Egy hársfát hordozok régóta magamban.
Magasat, lombosat, ott az udvaromban.
Mindig bólogat, ha reája nézek:
szeme van, fénye van zöld levelének.

Félszázada már, hogy ültette nagyapám,
bár árnyékában Ő nem is volt talán.

Az öreg hársfát, azóta hordom én,
Túl az életem második felén:
Tavasszal illatos tea-virágzásban,
Ősszel meg sárga, szélvert levelekkel
Télen meg jeges, zúzmarás szemekkel;-

Egy hársfát hordozok régóta magamban:
Nagyapám fáját lelki udvaromban,
Ha körbekeríti ösztön fénycsóvája,
Fekete éj, vagy búvó hold világa:
Madárfüttyre ébredt nyári nemzedékem,
Hancúrozva játszik fél-öles ölében;
Hársfalevelekkel sűrűn betakarva,
Évgyűrűkkel törzse még inkább kirakva,-

Egy hársfát hordozok régóta magamban:
Magasat, lombosat, ott az udvaromban,
Viharvert gallyai, a összeverődnek,
Álmaimban ekkor ablakomba lépnek:-
Gyermekkoromról mesélnek, mesélnek,
Mint öregapó, szende gyermekének.

Emlékfa ez, a zöldet látó hársfa:
Házam, kertem kedve szép lakában.
Múló napjaim forgandó világán:
Bokréta fejemen, s Mezőkovácsházán.