Egy famûves ars poeticája

Kérlek, állj meg néhány szóra, Vándor
és álmodj velem, ha még lehet!

Fák lombjainak pihentetõ neszei és frissítõ hûvöse, törzseinek megnyugtató ereje, a homályba veszõ rengeteg titokzatos, õsi erejû világa. Rebbenve élõ madarak villanása, a szarvas büszke méltósága. A napfény lombokon áttûnõ csillanása és a sugaraiban lebegõ porszemcsék múlékony csodája. Mindezt nem munka után, nem lezsarolva, jövõtlenség terhétõl gyötörve, hanem mint egy gyermek, rácsodálkozva, nyitottan.
Idõn kívüli nyugalomban szusszantani egyet a mohaszõnyeg ölelõ puhaságában, vagy nekivetni hátad egy fa robusztus törzsének, és a levelek zölden vibráló árnyain át nézni a bárányfelhõk végtelen rohanását. Vannak ilyen pillanatok, ezeket kellene megmenteni, törékeny szépségét vigyázva eltenni akkorra, amikor meg akar gázolni a világ, mikor már nincs elég erõd a méltó élethez.
Találnunk kellene valamit, ami mindenkinek kedves, melybõl erõt tudunk meríteni: ha ránézünk, és megsimogatjuk, megújul az erõ, megoldhatóvá válik a gond, tisztul a világ. A hajnali harmattól felüdült virág kislányosan törékenyen szépségét, a fények tünékeny táncát a leveleken, a bárányfelhõk dús gomolygását az ég végtelenül mély kékségében kellene eltennünk nagymamás gondossággal, de sajnos nem lehet. Megõrizhetjük azonban mindezen pillanatok tanúját, magát a fát. Csodálatos, de törékeny erejét és erezeteinek megfejthetetlen titkait.
Az emlékek színei megfakulnak, a hangulatok érzelmei elmosódnak, de a fa örökké melletted marad. Reggelente Õt látod, és szemeid elé vetíti a dús illatú õszi széltõl végsõ útjukra induló levelek nesztelen kavargását. Ha beleülsz, Õ selymes simasággal fog átölelni, és amint lehunyod a szemed, hallani fogod az üdítõ széltõl megrebbenõ lombok régmúlt napok titkokat idézõ suttogásait. Felidézheted milyen volt, mikor tavaszi hajnalokon magába szívta a növények reggeli párában kibomló kábítóan buja illatát. Csak akarnod kell, és meghallhatod az ágain megpihenõ magafeledten éneklõ madarak trilláit, vagy a málnásban csemegézõ medve férfias dörmögését.
Nem akarom én azt mondani, hogy mindezt mindig látom, mert nem lenne igaz. Néha azonban - amikor már elhalkult a munka zaja és a gerincroppantó fáradtság sem jött még elõ -, tünékeny szépségében felidézõdik ezen hangulatok némelyike. Látom, szagolom, hallom mindezt, és ahogy erõm, tehetségem megengedi, beleépítem a fába. Nem erõszakkal, vágva és illesztve, de odafigyelõs gondossággal. Kiigazítva, amit a fa most ugyan elfelejtett, de máshol már megtette. Nem szolgaian ellopva, hanem alkotó elmével alkalmazva. Tudásommal szemet gyönyörködtetõ szépséget, finom harmóniát és hátradõlõs kényelmet teremtve, mert megtiszteltetés nekem, ha valaki munkáimat otthonába beengedi, és bizalmára méltat. Tisztelettel és illõ szerénységgel - mert bármily büszke és hiú is vagyok munkáimra -, sokszor kiderül, hogy Õ, a fa ezt már máshol jobban megvalósította. Remélem, sikerül barátként alakítanom a fát, és olyanná változtatnom, hogy szépsége, idõtlen ereje az én, és a Ti életetek részese lehessen. Kívánom hát, hogy legyen ez mindannyiunk közös álma!

Vallom és hiszem, hogy csak az él, kinek még vannak álmai!