Az igazgató összes idegesítő újítása és „ház-összehozó” ötlete közül Perselus Piton számára az volt a legdühítőbb, hogy a nyüves háztársain kívül újabban már a griffendéleseket is el kellett viselnie a tanórákon. Albus Dumbledore év eleji szónoklata a közös tanulás szülte barátságokról és szövetségekről a világ legnagyobb marhaságának tűnt számára. A griffendélesek jelenléte egyszerűen csak idegesítő volt, és még a mardekárosok jól bevált tanulási szokásait is összezavarta. Bájitaltanon pedig még az átlagosnál is zavaróbbnak találta őket.
Ez a korábban csendes, nyugodt óra, amelyen a legtöbb mardekáros összeszorított fogakkal küzdött a nehéz illatokkal teli levegőben, hogy valami elfogadható folyadékot nyújtson be az óra végén, ősz óta fenekestül felfordult. Potter és Black, akiknél rengeteg roxforti diák szerint nincs két viccesebb ember a világon, és akiknél Perselus Piton szerint nincs két, a bájitaltanhoz kevésbé értő ember a világon, meg se próbálkoztak az órai anyag kivitelezésével. Ehelyett inkább azon versenyeztek, melyikük tud büdösebb és undorítóbb állagú löttyöt összehozni, amely az óra végén, mintegy csúcspontként felrobban üstöstül.
Perselus vetett egy lesújtó pillantást a szomszéd asztalnál ügyködő duó felé, akiktől még barátjuk is igyekezett arrébb húzódni. Lupin bezzeg, ez a szánalmas vérfarkas, akire Perselus az őszi incidens óta nem tudott fogcsikorgatás nélkül nézni, olyan lelkesen vetette bele magát a bájitalok gyártásába, mintha akár csak egy kevés esélye is lett volna arra, hogy a minimális tehetségével valami maradandót alkosson. Perselus meg mert volna esküdni rá, hogy ez a tanulógép még akkor sem lenne képes összehozni egy iható bájitalt, ha az élete múlna rajta. Úgy tűnt, mind hálát adhatnak Merlinnek, hogy legalább a társaság negyedik tagja, Pettigrew nem vesz részt a haladó bájitaltanon, mert ha valami, hát az egyszer biztos volt, hogy ő már az első percben felrobbantotta volna az üstjét a fél teremmel együtt.
Perselus mogorván hajolt a bájital fölé, melynek lilás gőze puhán terjedt szét az üst fölött, és beleszórt egy adag porított szkarabeuszbogarat. A fekete por néhány bugyborékoló hang kíséretében elsüllyedt, majd a főzet sötétedni kezdett – az előírtnál öt perccel korábban. Perselus egy elégedett bólintással ellenőrizte a könyvében a receptet, és a hozzávalók között a „felkockázott szkarabeuszbogár”-felirat fölé apró betűkkel odakörmölt egy „porított” szócskát. Ez alatt szomszédja, Francis Wilkes, akinek meggyőződése szerint a barátság legfőbb jele az, ha az embernek segítenek bájitalokat készíteni, minden mozdulatát leste, és igyekezett leutánozni.
Na persze, alaposabban belegondolva, Perselus nem tudott ellentmondani ennek a feltevésnek. Neki ugyanis még annyi elképzelése se volt a barátság mibenlétéről, mint Francisnek. Háztársa, akit a mardekárosok nagy része hozzá hasonlóan megvetett a származása miatt, lényegében csak azért csapódott hozzá az első év elején, mert Perselusnak nem volt joga leszólni Francis mugli nagyapját, másrészt pedig Perselus már szeptemberben olyan átkot küldött az akkor hatodéves Lucius Malfoyra, hogy az napokig nem dugta elő az orrát a gyengélkedőről.
Persze egy Malfoy megsebesítésével csak annyit ért el, hogy a mardekárosok kicsit csendesebben szidták – a barátai azért nem lettek ettől. Sőt. Az egész Mardekár Házat átjárta az aranyvér iránti rajongás. Mindenki úgy számolta az őseit, és úgy helyezte el az ágya fölé a nemzedékeken keresztül tartó tiszta vérvonalat bemutató családfáját, mintha csak ez adná meg az emberek értékét. Így aztán ez is adta meg. Azok, akinek a felmenői között valamilyen szégyenletes folt – azaz mugli rokon – bukkant fel, már semmi jóra sem számíthattak.
Nem volt hát véletlen, hogy jelenleg egyetlen mugli születésű varázsló sem volt az egész Mardekár Házban. Minden szeptember elsején ugyanis az idősebb, aranyvérű mardekáros fiúk végigjárták az elsősökkel teli kupékat a Roxfort Expresszen, és alaposan ráijesztettek az egész varázsvilágot amúgy is csak egy-két hónapja ismerő kiskölykökre. Ezek után ahhoz már gyengeelméjűnek kellett lenni, hogy egy mugli születésű ne könyörögjön a Teszlek Süvegnek, hogy bárhova, csak a Mardekárba ne… Gyengeelméjű elsősök pedig nem voltak, bármit állítottak is az aranyvérűek.
Perselus gyorsan megkavarta a bájitalt, majd nekilátott a kígyóbőr szabályos csíkokra vágásának. Neki persze a Mardekárba kellett kerülnie, ez egy percig sem volt kétséges. Anyja családja, a Prince-dinasztia, évszázadokra visszamenőleg őrizte a vér tisztaságát, és nem mellesleg minden gyermek a Mardekárba házat erősítette. E miatt a fix mardekáros hely miatt, és családi nevükre hivatkozva, anyja mindig azt mondta, hogy előkelő ősöktől származnak, és Perselus ereiben félig hercegi vér folyik…
Félig. Perselus keze megremegett a dühtől. Bármennyire is közel érezte magát anyjához, attól a naptól fogva, hogy betette a lábát a Roxfortba, nem tudta megbocsátani neki, hogy összeházasodott egy muglival. És akárhány szónoklatot hallgatott is meg anyjától a vér felfrissüléséről, és arról, hogy a többi gyereknek sem aranyvérű ám minden őse, csak elegánsan megfeledkeznek bizonyos mellékágakról, Perselus nem nagyon tudott elegánsan megfeledkezni Tobias Pitonról. Ennek az embernek és anyja nagyszerű, vérfrissítő döntésének köszönhette, hogy a mardekárosok szinte alig tapsolták meg a beosztásnál. Bezzeg előtte Valens Parkinsont kitörő lelkesedés fogadta, csak mert minden ismert őse varázsló volt.
Az is igaz, hogy a házasság első évei után már anyja is szívesen megfeledkezett volna Tobias Pitonról, aki sem megértőnek, sem gyengédnek nem bizonyult, amikor kedves neje bejelentette, hogy varázslóhoz méltó életmódot kíván nyújtani Perselusnak. És mivel a családi viták szinte mindig a tettlegességig fajultak, Perselus hamar megtanulta, hogyan védje meg magát. Így tizenegy évesen már jó néhány olyan sötét varázslatot ismert, amelyet ezek a galamblelkű aranyvérűek csak hápogva figyeltek.
Horatius Lumpsluck szokásához híven döcögős léptekkel sétálgatott az asztalok között, s ahogy bele-beleszippantott a levegőbe, megjegyzésekkel látta el a diákok munkáját. Lumpsluck mintha nem lett volna olyan kedélyes év eleje óta, mint amilyennek megismerték. A Lump-klubot is csak ímmel-ámmal hívta össze, alig néhány órácskára, és az órákon is vizslató tekintettel követte a diákok mozdulatait, míg korábban a könnyed viccelődést csak olykor-olykor szakította meg, akkor is azért, hogy az íróasztalára mindig kikészített cukrozott ananászok közül bekapjon néhány falatot.
– Lám, lám, lám, ez igen szép… Nagyon jól állsz, Lily – bólintott a férfi, miután végignézte a Black mögötti asztalnál dolgozó lányok üstjeit.
Perselus épp csak egy futó pillantást vetett a vörös hajú, gyöngyöző homlokú Evans felé, és érezte, hogy ökölbe szorul a keze. Úgy érezte, sosem fogja megbocsátani a lánynak, amit elsőben a Roxfort Expresszen művelt. A hatalmas, sötétzöld szemeivel mindenre rácsodálkozó Evans besétált a kupéjába, és tipikus női taktikával kiszedte belőle, hogy az apja közönséges mugli. Aztán persze amikor Lucius Malfoy és Rabastan Lestrange betoppant a fülkéjükbe, és Perselus a Prince-ősökre hivatkozott, kikotyogta, hogy a Piton nem egy titokzatos varázsló-família neve, hanem csak egy mocskos muglié.
Éveken át mindent elkövetett, hogy a mardekárosok bevegyék maguk közé, és elfelejtsék azt a kis szeptember elsejei malőrt, ezért lépten-nyomon lesárvérűzött minden mugli származásút, különös tekintettel Evansre. A lány azonban az első két évben nem fogta fel, hogy őt nem érdekli a nőies törleszkedés, és állandóan megpróbált szóba elegyedni vele szünetekben vagy tanítás után a könyvtárban. Perselus dühösen fújtatott, de odafigyelt arra, hogy lassú mozdulatokkal szórja bele bájitalába a felszabdalt kígyóbőrt.
Ezalatt Lumpsluck elnéző köhécselések közepette Potter üstjének fortyogó tartalmát vizslatta, és úgy tűnt, hogy kiselőadást kíván tartani annak a marhának arról, hogyan módosul a főzet hatása, ha túladagolja benne a szkarabeuszt. Potter okoskodva bólogatott, s a háta mögött szamárfület mutatott a varázslónak. A szellemesség ilyen fokától Black majdnem begurult az asztal alá a nevetéstől, mire Lumpsluck, aki arcjátékából ítélve éppen egy viccet süthetett el, elégedetten szemlélte szavainak fergeteges hatását.
Perselus már az első hónapban felmérte, hogy Lumpsluck siralmas házvezető tanár. Elsősorban az érdekelte, hogy aranyvérű-e egy diák, másodsorban az, hogyan mutatna a Lump-klubról készült fotókon, s esetleg csak harmadsorban az, hogy mutat-e némi tehetséget a bájitaltanhoz. Mindezek után az a tény, hogy mardekáros-e, már csaknem lényegtelen semmiség volt a szemében.
Perselus persze nem állt túl jól ezen a ranglétrán: mivel az első két kritériumnak egyáltalán felelt meg, Lumpsluck gyakorlatilag tudomást sem vett a bájitaltan iránti lelkesedéséről.
Az első néhány évben még mindent elkövetett, hogy házvezető tanára felfigyeljen rá: jelentkezett órán, kétszer olyan hosszú esszéket írt, mint az elvárás, cukrozott ananászt vett neki, és ha Lumpsluck valamit lesodort az asztaláról, elsőként ugrott, hogy felkapkodja. Mindezzel egyedül annyit ért el, hogy az egész iskolában elterjedt, hogy hízeleg a tanároknak. Lumpsluck viszont észre sem vette, és csak negyedik táján volt képes megjegyezni a nevét, amikor Minerva McGalagony már hetente panaszkodott rá, hogy folyton megtámadja házának diákjait, különös tekintettel James Potterre, és Sirius Blackre.
Ezeknek a támadásoknak sosem derült ki az igazi története, de Perselus most már megtanulta, hogy nem érdemes törődni Horatius Lumpsluckkal, legfeljebb akkor, ha hajlandó valami különleges trükköt elárulni a diákoknak. De Lumpsluck a különleges trükkjeit – melyekből kétségkívül sokat ismert, ezt Perselus vonakodva bár, de beismerte – nem kiabálta szét csak úgy az órán, hanem külön, főzés közben magyarázgatta a kiválasztott diákoknak. Perselus megtanulta, hogy ha eléggé hegyezi a fülét, elcsíphet néhány hasznos tippet ezekből a szónoklatokból. De újabban a griffendélesek, és főleg a ritka hangos duó jelenléte még ettől a kevés informálódástól is megfosztotta.
– Ezt nézd, Tapmancs! – rikkantotta James Potter, akit Lumpsluck időközben otthagyott, és belelöttyintett egy egész pohár csalánlevet a bájitalába, amiből erre apró, vörös szikrák kezdtek pattogni. Black elismerően füttyentett, mire Potter egy gyors bűbájjal a plafonig szálló tűzijátékot varázsolt a szikrákból.
Perselus megvetően felszisszent, majd belecsöpögtetett három csepp csalánlevet a főzetébe. Még egy pillanatig elgondolkozva bámulta a Potter üstje körül terjengő csípős füstöt – a csalántúladagolás utóhatását –, majd még két cseppet a bájitalba küldött. Erre apró vörös szikrák csaptak ki néhány másodpercre az ő üstjéből is, majd néhány kavarás után a bájital állaga folyékonyabb lett. Perselus egy elégedett bólintással módosította a receptet a könyvében.
– Figyelted, Ágas? Pipogyusz ellopta az ötletedet! – hallotta meg Black kihívó hangját. Eltökélte, hogy nem pillant a griffendélesek asztala felé, ugyanis a főzés éppen egy igen kényes pontjához érkezett, amikor szabályos rend szerint kellett a főzetet megkeverni, és békapetéket dobálni bele.
– Csodálod? Minden mardekáros tolvaj – nevetett fel Potter, és még hangosabban folytatta: – Persze lehet, hogy csak szerette volna végre lángra gyújtani a mocskos haját…
– De a belőle csöpögő zsír eloltotta a tüzet – bólintott Black, és mindketten heves kacagásban törtek ki. Perselus magában konstatálta, hogy Blacknek tényleg semmi fogalma sincs az egyes anyagok egymásra gyakorolt hatásáról.
– Hohó, ezt nézd, Ágas! – kiabált most Black olyan lelkesen, mintha legalábbis megalkotta volna a Bölcsek Kövét. Perselus, miután az utolsó békapetét is beledobta az üstjébe, és a recept utasításának megfelelően alacsony lángon forralni kezdte a bájitalt, önkéntelenül a griffendélesek felé pillantott.
Black az öt sárkánykarmot, amit csak az utolsó pillanatban volt szabad beletenni a bájitalba, egy ragasztóbűbájjal bal kezének körmeire rögzítette, és most vérszomjas sárkányt utánozva karmolászott a levegőbe. Perselus nem tudott elnyomni egy gúnyos mosolyt.
– Nézd csak, Tapmancs… Pipogyuszt kiválóan elszórakoztatod – suttogta Potter a barátjának csillogó szemekkel.
Black odakapta a fejét, és még éppen elcsípte Perselus mosolyának a végét. Erre immár felé kezdett kapkodni a kezével, és gúnyosan kiáltott:
– Vhááá! Vigyázz, Pipogyusz, jön a farkas!
Perselus jobbik fele tudta, hogy nem kéne, és hogy ez az a pillanat, amikor a pálcájának a talárja zsebében kellene maradnia, de a düh, amely már Lupin puszta látványától elfogta, most keresztülcsapott minden gáton. Egy jól irányzott varázslattal meglökte Blacket, akinek felkarmozott mancsa a forró folyadékkel teli üstben landolt. Az amúgy is minden hozzávalóval túladagolt, és nem elég ideig főzött bájital Perselus elvárásainak megfelelően a túl korán beletett sárkánykarmok miatt bugyborékolni kezdett, majd, amikor Potter egy gyors bűbájjal lehűtötte a folyadékot, hogy ne égesse meg még jobban Black kezét, a hirtelen hőváltozás miatt felrobbant. A szétrobbanó üstből gyönyörű szökőkutat alkotva a plafon felé tört a sötétzöld, csomós folyadék, majd Black képébe csapódott az egész.
Black arcáról és mindig frissen mosott hajáról vadonatúj, divatos talárjára csöpögött a sűrű, zöld folyadék. A mardekárosok kuncogtak, a griffendélesek rosszallóan mormogtak, Lumpsluck pedig összevont szemöldökkel pillantott körbe, hogy lássa, kit büntessen meg. Perselus gyorsan hosszú haja mögé rejtette vigyorát, és ellenőrizte a tüzet az üstje alatt.
De Lumpsluck már rájött, hogy mi történhetett, vagy legalábbis Potter kitartó mutogatása Perselus felé rávezette, kit kell elővenni.
– Mr Piton – szólt a férfi hideg, komor hangon –, jól láttam, hogy szabotálta Sirius munkáját?
Perselus ugyan úgy vélte, hogy annál, amit Black művelt, nem is lehetne jobban szabotálni a bájitaltant, de megtanulta már, hogy Lumpsluck az ilyen jellegű kérdéseire úgysem vár választ.
– Most tönkrement az egész órai munkám – panaszkodott Black, aki úgy-ahogy megszabadította a képét a zöld létől –, és ráadásul a könyvem is használhatatlanná vált…
– Jól van, kövesd Mr Potter könyvéből a főzet befejezésének szabályait – fordult Lumpsluck joviális arccal Black felé.
Erre Potter egy gyors mozdulattal belelökte bájitaltankönyvét a Black szétrobbant üstje körül az egész asztalt beterítő folyadékba, és Lumpsluckhoz fordult.
– Tanár úr, annyira nagy volt a robbanás, hogy az enyém is tönkrement – és már az ajtó felé pislogott, láthatóan abban reménykedve, hogy Lumpsluck előbb elengedi őket.
A varázsló immár kissé dühösnek tűnt, és egy gyors bólintással végigmérte Pottert.
– Rendben van. Akkor te nézd Mr Lupin könyvét, Sirius pedig jöjjön ide, és csatlakozzon Mr Pitonhoz.
Perselus megrándult, Black arcán pedig földöntúli vigyor terült szét. Felkapta táskáját, és átmasírozott Perselus mellé, arrébb lökte Francis holmiját, majd beleszagolt Perselus főzetébe.
– Nem látom pontosan, hol tartasz, Perselus? – kérdezte hangosan, és közben körülnézett valami kint felejtett hozzávaló után, amit beledobálhatna Perselus üstjébe.
– Ott, hogy te befoghatod, és bámulhatod, hogy hogyan fortyog – vetette oda Perselus dühösen, és a markába szorította az öt darab sárkánykarmot, mielőtt még Black tönkretehette volna velük az egész művét.
De Black ennél valami sokkal rosszabbat tett: nekilátott tanulmányozni a bájital elkészítésének szabályait Perselus könyvében. Perselus érezte, hogy a keze remegni kezd az idegességtől, ezért gyorsan letette a karmokat, nehogy tönkretegye őket az izzadság, és megpróbálta elhúzni Black orra elől a könyvet.
– Tanár úr, Piton nem hagyja, hogy megnézzem a könyvében a receptet! – nyávogott Black, mint egy elsős kislány. Perselus megdermedt.
– Nem hallotta, hogy mit mondtam, Mr Piton? – csattant Lumpsluck hangja. – Ezért büntetőmunkát kap. És adja oda végre Siriusnak a könyvét!
Black pár másodpercig belemélyedt a megjegyzésekkel ellátott könyvbe, majd kéjes mosoly terült szét az arcán.
– Tanár úr! – kiáltott újra panaszos hangon. – Piton könyve egészen össze van firkálva mindenféle zagyvaságokkal! Ki se tudom bogarászni!
Perselus szíve abban a pillanatba zakatolni kezdett. Lumpsluck ott termett az asztaluknál, és felmarkolta a könyvet. Gyorsan végigpörgette a lapokat.
– Jobban is megbecsülhetné a bájitaltankönyvét, Mr Piton – szólt hidegen. – Azonnal menjen le a könyvtárba, és hozzon egy példányt Siriusnak és – Lumpsluck tekintete megakadt egy bejegyzésen – és saját magának is…
– De nekem jó ez a könyv! – csattant Perselus hangja dühösen.
– Magának mindig külön könyörögnöm kell? – kérdezte a férfi. – Indítson!
– De a bájitalom…
– Azt majd Sirius befejezi. Gyerünk!
– Már mindjárt vége az órának. Jövő órára hozok új könyvet Blacknek.
– Tíz pont a Mardekártól – jelentette be Lumpsluck. A teremben megfagyott a levegő. – Remélem, most elégedett magával.
Perselus szó nélkül az ajtó felé indult. Gyűlölte Lumpsluckot, amiért híres családja miatt ennyire pártját fogta Blacknek. Megfogadta, hogy ha egyszer az életben visszajönne végzés után a Roxfortba, és tanítani kezdene – ami néhány évvel ezelőtt még leghőbb vágya volt –, csak e miatt az igazságtalanság miatt tíz évig ok nélkül pontokat von majd le minden órán a nyamvadt griffendélesektől.
– Balek… – súgta utána Potter.
Futva tette meg az utat a könyvtárig és vissza. A bájitala már majdnem kész volt, csak néhány percnyi főzés kellett még, és a sárkánykarom. De itt volt a legkönnyebb tönkretenni is. Mikor berontott a terembe, a többiek éppen az elkészült bájitalaikat töltögették fiolába. Black egy széken üldögélt, lábát feltette az asztalra, egészen pontosan Perselus táskájára, és az egyik sárkánykarommal vakargatta a kézfejét. A másik négy az asztalon hevert.
Perselus bájitalára csak a megfeketedett, bűzös füstöt árasztó, beszáradt valami emlékeztetett, amivel csaknem színültig tele volt az üstje.
– Nem zártad el alatta lángot? – kérdezte Perselus dühtől elfúló hangon Blacktől.
– Ellenkezőleg, Pipogyusz. Nagyon is elzártam a lángot, de azt hiszem, te állítottad túl erősre, mert addigra már ilyen volt – felelt a másik sajnálkozó hangon, majd lekapta lábát az asztalról, és csatlakozott Potterhez.
– Milyen kár – szólalt meg Lumpsluck Perselus mögött. – Pedig egy darabig olyan jól haladt…
– Uram, visszakaphatnám a könyvemet? – kérdezte Perselus lehajtva a fejét.
– Nos… nem hiszem, hogy okos dolog lenne telefirkálni a tankönyveket. Úgyhogy hasznosabb lesz, ha vesz egy újat magának.
Perselus arca megrándult, de felkapta a táskáját, amelyen ott díszelgett Black sáros lábnyoma, és elindult kifelé a teremből. Black és Potter az ajtó mellett várta, és szorosan a nyomába szegődtek.
– Ó, mi lesz most a szegény Pipogyusszal? – susogta Black. – Talán meghal az ő imádott könyve nélkül…
– Ugyan, Tapmancs, drága barátom, hogy tréfálkozhatsz ezen? Hiszen az a könyv Pipogyusz egyetlen szerelme. Lássuk be, nem élhet nélküle – kontrázott Potter.
– Talán a tóba ugrik, és végre felfalatja magát az óriáspolippal – folytatta Black álmodozó hangon.
– Már ha kéne egy ilyen girhes izé az óriáspolipnak, aminek ráadásul zsírtól csöpög a haja, és gusztustalanul nagy orra van – jegyezte meg Potter.
– Az orrát talán leharapja – szólt Black, és durván meglökte Perselust, hogy megelőzhesse. Még visszafordult egy pillanatra, és gúnyosan hozzátette: – Ha így történne, még meg is köszönhetnéd neki…
Most Potteren volt a sor, hogy a falhoz lökje Perselust, mintha túl szűk lenne a folyosó. Végigmérte a fiút, majd hidegen így szólt:
– Egy gusztustalan senki vagy, Piton. Bárhogy nyalsz a tanároknak, keresztülnéznek rajtad, mert még annyi figyelmet sem érdemelsz, hogy lerázzanak. Örök vesztes vagy. Megszületned is kár volt.
Azzal a duó hangos hahotával távozott az előcsarnokba vezető lépcső felé. Perselus étvágya végleg elment, ezért ebédelni siető háztársait kerülgetve bevágtázott a Mardekár klubhelyiségébe, majd fel a szobájába. Szobatársai szerencsére nem voltak ott, így lerogyhatott az ágyára, és a dühtől meg az újabb futástól lihegve különböző rondábbnál rondább jelzőkkel illethette Pottert és Blacket.
Tehetetlen dühében belebokszolt a párnájába, de mivel ettől cseppet sem érezte jobban magát, egy varázslattal szétrobbantotta az egész párnát, tollpihékkel borítva be a szobát. Azonban még ez sem csökkentette haragját, és még szobatársaitól is számíthatott egy alapos letolásra a rendetlenség miatt.
Az a könyv valaha még az anyjáé volt, és minden bájitaltankönyve közül ezt kedvelte a legjobban. Nyaranta általában végigvette a következő tanév bájitalait, és ahol szükségesnek tűnt, javított a recepteken. A hatodikos könyvben különösen szórakoztató főzetekről volt szó, így, mivel már ötödik második fele óta állandóan ezt bújta, minden más varázslatot vagy apró módosítást, ami csak eszébe jutott, ebbe írt fel.
Olyan egyszerűnek tűnt a dolog. Miért ne hordhatna magával egy tankönyvet, és miért ne jegyzetelgethetne a margójára? Vagy akár a sorok közé? Erre most Lumpsluck úgy büntette meg érte, mintha az ő tulajdonát firkálta volna össze. Ráadásul a könyv olyan varázslatokat is tartalmazott, amiket nem akart senki másnak sem elmondani. Épp elég baj volt, hogy tavaly megtanította Evan Rosier-t a Levicorpusra, és utána három hónappal már az egész iskola ezt használta.
Még Potter is, na persze anélkül, hogy tudta volna, hogy Perselus találta ki a varázsigét. Megborzongott, ahogy eszébe jutott az a tavalyi eset. Felállt, és kiment a mosdóba, hogy kissé rendbe szedje magát. Ahogy megállt a mosdókagyló fölötti tükör előtt, és szembenézett saját magával, újra kirázta a hideg. Gyűlölte az orrát. És a haját is. Valóban gusztustalannak érezte magát.
Ahogy eszébe jutott az a nap, amikor ez a két jólfésült úrifiú, Black és Potter a saját varázslatával átkozta meg, és a fél évfolyam előtt, a roxforti birtok kellős közepén megalázta, legszívesebben megint felrobbantotta volna a párnáját. Vagy bármit. A megalázó pillanat, aminek egy hetedéves, hollóhátas prefektus, Christopher Prospeer vetett véget, fájdalmasan beleégett az agyába.
Perselus utálta Blacket, mert az iskola nagy része odáig volt érte, még mardekárosok is. És persze utálta Pottert, mert sülve-főve Blackkel volt, és mindkettőnek az volt a feltett szándéka, hogy megkeserítse az ő életet, amely pedig már ezelőtt se volt túl édes. Perselus grimaszolt, és megállapította, hogy ettől még rondábbá válik az arca, és az orra valahogy összeráncolódik.
Fülébe a mai napig olyan élesen csendült vissza Potter egyszerű válasza Evansnek, mintha most is élőben hallaná. „Vele, tudod, az a gond, hogy él”.
Perselus Piton egyetértett James Potterrel, és ez az állapot csaknem fizikai fájdalmat okozott neki. Rondának érezte magát, gusztustalannak, és egyáltalán nem tudta, mi értelme volt megszületnie. Egyáltalán, a létezés fájt, és lassan túl nagy erőfeszítésbe került számára. Utálta mindennap megvívni a harcot azért, hogy elismerjék, vagy legalább is ne vegyék semmibe.
– Perselus? – Evan Rosier kíváncsi hangja hallatszott be a szoba ajtaja felől. – Jóságos Merlin! Rád támadt egy csapat vadliba?
Perselus visszalépett a szobába, s egy vállrándítással végignézett a tollaktól behavazott padlón. Evan néhányszor meglendítette pálcáját, mire a tollak egy kupacba gyűltek, majd visszaalakultak párnává. Perselus egy biccentéssel nyugtázta a másik varázslatát, de csak még jobban fellángolt benne a düh. Nem kérte Evan segítségét, s ő maga is el tudta volna végezni ezt a bűbájt, bár tény, hogy nem érdekelte annyira a rendetlenség, hogy valóban elvégezze.
Evan hetedéves volt, és az egyik legjobb hírű aranyvérű család gyermeke, így Perselus mindig is gyanakvással figyelte. Egyelőre nem sikerült kiderítenie, hogy miért barátkozik két, nála fiatalabb és cseppet sem megbecsült családból származó fiúval.
– Francis mesélte, hogy mi történt bájitaltanon – jegyezte meg Evan lazán, és helyet foglalt Perselus ágyán.
Perselus szája megrándult. Gyűlölte, ha bárki is hozzáér a személyes holmijához, s ezt Evanen kívül mindenki képes volt elfogadni. Evan azonban úgy tett, mintha minden az ő tulajdona lenne a világon, beleértve Perselus ágyát is, amelyen végigdőlt, összegyűrve ezzel a tökéletesen elrendezett takarót.
– Nem nagy ügy – vont vállat Perselus, és felszisszent, amikor Evan felrakta a lábát a lepedőjére.
– Tudom, hogy miért olyan fontos neked az a könyv – hajolt előre Evan jelentőségteljes pillantással. Perselus hidegen nézett rá vissza; nem lepte meg, hogy Evan rájött arra, hogy a könyvbe szokott jegyzetelni. A másik halkan folytatta: – Esetleg visszaszerezhetnénk Lumpitól. Nem lenne túl jó, ha elvesznének azok az értékes bejegyzések. Apám iskolai barátai egy nagyszabású tervre készülnek, amihez minden ügyes ember segítségét szívesen veszik. Te a tavalyi kis Levicorpusoddal, meg ezekkel a tökéletesített bájitalokkal, felkeltetted az érdeklődésüket…
– Apád nem értékeli különösebben a családi hátteremet… – suttogta Perselus mérgesen. – Nem nagyon hiszem, hogy hirtelen engem tartana a legalkalmasabbnak egy nagyszabású tervhez.
Evan könnyedén elnevette magát.
– Morcos vagy, mert nem üdvözöl minden évben olyan szívélyesen a King’s Crosson, mint Parkinsont szokta? Elárulok neked egy titkot; Parkinson az utolsó lesz, akit megkeresünk. Ügyetlen és nagyszájú. Nem túl jó párosítás…
Perselus az ablakhoz lépett, s kipillantott a behavazott birtokra, de valójában egészen máshol járt az esze. Evan Rosier apjánál kevés gőgösebb embert ismert, talán csak a Malfoy családot. Ha egy ilyen varázslóban egyáltalán felmerülhetett az, hogy szóba álljon egy félvérrel, akkor valóban hinnie kell a tudásában. Perselus visszapillantott az elégedetten vigyorgó Evanre. A gondolat, hogy ez a fiú annyira nagyra tartja, hogy erről még aranyvérmániás apját is képes volt meggyőzni, szokatlan melegséggel töltötte el.
Ugyanakkor az elmúlt évek során elszenvedett megaláztatások megtanították Perselust arra, hogy senkiben se bízzon a Roxfortban, még a mardekárosok közül se. Egyedül anyja volt az, akinek dicséretét hallgatva nem merült fel benne azonnal a kérdés; mit akar tőle a jó szavakért cserébe. Most azonban nem volt kétsége afelől, hogy Evan mit szeretne; az arcán átfutó mohóság, amikor a Levicorpusról és a bájitalokról beszélt, egyértelművé tette, hogy Evan maga is szívesen végigolvasná azt a könyvet. Perselus örömmel gondolt arra, hogy legalább a tökéletesített Sectumsempra hatását megakadályozó varázslatot nem írta bele a könyvbe, így az már örökre az ő titka marad.
– Majd én megpróbálom visszakérni – felelt csendesen. Evan arca dühösen rándult meg, de aztán csak egy finom mosollyal feltápászkodott Perselus ágyáról.
– Persze, próbáld csak meg. – A hangjából kicsendülő lenézéstől végigfutott Perselus hátán a hideg. – Aztán, ha mégis kellene segítség, szólj. Apa régi barátai tagjai voltak a Lump-klubnak.
Evan kacsintott, majd egy elégedett mosollyal az arcán kisétált. Perselus leroskadt az ágyra, s egy fáradt sóhajjal a tenyerébe temette az arcát. A másik ajánlata egyszerre volt csábító és félelmetes, s Perselusnak fogalma sem volt, hogy mi lenne rá a helyes válasz.
Több mint egy héttel később, vasárnap délután Perselus meleg köpenyébe burkolózva lépett ki a kastély kapuján. Hatalmas, csillogó pelyhekben hullt a hó, és a legtöbb diák minden szabadidejét kint töltötte a birtokon, s hógolyócsatákat vívott. Kiáltásaikkal, nevetésükkel megtelt a levegő. Perselus nyugodtan jártatta körbe a pillantását az egyes csoportokon, míg végre megtalálta akit keresett; Sirius Black a tó túlpartján sétálgatott egy hatodéves hugrabugos lánnyal, akit Perselus környezetében a legtöbb fiú igencsak dekoratívnak talált, Perselus azonban egyszerűen csak egy buta libának látta, aki testi adottságaival igyekszik kompenzálni agybeli hiányosságait.
Perselus óvatos léptekkel indult el a havon, mint a ragadozó, amely becserkészi gyanútlan áldozatát. Black mondott valamit, mire a hugrabugos liba (akinek Perselus képtelen volt öt percél hosszabb ideig megjegyezni a nevét) lelkesen felkacagott. Perselus gúnyosan húzta el a száját, mivel ismerte Black humorának mélységeit. Idő közben a párocska megállt egy fa mellett, s Perselus is elhelyezkedhetett nem messze tőlük. Körbenézve látta, hogy néhány másik hugrabugos lány Blackéktől nem messze ácsorog, és izgatottan követi az eseményeket. Perselus elégedetten húzta elő pálcáját; ennél jobb pillanatot nem találhatott volna a bosszúra.
A hugrabugos liba a fa törzsének támaszkodott, csacsogott valamit, s közben egészen véletlenül megérintette Black karját. A fiú mintha csak erre várt volna, közelebb lépett a lányhoz, s a szemébe nézve beszélni kezdett. Perselus kivárta azt a pillanatot, amikor Black befejezi a nyilván tökéletesen spontánnak hangzó előre megszerkesztett csajozós dumáját, és a lány olvadozva bámul a szemébe, s akkor támadt, amikor Black szája lassan megindult a lányé felé.
Az átok hatására, amit Perselus éppen mostanában fejlesztett ki, Black egész testében összerándult, s a hugrabugos liba nyakába zuhant, ezzel a földre teperve. A lány hisztérikusan sikoltozott, amivel magára vonta mindenki figyelmét, Blacknek pedig még néhány másodpercig remegett az egész teste, majd csodálkozva nézett körül. Perselus elégedetten somolygott, amikor kitört a közelben állók kacagása.
A Blacket ledöntő átok tökéletesnek bizonyult; néhány másodpercig tartó apró tűszúrásokhoz hasonlító fájdalmat okozott, amely végigcikázott az áldozat egész testén. A váratlan és minden irányból támadó fájdalom hatására a test természetes reakciója volt az összegörnyedés, s mivel Black már amúgy is előre hajolt, hogy megcsókolja a hugrabugos libát, várható volt, hogy elveszíti az egyensúlyát. A lány persze most sértetten tápászkodott fel, s ruhájáról a porhavat söpörgetve csatlakozott barátnőihez. Perselus azt szerette a legjobban ebben az átokban, hogy semmilyen külsérelmi nyomot nem hagyott, és kizárt volt, hogy Madame Pomfrey ki tudja mutatni.
Black immáron dühösen kászálódott fel, és sötéten körbenézett a röhécselő társaságon. Ettől néhány lány elhallgatott, a fiúkban azonban nagyobb volt a káröröm annál, hogy egyetlen mérges pillantás elnémítsa őket. Black tekintete találkozott Perseluséval, és dühös csörtetéssel indult meg felé.
– Ezt még megkeserülöd, Pipogyusz – sziszegte a haragtól elfúló hangon.
– Ha adhatok egy tanácsot, Black, máskor kisebb közönség előtt tepered le a hugrabugos lányokat... Ha már ráfanyalodsz a világ legostobább boszorkányaira, legalább ne aznap tudja meg a fél iskola – válaszolt Perselus könnyedén.
– Na persze, ostobának tartod, mert te még csak nem is álmodozhatsz róla – vágott Black diadalmas képet.
– Nem, nem igazán irigykedem rád – rázta meg a fejét Perselus, és végigmérte a távolodó hugrabugosokat. – Ez a lány egyszerűen buta. Remélem, sosem kerül a közelembe, mert kibírhatatlan a vihogása, és félek, hogy ki találnám varázsolni a hangszálakat a torkából, ha túl sokáig kellene hallgatnom. De a te agyi színvonaladat alig haladja meg, szóval megértem, hogy miért jársz vele.
Black abban a pillanatban támadt, amint Perselus végigmondta az utolsó mondatot, s Perselust az átok váratlanul érte, így vagy két métert repült hátrafelé, és nekicsapódott a földnek. Black egy szempillantás múlva ott termett, s félrerúgva Perselus pálcáját, dühösen fölé magasodott.
– Kérj szépen bocsánatot, Pipogyusz, vagy napokra a gyengélkedőre küldelek...
– Elhiszem, hogy fáj az igazság, de attól, ha megátkozol, még nem fogod megváltoztatni – válaszolt Perselus gúnyosan.
A Black pálcájából kirobbanó átkot éppen az utolsó pillanatban térítette ki egy oldalról érkező varázslat. Perselus meglepetten kapta oda a pillantását, s legnagyobb döbbenetére Lumpsluckot látta meg tőlük pár méterre, kesztyűs kezében a pálcájával.
– Tíz pont a Griffendéltől ezért a támadásért, Sirius – jelentette be a férfi. Ettől Black és Perselus álla egyformán leesett. – Most pedig eredj innen – folytatta Lumpsluck erélyesen. Black a meglepetéstől még tiltakozni sem volt képes, helyette eloldalgott.
Lumpsluck egy intésére Perselus pálcája felemelkedett a hóból, és az orra elé lebegett. Perselus megfogta, és lassan feltápászkodott. Gyanakodva mérte végig a tanárt, aki most hatalmas hasán rendezgette a prémes szegélyű köpenyt.
– Jól vagy, fiam? – érdeklődött Lumpsluck megdöbbentő kedvességgel.
– Persze – vágta rá Perselus mogorván, majd sarkon fordult, és elindult ő is a kastély felé. Mintha a háta mögött még hallotta volna Lumpsluck dohogását, de nem törődött vele.
Ha véleményed, észreveteled, kérdésed van, írd meg a Fórumban!