Egy faműves ars poeticája

Kérlek, állj meg néhány szóra, Vándor
és álmodj velem, ha még lehet!



Fák lombjainak pihentető neszei és frissítő hűvöse, törzseinek megnyugtató ereje, a homályba vesző rengeteg titokzatos, ősi erejű világa. Rebbenve élő madarak villanása, a szarvas büszke méltósága. A napfény lombokon áttűnő csillanása és a sugaraiban lebegő porszemcsék múlékony csodája. Mindezt nem munka után, nem lezsarolva, jövőtlenség terhétől gyötörve, hanem mint egy gyermek, rácsodálkozva, nyitottan.
Időn kívüli nyugalomban szusszantani egyet a mohaszőnyeg ölelő puhaságában, vagy nekivetni hátad egy fa robusztus törzsének, és a levelek zölden vibráló árnyain át nézni a bárányfelhők végtelen rohanását. Vannak ilyen pillanatok, ezeket kellene megmenteni, törékeny szépségét vigyázva eltenni akkorra, amikor meg akar gázolni a világ, mikor már nincs elég erőd a méltó élethez.
Találnunk kellene valamit, ami mindenkinek kedves, melyből erőt tudunk meríteni: ha ránézünk, és megsimogatjuk, megújul az erő, megoldhatóvá válik a gond, tisztul a világ. A hajnali harmattól felüdült virág kislányosan törékenyen szépségét, a fények tünékeny táncát a leveleken, a bárányfelhők dús gomolygását az ég végtelenül mély kékségében kellene eltennünk nagymamás gondossággal, de sajnos nem lehet. Megőrizhetjük azonban mindezen pillanatok tanúját, magát a fát. Csodálatos, de törékeny erejét és erezeteinek megfejthetetlen titkait.
Az emlékek színei megfakulnak, a hangulatok érzelmei elmosódnak, de a fa örökké melletted marad. Reggelente Őt látod, és szemeid elé vetíti a dús illatú őszi széltől végső útjukra induló levelek nesztelen kavargását. Ha beleülsz, Ő selymes simasággal fog átölelni, és amint lehunyod a szemed, hallani fogod az üdítő széltől megrebbenő lombok régmúlt napok titkokat idéző suttogásait. Felidézheted milyen volt, mikor tavaszi hajnalokon magába szívta a növények reggeli párában kibomló kábítóan buja illatát. Csak akarnod kell, és meghallhatod az ágain megpihenő magafeledten éneklő madarak trilláit, vagy a málnásban csemegéző medve férfias dörmögését.
Nem akarom én azt mondani, hogy mindezt mindig látom, mert nem lenne igaz. Néha azonban - amikor már elhalkult a munka zaja és a gerincroppantó fáradtság sem jött még elő -, tünékeny szépségében felidéződik ezen hangulatok némelyike. Látom, szagolom, hallom mindezt, és ahogy erőm, tehetségem megengedi, beleépítem a fába. Nem erőszakkal, vágva és illesztve, de odafigyelős gondossággal. Kiigazítva, amit a fa most ugyan elfelejtett, de máshol már megtette. Nem szolgaian ellopva, hanem alkotó elmével alkalmazva. Tudásommal szemet gyönyörködtető szépséget, finom harmóniát és hátradőlős kényelmet teremtve, mert megtiszteltetés nekem, ha valaki munkáimat otthonába beengedi, és bizalmára méltat. Tisztelettel és illő szerénységgel - mert bármily büszke és hiú is vagyok munkáimra -, sokszor kiderül, hogy Ő, a fa ezt már máshol jobban megvalósította. Remélem, sikerül barátként alakítanom a fát, és olyanná változtatnom, hogy szépsége, időtlen ereje az én, és a Ti életetek részese lehessen. Kívánom hát, hogy legyen ez mindannyiunk közös álma!

Vallom és hiszem, hogy csak az él, kinek még vannak álmai!


Urbánszki László Tel.: +36-30-639-0593