«           Tartalomjegyzék           »

A VILÁG TEREMTÉSE
Azték mítoszok

Az első istenpár – „a mi húsunk ura, és úrnője”: Xochiquetzal – sokáig a tizenharmadik égben lakott, amelynek keletkezéséről soha senkinek nem sikerült semmit sem megtudnia. Négy fiuk született, a legidősebb volt a Vörös Tezcatlipoca, akit azért neveztek így, mert egészen vörös volt, amikor megszületett. A második volt a Fekete Tezcatlipoca – ez volt a legnagyobb és leggonoszabb mind közül, mert az övé volt a legnagyobb hatalom, és ő mindent tudott és többre volt képes, mint a másik három, mert ő minden létező középpontjában jött létre, s egészen fekete volt, amikor megszületett. A harmadik volt Quetzalcouatl, akit „Éjnek” és „Szélnek” is neveznek, a negyedik, a legfiatalabb volt Uitzilopochtli, akit „Kétfejű Kígyónak” is hívnak, és akit a mexicóiak legfőbb istenüknek tartottak.

Uitzilopochtli, amikor megszületett, csupasz csont volt, hús nem volt rajta, és így maradt hatszáz éven keresztül. Ez idő alatt az istenek részéről semmi sem történt.

Hatszáz esztendő elmúltával a négy isten összejött tanácskozni és jónak látták, hogy végre rendet és törvényt vezessenek be a világba. Quetzalcouatlra és Uitzilopochtlira bízták, hogy a dolgok rendjét megszabják. Ezek a másik kettő megbízásából és velük egyetértésben először is a tüzet teremtették meg, azután egy fél napkorongot, de a Nap, minthogy még nem volt egész, csak gyöngén világított.

*

A Földistennőt két isten, Quetzalcouatl és Tezcatlipoca hozta le az égből. Víz már volt előbb is, és senki sem tudja, hogy ki teremtette. Eleinte ennek a víznek a színén lebegett az istennő, s amikor ezt látták az istenek, így szóltak egymáshoz:

– Itt az ideje, hogy megteremtsük a földet.

Ekkor a két isten hatalmas kígyóvá változott, és az egyik a jobb kezénél, a másik a bal lábánál fogva ragadta meg az istennőt, és így szétszakítva őt, a lapockájánál kezdődő feléből teremtették meg a földet, másik felét pedig visszavitték az égbe. Haragudott is ezért a többi isten, és hogy megvigasztalják a Földistennőt, úgy rendelkeztek, hogy belőle eredjen minden táplálék, amire az embernek élete fenntartásához szüksége lesz.

Így aztán a Földistennő hajából teremtették az istenek a fákat, a virágokat és a füveket, pelyhes bőréből az egész kicsiny növényeket és virágocskákat, két szeméből a forrásokat, patakokat és kicsiny barlangokat, szájából a folyókat és nagy barlangokat, orrlikaiból a völgyeket, vállaiból a hegyeket.

A Földistennő némelykor belekiáltott az éjszakába és emberi szívek után vágyakozott. S aztán nem lehetett megnyugtatni mindaddig, amíg nem adták neki meg, amit kért, és nem akart termést hozni, amíg vérrel nem itatták.

*

Egyszer korán reggel kilőtte nyilát az égből a Napisten, és a nyíl Tetzcalco helyén esett le, ott, ahol most a város áll. Ahol a nyíl a földbe fúródott, lyuk támadt, és a lyukból kilépett egy férfi és egy asszony, a férfit Karvalynak és az asszonyt Növényhajnak nevezték.

*

Így szóltak egyszer az istenek egymáshoz:

– Az emberek mindig szomorúak lesznek, ha nem teremtünk a számukra valamit, amivel felüdíthetik a szívüket, hogy örömük teljék az életükben a földön, és minket dicsőítsenek, énekeljenek és táncoljanak.

Amikor ezt Quetzalcouatl, az Éj és a Szél istene meghallotta váltig törte a fejét, hol talál valami italt, amivel megajándékozhatja az embereket, hogy örömet szerezzen nekik. Eszébe jutott ekkor egy isteni leány, név szerint Mayauel, aki messze-messze nagyanyjának, Tzitzimitl istennőnek az őrizete alatt élt.

Nem sokat habozott, elindult hozzájuk. Mindkettőjüket alva találta. Az isteni szüzet felébresztette és így szólt hozzá:

– Érted jöttem, hogy elkísérjelek a világba.

Szívesen beleegyezett a leány, Quetzalcouatl vállára ült és úgy jöttek le együtt az égből a földre. Amint földet értek, fává változtak át, amelynek két ága volt: egy fűzfaág, ami nem volt más, mint maga Quetzalcouatl isten, és egy virágos fa, ami nem volt más, mint Mayauel, az isteni szűzleány.

Felébredt közben Tzitzimitl, s amikor nem találta unokáját maga mellett, összekiabálta a többi istennőt, akit mind ugyancsak Tzitzimitlnek neveztek, és mind lementek a földre, hogy megkeressék az Éj és a Szél istenét, aki Mayauelt megszöktette. Abban a pillanatban, hogy a földre értek, kettéhasadt a fa, és a fűzfaág meg a virágos ág szétváltak.

Az öreg istennő azonnal felismerte a virágos ágban az unokáját, összetörte apróra és valamennyi istennőnek adott egy darabot belőle, hogy megegyék. De a fűzfaágakat nem törték össze, hanem ott hagyták heverni a földön, s mihelyt az istennők visszatértek az égbe, Quetzalcouatl felöltötte újra isteni alakját, és összegyűjtötte Mayauel csontjait, melyeket Tzitzimitl és a többi istennő a földre szórt.

Quetzalcouatl elásta a földbe a csontokat, azokból nőtt ki az agavé, amelynek nedvéből mámorító italt készítenek az indiánok.

W. Krickeberg: Märchen der Azteken und Inkaperuaner, Maya und Muisca.
Jena 1928. 3–6., 12–14. l.

A FÁBÓL FARAGOTT ASSZONY
Indiai eredetű mese iráni változata

Történt egyszer, hogy egy aranyműves, egy ács, egy szabó és egy remete együtt vándoroltak, s egy este a pusztában tartva pihenőt így szóltak egymáshoz:

– Hadd pihenjünk meg itt a pusztában, és állítsunk őrséget: felváltva virrasszunk mind a négyen.

Elsőnek az ács virrasztott, s hogy el ne aludjon, fogott egy fejszét s egy szobrot faragott ki a fából. Mikor az aranyművesre került a sor, ott találta a szobrot az őrségen és látta, hogy nincs még rajta ékszer, mondta tehát magában:

– Az ács kimutatta a maga művészetét avval, hogy kifaragta fából ezt a szobrot, megmutatom én is a magam ügyességét és készítek ékszereket a fülébe, a nyakára, a karjára és a lábára, s felrakom mindezt a szoborra, hogy ezzel is emeljem a szépségét.

Úgy is tett, amint mondta. A harmadik váltásnál, amikor a szabóra került a sor, felébredt az is és egy nőt látott maga előtt, akinek szépséges arca volt és kecses alakja, drága ékszerek rajta, de különben meztelen. Készített hát neki azon nyomban menyasszonyhoz illő szép ruhákat, fel is öltöztette mindjárt, s a szobor még szebb lett, mint volt. Negyediknek a remete következett s mihelyt elfoglalta őrhelyét, meglátta a csábítóan szép alakot. Elvégezte erre a szertartásos mosakodást, elmondta imáját, s azután így fohászkodott:

– Istenem, önts életet a szoborba!

És a szoborba élet költözött s beszélni kezdett, mint akármelyik emberi lény. Mire elmúlt az éjszaka és fölkelt a nap, mind a négyen halálosan szerelmesek voltak a megelevenedett szoborba. Mondta az ács:

– Enyém az asszony, hiszen a saját két kezemmel faragtam. El is veszem feleségül.

– Engem illet a menyasszony, mert én díszítettem fel ékszerekkel – mondta erre az aranyműves.

– Enyém az asszony, mert amikor meztelen volt, én varrtam ruhát neki és öltöztettem fel – vélekedett a szabó. Mire a remete kijelentette:

– Fából faragott szobor volt csupán, s az én imámra nyert életet, ezért ragaszkodom hozzá, hogy az enyém legyen.

Így civakodtak sokáig, amikor arra vetődött egy ember, azt kérték meg, hogy tegyen igazságot közöttük. De amint meglátta az asszony arcát ez az ember, felkiáltott:

– Hiszen ez az én törvényes feleségem, akit ti megszöktettetek a házamból és elválasztottatok tőlem.

Azzal fogta is már az asszonyt és a várúr elé vezette. Amint a várúr meglátta az asszony arcát, felkiáltott:

– Hiszen ez az én testvérem felesége, akit az magával vitt, amikor elutazott, és ti megöltétek a testvéremet és erőszakkal elvettétek az asszonyt. – És vitte is már mindannyiukat az uralkodó elé.

Amikor az uralkodó meglátta az asszonyt, kihallgatta őket és így szólt:

– Kik vagytok ti? Már régóta keresem ezt az asszonyt, mert ő az én rabnőm, aki sok pénzemmel együtt tűnt el. Hová lettek hát az én aranyaim és egyéb drágaságaim? Feleljetek!

Mikor már sokáig tartott a civakodás, és sok ember csődült össze, hogy lássák, mi lesz, megszólalt egy öregember a tömegből:

– Ezt a vitát ember nem tudja eldönteni. De van egy város és abban egy fa, amelyiknek az Ítélet Fája a neve. Minden pört, amelyben az emberek nem tudnak igazságot tenni, az elé a fa elé visznek, a fa hangot hallat, amely kimondja, hogy kinek az oldalán áll az igazság és kinek az igényei hamisak.

Hogy ne húzzák-halasszák tovább a dolgot, a hét ember felkereste a fát és magukkal vitték az asszonyt is, és mindenki előadta a maga mondanivalóját. Abban a pillanatban meghasadt a fa törzse, és az asszony egy szökéssel benntermett a hasadékban, mire a fa törzse újra összenőtt. És hang hallatszott a fából:

– Minden lény visszatér ahhoz az ősanyaghoz, amelyből vétetett.

És így az asszonynak mind a hét kérője megszégyenült.

C. J. L. Iken: Das persische Papagaienbuch (Tuti Nameh). Neudruck mit einer Einleitung von R. Schmidt. Berlin–Leipzig é. n. 60–65. l.

A VÍZÖZÖN
A babiloni Gilgameš-eposz nyomán

Összegyűltek az istenek és elhatározták, hogy vízözönt bocsátanak a bűnös világra. Ott volt Anu, az istenek atyja, Enlil, az istenek királya, követük, Nimurta, a háború istene és Ennugi, az alvilág fejedelme. De ott volt a fényes szemű Ea is, a bölcsesség istene, aki szerette az embereket és ő elárulta a jámbor Utnapištinek, hogy mit terveznek az istenek.

– Ubara-Tutu fia – mondta Utnapištinek az isten –, rombold le házadat és építs bárkát helyette, ne törődj vagyonoddal, örülj, ha életedet megmentheted. De a bárkába vigyél magaddal mindenféle élőlényt!

Felelt Utnapišti az istennek:

– Megértettem szavaidat és aszerint fogok cselekedni. De mit mondjak a városban a népnek és a város véneinek, ha látják készülődésemet?

Akkor így oktatta ki Ea az embert, akinek a megmentését elhatározta:

– Mondd nekik ezt: „Úgy látom, Enlil, Nippur istene megharagudott reám, ezért nem maradhatok itt tovább a ti városotokban, Enlil földjén. A tenger szent vizére szállok, hogy Eánál, az én uramnál lakozzam. De reátok gazdagság esőjét bocsátják az istenek, amelynek nyomán bővebb lesz az aratás.”

Másnap hajnal hasadtával hozzá is látott Utnapišti a munkához úgy, ahogyan Ea meghagyta neki. Az ötödik napon már a bárka alakját is megtervezte, százhúsz könyök magasra a falakat, százhúsz könyök szélesre a tető szegélyét, hat emeletet épített, kívülről hét, belülről kilenc osztatút.

Napnyugta előtt készen állt a bárka, Utnapišti búcsúünnepet tartott, áldozatot mutatott be az isteneknek és borral meg hússal és olajjal kínálta a népet. Majd megrakta a bárkát, felhordott rá mindent, amije csak volt, ezüstöt és aranyat és mindenféle állatot. Felvezette a bárkára egész családját és nemzetségét és mindenféle mesterembert velük.

Šamaš, a napisten így jelölte meg az indulás idejét:

– Egyik este majd az, aki a sötétséget bocsátja a világra, búzaesőt hullat: akkor lépj a bárkára magad és reteszeld be jól az ajtaját!

Eljött ez az idő: aki a sötétséget bocsátja a világra, egyik este búzaesőt hullatott a földre, de hamarosan olyan sötét fellegek borították el az eget, hogy Utnapišti félt rájuk feltekinteni. Fellépett a bárkára, elreteszelte az ajtaját és rábízta magát minden vagyonával együtt Puzur-Amurrira, a hajósra.

Hajnalra fekete felhőből mennydörgött Adad, a vihar istene, előtte jártak hegyeket és völgyeket átlépve az istenek követei, Šullat és Haniš; Irragal, az alvilág istene leszakítja a pilléreket, Nimurta, a háború istene elsodorja a gátakat, az Annunaki nevű alvilági istenek fáklyát ragadnak és borzalmas fénnyel árasztják el a messzi vidéket. Adad felhatol az égig és mindent homályba takar és szétzúzza a földet, mint hitvány cserépedényt.

Magukat az isteneket is félelemmel töltötte el a rettenetes vihar, fölmenekültek az égbe Anuhoz és úgy kuporodtak le a fal mellett, mint megriadt kutyák. Ištar, a széphangú istennő üvöltött fájdalmában:

– Hogy is járulhattam hozzá az istenek tanácsában ehhez a pusztításhoz! Hiszen én magam szültem az embereket, s most mint a halak nyüzsögnek a tengerben!

Hat napon és hat éjszakán át tartott a vihar, a hetedik napon aztán elcsitult az irtózatos erejű déli szél, elnyugodtak a tenger hullámai is és visszahúzódtak partjaik mögé.

Utnapišti egy kis nyíláson kitekintett, és könnyek öntötték el az arcát, amikor látta körös-körül a pusztulást. A vihar elcsitult, de addigra az egész emberi világ a földdel vált egyenlővé a vízözönben. A bárka a Niszir hegyen állapodott meg, s a Niszir hegy szorosan fogta, a bárka nem ingott meg, de tovább sem tudott menni napokig.

Így telt el további hat nap és hat éjszaka.

A hetedik napon azután Utnapišti kiengedett egy galambot a bárkából, a galamb kirepült és visszatért hamarosan, mert nem talált magának sehol pihenőhelyet. Kiengedett akkor Utnapišti egy fecskét, a fecske kirepült és visszatért hamarosan, mert nem talált magának sehol pihenőhelyet., Kiengedett végül Utnapišti egy hollót, a holló kirepült és látta, hogy a víz apad, talált is hamarosan, mit faljon – és nem is tért vissza többé.

Ekkor Utnapišti kiengedte a bárkából az élőlényeket a világ négy tája felé, és áldozatot mutatott be a hegyormon az isteneknek. Megérezték az istenek az áldozat illatát és jöttek rá, akár a legyek. Jött Ištar is és felemelve drága ékszereit így szólt:

– Halljátok istenek, amint nem felejtem a drága ékkövet a nyakamon, nem felejtem el ezeket a napokat soha. Jöjjenek az istenek mind az áldozati lakomára, de Enlil maradjon távol, mert ő az, aki a vízözönt elhatározta és az én embereimet pusztulásba döntötte.

De megjött Enlil is, és látta a bárkát és harag töltötte el a szívét:

– Hát mégis megmenekült egy élőlény! Pedig nem lett volna szabad egyetlen embernek sem életben maradnia!

Szólt hozzá Nimurta:

– Ki más tudna ilyen tervet kieszelni, mint Ea? – Megszólalt Ea is, és ezt mondta Enlilnek:

– Hogy is lehettél olyan meggondolatlan, hogy vízözönbe borítsd az egész világot? Aki bűnös, az bűnhődjék, de Utnapištinek ne akard immár a vesztét. Ahelyett, hogy vízözönt bocsátottál volna a világra, támadhatott volna oroszlán vagy farkas az emberekre, hogy pusztítson közöttük. Ahelyett, hogy vízözönt bocsátottál a világra, támadhatott volna éhínség az emberek között, vagy megtámadhatta volna. őket Irra, a pusztító járvány istene, és ez is megritkíthatta volna soraikat. Egyébként nem én magam árultam el a nagy istenek titkát, én csak álmot bocsátottam rá, és ő, legbölcsebb ember, ebből olvasta ki. Most pedig döntsetek róla kedvezően!

Így szólt Ea és belépett a bárkába, kézen fogta Utnapištit és így vezette ki őt a szárazföldre, feleségével együtt. Ott aztán letérdelt Utnapišti is, meg a felesége is, kettejök közé állt Ea, megérintette homlokukat és megáldotta őket:

– Ezelőtt ember volt Utnapišti, de mostantól fogva Utnapišti is, meg a felesége is hozzánk, istenekhez váljék hasonlóvá! Lakozzék Utnapišti a messzeségben, a folyamok torkolatánál!

És akkor az istenek elvezették Utnapištit messze, a folyamok torkolatához, és meghagyták neki, hogy ott lakozzék.

A. Ungnad: Die Religion der Babylonier und Assyrer. Jena 1921. 102–109. l.

SÁMSON
Bibliai elbeszélés

Élt egyszer egy ember, Dán nemzetségből, Córeában, a neve Manoách. Magtalan volt a felesége: nem voltak gyermekei. És megjelent egyszer Jahve angyala az asszony előtt és mondta neki:

– Íme, te magtalan voltál idáig, de most gyermeked fog születni. Csak őrizkedjél attól, hogy bort vagy bármiféle részegítő italt igyál és tisztátalan ételt egyél, s ha megszületik gyermeked, ne érje borotva a fejét, mert isten kiválasztottja, názir lesz a gyermek az anyaméhtől fogva, és ő kezdi majd megmenteni Izraélt a filiszteusok kezéből.

Ment az asszony és elmondta a férjének:

– Isten embere jött el hozzám és a tekintete olyan volt, mint Jahve követéé, félelmetes nagyon, és én nem kérdeztem, honnét jött, és ő nem mondta meg nekem a nevét. És megígérte nekem, hogy gyermekem lesz, csak ne igyam bort vagy más részegitő italt, és tisztátalan ételt ne egyem, mert názir lesz a gyermek az anyaméhtől fogva halála napjáig.

És imádkozott Manoách Jahvéhoz, és mondta:

– Kérlek, Uram, az isten embere, akit küldtél, jöjjön el még egyszer hozzánk és tanítson minket, mit kell tennünk a fiúval, aki születni fog.

És meghallgatta isten Manoách hangját, és eljött isten követe újra az asszonyhoz, amikor az a mezőn tartózkodott, és férje, Manoách nem volt vele. Szaladt gyorsan a férjéhez az asszony és hírül adta neki:

– Megjelent megint az a férfi, aki a minap nálam járt.

Fölkerekedett Manoách és ment a felesége után, s mikor odaért a férfihoz, mondta neki:

– Te vagy-e az a férfi, aki a feleségemmel beszélt?

És mondta az:

– Én vagyok.

Így szólt hozzá ekkor Manoách:

– Most teljesedik a te szavad. De mi legyen a gyermek törvénye és hogyan bánjunk vele?

Felelt Jahve követe Manoáchnak:

– Mindattól, amit mondtam az asszonynak, tartózkodjék. Mindabból, ami a szőlőtőkén terem, ne egyen, bort és részegítő italt ne igyon, és semmi tisztátalant ne egyen, mindazt, amit parancsoltam neki, tartsa meg.

Mondta még Manoách:

– Hadd tartóztatlak még és hadd készítek el a tiszteletedre egy kecskegödölyét.

De felelte Jahve követe Manoáchnak:

– Ha tartóztatnál, akkor sem ennék a kenyeredből, de ha égőáldozatot akarsz bemutatni Jahvénak, azt megteheted. – De nem tudta még Manoách, hogy Jahve angyala áll előtte. És megkérdezte:

– Mi a neved? Ha beteljesedik a szavad, hadd emlegessük tisztelettel.

De mondta Jahve angyala:

– Minek is kérdezed a nevemet? Csodálatos az nagyon.

Fogott ekkor Manoách egy kecskegidát és a lisztáldozatot, és bemutatta Jahvénak a sziklán, és csoda történt ott Manoáchnak és feleségének a szeme láttára. Mert amikor felszállt a láng az oltárról az ég felé, fölszállt Jahve követe az oltár lángjában. Manoách és felesége látták ezt és arccal borultak a földre. És nem mutatkozott többé Jahve követe Manoách és felesége előtt, akkor tudta meg Manoách, hogy Jahve követe volt az.

És mondta Manoách a feleségének:

– Halálnak halálával halunk meg, mert az istent láttuk.

De felelt az asszony:

– Nem kívánhatja Jahve a halálunkat, nem fogadta volna különben el az égőáldozatot és a lisztáldozatot a kezünkből, s nem engedte volna mindezt látnunk és hallanunk.

Megszületett a fiú és a Sámson nevet kapta, nagyra nőtt, és Jahve megáldotta őt...

Lement Sámson Timnába és meglátott egy nőt a filiszteusok leányai közül. Visszatért és hírül adta apjának és anyjának:

– Láttam egy nőt Timnában a filiszteusok leányai közül, őt vegyétek nekem feleségül.

Hiába mondták apja és anyja:

– Hát nincsen neked való asszony testvéreid leányai között és egész népemben, hogy most mégy és feleséget veszel magadnak a tisztátalan filiszteusok közül?

De Sámson csak ezt mondja apjának:

– Őt vedd nekem, mert ő tetszik az én szememnek.

És lement Sámson apjával és anyjával Timnába, és elértek a timnai szőlőkig, és íme egy fiatal oroszlán jött ordítva eléje. Rászállt Sámsonra Jahve szelleme és szétszakította puszta kézzel az oroszlánt, akár egy gödölyét. De nem mondta el apjának és anyjának, hogy mit cselekedett. Ment tovább és beszélt a nővel, és tetszett az Sámson szemeiben. Napok múltán visszatért hozzá, hogy feleségül vegye, s letért az útról, hogy megnézze az oroszlán hulláját, és íme az oroszlán testében méhrajra talált és mézre. Tenyerére vette a mézet és ment tovább, és útközben evett belőle, elment apjához és anyjához, adott azoknak is, és ettek azok is belőle, de nem mondta meg nekik, hogy az oroszlán testéből szedte a mézet.

Apja is lement ekkor a nőhöz, és Sámson lakomát adott, úgy, amint az szokása az ifjaknak. Harminc filiszteus ifjú lakomázott vele, és mondta nekik Sámson:

– Hadd adjak fel nektek egy találós mesét, ha megfejtitek nekem a lakoma hét napja alatt, adok nektek harminc gyolcs inget és harminc öltöző ruhát. De ha nem tudjátok megfejteni, ti adtok nekem harminc gyolcs inget és harminc öltöző ruhát.

Mondták a filiszteus ifjak:

– Hadd halljuk a találós mesét!

Így szólt akkor Sámson:

– Az evőből eredt az étel, és az erőből eredt az édesség.

Hiába törték a fejüket a filiszteus ifjak három napon át, nem tudták megfejteni a találós kérdést. A hetedik napon azután mondták Sámson feleségének:

– Beszéld rá férjedet, hogy mondja meg nekünk a talány megoldását, hogy tűzben ne égessünk el téged és atyád házát. Vagy azért hívtatok ide minket, hogy örökségünket megkaparintsátok?

És sírva unszolta Sámsont a felesége:

– Csak gyűlölsz te engem és nem szeretsz, találós mesét adtál fel népem fiainak, és nekem nem jelentetted értelmét.

De felelt neki Sámson:

– Apámnak, anyámnak sem jelentettem, és neked jelenteném?

Sírva unszolta őt az asszony a lakoma hét napján keresztül, addig-addig faggatta, amíg a hetedik napon végre Sámson megmondta neki. Ekkor az asszony elmondta népe fiainak. Így aztán a hetedik napon, még mielőtt lement a nap, a város férfiai jelentették Sámsonnak:

– Mi édesebb a méznél és mi erősebb az oroszlánnál?

– Ha nem szántottatok volna az én üszőmmel, bizony nem találtátok volna ki a mesém értelmét! – mondta nekik Sámson. És rászállt Jahve szelleme, és lement Askelonba, és ott agyonvert harminc embert, s ruháikat adta azoknak, akik megjelentették neki találós meséje értelmét. Aztán haragosan otthagyta őket s visszatért apja házához. Sámson felesége pedig egyik társáé lett.

Történt napok múltán, a búza aratásának idején, hogy Sámson megemlékezett feleségéről, vitt neki ajándékba egy kecskegidát és mondta:

– Hadd menjek be hozzá a szobájába!

De a nő apja nem engedte meg neki, hogy bemenjen, hanem így szólt:

– Azt gondoltam már, hogy meggyűlölted őt, s ezért odaadtam egyik társadnak. De itt van a húga, az szebb is még, mint ő, legyen a tiéd őhelyette.

Mondta ekkor Sámson:

– Nem vádolhatnak most a filiszteusok, ha rosszat cselekszem ellenük.

És elment Sámson, és összefogdosott háromszáz rókát, a farkuknál fogva kettesével összekötözte őket, s úgy kötött egy-egy szurokfáklyát közéjük a farkukra, meggyújtotta a fáklyákat és belehajtotta a rókákat a filiszteusok lábon álló gabonájába. Így gyújtotta fel az asztagokat, a lábon álló gabonát és az olajkertet mind. Kérdezték a filiszteusok:

– Ki tette ezt?

És mondták:

– Sámson, a timnai ember veje, mert az elvette a feleségét és egyik barátjához adta.

Jöttek erre a filiszteusok, és tűzben égették el az asszonyt meg az apját. Sámson így szólt hozzájuk:

– Ha így cselekesztek, bizony bosszút állok rajtatok, de ha megelégeltem, abbahagyom. – És megverte őket, combjukon-ágyékukon nagy csapással, azután otthagyta őket, és leült az étámi sziklahasadékban.

És feljöttek a filiszteusok, és táboroztak Júdában és letelepedtek Lehiben. Kérdezték a júdai emberek:

– Miért jöttetek ellenünk?

Feleltek a filiszteusok:

– Azért jöttünk, hogy megkötözzük Sámsont, hogy úgy cselekedjünk vele, ahogyan ő cselekedett velünk.

Lejött erre háromszáz ember Júdából az étámi sziklahasadékhoz és szóltak Sámsonhoz:

– Hát nem tudod, hogy a filiszteusok hatalmaskodnak felettünk? Mit tettél velünk!

– Ahogyan a filiszteusok bántak velem, úgy bántam én is ővelük.

És mondták neki a Júda-beliek:

– Azért jöttünk le ide, hogy megkötözzünk és a filiszteusok kezére adjunk téged!

Felelt nekik Sámson:

– Esküdjetek meg, hogy nem törtök életem ellen.

– Nem – mondták amazok –, csak megkötözünk és átadunk téged a filiszteusoknak, de meg nem ölünk.

Erre Sámson hagyta, hogy megkötözzék őt két vadonatúj kötéllel és fölvigyék a sziklahasadékból. Elért Lehiig, és a filiszteusok már jöttek eléje diadalkiáltással. Rászállt akkor Jahve szelleme, és a két vastag kötél olyan lett a karján, mint a lenfonál, ha elég a tűzben, s valósággal leolvadtak a kötelékek a kezéről. És talált ott egy nyers szamár-állkapcsot, azt fölvette és avval vert agyon ezer embert.

Ezután nagyon megszomjazott és imádkozott Jahvéhoz, mondván:

– Te adtad ezt a nagy győzelmet a te szolgád kezébe, és most meghalok szomjan, és a filiszteusok kezére jutok.

Ekkor fakasztotta isten a vízmedret Lehiben, ivott Sámson, és visszatért beléje a lélek és feléledt... És húsz esztendeig volt Izraél bírája, a filiszteusok napjaiban.

Elment Sámson Azzába és bement egy nőhöz. Jelentették Azza lakóinak: „Eljött ide Sámson!” Mire körbeálltak és leselkedtek rá a város kapujában egész éjszaka. Nyugodtan maradtak egész éjszaka, mondván: „Ha eljön a reggel, megöljük őt.” És ott feküdt Sámson éjfélig, éjfélkor felkelt és megragadta a város kapujának az ajtódeszkáit és a két kapufát kitépte a retesszel együtt és a vállára vette, s felvitte a hegy tetejére Hebronnal szemben.

Történt ezután, hogy megszeretett egy nőt Szórék völgyében, akinek Delila volt a neve. Fölmentek az asszonyhoz a filiszteusok fejedelmei, és mondták neki:

– Környékezd meg őt, és tudd ki, hogy miben rejlik az ő nagy ereje, miáltal tudnánk őt lebírni, hogy megkötözzük és megalázzuk. És mi adnánk neked egyenként ezer és száz ezüstpénzt.

Kérdezte Sámsontól Delila:

– Mondd meg nekem, miben rejlik a te nagy erőd, és mivel lehetne téged megkötözni, hogy megalázzanak?

Felelt neki Sámson:

– Ha megkötöznének engem hét nyers ínnal, amelyet még nem szárítottak ki, elgyengülnék, és olyan lennék, mint más ember.

Fölvittek erre az asszonyhoz a filiszteusok fejedelmei hét nyers ínat, amelyet még nem szárítottak ki; és az asszony megkötözte őt azokkal. Ezalatt valaki a hálószobában leselkedett, s az asszony elkiáltotta magát:

– Rajtad ütöttek a filiszteusok, Sámson!

De szétszaggatta az inakat, mint ahogy szétszakad a csepű, ha tüzet szagol, s nem tudódott ki az ereje. Szólt újra Delila Sámsonhoz:

– Látod, ámítottál és hazugságokat mondtál nekem, de most mondd meg igazán , hogy mivel lehet téged megkötözni.

Mondta neki Sámson:

– Ha új kötelekkel kötöznének meg engem, amelyekkel nem végeztek még munkát, elgyengülnék, és olyan lennék, mint más ember.

Vadonatúj köteleket vett most magához Delila és azokkal kötözte meg, és akkor mondta neki:

– Rajtad ütöttek a filiszteusok, Sámson!

Ott leselkedett most is valaki a hálószobában, de Sámson leszaggatta a karjairól a köteleket, mint a madzagot.

Harmadszor is szólt Delila Sámsonhoz:

– Idáig ámítottál és hazugságokat mondtál nekem, most mondd meg igazán, mivel lehet megkötözni téged.

– Ha hajam két fonadékát a szövő-zugolyra tekered – felelte neki Sámson.

Úgy is tett az asszony, s még megerősítette szöggel is a zugolyt, és akkor mondta neki:

– Rajtad ütöttek a filiszteusok, Sámson!

Fölébredt álmából Sámson, és kirántotta a szövőszöget is, meg a zugolyt is.

Szólt hozzá Delila:

– Hogy mondhatod, hogy szeretsz engem, mikor a szíved nincs nálam, hiszen háromszor is elámítottál, és nem mondtad meg nekem, hogy miben rejlik a te nagy erőd. – És zaklatta őt szavaival nap mint nap, unszolta, hogy halálra fáradt a lelke, s akkor kitárta Sámson az asszony előtt egész szívét és elmondta neki:

– Beretva nem érte a fejemet, mert Isten názirja vagyok az anyaméhtől fogva; ha lenyírnak, eltávozik az én erőm és elgyöngülök, és olyan leszek, mint más ember.

Látta Delila, hogy egész szívét kitárta most előtte s üzent a filiszteusok fejedelmeinek, mondván:

– Jertek fel most az egyszer, mert kitárta egész szívét.

És feljöttek hozzá a filiszteusok fejedelmei, és hozták kezükben az ezüstpénzt. És az asszony elaltatta térdein Sámsont és hívott egy embert, és lenyírta fejének hét hajfonatát, így kezdte őt megalázni, és eltávozott Sámson ereje. Mondta akkor Delila:

– Rajtad ütöttek a filiszteusok, Sámson!

Fölébredt álmából Sámson és így szólt:

– Majd csak kijutok a bajból, mint nemegyszer, s lerázom őket magamról. – Mert még nem tudta, hogy Jahve eltávozott tőle.

Ekkor elfogták őt a filiszteusok és kiszúrták a szemét és elszállították Azzába, bilincsbe verték, és őrölnie kellett a foglyok házában.

Idővel azonban nőni kezdett a haja, amelyet lenyírtak. És a filiszteusok fejedelmei egybegyűltek, hogy nagy áldozatot mutassanak be Dágónnak, az ő istenüknek, és hogy örvendezzenek, és mondták:

– Kezünkbe adta a mi istenünk ellenségünket, Sámsont!

Látta a nép és magasztalták istenüket, mondván:

– Kezünkbe adta istenünk a mi ellenségünket, azt, aki elpusztította földünket, aki megsokasította elesettjeinket!

És mikor magasra csapott a jókedv, így szóltak:

– Hívjátok ide Sámsont, hogy mulattasson minket!

És fölhívták Sámsont a foglyok házából, s nevetségül szolgált nekik, és odaállították az oszlopok közé. Szólt akkor Sámson a fiúhoz, aki kézen fogva vezette őt:

– Hagyj most magamra, hadd tapogatom ki az oszlopokat, amelyeken a ház nyugszik, majd azokra támaszkodom.

A ház tele volt férfiakkal és nőkkel, ott voltak a filiszteusok fejedelmei mind, és a háztetőn is mintegy háromezer ember és asszony, akik Sámson játszadozását nézték. És fohászkodott Sámson Jahvéhoz, és mondta:

– Uram Jahve, emlékezzél rám és adj erőt nekem csak még ez egyszer, hadd fizessek meg a filiszteusoknak egyetlen bosszúval két szememért!

És átölelte Sámson a középső két oszlopot, amely az épületet tartotta, beléjük kapaszkodott, az egyikbe jobbjával és a másikba baljával, és így szólt:

– Haljak meg magam is a filiszteusokkal együtt – és teljes erejéből nekidőlt, és ráomlott a ház a fejedelmekre és az egész népre, amely benne volt. És többen voltak a halottak, akiket megölt halálában, mint azok, akiket megölt életében.

Bírák Könyve XIII–XVI. fejezet.

AMIRAN
Grúz monda

Sötét erdő mélyén égig érő fák között állt egy magas kőszirt. Nem messze az erdőtől élt egy vadász, akit Dardzselannak hívtak. Ez a vadász gyakran járta vad után az erdőt.

Egyszer ez a vadász egy kőszirthez közeledett éppen, amikor panaszos női hangot hallott. Felnézett a vadász, de nem ért fel a kőszirt csúcsáig a szeme pillantása, olyan magas volt. Fel akart mászni, de ez nem sikerült, mert a szikla nagyon meredek volt. Hazatért hát anélkül, hogy végére járt volna a dolognak. Odahaza várta már a felesége, aki sánta volt és nagyon gonosz természetű.

Szólt a vadász a feleségének, hogy készítsen számára útravalót reggelre, maga addig átment a kovácshoz, és jókora vésőket meg vaskalapácsokat rendelt nála.

Másnap reggel mindent magához véve útnak indult, s a sziklához érve egymás után verte be a vésőket a kőbe a kalapáccsal, s úgy lépett fel a vésőkre, mint valami lépcső fokaira. Mire kifogy ott a vésőkből és elkopott a vaskalapács, felért a vadász a kőszirt tetejére. Körülnézett és látta, hogy nyílás van a sziklába vájva, bement a nyíláson, s egy barlangba jutott.

A barlangban feküdt Dali – földöntúli szépségben ragyogó leány, arany hajfürtjei súIyosan omlottak alá a feje körül. Meglátta Dali is Dardzselant, a vadászt, és megszerették egymást.

Másnap mégis küldte haza Dardzselant a leány:

– Gonosz boszorkány a feleséged, megszokta, hogy minden este hazatérsz, s ha elmaradsz tovább is, kutatni fog utánunk, a lábad nyomát követve megtalál minket és elpusztít.

– Ne félj te attól – nyugtatta meg a vadász a leányt. – Az én feleségem sánta, odahaza is alig biceg, nem tud az ide feljutni.

De Dardzselan felesége nagyon csodálkozott, amikor estére nem jött haza a férje. Várt két napig, s a harmadik napon felkerekedett, útravalót vett magához, és elindult a férje nyomában. A lábnyomok a sziklához vezették.

Felkapaszkodott a lépcsőfokon a szikla tetejére, és behatolt ő is a barlangba. Ott találta mély álomban Dalit meg a férjét.

Megtalálta a vadász felesége Dali aranyollóját és levágta vele a leány arany hajfürtjeit. Magához vette az ollót is meg az aranyhajat is, és eltávozott. Fölébredt Dali és Dardzselan. Fölemelte fejét a leány, és mindjárt észrevette, hogy a feje könnyebb lett. Kezét végighúzta a haján – s nem érezte többé arany hajfürtjeit. Fölkelt és kereste az ollót, de az sem volt sehol.

Nagyon szomorú lett Dali, s mondta a vadásznak:

– Te vagy az én szerencsétlenségemnek az oka, mondtam, hogy elpusztít minket a te feleséged. Nincs miért élnem többé a világon.

Halálom árán fog megszületni a gyermekem. Ha leány lesz, nevezd, ahogyan akarod, de ha fiú lesz, nevezd Amirannak. Az én fiam nagy hős lesz. Ha tovább hordozhattam volna a szívem alatt, az isteneket is legyőzte volna. Így gyöngébb lesz náluk. Hallgass rám, és tégy mindent úgy, ahogyan én meghagyom. Három hónapig tartsd borjú belsejében, hogy meleg fészekben feküdjék, ne érezze, hogy nem hordozhatom a szívem alatt. Azután fektesd bölcsőbe és a bölcsővel együtt vidd ki az Iaman folyóhoz és hagyd ott a parton. Ott majd megtalálja az, akinek meg kell őt keresztelnie, s az majd elmond a fiamnak mindent, mit és hogyan kell cselekednie.

Fájó szívvel hallotta a vadász, hogy Dali halála árán kell életre segítenie a gyermeket. Megszületett a fiú, és szép volt, akár a nap.

Mindent úgy tett a vadász, ahogyan Dali meghagyta neki, aztán kivitte a bölcsőben a kisgyermeket az Iaman folyóhoz, otthagyta a bölcsőt a parton és hazatért.

Vándorok jöttek arra az Iaman partján, és látták, hogy egy kisgyermek fekszik a bölcsőben.

– Ki a te apád és anyád? – kérdezték tőle. – És ki az, aki meg fog keresztelni téged?

– Apámat és anyámat nem ismerem, de azt tudom, hogy egy angyalnak kell engemet megkeresztelnie – felelte a gyermek.

És eljött az angyal és az is megkérdezte a gyermeket. És a gyermek neki is úgy felelt, mint mindenki másnak, aki arra járt. Háromszor kérdezte az angyal, és háromszor felelt neki ugyanúgy a gyermek. Akkor felfedte kilétét az angyal és nevet adott a gyermeknek és elnevezte őt Amirannak. Adott egy tőrt neki, s meghagyta, hogy dugja csizmája szárába és ne vegye elő mindaddig, amíg nem kerül nagyon nehéz helyzetbe. Ezután megáldotta még Amirant és azt mondta neki, hogy senki nem fogja őt legyőzni a földön, és azzal elbúcsúzott tőle.

Jöttek Iaman szolgái vízért, meglátták Amirant a bölcsőben és gúnyolódni kezdtek vele. Haragra lobbant Amiran, fölkelt, megragadta a vele gúnyolódókat, összekoccantotta a homlokukat, eltörte minden edényüket és elkergette őket.

Hazamentek a szolgák víz nélkül és törött edénnyel, elmondtak mindent Iamannak, hogy mi történt velük. Haragra lobbant Iaman, fölkelt és kiment a folyópartra, s amikor meglátta a gyermeket a bölcsőben, nagyon megörült neki: „Pajtása lesz majd az én gyermekeimnek, Uszibinek és Badrinak” – gondolta, s fogta a bölcsőt a gyermekkel együtt és hazavitte.

Örült Iaman felesége is: a gyermek majd ringatni fogja az ő fiait, Uszibit és Badrit. Eltelt egy nap – és nem történt semmi nevezetes. Másnap kiment Iaman felesége, hogy megfejje a teheneket, befektette a bölcsőbe Uszibit és Badrit, középre ültette Amirant és megparancsolta neki, hogy ringassa a két gyermeket, ne sírjanak. S fenyegetően tette hozzá:

– Ha nem teszel úgy, ahogy parancsolom, jaj neked!

Alighogy eltávozott az asszony, talált Amiran egy hegyes szerszámot és szurkálni kezdte hol Uszibit, hol pedig Badrit. A gyermekek fölsírtak. Éktelen haragra gerjedt az asszony és rákiáltott Amiranra:

– Hallod-e, viselkedjél az én gyermekeimmel szemben úgy, ahogy illik, mert még pórul jársz egyszer! Tudd meg, hogy nemcsak neked, de még magának Amirannak, Dali fiának sem néznék el ilyesmit!

– Hát nem tudod, hogy én maga Dali fia, Amiran vagyok – dünnyögte félig magában Amiran.

De Iaman felesége meghallotta, és nagyon megörült annak, amit hallott. Abbahagyta a fejést, odafutott Amiranhoz, karjába emelte és összecsókolta, tejben fürösztötte és a legfinomabb és legdrágább szövetbe pólyálta.

Ettől fogva Iaman felesége úgy bánt Amirannal, mint a saját gyermekeivel. Örült Iaman meg a felesége, hogy fiaikkal együtt ilyen nagy hírű pajtás nevelkedik.

Felserdült mind a három ifjú, s már kiváló hős lett mind a háromból, bárki jött is velük szembe, keletről vagy nyugatról, ők mindenkivel kiálltak viadalra, mindenkit legyőztek és megfutamítottak.

Egyszer aztán ezek a legyőzött emberek odakiáltották nekik:

– Miért mi rajtunk mutatjátok ki az erőtöket? Ha olyan nagy legények vagytok, járjatok utána; miért vak az egyik szemére apátok, Iaman, és álljatok bosszút azon, aki ezt okozta.

Amint meghallották ezt, futottak mindhárman Iaman feleségéhez és faggatni kezdték:

– Mondd el nekünk, hogyan vesztette el Iaman az egyik szemét!

De az anya nem mondta meg az igazat:

– Himlőbe esett egyszer Iaman és akkor vesztette el az egyik szemét. De esküszöm, semmi más nem történt vele.

Két ízben felelt így az asszony, de harmadszor, hogy kitudják tőle az igazat, Amiran, Uszibi és Badri cselhez folyamodtak. Nagy sebbel-lobbal állítottak be, és ráparancsoltak az anyjukra, hogy készítsen mindhármuk számára hamuba sült pogácsát. Alighogy a parázsra vetette a tésztát az asszony, Amiran és Uszibi kirántották a tűzből, azon forrón az anyjuk elé tartották és így szóltak hozzá:

– Vagy elmondod az igazat Iaman szeméről, vagy evvel égetjük meg a kebledet.

Mit volt mit tenni, erre már Iaman felesége elmondott mindent úgy, ahogy történt: – Régtől fogva hadilábon állt Iamannal egy dév és adót követelt tőle. Amikor Uszibi és Badri megszülettek, eljött ez a dév és azt követelte, hogy adja át neki Iaman egyik fiát, ha pedig nem, akkor adja váltságul oda a jobb szemét. Nem tudott megválni Iaman egyik fiától sem, ezért inkább a tulajdon szemét vette ki és odaadta a dévnek.

Amint meghallották ezt Amiran és Iaman két fia, azonnal felkerekedtek, hogy megvívjanak evvel a dévvel. Kérték Iamant, hogy adjon nekik íjat és nyilakat színvasból, adott is Iaman, de amikor kipróbálták, az íj nem állta ki Amiran fogását és eltörött. Akkor Amiran harminc font vasat vett magához, elvitte a kovácsnak, és maga rendelte meg, hogy készítsen a kovács az ő kezébe illő íjat.

Másnap reggel mindhárman elindultak, hogy legyőzzék a dévet. Mentek, mendegéltek, s láttak egy dévet a mezőn. Csodálatosan szép almáskertje volt a dévnek, az almafák alatt pedig juhnyáj legelészett. A dév is meglátta az ifjakat és odakiáltotta nekik:

– No, ha olyan nagy legények vagytok, lőjetek le az én fáimról egy almát vagy találjatok el csak egyetlenegyet is a fán.

Uszibi és Badri sokáig próbálkoztak, de egyetlenegy almát sem találtak el. Kilőtte a nyilát Amiran, hát a fa egyik oldalán valamennyi almát eltalálta, s a fa másik oldaláról is leverte evvel a gyümölcsöt.

Megszólalt újra a dév:

– Ha olyan nagy legények vagytok, nyájamból egyetlen juhot emeljetek fel a földről, s a másikat vágjátok a földhöz.

Semmire sem mentek Uszibi és Badri. Amiran először arra kényszerítette valamennyi juhot, hogy felemelkedjenek a földről, aztán mindet a földhöz csapta, kis híja, hogy össze nem törte a csontját valamennyinek.

Megharagudott a dév, beterelte a juhokat a házba, velük Amirant is. Az ajtót belülről bereteszelte. Uszibit és Badrit magukra hagyta az udvaron. Vacsorára megfőzött magának négy juhot. Maga megette a húst, a csontokat pedig háta mögé hajigálta. a nővérének, mert a dév nővére a sarokban vasbilinccsel volt leláncolva. Aztán aludni tért és azt mondta:

– Mára ez elég volt vacsorára, holnap Amiranból készítek reggelit magamnak.

Így szólt és lefeküdt.

Elaludt a dév, és akkor odament Amiran a dév megláncolt nővéréhez, és megkérte, oktassa ki őt, hogyan kell a dévvel elbánnia. Mondta neki a dév nővére:

– Semmi mással nem tudod az én testvéremet legyőzni, csak a saját kardjával, amit ő a vajasbödönben tart. De a kard olyan erősen fúródik a vajba, hogy egyedül nem tudod kihúzni onnét. Van az én bátyámnak egy fonatos szíja, azt szerezd meg, egyik végét erősítsd a kardhoz, a másikat add az én kezembe, aztán húzzuk ketten együtt, talán sikerül kihúznunk. Akkor vedd a kardot, lépj vele a testvéremhez és jól figyelj: te ne csapj rá, csak helyezd a nyakára a kardot, a kard majd magától levágja a fejét.

Megeskette még Amirant a leány Krisztusra, hogy nem fogja őt cserbenhagyni, hanem ha megölte a dévet, szabadon fogja bocsátani. Megesküdött Amiran, megkereste a szíjat, odaerősítette a kardhoz, másik végét pedig a dév nővérének a kezébe adta, húzták mind a ketten, míg végre kihúzták a kardot. Míg húzták, a kard olyan hangosan csörrent meg, hogy a dév felébredt, de aztán megint elaludt mindjárt.

Odavitte Amiran a kardot a dévhez, nyakához illesztette, s a kard mindjárt önmagától kezdett el vágni, nem is kellett forgatni. Vágott, vágott a kard, már a csontig ért, amikor megérzett valamit a dév, meg is mozdult, de már későn, mert a kard egészen elvágta a nyakát. Így járt el Amiran a dévvel. Ekkor a dév nővére kérte Amirant, hogy szabadítsa ki őt, de Amiran megszegte esküjét és őt is megölte.

Ezután a dév minden vagyona Amirané lett és társaié. Amit tudtak, magukkal vittek, a többit otthagyták és folytatták az útjukat.

Mentek, mendegéltek, amíg egy fenyőerdőbe értek. Hát az erdőben meglátnak egy sziklát, a szikla tetején egy óriás-dév áll és gyapjúfonalat sodor. Egy fenyőfa törzse volt a dév orsója, s az orsó nehezéke egy malomkő. Éppen ez volt az a dév, aki Iamant a szemétől megfosztotta.

Meglátta a dév Amirant és társait, és rájuk kiáltott:

– Hé, miféle legyek mozognak ott? Forduljatok vissza menten, mert különben a húsotokat falom fel és a csontotokat szopogatom el utána.

Amiran visszakiáltott a dévnek:

– Ó, te szemtelen! Korán dicsekszel, várj csak, nem ettél még belőlünk!

Megharagudott a dév, lehajította a gyapjúfonalat és azon ereszkedett le a szikláról. Sokáig viaskodtak. Amiran kilőtt egy nyilat – a maga nevében, két másikat – Uszibi és Badri nevében. Mind kifáradtak a küzdelemben. Akkor a dév odalépett Amiranhoz, kitátotta a száját és lenyelte őt. Miután lenyelte, hazament, Uszibit és Badrit azonban otthagyta. Amint a kapuhoz érkezett a dév, utolérte őt Uszibi, megragadta a farkát és levágta. Belépett ugyan a dév a házba, de alighogy belépett, rettenetesen kezdett fájni a hasa.

Jaj, anyám, a hasam fáj! – kiáltotta a dév, és odasietett az ajtófélfához, ahhoz dörgölőzött a hasával, hogy fájdalmán enyhítsen, de farka nélkül a lábán sem tudott megállni és a földre zuhant. Látja az anyja, hogy gyötrődik a dév, megkérdezi tőle:

– Mi bajod, fiacskám, csak nem ettél ma valami rosszat?

– Jaj, anyám, három legyecske került elém, s az egyiket lenyeltem.

– Jaj a te anyádnak, fiacskám, ha Amiran, Dali fia volt az, akit lenyeltél.

Uszibi és Badri ezalatt az ablakban álltak, s mindent hallottak, hogy mit beszélt a dév az anyjával. Bekiáltottak Amirannak:

– Hej, Amiran, vedd elő a csizmaszáradból a tőrödet és tanítsd meg az óriásdévet!

Hallotta ezt Amiran és így gondolkozott: „Valóban, ennél nehezebb helyzetre már aligha kerül sor!” – Ezzel elővette a tőrt és lágyékon szúrta a dévet.

– Jaj, csak ne ölj meg – jajveszékelt a dév –, és én, ha akarod, kiköplek inkább, vagy ha úgy tetszik, kivetlek magamból.

– Ó, te szemtelen, te semmirekellő! Én nem kívánok élni sem úgy, hogy te köpj ki vagy te dobj ki magadból.

– Hát jól van – mondta a dév –, vedd ki két bordámat és menj ki a szabadba az oldalamon át.

Amiran kivette a dév egész oldalát és úgy lépett ki a szabadba. Csak egyik szemét hagyta ott.

– Add vissza a szememet, mert különben nem mégy el innét élve! – kiáltotta Amiran.

De felelt a dév:

– Vágj le egy darabot a májamból, egy darabot a tüdőmből, kend be vele a szemgödrödet, és jobban fogsz látni, mint a régi szemeddel.

Jókora darabot levágott Amiran a dév májából, még többet a tüdejéből, bekente vele a szeme helyét, és menten ép és egészséges lett a szeme újra. Megkérte még Amirant a dév, hogy varrja vissza az oldalát. Amiran ekkor deszkával pótolta ki a dév kivágott bordáit. És az, hogy ezentúl fából volt a dév oldala, megóvta a világot a pusztulástól. Mert napfogyatkozáskor a dév nyeli el a napot, de a nap kiégeti a fabordákat és így ismét kiszabadul a dév gyomrából.

Ezután Amiran azt követelte a dévtől, hogy adja ki neki Iaman jobb szemét. Nem hallotta ezt szívesen a dév, de nem is mert ellenkezni Amirannal. Az oszlopra mutatott és így szólt:

– Ebben az oszlopban van egy láda, a ládában egy másik láda, keresd azt meg, abban van Iaman szeme.

Megtalálta Amiran a szemet és magához vette. Otthagyták akkor a dévet, és hazatértek mind a hárman. Amint megérkeztek, visszahelyezték Iaman szemét a helyére, s maguk megpihentek egy kissé.

De Amirannak nem volt maradása, menni akart újra hősi küzdelemre. Megkérte Iamant, hogy Uszibit. és Badrit tartsa most otthon: „Csak zavarnak engem nehéz pillanatokban.” Hallották ezt Uszibi és Badri, nagyon elszomorodtak, és kérlelni kezdték Amirant, ne hagyja otthon őket.

– Mi nem akarunk élni nélküled!

Mit volt mit tenni, Amiran megint magával vitte őket. Sokáig mentek már, amikor egy mezőn három dévet láttak. Rájuk kiáltottak a dévek:

– Derék legények volnátok, ha valamelyiktek el tudná nyerni Kekluc király leányának, a tündöklően szép Ketunak a kezét. Sok ifjú tett próbát evvel, de senkinek sem sikerült.

Megkérdezte Amiran, hogy hol él ez a Kekluc király, hol rejtegeti a leányát. A dévek megmutatták neki az utat és hozzátették:

– Csakhogy a király egy toronyban őrzi a leányát, és ez a torony láncokkal van az égre függesztve.

Otthagyták az ifjak a déveket és elindultak Kekluc király országába. Mentek, mendegéltek s elértek egy tengerhez. Nagy volt a tenger és széles, nem lehetett rajta keresztülmenni. Megpillantottak ott egy női dévet. Megkérdezte őt Amiran, hogy lehet keresztüljutni a tengeren. Mondta a női dév, hogy a tengeren át nem vezet út, de ha őt befogadják barátságukba, akkor segíteni fog nekik. Amiran megesküdött Krisztusra, hogy befogadják.

Ekkor a női dév levágta a haját és azt fektette híd gyanánt a tengerre. Előbb Uszibi és Badri mentek keresztül a hídon, utánuk Amiran. Utolsónak a boszorkány akart átmenni. De csak a híd közepéig ért, mert Amiran fogta a kardját, és szétvágta avval a hajfonatot, mire a boszorkány beleesett a tengerbe. Így Amiran másodszor is megszegte Krisztusnak tett esküjét.

Sokáig mentek békésen a szárazföldön, s elértek egy ember mezejéhez, akit Andrerobnak hívták. Ez az Andrerob olyan óriás volt, hogy kilenc pár ökör és kilenc pár bika alig tudta elhúzni a targoncát, amelyen feküdt. Elve vitték Andrerobot eltemetni mert ha azt várták volna meg, amíg meghal, nem bírták volna kivonszolni a temetőig és így örökre temetetlenül maradt volna. Andrerob egyik lába lelógott a targoncáról, úgy súrolta a földet és súlyánál fogva, mint az eke, mély barázdát hagyott maga után. Rengeteg nép ment utána, de senki nem tudta felemelni a lábát és felrakni a targoncára. Látta ezt Amiran, beleakasztotta az íjába Andrerob lábát és úgy dobta fel a targoncára.

Elcsodálkozott Andrerob:

– Ki az, akinek ekkora ereje van, hogy ilyen könnyedén feldobta a targoncára a lábamat?

Mutatták neki Amirant. Andrerob a kezér nyújtotta Amirannak, de Amiran megijedt: „Még utóbb teljes erejéből megszorítja a kezemet és összetöri.” Ezért fölvett Amiran egy bazalt tömböt és azt nyújtotta Andrerobnak. Megszorította Andrerob a kemény követ és nedvet nyomott ki belőle. Mikor másodszor is nyújtotta a kezét Andrerob Amirannak, ez most viszonozta a kézszorítását. Ekkor Andrerob megkérte Amirant, hogy vegye maga mellé a fiát, ne árulja el soha, de szeresse, mint a testvérét. Megígérte Amiran és megesküdött Krisztusra. Andrerobot vitték oda, ahová vitték, a fia pedig Amirannal ment tovább.

Sokáig mentek. Elálmosodott Amiran, lefeküdt és elaludt. Amíg aludt, Andrerob fia puszta kézzel megfogott két szarvast és ott helyben felakasztotta őket egy fára. Felébredt Amiran és csodálkozva látta a szarvasokat és kérdezte, hogyan fogták el őket. Megtudta, hogy Andrerob fia fogta őket és sehogy sem tetszett neki a dolog: „Még gyermek és máris mit csinál. Ha megnő, még engem is legyőz.” Elhatározta Amiran, hogy megöli Andrerob fiát: S amint határozott, úgy is tett. Így harmadszor is megszegte Amiran Krisztusnak tett esküjét.

Otthagyták Andrerob fiát holtan és mentek tovább, keresni Kekluc király leányát.

Sokáig mentek, míg végül rátaláltak arra a toronyra, amelyben Kekluc király leánya, Ketu lakott. Mondta Amiran Uszibinek:

– Ugorj csak föl, próbáld meg, talán eléred a láncot és el tudod vágni a szablyáddal.

Ugrott Uszibi, de még csak megérinteni sem tudta a láncot. Ugrott Badri is, de neki sem sikerült. Akkor Amiran ugrott és megragadta a láncot. Fölemelte a tőrét, elvágta a láncot, és a torony leesett a földre. Mind a hárman beléptek a toronyba, s Amiran és Ketu első pillantásra megszerették egymást.

Megtudta ezt Kekluc, Ketu apja, s összegyűjtötte egész seregét, és háromszoros hadsorral vette körül a tornyot. Látta Amiran a hadsereget és sehogy sem tetszett neki a dolog. Megparancsolta Uszibinek, hogy menjen ki és vegye fel a harcot a hadsereggel.

Kiment Uszibi, kiszakított egy láncot és avval támadt Kekluc királyra. Ráfújt Kekluc király, és Uszibi holtan esett a földre.

Másodszor Badri ment ki, kiszakított egy másik láncot, de alighogy Kekluc királyhoz ért, az ráfújt és őt is eldöntötte, hogy meghalt.

Éktelen haragra gerjedt Amiran, elhatározta, hogy kimegy maga megküzdeni Kekluc királlyal. Mondta Amirannak Ketu:

– Az én apám egy malomkövet hord a fején, amelyet hátulról aranylánc erősít a fejéhez. Ha hozzálépsz, először is ezt a láncot igyekezz elvágni. Akkor a malomkő előre húzza a fejét, a nyaka védtelenül marad, fogd a tőrödet és vágd le a fejét. Másként nem tudod az apámat legyőzni.

Megjegyzett mindent jól Amiran, kiment a hadsereghez, levágott mindenkit, akit Uszibi és Badri még életben hagytak, és ekkor Kekluc királyhoz lépett. Ráfújt Kekluc király. Amiran egyik térdére esett. Akkor felemelte Amiran a tőrét és elvágta az aranyláncot a nyakán. Előre húzta a malomkő Kekluc fejét, védtelenül maradt a nyaka hátul, fölugrott ekkor Amiran, fölemelte a tőrét és levágta Kekluc király fejét.

Bement Amiran a toronyba Ketuhoz és akkor kezdett csak igazán búsulni azért, hogy Uszibi és Badri elestek.

– Nem térek haza nélkülük. Mit is mondhatnék öreg szüleiknek, ha egyik fiukat sem hozom haza?

Megkérdezte erre Ketu:

– Megismernéd-e őket az elesett katonák között?

– Meg én – felélte Amiran. – Uszibi a nap jegyét hordja a lapockái között, Badri pedig a holdét.

Kimentek Amiran és Ketu a halottakhoz, keresték közöttük Uszibit és Badrit, meg is találták, akkor Ketu levette a kendőjét, rátette Uszibi és Badri arcára és feltámasztotta őket.

Örült Amiran, hogy elnyerte Ketu kezét és hogy élve viheti haza Uszibit és Badrit. Magukhoz vették Kekluc király minden kincsét és hazafelé indultak. Meg is érkeztek Iamanhoz. Megörült Iaman, hogy Amiran is, két fia is győztesen tértek haza. De Amiran kijelentette Iamannak, hogy soha többé nem viszi magával Uszibit és Badrit, mert nem lesz belőlük sohasem olyan hős, mint ő maga.

Ettől kezdve Amiran egyedül járt hősi kalandokra: nem volt senki, aki ellen tudott volna állni neki, minden ellenségét legyőzte és elpusztította Amiran. Az egész földön csak három dév, három vadkan és három tölgyfa maradt utána. Az istennel is harcolt Amiran, háromszor megszegte Krisztusnak tett esküjét, és sok más bátor cselekedetet is végrehajtott.

*

Amiran hősi harcait mindig az emberek iránti szeretet vezette. Ezért küzdött meg a sárkányokkal, dévekkel, gonosz szellemekkel.

Egyszer látván a kenyeret, amelyet az emberek esznek, megnyomkodta, s a kenyérből vér szivárgott. Amirant nagyon bántotta, hogy a kenyeret, amellyel az emberek táplálkoznak, vér áztatja. Azt akarta, hogy az emberek vér nélküli, tiszta kenyeret egyenek. Ezért szállt harcba a nagy emberszerető hős az istennel, de kegyetlen büntetés várt rá: az isten a Kaukázus hegység egy barlangjában bilincsbe verte őt.

Amirannal együtt van a barlangban sastól fiazott hű szárnyas kutyája, a fekete Gosija. Amiran mellett hever csodálatos kardja is, de a hős nem éri el kezével, hogy levághatná vele bilincseit.

A hű eb szakadatlanul nyaldossa Amiran láncát, és így az egyre vékonyabb és vékonyabb lesz. Amiran maga egész évben rázza a karót, amely a földhöz erősíti a láncot. A karó már-már meglazul: közeledik a hős szabadulásának az órája. De az év végén egy madár repül oda és csőrét Amiran szívébe vájja. Az isten szolgái, a kovácsok háromszor vernek mindig az üllőre, s az elvékonyodott lánc ezektől az ütésektől lesz újra olyan, amilyen volt, és a karó is újra mélyebben fúródik a földbe.

És ez így megy évről évre.

*

Ha Amiran megszabadul egyszer, akkor kezdődik el az aranykor.

A. Dirr: Kaukasische Märchen. Jena 1920. 241. l.

VÖLUNDR, A KOVÁCS
Germán mítosz

Egyszer a finn király három fia – híres vadászok és síelők – Slaghfidhr, Egill és Völundr, a Farkasvölgybe jutottak és ott házat építettek maguknak. Ott találkoztak három valkürrel. A valkürök a legfőbb istennek, Odinnak, a hadak urának a kíséretéhez tartoznak, mindentudók, ők fonják a guzsalyukon a hadi szerencsét, és az elesett hősöket ők vezetik fel az istenek palotájába, a kiválasztottak csarnokába (Walhalla).

Délről szállt a Feketeerdő felé három valkür, Hladhgudhr, Hervör és Ölrun, a harc vágya hajtotta őket. De a Farkasvölgyben megpihentek, levették hattyúingüket, a Farkastó partján maguk mellé tették és a tóparton ülve a sors fonalát fonták. Ekkor látta meg őket a három királyfi, s mert hattyúingük nem volt rajtuk, nem tudtak mindjárt elrepülni. Így aztán könnyűszerrel elrabolták a hattyúleányokat a királyfiak és elvitték őket a Farkasvölgyben épült házukba. Egillnek jutott Ölrun, Slaghfidhrnak Hladhgudhr, Völundr pedig Hervört vette feleségül.

Boldog szerelemben éltek hét esztendeig, de a nyolcadik évben már elfogta a vágy a hattyúleányokat a Feketeerdő és a harci zaj után. A kilencedik évben azután, felhasználva az alkalmat, hogy a három királyfi elment hazulról vadászni, a hattyúleányok felkerekedtek és folytatták útjukat a Feketeerdő felé. Utoljára Ölrun búcsúzott az üres háztól, megállt még a pitvarban és halkan susogta:

– Aki megjön az erdőből, bánatot talál. – És azzal ő is elrepült.

Fáradtan tért meg az erdőből a három vadász, és a házat üresen találták. Keresték bent a hattyúleányokat, de nem voltak sehol. Végül is Egill elindult keletre, hogy felkutassa Ölrunt, nyugat felé tartott Slaghfidhr, hogy felkutassa Hladhgudhrt, de Völundr ottmaradt egyedül a Farkasvölgyben. S amíg ott egyedül várta vissza szép kedvesét, Hervört, ékköveket foglalt finom aranyba és a gyűrűket felfűzte fonálra.

Megtudta Nidhudr, a svédek királya, hogy egyedül maradt Völundr a Farkasvölgyben és elküldte ellene seregét. Csillogtak a pajzsok a holdfényben, csillogtak a pikkelyek az éjszaka lopva közeledő vitézek páncélöltözetén, leszálltak a nyeregből és behatoltak a házba. Meglátták Völundr gyűrűit, hétszázat, fonálra felfűzve. Lepergették a gyűrűket a fonálról, azután otthagyták, de egyetlen gyűrűt elvittek magukkal.

Fáradtan tért meg Völundr a vadászatról, egy nősténymedvét ejtett el, és tüzet rakott, hogy megsüsse. Leült azután a medvebőrre és a gyűrűit számolgatta, és látta, hogy egy hiányzik. Azt hitte már, hogy hazatért szép hitvese Hervör, s ő húzta ujjára a hiányzó gyűrűt. Várta-várta, hogy belép hozzája, és boldog várakozásban aludt el.

De amint fölébredt, nem ébredt boldog szerelemre, érzi, hogy keze-lába súlyos bilincset hord.

– Kik azok a rablók, akik az aranygyűrűk urát bilincsbe merték verni? – kérdezte, amint körülnézett. Hát Nidhudr király, a niarák fejedelme, miután vitézei által kikémlelte Völundr házatáját, maga jött el érte, most ő állt előtte és kajánul mondta:

– Hogy jutottál a Farkasvölgybe, a mi aranyunkhoz?

De felelte Völundr:

– Nem vettem el a te aranyadat, és a te országod távol van a Rajna szikláitól. Drágább kincseink is voltak, amíg hazánkban éltünk békén!

Megbilincselve hurcolta magával Nidhudr Völundrt, akit foglyul ejtett, s Völundr kardját is magához vette. Ráismert Völundr a kardra, és ráismert a gyűrűre is Nidhudr leányának, Bödhvildrnek az ujján, mert Nidhudr ennek adta a gyűrűt, amit a vitézei Völundr házából elhoztak. Mondta a királyné, amikor Völundr megérkezett Nidhudr palotájába:

– Nézzétek, hogy habzik a szája, hogy villog a szeme a dühtől, ahogy meglátta a kardot és meglátta a gyűrűt Bödhvildr ujján! Térdében vágjátok el az inat, és vigyétek ki a tó szigetére!

Úgy is tettek, elvágták térdében az inat és kivitték a szigetre, ott kellett ezentúl a király számára dolgoznia a kovácsműhelyben. Készített is neki mindenféle értékes dolgot, de nem mert kimenni hozzá senki a szigeti kovácsműhelybe Nidhudr királyon kívül. És Völundr kovácsot a bánat emésztette:

– Nidhudr oldalán fénylik a kard, amelyet én kalapáltam keményre, elrabolták tőlem, és nem kerül többé soha vissza hozzám! És Bödhvildr hordja az ujján a gyűrűt, amelyet az én kedvesem számára készítettem, amíg csak el nem jön a bosszú órája!

Szemére nem jött álom, megnyomorított lábbal ült az üllő mellett és emelgette a kalapácsot, amíg egyszer aztán bosszúra emelhette.

Két fia volt Nidhudr királynak. Egyszer a kíváncsiság a kovácsműhelyhez vonta a két gyermeket. Megtalálták a kulcsot, kinyitották a ládát, körülugrándozták és belekukkantottak, sok drágaságot találtak benne. Szólt hozzájuk Völundr, a kovács:

– Jertek el holnap egyedül hozzám korán reggel, de ne mondjátok meg senkinek atyátok házában, sem szolgáknak, sem szolgálóknak, hogy hozzám jöttök, s én majd színaranyból készítek ajándékot nektek.

Korán reggel mondja az egyik a másiknak:

– Gyere testvér, nézzük gyorsan a gyűrűket! – S futottak a kovácsműhelybe, meglelték a kulcsot s kíváncsian kukkantottak a ládába, ezt a pillanatot használta fel Völundr és leütötte a fejüket, testüket pedig a tüzes fogók alá rejtette. De a kis koponyákat ezüstbe foglalta serleg gyanánt és elküldte Nidhudrnak, fényes szemüket mint ékköveket ajándékozta Nidhudr gonosz feleségének, fehér fogsorukból nyakláncot készített Nidhudr leányának, Bödhvildrnek.

Bödhvildr ezalatt gyűrűjével dicsekedett, de ez eltörött egyszer, mire elvitte Völundrhoz:

– Csak neked merem megmutatni – mondta és kérte, hogy javítsa meg.

– Összeforrasztom én arannyal – felelte készségesen Völundr –, hogy még szebbnek fogja apád is, anyád is találni.

És hízelgő szóval kínálta, hogy igyon, s bájitallal altatta el.

Leült a székre a leány és mély álomba merült. Elégedetten mondta most Völundr:

– Bosszút álltam hát minden keserűségért, amit okoztak nekem, csak egy van még hátra. Mert nem kell itt örökre vesztegelnem, bár bénává tették Nidhudr emberei a lábamat. – És azzal kacagva emelkedett Völundr a levegőbe.

Látta még repülni a magasban Bödhvildr, amikor felébredt, és sírva tért haza a szigetről, apja haragjától rettegve.

Otthon volt már Nidhudr és a kereveten pihent a teremben, kívülről nézett be gonosz felesége és belépett hozzá, ily szavakat szólva:

– Ébren vagy-e Nidhudr, niarák fejedelme?

Felelt Nidhudr:

– Mindig ébren vagyok, s ha pihenek, sem lelek felüdülést. Két fiacskám halála miatt emészt a bánat, fagyos gondolatok járnak a fejemben, Völundr kovácsot kell vallomásra bírnom.

És felkereste a kovácsműhelyt a szigeten.

– Mesterek mestere, alfok fejedelme, felelj, hová lettek az én gyermekeim? – kérdezte Völundrt, a kovácsot, aki akkor már fent repült a levegőben.

– Esküdj meg először – felelt neki Völundr a magasból –, esküdj a kard élére, a hajó oldalára, a pajzs peremére és a paripa hátára, hogy megkíméled Völundr kovács asszonyát és nem ölöd meg. Mert tudd meg, hogy az én mátkám lett a leányod, s az én gyermekem fog megszületni a te királyi palotádban. Akkor aztán nézz szét a kovácsműhelyben, amelyet nekem ajándékoztál, s látni fogod a vércsöppeket a fújtatón. Ott vágtam le a két gyermek fejét, és a tüzes fogók alatt rejtettem él testüket. De koponyáikat ezüstbe foglaltam, és serleg gyanánt küldtem el Nidhudr királynak, fényes szemüket mint ékköveket ajándékoztam Nidhudr gonosz feleségének, fehér fogsorukból nyakláncot készítettem Bödhvildrnek. És Bödhvildr, kettőtök leánya, az én gyermekemet hordozza a szíve alatt.

Felnézett Nidhudr a magasba, ahonnét a hangot hallotta, és mondta:

– Soha nem mondhattál volna fájdalmasabb szavakat nekem! Bárcsak megkötözhetnélek, erősebben, mint bármikor! De ki olyan magas, hogy bár lóhátról is elérne téged, ki lő olyan biztosan, hogy nyilával tudna lelőni, amikor a felhők között jársz már?

Kacagva emelkedett egyre magasabbra a levegőben Völundr, és a király szomorúan nézett utána.

Hazament Nidhudr és leghívebb vitézét, Tbankradbrt küldte Bödhvildrért, a szép szemöldökű, díszbe öltözött leányért. Jött a leány, s Nidhudr haragosan kérdezte tőle:

– Igaz-e, Bödhvildr, amit beszélnek rólad, hogy a szigeten jártál Völundrnál?

– Igaz, amit mondanak – felelte szomorúan Bödhvildr. – Völundrnál jártam, ott ültem nála a szigeten, keserves óra, bár soha ne lett volna! Nem voltam ura magamnak, akaratom elhagyott és nem tudtam ellenállni neki...

Die Edda, Götterlieder und Heldenlieder. Aus dem Altnordischen von Hans von Wolzogen. Leipzig é. n. 216–222. l.

LIPPO ÉS TAPIO
Finn mese

Lippo, a híres vadász, elindult két társával vadászni. Naphosszat bolyongtak az erdőn, de csak nem akadt semmi zsákmány eléjük. Az erdőben érte őket utol az éjszaka, erdei kunyhóban leltek pihenőre, majd másnap reggel újra felkötötték sítalpjaikat és tovább siklottak a fehér havon. De most már Lippo türelmetlenül verte össze a sítalpakat:

– E mai nap hozza meg a zsákmányt végre, sítalpamra egyet, a másikra egyet, harmadikat pedig jó botom végére.

Hát alighogy elindultak, három sor szarvasnyomot vettek észre a hóban. Mentek, mentek a lábnyomok után, meg is pillantottak egyszeriben három rénszarvast, kettőt egészen egymás mellett, a harmadikat odébb egy kőhajítással. Ekkor Lippo így szólt két társához:

– Ti ketten menjetek a kettő után, az legyen a ti zsákmánytok, én majd a magányos harmadik után iramodom.

És siklott, siklott tovább a fehér havon egész nap, társai már messze elmaradtak, megint rá is esteledett, de a rénszarvast nem érte utol, pedig ő volt a leggyorsabb lábú vadász a vidéken.

Az erdő közepén egy tanya volt, a rénszarvas egyenesen az istállóba menekült, és Lippo hiába sietett utána. Az udvaron állt a ház ura, egy tiszteletre méltó aggastyán, akinek a térdét verdeste hosszú, zöld moha-szakálla. Kemény marokkal tartotta fel Lippót:

– Hohó! hová? Hadd lássuk, miféle szerzet kergette meg izzadásig az én paripámat?

Lippo tisztelettel hajolt meg az öreg előtt és mondta:

– Én űztem reggel óta, de nem tudtam elfogni, és így jutottam az udvarodba.

Az aggastyán, aki maga volt Tapio, az öreg Erdő, ezt mondta erre:

– No, ha reggeltől estig az én paripámat kergetted, akkor éjszakára pihenj meg az én szobámban.

Lippo belépett Tapio szobájába és csodálkozva nézett körül. Hát bizony furcsa szoba is volt ez. Az egyik sarokban rénszarvasok és őzek, a másikban medvék, rókák és farkasok tanyáztak. Tapio szívesen látta jóféle vacsorával, s mikor másnap reggel Lippo odább akart állni szépen, Tapio el sem engedte. Lippo csak ment volna, igen ám, de Tapio a sítalpakat is eldugta. S mikor Lippo ezeket kereste rajta, 'csak ennyit mondott felelet helyett:

– Nem akarnál-e nálam maradni? Egyetlen leányomat adom hozzád feleségül.

– Maradnék én szíves-örömest – felelte Lippo –, de hát szegény ember vagyok, hogy adnád hozzám a leányodat?

– Az már az én gondom – pattogott Tapio. – A szegénység nem bűn, és minálunk úgyis megtalálsz mindent, amit csak szemed-szád megkívánhat. – S amint mondta, hozzá is adta a leányát Lippóhoz. Így maradt a híres vadász, a gyorslábú Lippo, mint Tapio veje az erdei házban.

Három esztendő múltán Lippónak és Tapio leányának fia született. Tapio örült a kis unokának, de Lippo már vágyódott haza, s egyre csak unszolta Tapiót, hogy bocsássa már el őket. Ez végre kimondta:

– Ha olyan sítalpakat faragsz nekem, amilyeneket én kívánok, akkor elengedlek.

Sietett Lippo a fák közé, hozzá is kezdett a faragáshoz. Feje fölött kis cinege énekelt az ágon:

Én vagyok a cinege, Ti-tii, figyelj ide, Ahol helye van a lábnak, Tűzz alája hegyes ágat.

Lippo egy fahasábot hajított a madár felé:

– Mit fütyörészel itt, te kis ostoba? Majd éppen tőled fogok tanulni!

És elkészítette a sítalpakat, legyalulta, ki is cifrázta szépen, amint csak tudta, és úgy vitte Tapióhoz. Ez jól szemügyre vette, ki is próbálta egy kicsit, aztán egykettőre visszaadta Lippónak:

– Ez nem olyan, amilyet én kívánok.

Mit volt mit tennie Lippónak, másnap megint csak kiment a fák közé faragni. A kis cinege is ott dalolt újra:

Én vagyok a cinege, Ti-tii, figyelj ide, Ahol helye van a lábnak, Tűzz alája hegyes ágat.

– Megint itt vagy? – kiáltotta Lippo haragosan, és egy fadarabot hajított ismét a madárka felé. Az eszébe sem jutott, hogy megfogadja a kis cinege tanácsát, hanem csak elkészítette a maga módjára a sítalpakat és úgy vitte Tapióhoz.

– Még ez sem az, amilyent én kívánok – rázta nagy zöld szakállát Tapio. Hát amint Lippo a harmadik nap újra kiment, és a kis cinege újra elénekelte a mondókáját,

Én vagyok a cinege, Ti-tii, figyelj ide, Ahol helye van a lábnak, Tűzz alája hegyes ágat.

– Lippo is mást gondolt magában. – Jól van, no, úgy teszek, ahogy te mondod, hiszen ok nélkül csak nem hajtogatod mindig ugyanazt. – És követte a kis cinege tanácsát.

– Ez már igen! – mondta Tapio, amikor meglátta a sítalpakat. – Most már elbocsátlak, hazamehettek békében.

Lippo útra készült, feleségével meg a kisfiával, Tapio is felkötötte az új sítalpakat, hogy hazavezesse Lippót, és mondta:

– Ti csak kövessétek az én nyomomat, s ahol gödröt vájt a botom a hóban, mindig ott pihenjetek meg éjszakára. De vigyázzatok, sűrű fenyőágakból fonjatok magatoknak kunyhót esténként, hogy be ne lássanak hozzátok a csillagok.

És Tapio már siklott is tova a fehér havon, Lippo a nyomában mindenütt, kézen fogva a feleségét, és kicsi szánkóban húzva maga után a kisfiát. Most értette csak meg a cinegét Lippo! A Tapio sítalpai alá tűzött ágak mély barázdát vontak a hóban, úgy jelölték az öreg lába nyomát, s így Lippo nem tévesztette el az utat.

Estefelé aztán kis gödröt látott Lippo, amerre Tapio haladt el előttük: az öreg vájta botjával a hóban. Mellette egy egész szarvas hevert megsütve, az elég volt Lippónak meg a feleségének meg a kisfiának vacsorára. Ott megszálltak éjszakára, sűrű fenyőágakból fontak kunyhót maguknak.

Másnap folytatták útjukat tovább, s a sült szarvas maradékát elvitték magukkal útravalónak. Este újra meglátták Tapio botja nyomát a hóban, és most egy rénszarvast találtak megsütve mellette. Megint fontak kunyhót fenyőágakból és megszálltak éjszakára.

Harmadnap reggel folytatták útjukat tovább, mindenütt Tapio lába nyomát követve, amíg estére harmadszor is megpillantották a bot nyomát a hóban. Most mellette egy sült fajdkakas hevert vacsorára.

– No, már nem lehetünk messze hazulról – kiáltotta Lippo boldogan –, mert most már csak egy fajdkakast szánt nekünk az öreg.

Most már a kunyhót is lazábbra fonták. Be is kukucskáltak a csillagok az ágak közt Lippóra és alvó családjára.

Mikor Lippo másnap reggel felébredt, sehol sem találta feleségét.

Kiment a kunyhó elé, nézett jobbra, nézett balra, de csak nem látta már Tapio lába nyomát többé. Pedig anélkül nem tudta Lippo, hogy merre tartson. Mit csinált, mit tehetett volna egyebet, leült a kunyhó elé a kisfiával és várta a jószerencsét. Hát egy karcsú szarvas futott el mellettük, elbőgte magát, és tovább suhant.

Más nem mutatkozott a vidéken, pedig már az este is leszállt. Ott kellett tölteniök ismét az éjszakát. Reggelre megint egy fajdkakas hevert az ajtóban, a szarvas is elfutott mellettük, és elbőgte magát.

Sok év telt el így a fenyőágakból font kis kunyhóban. Nap mint nap egy sült fajdkakas volt az ajtó előtt, a szarvas is nap mint nap elsuhant mellettük.

Ott nőtt fel a kisfiú, okos szép legénnyé serdült fel az évek során.

Egy nap aztán a fiú hosszú nádszálat kért az apjától, hogy azon át tekintsen szét a vidéken, azon át lássa, hogy messze vannak-e még hazulról. Lippo ráérő idejében elkészítette a nádszálat és odaadta a fiának. Alighogy ez belenézett, fel is kiáltott rögtön:

– Nincs már messze innét a hazánk, itt vagyunk éppen a magunk földje szélén! És csakugyan, alighogy kijöttek a kunyhóból, és egy-két lépést tettek előre, mindjárt otthon is voltak.

Lippo fia lett utóbb a lappok ősapja.

Hunfalvy Pál: Finn olvasmányok. Pest, 1861. 230–234. l. (A Suomen Kansan Satuja ja Tarinoita c. kiadvány alapján.)

CSODASZARVAS
Magyar monda

Ménrót, az óriás, a bábeli nyelvzavar után Evilát földjén telepedett le. Ott Eneh nevű feleségétől két fia született, Hunor és Magyar. Minthogy azonban az óriás Ménrótnak Enehen kívül még más asszonyai is voltak, Hunoron és Magyaron felül ezektől is született még sok fia és leánya, ezek a fiai és az utódaik laknak Perzsia vidékén, termetre és színre a hunokhoz hasonlítanak, csak a beszédjük tér el egy kevéssé. Minthogy pedig Hunor és Magyar voltak Ménrót elsőszülöttjei, atyjuktól külön, saját sátraikban laktak.

Történt egy napon, hogy vadászni mentek s a pusztában egy szarvasünő tűnt fel előttük. Űzőbe vették, de az csak futott előlük. S miután teljesen eltűnt előlük a meótiszi mocsarakban, sokáig keresték, de nem tudtak többé rátalálni. De bejárva utána a meótiszi mocsarakat, látták, hogy az a vidék alkalmas nyájaik legeltetésére. Hazamentek hát atyjukhoz, és az ő engedélyével tértek vissza ide minden vagyonukkal, hogy a meótiszi mocsarak között telepedjenek le.

Ezt a vidéket, egy szűk gázlót nem számítva, minden oldalról tenger veszi körül, s bár folyói nincsenek, fűben és fában, madárban és halban és mindenféle vadban bővelkedik. Behatolni ide és kijönni innét nem könnyű. Miután Hunor és Magyar megszálltak itt, öt álló esztendeig el sem mozdultak.

A hatodik esztendőben azután kalandra indultak innét, s a pusztában férjeik nélkül találták Belár fiainak az asszonyait és a házuk népét sátorszállásukon. Gyors rajtaütéssel minden vagyonukkal együtt a meótiszi mocsarak közé vitték őket. Úgy esett, hogy a szolganéppel együtt elfogták az alánok királyának, Dulának két leányát is; az egyiket Hunor, a másikat Magyar vette feleségül. Ezektől az asszonyoktól származnak mind a hunok – illetőleg a magyarok.

Miután pedig már sokáig laktak e mocsarak között, lassanként nagy néppé sokasodtak, úgy, hogy ez a vidék nem tudta már őket sem befogadni, sem táplálni. Kémeket küldtek hát Szkítiába, s miután ezt kitapasztalták, szolgáikkal és nyájaikkal együtt ideköltöztek tartós szállásra.

Kézai Simon krónikájából.

DZSINGISZ
Kazah monda

Élt egyszer egy kán, a neve Altyn-Bél. Egyetlen fia volt, akit Kaisyly kánnak neveztek, más gyermeke nem volt. Egyszer aztán egy leánya is született s a leány szép volt mint a hold, gyönyörű mint a nap. A saját anyja is elalélt, amikor meglátta az újszülöttet, olyan szemkápráztató volt a szépsége. Amikor jelentették a kánnak, ez így szólt:

– Ne mutassátok ember fiának a leányt. Hogy ne lássa meg őt soha emberi szem, táplálják, neveljék fel őt föld alatti rejtekben.

Hívatott erre a kán felesége egy öregasszonyt, annak évente száz dilla fizetést adott és rábízta a gyermeket. Az öregasszony egy sötét vasházba vitte és ott nevelte fel.

Idővel gyönyörű leánnyá serdült a gyermek. Egy napon megkérdezte az öregasszonyt:

– Hová jársz te el mindig?

Felelt az öregasszony:

– Bizony gyermekem, van egy napfényes világ is a mi házunkon kívül, és ebben a napfényes világban él a te apád és anyád, és ott sokféle ember él még, oda szoktam én elmenni.

– Ó, anyácskám, nem árulom el senkinek, de mutasd meg nekem ezt a napfényes világot.

Az öregasszony ráhagyta:

– Jól van, ha nem árulod el senkinek, hát megmutatom neked. – És evvel kivitte a leányt.

Amint kijutott és meglátta a napfényes világot a leány, elszédült és elvesztette az eszméletét. Abban a pillanatban, hogy kijött a leány a napfényes világra, ráesett az isten szeme, és az isten parancsára a leány áldott állapotba került. Ijedten vette észre az öregasszony, hogy a leány gyermeket hord a szíve alatt, félt, hogy őt fogják majd halállal büntetni.

Aztán mégis így szólt magában:

– Egy életem, egy halálom, jelentem a fejedelem feleségének a dolgot.

Úgy is tett, ment és elmondta a fejedelem feleségének:

– Leányotok áldott állapotba került, pedig én nem mutattam őt meg senkinek. Ha megöltök érte, hadd folyjon a vérem, ha meg életben maradok, az az én szerencsém lesz. Kérdezte a fejedelem felesége:

– Mégis, mit tettél egyebet a leányommal?

– Amit tettem, nem titkolom el – felelte az öregasszony. – Az egyetlen bűn, amit elkövettem, hogy kivittem őt a szabad ég alá. És attól a naptól fogva hord magzatot a szíve alatt.

– Ha más bűn nem terheli a lelkiismeretedet, akkor vállalom a felelősséget a fejedelem előtt – jelentette ki a fejedelem felesége, és ezzel ment is a fejedelemhez.

– Leányod az isten parancsára került áldott állapotba – mondta a fejedelemnek a felesége. – Ember szeme nem látta őt.

– Ha így van – mondta a fejedelem –, akkor meg kell halnia.

De az asszony kérőre fogta:

– Rossz híred származik belőle, ha azt beszélik majd, hogy a fejedelem megölte a tulajdon leányát.

Mire a fejedelem kimondta:

– Hát tégy, amit akarsz, csak vidd el a szemem elől.

A fejedelem feleségét nem vitte rá a lélek, hogy a leányát megölje. Bezárta ezért egy aranyládába, tett melléje ételt-italt elegendőt, lecsukta a fedelet, kívülről rákötötte a kulcsát és rábízta a tenger hullámaira.

Vitték a tenger hullámai az aranyládát egy országig, ahol éppen Domdagul Szokur és Toktagul Mergén vadásztak. Meglátták ezek a tenger közepében úszó ládát, Toktagul Mergén vette észre először és így szólt:

– Nézd, társam, valami fényes közeledik a hullámok közepén. Ha isten is úgy akarja, kifogjuk. Válassz, ha kifogjuk, mi legyen a tiéd, ami kívül van, vagy ami belül van? Most osztozzunk meg rajta, mert ha már a kezünkben lesz, még pörlekednénk és felborulna az egyetértés.

– Azt választom, ami kívül van – felelte Domdagul Szokur.

– Akkor legyen az enyém az, ami belül van – mondta Toktagul Mergén. – Hiszen akármi is van benne, talált kincs.

Ekkor zsinórt sodortak selyemből és a zsinór végét egy nyílhoz kötötték. Toktagul Mergén kilőtte a nyilat, ez suhanva repült és a láda falába fúródott. Így aztán a parthoz vonták a ládát és kiemelték a vízből. Aztán kinyitották, s amint kinyitották, hát egy leány volt benne, szépséges, mint a telihold. Amint megpillantották, először mindketten önkívületbe estek.

– Ki vagy, te leány, és mit vétettél, hogy e ládába zártak? – kérdezték azután, hogy magukhoz tértek első ámulatukból.

Felelt a leány:

– Altyn-Bél kán leánya vagyok és egy vaksötét házban neveltek fel engem, ott aztán az isten parancsára kerültem áldott állapotba. Ezért atyám meg akart öletni, de anyámat nem vitte rá a lélek, hogy megöljön, gondolta, akárhova is jutok, maradjak legalább életben, és ezért ebben a ládában tett ki a tengerre.

Mondta erre Toktagul Mergén:

– Feleségül akarlak venni, elfogadsz-e engemet uradnak?

– Elfogadlak – felelte a leány –, ha ezt a gyermeket, akit szívem alatt hordok, világra hoztam, szívesen megyek hozzád feleségül.

Toktagul Mergén megelégedett evvel a felelettel. Mikor megjött az ideje, megszületett a gyermek, aki még az anyjánál is szebb volt. Ekkor Toktagul Mergén feleségül vette Altyn-Bél leányát, s minthogy nem akartak a pusztában élni, bementek a városba a nép közé. A nép között nőtt fel a gyermek, és derék és igazságos férfi lett belőle. Dzsingisznek hívták őt az emberek.

Ebben az időben történt, hogy meghalt annak a városnak a fejedelme, amelyben laktak. Nem hagyott hátra gyermeket maga után, s így az emberek, minthogy senki más derék embert nem találtak, aki alkalmas lett volna arra, hogy fejedelmükké válasszák, így szóltak egymáshoz:

– Itt van ez a gyermek, akit Dzsingisznek hívunk, legyen ő a mi fejedelmünk. – Így megválasztották fejedelmükké és felesküdtek neki: – Ha azt parancsolod nekünk, hogy meghaljunk, arra is készen állunk.

Ez a Dzsingisz nagyon igazságos fejedelem volt, senkin sem nem követett el igazságtalanságot, senkit meg nem sértett, a jurta békében élt alatta, és a nép körében nem fordult elő sem lopás, sem hazugság.

Miután Toktagul Mergén feleségül vette Altyn-Bél leányát, született nekik három fiuk. Ez a három fiú is felnőtt, s mikor felnőttek, sértegetni kezdték Dzsingiszt, és ezt mondogatták:

– Hiszen ennek a Dzsingisznek még csak apja sincs, nem tűrhetjük, hogy ő uralkodjék fölöttünk. Nekünk van apánk, legyen közülünk egy a fejedelem!

Így támadtak hárman a fejedelem ellen. Mondta magában Dzsingisz:

– És én egymagam vagyok, utóbb még meg is ölnek – és elhatározta, hogy elmenekül.

Fölkereste anyját és szólt hozzá ekképp:

– Anyám, el kell menekülnöm innét, mert a te három gonosz fiad életem ellen tör.

– Hová mégy most, gyermekem? – kérdezte az anyja. – Ha már el kell menned, mondd meg, hová mégy. Honnét tudjam, életben vagy-e még, vagy nem?

Mondta ekkor Dzsingisz kán:

– Ugyan hová is menjek? Szeretnék fölfelé menni a vízen, amelyiken te jöttél egyszer lefelé, felkeresném a helyet, ahol apám lakik, át szeretnék menni és ott élni. Ha apám a vízen túl lakik, át szeretnék jutni, ha lehet, a vízen, de ha nem lehet, akkor az innenső parton akarok élni. De neked, anyácskám, mindenképpen tudtodra adom, hogy élek-e még vagy sem. Erre a vízre, amely tégedet idehozott, madártollakat fogok dobni, és a madártollakat majd idesodorják a hullámok. Ha ezek errefelé úsznak, élek még, de ha nem úsznak többé a vízen, tudd meg ebből, hogy meghaltam – ígérte meg Dzsingisz, elbúcsúzott az anyjától és útnak indult.

Így megmenekült Dzsingisz, és ment fölfelé a víz mentén, egészen addig, amerre a nagyapja élt, de nem tudott átkelni a vízen, ezért megtelepedett az innenső parton. Amíg ott lakott, eljárt vadászni, lőtt vadat és madarat sokat, a vadak bőréből sátrat készített magának, a madarak tollát pedig a hullámok közé dobta, így eregette azokat lefelé a vízen, a madártollak elúsztak az anyja szeme előtt, aki ebből tudta meg, hogy életben van a fia. Dzsingisz valósággal hegy módjára halmozta fel a madártollat.

Hanem azóta, hogy Dzsingisz eltávozott a városból, az emberek uralkodó nélkül maradtak és nagy zavarban voltak, hogy kit válasszanak fejedelemmé. Gondolták, jó lesz ugyanannak az anyának egy másik gyermeke, s azért a három testvér közül választottak egyet fejedelemmé, mégpedig Börgöltöit. Csakhogy Börgöltöi nem volt képes épségben megtartani a népet, elszaporodtak a jurtában a tolvajok, a rablók és a hazug emberek, s nem adott senki már a fejedelem szavára, mert ő sem volt igazságos, megvesztegetést fogadott el. A nép megfogyatkozott. Tanácsot tartottak és kimondták:

– A mi fejedelmünk nem igazságos, de hitvány, és nem képes a népet kormányozni. Amikor Dzsingisz kán volt a mi fejedelmünk, nem volt a jurtánkban se tolvaj, se hazug ember, és nem volt elnyomás, népünk szapora volt és most megfogyatkozott. Nem hagyhatjuk pusztulni a népünket, Börgöltöi nem alkalmas arra, hogy a fejedelmünk legyen. Megkeressük Dzsingiszt. De hol akadunk a nyomára? Isten tudja, hová ment, ha valaki tudja, hát az csak az anyja lehet, őt kell megkérdeznünk.

Összegyülekezett a nép és elment az anyja háza elé.

– Tudod-e, hová lett Dzsingisz? Mert ez a te hitvány fiad nem lehet tovább uralkodó felettünk. Hiszen nem tudja megvédeni a jurtát, míg Dzsingisz idejében a nép boldogan élt. Ezt a Dzsingiszt akarjuk felkeresni! Mert nem tudjuk, hová ment innét, de te bizonyára tudod, s ha tudod, mondd meg nekünk is.

Felelte nekik Dzsingisz anyja:

– Megmondom nektek jó szívvel! Erre a víz mentén ment fölfelé Dzsingisz, rá fogtok találni, ha ti is erre mentek, jönni is fog, ha szépen kéritek, de ha erővel akarjátok elhozni, nem jön. Vigyázzatok nagyon, ne mondjatok gonosz szót előtte, mert már régen nem látott embert, és megriadna.

Tetszett ez a beszéd a népnek, és huszonöt válogatott derék ember felkerekedett, hogy megkeresse őt.

Egy napon aztán elérkeztek abba az országba, ahol Dzsingisz lakott.

Látták Dzsingisz állatbőrből készült sátrát, látták a hegymagasságig felhalmozott madártollakat, látták a letűzött karót, amely arra szolgált, hogy a lovát kösse hozzá Dzsingisz.

– Hát itt él Dzsingisz! – mondották örömmel, de tudták, hogy Dzsingisz nincs idehaza, hanem éppen kilovagolt vadászni.

– Ne mutatkozzunk előtte – mondták egymás között –, mert ha meglát minket, elmenekül előlünk. Rejtsük el a lovainkat, magunk pedig bújjunk ide a madártoll közé. Ha megjön majd, a hálóhelyén fogjuk váratlanul elfogni.

Úgy is tettek, ahogyan megbeszélték.

Egy nap aztán megjött Dzsingisz, odalépett a sátor elé letűzött karóhoz és mondta: Tartsátok a kán lovának kantárját!” Leszállt a lóról és mondta ismét: „Kössétek meg a kán lovát!” Belépett a sátorba és szólt ismét: „Nyissatok ajtót a kán előtt!” Amikor már bent volt: „Terítsetek nemeztakarót a kán elé!” Azután leült, s miközben így beszélt: „Hozzátok az ételt a kánnak!” – ő maga hozta már magának az ételt és evett. Miután jóllakott, elnyomta a fáradtság, hát így szólt: „Vessétek meg a kán fekvőhelyét!” Saját maga meg is vetette mindjárt és lefeküdt. Alighogy lefeküdt, megragadta öt huszonöt férfi, fejet hajtva, de ő a huszonöt férfit lerázta magáról, úgy, hogy annyi felé estek, ahányan voltak.

De mondták az emberek:

– Urunk, fejedelmünk, mi a te szolgáid vagyunk, és azért jöttünk, hogy könyörögjünk neked, mert amióta elmentél tőlünk, a jurtánk széthullott. Jer haza és maradj meg uralkodói székedben! Ezzel hazavitték és visszaadták népének. De amint be akarták iktatni régi fejedelmi székébe, mondta a három testvér:

– Mi nem fogadjuk el őt fejedelemnek, menjen csak az útból, ha pedig nem megy, megöljük.

Összegyülekezett a nép és így tanakodtak:

– Mit tegyünk most? Ha fejedelmet csinálunk belőle, megölik a testvérei, de ezek, ha őket tesszük fejedelemmé, nem tudják a jurtát rendbetartani. Kérdezzük meg az anyjukat, melyikük legyen a fejedelem.

Így került az anyjuk elé a négy fiú: mind a négy fejedelem akart lenni, s nagy vitatkozásban voltak. De mondta az anya négy fiának:

– Mind a négyen az én fiaim vagytok, ne civakodjatok, én majd igazságot teszek köztetek. Itt van ez a napsugár, akasszátok íjatokat rá, s amelyiktek íját megtartja a napsugár, az legyen a fejedelem.

Hozták mind a négyen az íjukat és ráakasztották a nap sugarára. Toktagul Mergén három fiának az íja menten a földre esett, de Dzsingiszét fenntartotta a napsugár, bár nem volt alatta semmi támaszték, fölötte semmi akasztó. Összehívta nyomban a népet az asszony és mondta:

– Nézzétek! Ez az isten parancsára lett az én gyermekem, és isten parancsára tartja meg a nap sugara is az íját, őt válasszátok fejedelemmé! Ha a másik három bántani akarná, öljétek meg ti őket. Hiszen sok emberből áll a nép, ne hagyjátok, hogy őt bántsa valaki!

Így aztán Dzsingisz maradt a fejedelem, ő összegyűjtötte a szétszóródott jurtát és igazságosan uralkodott. Derék asszonyt is vett feleségül, három fia és egy leánya született. Abban az időben, amikor ő uralkodott, ő volt a legderekabb fejedelem a földön, nem győzték le őt egyetlen háborúban sem, nem tűrte, hogy népét bármi sérelem is érje.

Miután híre ment, hogy milyen kiváló fejedelem, követ jött Bizáncból és egyik fiát kérte, hogy legyen uralkodójuk. Így aztán Dzsingisz Bizáncnak adta egyik gyermekét. Követ jött a Krímből is, hogy egyik fiát elkérje fejedelmül; a Krím is megkapta Dzsingisz egyik fiát uralkodójának. Jöttek a kalifa országából is és mondták:

– Egyik fiadat akarjuk megtenni fejedelmünknek! Ezeknek is odaadta egyik fiát. Akkor jött valaki Oroszországból: „Mi is akarunk egyet a gyermekeid közül!” Minthogy azonban fia ekkor már nem maradt, leányát adta oda nekik, akit el is fogadtak az oroszok és fejedelmükké tették.

Miután Dzsingisz meghalt, nem maradt utána több derék, igazságos fejedelem, mert három fia három nagy birodalomnak lett az uralkodója. A kazahok számára senki sem maradt, csak Dzsingisz anyjának három hitvány fia: a kazahok gonosz szultánjai mind tőlük eredtek.

W. Radloff: Proben der Volkslitteratur der türkischen Stämme Süd-Sibiriens. III. 1870. 82–89 l.

AZ ÉG KIRÁLYNŐJE
Régi kínai hagyomány

Az Ég Királynője, akit Szent Anyának is neveznek, amíg a földön élt, fukieni leány volt és Linnek hívták. Tiszta és jámbor lélek volt, s mint szűzleány halt meg, tizenhét éves korában. Azóta a tengeren mutatja meg isteni hatalmát, ezért különösen a hajósok részesítik tiszteletben. Ha váratlanul vihar tör rájuk, az Ég Királynőjének a segítségét kérik, és az meghallgatja őket.

Fukienben sok a hajós, és nincs esztendő, hogy a tenger ne szedne áldozatot közülük. Bizonyára az Ég Királynője már földi életében mély részvétet érzett honfitársai iránt, s mert a vízbefúlókon akart mindig segíteni, ezért van az, hogy a tengeren szokott leginkább megjelenni.

A tengerjáró hajókon a kajütben ott van az Ég Királynőjének a képe, és három, papírból készült talizmánt is tartanak a hajón. Az egyiken koronával a fején és kezében királyi pálcával van lefestve, a másikon egyszerűen öltözött szűzleány alakjában, a harmadikon mezítláb áll, haja kibontva és kezében kard. Ha a hajó veszedelembe kerül, elégetik az első talizmánt, és erre közeledik a segítség. Ha mégsem segít, elégetik a második talizmánt, utána a harmadikat. Ha ekkor sem érkezik segítség, akkor már nincs mit tenni.

Ha vihar van, s az eget sötét felhők takarják, úgy, hogy a hajósok irányt tévesztenek, akkor az Ég Királynőjéhez folyamodnak. Ilyenkor piros fényű mécses lángol fel a víz színén. Ha a mécses lángját követik, bizton kimenekülnek a veszedelemből. Előfordul, hogy magát az Ég Királynőjét pillantják meg a felhők között, amint kardjával szétválasztja a szeleket. Akkor a szelek eloszlanak észak felé és dél felé, a hullámok elsimulnak.

A szentkép elé a hajón egy bot van odatámasztva. Gyakran előfordul, hogy sárkányhalak játszadoznak a tenger színén. Ez két óriási hal, amelyek egymással szemben felfújják a magasba a vizet úgy, hogy a nap is elhomályosodik, és mély sötétség borul a tengerre. A messziségből ebben a homályban egyetlen derűs fénycsóvát pillantanak meg néha. Ha egyenesen arra tart a hajó, akkor megmenekül, és hirtelen elcsitul a vihar. Ha a hajósok hátratekintenek, látják még, hogy a két óriáshal köpködi a vizet: a hajó éppen a szájuk alatt siklik keresztül. Ahol ezek a halak úsznak, a közelben mindig vihar van. Azért égetnek papírt vagy gyapjút, hogy a sárkányhalak ne húzzák le a mélybe a hajót, vagy pedig a kajütben, az Ég Királynőjének a képe előtt tömjént füstölögtetnek, majd fogják az odatámasztott botot, a „botosmester” megcsóválja a víz fölött, és akkor a sárkányhalak behúzzák a farkukat és eltűnnek. Ha a hamu a tömjéntartóból ok nélkül felszáll és a levegőben szétszóródik, bizonyosra vehető, hogy nagy veszély fenyeget.

Megtörtént századokkal ezelőtt, hogy Taivan felé indult a sereg, a hadvezér zászlaját fehér ló vérével szentelték meg. Akkor egyszerre megjelent a zászló csúcsán az Ég Királynője. Egy szempillantás alatt el is tűnt onnét, de a hadjárat sikerrel járt.

Máskor, Kienlung idejében, Dzsou Ling miniszter azt a megbízást kapta, hogy a Liu-Kiu szigeteken egy új királyt iktasson be. Koreától délre haladt a flotta a tengeren, amikor hirtelen nagy vihar támadt, és a fekete örvény felé sodródott a hajó. A víz olyan volt, mint a tinta, nap és hold elvesztették fényüket, és azt rebesgették már, hogy belekerültek a fekete örvénybe, amelyből élve még nem került ki ember.

A hajósok és az utasok jajveszékelve várták már a halált. Ekkor hirtelen megszámlálhatatlanul sok kicsiny lángocska jelent meg a víz színén, mint megannyi piros mécses. Örömmel töltötte el a hajósok szívét ez a látvány:

– Életben maradunk – fohászkodtak –, a Szent Anya jött meg.

És valóban megjelent egy szépséges szűz, arany fülbevalókkal, kezével végigsimított a levegőn, és elcsendesedett a szél, el a hullámok is. S mintha csak valami hatalmas kéz húzná a hajót: csobogva szelte a habokat és hirtelen kívül került a fekete örvényen.

Dzsou Ling hazaért és beszámolt az eseményekről és kérte, hogy állítsanak templomot az Ég Királynőjének, és vegyék fel őt az istenek névsorába. És a császár teljesítette a kérését. Azóta áll minden kikötőben Tien Hounak, az Ég Királynőjének a temploma. A negyedik hónap nyolcadik napján ünneplik születésnapját, színijátékkal és áldozatokkal.

R. Wilhelm: Chinesische Volksmärchen. Jena 1917. 48–51. l.

SZADKO
Orosz monda

A híres Novgorodban élt Szadko, a guszlár. Maga szegény ember volt, de a dúsgazdag bojár kereskedők fényes lakomáira járt, és felviditotta őket guszlájával kísért szép énekével: De megtörtént egyszer, hogy nem hívták Szadkót a lakomára, nem hívták el másnap és nem hívták harmadnap sem.

Unalmában Szadko kiment az Ilmen tóhoz, leült a parton a forró kőre és játszani kezdett jávorfából készült guszláján. Kora reggeltől késő estig játszott, s mire beesteledett, összegyülekeztek a tó hullámai, és a víz a homokkal keveredett össze.

Félelem fogta el Szadkót, elhagyta a tó partját és visszatért Novgorodba. Hanem amint elmúlt az éjszaka, Szadkót most sem hívták lakomához, nem hívták másnap sem és nem hívták harmadnap sem. Megint elunta magát Szadko, és kiment újra az Ilmen tó partjára, leült a forró kőre, s játszott megint a jávorfából készült guszlán, reggeltől estig. Amint beesteledett, megint összegyülekeztek a hullámok, és a víz összekeveredett a homokkal, megint félelem fogta el Szadkót és hazatért Novgorodba.

De most sem hívták lakomájukhoz a bojárok, s nem hivták se másnap, se harmadnap. Unalmában kiment megint az Ilmen tóhoz, s játszott a guszláján, reggeltől estig. Estére megint összegyülekeztek a hullámok, és megint összekeveredett a víz a homokkal. De most erőt vett félelmén Szadko és ülve maradt a tó partján és tovább játszott a guszlán. Feljött akkor a vizek királya a tó mélyéről és ilyen szavakkal szólt hozzá:

– Köszönöm neked, Szadko, hogy gyönyörködtettél minket, akik a tó mélyén lakunk. Mert lakoma volt nálam éppen, s te minden vendégemet felvidítottad énekeddel. Nem is tudom, mivel háláljam ezt meg neked. Tudod mit: menj haza Novgorodba, s holnap majd elhívnak lakomájukhoz a bojár kereskedők. S ha már ettek-ittak, dicsekedni fognak szokásuk szerint, az egyik megszámlálhatatlan aranykincsével, a másik jó lovával, a harmadik ifjúi erejével, a legokosabb el fog dicsekedni tisztes öreg apjával és anyjával, a legostobább pedig szép feleségével. Te, Szadko, ne mondj többet, csak ennyit: „Én azt tudom, hogy az Ilmen tóban aranyuszonyos hal van.” A dúsgazdag kereskedők majd vitába szállnak veled, te ajánlj fogadást: heves fejedet a piacsoron álló, drága áruval telt boltjaikért. Aztán selyemből szőjetek hálót, merítsétek háromszor az Ilmen tóba, és én mind a háromszor aranyuszonyos halat adok a hálóba. Így drága áruval megrakott boltokat nyersz el a piacsoron, s novgorodi kereskedő leszel magad is, mégpedig a javából.

Hazament Szadko Novgorodba, hát másnap csakugyan lakomára hívták egy gazdag kereskedő házához. Sokan voltak együtt a fényes lakomán. Novgorod gazdag kalmárai, s amikor elteltek étellel-itallal, dicsekedni kezdtek szokásuk szerint. Az egyik felhozta megszámlálhatatlan drágakincsét, a másik jó lovát, a harmadik ifjúi erejét, a legokosabb tisztes öreg apját, ősz anyját emlegette, a legostobább pedig szép fiatal feleségével dicsekedett. Ott ült közöttük Szadko, s csak ő nem dicsekedett semmivel.

Így szóltak hozzá a gazdag novgorodi kalmárok:

– Miért ülsz szótlanul közöttünk, Szadko, miért nem dicsekszel semmivel?

Felelt erre Szadko:

– Ugyan mivel is dicsekedhetnék? Nincsenek énnekem megszámlálhatatlan aranykincseim, és nincs szép fiatal feleségem sem. Egy van, amivel eldicsekedhetem: az Ilmen tóban aranyuszonyos hal van.

Vitába szálltak vele a gazdag novgorodi kalmárok, mert nem hitték, hogy aranyuszonyos hal van az Ilmen tóban. Ekkor fogadást ajánlott Szadko:

– Saját heves fejemet ajánlom fel, ha ti nyertek, mert egyebem nincsen, amibe fogadhatnék.

Állták a fogadást a kereskedők:

– Mi pedig a piacsoron hat gazdag boltunkat ajánljuk fel, ha te nyersz.

Ezután selyemhálót fontak és kimentek az Ilmen tóhoz. Kivetették a hálót, és íme: aranyuszonyos halat fogtak benne. Kivetették másodszor is: másodszor is aranyuszonyos hal akadt a hálóba. Kivetették harmadszor is: harmadszor is aranyuszonyos halat fogtak.

Mit volt mit tenni egyebet, a novgorodi kereskedők átadtak hat boltot a piacsoron, tele drága áruval, Szadkónak és beírták őt is a novgorodi kereskedők névsorába.

Ettől kezdve Szadko maga is gazdag kereskedő volt és egyre gazdagabb, mert ügyesen kereskedett a városban és messze városokba is elment és nagy nyereséggel tért mindig vissza. Meg is házasodott ezután és fehér kövekből épített házat magának, s termeiben mindent úgy rendezett be, mint az égbolton van. Mert ahogyan a nap vöröslik az égbolton, úgy vöröslött a nap az ő termeiben is, s mint ahogyan a hold fénylik az égbolton, úgy fénylett a hold az ő termeiben is, és ahogyan a csillagok ragyognak az égbolton, úgy ragyogtak a csillagok az ő termeiben is. Így díszítette fel Szadko fehér kövekből épített palotáját.

Akkor aztán maga Szadko is fényes lakomát adott. Nagy vendégsereget hívott meg, Novgorod gazdag kereskedőit és előkelő papjait, köztük volt Luka Zinovjev is, meg Foma Nazarjev. S amint étellel-itallal beteltek Szadko házánál, elkezdtek dicsekedni szokásuk szerint. Volt, aki aranykincseivel dicsekedett, s volt, aki jó lovával, az egyik hősi erejével, a másik dicső származásával, s a legokosabb tisztes öreg apjával és ősz anyjával, a legostobább pedig szép fiatal feleségével dicsekedett. Szadko is megszólalt:

– Hej, ti novgorodi urak, novgorodi kereskedők és novgorodi papok! Most nálam jöttetek össze fényes lakomára, s az én házamnál kerekedett jó kedvetek az italtól. S miután eleget ettetek-ittatok, dicsekedtek szokásotok szerint, az egyik azzal, ami valóban megtörtént, a másik azzal, ami soha nem történt meg. Hát én mivel dicsekedjem? Van már nekem is mindenem bőven, aranykincseimből ki nem fogyok, derék társaim nem hagynak cserben, de én azt mondom nektek: nem nyugszom addig, amíg minden árut fel nem vásárolok Novgorodban, a hitványat is, az értékeset is úgy, hogy nem lesz többé eladó áru a városban.

Fölpattantak erre a novgorodi papok, fölpattant Foma Nazarjev, és fölpattant Luka Zinovjev is, és így szóltak:

– Mibe fogadsz velünk, hogy nem tudod felvásárolni Novgorod minden áruját?

Felelt nekik Szadko:

– Jelöljetek meg akkora összeget, amilyent csak akartok!

Végül harmincezer aranyban egyeztek meg, és azzal fel is oszlott a vendégség, ki-ki hazament a fényes lakomáról.

Korán felkelt másnap Szadko és felkeltette a társait is, adott mindegyikhez pénzt elegendőt és szétküldte őket a város utcáin, maga pedig a piacsorra indult, hogy felvásároljon minden árut Novgorodban. Így tett másnap is, meg harmadnap is. S már alig volt áru eladó Novgorodban, amikor moszkvai áru érkezett a városba, s megtelt vele az egész piacsor. Elgondolkozott ezen Szadko:

– Ha még meg is venném Novgorod minden áruja tetejébe a friss moszkvai szállítmányt is, hamarosan megérkezne az új áru a tengeren túlról, s az egy Szadko mégsem tudná felvásárolni az egész világ minden áruját. De jobb is így nekem, novgorodi kalmárnak, hogy Novgorod még nálam is gazdagabb és nem tudok minden árut összevásárolni a városban. Inkább megadom a harmincezer aranyat azoknak, akikkel fogadtam!

Úgy is tett, amint mondta: megadta a harmincezer aranypénzt.

Azután harminc hajót épített, harminc fekete hajót és megrakta novgorodi áruval. És végighajózott a Volhov folyón, amely az Ilmen tavat köti össze a Ladoga tóval, a Ladoga tavon keresztül pedig kijutott a Néva folyóra, végighajózott a Néva folyón is, és úgy jutott ki a kék tengerre. A kék tengeren hajózva érkezett el az Aranyhordához, ott nagy haszonnal adta el a novgorodi árut, és negyven hordót töltött meg fényes arannyal, sok hordót töltött meg színezüsttel és igazgyönggyel.

Amint aztán ismét a nyílt tengeren hajóztak, hát egyszerre megálltak a fekete gályák, a hullám csapkodta őket, vihar tépte a vitorlákat, s a hajókat tördelte. Egy helyben vesztegeltek; a hajók meg sem mozdultak. Szólt Szadko a társainak:

– Halljátok, derék társaim, hányszor jártuk meg a tengert és elmulasztottuk megfizetni az adót a tenger királyának. Most a nyílt tengeren ő követeli az adót, ami kijár neki. – És megparancsolta a hajó hős legénységének, hogy dobjanak egy hordó aranyat a kék tengerbe.

Úgy is tettek a legények, az arannyal telt hordót a tengerbe vetették, de a vihar nem csillapodott. Csapkodta a hullám a hajókat, tépdeste a vitorlát és tördelte a fekete hajókat a kék tengeren, s a hajók mozdulatlanul álltak. Szólt újra Szadko a társainak:

– Halljátok, derék társaim, úgy látszik, kevés ez adóba a tenger királyának. Vessetek a kék tengerbe egy hordó ezüstöt is.

Úgy is tettek a legények, bedobták a színezüsttel telt hordót a kék tengerbe. De a vihar nem csillapodott, s a hajók mozdulatlanul álltak továbbra is. Harmadszor is szólt Szadko a társainak:

– Úgy látszik, ez is kevés még, dobjatok egy hordó igazgyöngyöt is a tengerbe! Bevetették az igazgyönggyel telt hordót is a tengerbe a legények, de még mindig mozdulatlanul álltak a fekete hajók a tengeren, s a vihar csapkodta oldalukat, tépdeste a vitorlájukat.

– Jaj, kedves társaim – mondta most hős legényeinek Szadko –, úgy látszik, a tenger királya egy eleven személyt követel magának közülünk. Vessünk sorsot, ki-ki fogjon egy fűzfapálcikát magának, arra írjátok a neveteket, s engedjétek le a kék tengerre a pálcikákat; én aranyból készítek sorspálcikát magamnak. Akinek a pálcikája a víz fenekére süllyed, annak kell közülünk leszállnia a tengerbe.

Így is tettek, s valamennyi hajós sorspálcikája a víz színén úszott, de Szadkóé nagy csobbanással alámerült.

Mondta ekkor Szadko:

– Hiba csúszott a sorsvetésbe. Ti írjátok a nevetek aranypálcikákra és én tölgyfából készítek magamnak sorspálcikát.

Így is tettek, s az aranypálcikák a hajósok nevével fenn úsztak a víz színén, és most is Szadko sorspálcikája merült alá nagy csobbanással.

Mondta megint Szadko:

– Nem volt helyes most sem a sorsvetés. Készítsetek mind tölgyfából sorspálcikát magatoknak, én pedig hársfából csinálok magamnak.

Így is tettek, de a hajósok sorspálcikái most is a víz színén úsztak, Szadkóé pedig nagy csobbanással merült alá a víz fenekére.

Szadko most ilyen szavakkal fordult társaihoz:

– Látni való, nincs itt mit tenni, a tenger királya magát Szadkót követeli magának. Hozzatok hát nekem, kedves hős társaim, tintát, hattyútollat és címeres levelet.

Amikor mindezt odahozták, Szadko, a dúsgazdag novgorodi kalmár, leült a szíjból font székre, a tölgyfa asztalka mellé. Aztán elkezdte írni a végrendeletét: összeírta egész vagyonát, mit hagy a templomokra, mit a kolduló barátokra, mit fiatal feleségére, s a többit derék társai nevére írta. Amikor végzett evvel, elfakadt sírva, és így szólt hős társaihoz:

– Ó, kedves társaim, fektessetek egy tölgyfa deszkát a tenger színére, arra vessem magam először, hogy ne merüljek hirtelen a halálos habokba.

Még egyszer kezébe vette jávorfából készült guszláját, keservesen sírt és énekszóval búcsúzott el a hajók hős legénységétől, az egész világtól és szülővárosától, Novgorodtól. Akkor aztán leereszkedett a tölgyfa deszkára, s az vitte egy darabig a víz színén.

Fürgén megindultak erre a fekete hajók, suhantak, akár a varjak. Szadko pedig ottmaradt a kék tengeren.

Elaludt Szadko a nagy rémülettől a tölgyfa deszkán, s mikor felébredt, már ott is volt az óceán fenekén. Csodálkozva látta, hogy a vízen át is besüt a nap, s egyszerre csak fehér kőből épült ház mellett találta magát. Bement, hát ott ült a palotában a tenger királya, és ilyen szavakkal üdvözölte Szadkót:

– Légy nálunk üdvözölve, Szadko! Sokszor jártál a tengeren, de a tenger királyának járó adót bezzeg nem fizetted meg. Most te magad jöttél hozzám, szép ajándékocska. Mondják, mesterien játszol a jávorfából készült guszlán: hát játsszál valamit nekem rajta!

Látta Szadko, hogy nincs mit tennie egyebet: elkezdett játszani a jávorfából készült guszlán, s amint megszólaltatta hangszerét, menten táncolni kezdett a tenger királya. És mozgásba jött ettől a tánctól a kék tenger, és összegyülekeztek a hullámok a tenger színén és csapkodni kezdték a fekete hajókat, össze is törtek sokat, és sok nép vesztette életét a kék tengerben. Sok jámbor ember volt akkor is a tengeren, s ezek szükségükben Szent Miklóshoz fohászkodtak, hogy mentse ki őket kegyesen a veszedelemből.

Viszketést érzett egyszerre Szadko a jobb vállán, hátrafordult, hát egy ősz öregember állt mögötte, és hozzája beszélt ilyen szavakkal:

– Eleget játszottál már a jávorfából készült guszlán, Szadko!

– Nem a magam jószántából játszom most – felelte Szadko az ősz öregembernek. A tenger királya kényszerít rá, hogy játsszam.

Szólt hozzá újra az ősz öregember:

– Hallod-e, Szadko, te gazdag novgorodi kalmár! Szakítsd le a húrokat a guszláról és tördeld ki belőle a szegecskéket, és mondd ezt a tenger királyának: „Nincsenek húrok a hangszeremen, nem tartanak a szegecskék, nincs amin játszhatnék tovább.” Ezt fogja mondani neked a tenger királya: „Nem akarsz-e megházasodni a kék tenger mélyén?” Te felelj így: „Ahogyan te akarod, hiszen te tudod legjobban, mit kell tenni.” Akkor ő ezt fogja mondani: „Készülj fel holnapra, és magad válassz magadnak menyasszonyt.” Akkor elvonulnak előtted a tenger szűzei, hadd vonuljon el az első háromszáz szűz, hadd vonuljon el a második háromszáz szűz is, s amikor a harmadik háromszáz szűz vonul el előtted, jól figyelj, mert a sor végén fog menni az, akit Csernavának neveznek. Te ezt a Csernavát válaszd feleségül, és akkor szerencsével fogsz járni. De ha az első éjszaka magadra maradsz a szűzzel, bánj vele tisztelettel, ne illesd őt csókkal, s akkor haza fogsz jutni Novgorodba. De ha csókkal illeted a tenger szűzét, magad is örökké a kék tenger mélyén fogsz maradni. Ha pedig hazatérsz a szent Oroszországba, és városodban fogsz lakni újra, építs akkor székesegyházat Szent Miklós tiszteletére, mert én nem vagyok más, mint maga Szent Miklós.

Szólt és azzal eltűnt az ősz öregember. Szadko pedig leszaggatta a húrokat, kitördelte a guszla szegecskéit, és így nem játszhatott többé a hangszeren.

– Mi az, miért nem játszol tovább? – kérdezte a tenger királya és abbahagyta a táncot.

Felelt neki Szadko:

– A húrokat leszaggattam, a szegecskéket kitördeltem, hiába is próbálnék már játszani a guszlámon.

De a tenger királya továbbra is magánál akarta marasztalni:

– Nem volna-e kedved itt a kék tengerben az egyik szép szüzet feleségül venni?

– Itt a kék tengerben a te akaratodat kell teljesítenem – felelte Szadko, de a tenger királya megengedett annyit, hogy kedve szerint válasszon magának feleséget a tenger szűzei közül.

Másnap reggel aztán elvonultak Szadko előtt a tenger szépséges szűzei, hogy feleséget válasszon magának közülük, ott állt a tenger királya is. Elvonult az első háromszáz szűz, de Szadko szó nélkül hagyta, hogy elvonuljanak. Elvonult a második háromszáz szűz is, de Szadko szó nélkül hagyta, hogy ők is elvonuljanak. S amikor a harmadik sor is elvonult, s ott ment a háromszáz között utolsónak az a szépséges szűz, akinek Csernava volt a neve, ezt menten megszerette Szadko és feleségül is kérte.

Mondta akkor a tenger királya:

– Lám csak, Szadko, találsz te magadhoz illő feleséget a kék tenger mélyén.

Fényes lakodalmat csaptak, s amikor véget ért a lakoma, Szadko, a dúsgazdag novgorodi kalmár a kék tenger mélyén vonult hálószobájába a tenger szépséges szűzével. Ott aztán mély álomba merült, anélkül, hogy csókkal illette volna az új asszonyt.

Amikor fölébredt, szülővárosában, Novgorodban találta magát, a meredek hegyoldalon, ahol a Csernava vize ered. És látta, hogy a Volhov folyón éppen akkor futottak be az ő fekete hajói. A hajók legénysége úgy tudta, hogy Szadko a kék tenger mélyén fekszik, Szadko felesége meg úgy tudta, hogy Szadko maga is a hajók bátor legénységével együtt tér haza.

Megérkezett mind a harminc hajó, s csodálkozott a bátor legénység, hogy a kék tengeren hagyták Szadkót, és mégis itt áll előttük, a meredek parton, a Volhov folyó mellett. Örömmel üdvözölték, és bementek Szadko palotájába, s Szadko, a dúsgazdag novgorodi kalmár meg fiatal felesége örömmel üdvözölték egymást.

Ezután kirakták a drága kincseket a hajókból, kirakták a megszámlálhatatlan aranyat, s Szadko templomot épített Szent Miklósnak, és egy másikat az Istenanyának, megbánta bűneit és jámborul élt tovább Novgorodban. És nem szállt többé a kék tengerre, hanem szülővárosában élte le további életét.

«           Tartalomjegyzék           »