Szovjetunió

A T–34 („три́дцатьчетвёрка”) szovjet közepes harckocsi, melyet elsősorban a második világháború idején, 1941 és 1945 között vetettek be. A precíziósan kidolgozott német harckocsikkal szemben viszonylagos egyszerű legyárthatósága és kezelhetősége, valamint a nagy számbeli fölény voltak fő előnyei. Emellett volt néhány előnyös műszaki tulajdonsága is.

A tank sorozatgyártása a tervek szerint 1940 júniusában indult volna meg, és Harkovban 500, Sztálingrádban pedig 100 T–34-est gyártottak volna az év végéig. Kulik marsall intrikái miatt azonban a tervezett 600 példányból csupán 115-öt sikerült legyártani 1940 decemberéig. 1941-ben összesen 2800 T–34-es gyártását tervezték, melyből 1800 Harkovban, 1000 pedig Sztálingrádban készült volna. A gyártás egyszerűsítése érdekében Vlagyimir Nyicenko egy 52 mm páncélvastagságú öntött tornyot tervezett a harckocsihoz, a hegesztett torony kiváltására. 1941 tavaszán korlátozott számú példányt már ezzel az öntött toronnyal szereltek fel. Az 1941. június 22-i német támadásig 1225 db T–34-est sikerült legyártani, melyből 967 került ki a csapatokhoz az invázió kezdetéig.

A T–34 egyszerűen és olcsón gyártható típus volt. A T–34 csak közvetlen közelről tudta kilőni a német Panzerkampfwagen VI-ot, a német technikai fölényt ellensúlyozta az orosz harckocsik mennyisége. A német páncélosok (Tiger és a Panther) felülmúlták páncélvédettség és tűzerő szempontjából.

Az orosz mérnökök 1943-ban a homlokpáncélzat vastagságát 110 mm-re növelték, és egy eredetileg légvédelmi ágyúnak készült 85 mm-es űrméretű L/51,5-es harckocsiágyút szereltek bele, amelynek páncéltörő képessége 914 méterről 30°-os becsapódási szög esetén is elérte a 95 millimétert. A szovjet mérnökök szerint ez elegendő volt a Tigrisek ellen, amelyeknek ugyan 110 mm-es homlokpáncéljuk volt, de azok függőlegesen álltak, így a becsapódási szög általában nem nagyon tért el a 90°-tól.

1940 és 1944 között, több mint 35 000 T–34/76 típusú harckocsit gyártottak le. Két fő változata a T–34/76 és a T–34/85 volt. Előbbi 76,2 mm-es, utóbbi 85 mm-es löveggel rendelkezett. A háború után a Szovjetunió leállította sorozatgyártását, és a T–44-es illetve T–54-es típusokkal váltotta fel. Lengyelországban és Csehszlovákiában viszont még számos T–34/85-öst gyártottak az 1950-es években. Ezek egy része számos hidegháborús konfliktusnak résztvevője lett.

A SZU–85 (oroszul: Самоходная установка / Szamohodnaja Usztanovka) egy második világháborúban hadrendbe állított szovjet páncélvadász, melyet a Tigris I és Párduc harckocsik ellensúlyozására fejlesztettek ki. A 85-ös szám a típus lövegének űrméretére utal.

A második világháború elején a KV-1 és T-34-es típusok elegendő tűzerőt képviseltek a német harckocsikkal szemben, ám a háború későbbi szakaszában megjelenő Tigris I és Párduc harckocsik ellen hatástalannak bizonyultak. A legelterjedtebb 76,2 mm-es szovjet páncéltörő ágyúk csak közvetlen közelről voltak képesek átlőni az új német közepes és nehéz harckocsik páncélzatát. A speciális teszteken bebizonyosodott hogy a Tigris I-es harckocsi páncélzatának áttörésére a 85 mm-es légvédelmi és a 122 mm-es tüzérségi ágyú a legalkalmasabb. A próbák tanulságai alapján a Petrov tervezőirodát és a CAKB-t bízták meg hogy fejlesszen ki egy 85 mm-es löveggel felszerelt páncélvadászt, a SZU-122-es önjáró tarack alvázának felhasználásával.

1943. május 5-én a Petrov tervező iroda megkezdte a munkálatokat, hogy a SZU–122-es önjáró löveget átfegyverezhessék a 85 mm-es légvédelmi ágyúval. Ezzel egyidőben a CAKB a SZU 122-es önjáró tarack, valamint az S-18-as páncéltörő löveg egyesítésén dolgozott. A tökéletesített bölcsővel és lövegpajzzsal ellátott S-18-as ágyút Uralmaszavodba szállították. A kísérletek végül kudarcot mondtak, mivel a SZU–122-es eredeti felépítménye nem volt elég tágas az S-18-as löveg elhelyezéséhez. A felépítmény újratervezésétől az idő szűkössége és a költségek miatt elálltak és két további változatot hoztak létre.

Az első típus SZU-85-I - a SZU-122-es hagyományos felépítményével készült, de új bölcsővel és lövegpajzsal látták el. A védő géppuskát a korlátozott szabad hely miatt elhagyták. A SZU-85-IV változat szintén a SZU-122-esen alapult de a páncéltest elejét módosították. Mindkét változatot a 85 mm-es S-18-as ágyúval szerelték fel. A D-5S löveg a próbák során jobb ballisztikai tulajdonságot mutatott és megbízhatóbb volt mint az S-18-as, ezért a teszteket végül a Petrov tervező iroda által kifejlesztett SZU-85-II típusjelzésű páncélvadász nyerte.

A 85 mm-es D-5S típusú löveghez összesen 48 db lőszert málháztak és további 1500 db lőszer állt rendelkezésre a személyzet által használt géppisztolyokhoz. A 85 mm-es ágyú 1000 m-es távolságból képes volt átütni 86 mm vastag, 30 fokos dőlésű, homogén hengerelt acélpáncélt. Ez elegendőnek bizonyult a Panzer IV-es és Tigris I-es harckocsik lekűzdéséhez.

A KV–1 (KV – Kliment Vorosilov) szovjet nehézharckocsi a második világháború időszakából. 1940 márciusa és 1942 augusztusa között gyártották. A KV–2 megjelenéséig a típusjelben nem volt sorszám, csak a KV típusjelet használták. A szovjet–finn téli háborúban és a második világháborúban alkalmazta a Vörös Hadsereg.

A Vörös Hadsereg már az 1930-as évek elején csapatszolgálatba kívánt állítani egy korszerű nehézpáncélost, de az ez időben zajló áttörő harckocsik programja csúfos kudarcba fulladt. Az öt toronnyal felszerelt T–35, és a három toronnyal ellátott T–28 harckocsik nem tudták teljesíteni a korszerű hadászati elvárásokat, így kénytelenek voltak félredobni a több toronnyal felszerelt, nehéz és lassú "cammogó erődök" koncepcióját, és újjá kellett tervezniük ezt a fegyvernemet. Ezért T-34-es közepes harckocsi tervezésével párhuzamosan megkezdték a KV típusjelű (KV=Kliment Vorosilov) nehézharckocsi-sorozat kifejlesztését is. A Szovjetunió megtámadásakor még kevés példány állt hadrendben, a gyártás csúcspontja már a háború idejére esik. 1943 után fokozatosan a KV–85-ös modell váltotta fel.

A T-34-eshez hasonlóan ezt a modellt is egy toronnyal látták el, a teste pedig vastag, döntött lemezekből készült. A 90 mm-es homloklemezt, a tornyot és a lánctalp feletti oldalt a németek a Barbarossa hadművelet idején saját harckocsijaik lövegeivel nem tudták átütni, ezért a KV–1-es azon kevés szovjet eszközök közé tartozik, amelyek sikerrel vették fel a harcot a német páncélosokkal. A KV–1-est csak a zuhanóbombázók és a FlaK 36-os légvédelmi löveg [1] volt képes leküzdeni. A helyzeten kissé változtatott, amikor a frissen rendszerbe állított PaK 40-es, 7,5 cm-es vontatott löveg 1941. novemberében megérkezett a keleti frontra.

A KV–1 1941 folyamán egyre erősebben páncélozott, ezért egyre nehezebb lett. 1942-re már nem tudták a T–34-esekkel együtt bevetni, mert a mozgékonysága jóval alulmaradt a kívánatosnál. Ezért a gyártás utolsó fázisában könnyítettek rajta, vékonyabb páncélzattal szerelték fel. Ezeket KV–1SZ néven alkalmazták. Az SZ rövidítés az orosz szkorosztnoj (= gyors) szóra utal. A KV–2-es harckocsi gyakorlatilag változatnak tekinthető, mert csak a torony és a főfegyverzet lett más benne. A KV–2 azonban magas építése és a torony magas, függőleges oldalfalai miatt sokkal sebezhetőbb volt.

A ISZ–2 (oroszul: ИС – Иосиф Сталин /Ioszif Sztálin) harckocsi az 1943 végén elkészült ISZ–1 harckocsik továbbfejlesztett változata, a második világháború egyik legerősebb szovjet nehézpáncélosa volt. 1944-ben mutatták be a szovjet hadvezetésnek. A kurszki csata egyértelműen bebizonyította, hogy a szovjet páncélosok tűzerő és páncélzat terén is egyaránt hátrányba kerültek a német páncélosok következő generációját képviselő Panzer V Párduc és a Panzer VI Tigris harckocsikkal szemben. Felmerült tehát az igény egy nagyobb tűzerővel rendelkező szovjet nehéz páncélos megépítésére, amely sikerrel veheti fel a versenyt az újabb német közepes és nehéz harckocsikkal. A német fenyegetés miatt a fejlesztési munkálatokat és a teszteket a lehető legrövidebb időn belül el kellett végezni, ezért a szovjet mérnökök a ISZ–1-es harckocsi továbbfejlesztése mellett döntöttek.

AZ ISZ–1-es harckocsikat kezdetben D-5T jelű 85 mm-es löveggel szerelték fel, ám ez a fegyver nem volt igazán hatékony az erősebb páncélzattal ellátott német harckocsikkal szemben. A nagyobb rombolóerő elérése végett erősebb páncéltörő lövegre volt szükség. Zsozef Jakovlevics Kotyin tervezőmérnök azzal a javaslattal állt elő hogy a ISZ–1 harckocsikat fegyverezzék át a nagyobb kaliberű M1931-es mintájú 122 mm-es lövegre, mivel a kurszki csatában ez bizonyult a leghatékonyabb páncéltörő fegyvernek a Tigris I-es harckocsik ellen. A 9-es számú gyár mérnökei hasonló következtetésre jutottak, ezért hozzáláttak a D-2-es páncéltörő ágyú megtervezéséhez.

Az ISZ–2-es lövegét kezdetben T alakú csőszájfékkel látták el, ami a Moszkvai katonai tesztek során felrobbant és kis híján megölte Vorosilov marsallt. A baleset után a csőszájfék áttervezése mellett döntöttek, amelyet két kamrás kivitelűre cseréltek. Ez kísértetiesen hasonlított a németek 8,8 cm-es lövegéhez használt változathoz. Végül 1944 elejétől a TsAKB által áttervezett csőszájféket rendszeresítették. A harckocsi másodlagos fegyverzetét 3 darab 7,62 mm-es DP golyószóró és egy 12,7 mm-es DSK nehéz géppuska alkotta. A DP-k közül egy a homlokpáncélba, egy a lövegcsővel párhuzamosítva, egy pedig a torony hátsó részében volt beépítve, míg a DSK-t a parancsnoki kupola tetejére szerelték – ezt elsősorban légvédelmi feladatokra szánták, de jó szolgálatot tett a gyalogság és a páncélozatlan járművek ellen is.

Az ISZ–2-esket 1944 elejétől kezdve gárda-nehézharckocsiezredekbe osztották be. Minden egyes nehézharckocsi-ezredhez 21 szovjet nehéz páncélos tartozott. A típus első bevetésére a Korszun-Sevcsenkovszkij csatában került sor, ahol a 11. önálló gárda-nehézharckocsidandár nehéz páncélosai is kivették a részüket a harcból. A 20 napos küzdelem mérlege a 72. önálló gárda-harckocsiezred részéről mindössze 8 db elveszített ISZ–2-es nehéz harckocsi 41 megsemmisített német páncélos – főként Stug III-as rohamlöveg – ellenében. Az ISZ–2-esek egyik legjelentősebb összecsapására 1944 augusztusában a sandomierzi hídfő közelében került sor. Ez volt az első eset, hogy a típus szembe került a hírhedt Tigris II-es nehéz harckocsival. A harc 71. önálló nehézharckocsiezred 11 ISZ–2-ese és a német 501. nehézharckocsi-osztály 14 Tigris II-ese között zajlott le. A szovjetek 600 m-es távolságból a támadó Királytigrisek közül négyet kilőttek, további hetet pedig megrongáltak. Ez igen jó eredménynek számított, habár a későbbi elemzések kimutatták, hogy az ISZ–2 páncélzata 1000 m-es tűzharcon belül igen csak sebezhető az öntési hibák miatt.