A balkáni államok és Bizánc bekebelezése után a török külpolitika következő célpontja hazánk lett. II. Mohamed szultán elképzelése szerint 1456-ban a déli végvári védelem stratégiai fontosságú pontját, „Magyarország kulcsát”, Nándorfehérvárt kellett volna a szultáni hadaknak elfoglalniuk.
Egyetlen külföldi segítségként III. Callixtus pápa Magyarországra küldte diplomatáját, Carvajal bíborost, valamint a lobogó lelkesedésű ferences rendi szerzetest, Kapisztrán Jánost, abból a célból, hogy a honvédelemhez kereszteseket toborozzon.
1456 tavaszán a szultán óriási hadi gépezettel megindította Magyarország elleni hadjáratát mintegy 70 ezer harcos kíséretében.
A várvédelem Hunyadira és sógorára, Szilágyi Mihályra várt. Katonai segítséget mindössze a lelkes , Kapisztrán által toborzott, mintegy 25-30 ezer főnyi keresztes had jelentett.
A szultáni had még a Balkánon vonult, a magyarok pedig készültek a vele történő összecsapásra, amikor 1456. június közepén III. Callixtus pápa kiadott egy bullát, amelyben arra kéri az egyetemes keresztény gyülekezetet, hogy minden nap imádkozzanak azért, hogy Isten fordítsa el a török veszedelmet az európai kereszténység feje felől, adjon győzelmet a magyarok fegyvereinek, s ennek jeleként délben minden keresztény templom harangjai konduljanak meg.
Ennélfogva tehát nem igaz az az állítás és közhiedelem, miszerint a pápa a nándorfehérvári győzelem emlékére rendelte el a déli harangszót, viszont kétségtelenül megállja a helyét az a kijelentés, hogy az 1456-os diadal emlékére szólnak délben a harangok.
Miután a török had és a flotta hermetikusan körülzárta a várat, 1456. július 4-én megkezdődött az ostrom. Tíznapos kemény küzdelem után, július 14-én Hunyadi megsemmisítette a dunai török flottát, így a hajózár megszűntével bejutott a várba, s az ostromlottaknak erősítést vitt, illetve bátorító szavakban részesítette őket. Az ostrom legválságosabb napja július 21-én érkezett el. A vár ekkorra már a törökök kitartó ágyúzásától romhalmazzá vált, Hunyadi szavai szerint „már inkább mező volt, semmint erősség”. II. Mohamed ezen a napon elrendelte az általános rohamot az egész török sereg számára.
Napnyugtakor a török tábor megindult a vár felé. A küzdelem reggelig tartott. A törökök háromszor indítottak rohamot a vár ellen, s ennek során a város, illetve az alsó vár a birtokukba került, s már az a veszély fenyegette a védőket, hogy az oszmán hódítók a belső várat is elfoglalják. Végül azonban mind a háromszor meg kellett hátrálniuk, a várba nem jutottak be. A szultán elveszítette gyalogsága színe-javát. A siker a várvédők hősiességének – közülük is kiemelkedik az ellenséges zászló kitűzését élete árán megakadályozó Dugovics Titusz tette – a népfelkelő keresztesek elszánt küzdelmének és nem utolsósorban Hunyadi személyes példamutatásának, irányító, szervező tevékenységének köszönhető. Másnap, július 22-én zajlott le a döntő ütközet. A Kapisztrán vezette keresztesek Hunyadi tiltó parancsa ellenére kitörtek a várból és a Száva szigetéről, s a török ágyúállások ellen indultak. Ekkor már – a kereszteseket mentendő – Hunyadi is kénytelen volt beavatkozni. Tehát seregével kitört a várból, és elfoglalta az ellenséges ágyúállásokat, majd ezt követően saját fegyvereikkel vonta tűz alá a törököket. A szultáni hadsereg olyan súlyos veszteségeket szenvedett, hogy II. Mohamed kénytelen volt menekülésszerűen visszavonulni. A szultáni hadat a teljes katasztrófától a Száva partját őrző 6 ezer szpáhi bevetése mentette meg csupán. Mindenesetre a világhódító II. Mohamed még így is egyenesen Szófiáig futott szégyenszemre. Az egész török tábor, az ágyúparkkal és más hadifelszerelésekkel Hunyadi, illetve a keresztesek zsákmánya lett. Az ostrom során elesett mintegy 10 ezer oszmán harcos, majd a menekülés során szintén ugyanennyien vesztek el. Ez 30 százalékos veszteséget jelent. A 15. század legkiválóbb magyar krónikása, Thuróczy János így foglalta össze az 1456-os, világraszóló győzelem lényegét: II. Mohamedet, „ki maga akart uralkodni az egész földkerekségen, paraszti kéz verte le, járatosabb a kapa, mint a fegyver forgatásában. (…) S ki sok kürt, harcidob mellett nagy vigassággal jött, búsan, éj csendjében rútul futamodott meg”.

Egész Európa ünnepelt és megkönnyebbült Hunyadi győzelmének hallatán.

A nándorfehérvári diadalra méltán lehetünk büszkék ma is. Az akkor élt hősök hazájuk védelmén túl az egész nyugati kereszténységet védték, akár életük feláldozásával, vagyis méltóképpen feleltek a kor nagy kihívására. A gyáva, korcs utódok – Kölcsey szavait idézve – nemzedékéről ez aligha mondható el. Ma, egy dekadens korban, sajnos ott tartunk, hogy a férfias mentalitás, a harci erény, a virtus teljesen kiveszni látszik a nyugati társadalmakból. Helyét a gyávaság, a lapítás, az elvtelen megalkuvás vette át. Költői a kérdés: vajon Hunyadiék dicső nemzedéke – ha valamilyen megmagyarázhatatlan csoda folytán abban a korban egyáltalán hatalomra kerülhettek volna – vajon meddig tűrte volna el a ma regnáló, nemzetvesztő, férfiatlan, feminin jellegű diktatúra marionettfiguráinak tobzódását Magyarországon?

Lipusz Zsolt írásából.