- Egyszer úgy hallottam, hogy még a szegények oltalmazója is tévedett - mondta alattomosan a sakál.

- Igaz, de a Sors akkor is megsegített. Akkor még nem nőttem fel egészen, a három utolsót megelőző éhínség előtt történt. (A Gunga két partjára mondom: milyen bővizűek voltak akkor a folyók!) Igen, ifjú voltam és bohó, s amikor az áradás jött, ki volt nálam boldogabb?

Kevés kellett akkor a boldogságomhoz. A falut mélyen elborította az áradás, én elúsztam a Gaut fölött, messze be az egykori szárazföldre, a rizsföldek fölé, amiket magasan elborított a pompás iszap. Emlékszem egy pár karkötőre (üvegből volt, és nagyon megfeküdte a gyomromat), amit azon az estén találtam. Igenis, üveg karkötő volt; s ha jól emlékszem, egy cipő. El kellett volna dobnom azt a pár cipőt, de éhes voltam. Azóta megokosodtam. Igenis. Hát, szóval jóllaktam, és kipihentem magamat; de amikor vissza akartam menni a folyóhoz, az árvíz apadni kezdett, s az utca sarában kellett lépkednem. Igenis, nekem!

Egész népem kiszaladt az utcára, papok, asszonyok, gyerekek, s én jóindulatúan néztem rájuk. A sár nem alkalmas hely a verekedésre. Egy csónakos ember azt mondja: "Ragadjunk fejszét, és öljük meg, ez a Mugger, aki a gázlón él." "Nem úgy van - mondja a pap. - Nézzétek, maga előtt hajtja az árvizet! Ő a falu istene!" Erre aztán virágokat szórtak rám, s valakinek az a szerencsés gondolata is támadt, hogy egy kecskét vezessen keresztül az úton.

- Ó, milyen jó, milyen jó a kecske! - sóhajtott fel a sakál.

- Szőrös, túlságosan szőrös, s ha a vízben találod, szinte bizonyos, hogy kereszt alakú horog rejtőzik benne. Hanem ezt a kecskét elfogadtam, s nagy tisztességgel mentem le a Gauthoz.

Később aztán a Sors elém küldte azt a csónakost, aki fejszével akarta levágni a farkamat. Csónakja megfeneklett egy régi zátonyon, amelyre ti már nem emlékezhettek.

- Nem csupa sakál van itt - mondta a golyvásdaru. - Nem arról a zátonyról van szó, ahol a kőszállító dereglyék süllyedtek el a nagy szárazság évében? S aztán sekély is maradt a víz három áradás idejéig!

- Kettő volt olyan - mondta a Mugger -, egy felső meg egy alsó zátony.

- Persze, persze, elfelejtettem. Csatorna volt köztük, aztán az is kiszáradt - mondta a golyvásdaru, aki büszke volt az emlékezőtehetségére.

- Az alsó zátonyon feneklett meg az én jóakaróm csónakja. Aludt a csónak orrában, s félig fölébredve a vízbe ugrott, hogy továbbtaszítsa, - mellig ért neki, nem, csak térdig. Az üres csónak továbbúszott, s megint megfeneklett a legközelebbi folyóágnál, ahogy akkor ágazott el a folyó. Utánamentem, mert tudtam, hogy jönnek majd emberek, akik partra akarják húzni.

- És jöttek is? - kérdezte áhítatos félelemmel a sakál. Ekkora zsákmány megdöbbentette.

- Itt is, lejjebb is. Tovább nem mentem, de így is hármat kaptam egy napon, csupa jól táplált csónakost, és az utolsót kivéve (akkor egy kicsit gondatlan voltam) egy kiáltás sem hangzott el, ami a parton levőket figyelmeztette volna!

- Ah, nemes szórakozás! De micsoda okosság, milyen hatalmas ítélőképesség kell hozzá! - áradozott a sakál.

- Okosság nem kell, gyermekem, csak gondolkozás. Egy kis gondolkozás olyan az életben, mint a rizsre hintett só, ahogy a csónakosok mondják, és én mindig mélyen szoktam gondolkodni. Unokatestvérem a Gaviál, a halevő, elmondta nekem, milyen keserves munka neki a hal üldözése, mennyire különbözik egyik hal a másiktól, hogy kell ismernie valamennyit együtt és külön-külön. Én azt mondom, hogy ez bölcsesség; de másfelöl viszont unokatestvérem, a Gaviál, a maga népe közt él. Az én népem nem úszik csapatosan, száját kiemelve a vízből, mint a Reva; nem is bukkan fel állandóan a víz színére, hol erre, hol arra az oldalára fordulva, mint Mohú és a kis Csapta, nem is verődik rajokba áradás után, mint Bacsua és Csilva.

- Mind jó ennivaló - mondta csőrét csattogtatva a golyvásdaru.

- Azt mondja az unokatestvérem is, és nagyon fennhordja az orrát, hogy ezekre vadászik, de ezek nem másznak fel a partra, hogy éles orra elől elmeneküljenek.

Az én népem más. A szárazföldön él, házban, barmok közt. Tudnom kell, mit csinál, mire készül, s ahogy mondani szokás, farkából és ormányából összeállítom az egész elefántot. Zöld ág és vasgyűrű függ valahol egy küszöb fölött? Az öreg Mugger tudja, hogy a házban fiú született, s valamikor lejön majd a Gauthoz játszani. Leányt adnak férjhez? Az öreg Mugger tudja, mert látja, hogy az emberek ajándékokat hordoznak egymáshoz: és a leány is lejön a Gauthoz megfürödni az esküvője előtt, és ott várja a Mugger! Megváltoztatta medrét a folyó, új földet-teremtett oda, ahol csak föveny volt addig? A Mugger tudja.

- No de mi haszna ennek a tudásnak? - kérdezte a sakál. - A folyó már az én rövid életem alatt is medret változtatott. Az indiai folyók majdnem mindig változtatják a medrüket, néha két-három mérföldnyit is vándorolnak egy esztendőben, elárasztva a földeket az egyik parton, és jó iszapot hordva a másikra.

- Nincs ennél hasznosabb tudomány a világon - mondta a Mugger -, mert új föld: új veszekedés. A Mugger tudja ezt. Ohó, a Mugger tudja!

Mihelyt a víz felszáradt, a Mugger felmászik azokon a kis öblöcskéken, amikről az ember azt hiszi, hogy egy kutyát sem lepnének el - és várakozik. Egyszerre csak jön egy gazda, s azt mondja, hogy ő uborkát akar ide ültetni, dinnyét amoda, az új földön, amit a folyó adott neki. Tapogatja csupasz lábujjaival a jó, finom iszapot. No de jön ám a másik, és azt mondja, hogy ő hagymát, répát, cukornádat akar ültetni ide meg ide. Úgy találkoznak, mint két hányódó csónak, s mind a kettő meregeti a szemét a másikra nagy, kék turbánja alól. Az öreg Mugger lát és hall. Mindegyik "testvérnek" szólítja a másikat, s elindulnak, hogy kijelöljék az új föld határait. A Mugger velük siet egyik helyről a másikra, alacsonyan lebújva az iszapban. No, most veszekedni kezdenek! Most már dühös szavakat mondanak. Már egymás turbánját cibálják! Már fölemelik a bunkósbotjukat, és végül valamelyik hanyatt vágódik az iszapban, a másik meg elszalad. Mire visszajő, a vita el van intézve, a vesztes vasbunkós bambuszbotjának tanúsága szerint. De azért mégsem hálásak a Muggernak. Nem, gyilkost kiáltanak, s a családjaik botokkal verekszenek, húszan is egy-egy oldalon. Az én népem, a dzset nép, nagyon jó. Nem üt az mulatságból! Ha vége van a harcnak, az öreg Mugger várni kezd, messze lenn a folyón, ahová el sem látni a faluból, a mögött a kikárbokor mögött, ni! Aztán lejönnek az én széles vállú dzsetjeim, nyolcan vagy kilencen, csillagvilágnál, s ágyon hozzák magukkal a halottat. Szürke szakállas öregemberek, a hangjuk olyan mély; mint az enyém. Kis tüzet gyújtanak - ó, milyen jól ismerem azt a tüzet! - aztán dohánylét isznak, s körülülve csóválják a fejüket, előre vagy oldalvást, amerre a halott hever a parton. Azt mondják, hogy angol törvény szerint kötél jár az ilyesmiért, s hogy az ilyen embernek a családja is gyalázatba jut, mert az ilyen embert felakasztják a börtön nagy udvarán. Erre azt felelik a halott hozzátartozói: "Hát csak akasszák fel!" - s az egész beszélgetést újra kezdik: egyszer, kétszer, hússzor egy hosszú éjszakán. Aztán végül azt mondja valaki: "A harc becsületes harc volt.

Fogadjunk el vérdíjat, valamivel többet, mint amennyit a gyilkos ajánl, aztán nem beszélünk többet a dologról." Akkor alkudozni kezdenek a vérdíjon, mert a halott erős férfi volt, és sok fia maradt. De napkelte felé megpörkölik egy kicsit a halottat, ahogy a szokás kívánja, aztán hozzám kerül, és ő csakugyan nem beszél többé a dologról. Ohó, gyermekeim, sok mindent tud a Mugger, sok mindent, és az én dzset népem jó nép!

- Túlságosan fösvény nép nekem - krúgatta a golyvásdaru. - Még a tehénszarv fényességét sem pazarolják el, ahogy mondani szokás; ki tud tallózni egy dzset után?

- Én őket tallózom - mondta a Mugger.

- Nos, arra dél felé, Kalkuttában, a régi jó időkben - folytatta a golyvásdaru - mindent kihajigáltak az utcára, mi meg csak szedegettünk, válogattunk. Huj, de szép idők voltak!

De manapság olyan tisztán tartják az utcáikat, mint a tojás héja, s az én népem elköltözött onnét. Hiszen szép, szép a tisztaság; de hétszer porolni, söpörni, öntözni egy nap, hát ez még az isteneknek is sok volna.

- Egy belső szárazföldi sakál hallotta egy testvértől, s beszélte el nekem, hogy Kalkuttában minden sakál olyan kövér, mint esős évszakokban a vidra - mondotta a sakál, s a puszta gondolattól is csurgott a nyála.

- Az ám, csakhogy ott vannak a fehér arcúak, az angolok, s azok kutyákat hoznak le valahonnét a folyón, nagy, kövér kutyákat, csak azért, hogy a sakálok meg ne hízhassanak.

- Hát azok is olyan keményszívűek, mint ez a nép itt? Tudhattam volna. Sem a föld, sem az ég, sem a víz nem szánja a sakált. Láttam tavaly egy fehér arcúnak a sátrait az esős évszak után, s meg is ettem egy új sárga kantárt. Ezek a fehér arcúak nem úgy készítik ki a bőrt, ahogy kellene. Nagybeteg lettem belé.

- Én még rosszabbul jártam - mondta a golyvásdaru. - Életem harmadik esztendejében - ifjú, vakmerő madár voltam - lementem a folyóhoz, ahol a nagy hajók érkeztek. Az angolok hajói háromszor akkorák, mint ez a falu.

- Volt Delhiben, és azt mondja, hogy ott mindenki a feje tetején jár, aki messziről jön, nagyokat hazudik - morogta a sakál. A Mugger kinyitotta bal szemét, és élesen nézett a golyvásdarura.

- Ez szent igaz - erősködött a nagy madár. - A hazug csak akkor hazudik, ha reméli, hogy hisznek neki. Aki nem látta azokat a hajókat, el sem hiheti, hogy igazat mondok.

- Ez már okosabban hangzik - mondta a Mugger. - No, s aztán?

- Ennek a hajónak a belsejéből nagy fehér valamiket hoztak ki, s azok kis idő múlva vízzé váltak. Sok kis darab lehasadozott róluk, és szétszóródott a parton, a többit gyorsan bevitték egy vastag falú házba. De egy jókedvű hajós fölkapott egy darabot - akkora volt csak mint egy kis kutya -, és odadobta nekem. Én is, mint az egész fajtám, gondolkodás nélkül nyelek el mindent, szokásunk szerint elnyeltem azt a darabot is. Tüstént valami rettenetes hidegség áradt szét bennem, a zacskómnál kezdődött, és leszaladt a lábujjam hegyéig; szólni sem tudtam tőle, a hajósok pedig kikacagtak. Soha életemben nem éreztem ilyen hideget.

Fájdalmamban, elszörnyedésemben addig táncoltam, amíg ismét lélegzethez nem jutottam; aztán táncoltam megint, és hangosan szidtam ezt az álnok világot; a hajósok pedig hasukat fogták nevettükben. De a legnagyobb csoda az egészben, nem beszélve arról a csodálatos hidegségről, hogy amikor panaszkodásomat bevégeztem, semmi sem volt a zacskómban !

A golyvásdaru tőle telhető hűséggel mondta el, hogy mit érzett, amikor elnyelt egy hétfontos jégdarabot, amelyet egy amerikai jégszállító hajó hozott, mielőtt még Kalkuttában is gyártottak jeget; de mivel nem tudta, hogy mi a jég, a Mugger és a sakál pedig még kevésbé tudták - hát nem volt sikere az elbeszélésével.

- Minden lehetséges - mondta a Mugger, újra behunyva bal szemét -, minden lehetséges, ami egy Mugger-Gautnál háromszorta nagyobb hajóról derül ki. Az én falum nem kicsi.

Füttyentés hallatszott le a hídról; a delhi postavonat robogott végig rajta; valamennyi kocsijából áradt a fény, s az árnyéka hűségesen követte a folyó vizén. A vonat nagy zajjal ismét beléveszett a sötétségbe. A Mugger meg a sakál már annyira megszokták, hogy a fejüket sem fordították meg.

- Hát kisebb csoda ez, mint egy hajó, amely háromszorta nagyobb Mugger-Gautnál? - szólt föltekintve a madár.

- Láttam, amikor építették, gyermekem. Kőről kőre láttam, amint a híd pillérei nőttön nőttek, s ha az emberek leestek (nagyobbrészt csodálatosan biztos lábuk volt, de ha leestek), én készen vártam. Amikor az első pillér elkészült, már eszükbe sem jutott, hogy kutassanak a folyóban, és elégessék a holttestet. Én itt is sok fáradságtól kíméltem meg őket. A híd építésében nem volt semmi különös - mondta a Mugger.

- De ami keresztülmegy rajta, és azokat a tetős kocsikat húzza! Az mégiscsak különös - ismételte a golyvásdaru.

- Az kétségtelenül valami újfajta ökör. Egyszer majd nem tud megkapaszkodni ott fenn, és leesik, mint ahogy az emberek leestek. Az öreg Mugger őt is készen fogja várni.

A sakál a golyvásdarura nézett, a golyvásdaru a sakálra. Ha valamiben bizonyosak voltak, hát abban mindenesetre, hogy az a masina minden egyéb, csak nem ökör. A sakál időnként megfigyelte a vonat mellett húzódó áloésövény közül, a golyvásdaru pedig már akkor látott gépet, amikor az első mozdony megindult Indiában. De a Mugger csak alulról nézte, ahonnét a gép sárgaréz fedele meglehetősen hasonlított az ökör púpjához.

- No igen, újfajta ökör - ismételte nyomatékosan a Mugger, hogy maga is megbizonyosodjék saját véleménye felől.

- Mindenesetre ökör - mondta a sakál.

- De viszont lehet . . . - kezdte újra mondanivalóját a Mugger.

- Az bizonyos, egészen bizonyos - szólt közbe a sakál, meg sem várva, hogy befejezze szavait.

- Mi? - riadt rá bosszúsan a Mugger, mert érezte, hogy a másik kettő többet tud nála. - Mi lehet? Még be sem fejeztem a szavaimat. Azt mondtad, hogy ökör.

- Az, vagy akármi más, amit a szegények oltalmazója parancsol. Én az ő szolgája vagyok, nem azé a valamié, ami átmegy a folyón.

- Akármi is, a fehér arcúak csinálmánya - szólt a golyvásdaru -, s ami engem illet, én nem hevernék ilyen közel hozzá ezen a zátonyon.

- Te nem ismered olyan jól az angolt, mint én - mondta a Mugger. - Volt itt egy fehér arcú, amikor a hidat építették; esténként csónakba ült, és csúszkált a lábával a csónak fenekén, s azt suttogta: "Itt van? Itt van? Adjátok ide a puskámat." Hallottam, még mielőtt láttam volna, minden egyes hangot - a deszka recsegését, az ő szuszogását, a puskája keccenését, föl s alá a folyón. Amily bizonyos, hogy elkaptam az egyik munkását - amivel megkíméltem őket az elégetéshez való fa költségétől -, olyan igaz az is, hogy lejött a Gautig, s hangosan kiáltotta, hogy lelő engem, és megszabadítja tőlem a folyót, tőlem, a mugger-gauti Muggertól! Gyermekeim: órák hosszat úsztam a csónakja feneke alatt, s hallottam, amint belepuskázott az úszó fatörzsekbe; amikor aztán bizonyos voltam abban, hogy kifáradt, kiemelkedtem mellette a vízből, és az orra előtt kaffantottam össze a szájamat. A híd felépítése után elment. Így vadászik minden angol, kivéve, amikor őrá vadásznak.

- Ki vadászik a fehér arcúakra? - vakkantotta izgatottan a sakál.

- Emlékszem egy kicsit arra a vadászatra. Fiatal voltam még - mondta a golyvásdaru, jelentősen csattantva össze csőrét.

- Én kényelmesen megtelepedtem itt. A falut, ha jól emlékszem, akkor építették fel harmadjára.

Egyszer unokatestvérem, a Gaviál hírül hozta, hogy bő vizek vannak Benáresz fölött. Eleinte nem akartam odamenni, mert az unokatestvérem halevő lévén, nem mindig tudja megkülönböztetni a jót a rossztól; de hallottam esténként a népem beszélgetését, s amit ezek az emberek mondtak, az bizonyossá tett a dolgomban.

- És mit mondtak? - kérdezte a sakál.

- Eleget mondtak ahhoz, hogy én, a mugger-gauti Mugger, otthagyjam a vizet, és gyalogszerrel induljak útnak. Éjjel haladtam, fölhasználva a legkisebb patakot is, ha utamba esett; de éppen akkor kezdődött a forró évszak, és minden víz sekély volt. Poros utakon jártam, magas füvön mentem keresztül, dombokra másztam föl holdvilágnál. Másztam még sziklákra is, ezt jól eszetekbe véssétek, gyermekeim. Áthatoltam a víztelen Szirhind csücskén, amíg rá nem találtam a Gunga felé igyekvő kis folyókra. Egyhónapnyi járóföldre voltam a tulajdon népemtől, a magam ismerős folyójától. Csudálatos volt!

- És mit ettél az úton? - kérdezte a sakál, aki gyomrocskájában tartotta a lelkét, s a Mugger szárazföldi utazásai egyáltalán nem hatották meg.

- Hát ami éppen akadt, kedves rokon - mondta a Mugger lassan, minden szót elnyújtva.

Indiában csak akkor lehet rokonnak szólítani valakit, ha valami vérrokonságot csakugyan ki lehet sütni az illetők közt - mivel pedig a krokodilus csak a tündérmesékben házasodik össze a sakállal, a sakál igen jól tudta, hogy miért emelik fel ilyen hirtelen a Mugger családi körébe. Ha egyedül lettek volna, nem törődik a dologgal, de a golyvásdaru szeme megvillant a gyönyörűségtől a rút tréfa hallatára.

- Annyi bizonyos, hogy ezt tudhattam volna, atyám - mondta a sakál. Persze a krokodilus nem szereti, ha sakálok atyjának nevezik, s ezt meg is mondta a mugger-gauti Mugger - s ezenkívül még sok mindent, amit itt nem érdemes elismételni.

- A szegények oltalmazója a rokonságunkat emlegette. Hogyan emlékezhetném én a rokonság pontos fokára? Különben is: ugyanazt az ételt esszük. Ő mondta - így válaszolt a sakál.

Ez még csak rontott a dolgon, mert a sakál arra célzott, hogy a Mugger kénytelen volt szárazföldi útján mindennap friss ételt fogyasztani ahelyett, hogy addig őrizgetné magánál a zsákmányát, amíg kellő állapotba nem jut - ahogy minden krokodilus cselekszi, aki ad magára valamit, s a legtöbb vadállat nemkülönben. És csakugyan, az egész folyómedren végig, a megvetésnek egyik legerősebb kifejezése ez: "frisshús-evő". Ez majdnem olyan súlyos, mint hogyha az embert emberevőnek mondják.

- Harminc esztendeje, hogy azt az ételt elfogyasztották - szólalt meg nyugodtan a golyvásdaru. - Ha még harminc esztendeig beszélünk is róla, akkor sem tér vissza. Inkább azt mondd el nekünk, hogy mi történt, amikor csodálatos szárazföldi utazásod végén eljutottál a bő vizekhez. Ha minden sakál üvöltését meghallgatnák, megállna a város forgalma, azt tartja a közmondás.

A Mugger hálás lehetett a félbeszakításért, mert nagy nekilendüléssel folytatta:

- A Gunga két partjára mondom! Sose láttam olyan vizet, mint amikor odaértem!

- Hát különb volt a tavalyi nagy áradásnál is? - kérdezte a sakál.

- Különb! Az áradás csak olyan volt, amilyen minden ötödik esztendőben van, egy-két vízbe fulladt idegen, néhány csirke meg egy döglött ökör iszapos vízben, keresztáramlatok közt. De abban az esztendőben, amelyikről beszélek, a víz alacsony, sima, egyenletes volt, s a Gaviál figyelmeztetése bevált: egymást érték rajta a leúszó angol holttestek. Abban az esztendőben nőttem olyan vastagra és hosszúra, amilyen most vagyok, Agrától kezdve, Etaván át és az allahabadi széles vizeken végig.

- Ó, az az örvény az allahabadi erőd falai alatt! - kiáltott fel a golyvásdaru. - Úgy özönlöttek oda, mint a fütyülőrucák a nádasba, és forogtak körbe-körbe, így ni!

Megint elkezdte szörnyű táncát, s a sakál irigykedve nézte. Ő persze nem emlékezhetett az indiai bennszülöttek lázadásának félelmetes esztendejére, amiről a másik kettő beszélt.

A Mugger így folytatta:

- Igen. Allahabadnál csöndesen feküdtünk a lassú vízen, s húszat is elengedtünk, amíg egyet megragadtunk; de a legjobb az volt, hogy az angolok nem voltak megrakva ékszerrel, orrgyűrűkkel, bokaperecekkel, mint az én asszonyaim manapság. Aki túlságosan szereti az ékszert, annak kötél lesz a nyaklánca, így tartja a közmondás. Minden folyó valamennyi krokodilusa meghízott akkor, de az én Sorsom úgy akarta, hogy kövérebbre hízzam valamennyinél.

Az a hír járta, hogy az angolokat behajtották a folyókba - és a Gunga két partjára mondom, el is hittük, hogy igaz volt. Ameddig lementem dél felé, mindenütt elhittem; márpedig lementem a folyón, túl Mongiron és a folyóra néző síkságon.

- Ismerem azt a helyet - mondta a golyvásdaru. - Mongir azóta elpusztult város. Igen kevesen laktak benne.

- Aztán lassan, lustán fölfelé jöttem a folyón, s kevéssel Mongir fölött egyszerre csak jő le egy csónak, tele élő fehér arcúakkal! Úgy emlékszem, asszonyok voltak. Valami rudakra feszített vászon alatt hevertek, és hangosan sírtak. Akkoriban sohasem lőttek ránk, a gázlók őreire. A fegyvereknek mind egyebütt volt dolguk. Éjjel-nappal hallottuk a puskaropogást a szárazföld felől, aszerint, hogy merre fordult a szél. Egész hosszúságomban fölemelkedtem a csónak előtt, mert sohasem láttam még eleven fehér arcúakat, ámbár másképpen jól ismertem őket. Egy meztelen, fehér gyerek térdelt a csónak szélén, kihajolt, és a kezét vontatta a folyóban. Kedves látvány volt, hogy a gyerek mennyire szereti a folyóvizet. Ettem már aznap, de volt még egy kis üres hely bennem. Hanem azért mégsem az étel miatt, csak mulatságból emelkedtem föl a gyerek kezéig. A célpont oly világos volt, hogy még csak oda sem néztem, amikor összecsuktam a szájamat; de olyan pici is volt, hogy ámbár az állkapcsom egészen bizonyosan összecsukódott, a gyerek gyorsan és sértetlenül visszarántotta a kezét. Az a fehér kis kéz elcsúszhatott két fog között. Keresztbe is elkaphattam volna a könyökénél; de mondom, csak mulatságból emelkedtem föl, hogy valami újat lássak. A csónakban levők egymás után kiáltottak föl, s én egyszerre ismét fölemelkedtem, hogy figyeljem őket. A csónak nehezebb volt, semhogy felfordíthattam volna. Csak asszonyok ültek benne, de aki asszonyban bízik, ingoványon jár, tartja a közmondás: és a Gunga két partjára mondom, igaza is van!

- Egy asszony egyszer valami száraz halbőrt adott nekem - mondta a sakál. - Reméltem, hogy megkaparinthatom a kisbabáját, de hát a lóhús is jobb, mint a ló rúgása, azt tartja a közmondás. Mit csinált a te asszonyod?

- Rám lőtt valami kurta puskafélével, amilyet sohase láttam sem azelőtt, sem azóta. Ötször egymás után (a Muggernak egy régimódi revolverrel akadhatott dolga), s én tátott szájjal, bámészkodva álltam ott, a fejemet beborította a füst. Sose láttam ilyet. Ötszár, olyan gyorsan, ahogy a farkamat csóválom, így ni!

A sakál, akit egyre erősebben kezdett érdekelni a történet, éppen csak hogy hátra tudott ugrani az óriási farok kaszáló mozdulata elől.

- Amíg az öt lövés el nem dördült - mondta a Mugger olyan ártatlanul, mintha álmában sem jutott volna eszébe, hogy egyik hallgatóját elkábítsa -, amíg az öt lövés el nem dördült, nem merültem el, s még idejében emelkedtem föl, hogy meghalljam, amint a csónakos azt mondja a fehér asszonyoknak, hogy bizonyosan elpusztultam. Egy golyó az egyik nyakpikkelyem alá ment. Nem tudom, ott van-e még, mert a fejemet nem tudom megfordítani.

Nézd meg, gyermekem! Abból láthatod majd, hogy igazat beszéltem.

- Én? - mondta a sakál. - Hogy merészelné egy ócskacipőevő, egy csontropogtató kétségbe vonni azt, amit a folyó irigységének tárgya mond? Vak kutyakölykök harapdálják le a farkamat, ha ilyen gondolatnak csak az árnyéka is megfordult alázatos fejemben! A szegények oltalmazója kegyeskedett elmondani rabszolgájának, hogy egyszer életében megsebesítette egy asszony. Ez elég, el fogom mondani ezt a történetet valamennyi gyermekemnek; és nem kívánok semmi bizonyítékot.

- A túlságos udvariasság néha nem ér többet a túlságos udvariatlanságnál; mert - azt tartja a közmondás - túróval is meg lehet fojtani a vendéget. Nem kívánom, hogy a gyermekeid megtudják, hogy a mugger-gauti Mugger egy asszonytól kapta az egyetlen sebet életében. Egyéb gondjuk is lesz azoknak, ha olyan nyomorult módon keresik a táplálékukat, mint az apjuk.

- Már rég el is felejtettem! Nem is mondtam soha! Nem is volt fehér asszony a világon!

Csónak se volt! És egyáltalán nem is történt soha semmi.

A sakál megcsóválta lompos farkát annak jeléül, hogy emlékezetéből tökéletesen ki van törölve minden; aztán komoly képpel ült le.

- Pedig hát nagyon sok minden történt - mondta a Mugger, akinek most már második kísérlete sem sikerült, hogy barátját megkaparintsa. (Azért egyikük sem neheztelt a másikra. Hogy valaki eszik, és valakit megesznek: az becsületes törvény a folyó mentén, s a sakál kikapja a maga részét a zsákmányból, ha a Mugger már jóllakott.) - Otthagytam azt a csónakot, és fölfelé mentem a folyón; amikor elértem Arrát s a mögötte levő állóvizeket, már nem volt több halott angol. A folyó üres volt egy darabig. Aztán jött egy-két halott vörös kabátban, nem angol, de mind egyfajta, hindu és purbia, aztán öten-hatan egy sorban, aztán végül, Arrától északra, Agrán túlig, mintha egész falvak úsztak volna a vízen. Kis patakokból jöttek ki egymás után, mint a fatörzsek esőzés idején. Amikor a folyó megáradt, ők is csapatostul indultak meg a zátonyokról, ahol megrekedtek; s a visszahúzódó áradat magával hurcolta őket a mezőkön, a Dzsungelon át, hosszú hajuknál fogva. Észak felé haladva egész éjszaka hallottam a puskaropogást, nappal meg a bakancsos lábakat, amint átkeltek a gázlókon, s azt a hangot, amit a nehéz kocsikerék ad a folyómeder ösvényében; és minden csobbanás új halottakat hozott. A végén magam is megijedtem, s azt mondtam: "Ha emberekkel ilyesmi történhetik, hogyan meneküljön meg a mugger-gauti Mugger?" És voltak hajók is, amik mögöttem jöttek fölfelé vitorlás nélkül, folyvást égve, ahogy a gyapotszállító hajók égnek néha, de sohasem süllyedtek el.

- Ó - mondta a golyvásdaru -, ilyen hajók Kalkuttába is szoktak érkezni. Nagyok, feketék, hátul a farkukkal fölkorbácsolják a vizet és . . .

- És háromszor akkorák, mint az én falum. Az én hajóim alacsonyak és fehérek voltak, kétoldalt korbácsolták föl a vizet, és nem voltak nagyobbak, mint olyasvalakinek a hajói, aki igazat szokott beszélni. Nagyon megijedtem tőlük, otthagytam a vizet, és visszatértem a magam folyójához. Nappal bujkáltam, éjjel haladtam, ha nem találtam kis folyókat, amik megsegítettek. Visszakerültem a falumba, de nem is reméltem, hogy meglátok valakit a népemből.

De hát ezek szántottak, vetettek, arattak, s oly nyugodtan jártak-keltek a földjeiken, mint a tulajdon barmaik.

- És volt még jó ennivaló a folyóban? - kérdezte a sakál.

- Több is, mint szerettem volna. Még én is, pedig hát nem szoktam iszapot enni, még én is belefáradtam, s ha jól emlékszem, kissé meg is ijedtem a folyvást érkező néma testektől.

Hallottam, amint a falumbeliek azt beszélték, hogy minden angol meghalt; de azok, akiket arccal lefelé fordítva hozott a víz, nem angolok voltak, azt láthatta a népem is. Akkor aztán azt mondták, hogy a legokosabb lesz nem szólni semmit, csak fizetni az adót és szántani a földet. Hosszú idő múlva megtisztult a folyó, s akiket most hozott le, azok nyilván áradáskor fulladtak a vízbe; és ámbár akkor nem volt olyan könnyű ennivalóhoz jutni, mégis szívből örültem, hogy így van. Egy kis gyilkolás hébe-hóba nem rossz dolog, de azt tartja a közmondás, néha még a krokodilus is megelégeli.

- Csodálatos! Igazán csodálatos! - mondta a sakál. - Meghíztam ennek a sok evésnek a puszta hallgatásától is. És ha szabad kérdeznem, mit cselekedett azután a szegények oltalmazója?

- Azt mondtam magamban, és a Gunga két partjára, összecsuktam az állkapcsomat ez után a fogadásom után, azt mondtam, hogy soha többé nem kószálok el semerre. Itt éltem hát a Gaut mellett, a népem közelében, s évek hosszú során át virrasztottam, őrködtem fölötte; s a népem annyira szeretett, hogy gólyahírkoszorúkat dobált a fejemre, valahányszor megpillantotta, hogy kiemelkedik a vízből. Igenis, és a Sors kegyes volt hozzám, s a folyó olyan szíves, hogy tiszteletben tartja a szegény gyámoltalant, csakhogy. . .

- Senki sem boldog csőrétől farkáig - mondotta résztvevően a golyvásdaru. - Mi egyebet kíván még a mugger-gauti Mugger?

- Azt a kis fehér gyereket, akit nem kaphattam meg - mondta mély sóhajtással a Mugger. Nagyon kicsi volt, de nem felejtettem el. Öreg vagyok már, de mielőtt meghalok, szeretnék valami új dolgot megpróbálni. Igaz, hogy nehéz lábú, lármás, bolond nép az, s a mulatság nem lenne valami nagy, de én még visszaemlékszem a Benáresz fölött töltött régi szép napokra, s ha az a gyerek él, bizonyosan emlékszik az is. Lehet, hogy föl s alá jár valamelyik folyó partján, s elmondja, hogy dugta be egyszer a kezét a mugger-gauti Mugger foga közé, s hogyan maradt életben, hogy ezt elbeszélhesse. Hozzám igen kegyes volt a Sors, de ez még gyötör néha álmomban, az a kis fehér gyerek ott a csónak orrában. - Ásított, aztán összecsukta az állkapcsát. - Most pihenni és gondolkozni akarok. Maradjatok csöndben, gyermekeim, és tiszteljétek az öreget.

Mereven megfordult, és felcsoszogott a homokzátony tetejére; a sakál pedig visszahúzódott a golyvásdaruval egy fa oltalma alá, amely a zátonynak a vasúti hídhoz közelebb eső végénél feneklett meg.

- Kellemes és hasznos élet volt - vigyorgott, kérdőn nézve föl a föléje magasodó madárra. - És gondold meg: egy szóval sem méltóztatott megmondani nekem, hol maradt valami morzsa a patak mentén. Pedig én százszor is figyelmeztettem jó dolgokra, amik lefelé úsztak a folyón. Milyen igaz ez a közmondás: "A sakált meg a borbélyt mindenki elfelejti, mihelyt híreit elmondta!" No, most meg elalszik! Hrrr!

- Hogy vadászhatik egy sakál egy Muggerral? - kérdezte hűvösen a golyvásdaru. - Nagy tolvaj és kis tolvaj, könnyű megmondani, kié lesz a zsákmány.

A sakál türelmetlen vinnyogással fordult meg, s már össze akart gubbaszkodni a fatörzs alatt - de egyszerre lekuporodott, s a sárban meghurcolódott ágak közt fölnézett a hídra, amely csaknem a feje fölött volt.

- Mi az? - kérdezte a golyvásdaru, s nyugtalanul terjesztette ki a szárnyait.

- Várj, majd meglátjuk. A szél innen fúj feléjük; de nem minket keresnek. Két ember van itt.

- Emberek? Engem megvéd a hivatalom. Egész India tudja, hogy szent vagyok. - A golyvásdaru, mint közismert szemétkotró, szabadon járhat, amerre akar; s ennek tudatában a szeme sem rebbent meg.

- Engem pedig legföljebb egy ócska cipővel érdemes megdobni - mondta a sakál, és újra hallgatózni kezdett. - Hallgasd csak ezt a lábdobogást! - folytatta. - Ez nem bennszülött bőr, hanem egy fehér arcú ember bakancsos lába. Hallgasd csak! Vas vashoz ütődik! Puska! Ez a nehéz lábú, bolond angol azért jött, hogy a Muggerral beszéljen!

- Hát akkor figyelmeztesd! Hiszen csak nemrég nevezte a szegények oltalmazójának valaki, aki nagyon hasonlított egy éhes sakálhoz.

- A kedves rokon maga vigyázzon a bőrére. Százszor is elmondta nekem, hogy nincs mit félni a fehér arcúaktól. Ezek bizonyosan fehér arcúak. Egy mugger-gauti paraszt nem merne utánajönni. Látod: mondtam, hogy puska! No, ha a szerencse kedvez, ma éjszaka jóllakunk. A Mugger szárazföldön nem hall jól, ez pedig itt nem asszony!

A vasgerendákon egy pillanatra megcsillant egy fényes puskacső a hold fényében. A Mugger olyan csöndesen feküdt a zátonyon, mint a tulajdon árnyéka, mellső lábát kissé kinyújtotta, feje a két lába közé esett - és horkolt, mint egy. . . krokodilus.

A hídon ezt suttogta egy hang:

- Furcsa lövés, majdnem egyenesen lefelé, de biztos, mint a halál. Legjobb, ha a nyaka mögé célzol. Mekkora dög! Hanem a parasztok megvadulnak, ha lelövöm. Istene ennek a vidéknek.

- Kutyába se vedd - felelte egy másik hang -, vagy tizenötöt ragadott el a legjobb munkásaim közül a híd építése közben, ideje már, hogy végezzenek vele. Hetekkel ezelőtt csónakon üldöztem. Segíts a Martini-puskával, mihelyt én mind a két csövet kilőttem.

- Vigyázz a puska rúgására! Két nagykaliberű lövedék nem tréfadolog.

- Majd meglátjuk, hogyan fogadja. Rajta!

Olyan dörrenés hallatszott, mintha kisebbfajta ágyút sütöttek volna el (a legnagyobbfajta a Sors, elefántvadász-puska nem sokban különbözik az ágyútól) - két lángcsíkos nyomában a Martini-puska metsző roppanása. Ennek a puskának hosszú golyója könnyűszerrel keresztülfúrja a krokodil páncélját. De a robbanógolyók már elvégezték a maguk munkáját.

Egyik éppen a Mugger nyaka mögé hatolt be, egy tenyérnyire balra a hátgerinctől, a másik valamivel lejjebb a farok tövénél robbant szét. Száz eset közül kilencvenkilencben a halálra sebzett krokodilus még be tud mászni a mély vízbe, és el tud tűnni; de a mugger-gauti Mugger a szó szoros értelmében három darabra szakadt. Alighogy a fejét megmozdította, már elszállt belőle az élet, s laposan hevert, akár a sakál.

- Mennydörgés, villám! Villám, mennydörgés! - mondta a nyomorult kis állat. - Talán lezuhant végre az a valami, ami a tetős kocsikat húzza a hídon?

- Csak egy puska, semmi több - mondta a golyvásdaru, bár még a farka tollai is reszkettek. - Csak egy puska, semmi több. Annyi szent, hogy vége van. Itt jönnek a fehér arcúak.

A két angol lesietett a hídról a homokzátonyhoz, megállt, és megbámulta a Mugger hosszúságát. Aztán egy fejszés bennszülött levágta nagy fejét, s négy ember vonszolta át a földnyelven.

- Amikor utoljára volt a kezem egy krokodilus szájában - mondta az egyik angol (a híd építője) -, körülbelül ötéves gyerek voltam. Csónakkal jöttünk le a folyón Mongir felé. Lázadáskori gyerek voltam, ahogy mondani szokás. Szegény anyám is ott volt a csónakban, és sokszor elmondta, hogy lőtte ki apám ócska pisztolyát a vadállat fejébe.

- No, hát most bosszút állhattál a törzsfőnökön, még ha megeredt is az orrod vére a puska rúgásától. Hé, csónakosok! Húzzátok ki a fejét a partra, kifőzzük a koponya kedvéért. A bőr úgy szét van lőve, hogy nem érdemes megőrizni. Most pedig gyerünk haza, és feküdjünk le. Ezért csakugyan érdemes volt egész éjszaka fennmaradni, ugye? Érdekes: a sakál meg a golyvásdaru ugyanezt mondták, alig három perccel az emberek távozása után.

HULLÁMFODOR-ÉNEK

Hajdan egy hab partra tért,
lágy aranyszín esti fénybe.

Szépleány kezéhez ért,
partról visszatérve.

Karcsú láb, nemes kebel -
lábalj át, békédre lelj !

A fodor szólt: "Leányka, állj,
mert én vagyok a halál."
"Szerelmesem hív, megyek -
hogy lennék hozzá kegyetlen?

Nincs veszély: egy hal lebeg,
fordul, messze lebben."

Karcsú láb és tiszta szív,
várj még: a rév kompja hív!

A fodor szólt: "Lányka, állj,
mert én vagyok a halál."
"Kedvesem hív, sietek -
gyávát nem kér feleségül!"

Törzse körül hab-övek,
víz örvénye mélyül:

Bolondos szív, hű kebel,
csöppnyi láb így süllyed el.

Hullámgyűrű fut-szalad,
vérpirosan ring a hab.

Kvikvern

A keleti jégnek népe fogy, mint nyár elején a dér,
cukrot, kávét koldul valahány, ha fehér arc arra tér.

A nyugati jégnek népe mind verekedni, lopni tanul,
jó prémjeiket kalmár viszi el, és lelküket idegen úr.

A déli jégnek embere mind jött-menttel alkuszik,
az asszonyokon szalag fityeg, s tépettek a sátraik.

De az örök jég népe között nem járnak az új urak:
narvál-agyar a fegyverük, végső hős-férfiak.

Eszkimó dal fordítása

- Nézz ide, kinyitotta a szemét !

- Dugd vissza a bőrbe. Erős kutya lesz belőle. A negyedik hónapban nevet adunk neki.

- Kiről nevezzük el? - kérdezte Amorák.

Kadlu végigjártatta szemét a bőrökkel bélelt hóházon; tekintete ráesett az alvópadon ülő, tizennégy esztendős Kotukóra, aki gombot faragott rozmáragyarból.

- Nevezd el rólam - mondta vigyorogva Kotuko. - Szükségem lesz rá valamikor.

Kadlu visszavigyorgott úgy, hogy szeme csaknem eltűnt lapos, zsíros arcában, s odabólintott Amoráknak. Közben a kutyakölyök anyja haragosan vinnyogott, hogy megláthassa a kicsikéjét, amely elérhetetlen messzeségben kapálózott a fókazsírlámpa fölé akasztott kis fókabőr zacskóban. Kotuko tovább faragcsált, Kadlu meg bedobott egy összegöngyölített csomag bőrből készült kutyahámot egy pici zugba, amely a ház egyik oldalából nyílt; levetette nehéz szarvasbőr vadászruháját, egy másik lámpa fölött lógó halcsont hálóba rakta, s fáradtan leült az alvópadra. Egy darab fagyott fókahúst rágcsált addig is, amíg Amorák, a felesége behozza a főtt húsból és vérlevesből álló komoly ebédet. Kora hajnal óta kinn járt a fókalyukaknál, nyolcmérföldnyire hazulról, s három nagy fókával tért haza. A ház belső ajtajához vezető hosszú hófolyosónak vagy inkább alagútnak közepe táján kaffogás, ugatás hallatszott: a napi munka után felszabadult szánhúzó kutyák tülekedtek meleg helyekért.

Amikor már túlságosan is hangossá vált az ugatás, Kotuko lustán lehengeredett az alvópadról, felkapott egy ostort, amelynek 18 hüvelyk hosszú nyele volt rugalmas halcsontból, s 25 láb hosszú suhogója nehéz, összefont szíjból. Bemászott a folyosóba, ahonnan olyan hangok hallatszottak, mintha a kutyák elevenen fölfalnák; de ez csak rendes, étkezés előtti imádságuk volt. Amikor a folyosó túlsó végén kimászott, fél tucat bozontos fej nézett utána.

Valami cethalállkapocsból készült akasztófaféléhez lépett, amelyen a kutyák eledele lógott; széles lándzsával nagy koloncokat szabdalt le a fagyott anyagból, s megállt, egyik kezében az ostort, másikban a húst tartva. Nevén szólította mindegyik állatot, először a leggyöngébbiket - s jaj volt annak a kutyának, aki meg mert mozdulni, míg rá nem került a sor; mert a hosszú suhogó úgy csapkodott, mint a villám, s kivágott egy-egy hüvelyknyit a türelmetlenek szőréből-bőréből. Mindegyik kutya morgott, kaffogott, fulladozva falta végre megkapott porcióját, s visszasietett a folyosó menedékébe - a fiú pedig künn állt a havon az északi fény ragyogásában, és osztotta az igazságot. Utoljára a kutyafogat nagy, fekete vezetőjét szolgálta ki, amelyik rendet tartott, amikor a kutyák fel voltak szerszámozva; ez kettős porció húst kapott Kotukótól, de külön ostorcsapást is.

- Ó - mondta Kotuko, összegöngyölítve az ostor suhogóját -, van nekem egy kicsikém odabenn a lámpa fölött, az fog ám istenigazában üvölteni! Szárpok! (Gyerünk befelé!)

Visszamászott az összebújt kutyákon keresztül, letisztogatta prémruhájáról a száraz havat azzal a halcsont pálcával, amelyet Amorák az ajtó mellett tartott, megtapogatta a ház bőrrel bevont mennyezetét, hogy lerázzon minden jégcsapot, ami a fölöttük levő hóboltozatról leeshetett, s azzal felkuporodott a padra. A folyosón morogtak, vinnyogtak álmukban a kutyák, az Amorák bő prémcsuklyájában rugdalózott, fulladozott, gurgulázott a kis fiúbaba, az újonnan elnevezett kutyakölyök anyja pedig ott hevert Kotuko mellett, szemét a fókabőr zacskóra szegezve, amely melegen és biztonságban lógott a lámpa széles sárga lángja fölött.

Mindez pedig messze északon történt, túl Labradoron, túl a Hudson-szoroson, ahol a nagy vízáradat himbálja ide-oda a jeget, északra a Melville-félszigettől, északra még a szűk Fury- és Hekla-szorosoktól is - a BafFm-föld északi partján, ahol Bylot szigete úgy áll a Lancaster-szoros jegén, mint egy fölfordított pudingostál. A Lancaster-szorostól északra már keveset ismerünk a világból, csak Észak-Devont és az Ellesmere-földet; de még ott is él néhány ember, úgyszólván tőszomszédságában az Északi-sarknak.

Kadlu "inuit" volt - rhás néven eszkimó -, s a törzse összevissza vagy harminc ember.

Tununirmiut földjéről való volt. Ez a név azt jelenti: "valaminek a háta mögött levő ország."

A térképek Navy-Board-öbölnek nevezik ezt az elhagyatott partot, de az eszkimó elnevezés helyesebb, mert ez a vidék csakugyan az isten háta mögött van. Az esztendő kilenc hónapjában csak jég és hó van itt, s egyik szélvihar a másikat éri; a hideget pedig el sem képzelheti az, aki még nem látta húsz fokkal fagypont alatt a hőmérőt. E kilenc hónapból hat mellesleg sötét is - s ez az, ami oly szörnyűvé teszi az egészet. A három nyári hónapban csak minden másodnap és minden éjjel fagy, s ilyenkor a hó olvadni kezd a délnek néző lejtőkön; egy-két gyalogfűz gyapjas rügyei kimerészkednek, egy apró varjúháj vagy más efféle azt hiszi magáról, hogy virágzik; finom fövennyel, kerek kavicsokkal borított partok futnak le a nyílt tengerre; csiszolt kövek, csíkos sziklák emelkednek ki a szemcsés hóból. De mindez elmúlik néhány hét alatt, s a vad tél ismét mozdulatlanná dermeszti a szárazföldet; a tengeren pedig a jég zajlik ide-oda, széthasadva és összeforrva, felborulva, tornyosulva - amíg eggyé nem fagy az egész tíz láb vastagon, a szárazföldtől a nyílt tenger mély vizéig.

Télen Kadlu a szárazföldi jég széléig üldözte a fókákat, s elejtette lándzsájával, ha feljöttek lélegzetet venni a lékekhez. A fókának nyílt víz kell, hogy élni és halászni tudjon, márpedig tél derekán a jég néha nyolcvan mérföldig elhúzódik a legközelebbi parttól minden törés nélkül. Tavasszal Kadlu és népe visszavonultak az úszó jégtáblákról a sziklás szárazföldre, ott bőrsátrakat ütöttek fel, s tengeri madarakat ejtettek tőrbe, vagy a parton sütkérező fiatal fókákat lándzsázták le. Később dél felé mentek, a BafFm-földre, rénszarvas után, meg hogy megszerezzék az egész esztendőre való lazackészletet, a belső szárazföld száz meg száz patakjából és tavából; szeptemberben vagy októberben pedig visszatértek északra, pézsmaökör-vadászatra s a rendes téli fókafogásra. Ezeket az utakat kutyafogatú szánokon tették meg, húsz-harminc mérföldet egy nap; vagy némelykor a part mentén, bőrből készült nagy "asszony-csónakokon"; ilyenkor a kutyák meg a kisgyerekek az evezősök lába közt hevertek, s az asszonyok énekeltek, miközben egyik hegyfoktól a másikig siklottak a tükörsima hideg vízen. Minden fényűzés, amit a tununirmiut nép ismert, délről jött - szántalpnak való fa, szigonyhegynek való vas, acélkés, cinüst, amelyben sokkal jobban fő az étel, mint a régi zsírkő edényben; acél és kova, sőt még gyufa is, valamint színes szalag az asszonyok hajába, olcsó kis tükrök s vörös posztó a szarvasbőr vadászruhák beszegésére. Kadlu a drága, tejszínű, görbe fogascetszarvval s a pézsmaökör fogával kereskedett (ez éppen olyan értékes, mint a gyöngy), ő a déli inuitoknak adta el, azok pedig az Exeter- és Cumberland-öböl cethalászaival meg hittérítő állomásaival kötöttek üzleteket - s így fonódott tovább a lánc; az az üst, amelyet egy hajószakács valahol egy indiai bazárban vásárolt, így végezhette napjait az Északi-sarkkör hidegebbik részében, egy fókazsírlámpa fölött.

Kadlunak, jó vadász létére, bőségesen volt vasszigonya, hóvágó kése, madárdárdája s minden egyebe, ami ott a nagy hidegben megkönnyíti az életet; feje volt a törzsének, vagyis ahogy ők mondják, "az az ember, aki gyakorlatból tud mindent". Nem adott ez neki semmi hatalmat, legföljebb azt tanácsolhatta hébe-hóba a barátainak, hogy változtassanak vadászterületet; de Kotuko felhasználta arra, hogy amolyan hájas, lusta inuit módon uralkodjék egy kicsit a többi fiún, ha éj idején kimentek labdázni a holdvilágra vagy énekelni a Gyermekek Dalát az északi fényhez.

De tizennégy esztendős korában az inuit férfinak érzi magát, s Kotuko megunta, hogy tőröket állítson vadmadaraknak és macskarókáknak, különösen megunta pedig azt, hogy egész álló nap az asszonyoknak segítsen fóka- és szarvasbőrt rágni (ennél jobban semmi sem puhítja a bőrt), amíg a férfiak vadászni jártak. El akart menni a Kvaggba, az Éneklő Házba, ahol a vadászok összegyűltek titokzatos szertartásaikra, s az angekok, a varázsló, gyönyörűséges félelmet ébresztett bennük a lámpák kioltása után, és hallani lehetett, amint a Rénszarvas Szelleme toporzékol a háztetőn; s ha lándzsát dugtak ki a sötét éjszakába, forró vérrel borítva húzták vissza. Szerette volna nagy csizmáját a hálóba hajítani a családfő fáradt mozdulatával, s játszani a vadászokkal, ha egyik-másik este becsöppentek a házukba, s valami otthon készült rulettfélével szórakoztak, ami egy cinkannából meg egy szegből állt. Száz meg száz dolgot szeretett volna csinálni, de a felnőttek kinevették, és azt mondták: - Várj még, amíg "megszorul lábadon a csat", Kotuko. A vadászat nem mindig jelenti azt, hogy megfogod a vadat!

Most, hogy az apja róla nevezett el egy kutyakölyket, derűsebb színben látta a világot.

Az inuit nem pazarol el egy jó kutyát a fiára, amíg a fiú nem ért egy kicsit a kutyahajtáshoz; és Kotuko meg volt győződve, hogy nagyszerűen ért hozzá.

Ha a kölyöknek nem lett volna vasszervezete, belepusztult volna a sok etetésbe és hajszolásba.

Kotuko csinált neki pici szerszámot gyeplővel, s hajkurászta a ház földjén, ezt kiáltozva: - Aua! Ja aua! (Jobbra!) - Csojacsoj! Ja csojacsoj! (Balra!) - Ohahá! (Állj!) - A kölyöknek egyáltalán nem tetszett a dolog, de ez a hajkurászás még csupa gyönyörűség volt ahhoz képest, amikor először fogták szán elé. Csak leült a hóba, és játszott azzal a fókabőr gyeplővel, amely az ő szerszámjától a pituig, a szánkó orrában levő vastag szíjig vezetett.

Aztán megindult a fogat, s a kölyök észrevette, hogy a nehéz, tíz láb hosszú szán szaladni kezd a háta mögött, s vonszolja őt a hóban. Kotuko meg úgy kacagott, hogy a könny csurgott le az arcán. Aztán sok-sok nap következett, amikor a kegyetlen ostor úgy ~uhogott, mint a szél a jég fölött, s társai harapdálták, mert nem értette a dolgát; a szerszám dörzsölte a testét, és nem hálhatott többé Kotukóval, hanem a leghidegebb helyre szorult a folyosón.

Szomorú idő volt ez a kölyöknek.

Tanult a fiú is éppen olyan keményen, mint a kutya; mert keserves dolog ám kutyaszánt hajtani. Mindegyik állat - a leggyöngébbik legközelebb a kocsishoz - fel van szerszámozva a maga külön gyeplőjével, amely bal mellső lába alól húzódik a szíjig, ehhez valami gomb- és hurokfélével van odaerősítve, amely a kocsis csuklójának egy fordulatára kibomlik, s így egy kutyát külön szabadíthat fel. Szükséges, hogy ez így legyen, mert fiatal kutyáknak gyakran hátsó lábai közé keveredik a gyeplő, s bevág a csontjukig. Meg aztán mindegyik szereti futás közben meglátogatni a barátait, ki s be ugrálva a gyeplők közt.

Verekszenek is, s ennek eredményeképpen a gyeplő jobban összegubancolódik, mint halászat után a nedves horgászzsineg. Sok bajt el lehet kerülni, ha az ostort nagy tudománnyal forgatja az ember. Minden inuit fiú azzal dicsekszik, hogy mester módjára bánik a hosszú suhogóval; csakhogy könnyű dolog a földön célba találni vele, és nehéz a teljes gyorsasággal száguldó szánon előrehajolni és éppen a válla tövén sújtani meg egy lustálkodó kutyát.

Ha elkiáltod valamelyik kutya nevét, amiért "látogatóba megy", s véletlenül másikat sújtasz meg, ez a kettő tüstént verekedéssel intézi el a dolgot, s megakasztja mind a többit. Ha pedig útitársad van, és beszélgetni kezdesz, vagy magadban énekelgetsz, a kutyák megállnak, visszafordulnak és leülnek, hogy meghallgassák a mondanivalódat. Kotukót egyszer-kétszer elragadták, mert megálláskor elfelejtette megkötni a szánt; sok ostort és nem egy gyeplőszíjat tönkretett, amíg végre egy teljes nyolcas fogatot s a könnyű szánt rá lehetett bízni. De akkor aztán fontos személyiségnek érezte magát, s a sima, fekete jég síkján merész szívvel és mozgékony könyökkel oly gyorsan rohant, mint egy teljes erejéből igyekvő vadászfalka. Tíz mérföldet tett meg a fókalékekig, s ha a vadászterületre ért, egy gyeplőt leoldozott a pituról, felszabadította a nagy, fekete vezetőt, a fogat legokosabb kutyáját. Mihelyt a kutya megszimatolta a légzőléket, Kotuko megfordította a szánt, s mélyen bevert a hóba egy pár lefűrészelt agancsot - amely úgy meredt ki a saroglyából, mint egy útjelzőtábla póznája -, nehogy a fogat el tudjon mozdulni. Aztán hüvelykről hüvelykre előrekúszott, és várt, amíg a fóka fel nem bukkant lélegzetet venni. Akkor gyorsan feléje döfött lándzsájával, amelynek kötél volt a végén; hirtelen felhúzta a fókát a lék szélére; a fekete vezetőkutya odajött, és segített a jégen át a szánhoz vonszolni a zsákmányt. Ilyenkor ugattak, tajtékzottak izgalmukban a felszerszámozott kutyák, s Kotuko valamennyit agyba-főbe csapkodta az ostorral, mint valami izzó vasrúddal, amíg csak az elejtett állat keményre nem fagyott.

Hanem a hazatérés volt a legnehezebb. A megrakott szánt végig kellett húzni a hepehupás jégen, a kutyák pedig ahelyett, hogy húzták volna, leültek, és éhesen bámultak a fókára.

Végre elérték a faluhoz vezető járt szánutat - akkor aztán hajrá, a csengő jégen, lesunyt fejjel, feltartott farokkal, Kotuko pedig rázendített az "An-gutivaun tai-na tanuna-netaina" nevezetű dalra, a Visszatérő Vadász dalára, s minden házból hangok szólongatták a homályos, csillagos ég alatt.

Amikor Kotuko, a kutya felnőtt: ő is élvezte az életet. Egymás után vívott kemény harcokban a fogat élén verekedett ki helyet magának, s egy szép estén, etetéskor nekiment a nagy fekete vezetőnek (Kotuko, a fiú ügyelt arra, hogy becsületes legyen a harc), a "második kutyává" tette, ahogy arrafelé mondják. Így hát előlépett, és megkapta a vezető kutya hosszú gyeplőjét, ötlábnyival előtte futott a többinek, kutya kötelessége volt, hogy véget vessen minden verekedésnek befogott és szabadon járó társai közt egyaránt, s vastag, nehéz rézdrót örvet viselt a nyakán. Különös alkalmakkor ott hússal tartották benn a házban, s néha szabad volt a padon hálnia Kotukóval. Jó fókavadász volt, s a pézsmaökröt is meg tudta állítani úgy, hogy körülötte szaladgált, s a lábánál csaholt. Sőt mi több - s egy szánhúzó kutyánál ez a legfőbb bizonyítéka a bátorságnak -, szembeszállt még a sovány sarkvidéki farkassal is, akitől az északi kutyák rendszerint legjobban félnek minden havat tipró teremtés között. Ő meg a gazdája - a kutyafogat többi, közönséges tagját nem számították a társaságukhoz - sok-sok napon és éjszakán vadásztak együtt: a prémekbe burkolt fiú és a vad, hosszú szőrű, keskeny szemű, fehér agyarú, sárga állat. Az inuitnak nincs más dolga, mint ennivalót és bőröket szerezni magának és családjának. Az asszonynépség ruhát készít a bőrökből, s alkalomadtán segít tőrt vetni az apróvadnak; de az ennivaló legnagyobb részét - márpedig rengeteg sokat esznek - a férfinak kell megszerezni. Ha a készletek kifogynak, nincs akitől vásároljon, kolduljon vagy kölcsönkérjen az ember. Éhen kell pusztulnia.

Az inuit nem gondol ezekre az eshetőségekre, amíg nem muszáj. Kadlu, Kotuko, Amorák meg a pici fiúcska, aki Amorák szőrmecsuklyájában rugdalózott, és egész nap zsírdarabkákat majszolt, olyan boldogok voltak együtt, hogy keresni kellett boldogabb famíliát.

Igen szelíd fajból származtak - az inuit ritkán jön ki a sodrából, jóformán sohasem üt meg gyermeket, nem is tudja, mi fán terem a hazugság, és még kevésbé ismeri a lopást. Megelégedtek azzal, ha szigonyaikkal kitéphetik ennivalójukat a reménytelen hidegség szívéből, kedvesen mosolyoghattak, esténként furcsa kísértet- és tündérhistóriákat mesélhettek, addig ehettek, amíg már nem bírtak tovább, és énekelhették a végtelen asszonyéneket: "Amna, aja, aja, amna, ah, ah!" - hosszú lámpavilágnál töltött napokon, miközben ruháikat és vadászszerszámaikat javítgatták.

De egy rettenetes télen minden ellenük esküdött. A tununirmiutok visszatértek az évi lazachalászatról, s megépítették házaikat Bylot-sziget északi részének korai jegén, hogy onnan fókavadászatra induljanak, mihelyt a tenger befagy. De korán és vadul köszöntött be az ősz. Egész szeptemberben folytonos viharok voltak, amik föltépték a sima fókajeget, amikor még alig négy-öt láb vastag volt, s besodorták a szárazföldre; hatalmas, húsz mérföld széles gátat halmoztak föl töredezett, hegyes jégkoloncokból, amiken lehetetlen volt keresztülhúzni a kutyaszánokat. Annak a jégtáblának a széle, amelynél a fókák tél idején halászni szoktak, vagy húszmérföldnyire volt ezen a gáton túl, s a tununirmiutok nem férhettek hozzá. Még így is átkínlódhatták volna a telet fagyasztott lazac- és felhalmozott halzsírkészleteikkel meg tőrbe ejtett állatok húsával. Csakhogy decemberben egyik vadász egy tupikban (bőrsátor) három félholt asszonyra s egy leányra bukkant. A család férfitagjai messzi északról jöttek le, és a jég összemorzsolta őket kis bőrcsónakjukban, amikor a hosszú szarvú fogascetre vadásztak. Kadlu persze nem tehetett mást; kiosztotta az asszonyokat a téli falu kunyhói közt, mert az inuit sohasem tagadja meg az ételt az idegentől. Sohasem tudhatja, mikor kerül rá a koldulás sora. Amorák magához fogadta a körülbelül tizennégy esztendős leányt olyan szolgálófélének. Hegyes csuklyája szabásáról és fehér szarvasbőr nadrágjának hosszúkás, ferde négyszög alakú mintázatáról úgy gondolták, hogy az Ellesmere-földről való. Soha életében nem látott még cin főzőedényt vagy fatalpú szánt; de Kotuko, a fiú, és Kotuko, a kutya, nagyon megszerették.

Aztán valamennyi fóka délre költözött, s még a rozsomák, a havas tájak tompa eszű, morgó kis tolvaja sem fáradt azzal, hogy végigjárja az üres csapdákat, amiket Kotuko állított fel. A törzs elvesztette két legjobb vadászát, akik csúnyán megnyomorodtak egy pézsmaökörrel való harcukban, s ez annál több munkát rakott a többiek vállára. Kotuko nap nap után útnak indult egy könnyű vadászszánnal és hat-hét legerősebb kutyájával, s szeme fájdultáig kutatott valami tiszta jégfolt után, ahol egy fóka lélegzőléket vághatott. Kotuko, a kutya mindenfelé elbarangolt, s a jégmezők halotti csöndjében Kotuko, a fiú hallhatta fuldokló, izgatott vonítását egy három mérföldnyire levő fókalyuk fölött - oly tisztán, mintha mellette hallatszott volna. Ha a kutya ilyen lyukat talált, a fiú alacsony kis hófalat épített magának, hogy a kegyetlen széltől némileg védett legyen - s aztán várt tíz-tizenhét-húsz óra hosszat is, hogy a fóka feljöjjön lélegzetet venni, szeme odatapadt arra az apró jelre, amit a lyuk fölé tett, hogy szigonya lehajításában irányítsa. Lába alatt kis fókabőr pokróc volt, lábszárait pedig összefűzte a tutoreang (az a csat, amiről az öreg vadászok beszéltek).

Ez segít, hogy ne verődjék össze az ember lába, amíg az éles fülű fóka felbukkanására várakozik. Nem valami izgalmas dolog, de azért könnyen elképzelhetitek, hogy összecsatolt lábbal csöndben üldögélni úgy negyvenfokos hidegben - a legkeményebb munka, amit az inuit ismer. Ha fogtak egy fókát, Kotuko, a kutya előrerohant, s a gyeplője utána vonszolódott; segített a testet fölrakni a szánra, amíg a többi fáradt és éhes kutya rosszkedvűen hevert a széltől oltalmazó jégtörtmelék mögött.

Egy fóka nem tartott valami sokáig, mert a kis falu minden szájának joga volt ahhoz, hogy teletömjék; s nem pazarolták el se csontját, se bőrét, se inait az állatnak. A kutyák tápláléka most az embernek szolgált, s Amorák a kutyákat régi nyári bőrsátrak darabjaival etette, amiket az alvópadok alól kotortak elő. Üvöltöttek, üvöltöttek egyre, s csak azért ébredtek föl, hogy éhesen üvöltsenek tovább. Már a kunyhók zsírkőlámpáiról is észre lehetett venni, hogy közel az éhínség. Jó évszakokban, amikor bőviben voltak a zsírnak, két láb magasra is felcsapott a láng a hajó alakú lámpákban - vidáman, simán, sárgán. Most alig ért föl hathüvelyknyire: Amorák gondosan letört a mohából való lámpabélből, ha az őrizetlenül hagyott láng felragyogott egy pillanatra, s az egész család szemével kísérte keze mozdulatát. Ott, a nagy hidegben, ínség idején, nem annyira a haláltól félnek, mint inkább attól, hogy sötétben kell meghalni. Minden inuit retteg a sötétségtől, amely minden esztendőben hat hónapig nehezedik rá szüntelenül; s ha a lámpák lángja alacsony a házban, megrázkódik és megzavarodik az emberek lelke.

De jött még nagyobb baj is.

A kiéhezett kutyák kaffogtak, morogtak a folyosókon a hideg csillagokra bámulva s a metsző szélben szimatolgatva minden éjszaka. Ha abbahagyták az üvöltést, a csönd ismét oly megátalkodott, oly súlyos volt, mint az ajtót betemető hófúvás; az emberek hallották vérük lüktetését a fül vékony járataiban s a szívük zakatolását, amely olyan hangos volt, mint a varázsló dobjának pergése a hóban. Egy éjszaka Kotuko, a kutya, aki szokatlanul dacos volt a hámban, felugrott, és Kotuko térdét kezdte döfölni fejével. Kotuko megsimogatta, de a kutya hunyászkodva, vakon tovább döfködött. Ekkor felébredt Kadlu, megragadta az állat nehéz, farkasforma fejét, s belebámult üveges szemébe. A kutya vinnyogott, reszketett Kadlu térdei közt. Nyakán fölmeredt a szőr; úgy morgott, mintha idegen állna az ajtó előtt; aztán örvendezve ugatott, hempergett a földön, s Kotuko csizmáját harapdálta, mint egy kutyakölyök.

- Mi ez? - kérdezte Kotuko, mert félni kezdett.

- Ez a betegség - felelte Kadlu. - A kutyabetegség.

Kotuko, a kutya fölkapta az orrát, s tovább üvöltött.

- Sose láttam még ilyet. Mit akarhat? - szólt Kotuko.

Kadlu vállat vont, és átment a kunyhó másik oldalára kurta szigonyért. A nagy kutya ránézett, újra üvöltött, és kioldalgott a folyosóra; a többi kutya jobbra-balra húzódott előle.

Amikor már kinn volt a hóban, dühösen ugatott, mintha egy pézsmaökör nyomában volna, s ugatva, ugrálva eltűnt a szem elől. Nem volt megveszve : egyszerűen megbolondult. A hideg meg az éhség, de mindenekfölött a sötétség megzavarta a fejét; s ha ez a rettenetes betegség egyszer bekap a kutyák közé, futótűzként terjed. A legközelebbi vadászó napon másik kutya betegedett meg, s Kotuko azon nyomban megölte, amikor felszerszámozva harapott és verekedett. Aztán a fekete második kutya, az egykori vezető kezdett hirtelen csaholni egy képzelt rénszarvasnyomon, s amikor elengedték a pitu elől, rávetette magát egy jégszirtre, s aztán elrohant, hátán a szerszámmal, éppen, mint a vezető. Ezek után senki sem akarta többé kivinni a kutyákat. Másra kellettek, s a kutyák tudták ezt, s bár meg voltak kötözve, és kézből etették őket, szemük tele volt kétségbeeséssel és félelemmel. Mindennek tetejébe az öregasszonyok kísértethistóriákat kezdtek mesélni, s azt mondogatták, hogy találkoztak a múlt ősszel elpusztult vadászok szellemeivel, s azok mindenféle szörnyűségeket jósoltak.

Kotukót mindennél jobban bántotta a kutyája elvesztése; mert az inuit hallatlanul sokat eszik ugyan, de tud éhezni is. Hanem az éhség, a sötétség, a hideg, a fagyban való hosszas várakozás kikezdte az erejét, s kezdett képzelt hangokat hallani és képzelt alakokat látni.

Egy éjszaka tíz óra hosszat várakozott egy "vak" fókalyuk fölött, s akkor oldta le lábáról a csatot, s félig ájultan, szédelegve támolygott haza a faluba - megállt, és nekitámaszkodott egy sziklának, amely véletlenül csak úgy ingadozva állt egy kiszögellő hegyes jégtömbön.

Kotuko súlya megzavarta a szikla egyensúlyát; nagy robajjal lefordult, s amikor Kotuko félreugrott, hogy elkerülje, csikorogva, sziszegve utána csúszott a jéglejtőn.

Ez éppen elég volt Kotukónak. Abban a hitben nevelkedett, hogy minden sziklának, vándorkőnek megvan a maga gazdája, inuája, rendesen valami félszemű nőszemély, egy tornák, s ha a tornák segíteni akar valakin, utána gurul kőházastul, és megkérdi: akarja-e védőszelleméül elfogadni. (Nyári olvadás idején a jéggel alátámasztott sziklák, vándorkövek mindenfelé gurulnak, csúszkálnak a szárazföldön: ebből könnyű megérteni, hogyan támadhatott az élő sziklák gondolata.) Kotuko hallotta a vér lüktetését a fülében, mint ahogy hallotta egész nap, s azt hitte, hogy a kőben lakó tornák beszél hozzá. Még haza sem ért, már bizonyos volt abban, hogy beszélgetést folytatott vele, s mivel a családja nagyon is lehetségesnek tartotta a dolgot, senki sem mondott ellent neki.

- Azt mondta: "Leugrom, leugrom a helyemről a hóba!" - kiáltotta Kotuko tágra meredt szemmel, előrehajolva a félig sötét kunyhóban. - Azt mondta: "Vezetni foglak." Azt mondta: "Elvezetlek a jó fókalyukhoz." Holnap kimegyek, s a tornák lesz a vezetőm.

Ekkor belépett az angekok, a falu varázslója, s Kotuko másodszor is elmondta neki az esetét, ismét elképesztve vele hallgatóit. Nem hagyott ki semmit.

- Csak menj a tornait, a kövek szelleme után, s azok megint ennivalóhoz juttatnak bennünket - mondta az angekok.

Az északi leány a lámpa közelében feküdt; napok óta keveset evett, és még kevesebbet beszélt; de amikor másnap reggel Amorák és Kadlu megraktak és felszerszámoztak Kotukónak egy kis kéziszánt, beletették vadászruháját s annyi zsírt meg fagyott fókahúst, amennyit csak nélkülözhettek: a lány megfogta a húzókötelet, és merészen odalépett a fiú mellé.

- A te házad az én házam - mondta, amint a kis csonttalpú szán nyikorogva bukdácsolt mögöttük a félelmetes sarkvidéki éjszakában.

- Az én házam a te házad - mondta Kotuko -, de azt hiszem, Szednához megyünk mind a ketten.

Szedna pedig az Alvilág úrnője, s az inuitok azt hiszik, hogy minden halott egy esztendőt kénytelen tölteni az ő szörnyű birodalmában, mielőtt Kvadliparmiutba, a Boldog Helyre jut, ahol sohasem fagy, s ahol a kövér rénszarvas éppen akkor toppan az ember elé, amikor hívja.

Végig a falun azt kiáltozták az emberek:

- A tornaitok beszéltek Kotukóval. Léket mutatnak neki a jégen! Fókát hoz nekünk ismét !

Hangjukat hamarosan elnyelte a hideg, üres sötétség, s Kotuko meg a leány szorosan egymáshoz bújva húzták a kötelet, vagy emelgették a szánt a jéghalmokon át a Sarki-tenger felé. Kotuko erősködött, hogy a kőben lakó tornák azt mondta neki: menjen észak felé - és északnak tartottak, Tuktuk-dzsung, a Rénszarvas nyomán, amit mifelénk Göncöl szekerének neveznek.

Európai ember öt mérföldet sem tudott volna megtenni egy nap a jégtörmeléken s az éles hegyű jégtorlaszokon át; de ők ketten pontosan tudták, milyen csuklómozdulat kényszeríti a szánt, hogy egy jégtorlaszt megkerüljön, milyen rándítással lehet jóformán kiemelni egy jéghasadékból; mennyi erő kell a lándzsafejjel való néhány nyugodt ütéshez, amely a legreménytelenebb helyzetben is ösvényt tud hasítani.

A leány nem szólt semmit, csak lehajtotta fejét, s hermelinkucsmájának hosszú rozsomákprémes szegélye csapkodta széles, sötét arcát. Az ég mély, bársonyos fekete színű volt a fejük fölött; a látóhatáron, ahol utcai lámpák gyanánt égtek a nagy csillagok, vöröses csík húzódott: Időnként az északi fény zöldes hulláma csapott végig a magas ég ürességén; lobogott, mint a zászló, aztán eltűnt; vagy egy hullócsillag száguldott - sötétségből sötétségbe -, szikrazáport hurcolva maga után. Ilyenkor különös, vörös, rezes, kékes színekkel kipontozva, összevonalazva látták az úszós jég ráncos, barázdás felszínét; de a rendes csillagfénynél mindennek fagyos, szürke színe volt. Az úszó jeget - emlékezhettek rá - addig csapkodták, hajszolták az őszi viharok, amíg megfagyott földrengés nem lett belőle. Voltak ott árkok, vízmosások, kavicsbányákhoz hasonló üregek a jégbe vágva; koloncok, szétszórt darabok, amik odafagytak az úszó jég egykori felszínére; régi, fekete jégtömbök, amiket az egyik vihar az úszó jég alá sodort, a másik ismét fölemelt; kerekded jégsziklák; fűrész alakú sarkok, amiket a szélsodorta hó faragott ilyenre; süllyedések, ahol harminc-negyven holdnyi terület alacsonyabb szintre került a földnél. Kis távolságról a jégkoloncokat fókának vagy rozmárnak, felfordult szánnak vagy vadászó embereknek lehetett nézni - vagy akár magának a nagy Tízlábú Fehér Szellem-Medvének; de bár a jégmező tele volt ezekkel a majdnem élő, furcsánál furcsább alakokkal, sehol semmi hang, még halvány visszhang sem hallatszott. És ebben a hangtalan pusztaságban, ahol hirtelen fények villantak fel és tűntek el újra, a szán s a két szánhúzó ember úgy mászott, mint valami lidérces álom szereplői - rémlátomás a világ végéről - valahol a világ végén.

Amikor kifáradtak, Kotuko - a vadászok nyelvén szólva - "félházat" csinált, pici hókunyhókat, amelyekben összebújtak, és útilámpájukkal igyekeztek felolvasztani a fagyott fókahúst. Aludtak egyet, és továbbmentek - harminc mérföldet tettek meg egy nap, hogy tíz mérföldet haladjanak észak felé. A leány mindig nagyon hallgatag volt, de Kotuko dörmögött magában, s énekelte azokat a dalokat, amelyeket az Éneklő Házban tanult - a nyárról, a rénszarvasról, a lazacról -, egyik sem illett semmiképpen ehhez az évszakhoz. Kijelentette, hogy hallotta, amint a tornák morgott neki valamit, s vadul fölszaladt egy jéghalomra, hadonászott a karjával, és erős, fenyegető hangon beszélt. Az igazat megvallva, Kotuko ekkor igen közel járt a megőrüléshez; de a leány meg volt győződve, hogy védőszelleme vezeti, és jóra fordul minden. Meg sem lepte hát, amikor a negyedik napi járás után Kotuko (akinek szeme úgy égett, mint két tüzes golyó) azt mondta neki, hogy az ő tornákja kétfejű kutya alakjában jő utánuk a havon. A leány arra nézett, amerre Kotuko mutatott, s valami mintha csakugyan besurrant volna egy szakadékba. Semmi esetre sem volt ember formájú, de mindenki tudta, hogy a tornaitok legjobban szeretnek medve, fóka vagy más efféle alakban megjelenni.

Lehetett az maga a Tízlábú Fehér Szellem-Medve is vagy akárki más, mert Kotuko meg a leány annyira kiéhezett már, hogy káprázott a szeme mind a kettőnek. Tőrben nem fogtak meg semmit, s nyomát sem látták vadnak, amióta a falut elhagyták; az elemózsiájuk nem elég még egy hétre - és vihar közeledett. A sarki vihar tíz napig is tud dühöngeni szünet nélkül, s ilyenkor úton lenni biztos halált jelent. Kotuko akkora hókunyhót emelt, hogy a kéziszánt is belétehették - nehogy az ennivalójuktól elszakadjanak -, s míg az utolsó szabálytalan jégtömeget vagdosta, amelyet a tető zárókövének szánt, megpillantott valamit, ami egy félmérföldnyire levő kis jégszirtről nézett rá. A levegő ködös volt; az a valami negyven láb hosszúnak és tíz láb magasnak látszott, húszlábnyi farokkal; egész alakjának körvonalai remegtek. Látta a leány is, s ahelyett hogy rémületében felkiáltott volna, nyugodtan mondta:

- Ez Kvikvern. Mi következik ezután?

- Szólani fog hozzám - mondta Kotuko, de a hóvágó kés reszketett a kezében, amíg beszélt, mert akármennyire hiszi is valaki magáról, hogy különös és rút szellemekkel van barátságban, ritkán örül annak, hogy szaván fogják. Kvikvern egy óriási, fogatlan, szőrtelen kutya kísértete, akiről azt tartják, hogy messzi északon él, s bejárja az országot, ha "készül valami". Az a valami lehet jó is, rossz is; de Kvikvernről még a varázslók sem szívesen beszélnek. A kutyák megvesznek tőle. Éppen mint a Szellem-Medvének, neki is több lába van a rendesnél - hat vagy nyolc -, ennek a ködben föl és le szökdécselő alaknak pedig több lába volt, mint akármelyik valóságos kutyának. Kotuko meg a leány gyorsan bebújt a kunyhóba.

Persze ha Kvikvern rosszat forral ellenük, darabokra zúzhatja a kunyhót a fejük fölött, de mégis nagy megnyugvás volt azt érezni, hogy lábnyi vastag hófal van köztük és a gonosz sötétség közt. Vonatfüttyhöz hasonló süvítéssel kitört a vihar, s tartott három nap, három éjjel; sem irányát nem változtatta, sem meg nem enyhült egy pillanatra sem. Térdük közt tartva táplálták a kőlámpát, harapdálták a félig fölmelegedett fókahúst, és figyelték a mennyezeten felgyülemlő fekete kormot - hetvenkét hosszú óráig. A leány számba vette a szánon levő ennivalót: már csak két napra elég; Kotuko pedig megvizsgálta a szigonya vasfejét, szarvasín kötését meg fókalándzsáját és madárdárdáját. Egyebet nem lehetett tenni.

- Szednához megyünk hamar, nagyon hamar - suttogta a leány. - Három nap sem telik belé, lefekszünk, és elpusztulunk. Hát nem csinál semmit a te tornákod? Énekelj neki egy angekok dalt, hogy jöjjön ide.

Kotuko énekelni kezdett, a varázsénekek éles, magas hangján, s a vihar lassanként elcsöndesedett. Az ének közepén a leány összerezzent, s előbb ujjatlan kesztyűbe bújtatott kezét, aztán fejét tette a kunyhó jégpadlójára. Kotuko követte példáját; térdeltek mind a ketten, egymás szemébe bámulva s minden idegszálukkal hallgatózva. Kotuko letört egy vékony halcsontforgácsot a szánon levő madártőr széléről, kiegyenesítette, felállította egy kis lyukban a jégen, s odaerősítette kesztyűjével. Majdnem olyan érzékenyen volt elhelyezve, mint egy iránytű; most már nem hallgatóztak, hanem néztek. A vékony pálcika remegett kissé - milyen icipici kis mozdulat volt ez! -, aztán néhány másodpercig erősen rezgett, megnyugodott, újra rezgett, ezúttal más világtáj felé bólintva.

- Túlságos korán! - mondta Kotuko. - Valami nagy jégtömb elszabadult, messze künn a vízen.

A leány a pálcikára mutatott, s fejét rázta.

- Ez a nagy jégzajlás - mondotta. - Hallgasd az alsó jeget. Kopog.

Most, amikor letérdeltek, igen furcsa, tompa morajt és kopogást hallottak, amely mintha a lábuk alatt hangzott volna. Némelykor mintha vak kutyakölyök nyivákolna valahol a lámpa fölött; aztán mintha követ köszörülnének kemény jégen; aztán ismét tompa dobütések szóltak; de mindez oly szaggatottan, halkan, mintha nagy messzeségből, kis hallócsövön át hallatszanék.

- Harc nélkül nem jutunk el Szednához - mondta Kotuko. - Ez a jégzajlás. A tornák megcsalt bennünket. Meghalunk.

Lehet, hogy mindez túlzottnak hangzik, de a két ifjú ember valóban nagy veszedelemmel nézett szembe. A háromnapos vihar délnek hajtotta a Baffm-öböl mély vizét, s feltorlaszolta annak a messzire kinyúló szárazföldi jégnek a szélén, amely a Bylot-szigettől húzódik nyugat felé. Az az erős áramlat pedig, amely a Lancaster-öböltől keletnek tart, mérföldekre terjedő, zajló jeget hordozott magával - darabos jeget, amely nem fagyott össze jégmezővé -, s ez a tömeg bombázta a part menti jégtáblákat ugyanakkor, amikor a vihar korbácsolta tenger hullámzása alulról gyöngítette, vékonyította. Amit Kotuko meg a leány hallottak, az ennek a harminc-negyven mérföldnyi távolságban folyó harcnak gyönge visszhangja volt, s ettől remegett is a kis hírmondó pálcika.

Mármost: az inuit nép azt tartja, hogy ha a jég egyszer fölébred hosszú téli álma után, nem lehet tudni, mi történhet, mert a szilárd jégtábla majdnem olyan gyorsan változtatja alakját, mint a felhő.

A vihar nyilvánvalóan korán jött tavaszi vihar - és lehetséges minden.

De a két ifjú teremtés boldogabb volt most, mint eddig. Ha az úszó jég felszakad, vége a várásnak, a szenvedésnek. Szellemek, manók, boszorkák sürögnek-forognak a hasadozó jégen, s ők ketten mindenféle vad teremtmény társaságában vonulhatnak be Szedna birodalmába, arcukon még az izgalom pirosságával. Amikor a vihar után kiléptek a kunyhóból, a látóhatáron állandóan erősödött a zaj, s a szívós jég mindenütt nyögött, zúgott körülöttük.

- Még vár - mondta Kotuko.

Egy halom tetején ott ült vagy gubbasztott a nyolclábú Valami, amit három nappal azelőtt láttak - és félelmesen üvöltött.

- Menjünk utána - mondta a leány. - Tudhat valami utat, amely nem vezet Szednához. - De támolygott a gyöngeségtől, amikor a húzókötelet megfogta. A Valami lassan, esetlenül mozgott a jégsziklákon, mindig nyugatnak, a szárazföld felé, ők pedig mentek utána, miközben az úszó jég széléről mind közelebb-közelebb hallatszott a mennydörgés moraja. A jég felszíne minden irányban megrepedezett, összehasadozott három-négy mérföldnyi szélességben, a nagy, tíz láb vastag jéglapok - egyik néhány méter széles, a másik néhány hold területű - tornyosultak fel, buktak le, omlottak egymásba s a még töretlen jégbe, ahogy a súlyos hullámzás emelkedett, esett, csapkodott közöttük. Ez a faltörő kosnak használt jég volt úgyszólván az első hadsereg, amelyet a tenger csatába küldött az úszó jégtáblák ellen.

Ezeknek a jégtömböknek folytonos recsegése, rengése majdnem elfojtotta a zajló jégrétegek repesztő hangját, amelyeket az ár úgy tolt be az úszó jégtábla alá, mint amikor valaki hirtelen az asztalterítő alá csúsztat egy kártyát. Ahol sekély volt a víz, ezek a jéglapok egymásra halmozódtak, amíg a legalsó feneket nem ért ötven láb mélységben, s az elfakult tenger vize föltornyosult az iszapos jég mögött, amíg a növekvő nyomás megint előre nem hajszolta az egészet. A jégtáblákon és a zajló jégen kívül a vihar és a tengeráramlások igazi, úszó jéghegyeket is hoztak le a víz grönlandi partjáról vagy a Melville-öböl északi részéről.

Ezek ünnepélyesen úsztak közelebb, a hullámok fehér tarajosan törtek meg körülöttük, s úgy haladtak a jégtábla felé, mint egy régimódi, kiterített vitorlákkal közeledő hajóhad.

Egy-egy győzedelmesen előrenyomuló jéghegy hirtelen tehetetlenül megfeneklett a mély vízben, felfordult, s a tajték, az iszap, a köpködő fagyott szilánkok áradatában fetrengett; egy sokkal kisebb és alacsonyabb pedig behasította a lapos jégtáblát, és belenyargalt, tonnaszámra hajigálva kétfelé a jeget, s mérföldes barázdát vágva, amíg végre megállt. Némelyik úgy csapott le, mint a kard, fűrészszélű csatornát hasítva; mások darabokra szakadtak, húsztonnás jégdarabok záporát szórva szanaszét, amely ott örvénylett, süvöltözött a jéghalmok közt. Ismét mások kiemelkedtek a vízből, amikor sekély helyre értek, mintha kínjukban nyújtóznának ki, s egy darabban dőltek oldalt, miközben a tenger átcsapott a vállukon.

A jégnek ez a dörömbölése, tülekedése, elhajlása, lemerülése, minden lehető alakban való felívelése mindenütt folyt, ameddig a szem elláthatott az úszó jégtábla északi határán. Ahol Kotuko meg a leány állott, onnan nézve ez az egész zűrzavar nem tűnt egyébnek, mint nyugtalan, hullámzó, kapaszkodó mozgásnak a látóhatár alatt; de pillanatról pillanatra közeledett feléjük, s messze a szárazföld felől valami nehéz dörgést hallottak - olyat, mint a ködben hallatszó távoli ágyúzás. Ez azt jelentette, hogy az úszó jégtáblát csapkodja a tenger a Bylot-sziget ércszirtjeihez: ez a föld délre volt a hátuk mögött.

- Soha még ilyen nem volt a világon - mondta Kotuko, bután maga elé bámulva. - Nem most van itt az ideje. Hogy törhet össze ilyenkor az úszó jégtábla!

- Menjünk ez után! - kiáltotta a leány, rámutatva a Valamire, ami eszeveszetten, sántítva rohant előttük. Utánamentek, maguk után ráncigálva a szánt, miközben a jég mennydörögve mind közelebb ért hozzájuk. Végül a jégmezők mindenütt fölrepedeztek, a táblák magasra meredtek körülöttük; a repedések kinyíltak, összecsapódtak, akár a farkas állkapcsa. De ahol a Valami volt - régi, széttört jégtömbök ötven láb magas halma -, ott nem mozdult semmi. Kotuko vadul ugrált előre, maga után vonszolva a leányt, s odakúszott a halom aljához. A jég beszéde egyre hangosabb lett körülöttük, de a halom szilárdan állt - s amint a leány ránézett, Kotuko jobb könyökét fölfelé és kifelé lökte: ez az inuit jel szárazföldet, mégpedig szigetet jelent. És csakugyan szárazföld volt az, ahová a nyolclábú, sántító Valami vezette őket - valami gránithegyű, homokpartú szigetecske a part közelében, úgy befödve, beburkolva, elleplezve jéggel, hogy senki sem tudta volna az úszó jégtől megkülönböztetni - de az alapja mégis szilárd föld, nem vándorló jégtömeg! Széleit lekoptatta a jégtáblák odacsapódása, visszapattanása, köszörülődése, szétmorzsolódása; észak felé menedékes zátony húzódott, félreterelve a legsúlyosabb jég rohamát, éppen úgy, ahogy az eke vasa felfordítja a rögöt. Persze az a veszedelem még mindig megvolt, hogy valami súlyosan megrázott jégmező felcsap a partra, és leborotválja a kis sziget csúcsát; de ez már nem aggasztotta Kotukót meg a leányt, amint fölépítették hókunyhójukat, és enni kezdtek, s hallották, hogyan kalapál és csörömpöl a jég a part mentén. A Valami eltűnt, Kotuko pedig, miközben a lámpa körül kuporogtak, izgatottan beszélt arról, hogy neki hatalma van a szellemeken. A nagy mondások kellős közepén elnevette magát a leány, s elé-hátra himbálta a derekát.

Válla mögött lassan, óvatosan mászva be a kunyhóba, két fej jelent meg - egy sárga meg egy fekete, a világ két legszégyenkezőbb, legbánatosabb kutyafeje. A kutya Kotuko volt az egyik, a fekete vezető a másik. Kövér volt most mind a kettő, látszott rajtuk, hogy jó állapotban vannak, és visszanyerték eszüket, de igen furcsa módon voltak összekötve egymással.

Emlékeztek, hogy amikor a fekete vezető megszökött, rajta volt a szerszám. Összetalálkozott a kutya Kotukóval, s nyilván játszott és verekedett vele, mert a vállán levő hurok beleakadt Kotuko örvének vert rézdrótjába, és szorosra húzódott - úgyhogy egyik sem férhetett a gyeplőhöz, hogy szétrágja, hanem mind a kettő oda volt kötve oldalvást a másik nyakához. Ez, no meg a szabad vadászat kigyógyította őket a bolondságukból. Ép eszén volt mind a kettő.

A leány odataszigálta a két szégyenkező teremtést Kotuko elé, s nevettében zokogva kiáltott fel:

- Ez itt Kvikvern, aki biztos talajra vezetett bennünket! Nézd, nyolc lába van, és két feje!

Kotuko kiszabadította őket, s a két kutya a nyakába ugrott; próbálták megmagyarázni neki, hogyan nyerték vissza ép eszüket. Kotuko végigjáratta kezét a bordáikon. Mind a kettő kigömbölyödött, s a szőrük gyapjas volt.

- Ezek ennivalót találtak - mondta Kotuko. - Azt hiszem, egyhamar nem megyünk Szednához. A tornákom küldte őket. A betegségük elmúlt.

Mihelyt Kotukót köszöntötték, egymás torkának rohant a két kutya, aki az utolsó hetekben kénytelen volt együtt aludni, enni, vadászni - s igen szép csata zajlott le a hókunyhóban.

- Éhes kutya nem verekszik - mondta Kotuko. - Ezek fókát találtak. Aludjunk. Találunk ennivalót.

Amikor fölébredtek, a sziget északi partján szabad volt a víz, s az egész leszakított jég elúszott a szárazföld felé. A hullámverés első hangja a legnagyobb gyönyörűség az inuit fülének, mert ez a tavasz jöttét jelenti. Kotuko és a leány megfogták egymás kezét, és mosolyogtak, mert a hullámok tiszta, teli hangú zúgása a jég között a lazac és rénszarvas idejére meg a virágzó gyalogfűzek illatára emlékeztette őket. Már mialatt odanéztek, a tenger kezdett újra befagyni az úszó jégdarabok közt, akkora volt a hideg; de a láthatáron nagy, vörös izzás látszott: a lehanyatlott nap fénye. Inkább olyan volt ez, mintha ásított volna egyet álmában, felkeléshez bizony nem hasonlított, s az izzás is csak néhány percig tartott: de mégiscsak ez jelezte, hogy fordul az esztendő. Érezték, hogy ezen már semmi sem változtathat.

Kotuko rajtakapta a kutyákat, amint egy frissen megölt fókán verekedtek. A fóka a halakat üldözte; azokat mindig szétzavarja a vihar. Ez volt az első valami húsz-harminc fóka közül, aki ezen a napon kijött a szigetre, s amíg a tenger keményre nem fagyott, száz meg száz mohó fekete fej élvezte a sekély szabad vizet, s úszkált az úszkáló jég között.

Jó volt bizony ismét fókamájat enni: bátran megtölteni zsírral a lámpákat, s nézni, hogy lobog fel a láng háromlábnyira; de mihelyt a tenger friss jege megbírta őket, Kotuko meg a leány megrakták a kéziszánt, a két kutyát pedig úgy meghajszolták, mint még soha, mert félve gondoltak arra, hogy mi történhetett ezalatt a faluban. Az idő éppen olyan könyörtelen volt, mint rendesen; de könnyebb egy ennivalóval megrakott szánt húzni jóllakottan, mint éhesen vadászni.

Huszonöt fóka testét temették a part jegébe - mind megenni való -, azzal siettek vissza az övéikhez. Mihelyt Kotuko megmondta a kutyáknak, hogy mit akar, azok megmutatták nekik az utat, s bár határkőnek vagy egyéb ismertetőjelnek nyoma sem volt sehol, két nap múlva már Kadlu háza előtt csaholtak. Csak három kutya válaszolt nekik, a többit megették, s a házak mind sötétek voltak. De amikor Kotuko elkiáltotta magát: "Ojo!" ( ott hús) - gyönge hangok feleltek vissza, s amikor egyenként hangosan sorolta fel a falubeliek nevét: nem hiányzott senki.

Egy óra múlva lobogtak a lámpák Kadlu házában; hólevet melegítettek; a fazekak zümmögni kezdtek, s a hó csöpögött a tetőről, amikor Amorák lakomát főzött az egész falunak; a csuklyába dugott fiúbaba egy szelet zamatos, dióízű zsírt majszolt, a vadászok pedig lassan, annak rendje és módja szerint ették torkig magukat fókahússal. Kotuko meg a leány elmondták a történetüket. A két kutya ott ült köztük, s valahányszor a nevük előfordult, mind a kettő fülét hegyezte, s fölöttébb szégyenkező arcot vágott. Az a kutya, amelyik egyszer megbolondult, s aztán észre tért, sohasem bolondul meg többet az inuitok szerint.

- Így hát a tornák nem feledkezett meg rólunk - mondta Kotuko. - Zúgott a vihar, repedezett a jég, s a fóka partra úszott a vihartól megriadt halak után. Most az új fókalyukak alig kétnapi járóföldre vannak. Menjenek el holnap a jó vadászok, s hozzák haza a fókákat, amiket ledöftem: huszonötöt temettem el a jégbe. Ha ezeket megettük, valamennyien az úszó jégre megyünk fókavadászatra.

- Hát te mit csinálsz? - kérdezte a varázsló Kotukót olyan hangon, ahogy Kadluval, Tununirmiut leggazdagabb emberével szokott beszélni.

Kotuko hosszan ránézett az északról jött lányra, s nyugodtan felelte:

- Mi házat építünk. - Azzal apja házának északnyugati oldalára mutatott, mert a megházasodott fiú vagy férjhez adott lány mindig ezen az oldalon lakik. A lány fölfelé fordította tenyerét, és kétségbeesetten megrázta a fejét. Hiszen ő idegen, az éhhaláltól mentették meg, és semmit sem hozhat a házhoz.

Amorák leugrott a padról, ahol ült, s elkezdett mindenféle holmit hajigálni a lány ölébe: kőlámpákat, vas bőrvakarókat, cinüstöket, pézsmaökör fogával díszített szarvasbőröket, valóságos vitorlavarró tűket - szebb hozományt sohasem kapott még lány a távoli sarkkör táján, s az északról jött lány földig hajtotta a fejét.

- Ezeket is! - mondta Kotuko, s nevetve intett a kutyáknak, azok meg a lány arcához dugták hideg orrukat.

- Hm - mondta fontoskodó köhintéssel az angekok, mintha az egészet végiggondolta volna.

- Mihelyt Kotuko kiment a faluból, az Éneklő Házba mentem, és bűbájos dalokat énekeltem. Végigénekeltem ezeket a hosszú éjszakákat, és idéztem a Rénszarvas szellemét. Az én varázsénekem idézte föl a vihart is, amely megtörte a jeget, és odahajszolta a két kutyát Kotukóhoz, amikor a jég összezúzta volna csontjait. Az én énekem hajtotta partra a fókákat a megtört jég nyomában. A testem még a kvaggban hevert, de a szellemem a jégen vágtatott, és vezette Kotukót meg a kutyákat minden cselekedetükben. Én tettem mindent.

Mindenki torkig lakott, és álmos volt, hát senki sem mondott ellent neki; s az angekok hivatalánál fogva még egy darab főtt húst vett ki magának, azzal lefeküdt aludni a többiek közé a meleg, világos, olajszagú házban.

Kotuko, aki igen jól tudott inuit módra rajzolni, mindezekről a kalandokról képeket karcolt egy hosszú, lapos elefántcsontdarabra, amelynek lyuk volt az egyik végén. Amikor ő meg a leány északra mentek, az Ellesmere-földre, a Be-nem-fagyott Tenger Csodálatos Esztendejében, otthagyta ezt a megrajzolt történetet Kadlunál. Kadlu elvesztette a kavics közt, amikor kutyaszánja összetört egy nyáron Nikosziringben, a Netillig-tó partján. Egy tóparti inuit a következő évben megtalálta, s eladta egy imigeni embernek, aki tolmács volt egy cetvadászhajón a Cumberland-öbölben. Ez eladta Hans Olsennek, aki később szállásmester lett egy nagy gőzösön, amely turistákat vitt Norvégiába, az Északi-fokhoz. A turistaévad elmúltával a gőzös London és Ausztrália közt közlekedett, megállt Ceylonban, s Olsen ott eladta az elefántcsontot egy szingaléz ékszerésznek két hamis zafirkőért. Én holmi limlom közt rátaláltam egy colomboi házban, s elejétől végig lefordítottam.

ANGUTIVUN TINA
(Inuit-eszkimó ének szabad fordítása.

Hazatérő fókavadász férfiak dala)

Kesztyűnk fagyott vértől merev,
prémünk dermeszti dér.

Jövünk: zsákmányunk a fóka, a fóka,
hol a nagy jég véget ér.

Au jana! aua! oha! hakk!

Vágtass, kutyaszán, síntalpú szekér!

Korbács kanyarog, ember gomolyog,
hol a nagy jég véget ér.

Füleltük a fóka halk zörejét,
míg rejtekébe tér,
jeleztünk és lapultunk,
hol a nagy jég véget ér.

Felemelkedik lélegzeni -
lássuk: lándzsánk mit ér?

Eszén túljárva, ledöftük ott,
hol a nagy jég véget ér.

Szemünket hófúvás reszeli,
kesztyűnket enyvezi vér;
jövünk, várnak ránk asszonyaink,
hol a nagy jég véget ér.

Au jana! aua! oha! hakk!

Vágtass, kutyaszán, síntalpú szekér!

Asszonycsapat elénk szalad,
hol a nagy jég véget ér.

Kis Tumáj és az elefántok tánca

Ki voltam rég: eszembe jut. Unok bilincset, kötelet.

Hová lett hajdani erőm? Szabadságom lomb rejtekén?

Hátam többé nem eladó, nem kell cukornád-köteged:
mint négy oszlop, megindulok, vadonba visszatérek én.

Míg Nap kél, menni akarok, míg virrad, útnak indulok,
vár kedveskedő tiszta víz és mocsoktalan csókú szél,
bokagyűrűmet eltöröm, bevert karómba jót rúgok,
oda vágyom, hol kedvesem s megannyi játszótársam él!

Kala Nag - ez a név Fekete Kígyót jelent - teljes negyvenhét esztendeje szolgálta már az indiai kormányt minden, elefánttól kitelhető módon. Mivel pedig elfogatása idején betöltötte már huszadik évét: idestova hetven felé járt, vagyis javakorabeli elefánt volt. Emlékezett arra, hogy egyszer a homlokára kötött bőrpárna segítségével kimozdított a sárból egy megrekedt ágyút. Ez még az 1842-es afgán háború előtt történt, s ő nem is volt még ereje teljében. Az anyja, Ráda Pjári - a drága Ráda -, akit Kala Naggal egy hajtáson fogtak el, azt mondta neki (még mielőtt kis tejagyarait elhullatta), hogy az az elefánt, aki megijed valamitől, mindig pórul jár. Kala Nag tudta, hogy igaza van ennek a bölcs mondásnak, mert amikor először látott egy gránátot szétrobbanni, visítva hátrált bele egy összerakott fegyvergúlába, s a szuronyok összevissza döfködték a teste puha részeit. Így hát huszonöt éves sem volt még, amikor örökre letett a félelemről. Ezért aztán nem is volt olyan elefánt az indiai kormány szolgálatában, akit úgy szerettek és gondoztak, mint őt. Sátrakat cipelt, vagy hatszáz kilót egyszerre, amikor Felső-Indiába vonultak a katonák, gőzdaru segítségével hajóra tették, és napokig szállították vízen; mozsárágyút hordozott a hátán egy idegen, sziklás országban, messze-messze Indiától; látta Theodor császárt halva feküdni Magdalában, aztán megint visszahozták gőzhajón, s a katonák azt mondogatták, hogy kiérdemelte az abesszíniai háború medáliáját. Tíz esztendő múlva látta, hogy pusztulnak el elefánttársai hidegtől, nyavalyatöréstől, éhségtől, napszúrástól egy Ali Muszjid nevű helyen, később pedig ezer meg ezer mérföldnyire küldték le délre, hogy a mulmejni ácsszérűkön nagy szál tölgyfákat hurcoljon és rakjon halomba. Itt félholtra vertek egy fegyelmezetlen süldő elefántot, aki ki akart bújni a rá eső munka alól.

Aztán abbahagyatták vele a szálfahordozást, s egy sereg más elefánttal, aki már megtanulta ezt a mesterséget, elküldték vad elefántokat fogni a Gáró-hegyek közé. Az elefántokat igen szigorúan védi az indiai kormány.

Egész ügyosztály van, amelynek egyéb dolga sincs, mint elefántra vadászni, elefántot fogni, elefántot idomítani, s ide-oda küldözgetni az országban, ahol éppen elefántmunkára van szükség.

Kala Nag jó tíz láb magas volt, az agyarait pedig ötlábnyira vágták le, s hogy meg ne hasadozzanak, rézgyűrűbe szorították; de többet tudott végezni ezekkel az agyarcsonkokkal, mint más, tanulatlan elefánt ép, hegyes agyarakkal.

Amikor már hosszú heteken át hajszolták a hegyeken keresztül-kasul a szétszórtan élő elefántokat: a negyven-ötven vad szörnyeteget behajtották az utolsó cölöpcserénybe, s a fatörzsekből összeeszkábált zsilipkapu lehullt, és bezárult a hátuk mögött. Akkor aztán Kala Nag parancsszóra bement ebbe a fáklyafényes, harsogó, tomboló gyülekezetbe (rendesen éjjel volt ez, amikor a fáklyák lobogása miatt nehéz volt a távolságokat megítélni), kiválasztotta a tömegből a legnagyobb, legvadabb elefántot, s elkezdte ütni-verni-rázni, amíg az ki nem fáradt; közben pedig az emberek, akik a többi elefánt hátán mentek be, cölöpökhöz kötözték a gyengébbeket.

Kala Nag, az öreg, bölcs Fekete Kígyó ismerte mindenfajta verekedésnek minden csínját-bínját. Annak idején nemegyszer állta meg a sebzett tigris rohamát. Puha ormányát felkunkorította, nehogy baja essék, s fejének egy maga feltalálta gyors sarlócsapásával a levegőben lódította félre az ugró vadállatot. Felfordította, s roppant térdével addig nehezedett rá, amíg egy nyögéssel, egy üvöltéssel el nem szállt belőle az élet. A földön már csak egy pelyhes, csíkos valami hevert, amit Kala Nag a farkánál fogva húzott el.

- Bizony - mondta Nagy Tumáj, a vezetője (fia annak a Fekete Tumájnak, aki Abesszíniába vitte, s unokája az Elefánt-Tumájnak, aki az elfogatását is látta) - a Fekete Kígyó senkitől sem fél, csak éntőlem. A családunknak három nemzedéke etette, gondozta, s meg fogja érni a negyediket is.

- Éntőlem is fél! - mondta Kis Tumáj, teljes négy láb magasságban kiegyenesedve.

Egész öltözete egy kis rongy volt a derekán. Tízesztendős volt, legidősebb fia Nagy Tumájnak. Szokás szerint ő foglalja majd el apja helyét Kala Nag nyakán, ha felnő, s ő tartja kezében a nehéz vasankust, az elefántot ösztökélő szöges botot, amelyet apja, nagyapja, dédapja koptatott fényesre. Tudta, hogy mit beszél; hiszen ott született Kala Nag árnyékában, játszott az ormánya hegyével, mielőtt még járni tudott volna, s amikor már megtanult járni, levezette az itatóhoz. Kala Nagnak pedig eszébe sem jutott, hogy sipító parancsszavainak ellenszegüljön; mint ahogy az sem jutott volna eszébe, hogy megölje, amikor Nagy Tumáj odatette a barna kis babát Kala Nag agyara alá, s ráparancsolt, hogy köszöntse leendő urát.

- Igenis - mondta Kis Tumáj -, fél tőlem! - És nagy léptekkel odament Kala Naghoz, kövér vén disznónak nevezte, és egymás után emeltette föl vele a lábait.

- Eh - mondta Kis Tumáj -, nagy elefánt vagy - és bólogatott göndör fejével, az apja szavait ismételve. - Hiába fizet a kormány az elefántokért, az elefánt mégis a miénk, a mehutoké, az elefántvezetőké! Majd ha megöregszel, Kala Nag, eljön valami gazdag rádzsa, megvesz téged a kormánytól, mert olyan nagy és olyan jó nevelésű állat vagy. Akkor aztán nem lesz egyéb dolgod, csak aranyfüggőket hordasz a füledben, arany nyeregülést a hátadon, aranyhímzésű, piros takarót az oldaladon, s vezeted a királyi felvonulásokat. És akkor majd én ülök a nyakadon, Kala Nag, ezüstankus lesz a kezemben, s aranypálcás emberek szaladnak majd előttünk, és azt kiáltják: "Helyet a király elefántjának!" Nagyon jó lesz ez, Kala Nag, de mégsem olyan jó, mint így nyargalászni a vadonban.

- Hm! - mondta Nagy Tumáj. - Gyerek vagy, s olyan vad, mint a bivalyborjú. Nem valami kellemes szolgálat a dombokon föl s le rohanni. Öregszem már, és nem szeretem a vad elefántokat. Szívesebben látnék téglából rakott elefántcserényeket, külön istállót minden elefántnak, vastag cölöpöket, amikhez biztosan hozzá lehet őket kötözni - és széles, sík utakat, ahol gyakorlatozni lehet, e helyett az örökös jövés-menés, táborozás helyett. A kanpuri kaszárnya, az volt a jó! Bazár volt a közelében, s csak három órát kellett dolgozni naponta.

Kis Tumájnak eszébe jutottak a kanpuri elefántcsernyék, és nem szólt semmit. Sokkal jobban szerette a tábori életet, s utálta a széles, sík utakat, a mindennapi turkálást a szénatartókban - meg azt, hogy semmi más dolga nem volt, csak őrizni Kala Nagot, aki türelmetlenül izgett-mozgott a cövekek közt.

Kis Tumáj szerette a meredek hegyi ösvényeket, amiken csak elefánt tudott leereszkedni, szeretett lemászni a völgybe; szerette elnézni a sokmérföldnyi messzeségben legelésző vad elefántokat, a Kala Nag lába alól rémülten menekülő disznókat és pávákat; a vakító, meleg esőket, amik hegyet-völgyet gomolygó párába borítottak; a szép ködös reggeleket, amikor senki sem tudta, hol fognak estére tábort ütni; a vad elefántok kemény és óvatos hajszolását s a legutolsó esti hajsza őrült rohamát, ragyogását, lármáját, amikor az elefántok úgy omlottak be a cölöpcserénybe, mint földomláskor a kőgörgeteg; látták, hogy nem tudnak kiszabadulni, nekirohannak a súlyos cölöpöknek, s kiáltásokkal, fáklyákkal, vaklövéssortüzekkel hajtották vissza őket.

Ebben a munkában kisfiúnak is hasznát lehetett venni, s Tumáj három fiúval is fölért. Lóbálta a fáklyát, és ordított, ahogyan kifért a torkán. De akkor volt csak igazán jó világ, amikor megkezdődött a kihajtás, s a cölöpcserény olyan volt, mintha a világ végét festené le valaki, az emberek pedig jelbeszéddel értekeztek, mert tulajdon hangjukat sem hallották a lármában. Kis Tumáj ilyenkor fölmászott a cserény egyik remegő cölöpjére, naptól fakult barna haja ziláltan röpködött a válla körül, s a fáklyafényben olyan volt, mint egy kis manó; s mihelyt kissé csöndesedett a zaj, hallani lehetett, amint az elefánttrombitálást, cölöprecsegést, kötélropogást s a megkötözött állatok bőgését túlkiabálva, éles hangján biztatta Kala Nagot:

- Rajta, rajta, Fekete Kígyó! Döfd meg az agyaraddal! Vigyázz, vigyázz! Üsd, vágd! Vigyázz a cölöpre! Hé, hó! Erre, erre! - Így kiáltozott, s közben Kala Nag és a vad elefánt harcolva tülekedtek ide-oda a cserényben; öreg elefántfogók törölgették homlokukról a verítéket, s közben arra is ráértek, hogy odabólintsanak Kis Tumájnak, aki izgett-mozgott örömében a cölöpök tetején.

De nemcsak izgett-mozgott. Egy éjszaka lesiklott a helyéről, és besurrant a vad elefántok közé, hogy egy kötél lecsúszott végét feldobja egy elefánthajtónak, aki hurkot próbált vetni egy rugdalózó kisborjú lábára (a borjak mindig több bajt csináltak, mint a felnőtt elefántok). Kala Nag meglátta, felkapta ormányával, s odanyújtotta Nagy Tumájnak, aki rápaskolt egyet-kettőt, és visszatette a cölöpre.

Másnap reggel összeszidta, s azt mondta neki:

- Hát a jó téglaistálló meg egy kis sátorhordás neked nem elég, magad is bele akarsz avatkozni az elefántfogásba, te kis semmirekellő? Most aztán ezek a bolond vadászok, kiknek a bére kisebb, mint az enyém, elmondták a dolgot Petersen szahibnak!

Kis Tumáj megijedt. Nem sokat tudott a fehér emberekről, de Petersen szahib volt a szemében a világ leghatalmasabb fehér embere. Ő volt a feje mindannak, ami az elefántcserényben történt - ő fogdostatta össze az elefántokat az indiai kormány részére, s többet tudott az elefántok természetéről, mint akárki más.

- Hát . . . hát mi lesz most? - kérdezte Kis Tumáj.

- Mi lesz? Minden lesz, csak jó nem. Petersen szahib bolond ember. Ha bolond nem volna, miért vadászna ezekre a vad ördögökre? Meglehet, hogy elvisz téged elefántfogónak, hogy ott hálj valahol azokban a mocsárlázas vadonokban, s a végén halálra tiporjanak a cserényben. Még jó, hogy ez az őrültség baj nélkül végződött. Jövő héten vége a fogásnak, s minket, akik a síkságról jöttünk, visszaküldenek az állomásainkra. Ott majd sima utakon járunk, és elfelejtjük ezt az egész vadászatot. De engem bosszant, fiam, hogy ilyen munkába ártod magad, amit az a piszkos asszámi, erdei népség szokott végezni. Kala Nag csak nekem engedelmeskedik, hát vele kell mennem a cserénybe, de ő csak harci elefánt, és nem segít megkötözni a többieket. Én tehát kényelmesen ülök a nyakán, ahogy egy mehuthoz illik, aki nem afféle vadász - egy mehuthoz, mondom, egy elefántvezetőhöz, olyan emberhez, aki nyugdíjat kap majd, ha kiszolgálta az idejét. Hát hogy szabad az Elefánt-Tumáj nemzetségét lerángatni egy cserény piszkos, sáros földjére? Rossz gyerek! Gonosz gyerek!

Semmirekellő fiú! Eredj, mosd meg Kala Nagot, tisztogasd meg a fülét, és nézd meg, nincs-e tövis a lábában; különben megfog Petersen szahib, és vadászt csinál belőled - elefánthajszolót, erdei medvét. Piha, micsoda szégyen! Eredj!

Kis Tumáj szótlanul eloldalgott, de Kala Nagnak elmondta minden búját-bánatát, amíg a lábát vizsgálgatta.

- De nem baj ! - mondta Kis Tumáj, miközben Kala Nag óriási jobb fülének szélét kifordította. - Megemlítették a nevemet Petersen szahib előtt, és talán - talán - ki tudja? Hahó!

Mekkora tüskét húztam ki, né!

A következő néhány nap azzal telt, hogy összeszoktatták az elefántokat; az újonnan elfogott vadállatokat fel-alá jártatták két-két szelíd között, nehogy sok bajt okozzanak, amikor lehajtják őket a síkságra; számba vették a takarókat, köteleket meg egyéb holmit, ami elszakadt vagy elveszett az erdőben.

Megérkezett Petersen szahib, Pudmini nevű okos nőstény elefántján. A többi hegyi táborban járt fizetni, mert a vadászévad már vége felé közeledett. Egy bennszülött írnok ült az asztalnál egy fa alatt, hogy kifizesse a hajtók bérét. Amikor egy-egy embert kifizettek, az visszatért az elefántjához, s csatlakozott az indulásra kész menethez. Az elefántfogók, -vadászok, -hajtók s a cserényhez tartozó emberek, akik egész esztendőn át a vadonban éltek, a Petersen szahib állandó kíséretét alkotó elefántok hátán ültek; vagy a fákhoz támaszkodtak, puskájukat karjukon keresztbe vetve; csúfolódtak az eltávozó hajtókkal, s kacagtak, amikor az újonnan fogott elefántok kitörtek a sorból, és összevissza futkostak.

Nagy Tumáj odament az írnokhoz, Kis Tumáj utána. Macsua Appa, a fő nyomkereső odasúgta egyik barátjának:

- Ebből a kicsikéből jó elefántvadász lesz. Kár ezt a kis erdei kakast elküldeni, hogy a síkságon hullassa el a tollait.

Petersen szahibnak ezer füle volt - kell is az ezer fül olyan embernek, aki a legcsöndesebb élő teremtést, a vad elefántot akarja meghallani. Ahogy Pudmini hátán végigheveredve feküdt, megfordult, s így szólt:

- Mit beszélsz? A síkságról jött hajtók közt egyet sem ismerek, aki akár egy halott elefántot is meg tudna kötözni.

- Nem férfi az, hanem gyerek. Az utolsó hajtás idején bement a cserénybe, s odadobta Barmaónak a kötelet, amikor azt a foltos vállú kis borjút el próbáltuk szakítani az anyjától.

Macsua Appa rámutatott Kis Tumájra; Petersen szahib odanézett, Kis Tumáj pedig földig hajolt.

- Ez dobott kötelet? Hiszen akkora, mint egy babszem. Hogy hívnak, kisfiam? - szólott Petersen szahib.

Kis Tumájnak ijedtében torkán akadt a szó, de Kala Nag ott állt a háta mögött, Tumáj intett neki, s az elefánt felkapta az ormányára, fölemelte, és egy magasságban tartotta Pudmini homlokával, szemtől szembe a nagy Petersen szahibbal. Kis Tumáj pedig eltakarta kezével az arcát, mert hát kisgyerek volt, s ha nem elefántról volt szó, éppen úgy szégyenlősködött, mint más gyerek.

- Ohó - mondta Petersen szahib, bajusza alatt mosolyogva -, hát mért tanítottad meg erre a fogásra az elefántodat? Talán hogy segítsen éretlen gabonát lopni a háztetőkről, amikor száradni rakják ki a kalászokat?

- Nem éretlen gabonát, ó, szegények oltalmazója, hanem dinnyét - mondta Kis Tumáj, s a körülöttük ülő emberek harsány kacagásban törtek ki. Sokan megtanították gyermekkorukban az elefántjukat erre a fogásra. Kis Tumáj nyolc láb magasan ringatózott a levegőben, de nagyon szeretett volna nyolc láb mélyen lenni a föld alatt.

- Ez Tumáj, az én fiam, szahib - mondta bosszúsan Nagy Tumáj. - Rossz kölyök, börtönben fogja végezni, szahib.

- Nem hinném - mondta Petersen szahib. - Olyan gyerek, aki ebben a korban szembe tud nézni egy egész elefántcserénnyel, nem szokta börtönben végezni. Nesze, fiam, itt van négy anna, vegyél rajta édességet, amiért olyan okos kis fejed van a bozontos nagy hajad alatt. Idővel belőled is lehet vadász. (Nagy Tumáj morcosabban nézett, mint valaha.) - De azért jusson eszedbe - folytatta Petersen szahib -, hogy az elefántcserény nem valami jó játszóhely kisgyerekeknek.

- Sohase szabad odamennem, szahib? - kérdezte nagyot nyelve Kis Tumáj.

- De igen - mondta Petersen szahib, és újra elmosolyodott. - Majd ha láttad táncolni az elefántokat. Akkor lesz itt az ideje. Gyere el hozzám, ha az elefántokat táncolni láttad, s akkor valamennyi cserénybe beengedlek.

Erre megint felharsant a kacagás, mert régi tréfa ez az elefántfogók közt, s annyit jelent, hogy: sohanapján. Vannak az erdők mélyén nagy, rejtett, sima tisztások, amiket az elefántok báltermének neveznek, de ezeket is csak véletlenül találják meg, sohasem látta még senki táncolni az elefántokat. Ha egy hajtó ügyességével és bátorságával dicsekszik, a többiek azt kérdezik tőle: "Hát te mikor láttad táncolni az elefántokat?"

Kala Nag letette Kis Tumájt, az pedig ismét földig hajolt, s elment az apjával; az ezüst négyannást odaadta az anyjának, aki az öcsikéjét dajkálta; mindnyájukat felrakták

Kala Nag hátára, s a morgó, sivító elefántok sora lefelé hömpölygött a síkságra vezető ösvényen. Igen nyugtalan utazás volt ez az új elefántok miatt, akik minden gázlónál bajt csináltak, s különben is minden percben hízelgéssel vagy veréssel kellett őket rendben tartani.

Nagy Tumáj bosszúsan döfködte botjával Kala Nagot, mert nagyon haragudott; de Kis Tumáj szólni sem tudott a boldogságtól. Petersen szahib észrevette őt, pénzt adott neki - úgy érezte magát, mint egy közkatona, akit kiszólítanak a sorból, s a fővezér megdicséri.

- Mit akar mondani Petersen szahib azzal az elefánttánccal? - kérdezte végre suttogva az anyjától.

Nagy Tumáj meghallotta, és ezt dörmögte:

- Azt, hogy sohasem lesz belőled afféle nyomkereső hegyi bivaly. Ezt akarta mondani. Hé, ott elöl, mi zárja el az utat?

Egy asszámi hajtó, aki két-három elefánttal előbb járt, bosszúsan fordult vissza, s azt ki áltotta:

- Hozd ide Kala Nagot, hadd tanítsa tisztességre ezt az én süldő elefántomat. Minek is választott ki éppen engem Petersen szahib, hogy lemenjek veletek, ti rizsföldön legelésző szamarak! Állítsd mellém az elefántodat, Tumáj, döfködje meg az enyémet az agyarával.

A hegyi istenekre mondom, az ördög szállta meg ezeket az új elefántokat, hacsak a dzsungelbeli társak szagát nem érzik.

Kala Nag oldalba döfködte az új elefántot, s kiverte belőle a kutyálkodást.

Közben így szólt Nagy Tumáj :

- Az utolsó fogással minden vad elefántot összeszedtünk a hegyek közt. A baj ott van, hogy te nem tudsz hajtani. Hát az egész menetet én tartsam rendben?

- Halljátok?! - kiáltott fel a másik hajtó. - Még hogy ő segített összeszedni a vad elefántokat! Milyen bölcsek ezek a síkságlakók! Csak az ilyen, soha erdőt nem látott buta kobak nem éri föl ésszel, hogy az elefántok tudják, hogy erre az esztendőre vége a hajtásnak. És ezért ma éjszaka minden vad elefánt. . . de mit is pazarlom én a bölcsességemet ilyen vízi teknősbékákra?

- Mit csinálnak ma éjszaka?! - kiáltott fel a Kis Tumáj.

- Hohó, te is itt vagy, te babszem? No, hát neked megmondom, mert okos fiú vagy.

Táncolni fognak, s az apád, aki minden vad elefántot összeszedett a hegyek közt, jól teszi, ha dupla kötéllel kötözi meg ma éjszakára az elefántjait.

- Mit beszélsz? - horkant rá Nagy Tumáj. - Negyven esztendeje apáról fiúra száll nálunk az elefántgondozás mestersége, de sohasem hallottunk efféle meséket az elefántok táncáról.

- Az ám; csakhogy a síkságon élő, kunyhóban lakó ember egyebet sem ismer, mint a kunyhója négy falát. No, hagyd csak megkötözetlenül ma éjszaka az elefántjaidat, majd meglátod, mi történik. Ami pedig a táncot illeti, én láttam azt a helyet, ahol. . . ejnye, az áldóját, hát hány kanyarodója van ennek a Dihang-folyónak? Már megint át kell gázolni rajta, a borjaknak meg úszni kell. . . Álljatok meg ott hátul! Így beszélgetve, veszekedve, folyókon átgázolva tették meg első útjukat, valami befogadó táborig, amely az új elefántok számára készült; de rég kifogytak már a béketűrésből, mire odáig értek.

Az elefántokat aztán hátsó lábaiknál fogva vastag cölöpökhöz láncolták; az új elefántokat külön is megkötözték, szénát raktak eléjük, a hegyi hajtók pedig visszatértek Petersen szahibhoz a délutáni napfényben, előbb azonban lelkére kötötték a síkságról való hajtóknak, hogy különösen vigyázzanak ezen az éjszakán, s kacagtak, amikor ezek megkérdezték, hogy miért.

Kis Tumáj gondoskodott Kala Nag vacsorájáról, s amikor az este leszállt, kószálni kezdett a táborban kimondhatatlanul boldogan, egy tamtam-dobot keresve. Ha egy indiai gyereknek tele van a szíve, nem szaladgál összevissza rakoncátlan, lármát ütve. Leül, és valami mulatságfélét rendez magában. Kis Tumájt pedig megszólította Petersen szahib! Azt hiszem, kipukkasztotta volna a beleszorult boldogság, ha meg nem találja, amit keres. De a tábor édességárusa kölcsönadott neki egy tamtamot - egy dobot, amit tenyérrel kell verni -, és Kis Tumáj keresztbe vetett lábbal leült Kala Nag elé, amikor a csillagok elő kezdtek bújni. Ölében tartotta a tamtamot, és verte, verte; minél többet gondolt a nagy tisztességre, amelyben része volt, annál jobban verte, egyes-egymagában az elefántoknak felhalmozott széna közt. Nem volt ott se dallam, se szó, de a dob döngése boldoggá tette.

Az új elefántok megfeszítették köteleiket, egyszer-egyszer felordítottak, trombitáltak; Kis Tumáj pedig hallotta az anyja hangját, amint a tábori kunyhóban álomba ringatta az ő öcsikéjét egy régi-régi dallal. Síváról, a nagy istenről szólt a dal, aki valamikor minden állatnak megmondotta, hogy mit egyék. Nagyon jó altatódal volt, az eleje így szól:

Síva, terméssel áldó és szellőt lengető,
egy napon küszöbén ült (rég eljárt ez idő).

Mindenkinek megadta étkét, javát, baját,
ő gondozá a koldust, a gazdát s a királyt.

Mindent ő adott - Síva, teremtő,

Mahadéva, Mahadéva! óvó és mentő,
tehénnek füvet, tevének gyomot,
anyának szívet, hol fejed békén lehajthatod.

Kis Tumáj vígan verte meg a tamtamot minden sor végén; aztán elálmosodott, és végignyúlt a szénán Kala Nag mellett.

Végül az elefántok is kezdtek lefeküdni, szokásuk szerint egyik a másik után; már csak Kala Nag volt talpon a sor jobb szélén; lassan himbálózott jobbra-balra, s fülelt az éjszakai szélre, amely lassan fújdogált a hegyek felől. A levegő tele volt azokkal az éjjeli neszekkel, amik együttvéve nagy-nagy csöndet alkotnak - egyik bambusz szára odaverődik a másikhoz, a bozótban megmozdul valami élő teremtés, egy félig fölébredt madár neszez, csipog (a madár sokkal gyakrabban ébred föl éjjel, mint mi képzeljük) - s valahol nagyon messze víz csörgedez.

Kis Tumáj aludt még egy darabig. Amikor fölébredt, ragyogó holdvilág volt, és Kala Nag még mindig fülelve állt a talpán. Kis Tumáj zörögve forgolódott a szénában, s figyelte Kala Nag óriási hátának hajlását, amely a csillagos ég felét elfogta előle; s figyelés közben meghallotta - de oly messziről, hogy alig-alig szűrődött át a nagy csöndességen - egy vad elefánt tutulását.

A heverő elefántok mind úgy ugrottak fel, mintha meglőtték volna őket, s morgásuk végre fölébresztette az alvó mehutokat is. Előjöttek, nagy kalapácsokkal beljebb verték a cölöpöket, megerősítették ezt a kötelet, megbogozták amazt, amíg csak minden el nem csöndesedett megint. Egy új elefánt majdnem kirántotta már a maga cölöpjét; Nagy Tumáj levette a láncot Kala Nagról, s ennek az elefántnak előlábát hozzákötözte a hátsóhoz. Kala Nag lábára pedig háncskötélből tett hurkot, s azt mondta neki: ne feledje, hogy keményen meg van béklyózva. Tudta, hogy ő is, apja is, nagyapja is százszor meg százszor tette már ugyanezt. Kala Nag nem felelt erre a parancsra szokásos öblögető hangjával. Némán állt, és kinézett a holdfénybe, fejét kissé fölemelve, fülét legyezőhöz hasonlóan szétteregetve - föl, a Gáró-hegyek nagy hajlásai közé.

- Ügyelj rá, ha nyugtalankodni kezd éjszaka - szólt Nagy Tumáj Kis Tumájhoz, azzal bement a kunyhóba, és elaludt. Kis Tumáj is éppen le akart feküdni, amikor meghallotta, hogy a háncskötél halk pattanással elszakad, s Kala Nag kilépett a cölöpök közül - oly lassan, oly némán, mint a völgy torkából felszálló köd. Kis Tumáj mezítláb szaladt utána végig a holdfényes úton, fojtott hangon kiáltva:

- Kala Nag! Kala Nag! Vigyél magaddal, Kala Nag! - Az elefánt egy hang nélkül megfordult, hármat lépett a fiú felé a holdvilágban, leeresztette az ormányát, nyakába emelte, s Kis Tumáj még jóformán el sem rendezte a térdeit, benn termett vele az erdőben.

A megkötözött elefántok még egy dühöset trombitáltak, aztán csönd borult mindenre, és Kala Nag megindult. Néha egy csomó magasra nőtt fű súrolta az oldalát, mint hullám a hajóét; néha a kúszó vadbors fürtjei karcolták végig a hátát, vagy bambusz reccsent a válla érintésére; de különben tökéletesen hangtalanul mozgott, úgy hatolva át a sűrű Gáróerdőn, mint a füstön. Fölfelé ment, de Kis Tumáj nem tudta, milyen irányban, ámbár figyelte a fák közt ki-kibukkanó csillagokat.

Aztán feljutott Kala Nag az emelkedés gerincére, s egy pillanatra megállt; és Kis Tumáj a holdfényben sokmérföldnyi távolságra látta a tarkabarka prémekbe öltözött fatetők elmosódott foltjait s a kékesfehér ködöt a mélységben kanyargó folyók fölött. Tumáj előrehajolva bámult, és érezte, hogy alatta ébren van az erdő - éber, eleven és nyüzsgő. Egy nagy, barna gyümölcsevő denevér elsurrogott a füle mellett; egy tüskésdisznó tüskéi harsogva zörögtek a bozótban; s a fatörzsek közt lappangó sötétségben hallott egy sertésmedvét, amely hatalmas szuszogással túrta a nedves meleg földet.

Aztán ismét összezárultak feje fölött az ágak; Kala Nag lefelé kezdett haladni a völgybe; most már nem nyugodtan, hanem mint egy elszabadult ágyú a meredek parton - egyszerre rohant le. Roppant lábai úgy mozogtak, mint a gőzgép dugattyúja; minden lépése nyolc láb hosszú volt; térdein ropogott a ráncos bőr. Jobbra-balra úgy recsegett a bozót, mint a szétrepesztett vászon; a fiatal fák, amiket vállával félrehajott, visszacsapódtak és oldalba sújtották; összegubancolódott kúszónövények akadtak az agyaraira, amint ide-oda forgatta fejét, s utat szántott magának közöttük. Kis Tumáj szorosan rálapult az elefánt széles nyakára, nehogy egy visszapattanó ág le találja sodorni - és szeretett volna már visszakerülni az elefántcserénybe.

A fű nedves kezdett lenni, Kala Nag cuppogva szedegette a lábát; Kis Tumáj pedig vacogott a völgy mélyét ellepő éjjeli köd hidegétől. Csobbanás és tocsogás hallatszott s a folyó víz csörgése; Kala Nag egy folyón ment keresztül, minden lépésénél kitapogatva az utat.

Az elefánt lábai körül elsuhanó víz csörgésén kívül más csobogást meg trombitálást is hallott Kis Tumáj fölöttük is, alattuk is - hangos morgásokat, bosszús horkanásokat, mintha körülöttük tele lett volna a köd görgő, hullámzó árnyékokkal.

- Ohó! - mondta halkan, vacogó fogakkal. - Az elefántok kint vannak ma éjjel. Akkor hát ma tánc van.

Kala Nag kigázolt a vízből, kifújta az ormányát, és ismét fölfelé indult; de most már nem volt egyedül, s nem kellett utat törnie magának. Hat láb széles utat törtek már előtte, ahol a letiprott erdei fű igyekezett magához térni és fölegyenesedni. Sok elefánt járhatott ezen az úton néhány perccel előbb. Kis Tumáj hátranézett, s mögötte éppen kiemelkedett a ködbe borult folyóból egy nagy vad elefánt; kis disznószeme izzott, mint a parázs. Aztán ismét összezárultak a fák; továbbhaladtak fölfelé nagy trombitálás, csörtetés közben, jobbra-balra reccsenve törtek le körülöttük az ágak.

Végre megállt Kala Nag két fatörzs között, a hegy tetején. A két fa egy körhöz tartozott, amely három-négy holdnyi szabálytalan alakú térséget vett körül - és Kis Tumáj látta, hogy az egész térségen olyan keményre van letapodva a föld, mint a téglapadló. A tisztás közepén is nőtt néhány fa, de a kérge le volt dörzsölve, s alatta a holdvilágban fényesnek, kicsiszoltnak látszott a fa meztelen, fehér teste. A felső ágakról kúszónövények lógtak, s harang alakú virágaik - szulákhoz hasonló, nagy, viaszfehér virágok - úgy csüngtek rajtuk, mintha mélyen aludnának; de a tisztáson belül nem volt egyetlen fűszál, egyetlen zöld levél sem - semmi, csak letapodott föld.

A holdvilágban acélszürkének látszott minden, kivéve, ahol néhány elefánt állott - azoknak árnyéka fekete volt, akár a tinta. Kis Tumáj csak nézett lélegzetét visszafojtva, szeme majd kiugrott - s közben egyre több elefánt bukkant ki a tisztásra a fatörzsek közül. Kis Tumáj csak tízig tudott számolni - újra meg újra számolta őket az ujjain, amíg csak bele nem zavarodott a sok tízbe, és szédülni nem kezdett. A tisztáson kívül még hallotta recsegő lépéseiket a bozótban, amint a domboldalon fölfelé haladva utat törtek maguknak; de mihelyt a fatörzsekkel körülvett térségre értek, egyszerre oly nesztelenül mozogtak, mint a kí sértetek.

Voltak ott fehér agyaras, vad hímek, nyakuk ráncai, fülük fodrai tele rájuk hullott falevéllel, dióval, gallyal; kövér, lassú járású nőstény elefántok; nyugtalan kis pirosasfekete borjak - alig három-négy láb magasak - szaladgáltak a lábuk alatt; fiatal elefántok, akik nagy büszkélkedve mutogatták ütközni kezdő agyarukat; sovány, zörgő csontú elefánt-vénkisasszonyok, akiknek beesett és aggodalmas az arca, ormányuk pedig durva fakéreghez hasonló; vad, öreg elefántbikák, válluktól véknyukig tele régi harcokra emlékeztető forradásokkal, vágásokkal; vállukról csak úgy hullott magányos iszapfürdőik összeszáradt sara; és volt köztük egy, akinek törött volt az agyara, s oldalán a tigris tépő karmainak irtózatos nyomait viselte.

Szorosan egymás mellett álltak, vagy párosával sétáltak fel s alá a tisztáson, vagy magukban himbálóztak - sok-sok-sok elefánt.

Tumáj tudta, hogy míg csöndesen fekszik Kala Nag hátán, semmi sem történhetik vele; mert még a cserénybe hajtás vad rohanása, tülekedése közben sem esik meg, hogy a vad elefánt felnyúljon az ormányával, és lerántsa az embert a szelíd elefánt nyakából; ezek pedig itt nem is gondolnak emberre ma éjszaka. Egyszer megriadtak, és fülelni kezdtek, amikor lánccsörgést hallottak az erdőből - de Pudmini volt az, Petersen szahib kedvenc elefántja, aki láncát letépte, és dörmögve, szuszogva igyekezett fölfelé a hegy oldalán. Nyilván összetörte a cölöpöket, és egyenesen Petersen szahib táborából jött. És látott Kis Tumáj egy másik elefántot is, akit nem ismert, hátán-mellén mély, kötélvágta nyomokkal. Ennek is valamelyik környékbeli hegyen levő táborból kellett megszöknie.

Végül már nem hallatszott elefántmozgás az erdőből; Kala Nag kimozdult a két fa közül, s a tömeg közepébe lépdelt, kluttyogó, öblögető hangokat hallatva - s most valamennyien beszélgetni kezdtek elefántnyelven, és jártak-keltek a tisztáson.

Kis Tumáj még mindig Kala Nag nyakára lapult, s úgy nézett le a rengeteg széles hátra, lobogó fülre, meredő agyarra, kis, forgó szemre. Hallotta az agyarak csörrenését, amint véletlenül más agyarakkal ütköztek össze; az összefont ormányok száraz zörgését, a roppant vállak és oldalak súrlódását a tömegben s a nagy farkak folytonos csapkodását, suhogását.

Aztán felhő takarta el a holdat, és Tumáj fekete sötétségben hevert, de a nyugodt, állandó súrlódás, lökdösődés, öblögetés változatlanul folyt tovább. Tudta, hogy Kala Nag köröskörül van véve elefántokkal, s hogy lehetetlen kiszakítani ebből a gyülekezetből - hát összeszorította a fogát, és vacogott a hidegtől. A cserényben legalább fáklyafény és kiáltozás volt, de itt egyes-egyedül van a sötétségben - s egyszer egy ormány fölemelkedett, és megérintette a térdét.

Ekkor egy elefánt trombitálni kezdett, s öt-tíz rettentő másodpercig valamennyien követték a példáját. A fákról úgy hullt a harmat a láthatatlan hátakra, mint az eső, s valami egyhangú dobogás kezdődött, eleinte nemigen hangosan. Kis Tumáj nem tudta, mi lehet az; de a zaj egyre erősödött, és Kala Nag előbb egyik mellső lábát, aztán a másikat emelte föl és eresztette le a földre - egy-kettő, egy-kettő, keményen, mint a pörölycsapás. Az elefántok most mind egyszerre topogtak - úgy hangzott ez, mintha harci dobot vernének egy barlang szájánál. A harmat addig hullt a fákról, amíg végre nem maradt több; a dobogás tovább tartott, a föld rengett, remegett, Kis Tumáj pedig befogta a fülét, hogy ne hallja ezt a hangot.

De egész testét átjárta ez a roppant dübörgés - ahogy száz meg száz súlyos láb döngölte az érdes földet. Egyszer-kétszer érezte, hogy Kala Nag meg a többiek előremennek néhány lépést, s a döngölés átváltozott összetaposott leves zöld növények recsegő zajává, de egy-két perc múlva megint a lábak dobogása hallatszott a kemény talajon. Egy fa nyikorgott, nyögött valahol a közelében. Kinyújtotta kezét, és megtapintotta a kérgét, de Kala Nag előrement, még mindig dobrokolva, s Kis Tumáj nem tudta, melyik részén van a tisztásnak. Az elefántok semmi hangot nem adtak, csak egyetlenegyszer, amikor két-három kisborjú kezdett visítani egyszerre. Akkor egy ütés puffanását hallotta, s a dobogás tovább folytatódott.

Két teljes óra hosszat tarthatott, s Kis Tumájnak minden idegszála fájt; de tudta az éjszakai levegő illatáról, hogy közeledik már a hajnal.

Halványsárga derengés támadt a zöld hegyek mögött, s az első fénysugárral megszűnt a dobogás, mintha a fény parancsszó lett volna. Kis Tumájnak még zúgott a feje, még meg sem fordulhatott fektében, már egy elefánt sem volt ott, csak Kala Nag, Pudmini s a kötélvágás nyomait viselő elefánt - s a domboldalakon semmi jel, semmi zörgés, még csak egy susogás sem árulta el, hogy merre távoztak a többiek.

Kis Tumáj csak bámult, csak bámult. A tisztás, ahogy visszaemlékezett rá, megnőtt ezen az éjszakán. Több fa állt a közepén, de szélein letiporták a bozótot és az erdei füvet. Kis Tumáj ismét odabámult. Most már értette a dobrokolást. Az elefántok nagyobb helyet tapostak ki - a vastag füvet, a leves növényszárakat darabokra törték, a darabokat szilánkokká zúzták, a szilánkokat apró szálacskákká tiporták, a szálacskákat kemény földdé döngölték.

- Ó - szólalt meg Kis Tumáj elnehezülő szemmel -, Kala Nag, nagy uram, tartsunk Pudminival, és menjünk Petersen szahib táborába, mert különben leesem a nyakadból.

A harmadik elefánt figyelte a másik kettő távozását, horkantott egyet, megfordult, és ment a maga útján. Valami kis bennszülött király istállójába tartozhatott, ötven-, hatvan vagy százmérföldnyire onnét.

Két óra múlva, amint Petersen szahib első reggelijét fogyasztotta, az elefántok, amelyek kettős láncot kaptak erre az éjszakára, trombitálni kezdtek, s a vállig sáros Pudmini meg a fájós lábú Kala Nag bedöcögtek a táborba.

Kis Tumáj arca szürke volt és megnyúlt; haja tele falevéllel, és harmattól csapzott; de megpróbált köszönni Petersen szahibnak, s elhaló hangon kiáltotta:

- A tánc, az elefántok tánca! Láttam és . . . meghalok! - Kala Nag leült, és a Kis Tumáj halálos ájulásban csúszott le a nyakából.

De hát bennszülött gyereknek úgyszólván nincsenek idegei; két óra sem telt belé, igen elégedetten hevert Petersen szahib függőágyában; feje alatt Petersen szahib vadászkabátja, gyomrában pedig egy pohár meleg tej, egy kis pálinka meg egy adag kinin; s miközben a torzonborz, öreg, sebhelyes vadászok hármas sorban ültek előtte, úgy nézve rá, mint valami kísértetre - röviden, gyerek módra elmondta az éjszaka történetét, s így fejezte be:

- Ha azt hiszitek, hogy egy szót is hazudok, küldjetek oda embereket, hogy megnézzék: látni fogják, hogy az elefántok tágasabbra taposták a tánctermüket, és tíz meg tíz meg sokszor tíz csapást találnak, ami mind a táncterem felé vezet. Megnagyobbították a helyet a lábukkal. Láttam. Kala Nag elvitt, és láttam. Kala Nagnak is fáradt ám a lába!

Azzal visszafeküdt Kis Tumáj, s végigaludta az egész hosszú délutánt, de még az alkonyatot is. Amíg aludt, Petersen szahib és Macsua Appa végigjárták a két elefánt nyomát tizenöt mérföldnyire a hegyek között. Petersen szahib tizennyolc esztendőt töltött elefántfogással, s idáig csak egyszer talált ilyen tánchelyet. Macsua Appának nem kellett kétszer ránéznie a tisztásra, hogy észrevegye, mi történt ott; arra sem volt szükség, hogy lába hegyével megkaparja a keményre döngölt földet.

- A gyerek igazat beszél - mondta. - Ez mind ma éjszaka történt - és hetven csapást számláltam össze, ami keresztezi a folyót. Nézd, szahib, itt Pudmini lánca verte le a fa kérgét! Igen, ő is itt volt.

Egymásra néztek, körültekintettek, csodálkoztak; mert az elefánt útjait sem fehér, sem színes ember nem tudja kimérni, ésszel felérni.

- Negyvenöt esztendeje kísérem uramat, az elefántot - mondta Macsua Appa -, de sohasem hallottam, hogy emberfia látta volna azt, amit ez a gyerek látott. A hegyi istenekre, ez. . . de hát mit is mondhatunk mi? - elhallgatott, és fejét rázta.

Vacsora idejére értek vissza a táborba. Petersen szahib egyedül evett a sátrában, de megparancsolta, hogy a tábor kapjon két birkát és szárnyasokat s kettős porció lisztet, rizst és sót, mert tudta, hogy ünnep lesz ott.

Nagy Tumáj lélekszakadva jött fel a síkföldi táborból fiát és elefántját keresve, s most, hogy megtalálta, úgy nézett rájuk, mintha félne mind a kettőtől. És ünnepet ültek lobogó tábortűz mellett, a cölöphöz kötött elefántok sorával szemközt - s az ünnep hőse Kis Tumáj volt. A nagy, barna bőrű elefántfogók, nyomkeresők, hajtók és kötözők s azok, akik tudják annak a titkát, hogy kell megtörni a legvadabb elefántot is: kézről kézre adták, megjelölték a homlokát egy frissen leölt erdei kakas szíve vérével, annak jeléül, hogy erdei ember, aki beavatottként szabadon járhatja a vadont. És végül, amikor a tűz leszakadt, s a parázsló tönkök vörös fényében az elefántok olyannak látszottak, mintha mindet vérbe mártották volna: akkor Macsua Appa, valamennyi cserény valamennyi hajtójának feje - Macsua Appa, Petersen szahib jobbkeze, aki negyven éve nem látott csinált utat: Macsua Appa, aki oly nagy volt, hogy nem is volt más neve, csak Macsua Appa - talpra ugrott, magasan feje fölé emelte Kis Tumájt, s azt kiáltotta:

- Ide hallgassatok, testvéreim! Ide hallgassatok ti is, nagy uraim, elefántok, mert én beszélek, én, Macsua Appa! Ennek a kisfiúnak neve immár nem Kis Tumáj, hanem ElefántTumáj, ahogy a dédapját hívták őelőtte. Amit soha ember nem látott, azt látta ő a hosszú éjszakán, s vele van az elefántoknak és a Vadon isteneinek kegyelme. Nagy nyomkereső lesz belőle; nagyobb lesz nálam. . . még nálam, Macsua Appánál is! Világos szemmel jár majd a friss nyomon, a régi nyomon, a kevert nyomon! Nem éri baj a cserényben, ha a hasuk alá mászik, hogy megkötözze a vad agyarasokat; és ha odacsúszik a rohanó elefántbika lába elé: az elefántbika tudni fogja, hogy kicsoda ő, és nem tiporja össze. Hahó, láncra vert nagy uraim! - és végigszáguldott a cölöpök során. - Itt ez a kisfiú látta táncotokat a rejtekhelyeteken, látta azt, amit ember sohasem látott! Tisztelegjetek előtte, nagy uraim! Szelám Káró, gyermekeim! Tisztelegjetek Elefánt-Tumájnak, Gunda Persád, hahó! Hira Gudzs, Bircsi Gudzs, Kuttar Gudzs, hahó! Pudmini - te láttad a táncban, s te is, Kala Nag, elefántok gyöngye! Hahó! Egyszerre! Elefánt-Tumáj előtt! Barrau! És erre az utolsó kiáltásra az egész sor felkunkorította az ormányát, úgyhogy a hegye a homlokát érte, s a legfőbb köszöntést, azt a recsegő trombitaordítást harsogta el, amit csak az indiai alkirály szokott hallani - az elefántcserény köszöntését.

De ez most mind Kis Tumáj kedvéért történt, aki azt látta, amit soha még nem látott ember - az elefántok éjjeli táncát, egyedül a Gáró-hegyek szívében!

SÍVA ÉS A SZÖCSKE
(Dal, melyet Tumáj édesanyja énekelt csecsemőjének)

Síva, terméssel áldó és szellőt lengető,
egy napon küszöbén ült (rég eljárt ez idő).

Mindenkinek megadta énekét, javát, baját,
ő gondozá a koldust, a gazdát s a királyt.

Mindent ő adott - Síva, teremtő,

Mahadéva, Mahadéva! óvó és mentő,
tehénnek füvet, tevének gyomot,
anyának szívet, hol fejed békén lehajthatod.

Búzát kapott a gazdag és kölest a szegény,
morzsát a szent zarándok, ki házról házra tér,
szarvasmarhát a tigris, hullát a dögmadár,
csontot a rossz toportyán, mely éjjel lopva jár.

Mi se volt túl nagy néki és túl kicsiny se volt,
s Parvati nézte a sok érkezőt, távozót,
vélte: becsapta férjét, most megtréfálja őt,
keblébe szöcskét rejtett, kis fürge szökdelőt.
Így csapódik be Síva, teremtő?

Mahadéva, Mahadéva! tudásod meddő?

Tevék, tehenek, vaskos-testesek,
de minden élőlény között a szöcske legkisebb.

Míg Síva mindent táplált, Parvati nevetett :
"Ezer száj megtöltője, nem látsz egy üreset?"

Kacagva felelt Síva: "Kaptak bőségesen,
még az a legkisebb is, mely kebleden pihen."
És Parvati, a tolvaj, tenyérbe fogta őt,
látta: levelet rágcsál, aprót, zsengén kelőt.

Meglátta és csodálta, imát rebegve fenn
annak, ki biztosan táplál mindent, mely eleven.

Mindent ő adott - Síva, teremtő,

Mahadéva, Mahadéva! óvó és mentő,
tehénnek füvet, tevének gyomot,
anyának szívet, hol fejed békén lehajthatod.

A királynő szolgái

Megoldhatod hármasszabállyal és törtekkel teli,
de más a Kukurikú és más a Kikerikí.

Szakadásig csavarhatod, forgathatod, vasalhatod,
de más a Kotkodács és más a Kot-kot-kot.

Egész álló hónapig esett az eső - áztatta a tábort, ahol harmincezer ember, ezer meg ezer teve, elefánt, ló, ökör meg öszvér sereglett össze egy Raval Pindi nevű helyen azért, hogy India alkirálya szemlét tartson fölöttük. Látogatóba jött hozzá az afganisztáni emír - vad ország vad királya -, s az emír testőrségül nyolcszáz embert és lovat hozott magával, csupa olyat, aki se tábort, se gőzmozdonyt nem látott soha életében - vad embereket és vad lovakat valahonnét Közép-Ázsia legvégéből. Bizonyos volt, hogy egy sereg ló minden éjszaka elszakítja a kötőfékét, s összevissza vágtat a táboron keresztül, sötétben, sárban - vagy a tevék szabadulnak el, s rohanásuk közben keresztülbotlanak a sátorköteleken. Elképzelhetitek, milyen mulatságos ez azoknak, akik aludni szeretnének. Az én sátram messzire volt a tevék cserényeitől, s azt hittem biztonságban vagyok: de egy éjszaka valaki bedugta a fejét a sátram nyílásán, s azt kiáltotta:

- Kifelé, de gyorsan! Jönnek! Az én sátram már odavan!

Tudtam, hogy kik jönnek, fölrántottam hát csizmámat és vízhatlan köpönyegemet, s kibotorkáltam a csatakba. A kis Vixen, a foxikutyám, a másik oldalon távozott. Bőgést, morgást, sárfröccsenést hallottam, aztán a sátorkaró eltört, a sátor beroskadt, és elkezdett táncolni a karó körül, mint egy megveszekedett kísértet. Egy teve gabalyodott belé, s akárhogy áztam-fáztam, akárhogy dühöngtem, nevetnem kellett rajta. Aztán elfutottam, mert nem tudhattam, hány teve szabadult el: utat törtem magamnak a sárban, s kisvártatva nem is láttam már a tábort.

Végül is keresztülbotlottam egy ágyútalpon, s erről megtudtam, hogy valahol a tüzérek közelében járok, ott, ahol az ágyúkat helyezik el éjszakára. Semmi kedvem sem lévén, hogy esőben, sötétben még valamibe belebotoljak, felakasztottam vízhatlan kabátomat egy ágyú szájára, holmi vigvamfélét csináltam magamnak két-három ott talált töltővessző segítségével, végignyúltam egy másik ágyú talpán - s törni kezdtem a fejemet, hogy hová lett Vixen, és hol lehetek én.

Amikor már-már elaludtam, egyszerre csak szerszámcsörgést és állati morgást hallok, s egy öszvér megy el mellettem, nedves fülét rázogatva. Csavarágyúüteghez tartozott, mert hallottam a nyeregkápáján a szíjak, gyűrűk, láncok s egyéb holmi zörgését. A csavarágyú afféle két darabból álló ágyú, amit csavarokkal erősítenek össze, amikor használják. Fölviszik a hegyek közé is mindenüvé, ahová az öszvér el tud jutni, s sziklás vidékeken nagy hasznát veszik.

Az öszvér mögött egy teve jött, nagy, puha lába hatalmasakat toccsant a sárban, nyaka pedig úgy bólogatott erre-arra, mint egy eltévedt tyúké. Szerencsére eléggé megtanultam a bennszülöttektől az állatok nyelvét - persze, nem a vadállatok, hanem a tábori állatok nyelvét -, s megértettem, hogy mit mond.

Az a teve lehetett, amelyik a sátramba belegabalyodott, mert azt kiáltotta oda az öszvérnek:

- Mitévő legyek? Hová menjek? Viaskodtam valami lobogó fehér dologgal, botot kapott fel, és nyakon vert vele. (Ez az eltört sátorkaró volt: nagyon örültem, hogy megtudtam.) Szaladjunk-e tovább?

- Ó, hát te voltál? - mondta az öszvér. - Te meg a fajtád zavartátok föl a tábort? Várj csak! Ezért megvernek holnap reggel, de mindjárt tőlem is megkaphatod a magadét előlegben.

Hallottam a szerszám csörgését, amint az öszvér hátat fordított, s kettőt rúgott a teve oldalába. Úgy pufogott, mint a nagydob.

- Máskor - mondotta - okosabb dolgod legyen, mint éjnek idején átrohanni egy öszvéres ütegen, s azt kiáltani: "Rablók! Tűz van!" Most pedig ülj le, és ne lógasd azt a buta nyakadat.

A teve összecsuklott teve módra, mint egy kétágú vonalzó, s nyöszörögve ült le. A sötétségben szabályos lódobogás hallatszott, s egy nagy katonaló ügetett be oly feszesen, mintha parádén volna; átugrott egy ágyútalpon, s éppen az öszvér mellett állapodott meg.

- Utálatos dolog - mondta nagyokat prüszkölve. - Ezek a tevék már megint ott zabolátlankodtak köztünk, harmadszor ezen a héten. Hogy őrizzük meg mi, lovak a friss erőnket, ha aludni se hagynak? Ki van itt?

- Az Első Csavarágyúüteg második számú ágyújának hátsó részét hordozó öszvér vagyok - mutatkozott be az öszvér -, s ez a másik a mi kedves barátaink közé tartozik. Engem is fölébresztett. Hát te ki vagy?

- Kilencedik Lándzsásezred, E-csapat, tizenötös szám - Dick Cunliffe lova. Egy kis helyet kérek.

- Ó, bocsáss meg! - mondta az öszvér. - Sötét van, nem láttalak jól. Ezek a tevék beteggé tesznek. Kijöttem a cserényből, hogy egy kis békességem és nyugalmam legyen itt.

- Nagy uraim - mondta alázatosan a teve -, rosszat álmodtunk ma éjszaka, és nagyon megijedtünk. Én csak teherhordó teve vagyok a 39-es Bennszülött Gyalogezredben, és nem vagyok olyan hős, mint ti.

- A manóba is, hát akkor miért nem hordozod a 39-es Bennszülött Gyalogezred bagázsát ahelyett, hogy összevissza futkosol a táborban? - riadt rá az öszvér.

- De amikor olyan rosszat álmodtunk - mondta a teve. - Nagyon sajnálom. Hallgassátok csak! Mi ez? Nem kell megint szaladni?

- Ülj le - szólt az öszvér -, különben összetöröd azt a gólyalábadat az ágyúk között. - Egyik fülét felcsapta, és hallgatózott. - Ökrök! - mondotta: - Ágyús ökrök. Szavamra, te meg a fajtád az egész tábort felriasztottátok. Pedig sok taszigálás kell ahhoz, hogy egy ágyús ökör felébredjen.

Hallottam egy földön húzódó lánc csörömpölését, s két igába fogott, nagy, dacos, fehér ökör lépdelt felénk egymás mellett, ezek szokták a nehéz ostromágyúkat húzni, ha az elefántok már nem akarnak közelebb menni a tűzvonalhoz. Majdnem a láncra taposva jött egy másik ágyús öszvér vadul kiáltozva:

- Billy! Billy!

- Ez a mi regrutáink közül való - magyarázta a vén öszvér a lónak. - Engem kiált. Itt vagyok, kölyök, ne óbégass már! A sötétség még sohasem harapott meg senkit.

Az ágyús ökrök leheveredtek egymás mellé, és kérődzni kezdtek, de a fiatal öszvér szorosan odabújt Billyhez.

- Rettenetes! - mondotta. - Félelmetes dolgok, Billy! Bejöttek a cserényünkbe, amíg aludtunk. Gondolod, hogy megölnek minket?

- Nagy kedvem volna, hogy bemutassam rajtad az egyes számú rúgásomat - mondta Billy. - Hogy egy tizennégy markos öszvér, akit úgy abriktoltak, mint téged, szégyent hozzon az ütegre ezek előtt az urak előtt!

- Nono, csöndesebben - szólt közbe a ló. - Gondold meg, hogy mind ilyenek vagyunk eleinte. Amikor én először láttam embert (Ausztráliában, hároméves koromban), fél napig rohantam, s ha tevét láttam volna, talán a mai napig is rohannék.

Az angol lovasságnak jóformán valamennyi lovát Ausztráliából viszik Indiába, s maguk a katonák gyakoroltatják be.

- Hát ez igaz - hagyta rá Billy. - No, ne reszkess, kölyök! Amikor először rakták a hátamra a teljes szerszámot azzal a sok lánccal, a mellső lábaimra álltam, s az egészet letáncoltam magamról. Akkor még nem is tanultam a rugdosás igazi tudományát, de az üteg azt mondta, hogy soha életében nem látott ilyet.

- De az nem szerszám vagy más efféle csörgő dolog volt - erősködött a fiatal öszvér. -Tudod, Billy, hogy azzal már nem törődöm. Mintha fák jöttek volna felénk, ott bukdácsoltak, cuppogtak a cserények között; a kötőfékem elszakadt, a hajtómat se találtam, téged se találtalak, Billy, hát elrohantam ezekkel az urakkal együtt.

- Hm - mondta Billy. - Mihelyt meghallottam, hogy a tevék elszabadultak, nyugodtan eljöttem, a magam szakállára. Hanem ha egy ütegbeli csavarágyús öszvér úrnak mondja az ágyús ökröket, annak átkozottul inába szállhatott a bátorsága. Hé, fickók, kik vagytok?

Az ágyús ökrök kérődztek még egy kicsit, aztán egyszerre válaszolták:

- A Nagyágyús Üteg első ágyújának hetedik pár igásökre. Aludtunk, amikor a tevék jöttek, de amikor belénk tiportak, fölkeltünk és elmentünk. Jobb nyugodtan heverni a sárban, mint a puha almon zavartatni magunkat. Mondtuk ennek a barátodnak, hogy nincs mitől félni, de ő olyan sokat tud, hogy más volt a véleménye. Böő!

Azzal tovább kérődztek.

- Látod, így jár, aki megijed - mondta Billy. - Az ágyús ökrök is kikacagják. Remélem, örülsz, te tacskó.

A fiatal öszvérnek vacogott a foga, s hallottam, amint olyasvalamit mond, hogy semmiféle vén szarvasmarhától nem fél a világon: de az ökrök csak összeütötték a szarvukat, és tovább kérődztek.

- No, ne dühösködj, amikor már megijedtél. Ez a legrosszabb fajtája a gyávaságnak - mondta a ló. - Mindenkinek meg lehet bocsátani szerintem, ha megriad éjszaka, mert olyasvalamit lát, amit nem tud megérteni. Mi sokszor kitörtünk a cölöpök közül mind a négyszázötvenen, csak azért, mert egy regruta addig mesélt nekünk az ausztráliai viperáról, hogy a végén halálra rémültünk a kötőfékünk lelógó végétől.

- Ez mind rendjén van a táborban - mondta Billy -, magam is szívesen nekirugaszkodom csak úgy mulatságból, ha egy-két napig nem jártam künn; de mit csináltok valóságos szolgálat közben?

- Ó, az aztán egészen más - mondta a ló. - Akkor Dick Cunliffe ül a hátamon, szorítja az oldalamat a térdével, s csak arra kell ügyelnem, hogy hová rakom a lábamat, helyesen nehezedjem rá a hátsó lábszáramra, és értsem a zablaszót.

- Mi az a zablaszó? - kérdezte a fiatal öszvér.

- Tyű, a fűzfánfütyülő rézangyalát a regrutájának - horkant fel a ló -, hát téged nem tanítottak arra, hogy a zablaszót megértsed? Hát mit tudsz, ha nem tudsz egyszerre megfordulni, amikor a zablát megrángatják? Hiszen ez élet-halál dolga a lovasnak és természetesen neked is. Megfordulsz a hátsó lábszáraidra nehezedve, mihelyt a zabla rándítását érzed. Ha nincs hely, ahol megfordulj, akkor felágaskodol egy kicsit, és úgy ereszkedel le a hátsó lábadra. Ezt hívják úgy, hogy valaki érti a zablaszót.

- Minket nem így tanítottak - mondta ridegen Billy. - Minket arra tanítottak, hogy a vezetőnknek engedelmeskedjünk: ha indulást parancsol, megindulunk, ha megállást, megállunk.

Azt hiszem, voltaképpen egyre megy. No, és mit csinálsz ezzel a sok szép elő-elő forgással meg ágaskodással, ami nagyon kellemetlen lehet a térded kalácsának?

- Az sok mindentől függ - felelte a ló. - Rendesen be kell nyargalnom egy sereg ordító, torzonborz ember közé, aki mind kést forgat, hosszú, fényes késük van, rosszabb a lódoktor késénél is, és ügyelnem kell, hogy Dick csizmája éppen csak érintse a szomszédja csizmáját, de ne akadjon belé. Ha látom, hogy Dick lándzsája jobbra van a jobb szememtől - akkor tudom, hogy nem esik bajom. Nem szeretnék annak az embernek vagy lónak a bőrében lenni, aki Dickkel meg velem szembeszáll, ha sietős a dolgunk.

- Nem vágnak azok a kések? - kérdezte a fiatal öszvér.

- Hát egyszer végigvágtak a szügyemen, de az nem a Dick hibájából történt.

- Bántam volna is én, hogy ki a hibás, ha egyszer belém vágnak! - kiáltott fel a fiatal öszvér.

- Pedig nem mindegy az - mondta a ló. - Ha nem bízol a gazdádban, okosabb, ha mindjárt nyakad közé veszed a lábadat. Sok ló így is cselekszik, s én nem is gáncsolom érte.

Amint mondtam: nem Dick hibájából történt. Az az ember a földön feküdt, s én kinyújtottam a testemet, hogy rá ne lépjek - ő meg alulról belém vágott. Legközelebb, ha földön fekvő ember fölött kell keresztülmennem, rátaposok - de csúnyán.

- Hm - mondta Billy -, bolond dolog. A kés mindig utálatos jószág. A legfontosabb mindenesetre az, hogy jól egyensúlyozott nyereggel másszunk föl a hegyre, megbízhassunk mindig a négylábunkban, de a fülünkben is, s felkússzunk, kapaszkodjunk, küszködjünk odáig, ahol már sok száz lábnyira vagyunk mindenki másnak a feje fölött, valami sziklapárkányon, ahol éppen csak a patáinknak van hely. Akkor aztán megállsz, nem mozdulsz, sose várd az embertől, te tacskó, hogy a kantárodat fogja, nyugodtan maradsz, amíg az ágyút összerakják, aztán elnézed, amint a tüzes, piros kis bombák szétpattannak a messzi fatetők között.

- Elcsúszni nem szoktatok soha? - kérdezte a ló.

- Azt mondják, hogy könnyebb füles tyúkot látni, mint elcsúszott öszvért - felelte Billy. - No, hébe-hóba talán megesik, hogy egy rosszul megrakott nyeregkápa felfordítja az öszvért, de ez nagy ritkaság. Szeretném megmutatni neked a mi munkánkat. Gyönyörű. Három évig tartott, amíg rájöttem, hogy mit is akarnak az emberek tulajdonképpen! Az a fortélya a dolognak, hogy az alakunk sohase rajzolódjék ki az égen, mert akkor ránk lőhetnek.

Jegyezd meg ezt, te tacskó! Fedve maradni, amennyire lehet, még ha egy mérföldet kerülsz is emiatt. Ha ilyen mászásra kerül a sor, én vezetem az üteget.

- Hogy rám lőjenek, s én ne rohanhassak közéjük! - mondta erősen elgondolkozva a ló. - Ezt nem bírnám ki. Rohamozva akarnék indulni Dickkel.

- Dehogyis akarnál! Tudod, hogy mihelyt az ágyúk állásban vannak, azok végzik el helyettetek a rohamot. Ez tudományos dolog, tiszta munka, de kések, piha!

A teherhordó teve már jó ideje ingatta a fejét erre-arra, várván, hogy ő is közbevethessen egy szót. Aztán hallottam, amint idegesen köszörülte a torkát, és megszólalt:

- É-é-én is verekedtem egy kicsit, de nem mászva és nem is rohanva.

- Nem ám. Ha már szóba hoztad - mondta Billy -, hát nem is látszol olyannak, mint aki mászásra vagy rohamra termett. No, hát hogy is volt az, vén szénahordó?

- Annak rendje és módja szerint - mondta a teve. - Mind leültünk.

- Ó, szép farhámom, szügyellőm! - mondta halkan a ló. - Leültetek?

- Leültünk százan - folytatta a teve - nagy négyszögben; a terhünket, a nyergünket az emberek halomba rakták a négyszögön kívül, s a hátunk fölött lövöldöztek a négyszögnek mind a négy oldalán.

- Miféle emberek? Akárki, aki éppen arra járt? - kérdezte a ló. - Minket is tanítanak arra a lovaglóiskolában, hogy lefeküdjünk, s engedjük a gazdánkat lövöldözni a hátunk fölött, de Dick Cunliffe az egyetlen ember, akinek ezt megengedném. Csiklandozza a derekamat, s amellett nem is látok, amikor a földön van a fejem.

- Hát nem mindegy az, hogy ki lövöldöz fölötted? - szólt a teve. - Szorosan egymás mellett sok ember és sok teve van, s rengeteg füstfelhő. Én nem félek ilyenkor. Csöndesen ülök és várok.

- És mégis rossz álmaid vannak - vágott közbe Billy -, és fölforgatod éjszaka a tábort. Jó, jó! Én bizony nem feküdnék, még kevésbé ülnék le, hogy egy embert lövöldözni engedjek magam fölött: ha megpróbálná, a patám erősen össze találna különbözni a fejével. Hát hallott már valaki ilyen szörnyűséget?

Sokáig hallgattak; aztán az egyik ágyús ökör fölemelte nagy fejét, és így szólt:

- Igazán bolond vagy. Harcolni csak egy módon lehet.

- Ó, csak folytasd! - mondta Billy. - Kérlek, ne törődj velem. Ti bizonyosan a farkatokon állva harcoltok.

- Csak egy módon - mondta most a két ökör egyszerre. (Alighanem ikrek voltak.) - Mégpedig így: húsz pár ökröt be kell fogni a nagy ágyú elé, mihelyt a Kétfarkú trombitálni kezd. (Kétfarkú a tábor nyelvén elefántot jelent.)

- Miért trombitál a Kétfarkú? - kérdezte a fiatal öszvér.

- Ezzel mondja meg, hogy nem akar közelebb menni ahhoz a füsthöz, ami a másik oldalon látszik. Gyáva fickó a Kétfarkú. Akkor mi, ahányan vagyunk, együtt húzzuk a nagy ágyút - hő, hó csálé hajsz!

Mi bezzeg nem mászunk föl sehová, mint a macska, és nem rohanunk, mint a borjú.

Mendegélünk a síkságon, mind a húsz pár; amíg az igát le nem veszik a nyakunkról, s legelészünk, amíg a nagy ágyúk a síkságon keresztül beszélgetnek valami sárból tapasztott várossal, s falaiból darabok hullanak ki, és úgy száll a por, mintha csorda jönne haza.

- Úgy! És ti éppen ezt az időt választjátok ki legelésre? - szólalt meg a fiatal öszvér.

- Ezt vagy mást, mindegy. Enni mindig jó. Addig eszünk, amíg ismét nyakunkra teszik az igát, aztán visszahúzzuk a nagy ágyút odáig, ahol a Kétfarkú várja. Néha a városban is vannak nagy ágyúk, amik visszafelelnek, s egyet-egyet meg is ölnek közülünk, annál több legelő marad a többinek. Szerencse dolga, tisztára szerencse dolga. Mindegy, azért a Kétfarkú mégiscsak gyáva. Hát így kell harcolni. Mi, testvérek, Hapurból valók vagyunk. Az apánk Síva isten szent bikája volt. Ennyit akartunk mondani.

- No, valamit csakugyan tanultam ma éjjel - mondta a ló. - Ti, csavarágyús urak, nektek is van kedvetek legelészni, amikor nagy ágyúkkal lőnek rátok, és a Kétfarkú a hátatok mögött marad?

- Éppen annyira, mint leülni, hogy az emberek mászkáljanak rajtunk, vagy késsel fölfegyverzett emberek közé rohanni. Sohase hallottam ilyen ostobaságot. Sziklapárkány, jól egyensúlyba rakott teher, olyan hajtó, akiben megbízhatunk, hogy enged a magunk útján járni - ez tetszik nekem; de a többi soha! - kiáltotta Billy, lábával toppantva.

- No persze - mondta a ló -, mindenkit más anyagból gyúrtak; annyit látok, hogy a családod, apai ágon, sok mindent nem értene meg.

- Sose törődj a családom apai ágával - mondta bosszúsan Billy, mert minden öszvért bosszant, ha eszébe juttatják, hogy szamár volt az apja. - Az én apám délvidéki úr volt, s minden lovat, aki az útjába került, le tudott gázolni, ronggyá tudott harapni és rúgni. Ezt ne feledd, te nagy barna Brambi! "Brambi" neveletlen vadlovat jelent. Képzeljétek el, mit érezne egy versenyparipa, ha valaki kocsihúzó "gebének" nevezné; s akkor azt is el tudjátok képzelni, hogy mit érzett az ausztráliai ló. Láttam, hogy szeme fehérje megvillan a sötétségben.

- Hallgass ide, te Malagából ideszakadt szamársarjadék - mondta a foga közt -, tudd meg, hogy én anyai ágon rokona vagyok Karbinnak, a melbourne-i serleg nyertesének, s arra mifelénk nem szokás, hogy a lovat legázolja holmi bodzapuskás játéküteg nagyszájú, tökfejű öszvérje. Készen vagy?

- Ágaskodj ! - nyihogta Billy. Mind a ketten felágaskodtak egymással szemközt, s én már elkészültem arra, hogy dühös verekedés tanúja leszek, amikor egy öblögető, dörgő hang szólalt meg az éj sötétjében jobb felől:

- Gyerekek, csak nem verekedtek össze ilyesmi miatt? Maradjatok nyugton.

Mindkettő négy lábra ereszkedett undorodó horkantással, mert sem a ló, sem az öszvér nem szenvedheti az elefánt hangját.

- A Kétfarkú! - mondta a ló. - Ki nem állhatom. Nem tisztességes dolog, hogy valakinek elöl-hátul farka legyen.

- Én is ugyanígy vélekedem - mondta Billy a ló mellé húzódva. - Mi azért mégis sok mindenben hasonlítunk egymáshoz.

- Azt hiszem, ez anyai örökség bennünk - mondta a ló. - Nincs értelme, hogy veszekedjünk. Nyih! Kétfarkú, talán bizony megkötöztek?

- Az ám - felelte a Kétfarkú, s egész ormányát rázta a nevetés. - Cölöphöz kötöttek éjszakára. Hallottam, amit beszéltek. De ne féljetek. Nem ütök szét köztetek.

Az ökrök meg a teve félhangosan morogták:

- Félni? A Kétfarkútól? Ostobaság! - S az ökrök így folytatták: - Sajnáljuk, hogy meghallottad, de hiába, így van. Miért féltek, ti Kétfarkúak, az ágyúlövéstől?

- Hát - mondta a Kétfarkú, egyik hátsó lábát a másikhoz dörzsölve, éppen, mint egy kisfiú, aki verset mond föl -, nem tudom, megértitek-e . . .

- Nem értjük meg, de nekünk kell az ágyút húzni - felelték az ökrök.

- Tudom. Tudom azt is, hogy sokkal bátrabbak vagytok, mint magatok is hiszitek. De velem, velem másként áll a dolog. Engem az ütegem kapitánya Vastag Bőrű Anakronizmusnak nevezett el a minap.

- Ez talán valami újfajta harcnak a neve? - kérdezte Billy, aki kezdte már visszanyerni szellemi képességeit.

- Ti persze nem értitek, hogy ez mit jelent, de én értem. Ez a szó azt jelenti, hogy én valami középúton járok, és igaz is. Én előre látom az eszemmel, hogy mi történik, ha egy gránát szétrobban; ti, ökrök, nem látjátok előre.

- Én igen - mondta a ló. - Legalábbis egy kicsit. Igyekszem nem gondolni rá.

- Én többet látok, mint te, és igenis gondolok rá. Tudom, hogy nagy darab állat vagyok, ha a gondozásomról van szó, és azt is tudom, hogy senki sem ért a gyógyításomhoz, ha beteg vagyok. Csak a hajtóm bérét tudják lefogni, amíg meg nem gyógyulok, és én nem bízom a hajtómban.

- Nyeh - mondta a ló -, ez már megmagyarázza a dolgot. Én bízom Dickben.

- Nekem ugyan egész ezred Dicket rakhattok a hátamra, attól nem érzem jobban magamat. Éppen eleget tudok ahhoz, hogy kellemetlen érzéseim legyenek, s nem tudok eleget, hogy azért mégis előremenjek.

- Ezt nem értjük - mondták az ökrök.

- Tudom, hogy nem értitek. Nem is hozzátok beszélek. Ti nem tudjátok, mi a vér.

- De igen - mondták az ökrök. - Az a vörös valami, ami beszivárog a földbe, és szaga van.

A ló rúgott, ugrott, horkantott egyet.

- Ne beszéljetek róla! - mondotta. - Ha csak rágondolok is, érzem a szagát. Meg kell futamodnom tőle, ha Dick nincs a hátamon.

- De hisz itt nem szagolhatsz vért - mondták a teve meg az ökrök. - Miért vagy olyan ostoba?

- Hitvány valami a vér - mondta Billy. - Én nem akarok megfutamodni, de nem szívesen beszélek róla.

- No, helyben vagyunk! - szólt a Kétfarkú, és fölemelte farkát, hogy magyarázkodni kezdjen.

- Persze hogy helyben vagyunk. Itt voltunk egész éjjel - mondták az ökrök.

A Kétfarkú úgy toporzékolt, hogy lábán csörömpölt a vasbilincs.

- Ó, nem hozzátok beszélek. Ti belül nem láttok semmit.

- Nem. Mi csak kifelé nézünk a négy szemünkkel - mondták az ökrök. - Egyenesen előrenézünk.

- Ha én csak azt tudnám, és semmi egyebet, akkor nem kellene a nagy ágyút húznotok.

Vagy ha olyan volnék, mint a kapitányom, az látja a dolgokat belül, a fejében, mielőtt a tüzelés megkezdődik, és egész testében reszket, de sokkal többet tud, semhogy elszaladna, ha olyan volnék, mondom, akkor én is tudnám húzni az ágyút. No de ha ilyen bölcs volnék, akkor egyáltalán nem is lennék itt. Máig is király lennék az erdőben, ami valamikor voltam: fél napig aludnék, s akkor fürödnék, amikor kedvem tartja. Egy hónapja nem fürödtem már kedvem szerint.

- Ez mind igen szép - mondta Billy -, de azzal még nem lehet javítani semmin, hogy hosszú neveket adunk neki.

- Nyih! - mondta a ló. - Azt hiszem, megértettem, mit gondol a Kétfarkú.

- Még jobban megérted mindjárt - mondta a Kétfarkú nagy bosszúsan. - Magyarázd meg nekem, miért nem szeretik ezt!

Azzal dühösen, élesen trombitálni kezdett.

- Hallgass! - kiáltott rá egyszerre Billy meg a ló, s hallottam, hogy toporzékolnak és megborzongnak. Az elefánt trombitálása mindig rút, de különösen az éjszaka sötétjében.

- Nem hallgatok! - mondta a Kétfarkú. - Magyarázzátok meg, kérlek! Hrrá! Rrratt!

Hrrrá! Rrrá! - Aztán hirtelen elhallgatott, valami halk vinnyogást hallottam a sötétségben, és tudtam, hogy Vixen végre rám talált. Éppoly jól tudta, mint én, hogy az elefánt semmitől nem fél annyira, mint egy csaholó kis kutyától: megállt a cölöphöz kötött Kétfarkú előtt, s ugatni kezdett hatalmas lába tövében. A Kétfarkú feszengett. - Eredj innét, kis kutya! Ne szimatolj a bokám körül, mert beléd rúgok. Jó kis kutyus, szép kis kutyus, menj haza, te kis csaholó dög! Ó, miért nem viszi el valaki? Mindjárt megharap!

- Úgy látom - szólt Billy a lóhoz -, hogy Kétfarkú barátunk sok mindentől fél. Én pedig ha megettem volna azt a sok kutyát, akit felrúgtam a gyakorlótéren, szinte olyan kövér volnék már, mint a Kétfarkú.

Füttyentettem; a fülig sáros Vixen odafutott hozzám, megnyalta az orromat, s hosszan elbeszélte, hogyan kutatta végig utánam az egész tábort. Sohasem árultam el neki, hogy értem az állatok beszédjét, különben nagyon is bizalmaskodni kezdett volna. Így hát most begomboltam a kabátom alá: a Kétfarkú pedig csoszogott, topogott, morgolódott magában.

- Különös! Nagyon különös! - mondotta. - Ez már a vérünkben van. De hát hova lett az az utálatos kis dög?

Hallottam, amint az ormányával tapogat mindenfelé.

- Úgy látszik, mindnyájunkat más-más dolog bánt - folytatta ormányát kifújva. - Ti, urak, azt hiszem, megriadtatok, amikor trombitáltam.

- Nem riadtam meg éppen - mondta a ló -, csak úgy éreztem, mintha . . . mintha lódarazsak nyüzsögnének a hátamon, a nyereg helyén. Nehogy újra kezdd!

- Én megijedek egy kis kutyától, a tevét pedig rossz álmok riasztják meg éjszaka.

- Szerencse, hogy nem kell egyformán harcolnunk mindnyájunknak - mondta a ló.

- Csak azt szeretném tudni - szólalt meg hosszú hallgatás után a fiatal öszvér -, csak azt szeretném tudni, hogy miért kell egyáltalán harcolnunk!

- Mert parancsolják - felelte a ló megvető horkantással.

- Parancs - mondta Billy, az öszvér, és összekoccant a foga.

- Parancs - ismételte elcsukló hangon a teve, s utána a Kétfarkú is meg az ökrök: - Parancs !

- Igen, de ki adja a parancsot? - okvetetlenkedett a regruta-öszvér.

- Az az ember, aki előttünk jár, aki a hátunkon ül, aki az orrunkra erősített kötelet fogja, aki a farkunkat csavarja - mondták egymás után Billy meg a ló meg a teve meg az ökrök.

- De ki parancsol azoknak?

- Nagyon sokat akarsz tudni, te tacskó - mondta Billy -, az lesz a vége, hogy beléd rúgnak. Csak az a dolgod, hogy engedelmeskedj az előtted járó embernek, és ne kérdezősködj.

- Igaza van - szólt közbe a Kétfarkú. - Én nem tudok mindig engedelmeskedni, mert én afféle középúton járó teremtés vagyok; de Billynek igaza van. Engedelmeskedj a hozzád legközelebb álló embernek, aki parancsol, mert különben megállítod az egész üteget, és mellesleg el is vernek.

Az ágyús ökrök felálltak, és menni készültek.

- Közeledik a reggel - mondották. - Visszamegyünk a cserénybe. Igaz, hogy mi csak magunk elé nézünk, és nem vagyunk valami okosak; de azért ma éjszaka csak mi nem ijedtünk meg. Jó éjszakát, hősök!

Senki sem felelt, s a ló, hogy másra terelje a szót, megkérdezte:

- Hová lett a kis kutya? A kutya annyit jelent, hogy ember is van valahol a közelben.

- Itt vagyok - csaholta Vixen - az ágyútalp alatt az emberemmel. Te nagy, otromba barom, te teve, fölforgattad a sátrunkat. Az emberem nagyon haragszik.

- Piha - mondták az ökrök. - Bizonyosan fehér ember.

- Hát persze hogy az - felelte Vixen. - Azt hiszitek, hogy engem valami fekete ökörhajcsár szolgál ki?

- Bú! Bő! Ú! - mondták az ökrök. - Jerünk innét, de gyorsan!

Nekiindultak a sárban, s valahogy úgy sikerült csinálniuk a dolgot, hogy az igájuk nekiment egy lőszerkocsi rúdjának, és beleakadt.

- No, ezt megcsináltátok - mondta nyugodtan Billy. - Ne küszködjetek. Most itt alhattok reggelig. Mi baj ?

Az ökrök valami hosszú, sziszegő horkantásban törtek ki, aminőt az indiai szarvasmarha szokott hallatni, taszigálódtak, küszködtek, facsarogtak, topogtak, csúsztak, s kis híján beléestek a sárba, vad morgás közepette.

- Mindjárt kitöritek a nyakatokat - mondta a ló. - Mi bajotok van a fehér emberrel? Én együtt élek vele.

- Meg - esz - minket! Húzd! - kiáltotta az innenső ökör: az iga szétpattant, s ők ketten elballagtak.

Sohasem tudtam eddig, hogy miért fél az indiai szarvasmarha annyira az angoloktól. Mi megesszük a marhahúst, amihez egyetlen ökörhajcsár se nyúl hozzá, s persze hogy a marhának nem tetszik ez.

- Hogy korbácsoljanak meg a tulajdon nyeregláncaimmal! - káromkodott Billy. - Ki gondolta volna, hogy két ilyen nagy dög állat így elveszti a fejét?

- Mindegy, ne törődj vele! Én megkeresem azt az embert. Tudom, hogy a legtöbb fehér ember hordoz valamit a zsebében - mondta a ló.

- Hát akkor én itt hagylak. Nem mondhatom, hogy túlságosan szeretem őket: Mellesleg szólva, az olyan fehér ember, akinek nincs tisztességes hálóhelye, minden valószínűség szerint tolvaj, márpedig az én hátamon sok állami holmi van. Gyere, tacskó, visszamegyünk a cserényeinkbe. Jó éjszakát, Ausztrália! Remélem, találkozunk holnap a parádén. Jó éjszakát, vén Szénahordozó! Máskor fékezd egy kicsit az érzéseidet, hallod-e?! Jó éjszakát, Kétfarkú!

Ha holnap elhaladsz mellettünk a gyakorlótéren, ne trombitálj. A soraink összegabalyodnak tőle.

Billy, az öszvér, a vén harcos hányaveti, hanyag járásával távozott; a ló kitáguló orrlyuka a mellem körül kezdett szimatolni; adtam neki egy kis kétszersültet, s közben Vixen, aki igen önhitt kis kutya, elhitette vele, hogy kettőnknek tucatszámra vannak lovaink.

- Holnap a kocsimon megyek a parádéra - mondotta. - Merre leszel te?

- A második lovasszázad bal oldalán. Én adom meg a tempót az egész csapatomnak - mondta. - Most vissza kell mennem Dickhez. Csupa sár a farkam: két órájába is belekerül, amíg a parádéra kipucol.

A harmincezer ember nagy parádéját aznap délután tartották meg. Vixennek és nekem jó helyünk volt az alkirály és az afganisztáni emír közelében, aki magas, fekete asztrakánsüveget viselt, a közepén nagy gyémántcsillaggal. A szemle első része ragyogó napsütésben folyt le; az ezredek egymás után vonultak el előttünk, csupa egyforma mozgó kéz és láb, sorban egymás mellett haladó ágyú - a végén már a szemünk is káprázott belé. Aztán a lovasság következett, gyönyörűen vágtatva a "Bonnie Dundee" dallamára, s Vixen hegyezni kezdte a fülét a kocsin. Éppen a második lándzsásszázad száguldott el mellettünk, s ott volt az a ló, akit éjszaka láttunk: farka fényes, mint a selyem, fejét a szügyébe vágta, egyik fülét előreszegte, a másikat hátra: megadta a tempót az egész századnak, lába oly könnyedén járt, mintha táncolna. Aztán jöttek a nagy ágyúk, s láttam a Kétfarkút meg két másik társát, sorban befogva egy negyvenfontos ostromágyú elé; húsz pár ökör ballagott mögöttük.

A hetedik párnak új igája volt; ez a pár merevnek, fáradtnak látszott. Legvégül következtek a csavarágyúk; Billy, az öszvér úgy viselkedett, mintha valamennyi csapatot ő vezényelné; szerszámja úgy ki volt kenve-fenve, hogy csak úgy ragyogott. Megéljeneztem Billyt, az öszvért, de az nem nézett se jobbra, se balra. Újra megeredt az eső, s egy ideig olyan köd volt, hogy nem lehetett látni, mit csinálnak a csapatok. Nagy félkört alkottak a síkságon, s egy vonalba rajzottak szét. Ez a vonal nőtt, egyre nőtt; végre már háromnegyed mérföld hosszú volt egyik szárnyától a másikig - szilárd fal emberből, lóból, ágyúból.

Aztán egyenesen megindult az alkirály és az emír felé, s amint közelebb ért, rengeni kezdett a föld, akárcsak a gőzös fedélzete, amikor a gépek teljes erejükből dolgoznak.

Aki ott nem volt, el sem tudja képzelni, milyen ijesztő hatással van a nézőre a csapatoknak ez a kemény szembevonulása - még ha tudja is, hogy parádéról van szó. Én az emírre néztem. Idáig jelét sem mutatta csodálkozásának vagy más efféle érzésnek; de most mind tágabbra nyílt a szeme, rövidre fogta a lova kantárját, és hátranézegetett. Egy pillanatig úgy látszott, hogy kardot ránt, és utat vág magának a kocsikon mögötte levő angol férfiak és asszonyok között. Aztán egyszerre megállt az előrehaladó sereg, a föld nem rengett többé, az egész arcvonal tisztelgett, és harminc zenekar kezdett játszani egyszerre. A parádénak vége volt, az ezredek az esőben visszamentek a táboraikba, s egy gyalogsági zenekar rá zendített:

Párjával gyertek, állatok,
hahó!

Párjával gyertek, állatok,
elefánt, tüzérségi ló,
mind a bárkába másszatok,
hogy meg ne ázzatok!

Aztán hallottam, amint egy őszes, hosszú hajú, öreg közép-ázsiai főnök, aki az emír kíséretéhez tartozott, faggatni kezdett egy bennszülött tisztet:

- Hogy csináltátok ezt a csudálatos dolgot?

- Parancs volt - felelt a tiszt -, és mindenki engedelmeskedett.

- De hát az állatok olyan okosak, mint az ember? - kérdezte a főnök.

- Éppen úgy engedelmeskednek, mint az ember. Öszvér, ló, elefánt, ökör engedelmeskedik a hajtójának, a hajtó az őrmesternek, az őrmester a hadnagynak, a hadnagy a kapitánynak, a kapitány az őrnagynak, az őrnagy az ezredesnek, az ezredes a három ezredet vezénylő brigadérosnak, a brigadéros a tábornoknak, a tábornok az alkirálynak, az pedig a császárnő szolgája. Így van ez.

- Bárcsak így volna Afganisztánban is! - mondta a főnök. - Mert mi ott csak a magunk akaratának engedelmeskedünk.

- És ez az oka annak - mondta bajuszát pödörgetve a bennszülött tiszt -, hogy a ti emíretek, akinek nem engedelmeskedtek, kénytelen idejönni, és átvenni a mi alkirályunk parancsait.

HARCI ÁLLATOK DÍSZÉNEKE

ÁGYÚVONTATÓ ELEFÁNTOK

Nagy Sándor erőnk által lett győző Herkules,
mivelhogy homlokunk bölcs és járásunk ügyes.

Bölcsen, híven szolgáltuk - s mindnyájunk rab maradt.

Utat, utat! jön a tízlábnyi,
negyvenfontos fogat!


TÜZÉRSÉGI ÖKRÖK

Nagy hősök! nem kívánnak ágyúdörgést, tüzet,
s ha puskaport szagolnak, elvesztik fejüket.

Mi következünk akkor: húzzuk az ágyúkat!

Utat, utat! jön a húszigás,
negyvenfontos fogat !


LOVASSÁGI PARIPÁK

Nyergemre! ki játszik legszebb dallamot?
dzsidások, huszárok és dragonyosok!

Különb, mint istálló vagy falnivaló,
ha ügetek, és szól harsány induló!

Etetnek, jártatnak zöld pázsit felett,
adnak jó lovast rám, patámnak teret.

Svadronok sorában léptem dobogó,
harci ló öröme harsány induló!


CSAVARÁGYÚHÚZÓ ÖSZVÉREK

Magam és cimborám hegyre kapaszkodunk,
patánk alól kő gördül, s előre rugtatunk.

Csavarodunk és kúszunk, győzünk ösvény felett,
örömünk: szökkenéssel kihagyni lépteket.

Vagyunk őrmester üdve, ha nem hajszol, szelíd;
s hajcsár átka, ha rosszul rakja ránk terheit.

Csavarodunk és kúszunk, győzünk ösvény felett,
örömünk: szökkenéssel kihagyni lépteket.

A TRÉN TEVÉI

Teve-dalról nem tud a krónika,
amely segítene, míg kocogunk,
de nyakunk szőrfedte trombita
(rtt-ta-ta-ta! szőrfedte trombita!)
és a mi menetdalunk:

Nem tudom, nem fogom! Nem akarom!

E jelszót add tovább a soron!

Egyikünk málhája földre csúszott!

Talán enyém - az lenne jó!

Egyikünk rakománya homokba esett,
hát éljen a zűrzavar és vakeset!

Urrr! jarrh! grrr! arrh!

Egyikünket most korbács fenyeget!

AZ ÁLLATOK EGYÜTT

A had fiai vagyunk,
szolgálunk, ahogy tudunk.

Iga- s eke-gyermekek,
rajtunk poggyász vagy nyereg.

Menetünk a síkra ér,
mint feszes hajókötél,
gördül, szűkül, tágra nyúl,
harcba, vészbe kanyarul.

Körülöttünk az emberek
poros-némán lejtenek.

Nem mondják: itt mért vagyok;
mennek, mint mi, állatok.

A had fiai vagyunk,
szolgálunk, ahogy tudunk,
iga- s eke-gyermekek,
rajtunk poggyász vagy nyereg.