Másnap bájitaltanon minden a legjobban ment. Lumpsluck alig pillantott felé, s Perselus, abban a biztos hitben, hogy gyors távozásával vérig sértette tanárát, elégedetten választotta szét komponensekre a mérget, melyet óra elején kapott, hogy ellenmérget készítsen hozzá. A nap amúgy is igen kiválónak bizonyult: először McGalagony legnagyobb ámulatára nagyszerűen végrehajtotta a szemöldökszínezést, aztán az óra további részéből még öt perc sem telt el, amikor Potter összehozott valamilyen félresikerült átváltoztatást, amelytől háromszorosára dagadtak a fülei. Perselus ezen teljes lelki nyugalommal mulathatott, ugyanis kivételesen nem ő idézte elő az elváltozást, és McGalagony is békén hagyta.
Potter füleinek még egy üdvös hatása volt, jelesül az, hogy nem térhetett tőlük vissza bájitaltanra sem. Black így, hogy barátja távol volt, jóval kellemesebbnek bizonyult, és mivel Lupin nem volt hajlandó nevetni a siralmas viccein, beletörődően nekilátott a munkának. Perselus kis üvegcsékbe töltötte a méreg komponenseit, s arra sem volt szüksége, hogy megkeresse az ellenméreg receptjét; elkezdte fejből összeszedni a hozzávalókat.
Francis, aki eddig mindenben utánozta, most zavartan ácsorgott mellette. Perselus futólag rápillantott ugyan, azonban nem volt olyan kedvében, hogy a tegnapi hosszas magyarázat után még egyszer segítsen neki, így úgy tett, mintha észre sem venné a másik tehetetlenségét. Könnyedén, szinte valódi odafigyelés nélkül főzte az ellenszérumot, s közben szemmel tudta tartani Lumpsluckot is, aki főként Evans asztalánál ácsorgott, s a lánynak magyarázott valamit. Perselus még hallott is egy-két szót, bár Black néha olyan hangerővel beszélt a mellette álló Lupinhoz, mintha süketnek nézné barátját, s ilyenkor elnyomta Lumpsluck szavait.
Perselus most csöppet sem bánta, hogy a professzor figyelme egészen az óra végéig nem fordul felé, s akkor is őszintén remélte, hogy megússza a szokásos véleményezéssel. Amikor letelt az idő, Lumpsluck végigsétált az asztalok között, és megjegyzésekkel látta el a félkész ellenszérumokat. Perselus elé érve belepillantott az üstbe, amelyben a tökéletes ellenanyag gőzölgött. Bólintott egyet, majd visszatért asztalához.
– Nos, rátok fér némi gyakorlás – jelentette be kedélyesen. – A következő órán lehetőségetek is lesz erre. De most csináljatok rendet, mára végeztünk!
A diákok elégedetlen mormogással tüntették el félkész bájitalaikat, s raktak rendet. Perselus, Lumpsluck intésére egy üvegcsébe töltötte át az ellenszérumot, amit elkészített, majd villámgyorsan összepakolt, s megindult az ajtó felé.
– Perselus! – Lumpsluck nyugodt hangja éppen akkor érte el, amikor már majdnem sikerült elhagynia a termet. – Maradj egy szóra, kérlek.
A többiek sugdolózva, nevetgélve siettek el Perselus mellett, aki dermedten állt az ajtónál. Mikor a terem végre kiürült, Lumpsluck intett, hogy jöjjön közelebb, s Perselus egy beletörődő sóhajjal a tanári asztal elé sietett. Táskáját lelökte a földre, s igyekezett kigondolni valami jó magyarázatot, hogy miért nem segíthet a tanárnak.
– Nagyszerűen dolgoztál – mosolyodott el Lumpsluck elégedetten. – Gondolom, szívesebben foglalkoznál valami érdekesebb dologgal a jövő órán.
– Uram, én… – Perselus nyelt egyet. Semmi kedve nem volt a következő órán is ellenmérget gyártani. – Azt hiszem, rám fér még némi gyakorlás.
– Dehogy fér! – csattant fel a férfi dühösen. Vett egy mély levegőt, s valamivel nyugodtabb hangon folytatta. – Beszéljünk őszintén. Nagyszerű bájitalfőző vagy, és kár lenne az idődet arra pocsékolnod, hogy az órai feladattal gyötrődj. Gondolom, mindent megcsináltál már korábban. Legalábbis erre vallanak a javítások a könyvedben…
– Uram, visszakaphatnám a könyvet? – vágott közbe Perselus meggondolatlanul. – Az… az egy személyes holmi. Nem hiszem, hogy elvehetné.
– Jelenleg biztonságos helyen őrzöm – felelt Lumpsluck kiismerhetetlen pillantással. – Idővel visszakaphatod, de nincs is szükséged rá. Minden, amit beleírtál, ott van a fejedben.
Perselus zavartan rázta meg a fejét. Nem akarta, hogy bárki más használhassa a varázslatait, még Lumpsluck se. De ezt nem merte kimondani. A férfi egy intéssel elővarázsolt egy karosszéket, s hellyel kínálta Perselust.
– Órám lesz… – mondta Perselus zavartan.
– Ez volt ma az utolsó órád – rázta meg a férfi a fejét, s Perselus némán átkozta magát, amiért nem vette fel a jóslástant, és most nem mehet arra az órára, s ráadásul ezt a házvezető tanára pontosan tudta, hiszen ismeri az órarendjét. – Látom, őszintén kell veled beszélnem – állapította meg Lumpsluck, miután Perselus csüggedten helyet foglalt. Könnyedén az ajtó felé intett pálcájával, s Perselus rájött, hogy hangszigetelő bűbájjal vette körbe a szobát. Egy pillanatra megrémült, de végül úgy döntött, egyszerűbb, ha szépen végighallgatja a férfit.
Lumpsluck nem siette el a beszélgetést; elővarázsolt egy kis teát, kinyitott egy újabb doboz cukrozott ananászt, kínálgatta egy ideig Perselust, s csak azután tért rá a tárgyra.
– Tudod, hogy mi az az Aetas Heroum?
Perselus megrázta a fejét. Sosem érdekelte a mágiatörténet, s bár latintudása segítségével megértette, hogy valamiféle hőskorról van szó, ennél többet nem tudott a témáról, s nem is igen kívánta alaposabban megismerni.
Lumpsluck azonban úgy bólogatott, mint aki éppen ezt a választ várta. Néhány másodpercig hallgatott, mint aki azon morfondírozik, hogyan is kezdjen hozzá egy hosszúnak ígérkező magyarázathoz, majd halkan megszólalt:
– Gondolom, te is tudod, hogy éppen harminc éve ért véget a varázsvilág egyik legnagyobb háborúja, amely rengeteg áldozattal járt mind a muglik, mind a varázstudók közül. – Perselus bólintott. Mint minden gyerek, ő is éppen eleget hallott a varázsvilágot sújtó háborúról, amihez hasonló nem fordult elő legalább százötven éve.
Hallotta elégszer, és lassan már a könyökén jött ki az egész. A szüleik többsége akkor volt gyerek, amikor Grindelwald a hatalma csúcsára jutott, és teljes terror alatt tartotta a varázsvilágot, ezért saját gyermekeiket féltő gonddal nevelték fel, s igyekeztek beléjük oltani az irtózást a háborútól, ezzel biztosítva nekik békés életet. Perselus is kénytelen volt rendszeresen végighallgatni, hogy anyja ebben a háborúban több családtagját is elvesztette, apja pedig úgy került kapcsolatba a varázsvilággal, és ismerkedett meg Eileen Prince-szel, hogy az utolsó pillanatban menekítette ki egy csapat boszorkány és varázsló egy faluból, amit óriások dúltak szét.
Perselus gyűlölte ezt a háborút, mert ennek köszönhette a Piton ősöket, s azért is, mert Tobias Piton emiatt idegenkedett a varázsvilágtól. A férfi idegenkedése pedig a Perselus szülei közötti folyamatos viták legfőbb forrása volt. Perselus hamar eldöntötte, hogy a kétféle világ közül, melyet szülei fel tudtak kínálni, a varázslóké a titokzatosabb, izgalmasabb és csodálatosabb. Ezzel természetes szövetség alakult ki közte, és anyja között, míg örökre kivívta apja ellenszenvét.
Lumpsluck türelmesen megvárta, míg Perselus feleszmél elkalandozó gondolataiból, s csak azután folytatta a magyarázatot.
– Háborúk mindig is voltak, és lesznek. Gondolom, éppen eleget hallottál mágiatörténetből a koboldlázadásokról és más, nagyobb volumenű középkori háborúkról. Nos, ugyanúgy, ahogy megvoltak azoknak az időknek a nagy áldozatokkal járó, véres harcaik, megvannak a mai koroknak is a háborúi. A történelem, a világunk, folyamatosan fejlődik, s a fejlődés egyes szakaszai között egy-egy háború az átlépés. Gondolom, te mindig azt hallottad otthon, hogy a halál valamiféle szörnyű, félelmetes és bizonytalan dolog, s mivel a háború halállal jár, az is szörnyű és nemkívánatos.
Perselus bizonytalanul bólintott. Természetesen anyja ezeket az elveket vallotta, ugyanakkor Perselusnak bőven volt lehetősége észrevenni, hogy Eileen Prince szemében nem olyan szörnyű dolog az elmúlás. Anyja éppen elég kedves rokont és barátot gyászolt az előző háború túlélőjeként ahhoz, hogy valamiféle izgatott várakozással beszéljen neki a saját haláláról és az utána következő, felszabadult, boldog élet lehetőségéről. Persze anyja azt sohasem kívánta volna neki, hogy ő is megéljen egy háborút, s számára kedves embereket veszítsen el, de Perselus időnként bevallotta magának, hogy alig ismer olyan embert, aki valóban kedves lenne számára, s akinek az elvesztését igazán fájlalná.
– Úgy látom, te nem is vagy meggyőződve arról, hogy a háború olyan szörnyű dolog. – Perselus összerezzent Lumpsluck furcsán elégedettnek tűnő hangjától, s némán átkozta magát, amiért annyira szabadjára engedte gondolatait, hogy érzései kiüljenek az arcára, és tanára is megismerhesse őket. Egy pillanat alatt újra zárkózottá és hideggé váltak a vonásai.
– Bevallom, tetszik nekem ez a vélemény, még ha kissé szokatlan is – folytatta a férfi elmosolyodva. – Ezek a harcok, bármennyire borzalmasak is, arra szolgálnak, hogy biztosítsák világunk fejlődését. Vérfrissítést hoznak, és miután véget értek, az emberek jobban megbecsülik, szebbnek látják az életüket, és a gyerekeiket is erre nevelik. Valamint arról sem feledkezhetünk meg, hogy a varázstudományok fejlődése általában megugrik ezekben az időkben, és a háborúk utáni korszakokban jóval több kiemelkedően tehetséges gyermek születik, annak köszönhetően, hogy sokan kénytelenek feladni korábbi házasodási szokásaikat, és muglit vagy mugli származású varázstudót választanak társuknak.
Perselus elsápadt a haragtól Lumpsluck cinkos mosolyát látva. Felháborítónak tartotta, hogy tanára bármilyen módon is célozni mer a szülei házasságára, s Lumpsluck bennfentes kijelentését még az a hízelgő tény sem ellensúlyozhatta, hogy kiemelkedően tehetségesnek titulálta őt. A varázsló nyilvánvalóan észrevette, hogy szavaival éppen az ellenkező hatást érte el, mint amit kívánt, ezért immáron komoly arcvonásokkal folytatta:
– Meg kell azonban jegyeznem, hogy a te tehetséged jóval különlegesebb, mint azoké a gyerekeké, akikre az imént utaltam. De mielőtt erről beszélnénk, térjünk vissza egy pillanatra az Aetas Heroumra. Ez az időszak akkor kezdődik, amikor küszöbön áll egy, a harminc évvel ezelőttihez hasonló háború, és addig tart, amíg végleg rendeződnek a dolgok a háború után. Ezt az időszakot hívták a legbölcsebb varázslók a hősök korának. A nagy, világok sorsát befolyásoló háborúk ugyanis mindig ugyanarról szólnak, bármilyen okot nevez is meg a két tábor: a jó és a rossz harcáról.
– A jó és a rossz harcáról? – kérdezett vissza Perselus önkéntelenül. – Bocsásson meg, uram, de jó pár éve már, hogy kinőttem a tündérmesékből – szólt halk, gúnyos hangon. Egy kicsit csalódottnak érezte magát.
– Persze, minden mese erről szól, a felnőttek mégis túl vakok ahhoz, hogy észrevegyék – bólintott Lumpsluck, és Perselus bosszúsan látta, hogy mennyire élvezi a helyzetet. – A jó és a rossz két ősi erő, amelyek folyamatos mozgásban tartják a világot. Talán egyszer majd eljutunk addig, hogy örökre száműzhetjük a rosszat a világunkból, de az még odébb van, mégpedig annyira, hogy se te, se én nem éljük meg, efelől biztosíthatlak. Amikor elindult a maga útján a világunk, és megszülettek az első emberek, akik képesek voltak a varázslásra, akkor megszületett a sötét és a világos mágia is. Ezek azóta harcolnak egymással, hol a felszín alatt, hol igencsak látványosan ezekben a háborúkban. Újra meg újra visszatér közénk a jó és a rossz is egy-egy ember képében. A rossz, a Scelus, akiben nincs egy szemernyi szeretet, megbocsátás vagy bármilyen pozitív érzelem sem, az uralma alá akarja hajtani a világot. Ezt akadályozza meg a jó, a Heros, aki mindenben az ellentéte.
– Ha ez valóban így menne, nem izgulnának annyit az emberek a háborúkon – jegyezte meg Perselus továbbra is hitetlenkedve. – Hiszen a jó úgyis mindig győz, ez a világ rendje, és kész.
– Igen ám, de a Scelusok nem végtelenül gonosz embereknek tartják magukat, hanem olyanoknak, akik új eszméket hoznak, vagy pedig olyan mérhetetlen hatalommal rendelkeznek, hogy jogosan akarják irányítani a többi varázstudót. A Heros legfőbb gondja pedig az, hogy lecsökkentse a veszteségeket, amennyire csak tudja. Így a Scelusnak mindig lesznek hívei, s mindig lesznek olyanok, akik szembefordulnak vele, s többnyire a Heros vezetése alatt harcba szállnak a gonosszal.
– És ezek ketten valóban olyan jó varázslók? Vagy az egész csak középszerű varázslók és boszorkányok ügyetlenkedése? – húzta el a száját Perselus.
– Nagyon jó kérdés. – Lumpsluck arca egyre elégedettebben ragyogott, ami igencsak bosszantotta Perselust. – Mindketten jó alapokkal rendelkeznek, ez nem is lehet kétséges. És mindketten kapnak egy mestert. Az ő tudása valóban kiemelkedő. Minden korban akad egy olyan varázstudó, aki jobban az uralma alá tudja vonni a mágiát, mint mindenki más. Akinek nincs szüksége pálcára a varázsláshoz, aki ki tud új varázsigéket kitalálni, s ki tudja képezni a Scelust és a Herost arra, hogy megküzdjenek egymással.
– Mindkettőt ugyanaz az ember? Annak meg mi értelme? Olyan, mintha önmagával sakkozna.
– Önmagával, de a bábuk létező emberek, s van akaratuk, céljuk, tervük és tehetségük. Ez az ember tényleg mozgathatja őket a háttérből, de teret kell hagynia nekik. Az ilyen nagy tudású varázslókat Defensornak nevezték el, s az ő feladatuk az, hogy előkészítsék és a háttérből ellenőrizve lebonyolítsák az Aetas Heroumot.
– És nekik miért éri meg az, hogy összehoznak egy háborút, aminek a vége eleve elrendeltetett?
– Csak akkor lesz a vége olyan, amilyennek eleve elrendeltetett, ha jól képezik ki a Scelust is és a Herost is. Mindkettőnek meg kell adni a lehető legteljesebb körű képzést úgy, hogy utána mégis felül tudjon kerekedni a jóság ereje. Ez igencsak izgalmas feladat. A defensori képzés előhozza a legrejtettebb tudást is, a kor legnagyobb mágusává tesz. Olyan hatalmat ad az ember kezébe, amelyről még álmodozni sem mert. De még a legalkalmasabb ember sem kaphatja meg, ha nem érti meg az Aetas Heroumok szükségességét. Ha nem az a vágya, hogy a saját korában előmozdítsa a varázsvilág fejlődését.
Perselus bizonytalanul méregette a férfit. A gondolat, hogy még az eddiginél is jobban uralhatja a mágiát, valóban vonzónak tűnt, s az, hogy rajta múljon a varázsvilág fejlődése, több volt, mint megtisztelő. De ha Lumpsluck azt ajánlotta volna fel neki, hogy ad ajándékba három-négy valódi barátot a mardekárosok közül, boldogabban bólint rá. Nem akart újabb dolgok miatt kilógni a sorból, nem akart még különlegesebb lenni, szívesebben tartozott volna egy közösséghez, még ha sosem lesz belőle nagy hatalmú mágus, akkor is.
– Perselus, nagyon kevés olyan diák van, aki varázsigéket módosít. Még kevesebb, aki újakat talál ki, pláne olyanokat, amik tökéletesen működnek. – Lumpsluck előrehajolt, s halk, komoly hangon folytatta. – Nem hiszem, hogy egykönnyen találhatnék nálad alkalmasabb Defensort. Tudom, hogy abban a korban vagy, amikor az a legfontosabb, hogy társaid legyenek. De a képzés a legnagyobb titokban folyna, és emiatt sohasem kerülnél szembe a többiekkel.
– Tegnap még segítséget kért – emlékeztette Perselus halkan a férfit. Lumpsluck szája széle megrándult, s Perselus biztos volt benne, hogy nem örül annak, hogy ezt felhozta.
– Erről csak akkor beszélhetek, ha úgy döntesz, hogy Defensor akarsz lenni – felelt nyugodtan.
– Átgondolhatom ezt az egészet? – kérdezte Perselus, mert elöntötte a pánik, hogy itt és most az anyja megkérdezése nélkül kell döntenie az életéről.
– Hát persze – bólintott Lumpsluck, s feloldotta a szobában lévő hangszigetelő bűbájt. Perselus felpattant és egy gyors köszönés után kisietett. Úgy érezte, hogy ha akár még egy perccel tovább a szobában kellene maradnia és nem kezdhetné el végre nyugodtan átgondolni a férfi szavait, menten megőrülne.
Odakint azonban azonnal észrevette, hogy Lumpsluck elővigyázatossága nem volt ok nélküli; az ajtóval szemben Evan Rosier álldogált, lezseren a falnak támaszkodva. Perselus meglepetten torpant meg, amint kilépett az ajtón, de nyugodt pillantással mérte végig Evant, gondosan elrejtve a dühöt, amit azért érzett, mert nem maradhatott egyedül a gondolataival.
– Francis mondta, hogy Lumpi itt tartott – vigyorodott el a másik, és szokásos, közvetlen módján megveregette Perselus hátát. Perselus összeszorított szájjal pillantott rá a szeme sarkából.
– Na és miért kerestél? – kérdezte halk, hideg hangon.
Evan gúnyosan nevetett fel.
– Ej, de rosszkedvű vagy ma! Lumpi nem adja vissza a könyvedet, mi? – kérdezte halkabb, rosszmájú hangon. – Apám barátai szívesen beszélnek vele. Meglátod, meglesz az a könyv – kacsintott Evan.
– Ugyan, minek tennének szívességet nekem? – kérdezte Perselus félvállról, de a szíve hevesen vert. Evan az elmúlt hetek során újra meg újra célzott rá, hogy apja és barátai mennyire szívesen látnák Perselust a társaságukban. Arról nem sokat tudott kiszedni a fiúból, hogy mit is csinál az a társaság, de a tudat, hogy ennyire szívesen látnák őt valahol, ahová rengeteg aranyvérű család gyermeke tartozik már, boldogsággal és izgalommal töltötte el.
– Mert azt szeretnék, ha velük tartanál – felelt nemes egyszerűséggel Evan. – Nincs ezen mit rágódni, Perselus. Nekik szükségük van egy nagyszerű bájitalfőzőre, és az, hogy minden más fontosabb ágában is jó vagy a varázstudománynak, csak még alkalmasabbá tesz a szemükben. Neked pedig egy olyan helyre van szükséged, ahol végre elismerik a tehetségedet, és még arra is lehetőséget kapsz, hogy tovább fejlődj.
– Ez valóban jól jönne – felelt Perselus, de gondolatai félig máshol jártak.
– Két hét múlva lemehetünk Roxmortsba – kezdte Evan elégedett hangon, mert Perselus válasza alapján biztos volt abban, hogy sikerült megnyernie a fiút. – Apám és egy barátja eljönnek a faluba, és szeretnének találkozni veled. Akkor megmondhatom nekik, hogy ott leszel?
Perselus egy másodpercig elgondolkozva nézte a diadalmasan vigyorgó fiút. Annyira irigyelte Evan Rosier-t azért a könnyed, magabiztos mosolyért, ami mindig ott játszott az arcán. Irigyelte, mert biztos lehetett a tudásában, a jövőjében és abban, hogy a varázsvilág mindig megbecsüli majd. Perselus meg se próbálta tagadni magának, hogy bármit megadna azért, ha Evan helyébe kerülhetne. Egy találkozó az idősebb Rosier-val igazán nem tűnt magas árnak, s az ajánlat, hogy végre megbecsülik valahol, nagyon kecsegtető volt.
– Mondd meg nekik, hogy nagyon megtisztelőnek tartom, hogy találkozni akarnak velem – válaszolt halkan –, és természetesen számíthatnak rám.
– Nagyon helyes! – Evan arcán elégedett mosoly terült szét, s rácsapott egyet Perselus vállára. – Nem jössz a klubhelyiségbe? – kérdezte, ugyanis időközben ahhoz a mellékfolyosóhoz értek, amely a Mardekár klubhelyiségébe vezetett. Perselus megrázta a fejét. – Akkor helló. – Evan lazán intett, s eltűnt a mellékfolyosón.
Perselus útja a könyvtárba vezetett. Behúzódott a bájitalokkal foglalkozó könyveket rejtő polcok félhomályába, és megszokásból maga elé vett egy könyvet, valójában azonban bele se pillantott. Lumpsluck szavain rágódott, és azon, hogy szüksége van-e arra, hogy rajta múljon egy győztes háború. Mivel a varázsló szavai meggyőzték arról, hogy egy háború minden szempontból előnyös lehet, nem volt különösebben ellenére, hogy megélje. Az azonban, hogy neki kelljen ezeket a harcokat levezényelni, túl nagy falatnak tűnt.
És most itt volt Evan ajánlata is. Perselus nem tudta elnyomni magában a büszkeséget, ha arra gondolt, hogy két aranyvérű férfi Roxmortsba utazik, hogy találkozzon vele. Persze jól esett neki az is, amikor Lumpsluck megdicsérte a varázstudását, de az a csapat, amit Evan biztosíthatna neki, sokkal vonzóbbnak tűnt. Evan szerint több, korábban végzett mardekáros is csatlakozott már, többek között Rabastan Lestrange és Lucius Malfoy is. És Perselus csaknem mindennél jobban szerette volna, ha elmondhatja magáról, hogy ilyen emberek a társuknak tartják.
Amikor órákkal később elindult a klubhelyiség felé, hogy vacsora előtt még letegye a táskáját, már teljesen meggyőzte magát arról, hogy csatlakoznia kell Evan apjához, ugyanakkor úgy érezte, hogy Lumpsluck ajánlata nem is volt annyira kecsegtető, mint amilyennek elsőre tűnt. Teljesen lekötötték ezek a gondolatok, ahogy a pince folyosóit rótta és a klubhelyiség rejtett bejárata felé tartott, ezért csaknem nekisétált valakinek. Csak az utolsó pillanatban sikerült megtorpannia és felpillantani.
– Ez az, Piton, taposs le! – mordult fel sértett hangon Peter Pettigrew.
– Te meg hogy a francba kerülsz ide? – kérdezte Perselus gyanakodva, és előhúzta a pálcáját.
– Na mi van, most meg akarsz átkozni, miután kis híján fellöktél? – nyavalygott a másik. Perselus valóban szívesen megátkozta volna, hogy elhallgattassa, de az ösztönei azt súgták, hogy legyen óvatos, mert szinte biztos, hogy a másik három griffendéles hülye is itt van közelben.
És valóban, éppen amikor Pettigrew egy hosszasabb monológba kezdett Perselus udvariatlanságáról, a folyosó kanyarulatából elővillant egy vörös lefegyverzőbűbáj. Perselus azonnal védekezett, és a támadó felé küldött egy sóbálványátkot, de az nekicsapódott a falnak. A következő pillanatban két újabb támadás érte Perselust, és amíg ezeket igyekezett kivédeni, eltalálta egy hátulról érkező Capitulatus.
A Perselus ujjai közül szép ívben kiröppenő pálca James Potter kezében landolt.
– Nocsak, Pipogyusz, micsoda meglepetés… – mondta Black, és arcán gonosz vigyor terült szét. Perselus úgy látta, pálca híján jobb lenne menekülőre fogni a dolgot, de amikor már minden izma megfeszült, hogy elfusson, Potter intett egyet pálcájával, s Perselus lába körül sűrű, ragadós anyag jelent meg, amely nem engedte, hogy akár egyetlen lépést is tegyen.
– Elmenkültél volna, Pipogyusz? – kérdezte gúnyosan Potter. – Ennyivel nem úszod meg!
– Ó, hát persze, a nagy James Potter meg akar leckéztetni. Hihetetlen bátorságra és ügyességre vall, hogy harmadmagaddal le tudtál fegyverezni, Potter – válaszolt Perselus, s hangjába belesűrített annyi gúnyt és lenézést, amennyire csak képes volt úgy, hogy cipőjét egyre jobban beborította a ragadós anyag. – Ezek után remegek a kíváncsiságtól, hogy vajon mit tudtok még felmutatni…
Körbejártatta pillantását a négy fiún. Pettigrew idióta vigyorral várta, hogy barátai szórakoztassák valamilyen varázslattal. Lupin hátrébb húzódott, s komor arccal szemlélte őket. Perselust elöntötte a megvetés. Lupin mindig úgy tett, mintha fölötte állna mindannak a kegyetlenségnek, amit Black és Potter végrehajtott, mégse avatkozott sohase közbe. Csak annyira volt képes, hogy ne nevessen barátaival. Pedig még a hatalma is meg lett volna arra, hogy hasson rájuk, de ő nem viselkedett prefektusként. Akkor is egy hetedéves prefektus szedte le Perselust a levegőből, amikor Blackék rátámadtak az RBF után, nem Lupin.
Black arcán most elégedettség terült el. Perselus ismerte már ezt a mosolyt. Mindig, amikor többen támadtak rá, Black olyan boldog volt, mintha ő lenne a legnagyobb mágus a világon. Potter nyilvánvalóan megértette Perselus sértő szavait, s arca lángolt a szégyennel vegyes haragtól.
– És akkor mit mondjunk rólad, Pipogyusz? – kérdezte közelebb lépve. – Te mindig elbújva, hátulról támadsz. Talán valami kifogásod van a nyílt harc ellen, vagy egyszerűen csak egy gyáva, alamuszi féreg vagy?
– Neked van kifogásod a harc ellen – szűrte Perselus a szavakat a fogai közül –, ugyanis te vetted el a pálcámat és ragasztottál ide, hogy egy védtelen emberrel szórakozhass.
Kissé előrehajolva Potter keze felé kapott, amelyben ott volt még a pálcája. De a másik észrevette a mozdulatát, s időben hátraugrott. Perselus így elvesztette az egyensúlyát, s mivel nem tudott arrébb lépni, hogy megakadályozza az esést, fél kezével beletenyerelt a ragacsba. Pettigrew hálásan röhögött fel, hiszen már percek óta erre várt. Perselus megpróbált felállni, de bal keze is beleragadt az enyvbe, amit Potter elővarázsolt, így egyfajta furcsa, félig előrehajoló pózban maradt, ahonnan hátrahajtott fejjel tudott csak felpislogni támadóira.
– Jobb lesz, ha nem mocorogsz sokat, Pipogyusz – szólt diadalmas gúnnyal Black. – Incarcerandus! – tette hozzá, s Perselus jobb kezét hozzákötözte a testéhez. Ezzel a helyzet még lehetetlenebbé vált, mert nyilvánvaló volt, hogy Perselus csak bal kezére támaszkodhat. Black közelebb lépett, s Perselusnak már fájdalmasan hátra kellett hajtania a fejét, hogy lássa a másik fiú arcát. – Na mi az, megnémultál? Vagy talán elégedetlen vagy a helyzeteddel? Esetleg segíthetünk rajtad, ha nagyon szépen kérsz…
Perselus se szépen, se másképp nem kívánt semmit sem kérni Blacktől, és azzal is tisztában volt, hogy nem is tüntetnék el ezt a szörnyű ragacsot egyetlen kérő szóra. Válaszul tehát leköpte a másikat.
– Hogy az a…! – Black csaknem ösztönösen belerúgott a térdével Perselus arcába. Perselus érezte, hogy éles fájdalom hasít az orrába, s egy pillanatra minden elhomályosult körülötte a szemébe gyűlő könnyektől
– Szégyelld magad! – ripakodott rá Potter, megjátszott komolysággal. – Ez nem volt válasz Tapmancs kedves ajánlatára. De ha ennyire nem akarsz kérni minket, ám legyen. Most már nem is lesz rá lehetőséged! – Potter intésére Perselus keserű ízt érzett a szájában, és csakhamar rá kellett jönnie, hogy ez is ugyanaz a ragadós anyag, és szorosan egymáshoz tapasztja az ajkait.
– Ez az! – lelkesedett Black. – De még nem tökéletes a dolog! Lássuk, kimosta-e már Pipogyusz a gatyáját, amire a múlt nyáron voltunk szívesek figyelmeztetni.
Black intésére reccsenés szerű hang hallatszott, s a hidegből, ami a hűvös folyosón megcsapta Perselust, rájött hogy a másik egy varázslattal leszakította a talárja alját. Dühödten mordult fel, de többet nem tudott mondani.
– Nem lett tiszta – rázta meg a fejét Potter. – De ez nem is meglepő egy olyan ember esetében, aki még a haját se mossa meg soha, pedig azt mindenki látja. Talán majd ez után – s Potter pálcájából sűrű sár folyt Perselus fejére, és lassan végigcsurgott az arcán.
– Tökéletes! – rikkantott Black és barátai vele nevettek. – Hagyjuk itt így, hadd mulassanak valamin a mardekárosok is!
– Ez azért egy kicsit erős lenne… – jegyezte meg Lupin, de barátai lehurrogtak.
Még elsütöttek néhány gyenge poént Perselusról, amelyeket sikerült kizárnia az agyából, majd elmentek. Perselus megpróbálta elhúzni a kezét, de Potter varázslata még mindig kitartott, s ő mit sem változtathatott megalázó testhelyzetén, amikor meghallotta, hogy léptek közelednek a folyosón.
Megpróbált felnézni, s végül meglátta három szobatársát, amint az ebédlő felől közelednek. Megtorpantak, amikor megpillantották, s az első döbbent csendet harsány hahota váltotta fel.
– Oda nézz, Leon, a másodunokatestvéred – mutatott Flint Perselusra és még mindig a térdét csapkodta a nevetéstől. – Gondolom, elájulsz a büszkeségtől, hogy ilyen előkelő rokonágba keveredtél!
– Igen, mindig mondtam apának, hogy hiányzik a családunkból a félőrült rokon – felelt Baddock hűvösen. – Hát most már megvan… – Végigmérte Perselust és undorodva szólalt meg: – A Prince ősök most büszkék lennének rád, Piton…
– Na igen, éppen így fest egy félvér herceg – gúnyolódott ismét Flint.
– Hát, ez most inkább a mugli fele – intett Parkinson Perselus feneke felé, amely ebben a pózban a fiú legmagasabban elhelyezkedő testrésze volt. – Hiába, én mindig is mondtam, hogy nagy seggfej!
Perselus elvörösödött a dühtől és erőfeszítéstől, hogy válaszoljon nekik, de Potter varázslata továbbra is nagyszerűen tartott. Három szobatársa pedig élvezettel használta ki a helyzetet, hogy képtelen valamilyen hűvös, lenéző replikával válaszolni nekik, és boldogan sértegették. Közben más mardekárosok is elmentek mellettük, de vagy csak nevettek egyet, vagy megpróbáltak úgy tenni, mint akik semmit sem vettek észre – láthatólag nem akarták megzavarni Baddockék ügyét.
Amikor szobatársai már megelégelték a rajta történő élcelődést, odébbálltak. Hosszú percek óta nem jött senki a folyosón, de Perselus nem akart így találkozni több emberrel. Körülnézett és észrevette, hogy Potter nem sokkal arrébb, a fal mellé lökte le a pálcáját, mielőtt elment volna. A keze azonban meg volt kötözve, így nem nyúlhatott egyszerűen csak oda érte. Perselus lehunyta a szemét, s minden erejét megfeszítette, hogy eltépje a köteleket, de azok igencsak erősnek bizonyultak.
Perselus azonban nem volt hajlandó feladni, s újra próbálkozott, minden erejével arra koncentrálva, hogy bárcsak kiszabadulhatna már ebből a reménytelen helyzetből. Ekkor úgy érezte, mintha zsibbadnának az ujjai, és megkötözött kezéből ezüstös fénycsóva tört ki, amely egy pillanatra körüllengte, majd térdre esett, jó alaposan beverve a lábát.
A ragacsos anyag eltűnt, mind a lába alól, mind a szájából, s Perselus fel tudott tápászkodni. A haja és az arca még mindig teljesen sáros volt, és elszakadt talárja se jött rendbe, de ez már nem érdekelte. Villámgyorsan felsietett a szobája, hogy alaposan megátkozza Baddockékat. Szobatársainak esélye sem volt a védekezésre, amikor Perselus berontott és különböző, többnyire saját fejlesztésű, néma átkokat szórt rájuk. Francis is csak azért úszta meg az átkok áradatát, mert éppen a mosdóban volt, és nem jött elő abban a három percben, amíg Perselus padlóra küldte a többieket.
A támadás után Perselus három szobatársa kénytelen volt egész éjszaka a gyengélkedőn maradni, és egyelőre nem voltak olyan állapotban, hogy elmesélhessék a szobában történteket. Francis természetesen falazott Perselusnak, s a javasasszonynak azt mondták, ők vacsora után így találtak rá a három fiúra.
A tudat, hogy bosszút állt szobatársain, elégedettséggel tölthette volna el Perselust, de csöppet sem volt elégedett. Bármennyire utálta is a három nagyképű mardekárost, akik évek óta éreztették vele, hogy nem tartozik közéjük, nem rajtuk akart igazán bosszút állni. Perselus foga a négy nyomorult griffendélesre fájt. Hirtelen az vált a legfontosabbá, hogy ők soha többé ne tudják legyőzni, még ha egyszerre támadnak rá, akkor se.
Álmatlanul töltötte az egész éjszakát, és egyre csak Lumpsluck szavai jártak az eszében: „A defensori képzés előhozza a legrejtettebb tudást is, a kor legnagyobb mágusává tesz. Olyan hatalmat ad az ember kezébe, amelyről még álmodozni sem mert.” És mindez a pálca nélküli varázslat után, amivel kiszabadult a folyosón, már nem is tűnt teljesen lehetetlennek. Perselus belátta, hogy akkor is csatlakozhat Evan apjához és a barátaihoz, ha Defensor lesz, és nem zárhatja ki emiatt azonnal Lumpsluck ajánlatát. Még másnap reggel is ugyanazok a szavak jártak a fejében, amikor leült a Mardekár asztalához a nagyteremben.
– Beszéltem tegnap apámmal – újságolta halkan Evan, amikor Perselus elhelyezkedett. – Komolyan örült, hogy megismerhet. Eljön vele egy barátja, Tom Denem is…
Perselus csak egy biccentéssel reagált a másik szavaira. Evan pillantásából kitalálta, hogy ezt a nevet pontosan ismernie kéne – de legalábbis hamarosan ismerni fogja –, most azonban egészen más kötötte le a gondolatait.
Kész elhatározással indult el reggelizni, s most csak ez foglalkoztatta, valamint az, hogyan válhat minden más mágusnál hatalmasabbá, hogyan kaphat lehetőséget arra, hogy végre mindenki fölé kerüljön. Reggeli után azonnal Lumpsluck irodájához sietett. A varázsló arcán sugárzó mosoly terült szét, amikor kinyitotta az ajtót, és megpillantotta Perselust. A fiú belépett, megvárta, amíg bezáródik mögötte az ajtó, s csak utána szólalt meg halk, elszánt hangon:
– Úgy döntöttem, vállalom a defensori képzést.
Vége
Kedves olvasó, szeretnék leszögezni néhány dolgot itt a mű végén.
Először is köszönöm, hogy elolvastad a történetet, remélem, tetszett, s szívesen olvasom a véleményedet is róla a fórumban ;-)
Másodszor szeretnék maximálisan elhatárolódni a szereplőim militarista nézeteitől. Jómagam tökéletesen békepárti és hippi vagyok. Ezért nem is vagyok Defensor… ;-D
Harmadszor leszögezném már itt, hogy nem szeretnék Perselus kiképzéséről írni. Amit készülök megírni, az egy történet, amely Perselus hetedik évében játszódik, és érinti ugyan a defensori küldetést, mégsem az áll a középpontjában, így ott nincs szó konkrét képzésről.
Ez a történet, a Jégvirág, már olvasható is az oldalon.
Viszont egy másik tervbe vett művem azt mutatná be, hogy hogyan képezte ki Perselus az utódját. Itt rengeteg szó esik majd magáról a Defensor-képzésről, tehát olvashattok erről is, ne aggódjatok.Elanor
Ha véleményed, észreveteled, kérdésed van, írd meg a Fórumban!