A következő hetek cseppet sem úgy alakultak, ahogy Draco elképzelte. Piton pillanatok alatt felmérte, hogy a hatodikos anyagot is csak ímmel-ámmal sajátította el, ugyanis egész évben arra készült, hogy halálfaló lehessen, s biztos volt benne, hogy ehhez nincs szükség az iskolai eredményekre. Tanárának azonban más volt erről a véleménye, ezért rövid határidővel pótolnia kellett az elmaradt tanulást, és a hetedikes anyagot is el kellett sajátítania.
Piton ezalatt többnyire távol volt a Nagyúr megbízásából, s Draco kerített időt arra is, hogy körülnézzen a házban. Hamar megállapította, hogy a földszinten lévő helyiségeket nem használhatják túl gyakran; többségükben ugyanis ujjnyi vastagon állt a por, csakúgy, mint a nappaliban, ahol végül Draco elvégezte az érkezésekor elmaradt tisztítóbűbájt, mert már nem bírta nézni a poros bútorokat. A fenti, érdektelen szobákkal szemben Dracót sokkal jobban vonzották a pincében található helyiségek. Itt volt a bájitallabor, egy meglehetősen nagy raktárral, ahol elkészített bájitalok és hozzávalók is várakoztak, a konyha, a férfi dolgozószobája – amely zárva maradt Draco előtt, bármilyen bűbájjal próbált is betörni, amikor Piton nem volt otthon –, és egy, a fentinél jóval nagyobb és izgalmasabb könyvtár.
Draco azonban egyelőre nem az ott található könyvekkel foglalkozott. A szobájában álló polcokon a hatodik és a hetedik év tananyagát rejtő tankönyvek sorakoztak, jó pár, az okklumenciáról szóló kötettel együtt. Piton ugyanis egyértelműen közölte vele, hogy amíg nem végzett az iskolai anyaggal – a hoppanálást is beleértve –, addig csak egyetlen olyan dologgal foglalkozhat, amely már a defensori képzés része; az okklumenciával. Ez utóbbira a férfi rá is kényszerítette, mivel azonnal bemutatta neki, hogy Bellatrix tanítása nem elég arra, hogy kizárja az elméjéből. Draco elég meggyőző érvnek találta az okklumencia mellett azt, amikor Piton a legféltettebb titkait mondta vissza neki − beleértve azokat is, amelyeket különböző lányokról gondolt −, ezért azonnal belevetette magát a tanulásba.
Piton elárulta neki, hogy a halálfalók egy csoportja továbbra is kutat ő és az anyja után, s ez egyáltalán nem tűnt biztatónak. Ha Draco egy évvel ezelőtt még büszke is lett volna arra, hogy ennyire fontos a Nagyúrnak, most már egyáltalán nem örült a helyzetnek. Anyját is féltette, s ő maga se nézett volna szívesen szembe a Nagyúr haragjával. Egyelőre éppen elég volt azt elviselni, amikor a varázsló időnként személyesen szólította magához. Draco szobájában jó pár fiola fájdalomcsillapító sorakozott, hogy ilyenkor megihasson egyet-egyet. Piton azt állította, okklumencia segítségével ezt a fájdalmat is kizárhatja az elméjéből, és ez is egy jó érv volt amellett, hogy gyakorolja elméjének lezárását.
Anyjával csak egyszer találkozott az elmúlt néhány hét során, akkor is alig negyed órára. Piton kettesben hagyta őket, s Draco kénytelen volt rádöbbenni, hogy igazából évek óta nem beszélt a szüleivel többet annál a néhány felszínes mondatnál, amelyeket az iskolai szünetekben váltottak. Apja akkor is dolgozott, alig ért rá vele foglalkozni, ő pedig inkább bezárkózott a szobájába, és sötét varázslatokról szóló könyveket olvasgatott, ahelyett, hogy az anyjával beszélgetett volna. Így aztán most még soknak is tűnt az a negyed óra, amelyet meg kellett volna tölteniük azzal, hogy megosszák egymással az elmúlt év eseményeit. Érzékelte, hogy anyja nem akar a bujkálásról beszélni, ő pedig néhány mondatban össze tudta foglalni azt, hogy min dolgozott egész évben. Rosszkedvűen indult haza, s boldog volt, hogy kivételesen Piton is békén hagyja.
Azonban most, miután a férfi a hetedikes átváltoztatástan anyagból vizsgáztatta, már nem mondhatta ezt el magáról. Piton gúnyosan vonta fel a szemöldökét, amikor megnézte a levélvágót, amivé a patkányt alakította.
– Úgy emlékszem, egy kardot kértem. Mégis mire figyeltél?
– Képtelenség ezt mind ennyi idő alatt bemagolni, oké? – mordult fel Draco. Piton keresztbe fonta a karját.
– Elég ebből. Csupán annyit kellett volna megtenned, hogy egyetlen tantárgynak az anyagát elsajátítod. – Draco dühösen húzta el a száját. Lassan úgy érezte, nem kér többet Piton tanításából, és ennél még a Nagyúr is jobb lenne. – És mielőtt még kikiáltasz Tom Denemnél is rosszabbnak, szeretném felhívni a figyelmedet arra, hogy nekem kevesebb, mint egy hónapom volt, hogy tökéletesen elsajátítsam az okklumenciát, és Tom ne jöjjön rá arra, hogy milyen képzést kapok. Te négy hét alatt alig jutottál előrébb. A R.A.V.A.Sz.-ra pedig úgy készültem fel, hogy közben részt vettem a Roxfort tanóráin, délutánonként pedig Lumpsluck képzett tovább, és még halálfaló-gyűlésekre és támadásokra is jártam. Te pedig most elégedetlen vagy, amiért gyorsan végezned kellene a tananyaggal. A te tudásoddal ennek nem kéne problémát okoznia.
– Nem értem, miért volt ennyire kevés ideje erre az egészre – vonta fel a szemöldökét Draco. – Nekem azt mondta, hogy évekig fog tartani a képzés, és nem maradok le semmiről, ha nem végzünk gyorsan.
– Neked azt mondtam, hogy a Roxfortban elsajátítható tananyagot tudnod kell, ha életben akarsz maradni ebben a háborúban – felelt a férfi nyugodtan. – Ami pedig az én képzésemet illeti, az nem volt ennyire kellemes. – Piton félretolta a levélvágót, és a többi tárgyat, amelyeket Dracónak át kellett alakítania, és intett a fiúnak, hogy üljön le. – Hatodikos voltam, amikor Horatius Lumpsluck felajánlotta, hogy Defensor lehetek. Azt mondta, segítségre van szüksége, de a felét sem mondta el az igazságnak, mielőtt igent mondtam volna.
– Miféle igazság? – vonta össze gyanakodva a szemöldökét Draco. Nem örült volna, ha ő is túl későn tud meg valamit. Piton természetesen érzékelte a gondolatait, ezért így folytatta:
– Ez csak az én feladatomra vonatkozott. Mint tudod, annak idején Horatius készítette fel Grindelwaldot és Dumbledore-t a végső összecsapásra. Javában benne jártak a háborúban, amikor Tom Denem a Roxfortba járt. Horatius érzékelte a tehetségét, és minden valószínűség szerint a becsvágyát is, de vagy félreértelmezte, vagy egyszerűen csak nem volt hajlandó elgondolkozni rajta. Mindenesetre a harc nem volt túl rózsás, és Horatius úgy találta, hogy az utódja kicsit segíthetné a munkáját. Ehhez persze meg kellett találni az utódot. Horatius pedig elhamarkodott döntést hozott.
– Úgy érti, hogy Defensornak kezdte képezni? – kerekedett el Draco szeme. – Vagyis a Nagyúr megkapta a Defensor-képzést is?
– Azt azért nem – nyugtatta meg Piton a fiút. – Horatius jobban odafigyelt rá, sok olyan varázslatot mutatott meg neki, amelyeket egy roxfortos diáknak még nem kellene tudnia, és segítette, hogy elsajátítsa az okklumenciát és a legilimenciát. Jó sokára döbbent rá a tévedésére, és ostoba módon még azt is elhallgatta előlem, hogy milyen körülmények között… − Piton elhallgatott egy pillanatra. Akárhány év telt is el, még mindig dühös volt mesterére. Túl sok nyugodt évet és túl sok embert veszített el Horatius Lumpsluck ballépése miatt ahhoz, hogy valaha is meg tudjon bocsátani a férfinek. – Horatius gyakorlatilag elindította Tomot a Scelusszá válás útján. Elkezdte az én munkámat, és mire erre rájött, Tom már kicsúszott a kezéből. Elegendő segítséget kapott ahhoz, hogy az utolsó roxfortos év után egyedül folytathassa tanulmányait, miközben én még meg sem születtem, a Herosról nem is beszélve.
– A Nagyúr tud a Defensorok létezéséről? – kérdezett közbe Draco.
– Most már nem – rázta meg a fejét Piton. – Erről Horatius is, én is gondoskodtunk.
– És aztán mi történt? Hogyhogy nem sikerült a Nagyúrnak meghódítani a világot? Hiszen volt már erre is példa!
– Tom akkor jutott el eddig, amikor én hetedéves lettem a Roxfortban. Csaknem egy éve tartott a képzésem, és ugyanennyi ideje tartoztam Tom követői közé, részben Horatius akaratából. Az első perctől fogva úgy kellett lezárnom az elmémet, hogy Tom ne jöhessen rá még arra sem, hogy Horatius nagyobb figyelmet fordít rám, mint a többi diákra. Az ő ereje látványosan nőtt hétről hétre, nekem pedig valahogy lépést kellett tartanom vele. Horatius nem sokkal a hetedik év befejezése után kész Defensornak nyilvánított, s többet egyáltalán nem segített.
– De a Nagyúr mégis… mi történt tulajdonképpen Potterrel és a Nagyúrral? – Draco keresztbe fonta a karjait, és érdeklődve méregette a férfit. – Potter tényleg egy hős, aki legyőzte a kész Scelust?
Piton nem felelt azonnal. Szeretett volna szerepet szánni Dracónak ebben a háborúban. Nem is csak azért, mert nem tudott volna boldogulni a fiú segítsége nélkül, hanem inkább azért, hogy próbára tegye Dracót. Látnia kellett, hogy mire képes a fiú. Ehhez azonban el kellett döntenie, hogy elárul-e mindent a Herosról.
– Abban az évben, amikor megszületett a Heros, végre megtudtam, hogy Tom készített egy horcruxot. Akkor még csak egyről tudtam, most már tisztában vagyok azzal, hogy hat horcrux készült. Ezek megbűvölt tárgyak, amelyekbe Tom belerejtette a lelke egyik darabját. Ameddig léteznek a horcruxok, addig Tomot nem lehet teljesen megölni. Ez a tény adta a lehetőséget, hogy évekig megakadályozzam Tom további fejlődését és a háborút. Ő elvesztette a testét, s a puszta létezésen kívül éveken keresztül semmire sem volt ereje. Ez alatt az idő alatt én ki tudtam képezni a Herost.
– Pottert – húzta el a száját utálkozva Draco. Piton megrázta a fejét.
– Nem, nem Pottert.
Draco egy pillanatig dermedten bámult rá, majd hirtelen, robbanásszerűen tört ki belőle a nevetés. Piton nyugodtan figyelte, ahogy perceken keresztül rázkódik a kacagástól. A fiú lassan, zihálva hallgatott el.
– Elnézést, de annyira mulatságos, hogy Potter, a kis túlélő, meg nagy megmentő igazából egy senki. Mindenki érte rajong, közben pedig nagyképűsködésen kívül nem lehet tőle semmit sem várni. – Draco újra elnevette magát.
– Örülök, hogy szórakoztatónak tartod a tervemet – bólintott Piton –, de azt meg kell jegyeznem, hogy egyvalamiben tévedsz. Potter, bár valóban nem Heros, éppenséggel nem senki. Ennél fontosabb szerepet játszik ebben a történetben.
– Sejtettem – kedvetlenedett el Draco. – Potter nélkül lassan semmit sem lehet csinálni… Tudta, hogy ott volt az Északi Toronyban, amikor maga végzett Dumbledore-ral? Mindig érzékelem, ha a közelben van. Ez biztos valami sorscsapás, hogy méterekről kiszúrom Pottert. Az igazgató megbénította valamilyen bűbájjal, csak a vak nem vette észre…
– Igen, én is láttam – bólintott Piton. – De eltértünk a tárgytól. Bármennyire vonzó is a lehetőség, nem kívánom most Pottert szidalmazni veled. – Draco egy lemondó sóhaj kíséretében bólintott, Piton pedig folytatta: – Tom tehát kénytelen volt tizenhárom évig várakozni arra, hogy újra testet tudjon ölteni, és még ezután is szüksége volt két évre, hogy olyan mértéket öltsön az ereje, mint akkor volt, amikor Potter, mondjuk úgy, legyőzte. – Piton gúnyosan ejtette ki az utolsó szót.
– És mostanra felkészült a Heros, ezért ölte meg Dumbledore-t, igaz?
– Igen. Miközben mindenki Potterrel foglalkozott, hiszen annak idején ő győzte le a segítségemmel Tomot, én ki tudtam képezni a Herost.
– És ki az? – Draco izgatottan hajolt előre.
– Ha eljön az ideje, megtudod – felelt Piton nyugodtan, és figyelmen kívül hagyta Draco elégedetlenségét. A fiú dühösen morgolódott, Piton azonban úgy tett, mintha nem hallaná, és a gondolatait sem érzékelné.
– Akkor most már semmi sem állhat a harc útjába? – érdeklődött Draco néhány perccel később.
– De, mint már mondtam, Tom több horcruxot is készített, és előbb ezekkel kell végezni. Csakhogy, nem meglepő módon, Tom a rájuk vonatkozó információkat védi a legjobban. Még most is nehéz munka ezeket úgy kinyerni az elméjéből, hogy semmit se vegyen észre belőle. Ezért lassan haladunk. Egyesével kell megtalálni és elpusztítani őket.
– A Heros most ezen dolgozik?
– Nem. A Heros még mindig rejtőzködik, és továbbra is a Roxfortban tanul. Potter feladata az, hogy végezzen a horcruxokkal.
– De hát miért? Azt mondta, hogy a Heros készen van, Potter pedig tök béna.
– Pottert még képezni kell, ez tény, de már tud a horcruxokról, és kutat utánuk. Ezzel szemben nem szeretném, ha Tom megtudná, hogy nem Potter az igazi ellenfele.
– Miért tartja a Nagyúr ellenfelének Pottert? Apám azt mondta, már régen legyőzte azt a védelmet. Azt pedig nem hinném, hogy Scelusnak tartaná magát.
– Egy jóslat miatt. A prófécia szerint, amelyet apádéknak kellett volna elhozni a minisztériumból tavaly, Potter képes legyőzni Tomot.
– Most képes rá, vagy nem? – Draco kezdte megunni a dolgot. Hiába tűnt nemrég még úgy, hogy ő kaphat különleges képzést, és ő lehet a legnagyobb mágus, jelenleg arról volt szó, hogy Potter valóban született hős, miközben ő a hetedéves átváltoztatástannal gyötrődik.
– Elméletileg képes rá, de a jóslatok kétséges dolgok. És ez nem is ígéri biztosra Potter győzelmét. Én biztosra ígérem a Heros győzelmét.
– Akkor tehát most minden attól függ, hogy Potter mennyire gyors – vonta le a következtetést Draco. Rövid gondolkozás után hozzátette: – Ez hosszú háború lesz...
Piton elmosolyodott.
– Majd kicsit segítek legilimenciával, hogy Potter okosabb legyen. Most pedig térjünk vissza arra, hogy te mit tanultál meg átváltoztatástanból...
Draco utálkozva húzta el a száját, majd egy beletörődő sóhajjal hallgatta a következő feladatot. Kisöpörte az elméjéből a Potterrel kapcsolatos gondolatokat, és megpróbálta felidézni az átváltoztatástant.
Piton hátradőlt, s figyelte, ahogy a fiú varázsol. Draco nem tanult nagy kedvvel, de a hiányos tudását olyan mennyiségű kreativitással pótolta, hogy Piton néha meg is lepődött azon, amikor a fiú egészen más módon hozott létre egy-egy varázslatot, mint ahogy az a tankönyvekben szerepelt. Ugyanakkor Dracónak ahhoz, hogy később tanítani tudja a Herost, alaposan ismernie kellett a roxfortos tananyagot, ezért Piton nem hagyhatta, hogy semmit se tanuljon meg.

*

A nap az elmúlt hetek őszies ideje után végre kisütött, így a kertben állították fel az esküvőhöz az oltárt. Piton néhány másodpercen keresztül figyelte a vörös Weasley-üstököket és a nem túl népes vendégsereget. Ostobák és naivak voltak, mint a világos mágusok mindig, ezért egyetlen őr vagy igazán komoly riasztó bűbáj nélkül ünnepeltek.
– Menj a helyedre! – Bellatrix hangja keményen csattant. Piton szó nélkül engedelmeskedett. Gúnyos mosolyát elrejtette csuklyája, Bellatrix pedig messze nem volt elég jó legilimentor ahhoz, hogy bármennyit is érzékeljen a gondolataiból. Tom Bellatrixra bízta ezt a feladatot, és Piton ezt nem is bánta. Egyáltalán nem lett volna kedve a Weasley lányt kínozni, Bellának pedig az ilyesmi már nem okozott gondot.
Piton visszasietett a fák közé, maga mögött hagyva az esküvőt. A fekete ruha fullasztóan ölelte körbe a meleg délutáni napsütésben. A vérfarkas, aki idevezette őket, idegesen toporgott tőle nem messze. Piton egyetlen pillantást sem vetett rá; ostobának tartotta Lupint, amiért kiszolgáltatta magát Greyback embereinek, de ettől még nem volt kedve szóba állni valakivel, aki elárulta egy sorstársát.
Bellatrix intett nekik, s néhány pillanattal később már Piton is meglátta a Weasley lányt, aki otthagyta családtagjait, és az erdő felé indult el. Piton nem értette, hogy lehet ennyire ostoba, miért nem elővigyázatos legalább annyira, hogy egy-két felderítő bűbájt elvégezzen, mielőtt eltávolodna a többiektől. Könnyebb volt elfogni, mint hitte volna.
Miss Weasley lehajtott fejjel, rosszkedvűen lépett be a fák közé. Ideges mozdulattal lökte hátra a haját, és oda sem figyelt, hogy hová lép. Így aztán cseppet sem volt meglepő, hogy szó szerint beleszaladt Rodolphus Lestrange karjaiba.
– Hoppá! Hova, hova, szépségem? – Lestrange kajánul felnevetett, a lány pedig ijedten kezdett vergődni. A többiek még nem mozdulhattak, az egyezség szerint Bellatrix jelére vártak.
A Weasley lány ijedten kiáltott fel.
– Ez az, kiabálj csak – szólalt meg Bellatrix gúnyosan. – Legalább idehívod a többieket. Kíváncsi vagyok, Potter mit adna meg érted. – A lány erre összeharapta az ajkait, és csak némán próbált kiszabadulni Lestrange karjai közül. Piton kénytelen volt megállapítani, hogy van lélekjelenléte. Bellatrix gúnyosan nevetett fel. – Ha így jobban tetszik... Rod, a tiéd.
Piton érezte, hogy felgyorsul a pulzusa. Lestrange mohón simította végig a lány testét, s Weasley most mindennél jobban hasonlított Lily Evansre, ahogy a rémületen hátrálni próbált. Piton többnyire igyekezett tudomást sem venni arról, amit a halálfalók az áldozataikkal képesek voltak művelni, most mégis közbeavatkozott. Nem volt könnyű elnyomni Lestrange elméjében a vágyat, s végül a Weasley lány is hozzájárult a sikerhez, egy jól irányzott rúgással.
A lány sarkon fordult, és a ház felé kezdett rohanni. Bellatrix erre megadta a jelzést, s Piton és a többiek halk pukkanással bukkantak fel az erdő szélén, félkört alkotva, elállva a lány útját. Weasley lefékezett, s lassan visszahátrált. Bellatrix egyetlen gyors intéssel megkötözte, és két másik társa egy fához rángatta. Piton örült, hogy a háttérbe húzódhat.
– Morsmordre! – A vérfarkas szintén hátrahúzódott, de jelezni akarta, hogy ő részt vesz az akcióban. Pálcájából lassan emelkedett fel a zöldesen izzó halálfej.
Alig telt el egy perc, és az egész vendégsereg odaért az erdőhöz. Rodolphus Lestrange közben összeszedte magát, és kihúzott pálcájával a Weasley lány elé lépett. Piton nem figyelt Bellatrix és Potter beszélgetésére. Lestrange csaknem ugyanolyan élvezettel kínozta a lányt, mintha előző tervét sikerült volna megvalósítania, s Piton utálkozva kapta el a tekintetét.
Meg sem lepte, hogy Potter semmit sem tud a horcruxról. Túl egyszerű lett volna, ha a fiú előkapja a medált. Regulus neve viszont annál inkább váratlanul érte – mint kiderült, a többi társát is. Bellatrix legalább annyira megrémült, mint amennyire megdöbbent a hírtől, hiszen ő hozta unokaöccsét a halálfalók közé. Piton pontosan érzékelte a félelmet, amely végigsöpört a nőn, és az esztelen vadállatias haragot is, amely követte.
Dermedten bámulta, ahogy Bellatrix pálcájából megállíthatatlanul előtör a zöld átok. A nő eszelősen állt szemben Potterrel, úgy tűnt, egyelőre nem fogta fel, hogy mit művelt. Piton lemondóan sóhajtott fel, s akaratával kényszerítette a nőt, hogy dehoppanáljon. A többiek azonnal követték Bellatrixot, még két elkábított társukkal sem foglalkoztak. Piton dühösen rántotta le a fejéről a csuklyát, amikor megérkeztek a halálfalók találkozóhelyére, ahonnan indultak.
– Ostoba – morogta Bellatrix felé. A nő sápadtan, zihálva nézett szembe vele. Már nem tudott válaszolni, mert mindannyian megérezték Tom hívását. Piton lehunyta a szemét, s engedelmeskedett.
Alighogy megérkeztek a gyűlés helyszínére, megérezte Tom haragját. Mindannyian egy emberként térdeltek le a férfi előtt. Tom lassú, nyugodt léptekkel járta körbe a csoportot. Piton érzékelte, hogy Bellatrix most már valóban retteg.
– Újabban a halálfalók nem képesek megérteni az utasításaimat? – Tom halkan beszélt, de megborzongtak a hangja hidegségétől. – Bella! – A parancs dühösen csattant, s Bellatrix minden ízében remegve állt fel. – Azt mondtam, hogy hozd el a lányt! Egy halottal aligha tudjuk Pottert a kezünkben tartani.
– Uram, én...
– Nem kérdeztem, hogy miért tetted! – Tom meglendítette pálcáját, s ostorként csapott le Bellára a sötéten ragyogó átok. A nő beharapta az ajkát, s némán tűrte az egyre sűrűbbé váló ostorcsapásokat. Piton nem fordította el a tekintetét, de kizárta az elméjéből Bella érzéseit.
Ismét nem kellett attól tartania, hogy lebukik, ha okklumenciát használ. Tom valósággal tombolt, s csak arra figyelt, hogy követői rettegjenek és szenvedjenek. Piton úgy érezte, mintha órák teltek volna el, mire Tom végre úgy érezte, hogy kidühöngte magát.
− Most pedig többet akarok hallani Regulus Black ügyéről…
A teremben lévők idegesen néztek össze. Regulus nem sokkal a csatlakozása után vette fel ezt a nevet, amikor a bátyja aurornak kezdett tanulni. Blacket egyre többet emlegették a halálfalók, s Regulus, hogy megkülönböztesse magát Sirius Blacktől, RAB-nal kezdte hivatni magát. Piton úgy tudta, halálfalók végeztek a fiúval, amikor ott akarta hagyni Tom követőit. A gondolat, hogy Regulus képes lett volna elhozni egy horcruxot − mi több, elhozni azt a horcruxot, amelyet Piton bájitala védelmezett − nem tűnt túl meggyőzőnek.
− Potter azt állította, hogy RAB lopta el a… medált, uram − szólalt meg végül valaki. Tom dühösen szisszent fel. Ezt már pontosan tudta, hiszen látta Bellatrix emlékeit.
− És igazat mondott? Bella?
− Azt hiszem, igen… − A nő hangja gyenge volt, s csak néhány pillanattal ezelőtt sikerült talpra állnia. A legtöbb átkot ő kapta.
− Azt hiszed…? − kérdezett vissza Tom hidegen. − Utána kellett volna járnod, ahelyett, hogy azonnal támadsz. Tanulj önuralmat, Bella…
− Uram, Potter komolyan gondolta. De attól még tévedhetett. Nem hiszem, hogy Regulus valaha is olyat tett…
− Black ellenem fordult, Bella. − A csendes mondat félbeszakította a nőt. Bellatrix elkapta a pillantását, és a földet kezdte bámulni. Egész testében remegett, részben az eddigi átkok miatt, részben pedig a félelemtől.
− Uram, elkötelezett volt, amikor javasoltam, hogy felvegyük. Csak úgy, mint a családja…
− A családja? Úgy érted, a bátyja? − kérdezte Tom hideg gúnnyal. A nő nem felelt. − A Blackekben tehát nem bízhatok meg. − A mágus lassan közelebb lépett Bellához. Ujjaival finoman megfogta a nő állát, és kényszerítette, hogy felnézzen rá. Bellatrix végigborzongott az érintéstől. − Jobb lesz, ha a jövőben nagyobb igyekezetet mutatsz, Bellám, nehogy a családod sorsára juss…
− Igen, uram… − suttogta a nő megsemmisülten. Tom arrébb lépett, s Bellatrix csaknem összerogyott, annyira elgyengült. A mágus azonban nem vett tudomást róla.
− Potter tehát tévedhetett? Perselus? Te mit gondolsz?
− Potter meg volt győződve az igazáról − felelt Piton halkan. − Én azonban nem vagyok biztos abban, hogy Regulus Black képes lehetett arra, hogy elhozza a medált.
Tom néhány pillanatig méregette. Piton nyugodtan állta a pillantását, elméjük küzdelméből semmit sem vehettek észre a többiek. Tom lassan bólintott.
− Talán nem volt rá képes.
− Így van, uram − szólt közbe felbátorodva Bellatrix −, Regulus csak egy kölyök volt. Még ha meg is riadt, és ostoba módon ott akarta hagyni a követőidet, akkor sem akart és főként nem is tudott volna ellopni tőled semmit sem…
− Hacsak nem kapott segítséget − vetette fel valaki. Tom most őt méregette néhány másodpercig.
− Úgy véled, hogy több követőm is ellenem fordult?
− Dehogy, uram… − felelt a férfi elvörösödve.
Piton legszívesebben az égre emelte volna a pillantását.
− Ha közülünk nem is, a Főnix Rendjének tagjaitól esetleg kaphatott segítséget, uram − szólt közbe. − Amikor ellened fordult, felkereste a bátyját, és több más rendtagot is.
− Ez lehetséges − hagyta rá Tom, miután mérlegelte a szavait. − Mindenesetre a medálra szükség van, akár egyedül vitte el Black, akár segítséggel. Bella, elvárom, hogy a továbbiakban sikeresebb légy. Elsőként kutasd át Black régi otthonát. Ha jól tudom, be tudsz jutni, mint a legidősebb, életben lévő Black. − A nő bólintott. Tom végigjártatta rajtuk a pillantását. Mindannyian érzékelték a néma utasítást, hogy távozhatnak.
Piton fellélegzett, amikor megérkezett a Fonó sorra. Draco a szobájában tanult, de most nem volt sok kedve beszélni vele. Csak egy rövid pihenőre volt ideje, s hamarosan jelezni kezdtek a ház környékén kialakított védelmi bűbájok. Piton rosszkedvűen dörzsölte meg a halántékát, és felsietett a nappaliba, így éppen meghallotta a sürgető kopogást.
– Bellatrix. Micsoda meglepetés – suttogta gúnyosan, miután kinyitotta az ajtót. A nő nem válaszolt, csak félrekapta a pillantását, és besietett mellette a szobába. Piton bezárta az ajtót, s karjait keresztbe fonva, nyugodtan figyelte, ahogy a nő pillantása végigsiklik a helyiségen.
Bellatrix tekintete néhány másodpercre elidőzött a halkan kattogó órán, majd a könyveket mérte végig. Emlékezett rá, hogy több polc is titkos ajtókat rejt, azonban most egyiken sem látszott semmi különös.
– Minek köszönhetem a váratlan látogatást? – érdeklődött Piton, amikor már hosszú másodpercek teltek el néma csendben.
– Azt hiszem, össze kellene dolgoznunk, Piton – szólalt meg halkan Bellatrix, miközben tüntetőleg helyet foglalt az egyik kanapén. Ismét körbefuttatta a pillantását a szobában.
– Talán akkor helyezzük magunkat kényelembe… – javasolta gúnyosan a férfi, s egyetlen gyors pálcaintéssel két csésze teát varázsolt az asztalra. – Hallgatlak.
– A Nagyúr azt a feladatot adta, hogy nézzek utána a medálnak. Potter biztos volt benne, hogy Regulus tette, de én nem hiszem el, hogy…
– Nem hiszed, hogy a fiú, akit te ajánlottál a Nagyúr figyelmébe, nem szolgált erre rá? – kérdezte hidegen Piton. – Elfogult vagy, Bella. Regulus azért nem hozhatta el a medált, mert messze nem olyan jó varázsló…
A nő vállat vont.
– Ennyi idő után ez már teljesen lényegtelen – mondta nyugodtan. – A Nagyúrnak szüksége van a medálra, én pedig nem fogok neki még egyszer csalódást okozni.
– Kiváló. – Piton tejszínt töltött a teájába, s lassan megkavargatta a folyadékot. – És mi lenne mindebben az én szerepem?
– Van valami, amit ti még nem tudtok – kezdte Bellatrix.
– Nocsak? Miért is nem lep meg? Nem vagyok benne biztos, hogy kíváncsi vagyok a titkaidra, Bella.
– Hallgass, Piton! – mordult fel a nő dühösen. – Olvastam Potter emlékeiben, és ő látta a medált. A valódi medált, nem azt a hamisítottat, amit oda akart adni nekünk.
– Látnia kellett, ha egyszer ő is tudta, hogy nem az igaz medált adja oda neked – felelt Piton nyugodtan. – De gratulálok, hogy erre te is rájöttél.
– Félreértettél. Potter a kezében fogta az ékszert.
– Ó. – Piton most valóban meglepődött. Eddig biztos volt benne, hogy Potter és Dumbledore nem járt sikerrel, mint ahogy abban is, hogy Potter tökéletesen képtelen lezárni az elméjét. Nem tűnt valószínűnek, hogy ki tudta volna játszani Bellatrixot, a nő ennél jobb legilimentor volt.
– Így van. Potter is keresni fogja, mint ahogy nekem is keresnem kell. Ha rajta tartanád a szemed, talán rávezetne minket a megoldásra.
– Szóval segítsek, hogy te visszaszerezed a megbecsülésedet? – vonta fel a szemöldökét a férfi. – Vajon miért nem vonz ez a lehetőség?
– Ne szórakozz! Természetesen nem csak az enyém lenne a dicsőség. Egyszerre szállíthatnánk a Nagyúrnak Pottert és az ékszert.
– Nem csak te kapsz személyre szabott feladatokat, Bella. Nem hiszem, hogy lenne időm még neked is segíteni.
– Jó, akkor másképp is beszélhetünk – szólalt meg Bellatrix dühösen. – Hol van Draco?
– Ha tudnám, egyenesen a Nagyúrnak árulnám el, nem neked.
– Ne próbálj átverni, Piton! Persze, hagytad eltűnni a Roxfort kapujából azt a kölyköt, miközben egy eskü kötelezett, hogy vigyázz rá, az életed árán is.
– Romlik a memóriád, Bella. Nem azt vállaltam, hogy örökre pesztrálom Narcissa fiát.
– Tisztán emlékszem az Esküdre, Piton, én voltam az eskető – felelt a nő egy gúnyos mosollyal. – Megfogadtad Narcissának, hogy vigyázol Dracóra. Ha hagytad volna, hogy a saját feje után menjen, akkor már rég elfogtuk volna. Az pedig nem csak az ő életébe kerül, hanem a tiédbe is… Vajon hogyan tűnhet el valaki a Nagyúr elől egymagában? Egy kölyök, aki cseppet sem jobb varázsló, mint Regulus volt?
Piton elnyomott egy gúnyos vigyort. Draco milliószor jobb volt már most, képzetlenül is, mint amit Regulus Black valaha is el tudott volna érni.
– Talán azért tud elrejtőzni, mert nem maga a Nagyúr keresi, hanem csak a férjed – jegyezte meg. Bellatrix könnyedén elmosolyodott. Piton kénytelen volt emlékezetni magát arra, hogy a nő mindenkinél jobban gyűlöli Rodolphus Lestrange-ot, ezzel tehát aligha bánthatja meg. – Mindenesetre azzal, hogy Dumbledore meghalt, megszűnt az Eskü köteléke, én pedig nem tudtam még vele is foglalkozni. De mindezt már rég tisztáztam a Nagyúrral, és lássuk be, elég nevetséges, hogy rendszeresen bizonygatnom kell neked valamit, amit ő már jóváhagyott.
– Tudom, hogy mire eskettelek. – Bellatrix felvette a csészéjét, és kavargatni kezdte a teát. Piton egy gyors bűbájjal újra felmelegítette az italt.
– Akkor elrontottál valamit. – Piton hátradőlt. Valójában jó egy évvel ezelőtt, amikor Narcissa megeskette, egy bűbájjal semlegesítette az Esküt. Nem kockáztathatta, hogy egy ilyen fogadalom akadályozza a munkáját. Csak egyetlen megoldást tudott arra, hogy kivédje ezt: ha sosem teszi le a Megszeghetetlen Esküt.
A következő pillanatban hangos robajjal kifordult az egyik polc, és Draco csörtetett be rajta.
– Uram, lehetne, hogy… – Draco rémülten torpant meg, amikor meglátta, hogy Piton nem egyedül van a nappaliban.
– Hah! – Bellatrix kezéből kiesett a kanál meglepetésében, de diadalmasan kiáltott fel.
Piton intésére ezüstös varázslat lengte körbe a szobát. Draco úgy érezte, a szíve ki akar ugrani a mellkasából. Csak bámulta Bellatrixot, ahogy diadalmasan mered rá, várta, hogy felpattanjon és megátkozza. El kellett telnie néhány másodpercnek, mire felfogta, hogy a nő nem pislog, és nem is lélegzik, a leejtett kanál pedig ott lebeg nem sokkal a föld fölött. Draco pillantása találkozott Pitonéval.
– Meg… megállította az időt? – Draco hangja rekedt volt.
– Draco! – A fiú csak most fogta fel, hogy a férfi mennyire dühös. A következő ezüstös villanás úgy csattant az arcán, mint egy pofon. Az ütés ereje nekilökte az egyik könyvespolcnak, amely ettől megremegett, s néhány vaskos kötet a földre csapódott Draco mellett. Piton vett egy mély lélegzetet, s egy újabb intéssel visszalebegtette a könyveket a helyére. Hangja jóval nyugodtabb volt, amikor megszólalt: – Nem lehetsz ennyire ostoba, hogy minden elővigyázatosság nélkül berontasz egy olyan helyiségbe, amely bárki számára elérhető.
– De hát semmilyen záró bűbájt vagy bármi mást nem alkalmazott! Azt hittem, csak valami könyvet keres itt, vagy ilyesmi… – Draco arca még mindig égett a pofontól és a szégyentől.
– Ostoba… – Piton megcsóválta a fejét. – Bellatrixnak azt kell hinnie, hogy nincs ki elől titkolóznom. Gondolod, ha néhány bűbájjal lezárnám a helyiséget, nem kezdett volna gyanakodni? Neked legyen mindig eszed! Ellenőrizd, hogy hová mész be, mit teszel! Többet nem követhetsz el ilyen hibát!
– Értem, uram. És most… – Draco a továbbra is mozdulatlan nőre pillantott.
– Menj, ezt elrendezem.
Draco bólintott, s kisietett. Újabb ezüstös fényű bűbáj táncolta körbe a szobát. A kanál halk csendüléssel ért földet. Bellatrix egy pillanatig még érezte a diadalt, s értetlenül meredt a könyvespolcra. Az egész testét átjáró győzelmi hangulat lassan elpárolgott, s Bellatrix fáradtan fordult Piton felé.
– Biztos vagyok benne, hogy te védelmezed még mindig Dracót, és meg is fogom keresni – jelentette be hidegen. – Ne reméld, hogy lerázhatsz.
– Ahogy tetszik – Piton gúnyosan mérte végig –, de akkor a segítségemre ne nagyon számíts. Tudd meg te Pottertől, hogy hol a medál, csak vigyázz, nehogy végezz vele közben. Azt már nem úsznád meg néhány átokkal.
Bellatrix felállt.
– Nos, a teát mindenesetre köszönöm. Remélem, egy darabig nem találkozunk, Piton.
– Ahogy gondolod – bólintott a férfi, miközben kinyitotta az ajtót Bellatrix előtt.
A zár halkan kattant, s Piton egy ezüstös bűbájjal helyreállította a helyiséget védő záró- és hangszigetelő bűbájokat. A könyvespolc ezúttal egészen lassan fordult ki a helyéről. Draco idegesen nézett be.
− Minden rendben − biccentett felé Piton, és egy intéssel új teát varázsolt elő a fiúnak. − A nagynénéd elment.
− Gyanakszik, ugye? − kérdezte Draco halkan. − Sejti, hogy te rejteget?
Piton bólintott, de csak félig figyelt oda a fiúra. Bár eszében sem volt segíteni Bellának, már azon járt az esze, hogy valóban meg kell keresnie Pottert. Ki kell derítenie, hol van a horcrux, és mi történt vele. Ha pedig valóban igaz, hogy a kölyök kezében volt, akkor meg kell bizonyosodnia róla, hogy valóban nem hazudott Bellának, s semmit sem tud róla. És az eddigieknél több figyelmet kell Potternek szentelnie, ha azt akarja, hogy kölyöknek sikerüljön elpusztítani a többi horcruxot. Ez a gondolat pedig sehogy sem tetszett Pitonnak.
– ...Tulajdonképpen mi az igazság? – kérdezte Draco kissé sértett hangon, amikor újra odafigyelt a fiúra. Elég volt egy felszínes pillantást vetnie Draco emlékei közé, hogy lássa, miről érdeklődik. Még valamikor a tanév során megemlítette neki a Megszeghetetlen Esküt, s most Dracóban is felmerült az, amit Bella hitt, hogy az eskü miatt segíti. Vagy egyszerűen csak kihallgatta azt, amit a nagynénje mondott.
– Ha egy szerencsétlen eskü miatt próbálnálak rejtegetni, nem pazarolnám az időt sem ilyen csevegésekre, sem arra, hogy bármit is tanulj – mordult fel Piton, és megdörzsölte a homlokát. Megfájdult a feje, s egyáltalán nem tetszett neki a gondolat, hogy megkeresse Pottert. Olyan kellemesnek ígérkezett ez a Potter-mentes év.
– Akkor miért nem tanít meg már pálca nélkül varázsolni, vagy ilyesmi? Szerintem csak azért mondta el azt az egész Defensor-ügyet, hogy itt maradjak.
– Mert különben hová mentél volna? – kérdezett vissza Piton dühösen. – Komolyan az hiszed, hogy Tom megbocsátana? Semmit sem tudsz róla, és arról, hogy milyen halálfalónak lenni. Lucius volt olyan ostoba, hogy eltitkolja előled a kínzásokat.
– Apám sosem tagadta, hogy a Nagyúr megbünteti azt, aki nem teljesítette megfelelően az utasításait.
– A nagyurad mindenkit megbüntet, függetlenül attól, hogy az illető személy szerint mit csinált – vágta oda Piton. – A nagynénéd remekül tudna erről mesélni. Bár apád is. Mindegy. Az Esküt érvénytelenítettem megkötés közben, tehát nem amiatt adok neked otthont. Ami azt jelenti, hogy bármikor ki is rakhatlak innen. Csak a te életed múlna rajta.
Piton felállt, jelezve, hogy befejezte a beszélgetést. Draco azonban cseppet sem elégedett meg a válaszokkal:
– Mégis hogyan érvénytelenítette?
– Egy ősi bűbáj és okklumencia segítségével. Ha sikerül érzékelned, hogy mikor következik el az utolsó felszólítás, és még az előtt megtöröd egy néma varázslattal és a kézfogás megszakításával az Esküt, akkor semlegesítheted, mielőtt ez eskető véglegesítené. Most pedig megbocsáss, de mennem kell.
Piton léptei halkan koppantak meg a lefelé vezető lépcsőn. Draco értetlenül meredt a férfi után. Érzékelte, hogy ideges, és belátta, hogy értelmetlen volt éppen most kitörni a tanulás miatt, de már bőven elege volt abból, hogy bezárva rostokol ebben a házban, és a hetedikes tananyaggal gyötrődik. Az ablakhoz lépett, s kisandított. Lassan leszállt odakint az este, és az égre hatalmas, sötét foltként kirajzolódó gyárkémény mellett feltünedeztek a csillagok. Az utcán újságpapírt és egy üres konzervdobozt görgetett a szél. Sovány, megtépázott macskák kergették a dobozt, talán ételmaradékot reméltek benne. Draco tisztában volt vele, hogy a házban lévő védővarázslatok kizárják a zajokat, mégis hallani vélte az állatok dühös nyávogását, és mintha érezte volna a kinti bűzt is.
Visszahúzódott a függöny mögé, s lassú léptekkel elindult körbe a szobában. Halványan érzékelte, hogy Piton a konyhában vacsorát készít, de nem érezte éhesnek magát, s ráadásul nem volt kedve újra beszélni a férfival. Már éppen elhatározta, hogy jobb híján visszatér a szobájába, amikor belehasított a fájdalom a karjába. A hívás olyan váratlanul érte, hogy megtántorodott a kín erejétől, csak az utolsó pillanatban sikerült megkapaszkodnia a fotelben, mielőtt összeesett volna. Kényszerítette magát, hogy mélyeket lélegezzen, s ahogy erre koncentrált, sikerült kizárnia a tudatából a fájdalmat, amely most csak enyhe zsibbadásnak tűnt. Végtelennek tűnő másodpercek múltak el, mire a Nagyúr ismét lemondott róla. Draco feltápászkodott, és lerogyott a fotelbe. Szörnyen kimerültnek érezte magát.

 

vissza a főoldalra

Ha véleményed, észreveteled, kérdésed van, írd meg a Fórumban!