Chapter
12.
Furcsa
Két kar kapaszkodott
belé, erősen szorítva a kabátját.
Matt olyan
kétségbeesetten bújt hozzá, hogy az ördög egy pillanatra elfelejtett mindent,
amit az imént még mondani vagy tenni akart. Ösztönösen ölelte át, hogy
megnyugtassa. Egy ideig semmit sem lehetett hallani, csak ahogy az angyal
próbálja elfojtani a könnyeit, sikertelenül. Deamonnak összeszorult a szíve.
Nagyon is jól tudta, hogy ezeknek a könnyeknek semmi közük a bánathoz, vagy
fájdalomhoz. Ezek sokkal inkább a félelem és sokk könnyei voltak.
- Mégis... mi a fene
történt veled? - kérdezte halkan az ördög. Matt erre csak még erősebben
szorította magához. Nem kapott választ. Nem is igazán várt.
Maga felé fordította
az angyal arcát, aki erre azonnal összeszorította a szemeit... de néhány
könnycsepp még így is utat talált...
Deamon nyelt egyet.
Matt enyhén szólva is
szörnyen festett. Az ajka felrepedt, s a belőle szivárgó vér vörösre festette az
állát. Az arcán, és mindkét szeme körül sötét foltok éktelenkedtek. A homloka
jobb oldalát egy horzsolás takarta... Az ördög bele sem mert gondolni, miket
takarhat még a fiú ruhája...
Egy dologban azonban
biztos volt. Ezeket nem egy ember okozta...
Hihetetlenül dühösnek
érezte magát. El nem tudta képzelni, ki lenne képes bántani Mattet. Pláne, ha
tudná, mi is a fiú valójában...
Sóhajtott egyet, és
megpróbált egy kis nyugalmat erőltetni magára.
- Matt... Menjünk be,
rendben? - kérdezte halkan. Maga is meglepődött, mennyire rekedten szól a
hangja. - Fel tudsz állni?
Az angyal csak
bólintott. Bár, a lábai remegtek, és szüksége volt az ördög segítségére, a maga
lábán sétált be a lakásba...
Szótlanul követte
Deamon utasításait. Már nem sírt, nem volt hozzá ereje... Még akkor sem
tiltakozott, mikor az ördög a fürdőszobában megszabadította az ingétől.
Nem mert a tükörre
nézni. Nem akarta látni magát...
Deamon akármilyen
óvatosan is próbálta kitisztítani a fiú sebeit, az néha-néha felszisszent a
fájdalomtól. Mikor ezzel végzett, kiterelte az előszobába, és leültette a
kanapéra, hogy bekötözhesse a sérüléseit...
- Minden rendben? -
kérdezte az ördög, mikor már majdnem végzett. Aztán rájött, hogy mennyire
idétlenül hangzik a kérdés abban a helyzetben, úgyhogy pontosított. – Úgy értem,
nem fáj a fejed? Vagy nincs hányingered? Mert ha igen, akkor lehet, hogy jobb
lenne elmen...
- Jól vagyok... -
felelt erőtlenül Matt. - Tényleg. - tette hozzá, mikor észrevette az ördög
hitetlenkedő arckifejezését.
- Rendben. - bólintott
Deamon.
Pár percig csendben
ültek ismét. Az ördög harmadszorra is megpróbálta bekötözni a fiú jobb kézfejét,
ugyanis elég csúnyán felhorzsolta a tenyerét, de eddig sehogy sem tudta rendesen
ellátni. Mindig kibomlott. Matt eközben csak csendesen figyelte.
- Kik tették? -
kérdezte Deamon, mikor befejezte. Nem így akarta feltenni a kérdést, de
egyszerűen csak kibukott belőle. Felnézett az angyalra, aki csak megrázta a
fejét. - Szóval... nem tudod...
- De... - sóhajtott az
angyal.
- Akkor miért? Mondd
meg és... - próbálta meggyőzni Deamon, de nem tudta
befejezni.
- Mert nem lenne semmi
értelme! - emelte fel a hangját Matt, amennyire csak bírta. - Ha elmondanám ki
volt, mit tennél? Ugyan azt, amit ők velem! Ennek így semmi értelme! Csak egy
tévedés volt...
- Jó nagy tévedés
lehetett, ahogy téged elnézlek... - jegyezte meg az ördög. - És ennek volt bármi
értelme is? Hogy így megvertek téged... azzal megoldották a dolgot? - kérdezte
dühösen.
- Az erőszaknak
sosincs értelme. - jelentette ki szelíden az angyal. - Láttam valamit, amit nem
kellett volna. Gondolom, attól tartottak, hogy elárulom őket. De hamarosan rá
fognak jönni, hogy tévedtek...
- De attól neked nem
lesz jobb... - morogta Deamon.
Az angyal csak
halványan elmosolyodott az ördög makacsságán. Tudta, hogy az előbb utóbb
megérti. De addig is, beérte azzal, hogy a fiú átölelte.
- Ha tudták volna, mi
vagy, soha nem tettek volna ilyet... - mondta Deamon, és még erősebben
szorította magához az angyalt. De vigyázva, hogy ne okozzon fájdalmat neki.
- Miért számít, hogy
mik vagyunk? Én... szerintem ennek nem kellene így lennie... - motyogta az ördög
vállába Matt. - Nem akarom, hogy meg legyen szabva, hogy nekem jónak kell
lennem... neked pedig rossznak... Sokkal inkább lennék ember. Ők legalább
dönthetnek, hogy melyiket választják...
- Nem hinném, hogy ez
ilyen egyszerű... Te is dönthetsz.
- De ha a másikat
választod... az már hiba. Hibát
követsz el vele. Én nem lehetek rossz, és te nem lehetsz jó... annyira nehéz ez
az egész...
- Semmi sem egyszerű.
- mondta az ördög. - Közhelyes, de igaz. - mosolyodott el. - Gyere! Neked most
jót tenne egy kis pihenés...
- Te jó ég! Matt,
Istenem! Mi történt veled? - szaladt oda hozzá Angela másnap az iskolában. - Oh,
te jó ég... - ismételte döbbenetében a lány.
- Látod, mondtam én
neked, hogy ne gyere inkább... - jegyezte meg Deamon. - Mi van, hogy ha rosszul
leszel...? - kérdezte halkan, hogy Angela ne hallhassa.
- Jól vagyok. - felelt
Matt mindkettőjüknek, majd a lány felé fordult. - Semmi bajom, csak történt...
egy kis... balesetem tegnap.
- Ezt nevezed te
kicsinek Matt? Biztosan nagyon fáj...
- Ugyan, rosszul néz
ki, de nem vészes. - nyugtatgatta az angyal.
- Jaj, vigyáznod
kellene magadra... Vagy vigyázz rá te, Deamon! - fordult a másik fiú felé
Angela.
- Mi? Dehogy is, nem
vagyok a gardedámja... - szabadkozott az ördög, holott tudta, a lánynak igaza
van. Ott kellett volna lennie...
Valahogy
ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy megvédje az angyalt. Mindig, mindentől...
Hogy ott legyen vele. Mert ő annyira... annyira... esetlen, gyenge és naiv, és
annyira ártatlan, és ő... ő Matt, és ez összességében is elég indok. Ez az érzés
ott van benne most is, és ott volt már az éjjel, és reggel is, vagy úton az
iskolába. És éppen ez az, ami aggasztja. Neki nem kellene így éreznie, nagyon
nem.
Akkor kezd csak igazán
elgondolkodni azon, amit Matt előző este mondott arról a jó-rossz dologról, és
neki is be kellett látnia, hogy ez valóban bonyolult...
Sóhajtozva, és ezen és
hasonló dolgokon gondolkodva töltötte a nap további részét. Mindig az angyal
sarkában járt, és végig hallgatta, ahogy az összes tanár, döbbenten,
sajnálkozva, vagy éppen szemrehányóan félrehívja a fiút, és megkérdi, mi történt
vele. Persze, ő mindig a közelben volt. De megkönnyebbülésére nem történt semmi
a fiúval.
Mikor hazafelé
tartottak, és elváltak Angelától, kaptak még egy fejmosást, hogy vigyázzanak
magukra. Mosolyogva bizonygatták a lánynak, hogy minden rendben lesz.
- Hah, fárasztó volt
ez a nap... - sóhajtott Matt, alig hogy befordultak a sarkon. -Talán igazad
volt, nem kellett volna ma bemennem... Fáj a fejem. De ne értsd félre, biztosan
nem a tegnapi miatt! Csak mert fáradt vagyok, azért...
Deamon nem igazán
figyelt arra, amit az angyal mondott. Eltűnődve nézte a fiút, és egyre csak az
járt a fejében, hogy mit kellene kezdenie ezzel az érzéssel, ami ott motoszkált
benne. Nem, nem szerelem volt, ezt biztosan tudta... Vagyis, csak sejtette. De
azt biztosan tudta, hogy Matt különleges. Homlokegyenest más, mint azok akikkel
korábban dolga volt. Hiszen, senkiért nem aggódott úgy, mint érte, és soha nem
történt még meg vele, hogy a gyomra így összeszorult, és a szíve ilyen gyorsan
vert... Ahogy akkor, ott is.
Megragadta az angyal
karját, és megcsókolta. Nem érdekelte, hogy az utcán vannak. Igaz, hogy már alig
egy saroknyira voltak a lakásuktól, de nem bírt várni.. Tudni akarta, hogy mi ez
az érzés benne, és nem tudta, hogyan másképp deríthetné ki...
Matt szelíden tolta el
magától, jóllehet az arca rákvörös volt.
- Ezt ne csináld... -
motyogta.
- Kicsit más reakciót
vártam volna tőled... - pislogott az ördög, majd elvigyorodott. Egyáltalán nem
bánta, hogy nem a földön végezte...
- Szerencséd, hogy
senki sincs az utcán... - jegyezte meg az angyal, és tovább indult.
Deamon mosolyogva követte... Alig várta, hogy hazaérjenek...