is hordják oda a mécsest, virágot s az áldozatokat. De sohasem tudták meg, hogy az a szent, akit tisztelnek, az egykori Sir Purun Dász, az Indiai Császárság Lovagrendjének Parancsnoka, a Jogtudományok és Bölcsészet Doktora és a többi, a haladó és felvilágosodott szellemű Mohinivala állam volt főminisztere és tiszteletbeli vagy levelező tagja több tudós és tudományos társaságnak, mint ahányra szükség van ezen a világon vagy a másikon.

DAL A KABIRROL

Ragyogott a világ, ahol ő honolt:
sok földje, cseléde, birtoka volt.

Testére lepelt vett egy napon,
s elment az örök bajragi-nyomon.

Gyékénye az út, hol a föld pora dől:
a szal és a kikar fedi hő nap elől,
hazája mező és pusztai gyom,
igazat keres ő bajragi-nyomon.

Akárkire néz: oly tiszta e szem!
(Egy volt, Egy van, s örök Egy leszen.)

Tett piros köde széjjeloson,
halad ösvényén bajragi-nyomon.

Barangol, amíg megismeri:
mi a rögbeli, állati, isteni.

Testére lepelt vett egy napon,
s elment az örök bajragi-nyomon.

A krokodilus története

Ha majd Tabakit szereted; hiénát húsra hívod:
békítsd akkor Dzsakalát, totyogó négyláb-pocakot.

A Dzsungel Törvényeiből

- Tiszteljétek az öreget! . . . Vastag hang volt - olyan utálatos, hogy megborzongtatok volna tőle -, olyan, mint amikor valami puha dolog kettéválik. Volt abban vartyogás, károgás, vinnyogás - minden.

- Tiszteljétek az öreget! Ó, folyóvízi bajtársak, tiszteljétek az öreget!

Semmi sem látszott a folyó széles vizén, csak egy kis csapat négyszögletes vitorlájú, faszeges bárka, amely építőkövekkel megrakodva éppen kibukkant a vasúti híd alól, s a folyón lefelé úszott. Forgatták otromba kormánylapátjukat, hogy elkerüljék a homokzátonyt, ami a hídlábakat súroló vízben rakódott fel; s amint elhaladtak hármasával egymás mellett, a rettentő hang újrakezdte:

- Ó, folyóvízi papok, tiszteljétek az öreget s a gyámoltalant!

Egyik hajós, aki a bárka szélén ült, fölemelte kezét, mondott valamit, ami nem hangzott éppen áldásnak, s a bárkák lassan továbbúsztak a félhomályban. A széles indiai folyó, amely inkább kis tavak láncolatának látszott, mint folyónak, oly sima volt, akár a tükör; közepén visszatükrözte a barnásvörös eget, az alacsony partok alatt és közelében pedig sárga és sötétbíbor foltok cikáztak rajta. A nedves évszakban kis patakok ömlöttek a folyóba, de most világosan látszott kiszáradt torkolatuk a víz széle fölött. A bal parton, majdnem a vasúti híd alatt, sárból és téglából épült vagy zsúpfedeles, vesszőből font házakból álló falu volt, főutcája - tele istállójukba visszatérő marhákkal - egyenesen a folyó felé haladt, s valami kezdetleges téglagátfélében végződött, amelyen a mosakodni kívánók belépkedhetnek a vízbe. Ez volt Mugger-Gaut falujának Gaut nevű része.

Sötét éjszaka szállt le a lencse-, rizs- és gyapotföldekre az alacsony síkságon, amelyet minden esztendőben elárasztott a folyó; a kanyarodót szegélyező nádasra s a csöndes nádas mögött elterülő legelők kusza rengetegére. A papagájok és varjak, amelyek nagy fecsegéssel, lármával végezték esti ivásukat, már beröpültek a szárazföldre elülni; útközben találkoztak a denevérek most induló dandárjaival; s a vízimadarak egyik felhője a másik után érkezett visítva, csárrogva a nádas menedékébe. Volt ott vastag fejű, fekete hátú vadlúd, csörgőréce, fütyülőruca, vadkacsa, ásólúd, póling és itt-ott egy-egy flamingó. Egy lusta golyvásdaru volt a hátvéd; úgy repült, mintha minden lassú szárnycsapása a legutolsó lenne.

- Tiszteljétek az öreget! Folyóvízi papok, tiszteljétek az öreget!

A golyvásdaru félig megfordította fejét, kissé a hang irányába térült, és mereven földre ereszkedett a híd alatt levő homokzátonyon. Csak akkor látszott meg, micsoda nagy zsivány állat. Hátulról nézve roppantul tiszteletreméltó volt, mert szinte hat láb magasra nyúlt fel, s fölötte hasonlított egy tisztes, kopasz fejű lelkészhez. De bezzeg más képe volt, ha szembenézett vele az ember, mert egész fején, nyakán nem volt egy árva toll sem, ellenben egy borzalmas nyersbőr zacskó éktelenítette nyakát az álla alatt - ebbe gyűjtötte azt, amit csákányforma csőrével ellophatott. Lába hosszú, vékony, ösztövér volt, de kényesen mozgott vele, s büszkén nézett le rá, amint letisztogatta hamuszürke farktollait, rápillantott sima vállára, és "vigyázzállásba" merevedett.

Egy koszos kis sakál, amely éhesen csaholt egy alacsony parti lejtőn, fölszegte fülét-farkát, s átszaladt a sekély vízen a golyvásdaruhoz.

Legalja volt a maga kasztjának - nem mintha a legkülönb sakál is valami nagy legény volna, de ez különösen aljas volt -, félig koldus, félig gonosztevő, falusi szemétrakások tisztogatója, kétségbeesetten gyáva vagy vadul vakmerő, örökösen éhes és telve ravaszsággal, aminek soha hasznát nem látja.

- Huh! - mondta, keservesen megrázkódva, amint partra ért. - Hogy a vörös rüh pusztítsa el valamennyi kutyáját ennek a falunak! Háromszor annyi harapás van a testemen, mint ahány bolha, s mindez azért, mert ránéztem, értsd meg jól, csak ránéztem egy ócska cipőre egy tehénistállóban. Hát tudok én sarat enni? - és megvakarta a bal füle tövét.

- Hallottam - mondta a golyvásdaru olyan hangon, mint amikor tompa fűrész kínlódik egy vastag gerendával -, hallottam, hogy abban a cipőben egy újszülött kutyakölyök volt.

- Más hallani, és más tudni - mondta a sakál, aki nagy ismerője volt a közmondásoknak, mert fülelt a falusi emberek beszélgetésére, amikor esténként a tűz körül ültek.

- Úgy van. Éppen ezért, hogy egészen bizonyos legyek a dolgomban, gondjaimba vettem azt a kölyköt, amíg a kutyáknak másfelé akadt dolguk.

- Nagyon is sok dolguk volt - mondta a sakál. - No, egy darabig nem megyek be hulladékokért a faluba. És igazán egy vak kutyakölyök volt abban a cipőben?

- Itt van - mondta a golyvásdaru, csőrén keresztül a teli zacskóra sandítva. - Csekélység, de be kell érni vele manapság, amikor a könyörület kihalt a világból.

- Ó, jaj, kőszíve van a mai világnak - siránkozott a sakál. Közben nyughatatlan szeme figyelte a víznek minden apró fodrozódását, s hirtelen így folytatta: - Nehezen élünk mindnyájan, s azt hiszem, még kiváló urunk is, Gaut büszkesége, a folyó irigységének tárgya . . .

- A hazug, a hízelgő meg a sakál egy bokorban termett - mondta a golyvásdaru úgy általánosságban; mert nagy hazug volt ő maga is, ha nem röstellte a fáradságot.

- Igenis, a folyó irigységének tárgya - ismételte emeltebb hangon a sakál. - Bizonyosan ő is úgy találja, hogy ritkább lett a jó falat, amióta a hidat felépítették. De viszont, bár ezt semmiképpen nem akarnám szemébe mondani, ő oly bölcs és erényes, amilyen én, sajnos, nem vagyok.

- Milyen fekete lehet a sakál, ha bevallja magáról, hogy szürke! - morogta magában a golyvásdaru. Nem láthatta, mi közeledik.

- . . . hogy sohasem fogy ki az ennivalóból, és ezért . . .

Halk, reszelő hang hallatszott, mintha egy hajó megérintette volna a sekély víz fenekét.

A sakál hirtelen sarkon fordult, és szembeállt (mindig legjobb szembeállni) azzal a teremtménnyel, akiről beszélt. Egy huszonnégy láb hosszú krokodilus volt; mintha háromszorosan szögecselt vaslemezbe lett volna bebújtatva, dudorodásokkal, talppal, taréjjal ellátva; felső fogsorának sárga hegyei pontosan föléje borultak szépen rovátkolt alsó állkapcsának.

A tömpe orrú mugger-gauti Mugger volt az - idősebb a falu legöregebb lakójánál is, s a falut éppen őróla nevezték el; réme a gázlónak, amíg a vasúti híd föl nem épült -, gyilkos, emberevő s egyben a község bálványa. Úgy hevert, hogy állát a sekély vízben pihentette, helyét a farkának alig észrevehető mozgásával tartotta meg, s a sakál igen jól tudta, hogy ennek a faroknak egyetlen csapása úgy fölvinné a Muggert a partra, mint valami gőzmasina.

Mily szerencsés találkozás, ó, szegények oltalmazója! - hízelkedett a sakál, minden szó közben hátrább lépve. - Hallottunk egy gyönyörűséges hangot, és édes társalgást kezdtünk reményleni. Várakozás közben én, farkatlan-végtelen szerénytelenségemben, rólad beszéltem. Remélem nem hallottál meg semmit.

Persze éppen azért beszélt a sakál, hogy meghallják; tudta, hogy hízelgéssel legkönnyebb ennivalóhoz jutni. A Mugger tudta, hogy a sakál ezért beszélt; a sakál tudta, hogy a Mugger tudja ezt; a Mugger tudta, hogy a sakál tudja, hogy ő is tudja - s így aztán nagyon meg voltak elégedve egymással.

A vén vadállat lihegve-szuszogva törtetett fölfelé a parton, azt mormogva:

- Tiszteljétek az öreget, a gyámoltalant! - kis szeme pedig közben parázsként izzott háromszögű feje tetején, a nehéz, csontos szemhéj alatt, amint puffadt hordótestét tovavonszolta összecsukló lábai közt.

Aztán letelepedett, s bármennyire ismerte is már a sakál a szokásait, századjára is összerezzent, amikor látta, hogy mily pontosan utánozza a Mugger a zátonyra vetődött fatörzset. Nem röstellte a fáradságot, hogy éppen olyan szögben feküdjék, ahogy a természetes módon szárazra sodort fatörzs helyezkednék el a víz mellett, tekintetbe véve a vízáramlás irányát abban az időben és azon a helyen. Mindez persze csak megszokásból történt így, hiszen a Mugger most csak mulatságból jött ki a partra; de egy krokodilus soha sincs teljesen jóllakva, s ha a sakált megcsalja a hasonlatosság: nem élt volna tovább, hogy bölcselkedhessék rajta.

- Semmit sem hallottam, gyermekem - mondta a Mugger fél szemét behunyva. - Fülembe ment a víz, s amellett ájuldoztam az éhségtől. Amióta a vasúti híd fölépült, az én falusi népem nem szeret többé, és ez összetöri a szívemet.

- Ah! szégyen! - mondta a sakál. - Ily nemes szívet! De hát az ember mind egyforma az én véleményem szerint.

- Nem, igazán nagy különbség van ember és ember közt - felelte kedvesen a Mugger. - Némelyik olyan vékony, mint a csónakosrúd. Másik olyan kövér, mint a kölyöksa . . . mint a kölyökkutya. Sohasem gyaláznám ok nélkül az embereket. Van mindenféle köztük, de hosszú esztendők alatt megtanultam, hogy mind nagyon jók. Férfi, asszony, gyermek - egyik ellen sincs kifogásom. És jusson eszedbe, gyermekem: aki a világot szidja, azt szidja a világ is.

- A hízelgés rosszabb, mint üres korsó a gyomorban. De az, amit most hallottunk: bölcsesség - mondta a golyvásdaru, fél lábát leeresztve.

- De azért gondold meg, milyen hálátlanul bánnak ezzel a kiváló teremtéssel - szólalt meg gyöngéd hangon a sakál.

- Nem, nem hálátlanság az! - mondta a Mugger. - Nem gondolnak másokra, ez az egész.

De amint rendes helyemen hevertem a gázló alatt, megfigyeltem, hogy az új híd lépcsőin keservesen nehéz fölmászni öreg embereknek és kisgyerekeknek. Igaz, az öregekkel nem érdemes sokat törődni, de a kövér gyerekek miatt fáj a szívem, csakugyan fáj. Hanem végül is, azt hiszem, hogy ha majd a híd elveszti az újság ingerét, az én népem csupasz, barna lába éppen olyan derekasan tocsog át megint a gázlón, mint annak előtte. Akkor majd ismét megbecsülik az öreg Muggert.

- De én még ma délben is láttam, hogy gólyahírkoszorúk úsztak le a gauti part mentén - mondta a golyvásdaru.

A gólyahírkoszorú a tisztelet jele egész Indiában.

- Tévedés, tévedés. Az édességárus felesége volt . . . Évről évre rosszabb a szeme, s már nem tud megkülönböztetni egy fatörzset tőlem - tőlem, a gauti Muggertól! Láttam a tévedését, amikor a virágfüzéreket a vízbe szórta, mert éppen a Gaut aljában hevertem, s ha még egy lépést tesz, megmutattam volna neki azt a kis különbséget. De hát jó szándékkal tette, és tekintetbe kell venni az áldozathozónak szándékait.

- Mit ér a gólyahírkoszorú annak, aki a szemétdombra kerül? - mondta a sakál bolhászkodva, de közben óvatosan szemmel tartva a szegények oltalmazóját.

- Az ám, csakhogy azt a szemétdombot rakni sem kezdték még, amelyikre én kerülök. Ötször láttam, hogy a folyó visszahúzódott a falutól, és új szárazföldet sodort az utca végébe. Ötször láttam újraépülni a falut a parton, s még ötször fogom látni. Nem vagyok én afféle hitetlen, halászgató Gaviál, aki a közmondás szerint ma itt van, holnap ott. Én hűséges, állhatatos őre vagyok a gázlónak. Nem ok nélkül viseli nevemet a falu, s a közmondás úgy tartja, hogy aki sokáig virraszt, végre is megkapja jutalmát.

- Én is sokáig virrasztottam, nagyon sokáig, jóformán egész életemben; s a jutalmam csupa harapás meg ütés volt - mondta a sakál.

- Hahaha! - harsogott a golyvásdaru.

Sakálfi nyárvég óta él.

Esőt zúdít szeptember.
"Ily rémes vízözönre - szól -
nem emlékszik az ember!"

Golyvásdarunak van egy igen kellemetlen tulajdonsága. Időnként valami hirtelen viszketegség vagy görcs száll a lábába, s bár rendes körülmények közt méltóságosabbnak látszik, mint a többi daru - pedig hát az igen tiszteletre méltó külsejű madárfajta -, egyszerre csak vad, torz haditáncnak ered, félig kiterpesztve szárnyait, s kopasz fejét föl-le hajigálva; s ő tudja csak, hogy miért, de leghevesebb rohamaihoz mindig a legrosszabb májú megjegyzésekkel üti a taktust. Amint az ének utolsó szava elhangzott, ismét vigyázzállásba merevedett, s tízszerte méltóságosabb volt, mint annak előtte.

A sakál meghunyászkodott; igaz, hogy betöltötte már harmadik esztendejét, de hát nem szabad érzékenykedni olyasvalakivel szemben, akinek méteres csőre van, s azzal úgy tud bánni, mint egy kopjával. A golyvásdaru hírhedt gyáva fráter volt, de a sakál még nála is gyávább.

Aki soká él, sokat tanul - mondta a Mugger -, vagyis: kis sakál van elég, gyermekem, de olyan krokodilus, mint én, nem terem minden bokorban. Én azért mégsem vagyok büszke, mert aki magasan hordja az orrát, könnyen nyakát töri; de jegyezd meg jól: Sors is van a világon, s a Sors ellen ne szóljon senki, akár úszik, akár jár, akár rohan. Én meg vagyok elégedve a Sorssal. Jó szerencsével, éles szemmel sokra lehet menni, ha mindig gondosan megfigyeled, van-e lefolyása egy pataknak vagy állóvíznek, mielőtt belemégy.