A megrongálódott kastély, főként a földszinten és esetleg az első emeleteken pislákoló fényekkel kettős érzelmeket keltett a férfiben. A Roxfort mindig is büszke, megközelíthetetlen erődként élt a szemében, s most végignézhette, ahogy felmorzsolódik. A tornyok egy része megrongálódott, az ablakok betörtek, a kastélyt átjárta a jeges hideg, amely idekint a saját katonáit fojtogatta napok óta. Másrészt azonban annyira közel volt a diadal, annyira eredményesnek bizonyult mindaz, amit eddig elért, hogy Tom Denemet örömmel töltötte el a kastély állapota, s az, amit ez jelentett: hogy a védők gyengék, s egyre csak gyengülnek.
Perselus feszülten állt mellette, s figyelte, ahogy a kastély elnyeli a holtak seregét. Az inferusok sápadt bőre mintha még innen is fehéren világított volna. Bellatrix őket, Augustus a dementorokat irányította. Tom azt akarta, hogy a világos mágusok minden félelmükkel szembenézzenek, mielőtt beküldené a halálfalókat a kastélyba. Persze ez sem volt már messze; a saját embereit nem várakoztathatta örökké a Tiltott Rengetegben, amelyről egyre több pletyka kezdett keringeni, különös tekintettel az itt élő és most feldühödött élőlényekre, akiknek nem tetszettek a betolakodók, s talán a szándékaik sem. Tom kevés figyelmet szentelt nekik, de az emberei esendőek voltak, s ez az a fajta rettegés volt, amely csak tönkretette volna a csatát, nem még több erőt ad a halálfalók kezébe.
– Hamarosan elérkezik a halálfalók ideje – mondta a varázsló Pitonra pillantva. Az ő feladata volt ezúttal az emberek megszervezése, s Tom tudta, hogy a halálfalók csak a jelre várnak, amikor betörhetnek a kastélyba. – Ezzel a mindent átfogó támadással átvehetjük az uralmat a kastélyban.
Perselus lassan bólintott. Pillantása az éjszakába fúródott, de Tom érzékelte, hogy a férfit nem a kastély vagy a felhős ég bársonyos feketesége köti le, hanem rá koncentrál. Minden idegszálával az ő rezdüléseit figyeli, s várja az utasításait, akár a kimondatlanokat is. Bellatrix mindig megpróbálta felhívni magára a figyelmét, bizonyítani, hogy ő mennyire odaadó és hűséges. Augustus passzív volt, maradéktalanul teljesítette az utasításokat, de többnyire hallgatásba merült, mintha itt sem lenne. Perselus jelenléte nagyon is érzékelhető volt, bár nem annyira intenzív, mint Bellatrixé. Odafigyelt Tomra, s sokszor értett olyan utasításokból is, amelyeket a férfi csak félszavakkal mondott el.
– Ha bejutottatok a kastélyba, lesz számodra egy különleges megbízatásom.
– Igen, Uram?
– Harry Potter. Élve. Hogy ne legyen több elmaradásom.
– Természetesen. – Piton elmosolyodott magában. Tom még mindig csak kívül maradó, fölnyes hadvezért játszott, s ez mindennél jobb volt a tervei számára. Tom az erdőben kivárja, hogy ő visszatérjen a Roxfortból. Hogy nem Pottert, hanem a Herost hozza majd magával, azon nem lesz ideje eltöprengeni.
Piton utolsó, minden figyelmét és energiáját igénybe vevő küzdelmet vívott Tom elméjének berögzült védelmével. Azzal, amely már túl volt a tudatos okklumencián, s amelynek megtörését Tom az áldozatai esetében nagyon élvezte, mert rengeteg fájdalommal járt, de amelyet Pitonnak most feltűnésmentesen kellett megkerülnie. Hogy a Roxfortban van egy horcrux, ezt nem volt nehéz kideríteni. Tom élvezte, ahogy egyre közelebb kerültek hozzá, s élvezte azt is, ahogy a világos mágusok védelmezték. De hogy hová rejtette el, azt nem volt ennyire egyszerű kiolvasni a gondolataiból.
Ez a küzdelem pedig egy olyan feladatot rótt Pitonra, amelyet eddig sikeresen elkerült; meg kellett ismernie Tom régen elnyomott gondolatait és érzéseit. A törekvéseit és tudását jól ismerte eddig is. Albus tett róla, hogy élete első problémás éveiről is halljon, ő ugyanis, mint a Herosok általában, az együttérzés és a sajnálat felől közelítette meg Tomot is. Hiába égette meg magát, amikor a saját ellenfelét akarta kiismerni, s hiába okozott ezzel Horatiusnak fejfájást, most meg akarta érteni Tomot is. Piton nem kért ebből. Senkit sem akart olyan alaposan megismerni, hogy érzések – akár szánalom, akár együttérzés, akár féltés vagy szeretet – alakuljanak ki benne iránta. Azután, hogy elvesztette azokat, akiket közel engedett magához, már egyszerűbbnek tűnt senkit sem közel engedni.
Különösen igaznak bizonyult ez a Scelusra, akiről tudta, hogy biztosan meg kell halnia, hiszen ha nem halna meg, az a saját alkalmatlanságát bizonyítaná. De nem csak Tom esetében tartotta magát ehhez az elvhez. Neville éppen annyira nem kerülhetett a közelébe, mint Tom, mint a diákjai, mint bárki, aki akár fizikailag közel is került hozzá, pedig mindegyiküknél több időt töltött Neville-lel. Minél többet ismert azonban meg a fiúból, annál inkább meglepte a gondolkodásmódja, és ez annyira idegen volt számára, hogy legfeljebb csak tisztelni tudta.
Mindig is nagyon kiszámította azt, hogy hogyan viselkedik Neville-lel, ezzel a különleges gonddal kitanított és felnevelt kulcsfigurával, akin minden állt vagy bukott most. Inkább akart szigorú lenni, de ezzel kihozni belőle a maximumot, mint hogy megértő és kedves legyen, kockáztatva a vereséget. Minél több időt töltött el Dracóval, s minél inkább megismerte, annál biztosabb volt abban, hogy jól döntött Neville esetében. Dracóval szemben nehéz volt megőrizni azt a szigort, amelyet Neville-lel szemben mindig is alkalmazott. Az, amitől Neville esetében mindig is elzárkózott, Draco esetében gyorsan megtörtént; mivel a fiú sokban hozzá hasonlóan gondolkozott, hamar közel kerültek egymáshoz. Most pedig a csata során túl azon, hogy arra kellett koncentrálnia, minden rendben lesz-e a Heros és a Scelus találkozásakor, már azon is törte a fejét, hogy Draco jól van-e – pedig tudta, hogy a képességei révén meg tudja védeni magát.
Újra Tomra fordította a figyelmét. A varázsló tökéletes Scelusnak bizonyult; biztos volt a saját különlegességében, gyakorlatilag azóta, hogy létrehozta az első önkéntelen varázslatokat. Attól fogva pedig, hogy megtudta, létezik mágia, és ezáltal több az őt körülvevő és nevelő mugliknál, az volt a célja, hogy a környező varázslóknál is több legyen. A gondolat, hogy őt nevezik az évszázad leghatalmasabb fekete mágusának, büszkeséggel töltötte el, s már annyit hallotta, hogy meggyőződésévé is vált, függetlenül attól, amit Grindelwaldról tudott. Grindelwaldot egyébként is bukott Scelusnak tartotta, saját magát pedig egy olyan erejű varázslónak, aki mindent és mindenkit legyőzhet. Nem hitt az aranyvérű eszmékben, ez is csak mások gyengeségét bizonyította a szemében, ugyanis követőit úgy mozgathatta, ahogy csak neki tetszett, ha erre az érvre hivatkozott.
Ő csak a saját felsőbbrendűségében hitt, s abban, hogy egy olyan varázsvilág lesz tökéletes, amelyben az ő végtelen uralmát szolgálja közvetett vagy közvetlen módon mindenki. Az önteltség volt tehát az egyetlen olyan pozitív érzelem, amelyet Tom Denem nem vetett meg – bár ez sem kifelé irányuló érzelem volt. A gyönyört vagy az élvezetet ugyanúgy gyengeségnek találta, mint a szeretetet és a ragaszkodást. Egyedül azt élvezte, ha fájdalmat okozhat valakinek, de ekkor is csak a személyének kijáró tiszteletet, rettegést tartotta sokra, nem a kínzás okozta kielégülést. Hogy követői féljék, azt is jóval fontosabbnak tartotta, mint azt, hogy kedveljék. A szolgálat azért járt neki, mert megérdemelte, s mert tudta, hogy mivel hasson az aranyvérűekre, és mivel a félvérekre.
Rezzenéstelen arccal bámulta tehát, ahogy az inferusok és a dementorok szétszedik a kastélyt. Ahogy a védők egy-egy sikertelen próbálkozása lángra borít egész termeket, hogy a tűz szétterjedjen, s hatalmas területeket pusztítson el a kastélyból. Biztos volt benne, hogy könnyűszerrel helyreállítja majd az épületet, akár akkor is, ha porig rombolják az ostrom során. Egyetlen dolog volt csupán, amelyre oda kellett figyelnie: a terem, amelynek titkát csak ő ismerte, amelyről legendák keringtek ugyan, de azt, hogy valójában jóval többet rejt Mardekár szörnyetegénél, csak ő tudta. Ennek azonban akkor sem lehet bántódása, ha a Roxfortban kő kövön nem marad. Ősének titkos, föld mélyére rejtett termét semmi sem veszélyeztethette, s ha a lejárat megszűnik, és örökre megközelíthetetlen marad az, amit ott elrejtett, az csak a javára szolgál majd.
Piton megdermedt. Tom kusza gondolatai lassan egy irányba terelődtek, ahogy a mágus követte a kastély rombolását, s a kezébe adták a kulcsot. Óvatosan húzódott ki a férfi elméjének mélyéről, s mérte végig az épületet. Odabent a védők éppen élet-halál harcot vívtak, neki azonban biztosítania kellett, hogy Neville eljuthasson a Titkok Kamrájába.
– Nagyúr… – Halkan szólította meg a férfit, aki lassan megfordult, s rápillantott. – Ha megengeded, lassan útjára bocsátom az embereimet.
Tom egy pillanatra végigmérte újra a kastélyt. Későbbre tervezte a halálfalók érkezését, amikorra a védőket már kifárasztják a fájdalom és a kétségbeesés lényei, de most úgy tűnt, ha egyszerre kellene mindennel megküzdeniük, talán gyorsabban összeroppannának.
– Menj – intett nagylelkűen.
Piton elégedett mosollyal dehoppanált; gyorsan át tudta alakítani Tom véleményét a támadásról. Azonban nem a halálfalók közé érkezett, hanem a második emeleti folyosóra. Elméje Dracóé után kezdett kutatni, hogy elérhesse a fiút. Beletelt néhány percbe, mire rájött, hogy hol van, s sikerült átjutnia elméje védelmén, amit a dementorok ellen húzott fel.
Draco, szólította meg, ide tudsz jönni?
Érzékelte, hogy a fiú hoppanáláshoz készülődik, s segítette, hogy mellé érkezzen. Draco egy sötétzöld villanás kíséretében szintén láthatatlanná vált, így arcának rezdülései helyett Piton az érzéseiből állapította meg, hogy normális esetben most kérdőn nézne rá. Piton Tom gondolatainak villanásszerű bemutatásával adta át Draco számára az információkat.
A Titkok Kamrája? Hogy jutunk le?, Draco egy pillanatra megdöbbent, de aztán áttért a gyakorlatias kérdésekre.
Kövess, utasította Piton, s egy ezüstös villanás segítségével egy sor varázslatot indított útjára a kastélyban. Egy pillanattal később pedig dehoppanált, Dracóval szorosan a nyomában.
Amikor a fiú kinyitotta a szemét, egy folyosón találta magát, amelyet Piton ezüstszínű varázslata hideg fénnyel világított meg.
– Hol vagyunk? – suttogta.
– Megkerültük Mardekár ajtót lezáró varázslatát – felelt Piton hasonlóan fojtott hangon. – A Roxfort védelmi varázslatai kiterjednek a föld alatti folyosókra is, ezért eddig tudtam megtörni a hoppanálásgátló teret. Innen már Mardekár varázslatai védik a folyosót, ezért jobb lesz, ha gyalogolunk.
A folyosó nedves volt, és áporodott szagot árasztott. Lépteik hangos visszhangot vertek, de most alig törődtek ezzel. Csupán akkor torpantak meg néhány másodpercre, amikor leomlott sziklák fala zárta el előlük az utat. Piton intésére ezüstös bűbáj táncolta körbe a falat, átrendezve a köveket, hogy kényelmes átjárót nyisson meg számukra. Akadálytalanul haladtak tovább, míg egy fal nem állta útjukat, melyet kígyók díszítettek. Smaragdból készült szemeik megvillantak, ahogy Piton feljebb emelte fényt árasztó pálcáját, s végigmérte a falat. Nem volt kérdéses, hogy egy rejtett kapuval állnak szemben. Draco már a védelmi varázslatokat analizálta.
– Párszaszó – suttogta. – A kaput párszaszóval lehetne a legegyszerűbben kinyitni.
– Egyéb ötlet? – Piton jobbjából ezüstsugár tört ki, s nekicsapódott a falnak. Az elnyelte a varázslatot, de nem mozdult.
Draco lehunyta a szemét. Idő híján voltak, így azt az összetett hoppanálásgátló bűbájt nem törhették meg, amellyel Mardekár védte a kamrát – ez ugyanis, ellentétben a kastély védelmével, úgy készült, hogy senki se módosíthassa, s még kettejüknek is több órájába került volna megtörni –, de a párszaszóra nyíló ajtó záróbűbájainak módosítása is időbe tellett volna. A varázslatok helyett Draco most az ajtót vette szemügyre. Finoman pulzált, mint minden olyan tárgy, amely sokáig kapcsolatban állt a mágiával, s így átitatódott vele.
– Nem a bűbájra kell hatni, hanem a kapura – mondta Draco.
Piton szóra nyitotta a száját, de végül csak összezárta egyetlen hang nélkül. Draco javaslata meghaladta azt, amit ő ilyen rövid idő alatt el tudott volna végezni, anélkül, hogy Dracóhoz hasonlóan érzékelni tudta volna a mágiát. Draco újra a kapuszárnyak felé fordította a figyelmét. Túl a kapuszárnyakat lezáró bűbájon, amely csak a kígyók ősi nyelvén kiadott parancsra reagált volna, érzékelte a nyers mágikus erőt, amely átitatta a kapuszárnyakat. Hártyavékonyságú volt bennük a mágia, és olyan finom, mintha csipkéből szőtték volna. Néhány másodpercig Draco csak vizsgálgatta a varázserőnek ezt a finom hálóját, és fogást keresett rajta. Ezt nem volt olyan egyszerű megragadni, mint az őket folyamatosan körülvevő mágikus rezgéseket, s Draco tudta, hogy óvatosan kell eljárnia. Jobb keze kissé megrezdült, ahogy megragadta a mágiát, s módosította az egyik ajtószárnyat átjáró varázslatokat, mintha megkapta volna az utasítást a záróbűbájtól, hogy táruljon ki. Az ajtó egyetlen hang nélkül húzódott vissza a falba, eltüntetve előlük az egyik kígyót.
Piton megkönnyebbülten kapott levegő után. A monumentális kapu egyik szárnya feltárult, s ez éppen elég volt arra, hogy mindketten bemenjenek. Dracónak folyamatosan koncentrálnia kellett, hogy nyitva tartsa a kaput, így ő csak szemlélő maradt, míg Piton ezüstösen villanó varázslatai körbejárták a termet. Egy pillanat alatt eltűnt a kígyó hatalmas koponyája és csontjai, amelyek uralták a termet. Piton könnyedén felmérte, de halványan még Draco is érzékelte, hogy a horcrux a terem túlsó végében lévő szoborban van elrejtve, de mindketten tudták, hogy ezzel nem foglalkozhatnak. Piton egy villanással elővarázsolt egy ezüstkardot. Markolatán villogtak a rubinok. Újabb varázslatok sora, s a kard zsupszkulccsá alakult, majd egy Lepel-bűbáj védelme alá került. Draco elfintorodott a teremben szétterjedő rothadásszagot megérezve. Piton sem időzött már sokáig; még egyszer ellenőrzött mindent, majd elhagyták a termet.
Az ajtó hangos dörrenéssel záródott be. Draco a falnak vetette hátát, s egy gyors, felszínes mozdulattal letörölte az izzadságot a homlokáról. Tudta, hogy most tényleg nincs idejük, de szüksége volt néhány percre, hogy összeszedje magát. Piton nem sürgette, helyette halkan magyarázni kezdett:
– Ha sikerült legyőzni a horcruxot, a zsupszkulcs Tomhoz viszi Neville-t. Ő Potterre számít majd, de… nem ez lesz akkor a legfontosabb problémája.
– A kard a zsupszkulcs? – kérdezte Draco. – Griffendél bátorsága? Stílusos…
Piton elfintorodott. – Látom, már jobban vagy. Gyerünk.
Draco ellökte magát a faltól. Vett egy mély lélegzetet, de a folyosó áporodott levegője nem frissítette fel. Elindultak visszafelé a kanyargós folyosókon.
– Hogy hozom le Longbottomot? Hoppanáljunk?
– Nem – Piton megrázta a fejét. – Nem tudod megtörni ennyire a varázslatot, és közben Longbottomot is vezetni. Valójában te is azért tudtál követni, mert elég nagy hozzá a varázserőd.
– Akkor…?
– Ki kell nyittatni mással – felelt Piton kedvetlenül.
– Potterrel? Azt hiszed, utána szépen vissza tudom küldeni a harcolók közé?
– Ezért rejtettem el a zsupszkulcsot. Ráadásul a Lepel-bűbájt hármunkon kívül senki sem tudja feloldani.
Draco bólintott. Visszafelé az út meglepően rövidnek tűnt. Hamarosan elérték a beszakadt sziklákat, majd a helyet, ahová érkeztek. Ismét Piton vezetésével hoppanáltak vissza a második emeletre. Az egyik helyiségből éppen abban a pillanatban lépett ki Horatius Lumpsluck; csaknem egymásnak ütköztek.
– Perselus! Éppen jókor! Megtaláltam! – Horatius arca ragyogott az elégedettségtől. Piton kimérten biccentett.
– Tudjuk, de köszönjük, Horatius. Draco, értesíteni kell a Herost. Mennem kell.
Draco bólintott. Lumpsluck elégedetten intett a dehoppanáló Piton után. A következő pillanatban megtört a kastély egyes részein a hoppanálásgátló bűbáj, s halálfalók érkeztek az épületbe.
– Gyerünk, keressük meg Harryt! – javasolta Lumpsluck. Dracónak megfelelt ez a megoldás; Lumpsluck Pottert keresi, ő pedig Longbottomot. Megvárta, amíg a férfi eltűnik, s csak ekkor vetette bele magát a harcolók tömegébe.
Egy darabig kevés figyelmet fordított arra, hogy keresnie kellene valakit. A halálfalók megszállták az épületet, s Draco végre igazán elemében érezte magát; nem pálca nélküli muglikkal harcolt, nem is Imperiusszal irányított fehérmágusokat kellett a lehető legóvatosabban leszerelnie, hanem valódi ellenfelekre találhatott. A Sötét Jegy, amely továbbra sem volt látható jobb alkarján, folyamatosan bizsergett, emlékeztetve, hogy Tom Denem továbbra is él, és magához szólítja, utasítgatja az embereit. A csata végre több volt, mint egy közepes nehézségű testedzés. Végre minden átoknak jelentősége lett, és Draco teljes erőbedobással harcolhatott.
Longbottommal végül a földszinten találkozott össze. A fiú néhány aurorhallgató társaságában igyekezett visszaverni egy csapat halálfalót. Az aurorhallgatók egy része Longbottommal együtt létrehozott egy pajzsot, s a többiek a mögül küldték az átkokat a halálfalókra. Miután ők is létrehoztak egy hasonló pajzsot, a harc beállt, és meglehetősen kilátástalannak bizonyult, amíg valamelyik fél felül nem kerekedik annyira, hogy a másik pajzsát megszüntesse. Draco csatlakozott Longbottomhoz, s miután biztosította, hogy más ne hallgathassa ki őket, szólt a fiúnak:
– Megvan, amit kerestünk. Gyere.
– Neked úgy tűnik – szűrte Longbottom a foga között, miközben arra koncentrált, hogy fenntartsa a pajzsbűbáj rá eső részét –, hogy itt tudom őket hagyni?
Draco végigmérte a harcoló feleket. – Szerintem meglesznek nélküled is. Legalább történik valami változatos…
– Nem megyek – makacsolta meg magát a másik. – Várj meg.
– Most viccelsz, ugye? – vonta össze Draco a szemöldökét. – Elvigyelek erővel?
– Ha veled megyek, összeomlik a pajzsuk. Kicsit várj, és jövök. Hol találkozunk?
– Kicsit? Órákig ellehettek itt! – csattant fel Draco. – Tudod, addig máshol hány ember hal meg? – váltott taktikát. – Míg ha Tommal végeznél, mindenki megmenekülhetne…
– Hol találkozunk? – Longbottom nem volt annyira könnyen átverhető, mint Draco szerette volna.
– A másodikon, egy lány vécénél.
– Rendben. Jövök, amint tudok.
Draco még egyszer végigmérte a két csapatot. Ha egyetlen varázslattal azonnal felemészti a halálfalók pajzsát, gyanússá válik, hogy honnan van ilyen varázstudása. Azonban ilyen unalmasnak ígérkező harcban nem volt kedve részt venni, és hosszabban küzdeni ellenük, ezért inkább elindult visszafelé, s útközben harcolt a szembekerülő halálfalókkal. A második emeleten, a vécé környékén, amely Piton információi szerint a Kamra lejáratát rejtette, nyugalom volt. Draco sejtette, hogy Piton intézte így, hogy biztosítsa nekik a feltűnésmentes lejutást. Bement a helyiségbe, és elgondolkozva járta körül. Emlékezett rá, hogy szokott itt lenni egy kísértetlány, de most minden kísértet a dementorokat őrizte.
Rövidebb keresgélés után Draco megtalálta a mosdók között elrejtett bejáratot. A lenti kapunál jóval erősebb védelem biztosította, hogy csak párszaszóval lehessen kinyitni, és ezek a bűbájok összefonódtak a kastély ősi védelmével. Draco elvégzett próbaképpen néhány varázslatot, de nem tűnt valószínűnek, hogy ennyi idő alatt meg tudja törni Mardekár védelmét. Ez határozottan bosszantotta, de nem sokat tehetett jelen helyzetben.
Inkább érzékelte, mintsem hallotta volna Piton megjelenését a folyosón. Kilépett a helyiségből.
− Hogy állsz? − érdeklődött a férfi.
− A Herosod hősködik − felelt Draco szemrehányóan, mintha Piton okozná Neville viselkedését.
− Azért Heros…
Draco az égre emelte a szemét. − Nem óhajtja legyőzni a horcruxot, amíg meg nem tisztította az egész Roxfortot a halálfalóktól…
− Azért csak vedd rá. Most átadom Rookwoodnak a parancsnokságot, és megkeresem újra Tomot.
− Rendben.
Piton dehoppanált, s a következő pillanatban Draco megérezte, hogy Potter a szomszéd terembe hoppanált. Hátát a falnak vetette, s várta a fiú felbukkanását.
*
A dementorok eltűnésével mintha mérséklődött volna a hideg az erdőben. A csillagtalan ég fekete lepelként borult a tisztás fölé. A pálca halvány fénye nem bizonyult elegendőnek ahhoz, hogy alaposabban körül lehessen nézni, de a varázsló nem akart most több fényt. Lassú, kimért léptekkel amúgy is körbejárta már jó párszor a tisztást, nézelődni pedig nem volt miért. Amióta elhagyta a dombot, ahonnan rálátott a kastélyra, csak a három vezértől kapott jelentések alapján tájékozódhatott az ostrom állásáról. Egy ideje pedig csak két vezértől kapott információkat.
Bellatrix Lestrange halála után érdemes lett volna választani valakit, aki őt helyettesíteni tudja – különösen azután, hogy Perselus Piton elsősorban azzal kezdett foglalkozni, hogy Harry Pottert idehozza –, mert Tom meggyőződése szerint a hatalmat érdemes volt szétosztani. Ráadásul egy vezér nem tud mindenütt jelen lenni, legfeljebb, ha ő maga nem harcol, de ezt a kiváltságot Tom másnak nem akarta megengedni. Ő is csak addig húzódott háttérbe, ameddig Harry Potterrel nem végzett.
Most nem vágyott nagy nézőközönségre. Ezúttal nem hibázhatott, s tudta, hogy győzelme híre így is gyorsan eljut majd az összes világos mágushoz, nem csak a védőkhöz. Utána pedig, ha leszámolt az egyetlen veszéllyel, ő is csatlakozik a Roxfort ostromlóihoz. Sejtette, hogy a jelenléte és a tény, hogy Harry Potter halott, elegendőnek bizonyul majd, hogy a védők feladják, és nem is akart az eddigieknél jóval nagyobb pusztítást a kastélyban. Ahhoz, hogy az iskola és a varázsvilág gyorsan visszanyerje az erejét, fontos volt, hogy a szükségesnél ne okozzanak nagyobb vérveszteséget.
Piton némán figyelte a férfit. Gondoskodott róla, hogy Tom ne vegye észre a jelenlétét, bár a varázsló most amúgy is főként magával volt elfoglalva. Piton tudta, hogy ha Neville azonnal rátámad, Tomnak nem lesz ideje azzal foglalkozni, hogy miért nem Potterrel áll szemben. Egyéb esetben a meglepetés és az értetlenség mellett a harag fog benne dominálni, és ez a harag főként Piton ellen irányul, ahelyett, hogy Neville-lel akarna harcolni. Abban azonban biztos lehetett, hogy Neville még Tomra sem támad majd rá, ezt a harcot is védekezéssel fogja kezdeni.
A tisztáson lassan vándorolt tovább a halvány fény, ahogy Tom körbe-körbe járt. A szél odébb kergette a felhőket, s éppen előbukkant a lassan fogyó hold, ezüstös fényt vetve a fűre. Tom kedvtelve figyelte pálcáját, amelyen megcsillant a sápadt fény. Az új pálca a győzelem kulcsa volt a varázsló szemében. Piton gúnyosan mosolyodott el attól, hogy az önhittség mennyire rövidlátóvá tette a férfit. Sem Lily Potter önfeláldozása, amely Piton átmeneti varázslatát éveken keresztül tartó védelemmé alakította, sem az a lehetőség, hogy az ellenfél képes lesz megvédeni magát, nem merült fel Tomban. Piton számára ez előnynek bizonyult; semmilyen ravaszkodástól nem kellett tartania. Tom támadni fog, kínozni és ölni akar. Ezt pedig Neville jól ki tudja védeni.
Az utolsó napokban Neville tökéletesítette a Sectumsempra elvégzését, és megtanult még egy bűbájt, amelyet a halála előtt akartak elvégezni Tomon. Ez biztosította, hogy ne térhessen vissza szellemként, és semmilyen módon se tudja befolyásolni többé az élőket. Előtte azonban végezni kellett az utolsó horcrux-szal is, hiszen e nélkül ez a varázslat semmit sem ért volna. Piton arrafelé pillantott, ahol a kastélyt sejtette a fák között. A zsupszkulcs idehozza majd Neville-t, s ő már csak reménykedhetett benne, hogy ez hamarosan bekövetkezik, s a Heros felhagy azzal, hogy azonnal meg akarja tisztítani a kastélyt a halálfalóktól.
Tom a fák mellé ért, s ebben a pillanatban hangos csattanással jelent meg a tisztás túlsó végében a zsupszkulcs. Három elmosódott alak érkezett vele, s Piton már abban a pillanatban tudta, hogy baj történt. Elméjének egy részével kényszerítette Tomot, hogy visszahúzódjon a fák közé, s ne mozduljon, miközben ő maga elősietett a fák közül, hogy elküldje Potteréket.
– Lám, lám, lám… Granger, Weasley és persze Potter… A trió, ami sosem tud nyugton maradni. Meg sem lep, hogy még ide is elfáradtatok… – Legszívesebben halálra átkozta volna őket, amiért ők érkeztek ide, Neville és Draco pedig sehol sem volt még, de tudta, hogy nem teheti.
– Hol van Voldemort? – kérdezte Potter olyan fenyegetően, mintha mindjárt mindkettejükkel le akarna számolni.
– Komolyan meg akarsz halni, Potter? – Nem tudta megállni, hogy gúnyolódni kezdjen. – Bevallom, könnyebb lenne nélküled a világnak, de valami felfoghatatlan okból kifolyólag mégis igyekszem megakadályozni a dolgot…
– Megakadályozni? Mégis hogyan képzeli ezt?
– Biztosítom a lehetőséget, hogy dehoppanáljatok, mielőtt Tom rátok támadna. De jobb, ha nem húzzátok tovább az időt. – Lényegében biztos volt benne, hogy nem tudja elküldeni őket, de úgy érezte, muszáj megpróbálnia. Potter és Weasley egyszerre támadt, s mivel Piton elsősorban Tomra koncentrált, hogy őt blokkolja, megakadályozva, hogy rájuk rontson, Potter le tudta fegyverezni. Piton önkéntelenül felszisszent, amikor Potter széttörte a pálcáját.
– Nos, még mindig biztosítja nekünk a távozás lehetőségét? – kérdezte Potter gúnyosan. – Vagy inkább szeretné megkötözve végignézni a főnöke halálát? Alligo!
Néhány másodpercre szüksége volt, hogy le tudja győzni Potter makacsságát, de aztán lerázta magáról a láthatatlan köteleket. Dehoppanált. Annyira dühös volt Potterre, hogy félő volt, ő maga öli meg, ha még a közelében kell maradnia. Remélte, Grangernek lesz annyi esze, hogy ráveszi Pottert a távozásra, de mikor már másodpercek teltek el, s a három kölyök nem tűnt el, lassan kihúzódott Tom elméjéből. Az, hogy most blokkolta a férfit, így is túlságosan erős beavatkozás volt, amelyet semmilyen körülmények között sem tehetett volna meg a Seclusszal szemben. Nem merte tovább feszíteni a húrt.
Tom kilépett a fák közül, és gúnyosan megszólította Pottert. Nem akart azonnal végezni a kölyökkel, előre élvezte a kínzást, amelyet kitalált Potter számára. Sóbálványátokkal megbénította Grangert és Weasleyt, hogy csak Potterre koncentrálhasson. Piton tudta, hogy ő sosem tudná meggyőzni Pottert, hogy menjen valamilyen biztonságosabb helyre, ezért végigmérte Grangert és Weasleyt. Mindketten küzdöttek az átok bénító hatása ellen, de Piton rögtön észrevette, hogy Granger azért, mert tudja, hogy nem Harry a Heros, és segíteni szeretne neki. Piton egy ezüstös villanás segítségével fokozatosan megszüntette az őket megdermesztő bűbájt. Remélte, hogy Granger képes lesz elvinni innen a két fiút.
Granger és Weasley csatlakozása révén azonban egészen más fordulatot vett a harc. A három kölyök együtt olyan erős pajzsot volt képes létrehozni, amelyen Tom nem tudott áttörni. Piton egy darabig figyelte őket, de Tomot annyira kimerítette a lehetetlen próbálkozás, hogy a három pálca közös bűbáján áttörjön, hogy Piton belátta, ha hagyja, hogy Potterék így védekezzenek, ismét hónapokkal elodázzák a Scelus legyőzését. Az ő ezüstösen villanó átka megszüntette a pajzsot. Kénytelen volt ismét blokkolni Tom elméjét, amíg Potterékkel beszélt.
– Utoljára mondom, Potter, meneküljetek! Nem a te dolgod, hogy megküzdj Tommal, és nem is élnéd túl azt a harcot…
– Téved! Lehet, hogy maga nem engem választott Herosnak, de Voldemort igen! – feleselt Potter.
Piton gúnyosan horkantott fel. Kezének egyetlen könnyed intésével létrehozott egy újabb ezüstös varázslatot, amely Weasleyt és Grangert távolabb sodorta az erdő szélére, és egy csaknem teljesen áttetsző pajzzsal vonta körbe őket.
– Akkor azonban maradj meg a fair küzdelemnél, Potter – sziszegte dühösen. – Ha már meg akarsz halni, ne rántsd bele a barátaidat is! Nem hittem volna, hogy egy griffendéles egy csalással létrehozott pajzs mögé menekül, és kivárja, hogy az ellenfele annyira kifáradjon, hogy magától meghaljon a kedvéért… – Utolsó próbálkozás volt, hogy Potter eltűnjön, de láthatólag a fiú kevéssé volt befolyásolható.
– Ha már fair küzdelmet akar, maga mit keres itt? – dühöngött Potter. – Csak nem azért van itt, hogy megakadályozza Voldemort legyőzését? Valójában a Scelus oldalán áll!
Piton most valóban dühös lett. Bármit a fejéhez vághattak volna, csak ezt nem, az elmúlt tizenhét év lemondása és küzdelme után.
– Úgy gondolod? Akkor rohanj csak a vesztedbe, te ostoba, öntelt kölyök!
Miközben dehoppanált, ismét kihúzódott Tom elméjéből, s hagyta, hogy a férfi támadjon. Nem volt sok ideje dönteni. Tomot többször nem foghatta vissza, már így is túl durván avatkozott az elméjébe ahhoz képest, amennyit egy Scelusszal szemben megtehetett a Defensor. Ha Pottert is a pajzs mögé zárja, Tom vagy a pajzsot fogja továbbra is kilátástalanul támadni, vagy őt; mindkettő ugyanarra vezet, Tom kifárad, és nem tud Neville-lel megküzdeni. Más lehetőség tehát nem marad, mint az, hogy ha Potter menekülni nem kíván, továbbra is csalétek maradjon. Lehetőség arra, hogy lefoglalja Tomot, amíg a Heros végre ideér.
*
Draco és Longbottom hangos visszhangot verve rohant a folyosón. Ha lett volna egy másodpercnyi ideje, Draco nagyon haragudott volna Longbottomra, de tartalékolnia kellett ezt az érzelmeit azutánra, hogy végeztek a horcrux-szal és Tom Denemmel. Az után, hogy Potter kinyitotta a lejárót, Draco elindított egy sor bűbájt, hogy megakadályozza a mosdókagyló visszazáródását. Kemény küzdelem volt Mardekár és a Roxfort ősrégi bűbájaival szembeszegülni, ezért Draco határozottan örült volna, ha Longbottom kegyeskedik megjelenni. Azonban a Herosra még jó darabig várnia kellett, s nem hagyhatta el a helyiséget, hogy erővel, de odarángassa.
Mikor Longbottom végre megérkezett, és lesiklottak a föld alatti folyosóig, Draco csak annyit mondott, hogy Potterék odalent vannak, s mindketten rohanni kezdtek. A rendszeres edzések ellenére meglehetősen kifulladtak, mire odaértek a kígyókkal díszítette falig. Draco nem kért még egy Potter-féle kirohanásból, ezért elvégezte magán a láthatatlanná tévő bűbájt, majd a kapu felé fordította figyelmét. Kedves ismerősként üdvözölhette a bűbájokat, s egészen gyorsan sikerült kényszerítenie az ajtót, hogy kinyíljon. Longbottom berontott a terembe – éppen jókor ahhoz, hogy rákiáltson Potterre, mielőtt az megragadta volna a zsupszkulcsot.
Draco a háttérbe húzódott. A horcrux hatástalanításából semmiképpen sem vehette ki a részét, legfeljebb akkor avatkozhatott közbe, ha Potterék valamit annyira elrontottak, hogy az életük múljon rajta. Piton ezt nem győzte hangsúlyozni neki, s Draco elfogadta, hogy a képzése és a korábbi döntései kötelezik arra, hogy ne avatkozzon közbe. Bízott benne, hogy Longbottom tudása és Potterék tapasztalata elegendőnek bizonyul majd.
A másik négy valóban sikeres volt. Dracót meg is lepte, hogy mennyire hamar rátaláltak a horcruxra, és még felébreszteni is képesek voltak a benne lakó lélekdarabot. A szoborral folytatott küzdelem meglehetősen kilátástalannak bizonyult, és Draco utálta a helyzetet, hogy vissza kellett vonulnia, s csupán megfigyelőként nézni a próbálkozásaikat. Egyedül akkor avatkozott közbe, amikor Granger alaposan beverte a fejét. Draco saját tapasztalatból jól ismerte az ilyen ütéseket, ezért feltűnésmentesen elvégzett egy bűbájt, amely fokozatosan mérsékelte a fejfájást, különben Granger nem tudott volna tovább harcolni.
A módszer, amellyel végül Potterék szétrobbantották a szobrot, őszintén meglepte Dracót. Ollivander mesélt a Magia Trivrigae-ről, de hallani valamiről, vagy saját szemével látni a hatást, ég és föl volt. Draco kénytelen volt ellenállni a vágynak, hogy azonnal elkérje Potterék pálcáit, megvizsgálja őket, és utánanézzen, hogy hogyan jött létre a bűbáj. Ugyanakkor az is kiderült, hogy Potterék hogy törhették meg a Lepel-bűbájt míg Dracóék nem értek ide, és találhattak ér az elvileg nagyon is erős varázslattal elrejtett kardra, amelyet Piton tervei szerint a két Defensoron vagy Neville-en kívül senkinek sem lett volna szabad megszerezni. A következő pillanatban azonban már nem volt ideje a Magia Trivirgae hatásán rágódni: a szobor szétrobbanása alaposan megbolygatta a mágiát, s nagy erejű hullámokat indított el. Ezek nekicsapódtak a terem falainak, s a kövek lassan repedezni kezdtek. Az egész terem megremegett, a mágikus lökések tovább terjedtek, s a folyosó, amelyet kevesebb bűbáj védett, egy része beomlott. Az a veszély fenyegetett, hogy pillanatokon belül rájuk omlik a terem teteje is.
Draco egy sötétzöld villanással igyekezett ezt megakadályozni, Longbottom azonban, akinek láthatólag eszébe sem jutott, hogy Draco is itt van, és tehet valamit, szintén megpróbálkozott egy blokkoló bűbájjal. Ez megtörte Draco varázslatát, és nagyobb kövek kezdtek potyogni a plafonból. Draco, miközben egy sor sötétzölden villanó bűbájt indított útjára a terem különböző pontjain, hogy rendbe hozza Longbottom hibáját, még látta, ahogy Potterék megragadják a kardot, és eltűnnek. Sejtette, hogy ebből semmi jó nem sülhet ki, de nem hagyhatta, hogy beomoljon az egész terem. Longbottom mellé ugrott, és létrehozott fölöttük egy zölden vibráló pajzsot, amely megóvta őket a záporozó törmeléktől.
Ne varázsolj!, utasított Longbottomot. Őt megdermesztette a tény, hogy ismét ennyire durván hatolt bele az elméjébe, de Draco most a legkevésbé sem tudott foglalkozni azzal, hogy mennyire kellemetlen a másik számára a legilimencia. A varázslatai hálót fontak a mennyezet alá, hogy visszatartsák a legnagyobb köveket. Ezután tudott csak arra figyelmet fordítani, hogy megragadja a mágiát, amely átitatta a köveket, és megpróbálja visszafordítani a folyamatot, amelyet a robbanás elindított. A percek keservesen hosszúra nyúltak, ameddig Draco csak a mágiára koncentrált, s csak akkor fordult újra Longbottom felé, amikor már biztos volt benne, hogy nem folytatódik a teremben a rombolás.
– Gyere! – Mivel továbbra is láthatatlan volt, ő lépett közelebb Longbottomhoz, s ragadta meg a karját. – Vezetlek.
A termet védő varázslatokat már annyira átalakította, hogy nem volt nehéz megtörni körülöttük a hoppanálásgátló bűbájt. Pitonhoz hoppanált. A fák között idevilágított a tisztáson lángoló bokrok fénye. Longbottom előrébb lépett, hogy lássa, mi történik a tisztáson. Draco Pitonra pillantott. A férfi megnyitotta előtte az elméjét.
Hol késtetek?, kérdezte. Draco nem szavakkal, csak felvillanó képekkel adta meg a választ. Piton bólintott, és figyelmét a párbaj felé fordította. Lassan ő is közelebb lépett a tisztás széléhez. Potter és Tom már percek óta küzdött. Piton Potter elméjét kezdte figyelni. Tudta, ha Neville is csatlakozik a harchoz, Pottert könnyebben vissza tudja majd vonni. De Neville egyelőre nem csatlakozott a harcolókhoz, és Piton tulajdonképpen értette is, hogy miért késlekedik.
Tom legilimenciával próbálta kínozni Pottert, s a fiúnak sikerült előnyére fordítani azt, hogy a varázsló ennyire belelátott az érzéseibe. Potter eleinte ösztönösen, majd tudatosan adta vissza a kínzást Tomnak azzal, hogy boldog emlékeket mutatott neki. Tom visszahúzódott, mert csaknem fizikai fájdalmat okoztak neki Potter érzései, ahogy Potternek a szenvedés okozott fájdalmat. Kettejük ellentéte olyan erős volt, mintha valóban a Heros állna a Scelusszal szemben. Piton lélegzete elakadt egy pillanatra. Érzékelte Potter gondolatait, s úgy tűnt, a fiú Lumpslucknak köszönhetően tudja, hogy a Sectumsemprát kellene használnia. A következő pillanatban azonban Potter visszakozott. Győzött benne a harag, amit Piton iránt érzett, se lekéste azt a másodpercet, amikor legyőzhette volna Tomot.
– Avada Kedavra! – Az átok zölden villant, gyorsabban, mint ahogy akár Piton, akár Draco, akár Neville reagálni tudott volna. Néhány másodpercig mozdulni sem tudtak.
– Harry! Ne! – Neville végre előugrott a fák közül, de Potter testéhez rohant oda. Megragadta a kezét. – Nem!
Piton annyira dühös volt, hogy egy ezüstös forgószéllel arrébb lökte Neville-t.
– Erre most nincs idő! – kiáltott a fiúra. – Tudod a dolgod!
Neville összeszedte magát, s szembefordult Tommal. Természetesen megvárta, amíg a varázsló támad, s csak az első védekező mozdulat után kezdett ő is támadni. Tom már az első pajzs után tudta, hogy félrevezették, de egyelőre csak az ellenségre koncentrálhatott. Látva Neville tudását, a varázslatokat, amelyeket létrehozott, talán egy pillanatra az is felmerült benne, hogy egy Herosszal áll szemben, de azt végképp nem engedhette meg magának, hogy ezen elgondolkozzon.
Amíg Tom és Longbottom egymással vívott, Piton pattanásig feszült idegekkel állt a tisztás szélén. Draco érzékelte, ahogy mestere körül örvénylik a mágia, s felkészült arra, hogy ha Piton valamilyen önkéntelen varázslatot hoz létre, időben megállítsa azt. De Piton képes volt uralkodni magán, bármennyire ideges is volt. Neville és Tom harca látványos volt és elegáns. Látszott rajtuk mindaz a kimunkáltság, pontosság és koncentráció, amelyet Piton mellett valamilyen módon elsajátítottak. Piton most nem olvasott az elméjükben, de ismerte mindkettőt annyira, hogy mindig tudja, mit fognak tenni. Mintha egy sakkjátszma lépéseit figyelné, úgy látta előre a két varázsló minden mozdulatát, egészen az utolsó pillanatig, amikor Neville kimondta a Sectumsemprát.
Piton sisteregve fújta ki a levegőt. Draco is fellélegzett, és tudatosan lazította el az izmait. A Weasleyéket védő pajzs lassan lebomlott, és Weasley odarohant Potter holttestéhez. Draco határozottan örült, hogy a háttérbe húzódhat, Piton azonban kénytelen volt csatlakozni Weasleyékhez, és Longbottom meggyőződése volt, hogy Granger és Weasley megérdemel néhány választ, mielőtt visszamennének a Roxfortba. Draco továbbra is láthatatlanul az egyik fának támaszkodott, s hallgatta őket. Elhatározta, hogy ő, ha csak lehet, senkinek sem fog beszélni a feladatáról, de azt biztosan nem hagyja majd, hogy a siker pillanatai tönkretegye néhány áldozat barátja, akik éppen most kérik számon a veszteségeiket.
Draco megállapította, hogy Piton egészen jól bírja a beszélgetést, különösen ahhoz képest, hogy ki nem állhatta Pottert és a barátait, és Weasley most éppen meglehetősen támadó hangnemben beszélt vele. Draco pillantása a viaszszínű testre esett, amely a beszélgetőktől és Potter testétől tisztes távolságra feküdt a vértől sötét és lucskos fűben. A jobb kezétől nem messze, a fűben feketéllett egy vékony pálca. Draco intett a jobbjával, s sötétzöld köd kíséretében a pálca a tenyerébe varázsolódott. Lassú mozdulattal simította végig a csillogó fát. Érezte, ahogy lüktet benne a mágia. Ez volt Ollivander utolsó, és nem mellesleg az ő első pálcája. Néhány másodpercig még nézegette a fa fémes csillogását, majd a zsebébe süllyesztette.
– És megtalálta már az… utódját? – hallotta meg Granger hangját. Újra a beszélgetők felé fordult.
– Miss Granger, magának nagyszerű logikája van, és igazán tehetséges boszorkány, de túlságosan ragaszkodik a rögzített szabályokhoz – mondta Piton nagyon komolyan. – Elsősorban arról ismerjük fel az utódunkat, hogy képes kitalálni új varázslatokat. Ez az alapja a mágikus energia olyan szintű uralásának, amit a Defensorok megtanulnak. Maga megismerheti a világ összes varázsigéjét, akkor is annyit fog csak tudni, amennyit egy Herosnak megtanítunk. Mi nem használunk varázsigéket, csak a tiszta mágiát az akaratunk érvényesítéséhez.
– Hát persze, én nem is gondoltam. Már biztosan… – Granger hangja nyugodtan csengett.
Piton bólintott.
– Az utódomat már csaknem egy éve tanítom. – Draco érzékelte a férfiből áradó büszkeséget, s ez átragadt rá is. Érezte, hogy Piton hívja, s melléhoppanált, miközben megszüntette a láthatatlanná tévő bűbájt. Piton folytatta. – Dracót éveken keresztül tudtam figyelni az iskolában, és tavaly, amikor a volt-nincs szekrények megjavítása során több varázslatot is módosított és megalkotott, egyértelművé vált számomra az alkalmassága. Most végleg bizonyított, amikor megtörte Mardekár Malazár varázslatát, és kinyitotta Neville-nek a Titkok Kamrája bejáratát, majd megakadályozta a Kamra teljes beomlását, míg én Tomot felkészítettem a végső küzdelemre.
Piton könnyedén fejet hajtott Draco előtt, s ő elmosolyodott. Mindkettejükben felengedett végre a hetek óta tartó feszültség és idegesség, s ez könnyedséggel és nyugalommal töltötte el őket. Draco a másik háromra pillantott.
– Azt hiszem, elkerülhetetlen, hogy még halljunk egymásról – mondta hidegen Weasleynek és Grangernek. Longbottom bólintott, a másik kettő nem reagált.
– Az hiszem, minden kérdésre választ kaptatok – szólalt meg végül Piton.
Draco követte mesterét, ahogy dehoppanált az erdőből.
Piton házába érkeztek – biztosak lehettek benne, hogy Neville vezetésével gyors győzelmet aratnak majd a védők a Roxfortban, s rájuk ehhez nem lesz szükség. Piton néhány ezüstös villanás kíséretében feltette a forrni teavizet. Draco tudta, hogy majd vissza kell mennie a Roxfortba, rá kell vennie McGalagonyt, hogy ő is levizsgázhasson a hetedikes tárgyakból, s újra kell gondolnia a jövővel kapcsolatos terveit, de most nem volt hajlandó ezen töprengeni. Győztek, és ez a tudat és a vele járó nyugalom volt most a legfontosabb.
Vége
További terveimről a Hírekben olvashattok.
Ha véleményed, észreveteled, kérdésed van, írd meg a Fórumban!