Draco mindennél jobban gyűlölte a helyzetét, Pottert és McGalagonyt, akik belerángatták, de még saját magát is. Múlt éjjel egy csapat mardekáros együttes erővel megtörte a kapu védelmét, s Imperiusszal irányított muglikat engedett be. Miután a váratlan támadást sikerült leszerelni, az igazgató tudni akarta, hogy kiket büntessen meg. Így aztán a Mardekár ház idősebb tagjai most egy teremben üldögéltek, és némán fordultak szembe a McGalagony vezette bizottsággal. A tanárok megdöbbentek azon, hogy mekkora összetartás van a diákok között, de Draco tudta, hogy egyszerűen csak rosszul közelítették meg a dolgot. Bárkit megkérdezhettek volna arról, hogy kik voltak a bűnösök, s négyszemközt minden mardekáros meggyőzhető lett volna arról, hogy jobban jár, ha elárulja a társait.
Azonban az, hogy kiderüljön, ki az áruló, mindennél nagyobb szégyen lett volna. Nyilvánvaló volt, hogy így, hogy mindenki itt van, egyikük sem áll fel, és ad választ a kérdésre, amelyet McGalagony tett fel, akármeddig várakoznak is feszülten. Éppen ezért gyűlölte annyira Draco a helyzetét, velük szemben, az igazgató, Potter, az aurorok vezetője és még néhány rendtag és tanár között. Akár ráírhatták volna a homlokára, hogy „áruló”, akkor sem érzi ennyire megalázva magát. Megpróbálta meggyőzni McGalagonyt, hogy hadd maradjon a háttérben, de az igazgató csak akkor kívánt hinni az őszinteségében, ha ő is kiáll a háztársai elé. Draco beszélt Grangerrel, aki a griffendéles hármasból eddig úgy viselkedett, mintha megértené, de a lány olyan ellentmondást nem tűrően ismételte McGalagony érveit, hogy Draco őszintén megharagudott rá. Prospeernél is próbálkozott, aki legalább képes volt arra, hogy megértse, de arra már nem, hogy közbenjárjon az érdekében.
A mardekárosok arcán hamis nyugalom és rezignáltság tükröződött, ahogy hanyagul üldögéltek a székeken. Draco érzékelte, hogy McGalagony lassan elveszíti a türelmét, s akkor kerül bele a képbe ő és Lumpsluck. Nem fordított sok figyelmet a pocakos tanár felé, azután, hogy visszajött a Roxfortba. Korábban Lumpsluck semleges volt számára, mostanra pedig átvette Piton gyűlöletét. Abban azonban biztos volt, hogy a férfi Defensorként egyedül is tökéletesen képes lenne eldönteni, hogy kik voltak benne az akcióban – maga Draco gyors legilimenciával ezt a várakozás első pár percében felmérte már –, s csak azért tartja itt őt, mert McGalagonynak, Potternek, Grangernek, meg általában az egész Főnix Rendjének az volt a meggyőződése, hogy Draco ezzel bizonyíthatja a lojalitását. Draco szívesebben bizonyított volna csak a harccal, de ez nem tűnt elegendőnek a számukra – bár Draco belátta, hogy az, hogy szívesen szerel le muglikat és világos mágusokat, még nem érv amellett, hogy nem halálfaló.
McGalagony tudatta a mardekárosokkal, hogy ezzel nem kerülhetik el a büntetést, csupán kevésbé lesznek elnézőek velük. Dacos pillantások és hideg csönd volt a válasz. Draco legszívesebben az égre emelte volna a szemét, de helyette rezzenéstelen arccal és tökéletesen lezárt elmével állt Prospeer mellett, aki szúrós tekintettel méregette a mardekárosokat. Draco biztos volt benne, hogy már ő is kiszúrta legalábbis az akcióban oroszlánrészt vállalókat, de kénytelenek voltak hagyni, hogy McGalagony tovább játssza a kis színjátékát. Az igazgatónő most jelentőségteljesen pillantott Lumpsluckra, aki intett Dracónak, hogy csatlakozzon hozzájuk.
Draco fellélegzett, amikor félrevonultak. Legalább nem a háztársai előtt kellett hozzászólnia a kérdéshez, így sosem derülhetett ki, hogy mennyit árul el ő közülük. Mint rájött, ez a megoldás kifejezetten szerencsés volt, McGalagony ugyanis főképpen őt akarta tesztelni. Így aztán Draco sorra elmondta, hogy véleménye szerint ki lehetett benne az akcióban, Lumpsluck pedig, mint jó legilimentor, rábólintott mindegyik névre. Draco mérhetetlenül megalázónak érezte az egészet. Azon kívül, hogy vizsgáztatásnak tűnt, ahol számba vették, hogy kihagy-e valakit, s ha igen, azt miért teszi, Potter és McGalagony árgus szemmel figyelte, hogy mit mond és hogyan reagál. Potter pontosan tudta, hogy ő most elárulja a mardekárosokat, és élvezte ezt látni.
Draco boldog volt, amikor végeztek, és igyekezett nem venni tudomást arról, hogy milyen ostoba módon akarják megbüntetni a háztársait. Dühítette, hogy pálca nélkül zárnák be a őket, hiszen így semmi lehetőségük sem lenne arra, hogy megvédjék magukat, ha rájuk támadnak. Abban pedig nem hitt, hogy a halálfalók képesek a csata hevében megkülönböztetni a diákokat, akikkel találkoznak – a dementorok esetében pedig ez pláne nem lett volna várható. Draco otthagyta a termet, ahol háztársai közül kiválogatták azokat, akiket bűnösnek ítélt, és elsietett. Nem volt most kedve az épületben maradni, ahol aurorok járőröztek, diákok sutyorogtak izgatottan, az előző támadást kitárgyalva, vagy a következőről találgatva.
Elsietett egy eldugottabb részig, s elvégezte magán a láthatatlanná tévő bűbájt. Egyetlen sötétzöld villanással módosította néhány másodpercre a hoppanálásgátló teret maga körül, majd lehunyta a szemét, s dehoppanált. A Tiltott Rengeteg széléhez érkezett, egy kis tisztásra, amelyet átszőtt a fedőbűbájok sora. Ezek miatt elöntötte valamilyen kényszer, hogy távozzon, mint a muglikat szokta, ha a varázslók el akarnak valamit rejteni előlük, azzal a különbséggel, hogy ez a bűbáj a varázserővel rendelkezőkre is kiterjedt, hogy a halálfalók ne jöhessenek ide. Draco ellenállt a vágynak, hogy visszaforduljon, s lezárta elméjét. Egy darabig figyelte a tisztást védő varázslatokat, majd hozzáfogott, hogy módosítsa őket annyira, hogy őt beengedjék. Néhány perc elteltével ott állt előtte a kis kunyhó. Érzékelte, hogy Piton és Longbottom is odabent van, s az ajtó feltárult előtte, amikor a közelébe ért.
– Draco? – Határozottan úgy tűnt, hogy Piton aggódik.
– Kicsit ki kellett szabadulnom közülük – felelt Draco, és mindent elkövetett, hogy ne tűnjön nagyon panaszosnak a hangja. Piton félreállt, hogy be tudjon jönni a házba, amely egy tértágító bűbájnak köszönhetően jóval nagyobb volt, mint amilyennek kívülről tűnt.
Longbottom éppen helyreállította a szobát néhány bűbájjal. Draco könnyedén felmérhette, hogy nemrég edzettek Pitonnal, és Longbottom kevéssé elégedett. A fiú ugyan lezárta az elméjét, de Draco elcsípte az érzéseinek egy részét. Most azonban nem fordított sok figyelmet arra, hogy Longbottom gondolatai után kutakodjon; jelenleg csak saját maga érdekelte, és az, hogy kiönthesse a szívét. Longbottom sejthette, hogy most nem rá kíváncsi, mert néhány üdvözlő szó után magukra hagyta őket.
Piton intésére ezüstös ködből egy asztal és két szék bontakozott ki az eddig üres szobában, majd két csésze tea jelent meg. Dracót valamilyen okból otthonossággal töltötte el az, hogy ismét Piton mellett teázhat. Lassan, lépésről lépésre hagyta abba az okklumencia használatát. Piton is lebontotta az elméjét védő falakat, s Draco megbizonyosodhatott róla, hogy valóban aggódik.
– Mi a baj? – kérdezte végül a férfi, miután felületes vizsgálódás révén megállapította, hogy Draco nagyon is zaklatott.
Draco nem felelt azonnal, helyette felvillanó képek sorát mutatta a férfinak az elmúlt napokról. – Potter – összegezte végül. Piton lassan bólintott, miután érzékelte a fiú elméjéből érkező információkat.
– Elhiszem, hogy nem könnyű…
– Ez most nem egyszerűen csak nem könnyű, Perselus – vágott közbe Draco, és fáradtan dörzsölte meg a szemét. Éjjel azok között harcolt, akik felléptek a beengedett muglik ellen, aztán délelőtt részt vett a kastély helyreállításában, utána pedig a mardekárosok vizsgálatában. Órák óta nem pihent. – Az ostrom megosztja a mardekárosokat, de eddig volt kikhez csatlakoznom. Most azonban Potterék elintézték, hogy ne legyen.
– Pansy meg fogja érteni…
– Nem érdekel Pansy – mordult fel Draco –, és ezt te mindenkinél jobban tudod – tette hozzá, arra célozva, hogy Piton valaha azzal kényszerítette az okklumencia tökéletes elsajátítására, hogy a legféltettebb titkait kémlelete ki. – Nem érdekel személy szerint egyikük sem. De attól még nem szeretnék teljesen egyedül maradni.
Piton nem felelt azonnal, de Draco érzékelte az első gondolatát, hogy ez a döntésének a következménye. Draco beharapta az ajkait. Messze nem tudott mindent mesteréről, de az elmúlt hét évben annyit láthatott, hogy Piton valóban többnyire magányos, ehhez pedig neki semmi kedve nem volt.
– Később meg fogod tanulni, hogy az a kisebb veszteség, ha előre lemondasz valamiről, mint az, ha ragaszkodni kezdesz hozzá, és aztán veszíted el – felelt Piton a kimondatlan gondolatokra.
Draco megrázta a fejét. – Túl fiatal vagyok ahhoz, hogy bármiről is lemondjak, miközben évtizedek telnek el a következő háborúig.
– Annál több dolgot veszíthetsz majd el akkor.
– Talán, de lehet, hogy képes leszek őket megvédeni – fonta keresztbe a karjait Draco. – Akkor sem fogok beletörődni abba, hogy a Defensornak egyedül kell élnie. Ez nem törvényszerű.
Néhány másodpercig hallgattak. Piton nem próbálta győzködni, bár Draco érezte, hogy nem tud nyugodt szívvel rábólintani a szavaira sem. Ő maga annyira távolinak látta azt a háborút, amely igazán az ő felelőssége lesz, hogy nem foglalkozott azzal, akkor milyen veszteségek érhetik. Éppen elegendőnek találta, hogy a mostani veszteségeket feldolgozza. Piton érzékelte a gondolatait, s a megértéstől, amely áradt belőle, Draco kellemesebben érezte magát.
– Meddig akartok még muglikkal szórakoztatni minket? – törte meg egy idő után a csendet, hogy másra terelje a gondolataikat.
Piton elfintorodott. – Ma már halálfalókkal fogtok találkozni, igaz, nem a megszokott módon. Vérfarkasok – tette hozzá, Draco kérdő pillantását látva. – Légy velük nagyon óvatos. Kiszámíthatatlanok, és nagyon gyorsak.
Draco bólintott. – És mi van Longbottommal? – kérdezte a szomszéd szobába vezető, zárt ajtó felé pillantva.
– Nézeteltérésünk van – sóhajtott Piton. Draco elvigyorodott az eufemizmus hallatán. – Nincs egészen meggyőződve arról, hogy szükséges ez a néhány utolsó óra.
– És miért szükséges? – kérdezte Draco, aki a defensori feladatok gyakorlati oldalára volt kíváncsi.
– Neville csaknem gyerek, és hamarosan meg kell valakit ölnie.
– Odabent egy rakás gyerek van, akiknek embereket kell ölniük – jegyezte meg Draco.
– Védekezniük kell, és alig tudnak olyan varázsigét, amely tényleg halálos és képesek is elvégezni. Neville tudja, tervezi, hogy megöljön valakit. Ezt a Herosnak akkor is nehéz feldolgozni, ha felnőtt, tapasztalt ember. Hát még neki.
– És hogyan segítesz neki?
– Pontosan meg kell értenie, hogy mit vállal magára. Számára a gyilkosság csak akkor vállalható áldozat, ha meggyőződése, hogy a többiekért teszi.
– Hát erről éppenséggel meg lehet győződve – vetette közbe Draco.
– Így van, ezért haragszik rám, hogy nem engedem vissza a Roxfortba. De a jelenleg ezernyi bűbájjal védett épületbe nem sétálhat be csak úgy. Holnap lehetősége lesz rá, hogy bemenjen, de már két napja is itt akart hagyni. Nem értékeli, hogy csak velem harcolhat, és nem irányított muglikkal – fejezte be gúnyosan.
– Örülök, hogy ezt befejezitek – mondta Draco halkan. – Nekem sincs nagy kedvem muglik ellen harcolni. – Piton elnyomta mosolyát, és csak bólintott. – És halálfalókat akarok látni.
– Elhiszem. Idővel sor kerülhet rá, de ne feledd, neked elsősorban Pottert kell figyelned, aztán, ha Neville visszamegy a kastélyba, őt is, és csak utána foglalkozhatsz a saját bosszúddal.
Draco elfintorodott, de bólintott. – Na és Tom? Vele jobb a helyzet?
– Elemében érzi magát. – Piton hátradőlt a széken, és megdörzsölte az orrát. – Lássuk be, élvezi, hogy a halálfalóknak legfeljebb egy kevés elmebeli munkával jár az, hogy összeverjenek titeket.
– Összeverjenek? – szólalt meg Neville az ajtóból. Közelebb jött, s Piton egy intéssel széket varázsolt elő neki. Draco lezárta az elméjét a másik fiú elől, de hagyta, hogy Piton továbbra is érzékelhesse a gondolatait. – Sok a sebesült? – kérdezte Neville Dracótól, miután helyet foglalt.
– Vannak – felelt Draco –, de csupa olyan, amit a gyógyítók két perc alatt elintéznek. Semmi komoly. A mágusok nemigen szoktak a mugli harcmodorhoz.
– A muglik sem szoktak a mágiához – felelt Neville szigorúan. – Őket nem számítod a sebesültek közé?
Draco az égre emelte a szemét. – Nem tudom, mi van velük, mert Tom börtönei nem éppen kéjlakok, így nyilván már akkor sem voltak túl jó állapotban, amikor ideértek. Nem is beszélve az Imperiusról, és azokról az átkokról, amikkel leszerelik őket.
– Perselus – Neville a férfi felé fordult –, tudod, hogy mi erről a véleményem.
– Neville – felelt Piton tettetett komolysággal –, tudod, hogy mi erről a véleményem. Nem tudsz visszamenni a Roxfortba, amíg nem sikerül ehhez megfelelő körülményeket teremteni.
– Nem mindegy, hogy megtudják-e az igazságot? – kérdezte Neville. – Ők már csak a kastélyért harcolnak, és nem fognak csalódottan visszavonulni, ha kiderül, hogy több varázserőm van, mint hinnék.
– Persze, hogy nem, de hidd el, Tomhoz is eljutna az információ.
– Na és? Nem félek szembenézi vele. Nem bánom, ha engem keres, és nem Harryt.
– Potter bánná – jegyezte meg Draco. – Potter azért harcol, hogy szembekerülhessen Tommal.
Longbottom elhallgatott. Piton végigmérte Dracót. Ne hergeld!
Csak segítek, vágta rá Draco pimaszul. Piton az égre emelte a szemét, majd Neville-hez fordult.
– Amint tudlak, bejuttatlak. Nem érdemes többször felhoznod. És akkor védheted a kastélyt, amíg nem végzünk az utolsó horcrux-szal is.
– Mi van a horcrux-szal? – szólt közbe Draco.
– Dolgozom rajta, de ez Tom legvédettebb emléke. És egyelőre csak akkor találkozom vele, ha eligazítja a harcok irányítóit. Ez ellen tenni fogok, mert négyszemközt kell beszélnünk. Egyelőre csak annyit tudunk, hogy a Roxfortban van. Felkeresem Horatiust, és megkérem, hogy nézzen körül.
– Miért nem engem kérsz meg? – fonta keresztbe a karját Draco.
– Mert neked más dolgod van. És egyébként is, több szem többet lát…
Draco határozottan sértődöttnek tűnt, de Piton tudta, hogy így is számíthat rá. Neville is neheztelt, de ő szükségszerűen szót fogadott Pitonnak. Nehéz falatnak tehát Tom bizonyult, és a férfi tudta, hogy rá sok energiát kell még fordítania. Találkozott a pillantása Dracóéval; a fiú érzékelte a gondolatait, és tudta, hogy Pottert és Neville-t neki kell lerendeznie a kastélyban, hogy Piton foglalkozhasson fontosabb dolgokkal.

*

Jéghideg volt az éjszaka a birtokon. A halálfalók tüzeket gyújtottak, s összegyűltek a közelében, hogy melengessék a kezüket. Bellatrix vetett rájuk egy gyors, lesújtó pillantást, de a hideg ereje most nagyobb volt, mint a nő megvetéséé. Piton nem figyelt rájuk. Maga is szívesebben csatlakozott volna a tűz mellett melegedőkhöz, de erre most semmi esélye sem volt; az őket követő halálfalók számára kellett megtörnie a kastélyt védő hoppanálásgátló bűbájt, s ráadásul hajnalig ott is kellett maradnia, hogy végül kijuttassa társait a Roxfortból.
A kastélytól nem messze álltak meg. Piton végigmérte a hatalmas épületet. Irreálisan sötét volt az ablakok többsége, ahhoz képest, amihez ő hozzászokott; a mindig hívogató, kedélyesen pislákoló, útbaigazítást adó fényekhez képest. Most azonban a bentiek készültek a következő támadásra, anélkül, hogy sejtették volna, mire számítsanak. A klubhelyiségek üresen tátongtak, a folyosók és termek fényeit McGalagony elolttatta, hogy ne adjanak még több támpontot a támadóknak. Piton ismerte a kastélyt, mint a tenyerét, s Tom is mindent tudott a helyről, amelyet minden erejével meg akart szerezni, így értelmetlennek bizonyult az épület sötétben tartása.
Bellatrix és Augustus végigjárta a halálfalókat, s egyesével egyeztette velük, hogy hová kell hoppanálniuk. Piton végigmérte a csapatot. Fenrir Greyback Bellatrix mellé szegődött, hogy ő is ellenőrizze az embereit. A boszorkány hideg tartózkodással reagált minden mozdulatára, a többiek azonban láthatóan meghunyászkodtak még akkor is, ha valamiért nem értettek volna egyet Tom döntésével, és máshová akartak volna érkezni a kastélyban. Piton érzékelte, hogy nem mindegyikük van elragadtatva az ötlettől, hogy a Roxfortban alakuljon át vérfarkassá. Talán szívesen csatlakoztak Tomhoz – talán csak Greyback nyomására –, de az biztos, hogy nem arra számítottak, hogy vérfarkasként kell majd egy csapat gyerekre támadniuk.
– Mi készen álunk – szólt Bellatrix halkan, amikor Piton mellé ért. – Kegyeskednél te is felkészülni?
Piton hidegen pillantott a nőre. – Mondd meg nekik, hogy készüljenek fel a hoppanálásra.
Bellatrix egy másodpercig állta a pillantását, majd visszatért a vérfarkasokhoz. Piton újra a kastély felé fordult. Tom élvezte, hogy a csata három vezetője verseng egymással. Ha jól együtt tudnak működni, talán nem is őket választja, de az, hogy folyamatosan próbálják egymást felülmúlni, éppen megfelelt Tom terveinek.
Piton pálcájából vakító, ezüstfényű varázslat tört elő, és burokba fogta a kastélyt. Pillanatnyi várakozás után a gömbből villanásszerű átkok törtek ki, s alapjaiban rázták meg a kastélyt. Az átok dörrenése elnyomta a Piton mellett állók hoppanálásának halk pukkanásait. Amikor már biztos lehetett benne, hogy mindenki bejutott, Piton egy intéssel megszüntette a varázslatot, s helyreállt a kastély védelme. A hideg levegő szúrta a tüdejét, ahogy levegő után kapott. A következő perc csigalassúsággal vánszorgott el, és aztán felragyogott a hold, és megvilágította Bellatrix elégedett és Augustus hideg mosolyát. A kastélyból vérfagyasztó üvöltés hallatszott, Piton megborzongott belé.
A többi halálfaló most pihenhetett az elmúlt napok után. Piton tudta, hogy vannak köztük olyanok, akiknek cseppet sem egyszerű Imperiusszal irányítani a muglikat vagy más mágusokat. Ahhoz, hogy harcolni tudjon egy ilyen személy, pontosan kellett követni, hogy mi történik vele. A legilimencia segítségükre lehetett, csakhogy messze nem értett mindenki Tom követői közül az elme olvasásához, így jóval nagyobb erőfeszítésre volt szükségük ahhoz, hogy irányítani tudják a rájuk bízott embereket. Piton hátrapillantott; a fák közül hívogatóan villant elő a lángok fénye. A dementorok továbbra is fojtogató köddel vonták be a birtokot. Piton erővel küzdött, hogy kizárja az elméjéből a rosszkedvet, amelyet okoztak. Bellatrix lassú léptekkel közelebb ment a kastélyhoz, s hallgatózni kezdett, Augustus ráérősen elindult visszafelé.
Az idő lassú múlásáról csak az égen arrébb kúszó hold tájékoztatta Pitont, amely csak nem akart eltűnni végre. Nem tudott semmit sem arról, hogy mennyire tartják magukat a védők, de ellenállt a kísértésnek, hogy felvegye Dracóval a kapcsolatot, és megtudakolja, hogy minden rendben van-e. A következő pillanatban nagyon is ismerős morgást hallott, és Bellatrix rémült sikolyát. Piton jobbjából anélkül csapott ki az ezüstös átok, hogy egy pillanatig is gondolkozott volna. A farkast hátravetette a varázslat, s néhány pillanatra elterült a földön. Bellatrix ezalatt összeszedte magát, s visszatért Piton mellé. Tűzkört vontak a farkas köré, aki dühösen morogva próbált kiutat találni. Szemei villogtak, ahogy a két embert méregette, annyira közel volt a préda, de mégis annyira elérhetetlennek bizonyult, hogy csaknem megőrült tőle.
– Melyik maradhatott kint? – suttogta Bellatrix gyűlölködve. Láthatólag most, hogy az ő életüket veszélyeztette, már nem tartotta olyan szórakoztatónak a farkastámadást.
Piton végigmérte az állatot, de inkább nem árulta el Bellának a gyanúját, hogy ez a farkas bentről érkezett. Sejtette, hogy akkor a boszorkány nem kímélné, s most nem volt kedve ehhez asszisztálni. A hátuk mögül sietős léptek zaja hallatszott, s Augustus futott be néhány halálfalóval.
– Mi történt?
– Az egyiknek nem akaródzott bemenni – intett a fejével a boszorkány a farkas felé, akit felhergelt, hogy még több ember érkezett. Augustus szitkozódni kezdett, mögötte az emberek zavarodottan hátráltak, nem bíztak a farkast visszafogó tűzkerítésben.
Aggodalmuk jogosnak bizonyult, mert az állat, anélkül, hogy figyelembe vette volna a sérüléseket, amelyeket szerezhet, átugrott a tűzfal fölött. Fájdalmas, ugatásszerű hangja jelezte, hogy kissé megégette magát, de a gondolat, hogy ennyi embert teríthet le, vonzóbbnak bizonyult számára, mint amennyire kellemetlen volt a fájdalom. A halálfalók pánikban reagáltak, átkaik színesen villantak, de a vérfarkas játszi könnyedséggel kerülte el őket. Néhány percig úgy tűnt, az állatot megakasztja a lehetőségek száma; nem tudott választani, hogy melyik emberre csapjon le először, s acsarkodva vette őket sorra szemügyre, hogy válasszon.
A halálfalók, korábbi sikertelenségük miatt bénultan nézek szembe a sárgán csillogó szempárral. Aztán a vérfarkas morogva neki akart rontani egyiküknek, s Bellatrix, mintha álomból riadt volna, felé küldte azt az átkot, amelyet mindennél jobban kedvelt, s mindig biztosan tudott alkalmazni. Talán a magabiztosság volt az oka, talán az, hogy a farkas csak a kiszemelt áldozatra koncentrált, de a vörös átok telibe talált az oldalát. Egy pillanatra minden hang belészorult, majd kétségbeesett vonyítással adta mindenki tudtára, hogy a kínzás sikeres. A hangjától megborzongtak, s a boszorkány hamarosan megszakította az átkot.
A vérfarkas azonban néhány másodperc múlva, amíg mindenki döbbenten figyelte, összeszedte magát, s feltápászkodott. Egyszerre több irányból is eltalálták. Ezúttal hosszúra nyúltak a kínzás percei, s Piton érzékelte a kétségbeesett haragot, amely elárasztotta a halálfalókat a gondolatra, hogy ez a társuk most az ő életüket veszélyezteti, s azt az őrült büntetési vágyat, amelyet Tom szeretett külön kifejleszteni az embereiben. A meg-megszakított kínzások sorának az vetett véget, hogy a Roxfort kapuja váratlanul feltárult, s morogva, vicsorogva nyargaltak ki rajta a vérfarkasok.
– Dehoppanálni! Most! – Piton parancsa kirántotta a döbbenetből a többieket, s egy emberként hoppanáltak vissza a Rengeteg határához, ahol többi társuk is várakozott. Így nagy előnyt nyertek a farkasokkal szemben, akik most alig figyeltek megkínzott társukra, aki mozdulni sem tudott, s helyette az emberek felé indultak el. – Kábító átkot nekik, egyszerre, hogy hatékony legyen!
A halálfalók követték Piton utasításait, s a farkasok nem tudtak kitérni ennyi átok elől. Még így is percekig tartott, mire sikerült elkábítani mindet. Lebegtető bűbájjal egymás mellé hordták a magatehetetlen testeket, s tűzgyűrűvel vették őket körül, hogy akkor se támadhassanak azonnal, ha felébrednének – bár valószínűbbnek tűnt, hogy előbb változnak vissza emberré, mint hogy magukhoz térjenek a több kábító átok után. Piton a kastély felé pillantott. Sejtette, hogy a legyengült vérfarkas ott maradhatott, de nem tartotta valószínűnek, hogy annyira össze tudja szedi magát, hogy rájuk támadjon. A halálfalók csoportokban beszélték meg az eseményeket, izgatottak voltak, s talán még élvezték is, hogy valami kirángatta őket a ködös, dermesztő egyhangúságból. Pitonnak nem volt kedve tovább maradni.

*

Lumpsluck lépteit hangosan verte vissza az üres folyosó. Reggeli előtt még be akart nézni a laborba, hogy ellenőrizze a főzetek mennyiségét, s felmérje, hogy miből lesz szükség sürgős utánpótlásra. Az éjszakai támadás ugyan főként a házimanókat sújtotta, és az embereknek csak sokkot okozott, de az elmúlt napok harcai során jócskán megcsappantak a készletei, s sejtette, hogy a java még hátravan az ostromnak. Aranyló varázslatai végigtáncolták a labor ajtaját: egyértelműen érzékelte, hogy a bűbájokat módosították. Amint belépett, végigfuttatott egy varázslatot, hogy felfedje az elrejtett személyeket vagy tárgyakat, de ez szükségtelennek bizonyult.
– Perselus! – Lumpsluck arcán szétterült egy mosoly, ahogy meglátta a férfit. Aranyló varázslatai körbetáncolták a szobát, hangszigetelő bűbájjal vonva be azt, és bezárták az ajtót. Piton elméje le volt zárva, de még így is egyértelmű volt, hogy nem érez különösebb örömöt a viszontlátás miatt.
– Horatius… – Letelepedett az egyik székre, s különösebb érdeklődés nélkül figyelte, ahogy a másik végiglépked a polcok előtt, és megmustrálja az üvegeket.
– Kérsz egy csésze teát? – érdeklődött Lumpsluck, s közben egy intéssel teát és kandírozott ananászt varázsol Piton elő az asztalra. Ő elhúzta a száját.
– Nem csevegni jöttem…
– Attól még meg lehet adni a módját a beszélgetésnek.
– … és az időm is kevés – fejezte be a férfi hidegen.
Lumpsluck végre ellépett a polcoktól, s most a férfit mérte végig hasonlóan mustráló tekintettel. – Hogy állsz?
– Ha eddig nem érdekelt, most már ne akard, hogy elmondjam – mordult rá Piton.
– Persze… fáradt vagy… – bólogatott Lumpsluck megértően. Piton az égre emelte a szemét, de tudta, hogy ha a másik nem akarja észrevenni az érzéseit, akkor sem fogja figyelembe venni, ha elmondja neki. Másrészt valóban fáradt volt.
– De ha már annyira szeretnél képben lenni, tehetnél valamit.
– Nem hiszem, hogy…
– A horcruxokról van szó – vágott közbe Piton hidegen. Lumpsluckot láthatólag kényelmetlenül érintette a téma. Piton azonban folytatta: – Ha már tettél róla, hogy Tom kezében legyen a tökéletes eszköz a halhatatlansághoz, leszel szíves legalább egy kicsit segíteni.
– Ne kezdjük ezt elölről – szólt rá Lumpsluck szigorúan. – Sok minden hozzájárult ehhez a helyzethez, s végül jól jártál azzal, hogy Tudodki megcsinálta ezeket… – Piton hidegen villanó tekintete elhallgattatta.
– Ne tudodkizz nekem – mondta a férfi fenyegetően.
– A megszokás… – védekezett Lumpsluck.
– Megszokás? Defensor vagy, Merlinre! Mitől tartasz? Vagy már mindent elfelejtettél ananászmajszolás közben? – kérdezte gúnyosan.
Lumpsluck jobbjából fényes átok tört ki, fejbe kólintva Pitont.
– Elég legyen, Perselus! – szólt rá erélyesen. – Te akarsz engem kioktatni? Te akarod a szememre vetni, hogy mit rontottam el? Mi van Harry Potterrel?
– Mi lenne? Christopher Prospeer gondoskodott róla, hogy megtanulja megvédeni magát.
– Prospeer… szép. Nem tudsz elvonatkoztatni a diákkori sérelmeidtől, Perselus. Sosem hallottam arról, hogy egy Defensor ne foglalkozott volna a Herosszal ilyen apróság miatt.
– A Heros… – Piton elhallgatott. Hitetlenkedve mérte végig Lumpsluckot. – Hát ennyire nem figyelsz semmire?
– Te vagy az, aki nem figyel oda. Márpedig ez a hozzáállás felháborító! – vágta rá a másik. Piton megerősítette elméje védelmét, s hátradőlt a széken.
– Horatius, levetted rólam a kezed, most már ne akarj beleszólni – közölte hidegen. – Még egy dolgot szeretnék kérni tőled. Az utolsó horcrux a Roxfortban van elrejtve. Nézz körül te is, én pedig Tom elméjét igyekszem átkutatni.
– Megkeresed Harryt?
Piton az égre emelte a szemét. – Feltétlenül.
– Rendben. Ha valamit találok…?
– El fogsz tudni érni. – Piton felállt, s láthatólag indulni készült.
– Mi a következő lépés? – kíváncsiskodott Lumpsluck. – Gondolom, lassan mást is küld Tom, nem csak muglikat.
– Meglátod – vetette oda Piton. Egy intéssel elvégezte magán a láthatatlanná tévő bűbájt, és kinyitotta az ajtót. Elindult kifelé a folyosón.

*

Tanárok, aurorok és diákok egy emberként álltak hosszú, fájdalmas másodperceken keresztül, poharukkal a kezükben, McGalagony felszólítására. Draco lezárta az elméjét. Nem akart most a szüleire gondolni, sem bárki másra, aki súlyosan megsérült a harcok során. Az óriások támadása nem kevés vesztséggel járt, akár a védőkre, akár a kastély állapotára gondoltak. Mindent átjárt a dementorok vérfagyasztó hidege, s a diákok magukra húzták az összes meleg ruhájukat, hogy valahogy védekezzenek ellene. Draco pillantása a mardekárosok asztalára tévedt. Háztársai komorak voltak – mint mindenki a teremben –, s Draco, bár tudta, hogy jelenleg aligha foglalkoznak vele, most is érezte a hideg elutasítást, amely csaknem mindegyikükből sütött, ha találkoztak.
Draco elkapta a sápadt arcokról a pillantását. Csak Pansyvel tudott beszélni azután, hogy McGalagony utasítására részt vett a mardekáros diákok tetemre hívásán. Blaise vagy Tracey egyszerűen csak keresztülnézett rajta, azok a hatodéves mardekárosok pedig, akik maguk nem vettek részt a kapu kinyitásában, de a barátaik igen, ha csak találkoztak vele, megpróbáltak belekötni. Draco valójában Pansyt sem értette, hogy miért tart ki mellette. A lánynak is egyszerűbb lett volna, ha Blaise-ékhez hasonlóan viselkedik, mégis újra meg újra kereste Draco társaságát, még ha ezzel azt kockáztatta is, hogy tőle is elfordulnak a mardekárosok.
A terem újra beszélgetéssel telt meg, ahogy mindenki visszaült a helyére. Draco a griffendéles asztal túlsó végén helyet foglaló Potterék felé pillantott. Ha már kénytelen volt távol maradni a saját társaitól, nem akart még egyszer a közelükbe kerülni. Amúgy sem tudott volna anélkül hozzájuk szólni, hogy nem kezd kötözködni, még ha be is látta, hogy ez meglehetősen gyerekes módja a feszültség levezetésének. Longbottomra pillantott, aki Hagridékkal egy időben érkezett, és most zárkózott arccal, némán foglalt helyet mellette. Draco látta, hogy Longbottomot még az eddigieknél is jobban elszomorította a kastély és a védők állapota. Draco egy sötétzöld villanással enyhe hangszigetelő bűbájt vont kettejük köré.
– Perselus beszélt ma Lumpsluck-kal, amint meglesz a horcrux, elkaphatjuk Tomot – mondta halkan.
– Elkaphatjuk… Neked minden annyira egyszerű, Draco. – Longbottom arrébb tolta tányérját. Hozzá sem nyúlt az ételhez, bár ez az étvágytalanság cseppet sem bizonyult egyedülállónak a teremben.
– Tényleg azt gondolod? Nem sokat tudsz rólam, és az általánosítás nem a te műfajod.
Longbottom zavartan kapta el a pillantását, s egy darabig hallgatásba merültek.
– Szeretnék minél előbb túl lenni rajta – mondta végül.
– Haragszol rá? – Longbottom felvonta a szemöldökét. – Haragszol Tomra?
– Dühös vagyok, mert nem tudjuk elég hamar megállítani. És sajnálom.
– Hát én nem. – Draco ajkai keskeny vonallá préselődtek. – Semmit sem akarok annyira, mint azt, hogy meghaljon… – Longbottom megrázta a fejét, de nem felelt. Draco rövid gondolkozás után folytatta: – Megértem, hogy dühös voltál Perselusra. Én sem örültem volna, ha az elmúlt napokat bezárva kell töltenem. Majd meglátod, a harc még akkor is izgalommal tölt el, és feldob, ha különben már várod a békét.
– Gondolod? – Longbottom hangja hideg volt, s Draco ismét belátta, hogy sosem fogja megérteni a Herosokat.
A másik láthatólag megunta a társalgást, és végignézett az asztalnál ülőkön, majd Finnigan háta mögött odaintett Potternek. Draco felállt, és otthagyta az étkezőket. Már többen is szedelőzködni kezdtek az asztaloknál, s Draco a tanári asztal felé indult el, ahol Prospeer a szokott helyén ellenőrizte a térképeket.
– Mi hír? – kérdezte a férfi, fel sem pillantva, amikor Draco mellé ért.
– Semmi jó. – Draco elfintorodott. – Mielőtt megkérdezed, nem tudok a támadásról semmi pontosat.
– Pedig az hasznos lenne. – Prospeer felpillantott a térképekről, s a diákokat kezdte méregetni, akik csapatokban beszélgettek. – Nem fogjuk tudni sokáig tartani az épületet… Az embereink többsége még gyerek, ráadásul egyre fáradtabbak és riadtabbak.
– Nem akarjuk, hogy még sokáig tartson.
– Senki sem akarja. A kérdés az, hogy Perselus mit tesz meg azért, hogy véget érjen a háború. Gyerekek halnak meg, mert a felnőtt varázslók nem képesek idejönni, és felvenni a harcot Voldemorttal és az embereivel. Hogy lehet a szülőkben nagyobb a gyávaság, mint a féltés?
– Féltik őket – felelt Draco –, ezért próbálják kimenekíteni a gyerekeiket. Nem egy szülő tiltakozott az ellen, hogy az idősebbek harcoljanak. Megjegyzem, jogosan. Nem tudnák megvédeni magukat a halálfalóktól.
– Remélem, azért valamennyire meg tudják… – morogta Prospeer. – Ha már a varázsvilág azt hiszi, hogy ezt csak az auroroknak, és talán még a legbátrabbaknak kell megoldaniuk.
– Mindig a legbátrabbaknak kell megoldaniuk ezeket a harcokat. Valamiért a varázsvilág nem úgy működik, mint a mugliké
Prospeer bólintott, és újra a térképekre, azokon is a kastély közelében cirkáló halálfalók felé fordította a figyelmét. Egyelőre minden védelmi bűbáj tökéletesen működött, de sejtették, hogy lassan vége a nyugodt óráknak. Draco igyekezett kizárni az elméjéből a negatív gondolatokat, amelyek a dementoroknak köszönhetően lassan állandósultak.  Egy darabig ő is a térképeket figyelte, aztán újra végigmérte a nagytermet. Már szinte senki sem evett, és a diákok csoportokban beszélgettek. Draco pillantása többször is végigfutott a a teremben lévőkön, de se Longbottomot, se Potteréket nem látta köztük.
– Ó, hogy az a…
Prospeer kérdőn pillantott fel, de Draco csak megrázta a fejét, és kisietett a nagyteremből. Nem volt értelme tovább szidni magát, fel is hagyott a néma szitkozódással, helyette megpróbált a mágiára koncentrálni. De a kastély meglehetősen nagy volt, s a dementorok is összezavarták kissé, így inkább a megérzésére hallgatva indult el felfelé az egyik lépcsőn, s egy darabig „vakon” rótta a folyosókat. Végre megérezte a Longbottomból áradó tiszta, erős mágiát, s azt a nyers, összetéveszthetetlen erőt, amelyet mindig is érzékelt Potter közelében. Meggyorsította a lépteit.
– De hát miért gondoltad, hogy nem ő az? – hallotta Granger hangját.
– Az nem lehet, hogy ma idejött és… – Longbottomot valami megzavarta, ezt Draco rögtön megállapította
– Ki? – Granger szerencsére közbevágott. Draco ekkor ért a közelükbe a folyosón.
– Hát itt vagytok! – fojtotta bele egy kiáltással Longbottomba a szót.
– Mi a fenét ólálkodsz folyton körülöttünk? – gurult dühbe Potter, és előrántotta pálcáját, mintha Dracóra akarna támadni. Őt mulattatta a gondolat, még így is, hogy dühös volt Longbottomra.
– Ereszd le azt a pálcát, Potter, mert még a végén meg találnék halni, ha a Főnix Rendjének egyik tagja ellen kellene fordulnom – mondta, de közben ellenőrizni kezdte Longbottom elméjét, hogy megtudja, mit árult el Potteréknek. – Odalent megkezdenék az eligazítást, de a Kis Mázlista Túlélő nélkül mégsem lehet beszélgetni. Azért küldtek, hogy megkeresselek.
Potter gyűlölete lepergett róla, továbbra is Longbottom mozdulatait figyelte, aki éppen szóra nyitotta volna a száját. Draco gondolkodás nélkül törte át újra a fiú elméjének védelmét, hogy csak a másik számára hallhatóan mondhassa: Hallgass, vagy Perselus mindkettőnket megöl!
Longbottom dermedten bámult rá. Draco sejtette, hogy Piton sosem mutatta be neki, hogy a legilimenciának ilyen foka is lehet. A döbbenet után, amelyet a fiú érzett, Draco érzékelte a másik válaszul megfogalmazódó gondolatait is, hogy ha van két ember, akit Piton sosem ölne meg, akkor ők azok.
Ezen csak utána gondolkozna el, jegyezte meg Draco.
A következő pillanatban azonban Weasley döbbenten kiáltott fel:
– Nézzétek! Az meg mi a fene?!
Draco követte a fiú pillantását, s kihúzódott Longbottom elméjéből. Egy pillanatig csak némán bámultak az iszonyattól, bár mindketten tudták a választ.
– Inferusok!
Draco érezte, hogy a szíve hevesebben kezd verni, s elönti a harc előtti izgalom. Egyszerre reagáltak Longbottommal, amikor  előttük is felbukkant egy beesett, sápadt arc. Jeges hideg söpört végig rajtuk, s Draco érezte, hogy a dementorok bejutottak az épületbe; ez a támadás minden eddiginél nagyobbnak ígérkezett.

vissza a főoldalra

Ha véleményed, észreveteled, kérdésed van, írd meg a Fórumban!