Lily Potter felriadt. Néhány másodpercig lélegzetét visszafojtva fülelt a kinti zajokra, de nem tudott rájönni, mi ébreszthette fel. Odakint felzúgott a szél, és halk zörgéssel újabb leveleket söpört a földre, de az őszies időjárást már bőven megszokta – nem volt túl kellemes a nyaruk sem, az évszakok összemosódtak, s csak a tél fagyos hidege vált el a ködös, szeles hónapoktól. Megdörzsölte a szemét, és feltápászkodott a fotelből, ahol elnyomta az álom. Tett pár lépést a szobában, hogy megmozgassa elmacskásodott tagjait, és újra meginduljon lábaiban a vérkeringés.
Nem lepte meg, hogy ismét elaludt délután. Az elmúlt évben ugyancsak lecsökkent életében a nyugodt éjszakák száma, és újra meg újra elszundított nap közben, ha akadt néhány szabad perce. Arcán halvány mosoly játszott, ahogy a kandallóhoz lépett, és végignézte a párkányán sorakozó fotókat. Az esküvői kép mellett egy nagyobb felvétel díszelgett, amelyen több barátjukkal a Godric’s Hollow-i házat és a beköltözést ünnepelték meg. Az iskolai barátaikon, Sirius Blacken, Remus Lupinon, Peter Pettigrew-n és Kathy Stevensonon kívül jelen volt Albus Dumbledore, és néhány más tag a Főnix Rendjéből – köztük Christopher Prospeer, aki felfedezte számukra ezt a házat.
Lily visszamosolygott a képen vigyorgó alakokra, majd pillantása átsiklott az esküvői kép másik oldalán álló fotóra, amelyen Harry békésen szuszogott a karjaiban. Lily könnyedén megsimította a keretet, majd kissé elkomorodott, ahogy tekintete egy másik képre esett. Ezt mugli technikával készítették, és az utolsó olyan fotó volt, amelyen együtt volt Lily családja. Azóta a szülei életüket vesztették egy támadás során, amely miatt Lily és Petunia is csaknem meghalt.
Lily azóta nem hallott a nővéréről, leszámítva azt az alkalmat, amikor létrehozták a biztonsági bűbájt, amely Harry életét volt hivatott megvédeni. Albus ragaszkodott hozzá, hogy a Potter család különleges védelemben részesüljön, ezért költöztek Londonból ide, és ezért kereste fel Lily Petuniát, bármennyire is megalázónak érezte, hogy könyörögjön nővérének. Elkapta pillantását a fotókról, és lassú léptekkel az ablakhoz vonult. Nem akart sem a saját, sem James halottjaira gondolni. Már most sokat fizettek a háborúért, s Lily tudta, hogy még közel sem járnak a végén.
James szeptember óta utolsó éves volt az aurorképzőben. Hetente többször is ment bevetésre, felkutatni rejtőzködő halálfalókat, vagy segíteni egy-egy megtámadott falunak. Lily tavaly nyár elején félbehagyta a tanulmányait, és egyelőre Harrynek szentelte minden figyelmét. Néha sajnálta, hogy nem csatlakozhat a férjéhez, és nem segíthet a mugliknak, máskor viszont örült, hogy otthon csak a baba nyűgével kell megküzdenie.
Végigmérte a kert fáit, amelyeknek ágai megadóan hajladoztak. A szél elkapott néhány levelet és port vegyítve közéjük végtelen körben üldözte őket, apró hurrikánként. Lily hálás volt, amiért Harry itt volt nekik. Amikor bejelentette barátaiknak, hogy gyereket vár és félbehagyja az aurorképzőt, többen is megdöbbenve reagáltak. Úgy érezték, most, a háború közepén világra hozni egy csecsemőt, felelőtlenség. Lily azonban arra gondolt, ha most nem válik anyává, talán többet nem is lesz lehetősége rá. James és ő folyamatos életveszélynek voltak kitéve.
Az aurorképzőből ismerték Christopher Prospeert, akinek nem sokkal korában született meg a kislánya. Lily a bejelentés után rengeteg időt töltött a kicsi és Miranda Prospeer mellet. Most elszorult a torka, ahogy eszébe jutott, hogy a halálfalók megtalálták, és megölték a kislányt, Miranda pedig azóta a Főnix Rendjének a legelszántabb tagja. Lily értette, hogy már nincs mit veszítenie, és maga is úgy érezte, bármit feláldozna Harryért.
Dermedten kezdett ismét hallgatózni, s váratlanul rádöbbent, mi riasztotta fel néhány perce. A szomszédos gyerekszobában gyanús volt a csend. Harry az apjára ütött, zajos, vidám gyerek volt. Szinte állandóan hallatszott gügyögése vagy játékainak hangos koppanása a szőnyegpadlón. Ezek a zajok, és persze rengeteg figyelmeztető bűbáj biztosította Lily nyugalmát, ha nem volt éppen egy szobában Harryvel. Most azonban érzékei sikítva jelezték, hogy valami baj lehet, és bár egyik védelmi bűbáj sem lépett életbe, Lily izgatottan kalapáló szívvel indult meg a folyosó felé.
A gyerekszoba ajtaja sarkig ki volt tárva, s Lilynek a szája elé kellett kapnia a kezét, hogy ne kiáltson fel, amikor benézett. Harry a szőnyegen ült, elkerített játszósarkában, nagy halom építőkockával körülvéve, amelyekre most egy csepp figyelmet sem fordított. Helyette a vele szemben – és ezáltal az ajtónak háttal – álló, fekete köpenyes alakra bámult tágra nyílt, érdeklődő szemekkel. Lily előhúzta a pálcáját, s megpróbált a lehető leghalkabban belépni a szobába, hogy lefegyverezhesse az idegent.
Azonban még meg sem lendítette pálcáját, hogy elvégezze a néma bűbájt, amikor a másik sarkon fordult. Lily dermedten nézett szembe a fekete hajú, sápadt bőrű, nagy orrú férfival. Néhány másodpercnek el kellett telnie, hogy visszanyerje a hangját.
– Piton! – Az első meglepetés után elöntötte a harag, és feljebb emelte pálcáját, hogy rátámadjon a férfira.
– Evans… – Piton könnyedén bólintott felé, és egy pajzsbűbájjal kivédte az ártást, amit Lily ráküldött. A nő nem támadott újra, helyette hidegen mérte végig a férfit.
– Potter. Mrs Potter, ha kérhetem.
Piton szája széle megrándult, s Lily arcára gúnyos mosoly ült ki, látva, hogy kellemetlen helyzetbe hozta a halálfalót.
– Maradjunk talán a Lilynél – javasolta a férfi. – Valahogy nem szívesen azonosítalak a Potter névvel…
Lily felvonta a szemöldökét.
– Pedig nincs más választásod.
– Ó, dehogynem – legyintett Piton könnyedén, és végigmérte Harryt, aki vélhetően megállapította, hogy miden a legnagyobb rendben van, és éppen azon igyekezett, hogy egymásra pakoljon néhány színes építőkockát. Lily idegesen rándult össze, amikor a halálfaló a gyerekkel kezdett foglalkozni. Pálcáját újra felemelte, s az eddigieknél fenyegetőbben szólalt meg:
– A házat különböző varázslatok védik az idegenektől, Piton. Nem tudom, hogy sikerült bejutnod, de a jelenléted aktivált több riasztó bűbájt is. Valószínűleg hamarosan ideérnek a Rend tagjai és akár néhány auror is.
– Tényleg? – Piton érdeklődve pillantott rá. Lily szeme villámokat szórt. – Kár, hogy olyan könnyen túltetted magad azon a kérdésen, hogy hogyan jutottam be. Ez ugyanis maga után von további érdekességeket is. A védelmi bűbájaitokat semlegesítettem. Mindet. Ezért nem tudtál róla, hogy csaknem fél órája vagyok itt, a gyerekszobában, és ezért nem fogja megtudni sem a férjed, sem Dumbledore, hogy illetéktelen személy van a házban.
– Azt is érzékelik, ha megszűnik a bűbáj, és gondolom, idejönnek majd ellenőrizni, hogy mi történhetett – vágott vissza Lily.
– Gondolom, idejönnének. – A férfi elégedetten bólintott. – Csakhogy ők nem érzékelik, hogy megszűnt a bűbáj, ezért nem fognak megzavarni minket.
Lily megmarkolta pálcáját, és hozzáfogott, hogy feltűnésmentesen végrehajtsa a Speculum-bűbájt, és kapcsolatba lépjen a többi rendtaggal.
– Ezzel kár is próbálkoznod. – Piton hangja megállította a varázslat közben. – Jelenleg a házban nem lehet Speculummal kommunikálni. És más hasonló varázslattal sem.
A kockákból épített torony hangos robajlással omlott össze Harry mellett. Ez olyannyira tetszett a kisfiúnak, hogy nevetéssel és tapssal jutalmazta a játékszereket, majd hozzáfogott egy újabb torony építéséhez.
– Le sem tagadhatná az apját – jegyezte meg Piton Harry ügyködését figyelve. Lily dühösen mérte végig a férfit.
– Nem is akarnám… – Piton vállat vont. Lily rövid csend után halkan szólalt meg: – Mit akarsz?
– Beszélgetni – felelt a férfi, mintha mi sem lenne természetesebb. – Van néhány dolog, amiről tudnod kell. Közben ihatnánk egy teát. Úgy tudtam, a világos mágusok vendégszeretők…
– De nem a halálfalókkal szemben – morogta Lily ellenségesen.
– Nincs más választásod – figyelmeztette Piton, és elindult a nappaliba. Lily bizonytalanul mérte végig Harryt, aki lelkesen magyarázott csak maga számára érthető halandzsa-nyelvén a kockáknak, miközben egymásra pakolta őket.
Amikor utolérte a férfit, az a kandalló párkányán lévő képeket nézegette.
– Sajnálom a szüleidet – jegyezte meg, amikor Lily belépett a szobába. Lily elhúzta a száját.
– Hát persze…
Piton megfordult, és hidegen mérte végig.
– A mondatom egy udvariassági formula volt, Lily. Erre még akkor is illik hasonló stílusban válaszolni, ha a beszélgetőpartnered karján történetesen ott virít a Sötét Jegy. Másrészt komolyan mondtam.
– Azért törtél be az otthonomba, hogy az etikettről csevegjünk? – érdeklődött a nő csípősen. – Köszönöm, de nem kérek egy gyilkos kioktatásából. Bár bizonyára mindig igen előkelően viselkedtél az áldozataiddal, mielőtt kimondtad volna rájuk a Cruciatus átkot…
Piton szeme elismerően villant meg.
– Ez igen, az ilyen replikákat már szeretem – bólintott elégedetten, miközben helyet foglalt egy karosszékben. Lily lassan leereszkedett a férfivel szemben lévő fotelbe. – Teára ne számítsak? Főzök én, végül is a főzésben verhetetlen vagyok.
Lily nehezen tudta feldolgozni ezt a bizarr helyzetet, hogy a nappalijában üldögél egy halálfalóval, aki éppen teát akar főzni kettejüknek. Pitont azonban csöppet sem zavarta a szituáció; megpöccintette pálcáját, egy ezüsttálcát és teáskészletet varázsolva az asztalra. Lily felismerte azt a porcelán szettet, amelyet James szüleitől kaptak. Megrándult az arca, de a férfi nem zavartatta magát.
Kitöltötte a teát egy-egy csészébe, s elgondolkozva nézte az aranyló folyadék fölött kavargó puha párát. Tejszínnel ízesítette a saját italát, majd intett Lilynek, hogy lásson hozzá ő is. A nő gyanakodva bámulta a teáskannát.
− Nem mérgeztem meg − közölte Piton, elértve a másik pillantását. − Ha meg akartalak volna ölni, már rég megtettem volna.
Lily agyán átcikázott a gondolat, hogy ő nem is méregre gyanakodott, hanem Veritaserumra. Összerándult ijedtében, amikor a férfi enyhén kárörvendő hangja felcsendül a fejében:
Arra se lenne szükségem, ha meg akarnám tudni a titkaidat…
Lilyt az aurorképzőben megtanították az okklumenciára. Utólag visszagondolva a kapcsolatára Pitonnal, gyanakodott arra, hogy a fiú olvasott az érzéseiben, most azonban, az után, hogy tudatosan lezárta az elméjét a férfi jelenlétében, nem hitte volna, hogy még mindig ki van téve a legilimencia veszélyének.
Válaszul villanásszerű képek bukkantak elő a fejében. Csupa lényegtelen, mégis elrejteni kívánt emlék, a másodperc tört részére, mintha a férfi nem is kívánta volna látni őket, csak incselkedni akart volna vele. Lily dühösen próbálta kizárni Pitont a tudatából, s egyre csak az járt az eszében, hogy ez az egész nem lehet igaz.
Mindennél valóságosabb a helyzet, Lily, hallotta ismét a fejében Piton hangját. Dermedten meredt a másikra. Bármit képes lennék megtudni, még a legrejtettebb információkat is…
− …de tiszteletben tartom a titkaidat − szólalt meg a férfi újra hangosan, s Lily fellélegezve érzékelte, hogy Piton végre nem kutatja az emlékeit. − Szóval igyál − fejezte be a halálfaló, és ő maga is belekortyolt a teába. Lily kedvetlenül ízesítette meg saját italát, majd ivott kicsit.
Odakint a szél folytatta hadjáratát az utolsó levelek ellen, amelyek még a fák ágaihoz tapadtak. Lily tekintete követte az elmosódott sárgás foltokat, ahogy táncolva a földre ereszkedtek. A gyerekszobában Harry két kockát ütögetett össze, és lelkesen gügyögött az összecsattanó fa hangját hallva. A kanál valószínűtlenül hangosan csendült meg a porcelántányéron, ahogy Piton visszahelyezte.
− Mit akarsz itt? − Lily hangja egészen halk volt. − Minek jöttél ide? Nem hiszem, hogy Harryben vagy az életünkben akartál gyönyörködni…
− Hát abban nem is. − Piton gúnyosan húzta el a száját. Lily kérdőn vonta fel a szemöldökét, de a férfi nem sietett a válasszal.
Nem volt egyszerű szembenézni ezzel a házzal, a gyerekkel és ezzel az új Lilyvel. Perselus némán méregette a fiatal nőt, akit láthatólag idegesített a jelenléte, de mégis minden sejtjével azon volt, hogy nyugodtnak és határozottnak tűnjön. A tea illata, Lily parfümje, a házat átjáró kisbaba-illat irritálóan lengte körül Perselust.
Az elmúlt években sokat hallott Potterékről, és egyszer-kétszer látta is őket. Tudta, hogy Potter végleg megkapta Lilyt – ezt persze már abban a pillanatban tudta, amikor a Roxfortban elterjedt, hogy a két griffendéles egy pár –, és nem lehetett kétsége afelől sem, hogy a két aurortanonc tagja a Főnix Rendjének, s minden erejükkel a jó oldalt szolgálják. Perselust az ilyen párok mindig gúnyos mosolyra késztették.
Magabiztos lezserséggel jött most el Godric’s Hollow-ba. Nem telt el öt év a tanulmányaik befejezése óta, s ő már jó néhány sikert tudhatott maga mögött. Halálfalóként rengeteg olyan tettel „büszkélkedhetett”, amelyeket lelkes ifjú kortársai még meg sem hallgatnának szívesen. Kivívta Tom és a többi halálfaló megbecsülését, s ezzel megkapta a lehetőséget, hogy sok időt töltsön a férfi közelében.
Az elmúlt évek megedzették, és biztos volt benne, hogy egy régi, futó kapcsolat emléke nem fogja megzavarni. Most persze már látta, mennyire naiv is volt. Hiába volt Tom mellett hideg, mindenre elszánt, hiába gondolt most eddigi legnagyobb sikerére, arra, hogy megtalálta Tom emlékei között a horcruxot, a megoldás kulcsát. Hiába örült annak, hogy még éppen időben fedezte fel, maga Tom adott lehetőséget arra, hogy az ereje teljében lévő Scelust hosszú évekre eltegye az útból.
Perselus öt nyomasztó évvel a háta mögött végre abban a megnyugtató helyzetben volt, hogy megtalálta a Herost és a tökéletes módszert arra, hogy elaltassa a Scelust. Józan emberi számítás szerint is majd’ két évtizedre volt szükség, hogy a kisbaba felnőjön, és Perselus kiképezhesse. Addig pedig Tom nem várakozna, ha ő nem kényszerítené rá.
A felfedezés és a munka első felének közelgő vége miatt kifejezetten derűsen érkezett meg Potterék házához. Élvezte, hogy egyetlen könnyed intéssel semlegesíti Albus Dumbledore megannyi aprólékosan kidolgozott védővarázslatát, hogy anélkül ácsoroghat hosszú perceken át Potter kölykének a szobájában, hogy bárki is észrevenné.
A gyerek látványa már dühítette. A rendezett kert, a láthatólag nemrég felújított ház fölött még elsiklott a figyelme, de az ifjú Potter zöld szemeit nem lehetett nem észrevenni. Perselus szerint különben Harry nem volt semmivel sem jelentékenyebb, mint bármelyik korabeli kisgyerek. Csak erősszálú, fekete haja, amelyet Potterék hagytak megnőni, s így keretezte kerek babaarcát, és finoman ívelt, zöld szemei emlékeztettek a szüleire.
Lily megjelenése már más volt. Perselus számított rá, mégis váratlanul érte. A nő a szüléstől asszonyosabbá vált, hajdani, lányos alkata, amely akkor úgy vonzotta Perselust, már a múlté volt. A férfi kénytelen volt megállapítani, hogy ez a teltebb Lily ugyanannyira, vagy talán még jobban is vonzza. Ettől persze még nehezebb lett szembenézni a ténnyel, hogy a nő Potter felesége.
Perselus nem is nagyon akart szembenézni vele, s egyre csak a jövő és a további lehetőségek jártak az eszében. Dumbledore nyár óta tudta, hogy ő a Defensor; az idős mágus megbízott benne, s bár ezt nem sokan tudták a Rend tagjai közül, már saját emberüknek tekintette. Perselusnak tulajdonképpen tetszett a kettős szerep, mulattatta, hogy a kor két legnagyobbnak hitt mágusát átejti, mégis úgy érezte, Lilynek szívesen elárulná az igazságot.
A nő azonban nem volt rá kíváncsi, már egyáltalán nem. Ha valaha is örült volna a felmentésnek, annak a ténynek, hogy Perselus nem romlott a velejéig, most már mindez nem érdekelte. Perselusnak elég volt egyetlen pillantást vetnie Lilyre és az új életére, hogy ezt tudja. Valóban sajnálta a nő családját, s dühítette, hogy mindezért cserébe egyetlen részvétteli pillantást sem kap Lilytől. Pedig ő is elvesztette azokat, akik a legközelebb álltak hozzá.
Francist éppen Potter és Black fogta el, s nem bírt ki annyi időt sem élve az Azkabanban, hogy Perselus rávegye Tomot, hogy segítsen neki megszökni, vagy maga tegye meg ezt. Amyt nem fogták el élve az aurorok. Ez a támadás azon a kevés alkalmak egyike volt, amikor még mindkét Potter harcolt, s maga Tom is szembekerült velük. Perselust sosem érdekelte, hogy melyikük végzett a Nagyurat fedező Amyvel, Black vagy Potter, de akár Lily is lehetett. Természetesen nem halálos átokkal, a fájdalommentes gyilkoláshoz túl nemesnek érezték magukat.
De ahhoz nem, hogy berobbantsák egy helyiség tetejét, amely maga alá temette azt a néhány embert, akivel Perselus még jóban volt a halálfalók közül. Perselusnak akkor minden erejével Tomot kellett védelmeznie, s mindezt úgy, hogy a varázsló úgy érezze, saját tudása mentette meg. Azt, hogy Amy halott, Francist elvitték Potterék, és Evanért órák óta reménytelenül küzdenek a halálfalók gyógyítói, már csak jóval később tudta meg. Akkor, amikor már késő volt.
Most pedig itt ült Lilyvel szemben, aki felvont szemöldökkel, dühösen meredt rá, hogy miért hallgat még mindig, miért lopja az idejét, amit a családjára, a fiára szánna, és legszívesebben a képébe üvöltött volna. Elvégre Potteréknek még mindig ott voltak a barátai. Neki nem maradt más, csak néhány hamis jó szó a többi halálfalótól, meg az apja, akit látni sem akart többé.
Méregette a nőt, s azon rágódott, hogy mennyit áruljon el neki. Hogy képes lenne-e Lily felfogni az erejét, és egyáltalán, elhiszi-e egyetlen szavát is.
– A Nagyúr üldöz titeket – szólalt meg végül. Lily arca megrándult.
– Ezt eddig is tudtuk – közölte hidegen. – Évek óta üldöz minket és a családunkat. De kedves tőled, hogy idejöttél figyelmeztetni. − Látszott, hogy legszívesebben kitessékelné a házból, de Perselus nem mozdult.
− Természetesen, a halálfalók évek óta üldöznek titeket, mint minden aurort. És az is igaz, hogy a Nagyúrnak is szemet szúrtatok már. De én most nem ezekről beszélek. Most nem Potter van veszélyben, vagy te, hanem a gyerek.
− Harry?! − Lily ösztönösen felpattant, hogy a szomszéd szobába siessen, ahol a zajok szerint a gyerek kiválóan szórakozott egy játékautóval. Perselus a teáját kortyolgatva várta meg, hogy a nő visszatérjen.
Hallatszott, ahogy a szomszéd szobában Lily Harryhez beszél, s a kisfiú lelkes válaszai is, amelyekben keveredtek a létező szavak és az értelmetlen gagyogás. Perselus megdörzsölte az orrát, s a porceláncsészéjét méregette, amelynek oldalán kecsesen táncolt körbe egy viráginda. Lily léptei halkan koppantak a padlón, miközben visszajött, s karjaiban Harryt tartotta − kiváltva ezzel Perselus idegességét.
− Mit akarna Voldemort Harrytől? − kérdezte Lily élesen, miközben arrébb húzta a kisfiú kezét a teáscsészéjétől. Piton végigmérte a nőt, aki pálcájának egyetlen pöccintésével átvarázsolta a nappaliba Harry játszósarkát, és most visszatette a kisfiút a kisautójához, s azon tanakodott, hogy melyik magyarázattal feleljen erre a kérdésre.
− Egy jóslat miatt keresi − szólalt meg végül, bár érezte, hogy nem ez lesz a jó irány. Lily se hitt különösebben a jóslatokban.
− Miféle jóslat? − vonta fel a nő a szemöldökét.
− Vajon milyen jóslat érdekelheti annyira a Nagyurat, hogy egy gyerektől kezdjen félni? Természetesen egy olyan, ami a bukásáról szól…
Lily elsápadt. Pillantása a gyerekre siklott, aki cseppet sem zavartatta magát a feje fölött szövögetett világmegváltó tervektől, pláne nem attól, hogy egy jóslat szerint bármi köze is lehetne Tom Denem halálához.
− De hát mégis miről szól…? − kérdezte Lily csaknem suttogva. − És miért biztos, hogy Harryről van benne szó?
Perselus nem felelt azonnal. Lily arcáról sugárzott az aggodalom, és nem akarta megnyugtatni azzal, hogy közli, nem Harry az egyetlen „jelölt” a jóslatban szereplő gyermek szerepére. Úgy tűnt, a nő bármit megtenne, hogy megmentse a fiát, és ez az elszántság most hasznosabbnak ígérkezett, mint ha nyugodtan megállapította volna, hogy bizonyára a Longbottom-gyerekről van szó.
− Tudod, mi az az Aetas Heroum? − kérdezte tehát válasz helyett. Lily dermedten bámult rá, s egészen lassan bólintott.
− Persze, tanultunk róla, de… Gondolod, hogy most egy ilyen kor van? Alig néhány évtizeddel Grindelwald után?
Perselus magában kalapot emelt a minisztériumi képzés előtt, majd azonnal megállapította, hogy az emberek még a legnyilvánvalóbb dolgok fölött is képesek szemet hunyni, ha jobb érzés tagadni valaminek a létezését, mint beletörődni.
− Háború van. Mégpedig ugyancsak véres háború. És a két fél felsorakozott a mágia két ága mellett. Még a nevük is kifejező; világos és sötét mágia.
− Na és Harry… − Lily elhallgatott, és újra a gyereket kezdte figyelni. − Mi lenne Harry szerepe?
Perselus jól megfontolta, hogy mit válaszoljon erre a kérdésre, s most halkan felelt:
− Egy jóslat szerint Harry képes elpusztítani a Nagyurat.
Lily bénultan meredt a férfira. Piton pergamenszín bőrű, nyugodt arca rezzenéstelenül állta a pillantását. A nő idegesen méregette a halálfalót, s egyaránt rettegett attól a gondolattól, hogy ez az egész valami ostoba vicc vagy csapda, s attól, amit valahol a lelke mélyén érzett, hogy Piton véresen komolyan gondolja a szavait. A fekete szemek kiismerhetetlennek tűntek, s Lily egyre kétségbeesettebbé vált, ahogy megértette: komoly a helyzet.
Végiggondolta mindazt, amit kívánt a fiának. Sebesen pörögtek a fejében a gondolatok a lehetőségekhez mérten nyugodt gyerekkorról, a rengeteg játékról, a barátokról, néhány vidám évről a Roxfortban, szerelemről, tanulásról és családról egy kellemesebb világban. A listán nyoma sem volt a világ megmentésének és az ezzel járó terheknek.
− Mennyire biztos ez az egész? − kérdezte borzongva.
− A Nagyúr elhiszi. És Dumbledore is.
− Albus tudja?! − Lily olyan dühösen kiáltott fel, hogy Harry aggodalmasan összevonta a szemöldökét és méregetni kezdte anyját. A nő lehalkította a hangját, s folytatta: − Ha Albus tudta, miért nem mondta meg nekünk?
− Ezt nem tudhatom − felelt a férfi nyugodtan. − Bizonyára ezzel is védeni akart titeket. Most azonban komolyabb a helyzet. Lily, a Nagyúr ide akar jönni, hogy megölje Harryt.
Lily rémülten felsikoltott. Kezét a szájára szorította, s riadtan bámult Pitonra. Hirtelen őrültségnek tartotta, hogy eddig megtűrte a házában a halálfalót. Szidta magát, amiért egy régi kapcsolat emléke miatt nem próbálta meg azonnal lefegyverezni és elkábítani Pitont. Nem engedhette vissza Voldemorthoz most, hogy ismerte az otthonukat, a búvóhelyüket.
Villámgyorsan támadt, s őszintén reménykedet benne, hogy Piton betartja az ígéretét, és nem olvas a gondolataiban, ezért váratlan lesz az átok, amelyet a férfira küld. A néma lefegyverzőbűbáj vörösen villant meg a levegőben, és Piton pálcája Lily kezében landolt. A nő diadalmas és a férfi meglepett kiáltására Harry leeresztette a kezében lévő játékot, s mintegy méltatlankodva végigmérte a két felnőttet, akik állandóan megzavarták.
Lily már a kábítóátkot küldte a férfira, Piton azonban nyitott tenyérrel maga elé emelte a kezét, s a nő legnagyobb döbbenetére a vörös átok sisteregve felolvadt egy ezüst színű pajzsban, amely mintha a férfi kezéből áradt volna. Lily zihálva meredt Pitonra, és alig fogta fel, amikor a férfi könnyedén intett kezével, és a tenyerén, ezüstös pára kíséretében megjelent a saját és Lily pálcája. A nő döbbenten bámulta saját markát, amelyben már csak a levegőt szorongatta.
Kétségbeesetten rogyott vissza a fotelbe. Piton a két pálcát az asztalra helyezte, és halk, nyugodt hangon szólalt meg:
− Jobb, ha nem próbálsz megtámadni.
− Mit akarsz tőlünk? − Lily hangja egészen elvékonyodott a torkát szorongató sírástól. − Elviszel Voldemort elé?
− Nem. − Piton hangja határozottan csengett, de Lily nem tudott megnyugodni. A tenyerébe temette az arcát, és saját szaggatott lélegzését és hevesen kalapáló szívét hallgatta. Az asztal túloldalán a férfi némán figyelte, szinte magán érezte a pillantását.
Harry halkan hüppögni kezdett, majd egyre jobban nekilátott a pityergésnek. Lily felpillantott, s arcára nyugodt mosolyt erőltetve odament a kisfiúhoz. A karjaiba emelte, és hosszú perceken keresztül becézgette. Legalább annyira szolgált ez a saját megnyugtatására, mint Harryére. Piton hagyta, hogy a kicsivel foglalkozzon; az ablakhoz lépett, és a megtépázott fákat bámulta, amíg Lily összeszedte magát.
A nőben felmerült, hogy most könnyedén megkaparinthatná a pálcákat a teáskanna mellől, de aztán meggyőzte magát, hogy nincs értelme megint harcba szállni a férfival. Valójában tartott a halálfaló erejétől, és nem akart újra szembesülni azzal, hogy a másik játszva legyőzhetné, vagy akár meg is ölhetné.
Hosszú percek teltek el, mire újra az asztal mellett ültek. Harry ismét belemerült a játékba, Piton pedig kiismerhetetlen tekintettel bámulta Lilyt.
− Mit tehetünk Voldemort ellen? − kérdezte a nő, mivel dühítő módon úgy érezte, hogy Pitontól kell tanácsot kérnie a továbbiakra. − Költözzünk el? Használjunk újabb védelmező bűbájokat?
− Megpróbálhattok elrejtőzni, de ezzel csak elódázzátok a támadást − felelt a férfi kimérten. − Tévedtek, ha azt hiszitek, hogy van tökéletes védelem. Se varázslatra, se emberre nem lehet ennyire építeni.
− Remek, akkor talán önként szolgáltassuk ki magunkat Voldemortnak? Legalább megspórolunk neki egy kis erőfeszítést!
− Nem azért jöttem, hogy erre rábeszéljelek − felelt a férfi nyugodtan. Lily üvölteni tudott volna ettől a nyugalomtól. Gyűlölte Pitont, amiért besétált az éppen kellemessé váló életükbe, és mindent tönkretett ezzel a jóslattal. Sikítani, sírni lett volna kedve, vagy legalább nekiesni a férfinek és összeverni, de semmit sem tehetett. Harryre pillantott, aki szerencsére teljesen megnyugodott, majd vissza Pitonra.
− Várom, hogy végre megmondd, miért jöttél − mondta.
− A Nagyúrnak csak Harry kell. Harcol veletek, ha ellenálltok neki, de nem titeket akar megölni. Harryt azonban felruháztam egy védőbűbájjal. Ha Tom ellene tör, visszacsapódik rá az átok.
Lily döbbenten meredt a férfire.
− Miről beszélsz? − A hangja halk és hitetlenkedő volt. − Létezik bűbáj a halálos átok ellen? Létezik olyan védelem, ami folyamatos pajzsként működik?
− Én létre tudok hozni − hangzott a válasz. Lily dühösen vonta össze a szemöldökét.
− Minden halálfaló tud pálca nélkül varázsolni?
− Azt hiszed, akkor ilyen hosszúra nyúlna a háború? − kérdezett vissza Piton csúfondáros hangon. Lily gyűlölte, hogyha így néz rá. Ki nem állhatta, ha ez a vele egyidős férfi úgy viselkedett, mintha egy kisgyerek lenne, aki ostobaságokat beszél. És ami még rosszabb volt, kisgyereknek is érezte magát. Piton folytatta: − Csapdát állítunk a Nagyúrnak. Ha rátámad Harryre, ő maga hal bele. Nincs más dolgotok, csak hagyni, hogy a vesztébe rohanjon.
− Hagyni? Ezt mégis hogy érted? − fonta össze a karjait Lily. Egyre kevésbé tetszett neki ez a beszélgetés.
− Állj félre, Lily, ha a Nagyúr rátámad. Ne próbáld meg megakadályozni, és végezhetünk vele.
− Álljak félre?! − Lily hangja élesen csattant fel. − Normális vagy te, Piton?! Csak mert neked nincs gyereked, talán érzéseid sem, még megpróbálhatnál értelmesen gondolkozni! Hogy álljak félre, ha az az őrült meg akarja ölni a fiamat?! Csak akkor kerülhet szembe Harryvel, ha előbb végez velem és Jamesszel is!
− Lily… − próbált a férfi közbevágni, de a nő most nem törődött vele. Végre kiüvölthette magából a dühöt és a frusztráltságot, amit Piton megjelenése okozott.
− Azt hiszed, fontosabb a saját nyomorult életünk, mint Harryé?! Te komolyan azt hiszed, hogy mindenki olyan gyáva, hogy bármit feláldozna a saját boldogulása érdekében?! Istenem, mennyire ostoba vagy! Nincs benned semmi emberi, Piton! Soha, soha az életben nem nézném végig, hogy Voldemort pálcát fogjon a fiamra! Nem érdekelnek az ostoba tévképzeteid, ezt nem adod be nekem!
Piton dühösen pattant fel. Intésére a levegő megrezdült, és ezüst-fénnyel táncolta körbe a nőt. Lily úgy érezte, mintha hirtelen hideg vízzel öntötték volna nyakon, s megborzongott a váratlan kijózanodástól, amit az esztelen harag után érzett. Piton közelebb lépett, s Lily érezte, hogy ezüstösen csillogó kötelek fonják körbe a kezét és a lábát, megakadályozva, hogy kapálózzon. Háta a falnak támaszkodott, pedig biztos volt benne, hogy a szoba közepén járkált, miközben Pitonnak veszekedett.
− Légy észnél, Lily! − A férfi hangja halk volt, de Lily most tisztán hallotta benne az elfojtott érzelmeket. − Tudom, hogy szörnyű, amit kérek. De láttad, hogy tudok pálca nélkül varázsolni. Tarthatok neked bemutatót, ha attól jobban elhiszed, de a végeredmény ugyanaz. Életben maradhatsz te is és Harry is, ha egy kicsit megbízol bennem.
− Ugyan miért bíznék meg benned? Miért akarnád a nagyuradat elbuktatni? Miért érdekelne téged, hogy Harry életben marad-e?
Piton egy másodpercig hallgatott, s látszott, hogy az utolsó érvet húzza elő a tarsolyából:
− Azt mondtad, tudod, mi az Aetas Heroum. − Lily bólintott. A férfi folytatta: − Defensor vagyok.
Lily megtántorodott, majd megrázta a fejét.
− Semmit sem tudok arról, hogy mit csinál a Defensor − felelt halkan. Érezte, hogy ahogy egyre nyugodtabb lesz, a kötelek leoldódnak a karjáról és a lábáról.
Piton dermedten bámult rá, és megdörzsölte az orrát. Látszott, hogy ezzel az eshetőséggel nem számolt. Arrébb lépett, és megszűnt a bűbáj, amelyet létrehozott: Lily újra a szoba közepén találta magát, szemben a megszeppenten bámuló Harryvel.
Ha véleményed, észreveteled, kérdésed van, írd meg a Fórumban!