CH.03.
North
A fal csak néhány
centiméterre van az arcomtól. Érzem a belőle áradó hideget, és látom a tégla
apró kis szemcséit. Fáj az egész bal arcom, mindjárt zsibbadni is fog... vér
ízét érzem a nyelvemen. Mindjárt hányok is... fáj a gyomrom, pedig oda nem is
kaptam... Émelygek... lüktet a koponyám. Basszus, ennyire nem is volt nagy az az
ütés!
Elfordulok a faltól,
marha unalmas, nincs értelme sokáig bámulnom... Hopsz, vérzik az orrom is.
Érzem, ahogy végigfolyik a vér az államon. Lehet, hogy tényleg nagyot kaptam.
Mindegy, már úgysem érzem... Most én voltam nagyon hülye, vagy te nagyon ideges?
Vigyorognom kell, ahogy rád nézek. Letörlöm a vért az arcomról. Hah, most vajon,
hogy festhetek?
- Most mi van? -
kérdezem. Tök mindegy, úgyis mindig így reagálsz, tudom a választ. Kicsit
elborult az agyam, tudom.
- Vannak határok,
kölyök. - felelsz. Ráncolod a homlokod, ahogy szoktad, és keresztbe fonod a
karjaid a mellkasod előtt. Ez annyira tipikus... annyira... te.
- Nem vagyok kölyök. -
folyton ismétlem magam, de nem hallgatsz rám. Egyszer sem hívtál még a
nevemen... Haha... név... ugyan, honnan is tudhatnád, hogy hívnak engem? Sose
mondtam, és nem is fogom. De a kölyök akkor is zavar. Akkor inkább a North...
Hogy a jó büdös életbe jutott azoknak a majmoknak eszükbe egy ilyen idétlen
név?! Mindegy... eltérek a tárgytól. - Nem csináltam semmit. - folytatom.
Felvonod a szemöldököd. - Semmi újat. Vagy furát. - teszem hozzá.
- Mármint mihez
képest? Magadhoz? - gúnyolódsz.
Annyira idegesít.
Dühít. Meg akarlak ütni. Széttépni ezernyi apró darabra. Az izmaim megfeszülnek,
szinte érzem, ahogy megremeg bennem a düh. De te is tudod, hogy sosem tenném
meg. Jó, volt már, hogy megütöttelek. És most is nagyon közel állsz hozzá...
megindulok feléd, de a kezem nem lendül ütésre. Megragadom a
kabátod.
- Muszáj minden egyes
alkalommal felhúznod előtte? - morgom. Csak szólj vissza valami gúnyosat, és
esküszöm, megharaplak. Most úgyis elég közel van az arcod.
- Neked kalcium kell,
túl könnyen leszel ideges... - jegyzed meg, és vigyorogsz...
-
Megütöttél.
- Túl messzire mentél.
Kölyök.
Kész, ennyi.
Most majd te fogod
törölgetni a vért az arcodról...
Akármit is teszek,
idegesítesz. De szükségem van rád. Nem értem ezt, ha a közeledbe megyek,
dühítesz, mégis, csak te tudsz megnyugtatni. Gyűlölöm ezt az érzést.
Pár perc múlva már
megint pár milliméterről bámulhatom a hideg téglafalat. Belevájom a körmöm,
szinte már fáj. Érzem a tested melegét a hátamon. Olyan, mintha lázas
lennék.
Lehunyom a szemem, el
akarok tűnni. És ehhez te kellesz. Eltűnni ebből a gyűlölt világból. Csak egy
kis időre, kiszakadni innen, és elfelejteni mindent. Nem érezni semmit. Nem
tudni semmiről. Csak egy kicsit...
|Sayen|
Már megint. Újra és
újra, ugyanabba a hibába esem. Nem hiszem el, hogy képes vagyok rá. Ez a te
hibád, te vagy az okozója, és én mégsem tudom azt mondani, hogy nem. Fenébe.
Hiszen mindig te kezded, és éppen ez a baj. Hogy te vagy az. Nem értem magam,
hiszen majdnem kétszer olyan idős vagyok mint te, és mégis, folyton belerángatsz
ebbe...
Tudom miért, és talán
ez az oka annak, miért vagyok olyan hülye, hogy hagyom, hagy történjenek
maguktól a dolgok.
Csak egyszer
hallgatnál rám...
Egy makacs kölyök
vagy, aki folyton a saját feje után megy, és soha senkire nem hallgatsz. Rám
pedig pláne nem. Semmivel sem tudnálak rávenni igaz? „Csak azért is” alapon az
ellenkezőjét teszed mindig annak, amit mondok... Menj csak a magad feje után, de ne várd,
hogy mindig ott legyek, és kirángassalak a szarból...
A fenébe, hiszen úgyis
tudom, hogy mindig ott leszek... Feleslegesen ígérgetem ezt mindig... És ez nem
a mostani, kezelhetetlen természetednek köszönheted.
Azt hiszem, ez inkább
sajnálat.
Mert én még tudom,
milyen voltál azelőtt.
Sosem mondanám meg. Te
sem örülnél, ha tudnád, emlékszem. És nem csak rád, mindenre, ami ott történt velünk. Még mielőtt meg ne
szöktünk volna.
Valójában, mindaz, ami
belőled igazán megmaradt, az egy dacos, és harcias kölyök, meleg barna
szempárral... Nem ezekkel a rémes, hideg zöld szemekkel, mint amilyenek az
enyém, vagy a többieké... És arra is emlékszem, mikor elveszetted őket. Mikor
ezekkel a szemekkel tértél magadhoz, ott a cellában...
Azt hiszem, akkor
vesztetted el igazán magad...
Nem szeretek az
emlékekbe temetkezni, de mégsem tudom most kizárni őket. Itt van előttem, a
cella, az orvosok, mindenki, aki ott volt, mindenkinek emlékszem az arcára. Már
napok óta ott voltam, de nem értettem semmit a dologból. A házamból hurcoltak
el. A mellettem lévő cellában, az egyik alany azt mesélte, hogy mik történtek
itt eddig. Ő már hónapok óta ott volt. Akkor hoztak téged. Minden elcsendesült,
ahogy beléptek azok.
Téged behoztak, a
szomszédomat pedig elvitték... ő soha
nem jött vissza. Velem szembe kerültél. Meglepődtem, nem gondoltam volna,
hogy gyerekeket is képesek elrabolni...
De nem kellett érted
aggódni. Te voltál az, aki a leginkább szabadulni próbált. Még most is a
fülemben cseng a kiabálásod... És még most is ott a fejemben a kép, mikor
láttalak benyugtatózva, a cella padlóján feküdni, akár egy egész napon
át...
És ezek a dolgok...
ott valahogy mindennaposak voltak. Ha valakit nem hoztak vissza egy pár órán
belül, akkor tudtuk, soha többé nem látjuk...
Mi voltunk a szerencsések, mi? Túléltük. De hányszor kívántuk volna inkább a halált...