Chapter 03.
Ördögi kör...
Igazából még maga Matt
is meglepődött, milyen könnyen hozzá tud szokni az ördög jelenlétéhez. Eleinte
kerülték egymást, még a lakáson belül is, de az angyal rájött, hogy Deamonnak
igaza volt, és nem élhetnek úgy, hogy csak akkor szólnak a másikhoz, ha az már
elkerülhetetlen...
Két hét telt el azóta,
hogy Deamon odaköltözött, és az angyal, akarva-akaratlan, de egyre gyengítette
azt a falat, amit maguk közé emelt. Így történt az, hogy az eleinte egyszavas
mondatokra szűkült kommunikációt fokozatosan felváltotta közük egy közvetlenebb
beszéd... és Matt két hét múlva azt vette észre, hogy
lakótársa egyik megjegyzésén mosolyog...
De nem bánta. Mert az
ördög tényleg nem úgy viselkedett, mint ahogy azt képzelte. Igaz, hogy elég vad
volt... az iskolában pedig mindenben benne volt. Az osztály hamar befogadta.
Angela is megkedvelte a fiút. Ez talán kissé bosszantotta az angyalt.
Vagy például az is,
mikor Deamon félreérthetetlenül vigyorgott rá. Matt tudta, hogy csak idegesíteni
akarja vele, de mégis, elérte a célját, ugyanis az angyal, legtöbbször sietve
hagyta el a helyiséget, amiben tartózkodtak.
Elég gyakran történt
ilyen, például, mikor az ördög egy almával a kezében, vészesen vigyorogva
megkérdezte Mattet, hogy kér-e... Vagy, amikor egy liftben annyian voltak, hogy
kénytelen volt egészen a másikhoz préselődve megvárni, míg felérnek a 8.
emeletre. Persze, mivel ez éppen egy tanulmányi kiránduláson esett meg, az
osztálytársaik nem értették, miért olyan vörös Matt, és minek örül annyira
Deamon... Igazából, elég volt a fiúnak kartávolságon belül kerülnie az
angyalhoz, hogy az máris kényelmetlenül érezze magát...
De nem túl gyakran
történt ilyen. Matt ugyanis, ha csak tehette, tartotta a 2 lépés távolságot.
Deamon viszont, úgy látszott, ügyet sem vet rá. Az angyal próbálta kikerülni, de
rá kellett jönnie, hogy ha egy lakásban lakik azzal, aki elől menekül, nem tud
mit tenni. Az ördög mindenhol ott volt... fullasztó volt a közelsége Matt
számára.
De ezt azért mégsem
mondhatta meg csak úgy...
Szabadulni pedig, csak
akkor szabadult a másiktól, ha az elment otthonról. Ez pedig azt jelentette,
hogy jó eséllyel épp Angelaval találkozik... Akkor pedig, bosszankodhatott
ezen... Bárhogy is nézte, Deamon ottléte csak kellemetlenséget okozott az
angyalnak...
- Áruldd el - állt
egyik délután az ördög Matt elé- mi bajod van velem? - vonta fel a szemöldökét.
Matt épp a konyhából
tartott kifelé, és, mivel már jó ideje hozzá sem szólt a fiúhoz, nem értette,
miért vallatja Deamon. Ezért egy kérdő tekintettel az arcán válaszolt.
- Miért? Mi lenne,
hiszen nem mondtam semmit...
- Pontosan emiatt
gondolom, hogy valami nem tetszik... Szóval, ki vele, mi a bajod? - nem
kérdésnek hangzott, inkább parancsnak.
- Deamon... mondtam,
semmi bajom veled... már megszoktam, hogy itt vagy. - válaszolt szelíden az
angyal.
- Akkor, nézz a
szemembe, és úgy mondd! - adta a parancsot az ördög. Matt vonakodott. Nem
szerette Deamon szemeit. Az aranyszínű szempár mintha mindenen átlátott volna.
Tökéletesen illett egy ördöghöz. Az angyal legalábbis így gondolta.
Mégis, szembefordult a
fiúval, és úgy mondta.
- Semmi bajom veled.
- Remek. Akkor, azt
áruldd el, mi bajod van a melegekkel? - a kérdés villámcsapásként érte az
angyalt. Deamon tökéletesen rátapintott a lényegre. Nem vele volt baja... nem is
azzal, hogy ördög. Ezt puszta tényként kezelte... De azt, hogy a lakótársa
meleg, valahogy nem tudta ilyen könnyen megemészteni.
- Mégis mi lenne?
-kérdezett vissza Matt, de maga is hallotta, hogy a hangja korántsem cseng
meggyőzően.
- Az zavar, hogy meleg
vagyok. Tudom. - jelentette ki Deamon. - De azt elárulhatnád, hogy
mégis miért...
- Semmi bajom.
Tényleg. - győzködte Matt, de valójában, még magát sem sikerült.
- Akkor... - váltott
más hangnemre az ördög. - most a városba megyek. Találkozom Angelaval.
De... az is lehet, hogy útközben, felszedek valakit... gondolom nem zavar...
Matt úgy érezte,
mintha az ördög az imént egy karddal hasította volna ketté. Nyert. El tudta érni
amit akart... Jelen esetben az igazat.
- De... zavar... -
mondta az angyal, bár nehezére esett. De ha már elkezdte, nem tudta befejezni.
-Nagyon is zavar. Figyelj, engem egyáltalán nem zavar, ha a pasik jönnek be
neked, nem érdekel, hogy mit csinálsz! De engem hagyj békén! Mert az egy dolog,
ha rámászol valakire, nem érdekel, csak ne én legyek az a valaki... vagy ne az
orrom előtt csináld! Mert ez bűn, és... - nem fejezte be. Deamon szeme
felcsillant, aztán elmosolyodott. Közelebb lépett Matthez, aki már egészen a
konyhapultig hátrált. (Ennyit a 2 lépés távolságról...)
- Bűn? - kérdezte
gúnyosan. - Ha az lenne, nem lenne rá
lehetőség...
- Az embereknek mindig
megvolt a lehetőségük a rosszra... - darálta az angyal, és elfordította a fejét.
Nem akart az arany szempárba nézni. Hallotta hogy Deamon halkan felnevet.
- Ugyan már... mégis,
honnan tudod, hogy annyira rossz? - hajolt egészen közel hozzá a fekete hajú
fiú.
- Hagyj... - kérte
elfúló hangon az angyal. Érezte, hogy az arca lángol.
- Szóval? Honnan
tudod, hogy olyan rossz, ha nem is próbáltad? - kérdezte az ördög. Matt érezte a
leheletét az arcán. Próbált hátrálni, de nem tudott. Csupán annyit ért el, hogy
a konyhapult széle fájdalmasan beleállt a hátába. Csapda.
- Deamon... -
próbálkozott, de a fiú belé fojtotta a
szót...
- Szerintem... -
kezdte- Még soha nem voltál senkivel... Sőt, talán még nem is csókolóztál. A
mennyben talán ezt rendelettel tiltják? - kérdezte. Az angyal elkerekedett
szemmel meredt a fekete hajú fiúra, akinek széle mosolya arról árulkodott, hogy
mennyire élvezi a helyzetet.
- Hagyj! -
próbálkozott immár erőteljesebben Matt, de az ördög megragadta a kezét, amivel
próbálta eltolni magától.
- Nocsak, igazam
van... - nyugtázta Deamon, az angyal összeszorította a szemét. Nem tudta
elhinni, hogy ez valójában megtörténik.
De történt valami, ami
visszarángatta a valóságba. Deamon ugyanis, nemes egyszerűséggel megcsókolta,
nem hagyva egy másodpercnyi időt sem az angyalnak. Matt próbálta eltolni magától
a fiút, de nem volt rá képes. Az ördög sokkal erősebbnek bizonyult nála.
- Ne! - próbálkozott
ismét az angyal, mikor egy lélegzetvételnyi szünethez jutott... De aztán rájött,
hogy ezt nem jól tette... Deamon ugyanis, képes volt kihasználni azt az egy
másodpercet arra, hogy megmutassa Mattnak, milyen is egy igazi csók...
Az angyal nem bírt
tovább ellenkezni. Úgy érezte, elhagyja minden ereje. A szabadulásra már esélyt
sem látott... mintha az egész világ összeesküdött volna
ellene...
Azt sem vette észre,
mikor Deamon keze a hátára csúszott, és magához szorította. Fel sem tűnt neki,
hogy már nem szorítja olyan erősen az ördög pólóját... sőt, amit most csinált,
az akár egy ölelésnek is beillett volna...
Pontosan ez volt az,
amitől ismét magához tért, és megpróbálta eltolni magától az ördögöt. Ezúttal
sikerrel. Deamon mosolyogva húzódott hátrébb.
- Most mennem kell...
- mondta, majd elindult a bejárat felé. Útközben felkapta a kabátját, és
kisétált az ajtón.
Matt döbbenten meredt
a csukott ajtóra. A keze még mindig remegett, ahogy visszagondolt az előbbiekre.
Érezte, hogy lángol az arca. Percekig meredt maga elé, és próbált valami
értelmes magyarázatot találni arra, hogy miért történik vele mindez.
Nagy nehezen elindult
a szobája felé. A konyhapult éle egy csíkot hagyott a hátában. Észre sem vette,
hogy ennyire megnyomta...
Levetette magát az
ágyára, és próbált nem gondolni arra, hogy mi lehetett Deamon célja az
előbbivel. Gyengének érezte magát. Elbukott az ördöggel szemben.
Teljesen
összezavarodott...
De a legjobban az
bántotta, hogy az ördögnek igaza lett.
Tényleg nem találta annyira rossznak a dolgot....