− Fuss, Draco! − Piton kiáltása néhány pillanatig anélkül kavargott a fejében, hogy felfogta volna az értelmét, majd nekilódult. Meglepően könnyen kijutott a kapun, pedig korábban többször is próbálkozott a szökéssel, de az ezernyi bűbáj mindig visszatartotta. Persze most, hogy nem volt az iskolának igazgatója, nyilván sok megszűnt közülük.
A kerítésen túl pillantott csak vissza. További utasításokat várt, de Piton Potterrel vitázott, játszi könnyedséggel védte ki a szerencsétlen kis támadási kísérleteit, tehát nem tudott most vele foglalkozni. Draco körbepillantott. A többi halálfaló még a birtokon volt, egyikük felgyújtotta Hagrid kunyhóját, s csak többszöri felszólításra kezdtek a kapu felé indulni. Alig méltatták figyelemre a fiút, amint elhagyták a Roxfort területét, dehoppanáltak. Draco zavartan hallgatta a körülötte egyre-másra felhangzó pukkanásokat.
Piton egy hippogriffel a nyomában hagyta el a birtokot. Ahogy Draco végigmérte az állatot, meg mert volna esküdni rá, hogy ez támadt rá évekkel ezelőtt. Utálkozva húzta össze magát kicsire, amikor meglátta a pengeéles karmokat. A jószág félelmetesen dühös volt, s megdöbbentően könnyedén rázta le magáról az ezüstszínű köteleket, amelyekkel a férfi megpróbálta megfékezni.
– Gyerünk! – mordult rá Piton, amikor végre odaért mellé, és egy átokkal méterekkel hátrébb lökte a hippogriffet. Odarántotta magához Dracót, és a következő pillanatban minden elmosódott, színes folttá alakult a fiú körül. Elakadt a lélegzete, és szíve az eddiginél is gyorsabban kezdett kalapálni.
Biztos volt benne, hogy tanára a Nagyúr elé viszi, hiszen éppen most hajtotta végre azt, amivel a legjobban bizonyíthatja valaki a ragaszkodását a Nagyúrhoz. Azt, amivel Draco lett volna megbízva. A fiúnak nem voltak kétségei afelől, hogyan fogják őket fogadni; Pitonra dicsőség, rá kínzás vár. Bármennyire is kényelmetlen volt a hoppanálás, hirtelen azt kívánta, bár sose érne véget. De már megszokta, hogy nem teljesülnek a kívánságai.
Miközben megérkeztek, több erős hoppanálás- és behatolásgátló bűbájt is megtörtek, s Draco érzékelte, ahogy megrezzen körülöttük a levegőben a mágia. Nem nyitotta ki a szemét. A mágia rezgései elültek, de még így is érezte, hogy a helyet átszövik különböző, számára felfoghatatlan varázslatok. Biztos volt benne, hogy pillanatokon belül meghallja a Nagyúr dühös hangját. Igyekezett lezárni az elméjét, bár sejtette, hogy vele szemben nem tud majd túl sokáig védekezni.
– Hasznosabb lenne, ha befáradnál – hallotta meg Piton ingerült hangját. Felpillantott.
Egy sötét, ködös sikátorban voltak, a környéken csupa elsötétített ház, hasonló ahhoz, amely előtt éppen álltak. A nyitott ajtón át kiáradt a bent lobogó fáklyák fénye, és vastag, sárgás pászmát vetett a macskaköves utcára. A kövek között por, papírdarabkák és moha ült meg. Valahonnan, Draco háta mögül orrfacsaró bűz áradt, amelyben keveredett a szemét és a döglött halak szaga. Draco önkéntelenül elfintorodott, ahogy megérezte.
– Idő híján vagyunk, tehát jobb lenne, ha nem ácsorognál tovább az ajtó előtt! – Piton hangja továbbra is ingerülten csengett, s Draco jobbnak látta, ha szót fogad.
Követte tanárát a házba, és elgondolkozva nézett körül a szűk nappaliban, ahová érkeztek. Úgy érezte, mintha a Roxfort fél könyvtárát beszorították volna egy tized akkora helyre, s nyomasztóan magasodtak a feje fölé a plafonig érő polcok. Lassan megbizonyosodott róla, hogy sem a Nagyúrra, sem más halálfaló érkezésére nem számíthat, ezért zavartan, de valamivel kevésbé riadtan ácsorgott az ajtóban, amíg Piton rendezkedett a szobában.
Később, amikor megpróbálta visszaidézni az érkezése perceit, csak benyomásokat tudott összeszedni. Piton lehajította egy asztalra a pálcáját, átsietett egy szomszédos helyiségbe, intett Dracónak, hogy üljön le a kanapéra. Ő álmatagon szót fogadott, s hosszú másodperceken keresztül bámult egy díszes ingaórát, amely megállt, s most mozdulatlan mutatói a tizenkettes számra szegeződtek. Fénylő, ezüstös varázslat lengte körbe a szobát, és egy bögre tea jelent meg Draco mellett az asztalon, valamint egy bájitallal teli üvegcse.
– Igyál – nyújtotta oda neki a férfi a bögrét. Draco az idegességtől átfagyott ujjait égette a forró porcelán, de engedelmesen belekortyolt az italba. Furcsa mellékíze volt, s néhány újabb korty után megbizonyosodott róla, hogy nyugtató van a teában. – Jól figyelj, Draco – szólalt meg Piton, amikor a bögre tartalmának felét már eltüntette –, el kell mennem a Nagyúrhoz, így is sok időt elvesztegettünk. Semmiképpen se hagyd el a házat, itt biztonságban vagy.
Draco bólintott. Amúgy sem lett volna hová mennie. A bájital hatására eltűnt ugyan eddigi idegessége, de továbbra is ólmos fáradtságot érzett, mintha az elmúlt év álmatlan, aggodalommal telt éjszakái most bosszulnák meg magukat. Hirtelen eszébe jutott anyja, és a Nagyúr fenyegetése. Piton mintha a gondolataira válaszolt volna:
– Megkeresem édesanyádat is, és segítek neki elmenekülni.
Draco legszívesebben megkérdezte volna, hogy miért nem hozza ide, de végül csak némán bólintott. Piton végigmérte, majd felszedelőzködött. Egy újabb ezüstös varázslattal magára öltötte a halálfalók jól ismert öltözékét, s arcába húzta a csuklyáját.
– Ez pedig fájdalomcsillapító – intett az asztalon álló üvegcse felé –, ha a Nagyúr szólítana.
Draco bólintott, és az áttetsző bájitalt kezdte vizsgálgatni. Szinte meg sem hallotta a pukkanást, amikor Piton dehoppanált. Hátradőlt a széken, majd megállapította, hogy tökéletesen poros minden körülötte. Utálkozva húzta el a száját, és már éppen megragadta a pálcáját, hogy elviselhetőbbé tegye a környezetét, amikor megérezte a Nagyúr hívását.
Összerándult a fájdalomtól, s egy pillanatig minden izma megfeszült. Tudta, hogy erre csak egyetlen értelmes reakció van; azonnal a Nagyúr elé hoppanálni. Lehunyta hát a szemét, de úgy érezte, mintha valamilyen erő visszatartaná. Még egyszer próbálkozott, s megértette, hogy a házat hoppanálásgátló bűbáj védi. Visszaereszkedett a fotelbe, és eltekintett a takarító bűbájoktól.
A fájdalom lassan alábbhagyott, s a karján lévő sebhely már csak finoman lüktetett. Draco lehunyta a szemét, és megdörzsölte az arcát. Ezt a lüktetést gyakran érezte az elmúlt évben, amikor a Nagyúr szólította a követőit, de ő nem mehetett, hiszen a Roxfortba volt zárva. Gúnyosan pillantott a fájdalomcsillapítóra az asztalon; ennyi miatt még nem szorul rá a bájitalra.
Feltápászkodott, és elindult a könyvespolcok előtt, hogy keressen néhány érdekesebb könyvet. Sejtette, Piton nem ér vissza egyhamar, aludni még nem volt kedve, de unatkozni se nagyon akart. Lassú, kimért léptekkel haladt el a polcok előtt, s egyelőre csak felmérte a kínálatot. Sok művet ismert már a Malfoyok régi könyvtárából, de egy-kettőt most látott először.
Éppen kiválasztotta az egyiket, és kissé magasabbra nyújtózkodott, hogy elérje, amikor karjába minden eddiginél erősebb fájdalom nyilallott. Összegörnyedt, és a könyvespolcnak támaszkodva, zihálva várakozott, de a fájdalom nem múlt el a szokott módon. Draco lehunyta a szemét, és ösztönösen próbált válaszolni a Nagyúr hívására, hiszen tudta, mást nem tehet, ha enyhíteni akarja a kínt, de a szoba továbbra is le volt zárva.
Felpillantott, s azonnal szemébe ötlött a bájitallal teli fiola, amelyet korábban nagyvonalúan az asztalon hagyott. Megpróbált felegyenesedni, hogy elinduljon a szoba közepén álló asztal felé, de a fájdalom újabb hulláma térdre kényszerítette. Bal karjáról egy dühös mozdulattal letépte a talár ujját, s riadtan bámulta alkarján a sebhelyet, amely vörösen izzott, mint azon a napon, amikor első szolgálatát tette a Nagyúrnak, és a karjára került.
Draco rettegve nézte a koponyát, amely mintha gúnyosan vigyorgott volna vissza rá, és érezte, ez a hívás csak neki szól. A Nagyúr őt szólongatja most, és lehet, hogy élete végéig el kell majd ezt szenvednie, hacsak nem jelenik meg, az ő akarata szerint. Igaz, sejtette, hogy akkor további, még nagyobb fájdalmakat kellene elszenvednie majd. Bámulta lüktető alkarját, s vágyat érzett arra, hogy a saját körmével kaparja le a bőrt, a Jegyet, amellyel a Nagyúr megbélyegezte. Megborzongott.
A fájdalom talán valamivel alábbhagyott, s lassan kitisztultak a gondolatai. Pálcájával az asztal felé intett, s reszkető bal kezével éppen elkapta a felé repülő fiolát. Gondolkozás nélkül hajtotta fel a bájitalt, és lehunyt szemmel várta a hatását. Néhány másodperc múlva a fájdalom, amely a karjából kiindulva már egész testét zsibbasztotta, lassan enyhülni kezdett. Draco visszabotorkált a kanapéhoz, s a porra most ügyet sem vetve elterült rajta.*
Piton halk léptekkel sietett be a terembe. Az utolsók között érkezett – Draco miatt sok időt és energiát vesztett. Anélkül sietett a helyére, hogy rápillantott volna a társaira. Letérdelt, s fejét lehajtva várta, hogy Tom megkezdje a gyűlést, ugyanúgy, mint mindenki más a hatalmas körben, amelyet a férfi kőszéke körül alkottak.
– Nem... – Tom hangja halk volt, mint mindig, s mégis mindenki tökéletesen tisztán hallotta, mintha a tudatukban szólalt volna meg. A halálfalók megremegtek. Nem éreztek dühöt uruk hangjában, de aggasztotta őket a gondolat, hogy valamiért elégedetlen. – Perselus, ne húzódj hátra – folytatta Tom, miután érzékelte emberei félelmét –, gyere ide mellém, hiszen megérdemled, hogy a halálfalók tisztelegjenek előtted.
Piton felállt, és lassan a kőtrónushoz lépett. Ismét letérdelt Tom előtt, ügyet sem vetve a halálfalókra, akiknek most őelőtte kellene tisztelegniük. Tom elégedett volt, ezt könnyedén érzékelte.
– Nos, íme a legmegbízhatóbb követőm – jelentette be Tom. Piton legszívesebben elvigyorodott volna, s ezt csak tetézte a gyűlölet, amely Bellatrix Lestrange irányából áradt felé. – Ti mindannyian túl gyengének bizonyultatok arra, amit ő megtett. Ezért köszönettel tartozom neked, Perselus. Kérhetsz tőlem bármit.
Piton fejet hajtott a férfi előtt. Tudta, hogy Tom milyen választ vár, és nem is késlekedett megadni neki:
– Öröm volt a szolgálatodra lenni, Uram – felelt halkan, de tudta, most ezt is tisztán hallja minden halálfaló. – Nem kérek más kegyet, csak azt, hogy életem végéig szolgálhassalak.
– El is várom, hogy úgy legyen – bólintott Tom, és némán, csupán akaraterejével utasította, hogy térjen vissza eredeti helyére.
Piton gond nélkül hátrált vissza, és ereszkedett ismét fél térdre. Most, hogy a férfi már nem csak az ő elméjére koncentrált, megengedhette magának a vigyort. Éppen most biztosította be magának Tom bizalmát, bármit hoz is fel ellene Bellatrix. A nő tőle nem messze térdelt, és Piton könnyedén érzékelte a keserűséget és csalódottságot, amely az asszony elméjében kavargott.
Tom felállt, és lassú léptekkel elindult a halálfalók előtt. A helyiségben nem hallatszott más, csak a talárok halk suhogása, ahogy követői összerezzentek a pillantásától, és a férfi határozott léptei. Piton érzékelte, ahogy a mágus egyre dühösebb, s némi aggodalommal gondolt Dracóra, akinek pillanatokon belül el kell szenvednie a Nagyúr haragját.
– Egyvalakit azonban hiányolok közületek... Hol késlekedik az ifjú Malfoy?
Piton érzékelte, hogy a férfi gondolatban szólítja Dracót, s tudta, hogy ez minden közös hívásnál erősebb fájdalommal jár. Körülötte a halálfalók összesúgtak, idegesen pillantottak egymásra. Ők is tisztában voltak vele, hogy milyen érzéssel jár a hívás, amellyel Dracónak szembe kell néznie, s láthatólag meglepte őket, hogy képes ellenállni a fájdalomnak.
Pitont azonban éppen az aggasztotta, hogy mi történik, ha Draco nem bírja tovább, s valamilyen ösztönös varázslattal kitör a Fonó soron lévő házból. Kizárta elméjéből társai morajlását, és csak Tomra koncentrált. Néhány másodperc alatt sikerült átfordítani a férfi haragját a jelenlévőkre, akik Draco nélkül hagyták el a Roxfortot. Tom vörös pupillái összeszűkültek, ahogy a Carrow testvéreket méregetni kezdte.
– Halljam! Hol hagytátok el az ifjú Malfoyt! Amycus? − Az alacsony férfi felemelkedett, s előrébb lépett. Csak egy pillanatig állhatott meg társai előtt, s Tom azonnal eltalálta egy ostorszerű átokkal. − Alecto? − A zömök nő követte fivérét, majd ő is összerogyott az átok súlya alatt. Tom folytatta a sort, s pillanatokon belül előlépett Fenrir Greyback és a negyedik halálfaló, Charles Brown is, aki elmenekült a Roxfortból. Tom egyetlen intéssel letépte róluk a csuklyát, s szembenézett a rémült tekintetekkel.
− Egyetlen feladatotok volt csupán; kellő mértékű felfordulást biztosítani Malfoynak, és aztán idehozni. Ennyire sem számíthatok rátok? − suttogta a férfi. A négy halálfaló rettegve bámult vissza rá. − Crucio!
A körben térdelő alakok némán figyelték, ahogy a Nagyúr megkínozza négy társukat. Bámulták a szenvedést, ki riadtan, ki izgatottan, ahogy uruk megkívánta. Piton nem lepődött meg, amikor Tom felé fordult.
− Mi történt Draco Malfoyjal?! − A kérdés hidegen csattant, nyoma sem volt benne a korábbi, megjátszott kegyességnek. Piton érezte, ahogy a férfi varázslata lerántja fejéről a csuklyát. Felállt, és csatlakozott a másik négyhez, akiknek izmai meg-megrándultak a Cruciatus utóhatásaként.
− Míg én azzal voltam elfoglalva, hogy mindenkit kihozzak a birtokról, dehoppanált, uram − felelt halkan. Néhány másodpercen keresztül belebámult a vörös szemekbe, s engedte, hogy Tom átfussa az emlékeit arról, hogy ráparancsol Dracóra, hogy fusson, majd arról, hogy mire ő maga is kiér a hippogriffel a nyomában, Draco már nincs sehol.
− Csalódást okoztatok nekem. Pritchard ott veszett az esztelenséged miatt, Brown − a férfi egy intésére ismét végigcsapott az ostor a tagbaszakadt halálfalón −, te pedig nem teljesítetted a feladatodat, Perselus. Tudhattad volna, hogy az ifjú Malfoynak itt a helye, hogy feleljen előttem.
Pitont nem érte váratlanul az ostorcsapás. Nyugodtan nézett szembe a férfival, kizárta tudatából a fájdalmat. Tom jóval kevesebbet szánt neki, s hamarosan újra Charles Brownra küldött egy átkot. Piton érezte, hogy a körben állók egyre idegesebbek lesznek, amikor a mágus már percek óta tombolt. A Nagyúr dühe hamarosan az egész társaságra kiterjedt. Piton pontosan érzékelte, hogy Tom legalább annyira élvezi is a kínzást, mint amennyire haragszik azért, mert Draco kicsúszott a kezéből. A gyűlés valamilyen formában ünnep is volt a mágus számára, hiszen nem kellett többé Dumbledore-tól tartania. Pitont elégedettséggel töltötte el a gondolat, hogy Tom nem tud róla, hogy volna még kitől tartani.
Amikor a mágus végre elengedte őket, Piton Narcissa Malfoy búvóhelyére hoppanált. Az asszony az elmúlt hónapok során már nem a Malfoy kúriában lakott, ugyanis rettegett attól, hogy Draco elbukik. Piton néhányszor járt nála, és ellenőrizte, hogy jól van-e. Narcissa folyamatosan aggódott a férjéért és a fiáért is, jól tehát nemigen lehetett. Most is hisztérikus volt, és csak egy adag nyugtató bájital után került arra alkalmas állapotba, hogy Piton beszéljen vele. Így is jó időbe telt, mire végre megértette, hogy Draco biztonságban van, és beletörődött, hogy nem találkozhat vele most azonnal. Pitonnak egyelőre éppen elég volt egy Malfoyt befogadni, s meg sem fordult a fejében, hogy a Fonó sorra vigye Narcissát is. Figyelmeztette, hogy kerüljön el minden halálfalót, még Bellatrixot is, majd miután meggyőződött arról, hogy az asszony lakóhelyét kellő mértékben védik a különböző bűbájok, amelyekkel elrejtette azt, távozott.
Dracót a kanapén találta. A fiú még mindig a kezében szorongatta a kiürült bájitalos fiolát, és láthatólag mélyen aludt. Piton néhány varázslattal megbizonyosodott arról, hogy a kimerültséget leszámítva nincs komolyabb baja, majd egyetlen gyors bűbájjal átvarázsolta az egyik rejtekajtó mögötti hálószobába. Pálcáját egy dobozba tette, s egy fáradt sóhajjal kinyújtóztatta tagjait. Bár a gyűlés után azonnal eltüntette testéről a sebeket, amelyeket az ostorcsapások okoztak, még mindig érezte bőrén a fájdalom emlékét. Kezének gyors intésével elővarázsolt egy csésze forró teát, s a kanapéra telepedve kortyolgatni kezdte. Elégedetten hunyta le a szemét.*
Draco jólesően nyújtózkodott. Néhány pillanatig még lehunyt szemmel élvezte a puha takarót, amely körbeölelte. Úgy érezte, rég nem pihente ki magát annyira, mint ezen az éjszakán. Fokozatosan jutottak csak eszébe az elmúlt éjjel eseményei. Ahogy felvillant a roxforti csata és az igazgató halálának képe, rémülten dobbant meg a szíve. Hirtelenjében fogalma sem volt róla, hogy hol van, és mire számíthat. Idegesen ült fel, s nézett körül az ismeretlen szobában.
A helyiség annyira kicsi volt, hogy az ágyon kívül, amelyben aludt, csak egy íróasztal és egy könyvespolc fért el benne. A szoba közepén ott díszelgett a ládája. Nem emlékezett rá, hogy elhozta volna az iskolából, így kissé meglepte a látvány, de örült neki. Feltápászkodott az ágyból, s éppen elhatározta, hogy körülnéz a házban, amikor nyílt az ajtó, és belépett Piton.
– Jó reggelt. – A férfi kimért nyugalommal biccentett.
Draco elmormogott egy köszönést.
– Járt anyámnál az éjjel? – érdeklődött azonnal.
– Nem kell aggódnod miatta – bólintott Piton. – Jól van, és néhány nap múlva találkozhatsz is vele. Most még kockázatos lenne kimozdulnod innen. A Nagyúr egyelőre nincs elragadtatva tőled. – Draco nyelt egyet. Piton gyorsan témát váltott: – Néhány dolgot meg kell beszélnünk. A konyhában várlak, igyekezz.
Draco elfintorodott. Egy hosszas forró zuhany jobban esett volna most annál, hogy bájitaltan tanárával csevegjen, de nyilvánvaló volt, hogy parancsot kapott, nem kérést. Úgy- ahogy azért rendbe hozta magát, s miután tiszta talárt vett fel, kiment. Elgondolkozva nézett körül a szűk, sötét folyosón, ahová jutott. Piton közölte, hogy a konyhában várja, de azt nem árulta el neki, hol keresse az adott helyiséget. Nem volt nagy kedve körbejárni a házat.
Lehunyta a szemét, s néhány másodpercig csak a körülötte a levegőben rezgő mágiára figyelt. A házat továbbra is rengeteg hoppanálásgátló és egyéb, az illetéktelenek bejutását megakadályozó bűbáj védte. Meg sem próbált tehát a konyhába hoppanálni, egyértelmű volt, hogy nem képes megtörni a bűbájt. Draco tudatosan fordította el a figyelmét ezekről a varázslatokról. Piton azt ígérte, hogy a konyhában várja, s tudta, hogy a varázsló körül mindig különösen erősen koncentrálódik a mágia.
Az ösztöneire hallgatva elindult tehát az egyik ajtón, amely a folyosóról nyílt, s egy lépcsőt pillantott meg mögötte. Elindult lefelé, a pincébe, csak a meg-megrezzenő mágiát követve. Néhány perc múlva belépett a konyhába. Piton éppen két tányért varázsolt az asztalra. Csak egyetlen gyors pillantást vetett Dracóra, s láthatólag nem lepődött meg különösebben azon, hogy a fiú letalált ide.
– Éppen jókor, mielőtt kihűlt volna a reggeli – jelentette be, s egy újabb intéssel egy tál zabkását varázsolt az asztalra. – Helyet foglalsz még ma?
Draco határozottan éhes volt, s tudta, értékelnie kellene azt, hogy tanára a kedvenc ételét adja neki, de jelen pillanatban azt a tényt próbálta megemszéteni, hogy a férfi kezében nincs varázspálca.
– Ööö… – Draco néhány másodpercig Pitonra bámult. – Maga pálca nélkül varázsol?
– Úgy tűnik. – Piton nem bizonyult túlzottan bőbeszédűnek. Újra az asztal felé intett, s Draco nem akarta továbbra is húzni az időt. Leült, és vett egy adagot a zabkásából, de továbbra is hitetlenkedve bámulta tanárát, aki most semmi jelét sem mutatta különleges képességeknek, helyette ráérősen rántottát evett.
– Uram… – Piton kérdőn pillantott fel. – De mégis… hogyan?
Úgy tűnt, a férfi megszánta. Félretolta a tányérját, az asztalra könyökölt, s rövid gondolkozás után megszólalt:
– A pálca nélküli varázslás a mágia fejlettebb uralása, mint amire pálcával képesek más varázstudók. Nem a jól ismert varázsigéken keresztül érvényesítem az akaratomat, hanem közvetlenül a mágia segítségével.
– És erre mindenki képes? – reménykedett Draco. Piton azonban megrázta a fejét.
– A legtöbben nem képesek ilyen mértékben uralni a mágiát. De ők arra sem képesek, hogy olyan mértékben érzékeljék a mágiát, hogy felismerjenek varázslatokat, vagy csak mágikus rezgések segítségével tájékozódjanak egy idegen házban. – Draco döbbenten meredt a férfira. Ugyan nem zárta le az elméjét, mégis azt hitte, a másik egyáltalán nem foglalkozik azzal, hogyan jut le a konyhába. Piton gúnyosan mosolyodott el. – Ennél azért jobban szemmel tartottalak – felelt Draco kimondatlan gondolataira.
– Én mindig azt hittem, hogy erre minden varázsló gyerek képes – szólalt meg Draco –, csak nem illik róla beszélni. Apa egyszer el akart rejteni valamit, és amikor megkérdeztem, hogy mi van a dolgozószobájában azokkal az erős riasztó bűbájokkal védve, nagyon dühös lett. Levontam tehát a következtetést, hogy nem illik másokkal közölni, hogy milyen bűbájokat használnak.
Piton elégedetten bólintott.
– De tévedtél. Kevesen képesek arra, hogy ennyire közel kerüljenek a mágiához. Ha elárulod nekik, hogy ismered a bűbájaikat, azt fogják hinni, kutakodtál utánuk. Éppen ezért ezt a tudást csak használni kell, nem pedig beszélni róla.
– Gondolja, hogy tudnék pálca nélkül is varázsolni? – csillant fel Draco szeme.
– Minden valószínűség szerint igen.
Draco próbaképpen intett egyet a kezével, hogy közelebb hívja magához a teáskannát, de semmi sem történet. A fiú csalódottan húzta el a száját.
– Ez nem lesz ennyire egyszerű, Draco – szólalt meg Piton, s egy ezüstös villanással teletöltötte Draco csészéjét. – Rá kell érezned, aztán pedig rengeteget gyakorolnod ahhoz, hogy ilyen könnyedén tudd használni.
– Megtanít rá?
– Elképzelhető. De sok mindent kell tisztáznunk előtte. – A férfi újra maga elé húzta a tányérját, Draco azonban még nem mozdult.
– Például mit?
– Például az alapszabályokat. Ezek között előkelő helyet foglal el az, hogy ne zavarj meg többször reggelizés közben – vágta rá Piton valamivel ingerültebb hangon.
Draco nem tudott elnyomni egy halvány kis mosolyt, majd ő is enni kezdett.
Reggeli után átmentek Piton dolgozószobájába, amely szintén a pincében volt. Draco elgondolkozva nézett körbe a helyiségben: itt rend és tisztaság uralkodott, ellentétben a nappaliban lévő hanyagsággal, amelyet előző este megfigyelt. Piton intett neki, hogy üljön le az egyik fotelbe a kandalló elé, s ő maga egy másikban foglalt helyet. Dracónak feltűnt, hogy nem az asztal két oldalán helyezkedtek el, mint diákkorában, ha valamiért beszélni akart a tanárral.
– Jobban kedvelem ezeket a szobákat, mint a fentieket – felelt a férfi Draco gondolataira, miután kényelembe helyezték magukat. – Aki ott látogat meg, úgy tudja, hogy többnyire a Roxfortban vagyok. Vagyis eddig úgy tudta. Azonban valójában jóval gyakrabban dolgoztam itt, mint az ottani lakásomban.
– Azért a házimanója azt is takaríthatná – jegyezte meg Draco könnyedén. Fülig vörösödött, amikor elkapta a férfi pillantását. – Nincs házimanója, ugye?
– Nos, az ilyen luxusról le kell mondanom – bólintott Piton hidegen. – Elmaradt az örökség többi részével együtt.
– De fizetéséből azért vehetne – kottyantotta közbe a fiú –, igazán kényelmes megoldás...
– Egyelőre nem rendelkezem annyi felesleges arannyal, hogy ilyesmire verjem el.
– Én igen – ajánlotta Draco, mivel egyáltalán nem tetszett neki a gondolat, hogy ezentúl olyan munkákkal kelljen vesződnie, amit régen megcsináltak helyette. Piton gúnyosan vonta fel a szemöldökét.
– Te jelenleg szökevény vagy – figyelmeztette a fiút –, és mint ilyen, egyáltalán nem rendelkezhetsz a vagyonoddal. Jobb lesz, ha megtanulod bevetni az ágyadat.
Draco elégedetlenül bólintott. Várt néhány másodpercet, hogy egyértelműen lezártnak tekinthessék a házimanó-témát, s csak azután hozakodott elő újra a pálca nélküli varázslással.
– Mire van tehát szükségem, hogy uralhassam a mágiát? – kérdezte izgatottan.
Piton néhány másodpercig elgondolkozva méregette, aztán azonban olyan választ adott, amely alaposan meglepte Dracót:
– Szeretném, ha hozzájárulnál ahhoz, hogy elvégezzek egy bűbájt rajtad. Probatio a neve, s arra alkalmas, hogy kimutassa, mihez van különösen tehetséged.
– Miért ne... – vont vállat Draco értetlenül. A férfi könnyedén intett a kezével, s a helyiséget ezüstös fénnyel világította meg a varázslatok sora, amelyeket elindított. Draco úgy érezte, szinte bizsereg tőlük a bőre.
Az egyik pergamen az asztalon finoman foszforeszkálni kezdett, s odalebegett eléjük. Egy pillanattal később Piton nyitott tenyerén finom ezüstös ködből kibontakozott a varázspálcája. Draco megkövülten bámulta a bűbájok sorát. A férfi nem szólt többet, csak intett pálcájával, mire Dracót körbevonta egy aranyló fénypászma. Néhány másodpercig bizsergette a bőrét a varázslat, majd a mellettük lebegő pergamen kezdett aranyszínűen izzani.
Piton tanulmányozni kezdte a tekercset, majd miután átfutotta, könnyedén bólintott.
– Ez a bűbáj a varázstudásodat mérte fel. – Draco zavartan kezdett mocorogni. – Ami most nekem elsősorban fontos volt, az az ösztönös és a tanult mágiád aránya. Nyolcvan százalékban irányítod ösztönösen a mágiát. Ez jó arány, ha azt tekintjük, hogy még nem is tudsz pálca nélkül varázsolni.
– Mi az ösztönös varázslás lényege? – kérdezte Draco zavartan. – Gondolom, nem azok a kiskori véletlen varázslatok.
– Nem. Ez tudatos megoldáskeresés valamilyen problémára, amelyet az általad aktuálisan ismert varázsigékkel nem tudsz orvosolni. Mondd, hány saját varázslatod van?
– Hány...? – Draco elhallgatott. Azokat a varázslatok, amelyeket ő talált ki, túlságosan is bensőségesnek érezte ahhoz, hogy csak úgy elmesélje a férfinak. Lassan túl bonyolultnak találta a helyzetet.
Piton könnyedén bólintott. Pontosan emlékezett arra, hogy ő sem akarta közölni mesterével a saját varázslatait. Nem állt szándékában kicsalni ezeket Dracótól.
– Rendben, nem muszáj beszélned róluk. Azt mindenesetre észleltem az év során, hogy a szekrény megjavításához többet is használtál. – Draco zavartan bólintott. – Az ösztönös varázslás többek között ezekben nyilvánul meg. Ha megtanulsz pálca nélkül varázsolni, nem kell több varázsigét gyártanod. Úgy irányítod a mágiát, ahogy kedved tartja.
– Tehát a Probatio eredménye alapján megtanulhatom? – kezdett újra lelkesedni Draco.
– Természetesen, de ez sosem volt kérdés – felelt Piton nyugodtan. – Nem ezen múlik, hogy megtanítom-e. Ennél komolyabb döntést kell most meghoznod.
– Miféle döntést?
– Tisztában vagyok vele, hogy a Roxfortban nem a mágiatörténet a legszínvonalasabb tantárgy – kezdte Piton elhúzva a száját –, de találkoztál valahol, akár az olvasmányaid között, akár órán az Aetas Heroum kifejezéssel?
– Aetas Heroum? A hősök korának nevezték azokat a nagy háborúkat, amelyek során rengeteg varázstudó vesztette életét. Olvastam róla valaha. Egyesek úgy gondolják, hogy ezek a háborúk a sötét és a világos mágia harcának felelnek meg. Mindenesetre rendszeresen előfordultak ilyen a történelemben. Van, aki megtisztulási folyamatnak tartja őket.
– Pontosan – bólintott Piton. – A csatatér mindkét oldalán megjelenik egy-egy ismert, akár hírhedt alak, akik vezetik a harcot. Ők a jó és a rossz megtestesítőinek tekinthetők. A egyik világos, a másik sötét mágiával harcol. Ilyen volt az a háború is, csaknem ötven évvel ezelőtt, amelyben Albus Dumbledore legyőzte Grindelwaldot.
– Hallottam arról a háborúról. Alaposan megtizedelte a mi családunkat is – bólintott Draco –, akkor halt meg a nagyapám fivére és a menyasszonyának a családja.
Piton egy pillanatra gúnyosan mosolyodott el:
– Legalábbis ma már így tartja a családi legendárium. Valójában azonban a nagyanyád félvér volt, és mivel ez nem vetett volna később túl jó fényt egy olyan híres, aranyvérű családra, mint a Malfoy, ezt jobbnak látták elhallgatni...
– Ezt meg honnan veszi?! – csattant fel Draco. Ösztönösen szúrt pálcájával a férfi felé, de a Piton kezéből áradó ezüstös pajzs sisteregve emésztette fel az átkot, amelyet felé küldött.
– Azt hiszem, ezt jobb, ha nem tartod magadnál a következő néhány órában – jelentette ki a férfi, és egyetlen gyors intéssel eltüntette Draco pálcáját.
A fiú megsemmisülten bámulta a kezét, amelyben néhány pillanattal ezelőtt még a pálcáját szorongatta. Félelmetesen kiszolgáltatottnak érezte magát a férfi mellett, aki könnyedén tudott pálca nélkül is varázsolni, s aki most megfosztotta az egyetlen dologtól, amelyben bízhatott. Pillantása idegesen cikázott körbe a helyiségben, kiutat keresve.
– Ülj vissza, Draco. – Piton hangja nem volt fenyegető, a fiú mégis megborzongott. Lassan ereszkedett vissza a fotelbe, ahogy megértette, nem fogják egyhamar elengedni innen.
– Adja vissza a pálcámat! – parancsolta, de Piton csak mosolyogva megrázta a fejét.
– Tisztáznunk kell még néhány dolgot, amik felzaklathatnak. Nem szeretném, ha bármiben is megpróbálnál kárt tenni – közölte nyugodtan. Draco a tenyerébe temette az arcát, majd felpillantott:
– Tehát igaz ez az őrültség a nagyanyámról?
– Igaz. Draco, nincs olyan aranyvérű család, amelynek ne lennének mugli felmenői. Éppen ezek miatt a háborúk miatt van ez így. A harc során mindig is alaposan lecsökkent a varázstudók száma, és sokan kerestek maguknak olyan házastársat, akiket korábban nem fogadtak volna el a származásuk miatt. Ha nem így lenne, régen felemésztettük volna a mágiát az aranyvérűek belterjes házasodási módjával. Így viszont mindig frissül.
– Csak azért mondja ezt, mert maga is félvér – vetette oda Draco dühösen. – Bellatrix elmondta, kár is titkolnia.
Piton könnyedén elmosolyodott. Elég idő telt már el azóta, amikor még ő is gyűlölettel gondolt az őseire. Tobias Piton személyesen már nem fizethetett meg semmiért, az anyjának pedig már régen megbocsátotta, hogy egy muglival házasodott össze. Úgy érezte, talán ez így is van rendjén.
– Nem próbálom titkolni. A nagynénéd azért mondta ezt el neked, hogy ne bízz bennem. De attól még tény marad, hogy minden aranyvérű családnak vannak kitagadott, elfeledett tagjai, és olyan beházasodói, akiknek az őseiről nem sok szó esik. Gondolj bele, most halálfaló vagyok. Ha ezt akarnám, elvehetném bármelyik aranyvérű család lányát, és újra nagy nevű famíliát csinálhatnék a Pitonokból.
– És miért nem akarja? – érdeklődött Draco szemtelenül. – Hiszen már csak ez hiányzik ahhoz, hogy teljes legyen a győzelme az aranyvérűek fölött. Nem is értem, a Nagyúr miért tart olyan nagy becsben egy félvért...
– Tulajdonképpen nem meglepő, ha arra gondolsz, hogy a Nagyúr is félvér – felelt hidegen a férfi. Draco elszörnyedve bámult rá. Piton rosszkedvűen dörzsölte meg az orrát. Nem gondolta volna, hogy Draco tényleg nem ismer más igazságot, csak azt, amelyet a halálfalók gyerekeinek a fejébe vertek Tom Denemről.
Nem szívesen magyarázott volna el mindent neki a kezdetektől fogva, inkább belecsöpögtette volna legilimenciával a fejébe az információkat, mint valaha annak a néhány iskolai barátjának, akiknek elmagyarázott egy-egy tananyagot. De ahhoz, hogy Draco megértse a munkájukat, pontosan meg kellet ismernie minden hazugságot, amivel valaha is traktálták.
Piton tehát egy intéssel elővarázsolt két csésze teát, s hozzáfogott, hogy elmondja a fiúnak az igazságot mind a saját, mind Tom Denem őseiről. Lucius Malfoy azonban alapos munkát végzett, amikor felnevelte fiát. Piton magában ezerszer átkozta el őt és Narcissát azért, mert az elmúlt tizenhét év alatt tökéletes halálfalót neveltek Dracóból. Tökéletes és elvakult halálfalót, akinek bizonyítékok sora kellett ahhoz, hogy hosszú órák alatt elkezdje elfogadni az igazságot Tomról, és az aranyvérű varázslók valódi őseiről.
Végül, amikor Draco már kifogyott minden ellenérvből, beleunt a dühöngésbe és kiabálásba, s lassan hajlandó volt végiggondolni mindazt, amit a férfitől hallott, hosszú másodperceken keresztül hallgatott. Piton hagyta, hogy magában rágódjon. Annak idején ő is nehezen fogadta el, hogy nagyképűsködő háztársainak nincs igaza a származásukat illetően, de őt legalább Horatius mellett anyja is győzködte – évek óta. Draco pedig nála is nehezebb helyzetben volt, hiszen inkább emlékeztetett Piton háztársaira, mint az akkori Pitonra.
– De hát akkor ez az ember milyen jogon szónokol a sárvérűek ellen? – kérdezte végül a fiú dühösen. – Alig valamivel több, mint azok! Ha az anyja kvibli volt, az apja meg mugli, akkor még csak nem is félvér, annál is kevesebb! Ő meg ellenük beszél!
– Tom nem őket tekinti az ősének, hanem Mardekár Malazárt – felelt a férfi nyugodtan. – Másrészt pedig uralmat akar, és megtalálta a legjobb módot arra, hogy maga mellé állítsa az aranyvérű varázslókat; azért kezdett harcolni, ami nekik a legfontosabb volt. – Draco értetlenül pislogott, így folytatta: – Amikor én jártam a Roxfortba, már évek óta tartott a Mardekár Házban az ősök tisztelete. Szinte csak aranyvérű diákok kerültek be, és az, hogy ki mit ér, az alapján dőlt el, hogy kik az ősei. Tom tudta, hogy jó harcosok, és azt is, hogy a tiszta vér megőrzése egy olyan elv, amely mellett szívesen felsorakoznának. Ezért választotta ezt.
– Azt akarja mondani, hogy a Nagyúr nem is egy elvért harcol, hanem csak az uralomért? Ő most a Scelus? – Draco riadtan hallgatott el saját megállapítása erejétől.
Piton bólintott.
– Tökéletes logika. Most is a hősök korát éljük. Aetas Heroum van, és Tom a Scelusa ennek a kornak.
– Remek, és a mi kis hősünk, aki majd megment tőle, az Harry Potter, igaz? – dőlt hátra Draco rosszkedvűen. Egyáltalán nem voltak az ínyére ezek az információk.
Piton nem felelt azonnal.
– Erről majd később beszélünk. Látom, elég jól ismered az Aetas Heroumot, de feltételezem, hogy nem hallottál még a Defensorról. – Draco csak megrázta a fejét. Egyáltalán nem érdekelték további információk, ezt is éppen elegendőnek tartotta az elkövetkezendő órákra, de nem akart ellentmondani tanárának. Piton vett egy mély lélegzetet, és folytatta: – A Defensor felelős ezekért a megtisztító háborúkért. Észreveszi, amikor megjelenik a kor Scelusa és Herosa. Látja, hogy mikor szükséges a háború, és kiképzi ezt a két embert, hogy megküzdhessenek egymással.
– Úgy érti, mindkettőt a Defensor képezi ki?
– Igen. Más-más módon, ez tény, de valójában igen. A Scelus is neki köszönheti a tudása nagy részét, s a Herost valódi képzésen keresztül tanítja. A háború segít megújítani a mágiát, újabb varázslatok születését generálja és vérfrissülést hoz a varázsvilágba. Természetesen sok személyes veszteséggel jár, és néha magának a Defensornak is szembe kell ilyenekkel néznie, de mégis a varázsvilág érdekeit kell előnyben részesítenie.
– Mitől olyan különleges ez a Defensor?
– Talán jobban megérted, ha azt mondom, hogy a Heros és a Scelus tanult mágiát használ, a Defensor azonban főként ösztönöset.
– Maga Defensor? – Draco őszintén meglepődött. Piton bólintott.
– A mágiához való viszonyod és az eddig kitalált varázslataid alapján úgy látom, hogy te is alkalmas lehetsz arra, hogy Defensor légy. De ez egy komoly döntés. Mint az előbb is mondtam, azt jelenti, hogy sokszor alá kell rendelned a személyes érzéseidet a feladatodnak.
– Mi történik, ha nem akarok Defensor lenni? – kérdezte Draco bizonytalanul.
– Akkor kénytelen leszel néhány dolgot elfelejteni ebből a beszélgetésből, és amint teljesen biztonságos lesz, csatlakozol édesanyádhoz.
– És ha akarnám?
– Akkor megkezdődne a képzésed. Ez nem lesz egy egyszerű dolog, még ha nem is kell kapkodnunk vele. A legilimencia és az okklumencia magasiskoláját, rengeteg létező varázslatot és természetesen a pálca nélküli varázslást is el kell hozzá sajátítanod.
– De úgy gondolja, alkalmas lennék rá? – Piton bólintott. Draco megdörzsölte a homlokát.
A Nagyúr üldözi, a másik oldal bizonyára börtönbe akarná zárni. Pitonon és az anyján kívül jelenleg senkiben sem bízhat meg. Nem volt kérdéses, hogy szüksége van valamilyen harci képzésre, ha életben akar maradni. És az sem, hogy jó érzés lenne irányítani a világot. Dracót mindig is érdekelték a háborúk, és sosem viszolygott tőlük annyira, mint amennyire anyja elvárta volna.
Piton elmosolyodott. Könnyedén érzékelte a fiú agyán átfutó gondaltokat. Draco valóban alkalmasnak bizonyult a feladatra, csupán az aranyvérűek iránti elkötelezettsége öltött kissé túlzott méreteket. De Piton pontosan emlékezett arra, hogy amikor ő rábólintott a defensori képzésre, szintén tartozni akart valahová. Mindennél fontosabb volt számára a hatalom, hogy elismerjék az aranyvérűek. Mára pedig már tudja, hogy az ősök nem a legfontosabbak, ahogy Draco is meg fogja tanulni az évek során.
– Szeretném, ha kiképezne – jelentette be Draco. Piton bólintott.
Ha véleményed, észreveteled, kérdésed van, írd meg a Fórumban!