Amikor Perselus az udvarról felsietve belépett a hálóba, szobatársait az ajtótól és egyben az ágyától legmesszebbi ágy körül találta. A másik négy fiú szinte észre sem vette, hogy belépett, úgyhogy ő is csak egy másodpercre pillantott rájuk, majd egy dühös mozdulattal lelökte nedves köpenyét a ládájára. Lumpsluck viselkedése szokatlan volt, s Perselus nem szerette, ha nem érti pontosan az embereket. Eddig tökéletesen biztos volt abban, hogy keresztüllát házvezető tanára szeszélyein, a kinti jelenet azonban teljesen összezavarta.
Szobatársai kuncogni kezdtek, s Perselus ösztönösen hegyezni kezdte a fülét, hogy megbizonyosodjon arról, nem rajta gúnyolódnak.
– Akárhogy is, a Black lányok tudják, hogy mitől döglik a légy! – kiáltott fel vihogva Valens Parkinson.
Perselus ellazultan dőlt hátra az ágyán. Szobatársai csaknem hetente kitárgyalták azt, hogy körülbelül másfél évvel ezelőtt Bellatrix Blacket igen kompromittáló helyzetben leplezték le egy mugli vagy sárvérű vagy milyen fiúval. Perselus unta témát, nem tudta meglepni az, hogy egyetlen nőben sincs annyi tartás és erő, hogy ne álljon össze bármilyen jöttmenttel, ha elég jóképűnek tartja. Még saját anyja is beleesett ebbe a hibába, aki pedig az egyetlen olyan boszorkány volt, aki kivívhatta Perselus megbecsülését.
– Azt mondják, azóta Lucius Malfoy nem udvarolgat olyan lelkesen Narcissa Blacknek – jelentette be a jólértesültek hanghordozásával Castor Flint. – Lehet, hogy nem is veszi el...
– Pedig én a helyében elvenném neki! – szólt közbe Parkinson, és tett néhány ütemes mozdulatot altestével, mindenki számára egyértelművé téve, hogy mit is venne el.
Parkinson mozdulatait hálás kuncogás, majd disznó megjegyzések követték. Perselus pálcája laza intésével magához hívott egy tankönyvet, és lapozgatni kezdte. Igyekezett figyelmen kívül hagyni a szoba túlsó felében folyó izgatott társalgást, de a fel-feltörő kuncogás és a félig gúnyos, félig elismerő megjegyzések Narcissa és Bellatrix Black különböző testrészeiről minduntalan utat találtak az elméjébe.
– Én megértem Luciust – szólalt meg fensőbbségteljes hangon Leon Baddock. – Valami bűzlik a Black család körül. Sirius Black griffendéles lett, Narcissának meg két nővére is összefeküdt egy-egy sárvérűvel. Gusztustalan. Sohasem házasodnék be egy ilyen családba, bármennyire csinosak is a lányok.
Baddock undorodó hangjától megfagyott a levegő. Egy másodpercig dermedten álltak az ágy körül, s már úgy tűnt, rosszkedvűen szétszélednek, amikor megszólalt Francis:
– Pedig nem mindenki gondolkodik így. Azt hallottam Evantől, hogy Rodolphus Lestrange nem veti meg a Black családot, és ugyancsak érdeklődik Bellatrix iránt…
Az előző kellemetlen hangulatot füttyögés és izgatott kérdések özöne váltotta fel. Perselus vetett egy lesújtó pillantást Francis felé, de barátja annyira élvezte azt, hogy néhány percig aranyvérű szobatársai figyelmének középpontjában állhat, hogy teljesen megfeledkezett Perselusról. Mint ahogy megfeledkezett arról az ígéretéről is, hogy senkinek sem adja tovább mindazt, amit Evan Rosier, a Black lányok anyai ágú unokatestvére elárul a család ügyeiről.
Evannek köszönhetően Perselus és Francis már akkor tudta, hogy mi történt Bellatrix Blackkel, amikor a szobatársaik még csak találgattak, hogy miért bontották fel a lány eljegyzését a nyáron. Perselus azt is megtudta, hogy Bellatrixot annak idején saját unokatestvére árulta el, és ettől csak még jobban megvetette Blacket. Ha Black is mardekáros, és Baddockhoz hasonló nézeteket vall, Perselust nem lepte volna meg a viselkedése. Azonban az, hogy beárulja unokanővérét, miközben őt magát is félvérek veszik körül, és már randizott sárvérű lánnyal is, undorította Perselust. Mindez csak Black kétszínűségének egy újabb példája volt, és egy újabb ok arra, hogy megvesse azt a griffendéles majmot.
Francis közben belemelegedett az előadásba, s lelkesen magyarázta a többieknek, hogy Narcissa Black még reménykedik abban, hogy Malfoyjá válhat, különösen amióta a Lestrange család elsőszülött fia egyre gyakrabban fordul meg náluk. Perselus összecsukta a könyvet, amit eddig úgy lapozgatott, hogy valójában bele se pillantott, és visszalökte ládájára. A keménykötésű könyv hangosan puffant a láda tetején, és a váratlan zaj hatására szobatársai odakapták a fejüket.
– Olyanok vagytok, mint a negyedéves csitrik – szólt Perselus halk, hideg hangon, s megvetően jártatta körbe a pillantását. A másik négy enyhén elvörösödött. – Ha ennyire ki vagytok éhezve a pletykákra, üljetek melléjük vacsoránál. Jóllaktok majd a fecsegésükkel…
Néhány másodpercig újra fagyos csönd nehezedett a szobára. Perselus szobatársai bizonytalanul pillantottak össze, és Francis, mint aki álomból ocsúdott, otthagyta a másik hármat, és a ládájában kezdett kotorászni, elrejtve egyre vörösödő arcát.
– Téged nem kérdeztünk, Piton. – Leon Baddock nyerte vissza elsőként hangját és megszokott fölényességét. – Egy ilyen körben neked csak arra van jogod, hogy kussolj, és ha valamiben a segítségünkre lehetsz, szolgálatkészen ugorj.
– A szolgálatkész ugrásról jut eszembe, képzeld csak, Baddock, valaha a dédanyád a Prince család szennyesét mosta – susogta Perselus halkan, és élvezettel nézte, hogy a másik szeme rémülettel vegyes döbbenettel tágul ki –, mert teljesen eladósodott a családotok, és csak így tudtak törleszteni a dédapámnak. Nagy dolog a tiszta vér megőrzése, és különösen büszke lehetsz arra, hogy a nagyanyád félig Prince…
– Hazudsz! – Baddock pálcát rántva közelebb ugrott, de Perselus már készült a támadásra, s könnyedén kivédte a másik rontását. – Hazug disznó! Te szemét! Ne merészeld többé sértegetni a családomat!
Perselus egy néma átokkal láthatatlan kötelekkel fonta körbe a másikat, aki hiába vergődött, nem tudott kiszabadulni.
– Sétálj csak le a könyvtárba, Baddock, és nézz utána az igazságnak, ha annyira tudni akarod. Vagy próbálj meg úgy tenni, mintha semmit sem mondtam volna, és elfelejteni az egészet. Már ha sikerül…
Perselus egy pöccintéssel megszüntette a köteleket, s nyugodt léptekkel kisétált, otthagyva a dühödten ziháló fiút és dermedt szobatársait. Amint bezáródott mögötte a szoba ajtaja, fogcsikorgatva indult lefelé a lépcsőn. A Baddock család történetének szégyenfoltját még évekkel ezelőtt hallotta az anyjától, az egyik szónoklat közepette, amely azt volt hivatott bemutatni Perselus számára, hogy nem minden az aranyvérű származás. Annak idején úgy képzelte, hogy nagyobb közönség előtt szégyeníti meg ezt a beképzelt marhát, de most egyszerűen kirobbant belőle a válasz.
Perselus utálta Leon Baddockot nagyképű viselkedése miatt, s ha csak tehette, hetekig egyetlen szót sem szólt hozzá, most azonban nem tudta leküzdeni a kényszert, hogy a másik képébe vágja az igazságot. Baddock számára már az is éppen elég sokkoló lett volna, hogy a rokonai nem tartották be a szigorú, aranyvérű erkölcsöket, de a tudat, hogy most a véráruló Prince családdal került rokoni kapcsolatba, nyilvánvalóan még jobban felzaklatta. Perselus elmosolyodott, de minden öröm nélkül. Valaha abban reménykedett, hogy ha elárulná Leonnak, hogy másodunokatestvérek, a fiú másképp nézne rá, és még akár a legmenőbb mardekárosok közé is bekerülhetne. Most már nem dédelgetett ilyen álmokat; a legtöbb, amit ezután Baddocktól várhatott, az volt, hogy nem szól többet hozzá.
Észrevette, hogy lábai ösztönösen a könyvtárba viszik, ahol mindig is szívesen bújt meg, ha egy kis nyugalomra vágyott. Néhány évvel ezelőtt még volt a könyvtár mellett egy labor, amelyben a diákok gyakorolhatták a különböző bájitalok elkészítését, Perselus ezért szokott rá arra, hogy a könyvtárba menjen, ha valami bántja. Az üst fölé hajolva, figyelmét a hozzávalók tökéletes előkészítésére és a főzésre fordítva, mindig sikerült megnyugodnia. Két éve azonban néhány hetedéves mardekáros összeütött valami tiltott főzetet, és megitatták egy elsős hugrabugossal. Dumbledore ekkor végleg megszüntette a labort, a tetteseket eltanácsolta (a Durmstrang természetesen tárt karokkal fogadta őket), és zárolt minden izgalmasabb bájitalt tartalmazó könyvet.
Lumpsluck természetesen adhatott engedélyt a zárolt könyvek elolvasására, de Perselus sohasem számíthatott ilyen kedvezményekre. Most, csak úgy megszokásból, végigsétált a legizgalmasabbakat rejtő polc előtt, s vágyakozva nézett végig a könyvek gerincén, amelyen fényesen csillogtak a többnyire arany vagy ezüst színben pompázó címek. Nem tudta elfojtani lemondó sóhaját, amikor tovább ért a bájitalokról szóló unalmas, és mindenki számára elérhető könyvekhez.
– Lám, lám, lám... – szólalt meg mellette egy kedélyes hang. Perselus összerezzent, és szembe fordult házvezető tanárával.
– Uram?
– Látom, érdekelnek a bájitalok – állapította meg Lumpsluck egy joviális mosollyal.
Perselus inkább lenyelte az ingerült választ, hogy nem érti, miért tartott hat évig Lumpslucknak erre rájönni, de most már tartsa meg magának az észrevételeit. Helyette csak egy beleegyező vállrándítást és egy tétova bólintást mutatott be.
– Nagyszerű, nagyszerű – dörzsölgette össze a férfi a tenyerét. – Persze rögtön sejthettem volna. Egyes embereknek különleges érzékük van a bájitaltanhoz, és ez már messziről meglátszik rajtuk...
– Valóban? – kérdezte Perselus hidegen. Lumpsluck eddig annak sem adta jelét, hogy feltűnne neki Perselus jelenléte bájitaltanon, nem hogy a lelkesedése.
– Ó, hát persze! – lelkendezett a férfi, aki láthatólag nem érezte ki a gúnyt Perselus hangjából. – Rögtön tudtam, hogy benned több van egy átlagos diáknál. Vannak emberek, akik megtanulnak bájitalokat főzni, mert alapos, szorgalmas diákok. Mindenben követik az előírt utasításokat, és valóban jó kis főzetek kerülnek ki a kezük alól. De – Lumpsluck közelebb hajolt, és arcán cinkos mosollyal, kicsit halkabban folytatta –, de belőlük sohasem lesznek tökéletes mesterek. A tökéletes mester nem fél kísérletezni, vállalja elsőre a kudarcot, hogy másodszorra valami egészen újjal rukkolhasson elő. Az ilyen emberek – a férfi mutatóujjával határozottan megbökte Perselus mellkasát – azok, akik valóban tehetségesek, és akik előtt hatalmas jövő áll.
Perselus összevonta a szemöldökét. A barátságosan mosolygó és őt dicsérő Lumpsluck annyira szokatlan volt, hogy azonnal valamilyen, a férfi agyát összezavaró átokra kezdett gyanakodni. Azonban úgy tűnt, Lumpsluck tökéletesen jól van, és két pálcaintéssel elővarázsolt egy pergament, majd magához hívta az egyik zárolt könyvet.
– Itt van például a te legutóbbi dolgozatod, amit a múlt heti szerencsétlen incidens miatt büntetésből írtál, a kígyómérgek felhasználásáról a gyógyító bájitalokban. – Lumpsluck széttekerte a pergament, s Perselus megpillantotta saját, sebesen lekörmölt dolgozatát, a férfi piros színű megjegyzéseivel tarkítva.
Vetett egy bizalmatlan pillantást a tanárra, azonban mintha ezt Lumpsluck észre se vette volna. Perselus már akkor sem értette, hogy miért a kígyómérgeket kapja büntetődolgozata témájául, amikor egy nappal a szomorú kimenetelű óra után házvezető tanára közölte vele a dolgozat paramétereit. Természetesen nagyon örült a témának, ugyanis éppen ezek a bájitalok foglalkoztatták az elmúlt hetekben, azonban a tananyaghoz sehogy sem illett ez a feladat. Hatodik évben egyetlen kígyómérget tartalmazó bájitalról tanultak, s arról is csak év végén, így Perselus egyelőre csak azt a receptet láthatta el megjegyzésekkel.
Lumpsluck halkan köhintett, hogy újra magára vonja Perselus figyelmét, majd a dolgozat felé intve folytatta:
– Nagyon következetes meglátásaid voltak a mérgek túladagolásáról, azonban nem tértél ki a legizgalmasabb kérdésre, az egyes mérgek keveredésének hatásaira.
– Nem, ugyanis... – A tanár egy intéssel Perselusba fojtotta a szót.
– Nem tehetted, hát persze, ugyanis nem olvashattad George Poison ezen művét. – Lumpsluck a könyv címlapjára bökött, amelyen egy vörösen izzó felirat hirdette a címet: Kígyók mérge.
Perselus kíváncsian hajolt közelebb. Látta már ezt a könyvet a Czikornyai és Patzában, de az eladó azonnal arrébb terelgette. Nem nézte ki belőle, hogy meg tudná venni, azt pedig nem engedte meg, hogy ingyen átnézhesse. Lumpsluck elégedett mosollyal nyugtázta Perselus érdeklődését.
– Engedélyezem neked Poison könyvének használatát, és elvárom, hogy jövő hétre továbbfejleszd zöld mamba mérgéről alkotott elképzelésedet.
Perselus meglepetten pillantott fel. Valóban ennek a kígyónak a mérge és a hozzá kapcsolódó receptek érdekelték a leginkább, és amikor megpillantotta az asztalon Poison könyvét, azonnal eszébe jutott egy bájital, amelynek ötlete akkor pattant ki a fejéből, amikor Lumpslucknak írta a dolgozatot. A férfi elégedetten elmosolyodott, majd a pergamenre mutatott.
– A legfontosabb megjegyzéseimet elolvashatod a dolgozat mellett, de ha eszedbe jut bármilyen kérdés, keress fel az irodámban. – Azzal Lumpsluck felszedelőzködött, és magára hagyta a továbbra is megdöbbent Perselust.
Néhány másodpercnek el kellett telnie, mire Perselus végre felfogta, hogy Lumpsluck hozzájuttatta ahhoz a könyvhöz, ami után már régóta vágyakozott. Izgatottan kalapáló szívvel kezdte böngészni a tartalomjegyzéket, és még arról is megfeledkezett, hogy szokásos óvatosságával mérlegelni kezdje, vajon Lumpsluck honnan jött rá arra, hogy éppen ez érdekli a legjobban az összes zárult mű közül, és egyáltalán, miért részesíti ilyen váratlan kegyben.
Perselus szeme azonnal megakadt egy fejezetcímen. A gyógyító bájitalokról szóló könyvek lényegében mind megegyeztek abban, hogy a legtöbb mérges kígyó méreganyaga kis mennyiségben és megfelelő anyagokkal keverve jól használható gyógyításhoz. Azonban egyik bájitalban sem keverték egymással a kígyómérgeket, és Perselus egyetlen olyan receptet sem talált, amelyben szerepelt volna a zöld mamba mérge.
A varázsvilágban eltöltött tizenhét év alatt Perselus megtanulta, hogy ha a legismertebb és mindenki számára elérhető könyvekben nincs szó valamiről, akkor az után érdemes kutatni. Így aztán hosszú hónapokat töltött el azzal, hogy a zöld mamba mérgének felhasználási módját próbálta kideríteni. Mivel azonban anyja nem örökölhette a Prince család hatalmas kastélyát, mert férjhez ment egy muglihoz, Perselus nem juthatott el a családi könyvtárba, hogy ott nyomozzon. Az otthon fellelhető könyveket természetesen alaposan átnyálazta, de csak annyit sikerült kideríteni, hogy a zöld mamba különösen erős idegmérget használ, amelynek több a mellékhatása, mint a gyógyító ereje.
Poison azonban egy egész fejezetet szentelt a ennek a kígyóméregnek, s Perselus most lelkesen mélyedt bele az olvasásba. Egy gyors intéssel elővarázsolt egy tiszta pergament, és jegyzetelni kezdett. A könyv tartalmazott néhány olyan receptet, amelyben a zöld mamba mérge is szerepelt, de, mint maga Poison is elismerte, ezek a bájitalok többnyire tartós elmezavart vagy azonnali halált okoztak. A szerző a receptek bemutatása után azt fejtegette, milyen más hatóanyagok ellensúlyozhatnák ennek a kígyóméregnek a hatását. Perselus legnagyobb örömére Poison kimutatta, hogy a mellékhatásokat csak más kígyók mérgével lehet csökkenteni. Ezt azonban a legtöbb gyógyító nem merte vállalni, ugyanis nem sokan szerettek kísérletezni a kígyómérgekkel.
Perselus újraolvasta a jegyzeteit. Átnézte a zöld mamba mérgének összetevőit, és végiggondolta mindazt, amit a többi kígyóméregről tudott, hogy kiválaszthassa a legideálisabb ellenszert. A többszöri, alapos elemzés eredményeként megállapította, hogy a kísérletezésre leginkább a homoki vipera mérge alkalmas. Egymás mellé írta a kétféle kígyóméreg összetevőit, valamint azokat az alapanyagokat, amelyek kihagyhatatlanok lennének, ha csak az egyik vagy a másik mérget használja fel egy bájitalban, s vizsgálni kezdte, hogy ezek hogyan hatnak egymásra.
Amikor a pergament már telerajzolta nyilakkal, megjegyzésekkel és javításokkal, úgy érezte, pontosan tudja, hogy mely hatásokat lehet kiküszöbölni, s melyeket lehet felerősíteni a kétféle méreg keverésével. Azt is jól látta, hogy a bájital alapjául csak a vipera kevésbé veszélyes mérge szolgálhat, míg a zöld mamba mérgét csak egészen kis mennyiségben szabad felhasználni.
Perselus azután, hogy az előző héten Black kezébe került a könyve és minden titkos jegyzete, valamint Evan Rosier célzott rá, hogy mennyire szívesen ismerkedne meg ennek a könyvnek a tartalmával, elhatározta, hogy a továbbiakban egy tökéletes rejtekhelyet fog keresni a jegyzeteinek. Természetesen gondolkozhatott volna valamilyen fedőbűbájban vagy egy megbűvölt dobozkában, amelyet idegenek nem nyithatnak ki, de Perselus tudta, hogy minden ilyen varázslat megtörhető, és az ilyen típusú rejtegetés csak vonzaná a tolvajokat.
Ezért, és persze amiatt, mert ehhez értett a legjobban, a bájitalok mellett döntött. Egy olyan bájitalt akart elkészíteni, amely nem károsítja a belé helyezett tárgyakat, még akkor sem, ha azokat éveken keresztül ott hagyják. Ugyanakkor egy olyan fixáló varázslattal akarta ellátni a folyadékot, amely nem engedi, hogy idegenek kivegyék a belé rejtett tárgyat. Tehát a kíváncsiskodó csak egyféleképpen juthatott volna hozzá a tárgyhoz; ha megissza a bájitalt.
Perselus tudta, hogy kevés olyan elvetemült ember van, aki egy teljesen ismeretlen bájitalt elkortyolgat, csak azért, hogy megnézhesse az alján elrejtett tárgyat. De, mivel felkészült arra, hogy ő éppen a legelvetemültebb emberekbe botlik majd bele, olyan bájitalba kívánta rejteni a jegyzeteit, amely garantáltan elfeledteti a kíváncsiskodóval, hogy hol van és miért. Már ha egyáltalán elfogyasztja az egészet.
Most, hogy alaposan megvizsgálta a két kígyómérget, végigfutott rajta a felfedezés élményével járó bizsergető érzés; az a bájital, amelyet ezeknek a mérgeknek a felhasználásával készítene, éppen megfelel ennek a célnak. A homoki vipera mérgét különböző mágikus vagy egyéb balesetek során elvesztett emlékek előhívására használták. Perselus számításai szerint a zöld mamba mérge, és az annak a hatását enyhén módosító mandragóralevél nem az elvesztett, hanem a szándékosan elfelejtett, mélyre eltemetett emlékeket hívja elő.
Mindehhez Perselus adott még néhány olyan alapanyagot, amely az elfeledni kívánt – vélhetően – legrosszabb emlékekből teljes víziót alakít ki, amely tökéletesen összezavarja a fogyasztó tudatát, s biztos lehetett benne, hogy senki sem szánja el magát arra, hogy a minden korty után egyre erősödő, és egyre rosszabb emlékeket felidéző folyadékot teljesen megigya. Ugyanakkor megnyugtathatta magát azzal a ténnyel is, hogy ilyen mennyiségű kígyóméreg elfogyasztása tartósan legyengíteni a kíváncsiskodót, akire valószínűleg elég rossz bőrben találna rá, ugyanazon a helyen, ahol megitta a bájitalt.
Perselus az összefirkált pergamen aljáról letépett egy tiszta darabot, s elkezdte alaposan megtervezni a bájitalt. A hozzávalók mennyiségét, állagát, az összekeverés sebességét és arányát eddigi tapasztalatai alapján igyekezett kiválasztani. Hosszadalmas próbálkozások és sok-sok javítás után Perselus végre ott tartott, hogy egy viszonylag elfogadható verzióját hozta létre a receptnek.
Egy intéssel a ládájába varázsolta a könyvet, dolgozatát s a telejegyzetelt pergament, csupán a receptet tartalmazó részt őrizve meg. Elindult a pince felé, s némi tépelődés után befordult a Lumpsluck irodájához vezető folyosóra, és óvatosan bekopogott. Néhány rémisztően hosszúnak tűnő másodperc után, amely alatt Perselus legalább hússzor átkozta el magát, amiért idejött, végre némi csoszogás hallatszott az ajtó túloldaláról.
– Nocsak! Perselus! – Lumpsluck arcán mintha öröm és egy nagyon kevés meglepetés tűnt volna fel. Perselus bizonytalanul méregette házvezető tanárát, akiből soha, még csak hasonló reakciót sem váltott ki az ő érkezése. – Kerülj beljebb, fiam. Nem mondhatnám, hogy nem sejtettem, hogy ilyen hamar találkozunk. Hiszen te valóban tapasztalt vagy a bájitalokkal való kísérletezés területén.
Perselus belépett és zavartan nézett körbe az irodában, amely tele volt kényelmes ülőalkalmatosságokkal, láthatólag nagy vendégeskedésekre berendezve. Lumpsluck az íróasztala felé intett, mire az egyik fotel azonnal az asztal mellé ugrott, a professzor kényelmes karosszékével szembe. Perselus bizonytalanul fogadta a kedélyes felszólítást, hogy foglaljon bátran helyet, s lassan ereszkedett csak bele a fotelbe. Nem úgy Lumpsluck, aki egy elégedett nyögés kíséretében belevetette magát karosszékébe, amely egy nyikorgó nyögéssel tiltakozott a váratlan és igencsak tekintélyes súly ellen. A férfi kinyitott egy dobozka cukrozott ananászt, és elégedetten elmajszolt egy szemet. Perselusnak is felkínálta a csemegét, de a fiú gyorsan nemet intett, ugyanis a gyomra meglepő módon egészen picire zsugorodott, mint ahogyan a vizsgák előtti izgalom során szokott. Perselus nem szokta meg, hogy házvezető tanára irodájában üldögéljen, így leginkább valamiféle külön feleltetésre számított.
– Azt az utasítást adta, hogy foglalkozzak a kígyómérgek keveredésével, és… – kezdte kissé megilletődötten, de Lumpsluck könnyedén közbevágott:
– Utasítást? Nem, nem, félreértettél, fiam. Nem utasítást, lehetőséget adtam arra, hogy megtekintsd a könyvet, amely már régóta foglalkoztat – Lumpsluck itt Perselusra hunyorított, ő azonban nem merte megkérdezni, hogy mégis honnan ismeri ilyen jól a tanár azt, ami őt foglalkoztatja. – És nagy örömmel látom, hogy valamiféle sikerről szeretnél most beszámolni nekem…
– Én úgy gondoltam, hogy a zöld mamba mérgének felhasználása a bájitalokban egy elég érdekes és kényes téma lehet…
– Hm… Valóban izgalmas gondolat… – bólogatott Lumpsluck Perselus elvárásaival szöges ellentétben. A fiú ugyanis biztos volt abban, hogy tanára kijelenti, a zöld mamba mérgét semmilyen bájitalban sem lehet felhasználni, és ezt Perselus tudhatná a könyvekből is, amelyeket olvasott. – És mit találtál?
Perselus néhány másodpercig összegezte a gondolatait, majd hozzáfogott, hogy bemutassa eddigi munkáját Lumpslucknak. Meglepő módon a férfi elégedetten bólogatott már a második mondattól fogva, s biztató megjegyzéseit hallva Perselus egyre jobban belelendült a magyarázatba. Észre sem vették, hogy mennyire rohan az idő, amíg a receptet nézegették, javítgatták és igyekeztek elméletben megtervezni, hogy az egyes hozzávalók mikor hatnak a legoptimálisabban egymásra.
Amikor sokszori átjavítás után egy, az előzőnél jóval kimunkáltabb recept feküdt előttük, amely már csak arra vált, hogy kipróbálják és a gyakorlatban tökéletesítsék, Perselus meglepetten mérte végig házvezető tanárát. A férfi időközben teát és aprósüteményt varázsolt elő az asztalra, és most éppen az egyik szekrényében pakolászott, ahonnan valamilyen régi, vörös bársonnyal bekötött könyvet vett elő korábban, amelyből további, a zöld mamba mérgét tartalmazó receptek sora került elő.
Perselus korábban el sem tudta volna képzelni, hogy Lumpsluck időt szán arra, hogy bájitalokról csevegjen vele, azt pedig végképp nem gondolta volna, hogy egy ilyen beszélgetés jó hangulatban, egy csésze tea mellett következhet be. Ismét a receptre pillantott, amelyen bizonyára hosszú hónapokat kellett volna még dolgoznia, ha nem veheti igénybe tanára segítségét, és elöntötte a pánik. Lumpsluck megint kiismerhetetlenné és gyanússá vált számára. Fogalma sem volt róla, hogy mi változtatta meg hirtelen a férfi viselkedését, de biztos volt benne, hogy hamarosan még bőségesen megfizeti ennek a délutánnak az árát.
Úgy érezte, menekülnie kell innen, amilyen gyorsan csak lehet, ugyanakkor eszébe jutott, hogy talán soha többé nem lesz alkalma arra, hogy visszaszerezze a könyvét, ha most nem teszi meg. Körbejáratta a tekintetét a szobán, és mivel Lumpsluck még mindig neki háttal rendezkedett, megragadta pálcáját, és megpróbálta egy néma Invitóval magához hívni a hatodikos bájitaltan könyvét.
A könyv azonban nem bukkant elő, s a célnélküli átok valószínűleg nekicsapódott az egyik üvegnek a Perselus melletti polcon, mert az lepottyant, és ezernyi apró darabra robbant szét a padlón, szétfröcskölve halványsárga tartalmát. Lumpsluck visszafordult a zajra, s tekintete azonnal a padlóra villant. Perselus önkéntelenül behúzta a nyakát, és biztos volt benne, hogy a férfi mindjárt kipenderíti az irodájából. Lumpsluck azonban egyetlen gyors intéssel helyreállította az üveget, majd visszalebegtette a polcra.
– Ejnye, de figyelmetlen vagyok – állapította meg fejét csóválva. – Túlságosan a polc szélére állítottam ezt az üveget…
Perselus szorongása valamennyit oldódott, de továbbra is jobbnak látta, ha sürgősen távozik a helyszínről, ezért a receptet tartalmazó pergament belegyűrte a zsebébe, és halkan így szólt.
– Nem is akarom tovább feltartani, uram. Köszönöm a segítséget. És akkor valamikor…
– Igen, igen, mindenképpen ki kell próbálnunk a receptet a napokban – bólogatott lelkesen Lumpsluck. – De most menj csak, fiam úgyis kezdődik hamarosan a vacsora.
Perselus kisietett, és hogy rendezhesse kavargó gondolatait, elindult ki a birtokra. Már közeledett a vacsora, és sötétedett odakint, de Perselust nem zavarta sem a hideg, sem a percről percre mélyülő szürkület. Örült, hogy elrejtőzhet a koraesti ködben, s van egy nyugodt órája, mielőtt újra találkozna szobatársaival.
Még vacsora közben is a bájitalon törte a fejét, amelynek receptje a talárja zsebében lapult. Észre sem vette, hogy Francis érdeklődve figyeli minden mozdulatát, és egyre azon mesterkedik, hogy megszólítsa. Velük szemben néhány elsős ült, akik a fejüket összedugva sutyorogtak valamilyen átváltoztatástan dolgozatról, amit Minerva McGalagony másnap készült íratni velük. A kis csoport mellett Leon Baddock foglalt helyet. Különösen sápadtan meredt maga elé, és láthatólag fel sem fogta, hogy Parkinson és Flint a feje fölött nevetgélve beszélget.
Perselus nem kevés elégedettséggel mérte végig Baddockot és a tányérján teljesen érintetlenül heverő vacsorát. Francis követte a pillantását, s halkan odasúgta:
– Szóval tényleg igaz az, amit Leonnak mondtál? A rokonaid?
Perselus elszakította a pillantását Baddock sápadt arcáról, s hideg tekintettel mérte végig Francist.
– Olyannak ismersz, mint aki ilyesmivel viccelődik? – kérdezte élesen. Francis hátrahőkölt.
– Nem, csak… Azért ez mégiscsak olyan hihetetlen…
– Az a hihetetlen, hogy a dédapám gazdag volt, és hitelezett a nagy múltú Baddock famíliának, vagy az, hogy egy aranyvérű család is eladósodhat? – sziszegte Perselus dühösen. Francis zavartan rázta meg a fejét. – Akkor pedig előbb gondolkozz, s csak aztán vádolj meg.
Perselus vetett még egy lesújtó pillantást a másikra, majd felemelkedett. Miközben a kijárat felé tartott, végigmérte a griffendélesek asztalát. Potter éppen hatalmas gesztikulálással magyarázott valamit a barátainak, ügyelve arra, hogy Evans is halljon minden szót. Perselus útközben könnyedén megpöccintette a pálcáját. Az átok eltalálta Pottert, aki összerándult beszéd közben, s egész testében remegni kezdett. Barátai először elnevették magukat, de amikor Potter remegése továbbra sem szűnt meg, megijedtek.
– Ne játszd az eszed, Potter, úgysem jön be – szólt oda Evans furcsán magas hangon, de amikor néhány másodperc múlva Potter már nyugodtan lélegzett, azonnal hátat fordított a fiúnak, s egy barátnőjével kezdett fecsegni.
Perselus szája torz mosolyra húzódott, majd kisietett a nagyteremből.
A következő héten minden délutánt Lumpsluck laborjában töltött. Minden nap dolgoztak kicsit a bájitalon, bár legtöbbször csak nagyon keveset készítettek el belőle, hogy ne pazarolják az alapanyagokat, és sajnos több volt a sikertelen próbálkozásuk, mint a sikeres.
A hatodik laklommal azonban úgy tűnt, hogy az üstben rotyogó folyadék mindenben megfelel Perselus elvárásainak: csaknem teljesen színtelen volt, és sűrű, csípős füst keringett fölötte. Perselus pislantott néhányat, de ez nem bizonyult elegendőnek arra, hogy kiűzze szeméből a maró füstöt. Egyik kezében pálcáját tartotta, s lassú, ütemes mozdulatokkal kavargatta a bájitalt, a másikban pedig egy üveg volt, amelynek haragosszöld színű tartalmából időnként belecseppentett az üstbe.
Néhány másodperc múlva Perselus lejjebb vette az üst alatt a lángot, és megtörölgette verítékes homlokát. Áttörölte az ezüsttőrét, egy gyors bűbájjal kitisztította a mérőedényeket, amelyeket eddig használt, áttanulmányozta a receptet, majd még egyszer ellenőrizte a lángot az üst alatt. A főzet fölött szétterülő füst enyhén zöldessé vált, s már kevésbé csípte Perselus szemét. A bájital lassan összeforrt a belecsöpögtetett sötétzöld folyadékkal, s enyhén foszforeszkáló smragadzöld színt vett fel.
Perselus háta mögött megnyikordult az ajtó, s felhangzott Lumpsluck kedélyes kacarászása.
– Ez igazán jó, ezt megjegyzem! Nos, üdvözlöm a nagynénédet is, Catherine…
A tanár mögött bezáródott az ajtó. Lumpsluck beleszippantott a levegőbe, s odalépett az asztalhoz, amelyen Perselus dolgozott.
– Nahát! Ez igazán szép teljesítmény! Nagyon jól sikerült a mai főzet! – lelkendezett a férfi, miután megszemlélte az üst tartalmát. – Egy csipettel több akáclevelet tettél bele, mint ami a receptben volt?
– Igen – bólintott Perselus –, ugyanis túlságosan erősnek tűnt a vipera mérge. Ezzel gyöngíteni lehetett a hatását, és az akác elősegíti a mandragóra gyors felszívódását is.
– Nagyon jó – felelte elégedetten Lumpsluck.
Perselus most a mandragóralevelek felvagdalásával kezdett foglalkozni, Lumpsluck pedig elgondolkozva tett-vett a szobában. Az elmúlt hét során együtt töltött órák alatt igencsak összeszoktak, és képesek voltak úgy dolgozni egymás mellett, hogy véletlenül se zavarják a másikat. Ha úgy volt kedvük beszélgettek – főként a bájitalokról persze –, de akadt olyan nap is amikor szinte egymáshoz se szóltak.
De bármennyire kellemesen teltek is el ezek a délutánok, Perselus továbbra is enyhe bizalmatlansággal szemlélte házvezető tanárát. Fel volt rá készülve, hogy Lumpsluck bármikor rádöbbenhet, hogy csak az idejét pazarolja rá – ugyanis Perselus nem tudott róla, hogy előkerült volna egy befolyásos rokona, vagy bármivel is jobbak lennének a karrierlehetőségei, mint két héttel korábban –, és kipenderíti a magánlaborjából, ahol ráadásul Perselus az igazgató tudta nélkül kísérletezgetett.
Lumpsluck azonban nem úgy nézett ki, mintha éppen Perselust készülne kipenderíteni, helyette letelepedett egy fotelbe, feltette a lábát egy zsámolyra, elővarázsolt egy csésze teát, s kortyolgatni kezdte. Perselus beleszórta az apróra vágott leveleket a főzetbe, megkeverte párszor a bájitalt, majd néhány másodpercnyi rotyogtatás után elzárta a tüzet az üst alatt. Amíg a főzet hűlt, ő maga is helyet foglalt egy széken, s elgondolkozva firkálgatni kezdett a recept szélére.
– Nos, Perselus, az elmúlt napok során megbizonyosodtam arról, hogy kivételes tehetséged van a bájitalkészítéshez – szólalt meg Lumpsluck váratlanul. Perselus gyanakodva pillantott fel.
– Köszönöm…
– És ez persze nem minden. Az a továbbfejlesztett stabilizáló varázslat, amit kidolgoztál a főzet tökéletes fixálására, szintén szép munka volt – tette hozzá a férfi. Perselus zavarba jött, s biztos volt benne, hogy pillanatokon belül elvörösödik. – Azt hiszem, nagyon jól tudnád kamatoztatni a tehetségedet, ha egy kicsit képeznélek…
Perselus érdeklődve mérte végig a férfit, aki egy elégedett mosollyal itta ki a teáját, majd egy intéssel eltüntette a csészét. Lumpsluck ráérősen elrendezett egy sötétzöld díszpárnát a lábai alatt, majd hátradőlt a fotelben, és Perselusra nézett.
– Volna kedved segíteni nekem?
Perselus megdermedt. Általában nem volt kedve senkinek sem segíteni. Elsőben persze előfordult, hogy amikor valamit jóval gyorsabban megtanult, mint Leon Baddock, vagy látta, hogy Castor Flint nem tud elkészíteni egy bájitalt, felajánlotta nekik a segítségét, de ezt csak azért tette, hogy befogadják maguk közé. Baddock és Flint pedig általában örömmel vették, ha bármit is megcsinált helyettük, sőt, hamarosan rászoktak arra, hogy ne készítsék el a feladataikat, arra hivatkozva, hogy Perselus majd elvégzi helyettük is.
Nem telt bele két hét, és Perselus megfogadta, hogy többé senkinek sem segít, és nem hagyja, hogy bárki is kihasználja. Ezen az elhatározásán most sem kívánt változtatni, bármennyire is fürkészően bámult rá Lumpsluck.
– Nem kell aggódnod a segítség miatt – szólalt meg a férfi, aki megsejthette Perselus kedvetlenségét. – A te tehetségeddel ez öröm lesz, nem feladat...
Perselus azonban csak a saját örömére akarta kamatoztatni a tehetségét, nem Lumpsluckéra. Elegánsan megfeledkezett arról, hogy házvezető tanára mennyit segített neki az elmúlt napokban, s ő végig azon tanakodott magában, hogy mindennek mi lesz az ára. Sértett hiúsággal emelkedett fel a székről, s meg volt róla győződve, hogy Lumpsluck csapdába csalta, s minden kedvessége csak azért volt, hogy most kötelezze valami olyan feladatra, amit magától sosem tenne meg.
– Kedves, hogy rám gondolt, és igazán megtisztelőnek tartom, de azt hiszem, túlbecsül – jelentette ki hidegen. – Köszönöm az eddigi segítségét, azt hiszem, a továbbiakban már elboldogulok magam is – fejezte be, majd kiviharzott a szobából, lehetőséget se hagyva Lumpslucknak a válaszadásra.
Mialatt a folyosókon száguldott, és a kisebb mardekárosokat kerülgette, különböző válogatott szitkokkal minősítette házvezető tanárát és saját magát is. Végül egy eldugott terembe húzódott be, ahol az állott és kellemetlen szagú levegőből ítélve nemhogy tanár vagy diák, de még egy házimanó sem járt évek óta. Leroskadt az egyik poros padra, s kifújta magát. Gondolatai közé azonban újra meg újra visszalopóztak Lumpsluck szavai, s belátta, hogy ő maga sem érti, mi az a keserűség, amely már percek óta fojtogatja.
Perselus kénytelen volt alaposabb vizsgálatnak alávetni az érzéseit, s rádöbbent, hogy hiába emlékeztette magát rendszeresen, hogy senki sem mutathat iránta nyájasságot anélkül, hogy valamilyen ellenszolgáltatást várjon cserébe, ő mégis abba a hitbe ringatta magát, hogy Lumpsluck váratlan változása mögött valamiféle csoda áll. Elhitte, hogy a tanár egyszerűen csak felfigyelt arra, hogy szereti a bájitaltant, és támogatni akarja, mint tehetséges diákot.
Perselus megvetően horkantott, amikor rádöbbent saját naivságára. Eddigi élete során éppen elégszer tapasztalta, hogy csupán kedvességből egyetlen jó szót sem kaphat, nemhogy hosszú órák fáradságos munkáját. Bármennyire is megtévesztő volt az, hogy Lumpsluck támogatta, beszélgetett vele, és meghallgatta a véleményét, végig tudnia kellett volna, hogy ennek is meglesz az ára. Alaposabban fel kellett volna készülnie erre a beszélgetésre, és már korábban végiggondolnia, hogy hogyan reagáljon.
Most azonban egy újabb kérdés kezdte foglalkoztatni: vajon Lumpsluck beletörődik-e abba, hogy ő egyszerűen csak kisétált a magánlaborjából, és visszasüllyed a jelentéktelen figurák közé a tanórákon. Perselusnak ugyanis ez volt a feltett szándéka. Bármennyire is kellemesen érintette, hogy az elmúlt hét során Lumpsluck több figyelmet fordított órai tevékenységére is, és egyszer még le is szidta Blacket, mert majdnem tönkretette a Százfűlé-főzetét egy második adag fátyolka beleszórásával, Perselus hajlandó volt lemondani erről a kiváltságról. Egy olyan feladat, amelyet Lumpsluck, akinek varázstudását alaposan kiismerte a délutáni foglalkozásokon, nem tud egyedül kivitelezni, sem előnyösnek, sem örömtelinek nem ígérkezett, bármit állított is a férfi.
Perselus pedig nem akarta olyasmire fordítani az idejét, amely még több bosszúságot vagy kellemetlenséget okoz neki. Éppen elég volt számára a folyamatos létezés a Roxfortban. Elhatározta tehát, hogy megpróbál úgy tenni, mintha mi sem történt volna, és elkerüli Lumpsluckot. Ha pedig a tanár ragaszkodik a segítségéhez, szánt szándékkal rosszabb teljesítményt mutat, s így majd gyorsan lemond róla.
Új elhatározásának megfelelően visszavitte a könyvtárba Poison könyvét, majd elővette az összes jegyzetet, amit Lumpslucknál készített, s míg szobatársai vacsoráztak, megsemmisítette őket. A receptet azonban nem volt szíve a többi pergamennel együtt elégetni. A felfedezést, amit ez a bájital jelentett, teljesen a sajátjának tartotta, és sokkal fontosabb volt számára annál, hogy megváljon tőle. Végül úgy döntött, hogy abból semmi rossz nem lehet, ha elrejti a pergament a ládája mélyén, és majd nyáron foglalkozik újra a bájitallal.
Miután végzett mindezzel, úgy érezte, könnyebb szívvel telepedhet le az ágyára és kezdheti el olvasgatni az átváltoztatástan könyvét, de torkát továbbra is összeszorította a keserűség. Igyekezett ismét minden gondolatot kizárni a fejéből, s csak arra koncentrálni, hogy gyakorolhassa szemöldökének átszínezését, mivel a legutóbbi átváltoztatástan órán minden ez irányú próbálkozása sikertelennek bizonyult. Persze ennek az volt az oka, hogy lényegében semmilyen kísérletet sem tett a szemöldökszínezésre, ugyanis túlságosan lekötötte a zöld mamba mérgének gondolata, amelyet Lumpslucknak aznap sikerült beszerezni. McGalagony természetesen nem értékelte az ilyen jellegű figyelmetlenséget, úgyhogy közölte Perselusszal, hogy elvárja azt, hogy a következő órán egy tökéletes átalakítást mutasson be.
Természetesen az nem kerülte el Perselus figyelmét, hogy Potter sem járt sikerrel, mert csak azzal tudott foglalkozni, hogy Evans hogyan fest vadonatúj, éjfekete szemöldökével, azonban McGalagony eltekintett attól, hogy komolyabban leszidja saját házának neveletlen diákjait. Perselus az órán mindössze egyetlen átváltoztatást hajtott végre; Potter össze-vissza álló, kócos haját sártól csöpögő fűcsomóvá változtatta, amikor körülbelül ezredszerre túrt bele, és fordult Evans felé, hogy valami érdektelen ostobasággal magára vonja a figyelmét. Potter keze és talárja tiszta sár lett, ami nem kevés derültséget keltett a teremben, McGalagony azonban a mutatványért cserébe büntetőmunkát adott Perselusnak.
Perselus egy néma intéssel sötétzöldre változtatta az egyik, majd egy újabb intéssel ezüstre a másik szemöldökét. Közben, ahogy az átváltoztatástan órán merengett, eszébe jutott, hogy Lumpsluck elintézte valahogy, hogy McGalagony elengedje a büntetőmunkát, s ez azzal az ijesztő gondolattal járt, hogy a végén kénytelen lesz tényleg segíteni tanárának. Perselus megszemlélte szemöldökeit a tükörben, melyet a gyakorlás idejére varázsolt elő, s az eredménnyel elégedetten éppen vissza akarta színezni őket, amikor kivágódott az ajtó, s betrappoltak szobatársai.
– Csinos vagy, Piton – vetette oda Valens Parkinson gúnyosan, miután egy másodpercig döbbenten meredt Perselus szemöldökére.
– Zöld-ezüst? Jaj, ne nyalj már ennyire! – húzta el a száját Castor Flint. – Nyugi, már beosztott az a hülye Süveg. És ennyitől nem leszel jobban közénk való… – fejezte be vigyorogva.
Leon Baddock az elmúlt napok során mindent elkövetett, hogy levegőnek nézze Perselust, ezért most is egyenesen az ágyához sietett, anélkül, hogy egyetlen pillantást is vetett volna felé. Perselus egy intéssel visszaváltoztatta szemöldökei színét, de közben Baddockot követte a tekintetével, s elégedettség töltötte el. Korábban ez a fiú nem hagyott volna ki egy ilyen alkalmat, hogy gúnyolódjon rajta, most azonban csak sápadt haraggal ült az ágyán, s igyekezett nem venni tudomást róla.
Francis természetesen elmesélte Evannek mindazt, amit ki tudott Perselusból húzni a Baddock és a Prince család kapcsolatáról, így mostanra már a fél Mardekár ház erről sutyorgott, s Baddock lépten-nyomon ezt hallotta vissza. Perselus természetesen csak a bosszú édes érzését nyerhette ezzel az egésszel, de jelenleg ezzel is tökéletesen elégedett volt. Arról már rég lemondott, hogy a mardekárosok befogadják, azt azonban nagy élvezettel látta, hogy lassan Baddockot is kitaszítják maguk közül.
Francis utolsónak lépett a helyiségbe, s miután Perselus visszaszínezte a szemöldökeit, s eltüntette a tükröt, odahúzott egy széket az ágya mellé, s megérdeklődte, hogy Perselus nem magyarázná-e el neki Golpalott törvényét, amivel bájitaltanon foglalkoztak. Perselus szeme dühösen villant meg, ahogy a másikra pillantott. Francis pontosan tudta, hogy nem érdemes segítséget kérnie tőle, s ha a puszta lesésnél többre volt szüksége, mindig Evanhez fordult, aki szívesen magyarázgatta neki a tananyagot. Most azonban nyilvánvalóan Evan is csődöt mondott, s Perselus egy belenyugvó sóhaj után magyarázni kezdett – ezzel saját magát is meglepve.
Ha véleményed, észreveteled, kérdésed van, írd meg a Fórumban!