94 évvel ezelőtt megtörték hazánk területi integritását, ezeréves fejlődését, de ekkor még nem tudták a magyarság gerincét megroppantani. Felálltunk belőle. Az első világháború borzalmait, veszteségeit átélő, elszenvedő generációk képesek voltak az új, minden eddiginél nehezebb körülmények között nem csak helyt állni, hanem új utak keresésével egy szebb jövőt keresve építkezni is. Gyúnyhatáron innen, s túl.

Amikor Trianonra emlékezünk, emlékezzünk rájuk is. Azokra, akiket az oláh csendőr puskatussal ütött vagy lopott meg, azokra, akiknek földjére a betelepített cseh tette rá a kezét, azokra, akik napi félelemben éltek a szerb önkény alatt. Azokra, akik hosszú évekig, évtizedekig nyomorogtak a pályaudvarok szélén félreállított vagonokban, a nyomorgó magyar parasztra, munkásra, és azokra, akik minden óriási nehézség közepette újjáépítették a Magyar Királyságot a vörös tombolás után. Gróf Teleki Pálokra, Gróf Klebelsberg Kunókra, Hóman Bálintokra, Horthy Miklósra és a sok-sok ismert és kevésbé ismert személyre, akik helytállásukkal megmentették számunkra mindazt, ami erejükből tellett. Nem csekélység ez.

Persze jól tudjuk, a magyarság szellemének, tartásának megtörése '45 után pár évtized alatt végbement. Ez a belső Trianon van olyan súlyos, mint 1920, hiszen kínkeservesen nehéz újra felépíteni magunkat, hogy a lakosságból újból nemzet legyen. Elég csak 2004. decemberére gondolnunk, mennyire alapos munkát végeztek a nemzetrombolók.

Trianon számunkra gyásznap, az is marad mindaddig, amíg... És ezt a mondatot nem fejezzük be.

A magyar lelkében sosem békélhet meg a békediktátummal, mert azzal szívében ismeri el az utódállamok jogát az elrabolt területekre. Nem szabad hagyni, hogy a román, szlovák, vagy szerb békésen hátradőlhessen, mindig és mindenhol érezniük kell, nem mondunk le soha a sajátunkról, még ha tudja is, jelenleg sem erőnk, sem lehetőségünk nincs ezen változtatni. Nem mondhatunk le, mert azzal a határokon túl élő testvéreinkről mondunk le, ezzel együtt pedig kitesszük őket a koncot féltve őrző utódállamok kicsinyes sovinizmusának.

Pár éve keserűen kellett tudomásul vennünk, a Fidesz még a gyászunkat is igyekezett ellopni. Adott egy magát nemzetinek mondó bizniszpárt, amely buherált nekünk egy kamuünnepet, nyakonöntötte némi piros-fehér-zöld mázzal, elnevezte "Nemzeti Összetartozás Napjának", majd elégedetten hátradőlt.

Persze hiba lett volna többet várni az ifjú zsúrfiúk és a már nem is annyira ifjú lobbisták gyülekezetétől, de a gyásznapunk ellopása még Fidesz-mércével mérve is az egyik legaljasabb, legvisszataszítóbb húzásuk volt. Pártcélokra felhasznált bulivá süllyesztették nemzeti tragédiánkat, hogy egy kellően elegáns helyen elfogyasztott koktél mellett elmondhassák: nemzetiek vagyunk, nekünk fontos Trianon.

Pedig egyszerű ez: ha gyermekünk születik, házasodunk, akkor ünneplünk. Ha meghal a testvérünk, barátunk: akkor gyászolunk.

Ők ünnepelnek, mi emlékezünk és gyászolunk. Ez a különbség.

Forrás: alfahir.hu