Ódor György
oldala
Öröm
Van nyugdíjam, szelet kenyerem,
gyerek, akit támogathatok,
száraz párnám, nem izzad fejem
éjjel, álmomban ébren vagyok,
áfám, közel harminc százalék,
italba szennyvíz-alapdíjam,
nem tudhatom, mi van hátra még,
ürítsek, vagy magamba szívjam,
könyvek a polcon, barnállanak,
újakra ma sajnos nem telik,
hajlott hát, mit nem láthat a vak
sötét, a Holdam is elveszik.
A spájz mélyén tavalyi lekvár
tetejében barna-édes bőr,
feleségem, fekete szempár
csillogása, a szerelmes csönd.
Szekrényemben az a sok limlom,
mának, holnapnak felesleges,
utazótáska, ami kint volt
nyugaton, mikor már lehetett,
nejlonban ing, sárguló, kicsi
vállban, derékban, inkább hason,
néhány elveszett jegyzet, mit írt
régi énem, el nem olvasom.
Nézek tévét, lezárja szemem
semmiért illetlen hű de jó
hazugság, mintha tökrészegen
káromkodna züllött hülye szó.
Verseim, amiken elnyúlok
lágyan, lány a férfipázsiton,
lassan, finom prózában múlok
el, ha haltam, mindet átírom
és porból por lesz apró betűm
a mélyben, de itt a föld felett
őrjöng valahol bennem e tűz,
amely ölelt, majd elégetett.
Néha megállok, hisz az könnyű.
Elindulnom már nincsen hova.
Dörgőn, rongyos viharként pörgünk
és csapunk le, isten ostora:
egymásért, vagy egy másik másért.
Születésem napján csillagok
hullnak, folyton erkélyen állnék
kint, és nézném, merre illanok
el, jaj, hát ez is mind az enyém,
a közeli diszkó torz hangja
sem zavar, zaj, zeneköltemény.
Vibráló lézerfény takarja.
Elveszett út, ahol még járok
kopott forgókkal, fájdalmasan,
az ismerősök, mint képmások
köszönnek, térdemnek lángja van,
ásott gödrök, csikkek, fűzfaág
városszéli hepehupa járdán,
öreg nénin kopott kardigán
beszélget nyolcas buszra várván.
Gyakran a telefonom csörren,
vegyél ezt-azt, menj ide-oda,
hallgatom, mint halk víz a ködben
hallgat, néki is szíve-joga,
beszélgetek a madarakkal,
ki lát, úgy gondolja, ez bolond,
én meg azt, hogy még tegnap van
minden nap, itt senki nem szorong.
Mélyre nézve magamat látom,
kút alján ég fekete mása,
száradó lét öreg padláson,
ölni tudnék, kötélre vágyva,
befulladni öröm vízébe,
megtalálni, mi soha nincs meg.
A sütemény diós ízében
számban tartva mostoha istent,
szeretni, ahogy nem szerettem
még az élőket s a holtakat,
mosolyogva egy képkeretben,
hol az emlékezés szomja vagy,
s nem égbe menni fehér falon,
nékem ez nem elrendeltetett,
örülni annak, mi szép nagyon:
ember, múló ember lehetek.
Van nyugdíjam, szelet kenyerem,
gyerek, akit támogathatok,
száraz párnám, nem izzad fejem
éjjel, álmomban ébren vagyok,
áfám, közel harminc százalék,
italba szennyvíz-alapdíjam,
nem tudhatom, mi van hátra még,
ürítsek, vagy magamba szívjam,
könyvek a polcon, barnállanak,
újakra ma sajnos nem telik,
hajlott hát, mit nem láthat a vak
sötét, a Holdam is elveszik.
A spájz mélyén tavalyi lekvár
tetejében barna-édes bőr,
feleségem, fekete szempár
csillogása, a szerelmes csönd.
Szekrényemben az a sok limlom,
mának, holnapnak felesleges,
utazótáska, ami kint volt
nyugaton, mikor már lehetett,
nejlonban ing, sárguló, kicsi
vállban, derékban, inkább hason,
néhány elveszett jegyzet, mit írt
régi énem, el nem olvasom.
Nézek tévét, lezárja szemem
semmiért illetlen hű de jó
hazugság, mintha tökrészegen
káromkodna züllött hülye szó.
Verseim, amiken elnyúlok
lágyan, lány a férfipázsiton,
lassan, finom prózában múlok
el, ha haltam, mindet átírom
és porból por lesz apró betűm
a mélyben, de itt a föld felett
őrjöng valahol bennem e tűz,
amely ölelt, majd elégetett.
Néha megállok, hisz az könnyű.
Elindulnom már nincsen hova.
Dörgőn, rongyos viharként pörgünk
és csapunk le, isten ostora:
egymásért, vagy egy másik másért.
Születésem napján csillagok
hullnak, folyton erkélyen állnék
kint, és nézném, merre illanok
el, jaj, hát ez is mind az enyém,
a közeli diszkó torz hangja
sem zavar, zaj, zeneköltemény.
Vibráló lézerfény takarja.
Elveszett út, ahol még járok
kopott forgókkal, fájdalmasan,
az ismerősök, mint képmások
köszönnek, térdemnek lángja van,
ásott gödrök, csikkek, fűzfaág
városszéli hepehupa járdán,
öreg nénin kopott kardigán
beszélget nyolcas buszra várván.
Gyakran a telefonom csörren,
vegyél ezt-azt, menj ide-oda,
hallgatom, mint halk víz a ködben
hallgat, néki is szíve-joga,
beszélgetek a madarakkal,
ki lát, úgy gondolja, ez bolond,
én meg azt, hogy még tegnap van
minden nap, itt senki nem szorong.
Mélyre nézve magamat látom,
kút alján ég fekete mása,
száradó lét öreg padláson,
ölni tudnék, kötélre vágyva,
befulladni öröm vízébe,
megtalálni, mi soha nincs meg.
A sütemény diós ízében
számban tartva mostoha istent,
szeretni, ahogy nem szerettem
még az élőket s a holtakat,
mosolyogva egy képkeretben,
hol az emlékezés szomja vagy,
s nem égbe menni fehér falon,
nékem ez nem elrendeltetett,
örülni annak, mi szép nagyon:
ember, múló ember lehetek.