Ch.02.
|North|
- Kopj le! - morgom RuRunak,
mikor odamászik elém.
- Ez egy szabad ország. -vág
vissza, és leül a kanapé karfájára. Kinyújtja rám a nyelvét.
Vicces...
- Ha az lenne, nem vittek volna el
minket... Mert akkor szabadon
elmehettünk volna... - gúnyolódom. Vágok egy grimaszt. A kiskölykök mindig
is idegesítettek. A lábammal próbálom eltolni, erre fogja magát, feláll,
odasétál elém, és leveti magát, egyenesen a térdemre. Azt hiszem, eltört...
- Valamit nagyon elronthattak
benned... -közli, és a babáját a képembe tolja.
- Cseszd meg...! - idegesít. Kedvem
lenne megfolyatni. Direkt csinálja. - Tűnj innen! -már ordítok.
Remek.
Persze, hogy ilyenkor jön meg az
óvó néni...
- Ne beszélj így előtte, még
gyerek. - jelenti ki Mora.
- Basszus! Nem tudom, hány embert
nyírt már ki, és te ezért aggódsz?! Azt hiszed, lelki törést okoz ez neki, vagy
mi?!
Lelököm magamról a kis taknyost, és
elviharzom. Mindig ilyenkor találnak meg. Csak egyszer hagynának békén, mikor
szeretném. Francba... francba...francba...
- Francba! -mondom ki hangosan is,
amire gondoltam, mikor átérek a másik helyiségbe. Általában nem használja senki,
mivel ez a romosabb része ennek a lepukkant raktárnak, de most nincs szerencsém.
- Te aztán mindig tudod, hol
legyél... -morgom annak, akinek iménti "köszönésemet- szántam. De te erre
egyszerűen csak elvigyorodsz.
- Ismét az egyik drámai kirohanásod
tartod? -vonod fel a szemöldököd. - Most mégis mi idegesített fel? Az, hogy
kék az ég és zöld a fű? - gúnyolódj csak...
Utálom ezt az érzést. Hogy egyre
idegesebb leszek, ha csak a közeledbe megyek, mert te mindig olyanokat teszel,
vagy mondasz, amivel eléred, hogy legszívesebben rajtad élezném meg a késeimet.
Persze, ezt nem tehetném meg. Erősebb is vagy nálam, és nekem meg van egy fura
„agybetegségem” ami visszatart. Tulajdonképpen mindened idegesít. De valamilyen
furcsa, sajátos módon, nem úgy, mint a többiek. Azt gyűlölöm, ha ők nem hagynak
békén. Az is zavar, ha hozzám szólnak. De te nem. Te más vagy. Valahogy...
Most is...
Te az egyik, itt felejtett dobozon
ülsz. Hátad a falnak veted. Engem figyelsz. Ez vicces. Odasétálok hozzád,
felmászom a dobozra, és letelepedek. Jóformán az öledbe ülök.
Te erre egyszerűen csak felvonod a
szemöldököd.
Annyira... irritálsz...
|Sayen|
Látom én, hogy mérges vagy.
Idejössz, és leülsz a combomra, velem szembe. Mint egy durcás kisgyerek. Még az
arcod is egészen olyan. Hiszen
szinte gyerek vagy még... Te megteheted.
- Nos? - kérdezem - Mi volt az az
igazán drámai esemény?
- Felidegesítettek... -
elhallgatsz. Körbekémlelsz a helyiségben, mintha azt várnád valaki kihallgat.
Senki előtt nem panaszkodnál. Nem lennél gyenge. - RuRu volt. -mondod, és
tényleg... valahogy annyira gyereknek tűnsz.
- Mégis mit tett? -kérdezem, de nem
bírom ki mosolygás nélkül. Ez csak egy mondvacsinált indok. Ugyan már, tudom én,
hogy nem is idegesített annyira. Legalábbis nem ő. Ő csak a bűnbak volt.
- Rám mászott. Nem hagyott bákén,
hiába mondtam neki.
- Akkor nagyjából azt csinálta,
amit te most... -jegyzem meg, mire kapok egy grimaszt.
- Olvasni akartam.
- Így már máris más szemszögből
látom a dolgokat. -jegyzem meg. Erre te csak morransz egyet, és az ölembe ejted
a könyvet.
Egészen kicsi, kopott, vörös kötésű
zsebkönyv. A lapjai már megsárgultak. A borító is töredezett. A cím aranyozott
betűi az előlapon és a gerincen is olvashatatlanná fakultak. Ismerem, eleget
láttam már nálad. Tudom, hogy már legalább tucatszor olvastad, a címéről mégis,
fogalmam sincs.
Felemelem a kötetet. A szemedet
rajta tartod. Tudom, hogy fontos neked. Talán, az egyetlen kincsed. Az egyetlen
fontos dolog számodra.
Kinyitom végre, és a címoldalon
kissé kopottan, de jól olvasható a cím: Faust.
Felnézek, hogy lássam az arcod, de
kerülöd a tekintetem.
- Miért pont a Faust? -kérdezem.
Megvonod a vállad.
- Csak. Szeretem.
Olvastad?
- Nem.
- Faustról szól, aki alkut köt az
ördöggel, a lelkére, cserébe pedig az teljesíti minden vágyát...
- Tudom. Ismerem a
történetet. - belelapozok a könyvbe. Emlékszem, mikor iskolába kellett
járnom, mennyire utáltam az ilyen régies nyelven íródott kötelezőolvasmányokat.
A felét sem értettem igazán. Furcsa, hogy éppen ez tetszik neked... - Miért
pont ez...?
Be sem fejezem a kérdést, máris
kapom a választ.
- Nem csak erről szól. Inkább
arról, hogyan változik meg Faust... és a világnézete. Vagy maga a világ. Kinek,
hogy tetszik.
- Értem...
Tényleg... valahogy kicsit ránk
illik. Kaptunk erőt, de cserébe, jóformán a lelkünket is eladtuk. Igaz, mi nem
önszántunkból.
- Add vissza. Olvasni akarok.
-nyújtod érte a kezed. Aztán, immár a könyvvel a birtokodban letelepedsz mellém.
Nagy a csend. Szinte már zavaróan.
Mégis, egész kellemes.
Már-már egészen nyugodt így...
|North|
"Szerény igazság az enyém.
Ha az
ember, e kis bolond-világ,
egésznek tartja általán magát,
én részből rész
vagyok, mely egy volt valaha,
a Sötét része, mely a Fényt szülé
vala..."