Míg Lily újra a kisfiúval foglalkozott, Perselus visszament az ablakhoz. Néhány másodpercig a szürkén gomolygó felhőket bámulta, amelyek lassan beterítették az eget. Lily egészen halkan beszélt a gyerekhez, s Perselus tudatosan zárta ki az elméjéből a nő szavait. Lassan megértette a helyzetet; Lumpsluck elmondta neki, hogy a Defensorok évszázadok óta őrzik titkukat. Azóta, amióta egy háború végén a túlélők egy csoportja keserűségében és bosszúszomjában megtalálta korának Defensorát, s rátámadt. Ekkora túlerő ellen azonban a mágus csak egy darabig volt képes védekezni.
Ahogy visszaemlékezett a régi beszélgetésekre, Perselusnak eszébe jutott Lumpsluck figyelmeztetése: nem szabad túl sok embernek elárulnia az erejét. Mestere ekkor mondta el azt is, hogy még azok a varázslók se tudnak sokat a Defensorról, akik az Aetas Heroumról tanultak Ez is az önvédelmük rész volt – védelem a túlélők haragjától –, hogy nem hagytak nyomokat a könnyen elérhető könyvekben. Biztosítani akarták, hogy még arról se legyen a embereknek fogalma, hogy van kit okolni, hogy valakire ráönthetnék minden keserűségüket.
Lily közelebb jött hozzá. Arcán idegesség és félelem tükröződött. Perselus keményen pillantott a nőre. Rövid beszélgetésük alatt Lily többször is megbántotta, s már végezni akart ezzel a feladattal, amilyen gyorsan csak lehet. A nő kegyetlennek tűnt, nem tudta lepergetni magáról azokat a keserű szavakat, amelyeket a fejéhez vágott, s nem volt könnyű lenyelni a dühös replikát. De most nem volt minderre ideje, és már kedve sem.
– Tehát ki a Defensor ebben az egész őrületben? – kérdezte Lily.
Perselus intett, hogy üljenek le, s még ezután is hagyott magának néhány másodpercet a töprengésre. Amikor belátta, hogy fel kell fednie magát a nő előtt, azt hitte, ezzel le is zárhatják a beszélgetést. Pedig most jóval nehezebb része következett, mint eddig hitte.
– A Defensor a mérleg nyelve a Scelus és a Heros között – mondta végül. – Mindkettőt ismeri és felismeri. Mondjuk így, rajtuk tartja a szemét. – Nem tűnt túl logikusnak elárulni, hogy ő tanítja ki a Scelust és a Herost is. Ahhoz túl kevés volt az idő Potter hazaérkezéséig és az esti halálfaló-gyűlésig, hogy Lily ezt megérthesse.
– Rajtuk tartja a szemét…? – ismételte Lily. – Van felette hatalmad? Nagyobb a varázserőd, mint Voldemortnak?
– Ő nem tud pálca nélkül varázsolni. Nagyon nagy a tudása, de ez többnyire tanult mágia, nem ösztönös – magyarázta a férfi egy régi, évekkel ezelőtti beszélgetésre célozva. Lily biccentett, jelezve, hogy emlékszik.
– Le tudnád győzni? – Előre hajolt, s hangja izgatottan csengett.
– Nem. – Perselus gondolkozás nélkül hazudott. – Nem tehetek meg olyat, ami nem az én küldetésem.
– Ki a fenét érdekelnek a jóslatok meg a küldetések?! – csattant fel Lily. – Akkor mi a feladatod, ha nem az, hogy megfékezd Voldemortot?! Akkor minek tartod rajta a szemed?
– Éppen ezért. – Perselus elkapta és megszorította Lily csuklóját, hogy lenyugtassa. A nő vett egy mély lélegzetet, s elhallgatott. – A jelenlegi helyzet minden eddiginél súlyosabb. A Scelus felnőtt és támad, a Heros viszont még csak egy kisbaba. Ezért vagyok itt, hogy orvosoljam a helyzetet.
– És mi lenne, ha inkább megakadályoznád, hogy Voldemort ránk támadjon? – kérdezte Lily.
Perselus nem felelt. Lassan értelmetlennek tűnt, hogy tovább győzködje Lilyt. Egy gyors mozdulattal megdörzsölte az orrát, és bólintott. Az alkarja finoman bizseregni kezdett, egyértelműen jelezve, hogy Tom valamilyen feladatot szán neki, és nem késlekedhet sokat. Lily várakozásteljesen vonta fel a szemöldökét, Harry pedig újra összedöntött egy tornyot, és lelkesen magyarázni kezdett nekik.
– Lily, elmondtam amit akartam, most már neked kell eldöntened, hogy bízol-e bennem.
– Miért bíznék? – kérdezte Lily halkan.
– Mert azonosak az érdekeink. Mert nincs más esélyetek az életben maradásra.
Lily elhúzta a száját.
– Nem nagyon értem ezt a pálfordulást, Piton. Halálfaló vagy. Valahogy nem fér a képbe, hogy azonosak legyenek az érdekeink…
– Semmit sem tudtál rólam, Lily, és látom, még most sem érted – rázta meg a fejét Perselus. – Állj félre Voldemort elől, csak ennyit akartam mondani. – Felállt, és végigmérte a sarokban üldögélő Harryt. – Meg tudom védeni a fiadat, te pedig védd meg saját magadat. Köszönöm, hogy meghallgattál.
Biccentett, s hoppanálni készült, mikor Lily felpattant, és zavartan közelebb lépett hozzá.
– Perselus… – Egészen lágy volt a hangja, s Perselus beleborzongott, ahogy újra megcsapta a nő illata. – Pontosan ismered a jóslatot? Szó szerint megnevezi Harryt?
Perselus belenézett az aggodalomtól felhős zöld szemekbe. Lily most anya volt minden ízében, a saját anyjára emlékeztetően aggodalmas, védelmező és jó. Perselusnak eszébe jutott az, amikor elmondta anyjának a döntését, amikor egy ugyanilyen aggodalmas pillantással nézett szembe. Anyja könyörgött neki, hogy ígérje meg, mindig vigyázni fog magára. Úgy érezte, most lenne igazán szüksége arra, hogy valaki vigyázzon rá, nem akkor, amikor Tom hideg tekintetével néz farkasszemet.
Lily, talán egészen önkéntelenül, megfogta a karját, és továbbra is esdeklően nézett rá. Perselus tudta, hogy mit kell válaszolnia, mégis szívesebben nyugtatta volna meg a nőt. Emlékeztetnie kellett magát arra, hogy Lily egy perccel ezelőtt is hidegen szólt hozzá, megtagadta azt, hogy bármi közös is lehetne bennük, s mostani kedvessége csak annak köszönhető, hogy ez áll érdekében. Valaha ezért gyűlölt minden lányt. Gyűlölte őket, talán félt is tőlük, mert ki tudták használni azt, hogy szépségük, illatuk, pillantásuk pokolian vonzóvá teheti őket. Most csak saját magára haragudott a gyengeség miatt.
– Nem, maga a jóslat nem egyértelmű. – Szinte megrémült, ahogy meghallotta a mondatot, amely kibukott belőle. Lily fellélegzett és hátrébb lépett. Perselus is levegő után kapott, s próbálta menteni a menthetőt: – De minden valószínűség szerint Harryről szól.
Lily elfintorodott.
– Azt mondod, a Defensor felismeri a Herost? – kérdezte. Perselus bólintott. – Akkor mondd meg, őszintén! Harry a Heros?
– Azt hiszed, szórakozásból áldozok ennyi időt és energiát a megmentésére? – Perselus végigmérte a gyereket, de szinte azonnal el is kapta a pillantását, hogy Lily szemébe nézzen. A nő tekintete idegesen cikázott közte és Harry között. – Megnyugtathatlak, ha nem lenne fontos, nem beszélgetnénk most itt.
Lily nem felelt. Perselus néhány másodpercig még bámulta a nőt. Nem akaródzott menni, pedig Tom hívása egyre sürgetőbbé vált; a bizsergés helyét már tompa fájdalom vette át a jobb karjában. Vett egy mély lélegzetet, de csak Lily illatát szívhatta magába. Legszívesebben könyörgött volna a nőnek, hogy higgyen neki, de belátta, hogy ennek nem lenne túl sok értelme. Így csak kimérten biccentett, majd dehoppanált.
A kertbe érkezett, s végre vehetett egy mélyet lélegzett a tiszta, hűvös levegőből. Az ég pillanatokon belül megeredő esővel fenyegetett, a fák baljósan hajoltak meg körülötte a szél ereje előtt, s kert végében lassan gomolygó köd a Dementorok fagyos leheletét juttatta az eszébe. Végigmérte még egyszer a házat, majd kezének egyetlen gyors intésével helyreállította a védelmi bűbájokat. Tudta, hogy Tom már várja, most mégse volt kedve azonnal a férfihez hoppanálni. Elindult a templomtérre vezető utcán, s elgondolkozva nézegette a környező házakat. Nem irigyelte a muglikat. Néhány napon belül Tom és emberei megtámadják Godric’s Hollow-t, és ezekből a házakból nem sok marad majd egyben.
Tom hívása egyre sürgetőbbé vált. Perselus lehunyta a szemét, és egy pillanat alatt eltűnt a poros utcáról, s a halálfalók egyik találkozóhelyén találta magát. A Lestrange házaspár és Barty Kupor már a helyiségben ácsorgott. A szobában nem voltak székek vagy asztalok; Tom nem szerette, ha követői túlságosan is kényelembe helyezték magukat. A másik három kis csoportot alkotva beszélgetett.
Bellatrix egyetlen lesújtó pillantásra méltatta csak Perselust – könnyedén kiolvasta az elméjéből, hogy megveti, mert nem érkezett meg azonnal. Rodolphus Lestrange kimérten biccentett neki – Perselus tudta róla, hogy bár nem kedveli, jobban tart tőle annál, hogy ezt kimutassa. Barty Kupor a frissen felvett halálfalók lelkesedésével köszönt neki, és igyekezett bevonni a társalgásba.
Perselust nem érdekelték az apró hírek a többi halálfalóról vagy a kiszivárgott tervekről. Oda se figyelt igazán a másik három eszmecseréjére, még mindig Lilyn rágódott. Tom kémkedni küldte Potterék után, mint ahogy a másik három pedig a Longbottom család után kutatott. Tom hamar rájött, hogy ennek a két családnak a fiára igaz a jóslat ködös leírása. Miután embereit elküldte, hogy kikémleljék a lakóhelyüket, a gyerekek tehetségét, a családot övező védelmi bűbájokat, ma meg akarta hozni a döntését, hogy melyikük a veszélyesebb.
Perselus tudta, minden mellette áll, s a Nagyúr Potteréket választja majd.
James Potter vidáman sietett be a házba. Jó napja volt, minden jel arra vallott, hogy Siriusszal kinyomoztak egy halálfaló-találkozóhelyet és Mordon megígérte, hogy ők is részt vehetnek majd a rajtaütésen. Ráadásul a hétvégére végre vendégségbe várták a barátaikat. James fájón érzékelte Remus és Peter hiányát, amióta elváltak az útjaik a Roxfort után, s mindig örömmel készült arra, ha néhány órát vagy napot együtt tölthettek el.
A házban nagy volt a csend. James elmosolyodott, sejtette, hogy Harry már elaludt az egész napos játék után. A nappaliba lépve meg is pillantotta kisfiát Lily karjaiban. A nőt is elnyomta az álom, gyengéden ölelte magához a kisfiút, s haja csillogva terült szét a fotel magas háttámláján. James néhány másodpercig elgyönyörködött bennük, majd halkan odament a fotelhez.
Elhatározta, hogy Harryt átviszi a gyerekszobába, s úgy döntött, Lilyre is ráférne már egy nyugodt alvás, ágyban, nem egy kényelmetlen széken. Óvatosan ki akarta emelni a kisfiút Lily kezéből, a nő azonban még szorosabbra vonta az ölelést, és tiltakozva nyögött fel. James újra elmosolyodott, de ezúttal erélyesebben próbálta lefejteni felesége karjait Harryről. Lily felriadt, és rémülten kapott a pálcája után.
– Sss… – James elkapta a nő kezét. – Nincs semmi baj, csak én vagyok. Biztos rosszat álmodtál.
– Rosszat – hagyta rá Lily, és megdörzsölte elgémberedett nyakát. Ásítva figyelte, ahogy James a karjaiba veszi és átviszi a másik szobába kisfiát. Tekintete az asztalra téved, amelyen még mindig ott díszelgett a teáskanna és a két csésze. Pálcája gyors intésével eltüntette őket, amikor meghallotta James lépteit.
– Elfáradtál? – kérdezte a férfi gyengéden. Lily hozzásimult egy pillanatra, majd bólintott.
– Alig akart elaludni… Készítünk vacsorát? – kérdezte, miközben elindult a konyha felé. James bólintott. – Na és te?
– Én nem is érzem a fáradtságot – büszkélkedett James. – Úgy tűnik, kapásunk van.
– Tényleg? Mesélj! – Azonban Lily nem érzett valódi kíváncsiságot. A konyhába lépve egy pálcaintéssel meggyújtott a falon sorakozó fáklyákat, és elkezdte előkészíteni az ételt.
James elkomorodva torpant meg a küszöbön. Alighogy belépett, a szemébe ötlött a két teáscsésze és a kanna. Többnyire nem használták ezt a készletet, mert őt mindig a szüleire, gyerekkori otthonára emlékeztette, amelyet a halálfalók leromboltak.
– Vendéged volt? – kérdezte a nőre pillantva. Lily az ajkába harapott, s bólintott. – Na és kicsoda, a mágiaügyi miniszter?
Lily nem felelt azonnal, helyette felvett egy kést és hámozni kezdte a krumplit. James a falnak támaszkodott, s feleségét figyelte. Lily többnyire mugli módszerekkel főzött, mivel így tanult az anyjától, és valamiért megnyugtatóbbnak is tartotta. James képtelen volt elsajátítani ezeket a mozdulatokat, ezért általában varázslattal segített a nőnek. Most azonban keresztbe fonta a karját a mellkasa előtt, és némán várta a választ.
– Piton volt itt – bökte ki végül Lily. James érezte, hogy kiszalad a vér az arcából. Úgy tűnt, a konyha szokatlanul sötét, és valahogy a levegő is elfogyott benne. El kellett telnie néhány másodpernek, mire újra képes volt érzékelni a környezetét, és meglátta Lilyt, aki aggodalmas arccal figyelte a hámozatlan krumplik fölött.
– Mit keresett itt? – kérdezte James, amikor úgy érezte, újra van elegendő levegő a tüdejében ahhoz, hogy megszólalhasson.
– Gyere, ülj le… – Lily megfogta a férfi karját, és az egyik székhez húzta. James kelletlenül huppant le a székre. A nő leült mellé, és az asztalra könyökölve tenyerébe támasztotta az arcát. − Harry miatt jött.
− Miért, talán valami köze van hozzá? − mordult fel James. Lily értetlenül rázta meg a fejét.
− Azért jött, mert Voldemort meg akarja ölni Harryt…
James döbbenten meredt a nőre. Minél több információt tudott meg, annál kevésbé látta értelmét a történetnek. Amikor meghallotta, hogy Piton felkereste a feleségét, és hosszabb időt töltöttek el együtt, ráadásul kettesben, egészen más miatt kezdett aggódni.
− El akarta vinni Harryt hozzá?
− Dehogy! − Lily meglepő módon felháborodottan kiáltott fel. James elégedetlenül dőlt hátra. − Azért, hogy figyelmeztessen. Azt mondta, hogy van valami jóslat, ami Harryről szól, meg arról, hogy le kellene győznie Voldemortot.
− Tényleg? Idejött, hogy ezt közölje? Kedves tőle… És különben milyen gyakran beszéltek?
− Mi van? − Lily értetlenül mérte végig a férfit, aki cseppet sem úgy reagált, mint várta.
− Mármint az iskola óta. Rendszeresen találkoztok? Vagy csak leveleztek?
− James, te hülye vagy! − vágta rá a nő dühösen. − Lehet, hogy a fiunknak az a sorsa, hogy a kor leghatalmasabb sötét mágusával megvívjon! Ráadásul az az őrült meg akarja ölni már most, te meg azzal kezdesz el vádolni, hogy egy halálfalóval találkozgatok! Nem váltottam egyetlen szót sem Pitonnal azóta, hogy levizsgáztunk a Roxfortban!
− Most mégis ilyen kedvesen fogadtad − bökött a fejével a férfi a teáskanna felé. − Nem hívtál segítséget. Nyilván nem féltél tőle, meg aztán nem is akartad, hogy az Azkabanba kerüljön…
Lily megrázta a fejét.
− Ne légy ostoba − suttogta. − Piton halálfaló, és ha tudtam volna, azonnal riasztom a Rendet, meg titeket is. Lefegyverzett, megszüntette a védelmi bűbájokat. Nem tehettem semmit. Miért hiszed, hogy örömmel láttam a házunkban egy gyilkost?
− Mert tudok rólatok. Tudom, hogy volt köztetek valami még a Roxfortban.
− Honnan… Mégis honnan veszed ezt? − Lily dühösen pattant fel, s felkapta a kést. James hátrahőkölt, de a nő csak a krumpli hámozást folytatta gyors, határozott mozdulatokkal.
− Peter egyszer hallotta egy beszélgetésedet Kathyvel. Még az esküvő előtt. Aztán, amikor eljegyeztelek, elmondta.
− Ó, és gondoltad, vársz négy évet a számonkéréssel? Bölcs dolog volt − mordult fel Lily. − Igen, jártam Pitonnal hetedikben. Körülbelül három hétig tartott, és abból kettőt otthon töltöttem el, mert téli szünet volt. Remélem, most elégedettebb vagy, hogy tőlem is hallottad!
James összeszorította a száját, s némán figyelte, ahogy a megpucolt krumplik szabályos időközönként egy tál vízbe pottyannak. Lily szeletelni kezdte a formátlan, sárgás gömböket, azokkal a jól begyakorolt, pontos mozdulatokkal, amelyekkel a bájitalok hozzávalóit is aprította annak idején. James megdörzsölte a homlokát, és végigmérte feleségét. Lily arca égett a dühtől, talán a szégyentől is, s minden figyelmét a krumpliknak szentelte.
− Sajnálom. Akkor nem tűnt értelmes dolognak felhánytorgatni, de most annyira meglepődtem. Nem jeleztek a védőbűbájok, logikus következtetés volt, hogy te engedted be Pitont.
− Logikusabb lett volna bízni bennem − felelt Lily dacosan.
A férfi bólintott, megkerülte az asztalt, és hátulról átölelte a nőt. Óvatosan megcsókolta a nyakát, az arcát, és beleszippantott a hajába.
− De nem bántott, ugye? − Hangjában most már csak aggodalom csengett. Ahogy Lily megrázta a fejét, tincsei James arcához dörzsölődtek. A férfi arrébb lépett, s néhány pálcaintéssel feltette forrni a krumplit.
Lily leült az asztalhoz, és fáradtan figyelte, ahogy James pálcájának intésére sülni kezd a hús. Semmihez sem érzett erőt.
− Piton szerint Aetas Heroum van − mondta halkan −, és Harry a Heros…
− És te hiszel neki? − kérdezte James.
Lily nem felelt azonnal. James leült mellé, míg a hússzeletek sercegve sültek, és illatuk lassan betöltötte a konyhát.
– Állítólag Albus is tud a jóslatról, ami miatt Voldemort meg akarja ölni Harryt – mondta a nő. – Beszélhetnénk vele, talán… Talán nem igaz az egész, vagy nem is tudom. Lehetne jobb védelmi bűbájokat csinálni.
– Ha Piton ismeri a házat, idehozhatja Voldemortot is – jegyezte meg James. – Talán a főhadiszállásra kellene költöznünk…
Lily elfintorodott.
– Nem is tudom… Persze jó lenne, hogy ott tudnának segíteni, de akkor is vágyom ezekre a kettesben töltött estékre. A magánéltre…
James bólintott. Megforgatta a húst, és teríteni kezdett. Lily visszament a gyerekszobába, és megnézte, hogy Harry jól be van-e takarva, alszik-e, s általában, nincs-e semmi baja. Nehezen szakadt el a halkan pihegő kisfiútól. Míg James a vacsora körüli utolsó simításokat végezte, kipróbált néhány bűbájt, amelyek képesek lettek volna kimutatni, ha Piton valamilyen ismert varázslattal vértezi fel Harryt a támadás ellen. Semmi különöset nem észlelt a gyerek körüli mágiában.
– Hívjuk el Albust? – csendült fel mögötte James hangja. Lily összerezzent, még mindig kezében tartotta pálcáját. A szobában félhomály volt, a kinti utcalámpa fényének útját elállták a fák, furcsa, mozgó árnyképeket rajzolva a falra. Harry zavartalanul aludt.
– Azt hiszem, az lenne a legjobb – felelt Lily. Megfordult, és férje karjaiba simult.
A következő órák eseményeit mintha álomban érzékelte volna. James intézkedett, s hamarosan megérkezett Albus, Sirius, egy kis időre még Remus is beugrott, később pedig Christopher Prospeer jött át. Legalább háromszor kellett elmesélnie, hogy pontosan mit mondott Piton – igaz, azt az őrültséget mindig kihagyta, hogy ne próbálják védeni Harryt, és azt is csak Albus jelenlétében mondta el, hogy Piton állítólag valamilyen bűbájt mondott ki Harryre.
Úgy tűnt, az idős varázslót csöppet sem ejti kétségbe a halálfaló látogatása, sőt a védelmező bűbáj sem. Igaz, ő is megvizsgálta Harryt, és nem találta nyomát semmilyen varázslatnak. Lily egyre kevésbé értette az egészet. Végül Albus néhány varázslattal megerősítette a ház körül a védelmet, és megegyeztek abban, hogy létrehoznak egy Fidelius bűbájt. Albus Siriust javasolta titokgazdának, s mivel a bűbáj megkötésekor a titokgazdán kívül csak azok a személyek lehetnek jelen, akiket védelmezni kívánnak, távozott.
Ekkor már jócskán túl voltak az éjfélen. Hármasban üldögéltek a nappaliban Siriusszal, Lily fáradtan dörzsölgette a szemeit. Egy alkalmas pillanatban Christ megkérdezte arról, hogy mit tud az Aetas Heroumról és a Defensorról. A férfi semmit sem tudott mondani, de megígérte neki, hogy megpróbál utánanézni. A nőnek most már fogalma sem volt róla, hogy mit mondhatott Piton komolyan.
Bár úgy tűnt, a jóslatról Albus is tudott, Lily mégsem merte neki felvetni az Aetas Heroum és a Defensorok kérdését. Christől szívesebben érdeklődött, hiszen közelebb érezte magához, mint volt igazgatóját, és mivel Chris már végzett auror volt, úgy gondolta, elég jól képzett ahhoz, hogy tudjon válaszolni a kérdéseire. Kissé csalódottnak érezte tehát magát, amikor a férfi nem tudott túl sokat mondani a pálca nélküli varázslásról sem, bár azt megerősítette, hogy csak kivételes képességű mágusoknak sikerülhet.
James és Sirius halkan beszélgetett, részben hivatali ügyekről, részben a mindennapos eseményekről. Az asztalon kiürült kávéscsészék szomorkodtak az eddigi sürgés-forgásra emlékeztetve, odakint dühösen zúgott fel a szél. Lily feltápászkodott a fotelből, ásított egyet és kinyújtózkodott.
– Azt hiszem, el kéne végezni a bűbájt… – vetette fel. A két férfi elhallgatott.
Lily tudta, hogy ez James számára nehéz döntés. A Fidelius a családjukat fogja védeni, s ez alaposan megnehezíti majd James munkáját – például nem tud bejárni az Aurorképzőbe, hiszen illetéktelen személyek nem képesek érzékelni a jelenlétét. Gyakorlatilag a Fidelius azt jelentette, hogy a következő napokban össze lesznek zárva a házban, és csak a titokgazda, vagy egy-két megbízható ember látogatására számíthatnak. Mégsem volt jobb ötletük. Lily mindenképpen meg akarta óvni Harryt.
– Eszembe jutott valami – szólalt meg váratlanul Sirius. – Engem sokan ismernek a suliból is, meg halálfaló körökben is. Ha Voldemort rájön, hogy Fideliusszal védtünk meg titeket, biztosan én leszek az első ötletük. Olyan titokgazda kellene, aki nem ennyire nyilvánvaló.
– Mi az, talán nem tetszik a felelősség? – kérdezte tettetett jókedvvel James.
– De akkor mit csináljunk? – tanácstalankodott Lily. – Tudsz olyan embert, akiben ugyanúgy megbízhatunk, mint benned? Mirandában vagy Chrisben bármikor megbíznék, de ők ugyanúgy gyanúsak lehetnek, mint te…
– Na és Remus? – kérdezte James. Sirius rosszkedvűen dörzsölte meg a halántékát.
– Nem is tudom… Remus olyan fura mostanában. Tudom, nagyon más most az élete, mint a miénk, de akkor is jóval nyúzottabb.
– Meg ideges – tette hozzá Lily elgondolkozva. – Mindenre felkapja a vizet, és néha komolyan tartok tőle, ha dühbe gurul. Pedig annyira nem ilyen ember volt régen…
– Gondoljátok, hogy – James lehalkította a hangját –, Voldemort emberei őt is megpróbálták beszervezni?
– Nem tudom – rázta meg a fejét Lily.
– Furcsa, na – tódította Sirius. Láthatólag egyiküknek se volt kedve kimondani, valóban attól tartanak, hogy a halálfalók befolyással lehetnek Remusra. James bólintott.
– Akkor pedig Kathy is kiesett. Mindent megosztanak egymással.
– Peter? – Sirius úgy tette fel a kérdést, mintha valójában mindig is ezt tervezte volna. – Ő tökéletes lehet. A halálfalóknak fogalmuk sincs arról, hogy létezik. Nem olyan kiváló varázsló, mint Chris, és nincs olyan különleges képességgel megverve, mint Remus. Persze, a barátunk volt a Roxfortban, de ez most már nem olyan szembetűnő, mint a mi barátságunk – intett James felé – vagy akár a tiéd, Lily, Kathyvel. Peternek megvan az a tökéletes képessége, hogy el tudjon tűnni az emberek szeme elől, és jelentéktelen maradjon.
– Ez mind igaz, de nem hiszem, hogy különösebben meg tudná védeni magát, ha megtámadnák a halálfalók – vetette ellen Lily. – Meg aztán te képzett vagy más szempontból is, nehezebben szednének ki belőled titkokat.
– Épp az a lényeg, hogy nem akarnák elfogni, mert nem nézik ki belőle, hogy tud titkokat! – szólt közbe lelkesen James.
– És különben is, nagy tehetsége van az eltűnésre és bujkálásra… – kacsintott Sirius Jamesre. A másik bólintott. Lilynek eszébe jutott, hogy Peter is animágus. Ez kicsit meg is nyugtatta, hiszen ha a férfi képes volt diákkorában megtanulni az animágiát, akkor mégsem olyan ügyetlen varázsló, mint amilyennek időnként tűnt az iskolában.
– Talán igazatok van. Értesítjük Albust?
– Ne – rázta meg a fejét Sirius. – Dupla biztonság. Mindenki azt hiszi majd, hogy én vagyok a titokgazda, és tudom fedezni Petert, ha kell.
– Jól hangzik – vigyorodott el James. – Holnap megkeresem Petert.
– Gondolom, akkor a hétvégi mulatozásról lemondhatok – sóhajtott fel Sirius. – És még a holnap hajnali edzést is megúszod. Na szép, te aztán tudsz lógni, Ágas!
James kedvetlenül mosolyodott el.
– Ne haragudjatok, de nekem muszáj aludnom kicsit. Hamarosan itt a reggel, és Harry megköveteli a kaját… – szólalt meg Lily. Megölelték egymást Siriusszal, majd James is megcsókolta.
– Menj csak, hamarosan jövök én is, csak hazazavarom ezt a dorbézoló agglegényt… – Lily kilépett a szobából, s még hallotta, ahogy James rosszkedvűen így szól: – A hátam közepére kívánom most ezt az egész Fideliust, meg itthon üldögélést, de hát mit tehetünk…
Lily rosszkedvűen indult el a hálószoba felé. Még egyszer benézett Harryhez, megerősítette a bűbájokat, de mindent rendben talált. Sajnálta Jamest, amiért ki kell maradnia az iskolából, de azt nem bánta, hogy a férfi többet lesz itt vele. Szeptember óta sokszor érezte magát magányosnak, mert férje rengeteg időt töltött edzéssel és tanulással. Bármilyen nyomasztónak ígérkezett is az összezártság, Lily kicsit úgy érezte, mintha nyaralni készülnének.
Rossz volt persze, hogy még Albus sem tudta megmondani, előreláthatólag mennyi ideig kell majd rejtőzködniük, mikor sikerül legalább kicsit visszaverni Voldemortot, de Lilynek most ez a bizonytalanság is tetszett. És persze tudta, hogy legalább Chris és Sirius, akiknek rendszeresen ellenőrizniük kellett a környéket, meg tudják majd látogatni őket. Ahogy mindezt végiggondolta, kicsit már örült is annak, hogy Piton beállított hozzájuk. Persze, mindennél jobban féltette Harryt, mégis az eljövendő napok gondolata halvány mosolyt csalt az arcára.
A lágy mosoly még akkor is Lily szája körül játszott, amikor James bő fél óra múlva csatlakozott alvó feleségéhez. Hagyott magának néhány másodpercet, hogy elnézegesse a nőt, és belátta, hogy előnye is van a Fideliusnak. Az elmúlt hetekben többnyire csak alvás közben látta Harryt, és fáradtan, nyúzottan Lilyt. Most már valamivel vidámabban bújt be felesége mellé az ágyba, és átölelte. Lily halkan felsóhajtott, és hozzásimult. James magához szorította a nőt, és azzal a kellemes gondolattal aludt el, hogy a következő napokat csak Lilynek és Harrynek szentelheti majd.
Vége
Ha véleményed, észreveteled, kérdésed van, írd meg a Fórumban!