Harry döbbent meredt Hermionéra, majd Prospeerre. Ron közelebb lépett a lányhoz.
– Hogy érted, hogy a szüleid…? – Hermione megrázta a fejét, jelezve, hogy nem akar beszélni róla. – De ez nem igaz, ugye?
– Mégis mit gondolsz? – szólalt meg Prospeer hidegen. – Nem lett volna szabad látnod, Hermione.
Ron dühösen fordult a férfi felé. – Mégis honnan olyan biztos benne? Talán ott volt, amikor létrehozták a varázslatot?
Prospeer nem felelt. Harry elszántan fordult felé. – Hogy láthatta tehát a szüleim halálát?
– Mondtam már, segíteni akartam nekik. De túl későn érkeztem ahhoz, hogy megmenthessem őket.
– Akkor látta azt a férfit is, aki elkísérte Tudjakit? – kérdezte Hermione. Prospeer bólintott.
– Harcoltam is vele.
– Ki volt az? – kiáltott Harry a lánnyal egyszerre.
– Nem hiszem, hogy ez a legjobb módja annak, hogy megtudd – felelt a férfi tartózkodóan.
– Akkor mégis mi lenne az? – fakadt ki Hermione. – Miért védi azt az embert? Talán még kedvesen el is beszélgetett vele?
– Sok mindent nem értünk meg, ha nem megfelelő forrásból halljuk – felelt halkan Prospeer. – Harrynek egyszer úgyis szembe kell néznie azzal az emberrel.
Hermione a férfira szegezte varázspálcáját. – Szerintem már most is vele néz szembe.
Prospeer arca egyik pillanatról a másikra fenyegetővé vált.
– Tedd azt el, Hermione, a könyvet pedig add ide. Amíg szépen kérem.
A lány kezében egy pillanatra bizonytalanul megrezdült a pálca, de aztán nyugodt hangon szólalt meg: – Azt hiszem, nem kérdéses, hogy miért nem akarja, hogy Harry használja ezt a könyvet. Nem akarja, hogy legyőzzük a főnökét.
– Ebből elég! – Prospeerből mintha kirobbant volna a visszatartott düh; pálcája egyetlen intésével nekilökte a lányt a polcoknak. Hermione jobb alkarját felsértette az egyik polc éles sarka, kezéből kiesett a pálca, és elgurult az asztal alá.
– Petrificus totalus! – kiáltott Ron a férfi felé fordulva, de Prospeer könnyedén kivédte az átkot. Egyértelmű volt, hogy eddig, a gyakorlás során nem védekezett teljes erejével; villámgyorsan hatástalanította mindkét fiú átkait. Ron Hermione mellé roskadt, amikor Prospeer eltalálta egy fehéres, ostorszerű átokkal. Harry végigmérte barátait; Hermione keze egyre jobban vérzett, Ron pedig láthatólag szédelgett.
– El kell tűnnötök innen! – kiáltott, miközben megpróbálta egy nem-szóbeli varázsigével lefegyverezni Prospeert, de a férfi még időben félreugrott, így az átok a mögötte lévő polcról több nehéz kódexet a földre lökött. – Hermione, menjetek!
Harry a szeme sarkából látta, hogy Hermione megragad egy vörös könyvet, aztán Ronnal együtt dehoppanál. Amint eltűntek, hoppanálásgátló teret alakított ki a szobában, nehogy a férfi követhesse őket. Egy pillanatra némán néztek szembe egymással. Prospeer túl gyorsan akarta megszüntetni a varázslatot, így Harry észrevette, és még időben sikerült megerősítenie.
– Hívd vissza őket! – parancsolta a férfi dühtől eltorzult arccal, de Harry csak megrázta a fejét. Megpróbálta némán lefegyverezni a másikat, de az az utolsó pillanatban kivédte az átkot. Harry érezte, hogy a láthatatlan kötelek, amiknek a megszüntetését már napok óta gyakorolta, megbénítják. Prospeer olyan erősre húzta a köteleket, hogy fájdalmasan belevágódtak a fiú húsába. Közelebb lépett, és szinte már gyűlölettel teli hangon szólalt meg. – Mégis mit képzeltek magatokról?
Harry érezte, hogy képtelen megszüntetni az átkot. Mintha kívülről érkezett volna, a megoldás úgy bukkant fel az agyában; bár alig tudta mozdítani a csuklóját, nagy nehezen a férfire irányította pálcáját, és minden erejével a varázsigére koncentrált: Levicorpus. Prospeer egy villanás kíséretében azonnal a levegőbe emelkedett, mintha egy láthatatlan kötél tartotta volna a bokájánál fogva. A meglepetés erejétől lazított a köteleken, így Harrynek sikerült végleg lerázni őket magáról. – Capitulatus! – kiáltott, mire a férfi pálcája elrepült az egyik sarokba. Prospeer arca egyre vörösebb lett, így Harry gyorsan kimondta magában: Liberacorpus. A férfi olyan erővel zuhant a földre, hogy felborította az egyik fotelt. Felüvöltött, és Harry azonnal látta, hogy a súlyos fotel eltörte a lábszárát.
A fiút elöntötte a pánik, el akart tűnni, amilyen gyorsan csak lehet. Némán magához hívta Hermione pálcáját, feloldotta maga körül a hoppanálásgátló bűbájt, és csak egy dologra koncentrált: a barátai után, azonnal.
Az Odúba érkezett. Ron és Hermione egyedül ült a konyhai asztalnál a hidegen tátongó kandalló mellett. Harry szemei előtt újra megjelent a sebesült férfi látványa, és elöntötte a bűntudat. Morcosan odalökte Hermionénak a pálcáját, és leroskadt egy székre. A lány karját már begyógyították, és most egy kendővel törölgette le róla a vért.
– Megsérült – mondta végül Harry elkapva a másik kettő kérdő pillantását. – Én meg úgy hagytam ott… Úgyhogy lássuk azt a szerencsétlen könyvet, hogy legalább legyen valami értelme a dolognak – azzal maga elé húzta az asztalon árválkodó vörös könyvet.
– Harry, nem hiszem, hogy érdemes most megnézned – jegyezte meg halkan Hermione, de a fiú ügyet se vetett rá.
Ismét középtájon ütötte fel a könyvet, de ezúttal a cirkalmas betűkből kialakított cím egyetlen szó volt: Árulás. A fiú dühösen arrébb lapozott, de újra csak ugyanazt a címet találta. Összecsapta, és újra felütötte a könyvet – hiába. Árulás, árulás, árulás.
– Árulók vagyunk – állapította meg végül, és undorodva eltolta maga elől a Hősök Krónikáját.
– Nem tudom, miért érzed így – szólalt meg Hermione dühösen. – Elvégre ő képzett auror létére megtámadott három gyereket.
– Gyereket?
– Ugyan, Harry, nem attól leszel felnőtt varázsló, hogy tizenhét éves vagy… Nem fejeztük be az iskolát, nincsenek RAVASZaink, őt meg a minisztérium képezte ki!
Harry a tenyerébe hajtotta a fejét. Visszagondolva a harcra, ő volt az, aki olyan eszközöket vetett be, amiket a másik nem ismert. Prospeer átkait pontosan ismerte, és leküzdeni is megtanulta. – Szerinted tényleg ő volt ott Voldemorttal?
– Szerinted nem? – csodálkozott Ron. Harry pár percig hallgatott.
– Tényleg nem tudom. Amikor először találkoztunk, ismerősnek tűnt… Ezek szerint onnan?
– Ha nem volt ott, akkor is az ő pártjukon áll – jelentette ki Hermione. – Egyre megy.
Harry fáradtan pillantott körbe, majd Ronhoz fordult. – Anyukád hol van?
– Elment, hogy valami bájitalt hozzon a vérveszteségre – intett a fiú Hermione karja felé.
A fejük fölött megnyikordult a padló, Harry egy pillanatig reménykedett, hogy mindjárt megpillantja a lépcső aljában Ginnyt, de aztán elhessegette a gondolatot. Ekkor elvonta a figyelmét a kandallóban megjelenő, egyre lassabban forgó alak. Mrs Weasley leporolta a kabátját, és kilépett a zöldes tűzből.
– Harry, drágám, csakhogy újra látlak – mondta mosolyogva, de hangjából hiányzott a régi melegség, inkább gépiesnek tűnt. Harry fáradtan elmosolyodott, felállt, és hagyta, hogy a nő megölelje. – Főzök egy teát – szólt Mrs Weasley, és felrakta a tűzhelyre a teáskannát. Letett Hermione elé egy üvegcsét, amiben vöröses színű folyadék volt. – Nem valami finom az íze, jól fog esni utána a tea.
A lány sápadtan bólintott, és pár perc múlva Mrs Weasley mindhármuknak adott egy-egy gőzölgő csészét. Harry elgondolkozva belekortyolt az italba. Prospeer viselkedése, dühe annyira szokatlan volt az elmúlt hetek után, hogy nem hagyta nyugodni a fiút. Ha tényleg ő kísérte el Voldemortot a szülei házához, ha tényleg ő volt az, aki gyűlölettel teli hangon beszélt a szüleiről, akkor hogy tudott ennyire kedves lenni hozzá? De ha tényleg csak azért ment oda, hogy megmentse a szüleit, akkor miért támadt rájuk ennyire durván, és miért nem akarta, hogy használják a könyvet? Hetekig meg volt róla győződve, hogy megismerte a szülei egyik barátját, de most már elbizonytalanodott; hátha egy újabb árulóval találkozott?
Szörnyen fáradtnak érezte magát, és még mindig kísértette a sebesült férfi képe. Szokatlannak tűnt a konyhában uralkodó csend, és különösen meglepte az, hogy Mrs Weasley semmit sem kérdezett Hermione sebesüléséről, vagy arról, hogy hol voltak eddig, és hogy mi is az a könyv az asztalon. Harry most már biztos volt benne, hogy a Weasley család eddigi, vidám és hangos élete örökre véget ért. Halkan elnézést kért, és felment Ron szobájába.
Odabent szinte semmi sem változott az esküvő napja óta; legfeljebb a rendetlenség és a por lett nagyobb. Ron láthatólag nem vesződött takarítással, és úgy tűnt, hogy az elmúlt hetekben Mrs Weasley sem fordított akkora gondot az Odú rendben tartására, mint korábban. Harry rosszkedvűen belerúgott a ládájába, és az ágyára vetette magát.
Egyfelől kábult és kialvatlan volt, másfelől viszont még mindig izmaiban érezte a harc izgalmát, tetszett neki a kihívás, a gyors reakciók gondolata. És nem utolsó sorban szokatlan büszkeséggel töltötte el az a gondolat, hogy legyőzött egy aurort. Önkéntelenül is elmosolyodott. Úgy érezte, hogy egy ilyen győzelem után kicsit bátrabban nézhet majd szembe egy halálfalóval is.
Az ajtó halkan kinyílt, és belépett Ron és Hermione. A lány Harry ládájára ejtette a Hősök Krónikáját, és egy szomorú sóhajjal leült a másik ágyra. Még mindig nagyon sápadtnak tűnt.
– Jobban vagy már? – kérdezte Harry halkan. Hermione bólintott. – Kérdezhetek valamit a… a szüleim házával kapcsolatban?
– Ha muszáj… – felelt a lány beletörődően.
– Mikor mentél oda?
– Még az első éjjel. Miután mind lefeküdtetek. Harry, látnom kellett, hogy ki az az ember, érted?
– Értem – a fiú megborzongott. – De talán mégse kellett volna.
– A szüleid most… mi van velük? – kérdezte Ron zavartan.
– Amint visszaértem, írtam McGalagonynak. Azt válaszolta, hogy biztonságban vannak, és megpróbál valakit odaküldeni, hogy szemmel tartsa őket. De persze nem akart rájuk ijeszteni. Meg… talán nem is hitte teljesen, hogy ez igaz.
– És te elhiszed? – Ron finoman megsimogatta a lány kezét. – Mi van, ha Prospeer csak össze akart zavarni? Honnan tudná, hogy mit láttál pontosan, és hogy abból mi az igazság?
– Nem tudom – Hermione arcán fájdalmas kifejezés jelent meg. – Évek óta nem töltöttem otthon egy szünidőt se, nem voltam igazán velük, amióta Tudjátokki visszatért. Okosabbnak tűnt távol maradni otthonról, hogy ne hívjam fel a figyelmet rájuk, és a származásomra… És most azért fogják megölni őket, mert a lányuk, akivel valójában évek óta nem találkoztak, boszorkány?
– Mert a lányuk egy bizonyos Harry Potter barátja – szólalt meg Harry szomorúan. Nem bírt Hermione szemébe nézni, mintha egy hideg kéz szorította volna össze a szívét; megint fájdalmat okoz a puszta létezésével.
– De hát biztos, hogy meg lehet akadályozni! – csattant fel Ron. – Hogy beszélhettek így valamiről, ami még meg sem történt? Beszéljünk újra McGalagonnyal, biztos el lehet őket rejteni! Ide költözhetnének, vagy a Rend főhadiszállására, vagy ilyesmi…
– Nem zárhatunk be felnőtt embereket azért, mert lehetséges, hogy veszélyben vannak! – vágta rá Harry dühösen. – Akármit is hitt Dumbledore, ez nem megoldás! Nem vehetjük el az eddigi életüket, mert elképzelhető, hogy egy jóslatot láttunk.
– Hallgassatok! – szólt rájuk Hermione. – Ha most elmennék hozzájuk, ha elköltöztetnénk őket, csak felhívnánk a figyelmet rájuk. A Rend tagjait követik. Meglepne, ha minket nem követnének. Tudjukki nem akar még egyszer hibázni. Remélem, hogy Prospeer nem ismeri a házon lévő varázslatot, de… ez az egyetlen dolog, amit elhiszek neki.
Harry zavartan kinézett az ablakon, de a kertről eszébe jutott az esküvő, és Ginny. A törpétlenítés és… a gyűrű. Harry csaknem felkiáltott meglepetésében. Teljesen elfelejtette a gyűrűt, amit a lánytól kapott. A gyűrűt, ami akkor is kapocs volt közöttük, amikor távol voltak egymástól. Legszívesebben felpattant volna, hogy azonnal előkeresse, de inkább nem mozdult – egy nyugodt pillanatban akarta felvenni, amikor egyedül lehet a gondolataival, és az érzéseivel.
– Én is kérdezhetek valamit a… az esküvő napjával kapcsolatban? – hallotta meg váratlanul Hermione hangját. Szórakozottan bólintott.
– Mit látott Bellatrix Lestrange az emlékeid között?
Harry megmerevedett. Lassan, fáradtan pillantott a lányra. Heteken át igyekezett elfelejteni azt az átkozott napot, a halálfalókat és a legilimenciát. És most Hermione egyetlen mondattal felidézte. – Hát… Nekem van egy emlékem arról, hogy a kezemben tartom a medált. Az igazi horcruxot.
– Micsoda? – Ron és Hermione szinte egyszerre kiáltottak fel. – De hát mikor volt a kezedben? – folytatta a lány döbbenten.
– Fogalmam sincs – rázta meg a fejét Harry. – Én sem értettem. Soha nem volt a kezemben a horcrux. Csak egy emlékben láttam Dumbledore-nál.
– Lehet akkor, hogy amit az a nő látott, az nem is a saját emléked volt? – kérdezte Ron elmerengve.
– Hát, ugyanolyan érzés volt, mint amikor Piton használt legilimenciát, és akkor ráismertem minden emlékre…
– Szóval tényleg a kezedben volt, csak elfelejtetted – sóhajtott gondterhelten Hermione. – És mi a helyzet R.A.B.-bal? Bellatrix ismerte?
– Nagyon felháborodott, amikor megemlítetted – bólintott Ron. Harry megborzongott. Egyszerűen nem akart emlékezni arra a pillanatra, nem akarta maga előtt látni a nő dühét. Bellatrix R.A.B. miatt ölte meg Ginnyt, és azért, mert Harry nem bírta ki, hogy ne vágja a nő fejéhez, hogy Voldemortot elárulták.
– Valóban úgy tűnt, hogy ismeri – bólintott végül sóhajtva.
Hermione felvette a mellette lévő ládáról a vörös bársonykötésű könyvet. – Akarod tudni, hogy ki R.A.B.?
– Talán – vonta meg Harry a vállát. – De nem biztos, hogy eléggé.
Hermione felütötte a könyvet, rápillantott az első oldalra, majd csalódottan megrázta a fejét. – „Auror-képzés a Mágiaügyi Minisztériumban”. Még mindig az jár az eszemben, hogy hogyan lehetett auror egy olyan emberből, mint Prospeer…
Harrynek nem volt túl sok kedve belenézni a könyvbe; biztos volt benne, hogy most nem R.A.B. kiléte foglalkoztatja a legjobban, de azért belelapozott. Szórakozottan pillantott rá a címre, és hosszú másodperceken keresztül bámulta elkerekedett szemmel:
Kommunikáció a halál után
Harryt nem is az lepte meg, hogy ez érdekli most a leginkább, hanem az, hogy a könyv képes arra, hogy választ adjon erre a kérdésre. Még mindig alig tudta elhinni Hermione magyarázatát a könyv működéséről.
– Na? – kérdezte a lány sürgetve, amikor Harry még mindig szó nélkül meredt a könyvre.
– Nem az – rázta meg a fejét a fiú. – De azért szeretném elolvasni – tette hozzá gyengéden végigsimítva a lapokon.
– Ha nem zárod be, nem tűnik el – felelt Hermione. Harrynek erről eszébe jutott, hogy Prospeer is kinyitva tartotta a könyvet az asztalán, és csak akkor zárta be, amikor megnézte Harry előtt. Vagyis amikor megtudta, hogy Dumbledore halott. Ahogy felidézte a férfi rezzenéstelen arcát, és nyugodt szavait, hirtelen biztos volt benne, hogy Hermionénak igaza van. „Elkezdődött” – Prospeer nem egy új korszakra gondolt, ahogy mondta, hanem Voldemort győzelmére. Elkezdődött a háború, és elkezdődött az igazi pusztítás. Voldemort egyelten igazi ellenfele, az egyetlen, akitől félt, halott. Prospeer nem volt megrendülve, pláne nem volt szomorú, pedig személyesen ismerte Dumbledore-t. A férfi nyugodt és hideg maradt, mert örömét nem mutathatta ki. De mégis elszólta magát; elkezdődött Voldemort győzelme.
Harry lehunyta a szemét, és megfogadta magában, hogy nem hagyja, hogy eljöjjön Voldemort korszaka. Felkutatja a horcruxokat, és végez velük, amilyen gyorsan csak lehet. Minél előbb be akarta teljesíteni a jóslatot, le akarta győzni a „Nagyurat”, és örökre véget vetni a sötétségnek.
– Tehát nincs meg – sóhajtott fel Hermione. – Akkor azt hiszem, alszom egyet, kimerített ez a… menekülés.
– Vagy inkább szökés – mormogta elgondolkozva Harry, és lerakta maga mellé a nyitott könyvet. Nem bánta, hogy barátai elmennek, mert mindenképp szerette volna elővenni a gyűrűt. De Ron csak egy pillanatra ment ki, hogy a szobájába kísérje Hermionét, aztán vissza is jött, és leült Harry mellé az ágyra.
– Hogy lehet, hogy heteken át átvert téged? – kérdezte elgondolkodva. – Semmi gyanúsat nem láttál rajta?
– De, jobban belegondolva talán igen… – Harry rosszkedvűen megvakarta a homlokát. – Gondolj bele, heteken át megbíztam valakiben, aki felszólította Voldemortot, hogy öljön meg…
– Jó, de miért tanított akkor meg minket annyi mindenre? Nem értem, mért lenne jó Tudodkinek, ha bármelyik követője felkészítene a harcra…
– Felkészített? Hát tényleg mutatott pár hasznos dolgot. De csak a halálfalók ellen tanított meg védekezni, Voldemort ellen egyáltalán nem – Harry felhúzta, és karjaival átfonta a térdét. – Egyébként meg nem tudom. Én sem értem a viselkedését, de úgy érzem, hogy Hermionénak igaza van. Fogalma sem volt arról, hogy Dumbledore meghalt, de még Petunia nénit is jobban megrázta a hír, mint őt…
– Szóval tényleg elárulta a szüleidet?
Harry bólintott. – Úgy tűnik. Még egy áruló… Voltak egyáltalán barátaik? – sóhajtott szomorúan, de azonnal felrémlett előtte Sirius és Lupin arca, és elszégyellte magát. Nagyon szerette volna tudni, hogy pontosan mi történt azon az éjszakán, csaknem tizenhat évvel ezelőtt, de erre egyre kisebb esélye volt.
Kíváncsian húzta maga elé a Hősök Krónikáját. Ha van rá mód, hogy beszéljen a szüleivel, most megismerheti. Ron egy pálcaintéssel odahívott magához egy könyvet, ami a Chudley Csúzlik nevű kviddics csapatról szólt, és látható érdeklődés nélkül lapozgatni kezdte.
– Hiányzik? – szólalt meg váratlanul Ron, amikor Harry épp elkezdte volna olvasni a könyvet.
– Ki? – kérdezett vissza a fiú szórakozottan, de rögtön észbe kapott. – Ginny? Rettenetesen.
Ron lehajtotta a fejét. – Néha azt kívánom, hogy bár én haltam volna meg inkább…
– Tudom – bólintott Harry. Tizennégy éves kora óta ismerte ezt az érzést, de Ron legalább nem érezhette magát felelősnek a húga haláláért.
– Vagy nekem is vérbosszút kellett volna fogadnom. Fredék legalább tesznek valamit az emlékéért
– Prospeer is megmondta, a vérbosszú baromság – vágta rá Harry dühösen.
– Talán… – Ron szórakozottan követte pillantásával a könyvben az egyik terelőt, aki épp kitért egy gurkó elől, majd az ellenfél fogója felé lökte a másikat. – Vagy ez se volt igaz, és nem is olyan szörnyű dolog a vérbosszú…
– Anyukád sem örült különösebben az ikrek döntésének – sóhajtott fel a másik. – Szerintem van jobb módszer is, hogy… – Hangos robajlás szakította félbe, majd dühös káromkodást hallottak a szomszéd szobából. Harry és Ron egyszerre ugrott fel, és kisiettek a folyosóra. A mellettük lévő szoba ajtaja beszakadt, és a romokon megpillantották Fredet, nagyon koszos bőrdzsekiben, csaknem olyan kócos hajjal, mint amilyen Harryé mindig is volt.
– A fenébe, Fred, lett volna még három órám – hallatszott George morgása a szobából. – Alig egy órája feküdtem le. Máskor csendesebben is érkezhetnél…
– Fogd már be! – felelt a másik dühösen. – Gyere azonnal, Mundungus látta őt!
– Mundungus? – szólt közbe meglepetten Harry. – Azt hittem, hogy ő az Azkabanban van.
Fred azonnal megfordult, és pálcát szegezett rájuk, de pár másodperc múlva, amikor felismerte a két fiút, megnyugodva eresztette le a karját. – Kiengedték – vetette oda Harrynek, majd visszapillantott a szobába. – George, szedd már össze magad!
Harry még mindig döbbenten meredt a vörös hajú fiúra. Láthatólag több kilót lefogyott ez alatt a néhány hét alatt, arca sápadt, szemei karikásak voltak. Ruhája, arca, keze nagyon koszos volt, és a szemében csak fáradt elszántság csillogott – kihunyt belőle a régi, huncut fény. Dühösen rángatta elő testvérét, aki a kezében tartotta fél csizmáját, és igyekezett valahogy felvenni.
George végigmérte Harryt és Ront. – Rendbe rakhatnátok a szobát, hátha hamarosan alhatunk egy jót…
– Már nem túl valószínű – vágta rá Fred. – Lestrange rég lelépett, pláne ha tovább tollászkodsz…
– Jól van na, csak… – Fred megragadta testvére karját, és dehoppanált vele, mielőtt befejezhette volna a mondatot.
– Hát… Ezt azért nem akarhatod – jegyezte meg Harry, miközben egy néma Reparoval megjavította az ajtót. Bepillantott az ikrek szobájába. Ez sokkal koszosabb volt, mint az övék; minden tele volt száraz sárral, ételmaradékokkal és pergamenekkel. A földön néhány, a felismerhetetlenségig összekoszolt ruhadarab is állt, amit láthatólag már az ikrek is túl koszosnak találtak ahhoz, hogy tovább hordják.
Becsukta az ajtót, és elindult vissza a szobájuk felé. Bosszúsan kiáltott fel, amint meglátta, hogy a Hősök Krónikája a földre esett, és összezáródott, amikor felpattantak. Felvette, és kinyitotta, de most már a vérbosszúról olvashatott volna benne. Lelökte a ládájára a könyvet, és morcosan visszaült az ágyra.
– Te tudtál erről, hogy Fletchert kiengedték? – kérdezte Rontól.
– Apa mondott valamit, még pár hete, hogy Scrimgeour szerint nem volt annyira bűnös.
– Na persze, végülis csak inferiket utánzott! – mordult fel gúnyosan Harry. – Nála sokkal veszedelmesebb embereket tart bezárva a minisztérium, ott van mindjárt Stan Shunpike…
Ron nem válaszolt, elgondolkozva felvette a Hősök Krónikáját és belelapozott. Harry némi irigységgel figyelte, ahogy barátja egyre lelkesebben beletemetkezett a könyvbe.
*
Hermione az asztalra borulva zokogott, így Harry alig értette meg a szavait.
– Megkínozták őket, de… fogalmuk sem volt… hogy hol lehetünk… végül megölték mindkettejüket…
Ron gyengéden átkarolta a lányt, és egy pillanatra dühösen Harryre villant a szeme. – Sss… Nyugodj meg… Most már vége…
– Soha többé nem lesz vége – a lány felemelte a fejét, és egyenesen Harry szemébe nézett. – Soha többé nem élhetünk ugyanolyan életet… Miattad!
Harry érezte, hogy a torka összeszorul. Nyelt párat, hogy képes legyen megszólalni. – Hermione, tudom, hogy miattam van az egész… De te is azt mondtad, hogy ne próbáljuk védeni őket…
– Ebből elég! – csattant fel Ron. – Nem kell a hülye magyarázkodásod! Hermione miattad veszítette el a szüleit, ugyanúgy, mint én a húgomat!
– Hermione…
– Hagyjál, Harry – a lány hidegen nézett rá. – Jobb lesz, ha most elmész.
Harry látta, hogy két barátja alakja egyre gyorsabban távolodik tőle, majd a fejében megszólalt egy hideg, és rémisztően ismerős hang: – A szülei… Granger szülei…
– NEEEM!
Harry a saját rémült kiáltására ébredt fel. Ron ágya üres volt, úgyhogy kirontott a folyosóra, hogy megkeresse barátait. Hermione szobájából halk beszélgetés szűrődött ki, és Harry lassan megértette, hogy Ron odabent van. Még mindig zihált, és érezte, hogy a szíve őrülten ver, de végre felfogta, hogy Hermione szüleit nem ölték meg, és barátai nem haragszanak rá. Legalábbis egyelőre nem.
Botladozva ment vissza a szobába, és lerogyott az ágyára. Biztos volt benne, hogy Voldemort látta ezt az álmát is, és elöntötte a bűntudat arra a gondolatra, hogy ismét fegyvert adott az ellenségei kezébe – ha eddig nem gondolt is rá, Voldemort most már tudta, hogy fájdalmat okozna, ha megölné Hermione szüleit, és Harry biztos volt benne, hogy nem fog kihagyni egy ilyen lehetőséget.
Remegett a hidegtől, és az idegességtől, de nem volt kedve visszabújni a takaró alá. Meg akart szabadulni az árulkodó álmoktól egyszer és mindenkorra. Tapogatózva keresni kezdte a ládája tetején a Hősök Krónikáját, de a könyv nem volt ott, sem sehol a szobában.
Harry Ron üres ágyára pillantott, és hirtelen szörnyen magányosnak érezte magát. Barátai mindig odafigyeltek, hogy ne hozzák zavarba, és igazából csak éjszakánként voltak kettesben, így nap közben Harry sikeresen elűzte azt a gondolatot, hogy ő a zavaró harmadik egy szerelmespár mellett. De most, hogy látta Ron üres ágyát, a szívébe markolt a szomorúság.
Felpattant, és a ládájához sietett; végre lehetősége volt előkeresni belőle Ginny gyűrűjét. Percekig kotorászott pálcája halvány fényénél, mire az egyik sarokban végre megtalálta. Visszaült az ágyára, és szomorúan forgatta a sötétben. Nem merte felvenni, nem tudta elűzni azt a kis hangot, ami egyre azt suttogta, hogy a varázslat biztosan nem működik ilyen távolságból. És az sem biztos, hogy Ginnyt a gyűrűvel az ujján temették el. Bár mindig a lány kezén volt, attól a naptól kezdve, hogy a párját odaajándékozta Harrynek, és Mrs Weasley biztos nem vette volna le a temetés előtt.
Lehunyta a szemét, és maga elé képzelte a lány mosolyát. Nagyon szerette volna újra érezni az érintését, szerette volna újra megcsókolni, hallani a hangját. Biztos volt benne, hogy a gyűrűnek működnie kell. Hirtelen annyira tisztán érezte, hogy csak fel kell húznia az ujjára, és megint Ginny közelében lehet, mintha valaki megsúgta volna neki. Elszánta magát, és nagyon lassan felhúzta a gyűrűt.
Egy pillanatig semmi sem történt, mintha tényleg megszűnt volna a varázslat. Már épp csalódottan le akarta húzni a gyűrűt, amikor érezte, hogy valaki rémülten megragadja a kezét. Ginny érintése jéghideg volt, a bőre száraz, pergamenszerű, és szinte fájdalmasan szorította a fiú kezét. Harry egy távoli, de éles, szűnni nem akaró sikolyt hallott, amitől kirázta a hideg. Szívét összeszorította a rémület; kiáltani akart, de nem jött ki hang a torkán. Talpra ugrott, és a gyűrű felé kapott. Amikor sikerült lerángatnia az ujjáról, ösztönösen elhajította, és visszazuhant az ágyra. A szíve hevesen vert, bal keze teljesen lehűlt, és szörnyen érezte magát. Remegve felhúzta, és karjaival átfonta a térdét; most még erősebben érezte a lány hiányát.
Arra ébredt, hogy Ron csendesen beslisszol a szobába.
– Bocs, nem akartalak felébreszteni – szólalt meg a fiú a füle tövéig elvörösödve. – Én csak kint voltam a…
– Tudom, hogy hol voltál – vetette oda Harry mogorván. – Szörnyen éhes vagyok – tette hozzá, hogy enyhítse Ron zavarát. A másik mintha elvigyorodott volna.
– Menjünk le enni, Hermione is mindjárt ott lesz.
Harry követte a fiút. Kialvatlannak, és nagyon szomorúnak érezte magát. Egy pillantást vetett az ajtó mellé gurult gyűrűre, és azonnal megborzongott. Képtelen volt Ginnyt halottnak elképzelni.
Az egész folyosót belengte a sült szalonna és a pirítós illata. Harry egy pillanatra eljátszott a gondolattal, hogy a konyhában a mosolygó Weasley családot találja, és Bill majd csipkelődő megjegyzéseket tesz, hogy milyen sokáig aludtak Ronnal. Ahogy leért a lépcsőn, megpillantotta Fleurt, amint egy serpenyőből sült szalonnát lebegtetett három tányérra.
A lány egyszerű lófarokba fogta ezüstös haját, és egy kötényt kötött ruhája elé. A Weasley család többi tagjához hasonlóan fáradtnak tűnt, és Harry nem emlékezett rá, hogy valaha is látta ennyire betegesnek az arcszínét.
– Na, sak’ogy felkeltetek – mondta egy halvány mosoly kíséretében, ahogy meglátta a konyhába lépő fiúkat. – Már fél órhája a gyűlésen kellene lennem… De Molly megkérht, ’ogy készítsek nektek rheggelit.
– Köszönjük, majd én befejezem – szólalt meg Hermione aki szintén most ért le a konyhába. – Menj csak.
– A Rend gyűlése? – szólt közbe Harry. – Nekünk is el kéne mennünk…
– Most biztos nem le’et – rázta meg a fejét Fleur. – De szólok McGalagonynak – azzal dehoppanált, meg se várva a fiú válaszát.
Harry ismét úgy érezte magát, mint amikor Fleur tizennégy éves korában lekisfiúzta. Gyakorlatilag már akkor jobban helytállt a Trimágus Tusán, mint a lány, így különösen dühítette a gondolat, hogy újra gyereknek minősítik.
Hermione letette az asztalra a tányérokat, egy nagyobb tányéron felhalmozott pirítósokat rakott az asztal közepére, majd előhívta a vajat és egy kis tál lekvárt is. Ron azonnal enni kezdett, de Harry csak rosszkedvűen kenegette az egyik pirítóst. A lány adott mindkettőjüknek egy-egy bögre kakaót, majd ő is leült enni.
– Nem azt mondtad, hogy éhes vagy? – kérdezte tele szájjal Ron.
– Nem mindegy? Nem vagy az anyám… – morogta Harry, és egy intéssel odahívta magához az asztal túlsó végében álló, összecsavart Reggeli Prófétát. Széthajtotta az újságot, és undorodva elhúzta a száját, ahogy meglátta a főoldalon az aurorok aktuális vezetőjével elmélyülten tárgyaló, bozontos hajú férfit. „Újabb szigorítás a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola védelmi rendszerén” – hirdette a kép feletti felirat. Harrynek nem volt sok kedve újra arról olvasni, hogy milyen tökéletes munkát végeznek a minisztérium emberei, így gyorsan tovább lapozott.
A második oldalon is Rufus Scrimgeourt pillantotta meg, de ezúttal sokkal zavarodottabbnak, és kissé dühösnek tűnt. Harry most több érdeklődéssel pillantott a főcímre:
Újabb szökés az Azkabanból
A Mágiaügyi Minisztérium illetékesei egyelőre nem tudnak magyarázatot adni arra, hogy tegnap este hogyan sikerült megszökni tíz rabnak az Azkabanból. Mindegyikük halálfalói tevékenység miatt volt bezárva, és mint Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén követői, a lehető legszigorúbb ellenőrzés alatt álltak. Ez már a második alkalom egy hónapon belül, hogy az Azkaban új védelmi rendszere felmondja a szolgálatot.
– Mi történt? – kérdezte Hermione, amikor észrevette Harry elsötétült arcát.
– Voldemort újabb halálfalókat szöktetett meg – felelt a fiú és a barátai elé dobta az újságot. – Semmit sem érnek a hülye minisztériumi varázslataik…
Hermione borzongva nézte az újság szélén leközölt képeket a szökött halálfalókról. Harrynek is azonnal eszébe jutott az a csaknem másfél évvel ezelőtti nap, amikor elindultak a minisztériumhoz, megmenteni Siriust. Végignézett a gyűlölt halálfalók arcán, és megint megerősödött benne az elhatározás, hogy legyőzi Voldemortot, bármi lesz is az ára.
Elővette a pálcáját, és némán lehívta az emeletről a Hősök Krónikáját. Bár tudta, hogy nem ezen múlik, igyekezett erősen gondolni arra, hogy meg akarja tudni, hogy ki az az embert, aki ellopta Voldemort egyik horcruxát, és hova rejthette el. Egy határozott mozdulattal megfogta a könyvet, és felütötte az első oldalon. És ekkor meglátta azt, amit heteken át nem tudtak megszerezni Hermionéval:
– Ez nem lehet igaz – suttogta döbbenten. Barátai közelebb hajoltak, és Hermione boldogan mosolyodott el.
– Megtaláltad.
– De mégis, honnan fogjuk tudni, hogy melyik az, amelyiket keressük? – kérdezte Ron bizonytalanul, miután óvatosan lapozott, és látta, hogy csaknem az egész könyvön keresztül folytatódik a nevek listája. Hermione elgondolkozva vonta össze a szemöldökét.
– Itt vannak a születési dátumok is. Azt hiszem, először kiszűrhetnénk azokat, akiket Bellatrix Lestrange nem ismerhetett személyesen…
Harry közelebb tolta Hermionéhoz a könyvet, és úgy helyezkedett, hogy azért ő is pontosan lássa, hogy mit csinál a lány. Hermione óvatosan végigpörgette az oldalakat, amiken ábécé-rendben sorakoztak a valaha élt R. A. B. monogramú varázslók és boszorkányok. Könnyedén a könyv felé intett pálcájával, mire a nevek egy része vörösen kezdett izzani.
– Nem nehéz bűbáj – szólt, látva a két fiú elismerő pillantását. – Ti is megtanultátok volna már régen, ha keresnetek kellett volna valamit egy könyvben.
Harry önkéntelenül is elvigyorodott. – Sose tanuljuk meg, amíg te a közelünkben vagy. Így mennyi maradt?
– Még így is párszáz – sóhajtott a lány. – Megpróbálom leszűkíteni csak európaiakra, bár Tudjátokki követői bárhonnan származhatnak. És sajnos nem is írja a könyv a származási helyeket.
– Az baj? – érdeklődött Ron.
– Hát, eddig csak rendesen megírt könyveken használtam ezt a bűbájt, de sosem volt képes rávilágítani összefüggésekre. Csak a pontosan leírt dolgokat találta meg. Jó lenne továbbfejleszteni valahogy – jegyezte meg csóválva a fejét. – Mindenesetre a Hősök Krónikája nem átlagos könyv. Talán másképp reagál…
Egy újabb intés, és most más neveket emelt ki a bűbáj. Hermione elgondolkozva nézte a nevek mellett megjelenő adatokat – születési dátum és hely, halálozási dátum, legutolsó lakóhely. Átpörgette az oldalakat, majd felpillantott Harryre.
– Még mindig rengeteg.
Harry is rápillantott a legelső lapra. – Ki tudnád szűrni azokat, akiknek volt valami közük Voldemorthoz? – kérdezte bizonytalanul.
Hermione nem felelt, csak összevonta a szemöldökét, pár másodpercig koncentrált, aztán újra elvégezte a bűbájt. Most már határozottan kevesebben voltak a kiemeltek között. Hermione halkan szólalt meg.
– Most megpróbálom elkülöníteni ezeket, hogy alaposabban meg tudjuk vizsgálni a listát – óvatosan intett a pálcájával, mire az első oldalról eltűnt minden név. Harry dühösen szisszent fel, de a lány lapozott, és a következő oldalon megjelentek a még mindig vörösen izzó, kiválogatott nevek. Mindegyik alatt felsorolta a könyv a születési, és helyenként halálozási időpontot, a legfőbb lakóhelyeket, és azt, hogy milyen kapcsolatban állt az illető Voldemorttal. Harryt őszintén meglepte, hogy ennyi ember volt kapcsolatban vele, bár a könyv még azokat is kiemelte, akik akár csak egy évig együtt jártak a Roxfortba Tom Denemmel.
– Hát lássuk – sóhajtott fel Ron –, hogy köztük van-e a titokzatos R.A.B.
– Nem lehetne valahogy lemásolni? – kérdezte Harry. – Nem magát a könyvet, csak ezeket az információkat.
Hermione lehívott két pergament a szobájából, és két intés után megjelent rajtuk a lista, immár nem a Hősök Krónikája cikornyás betűivel, hanem Hermione kézírásával. Egyet-egyet Harry és Ron elé tolt. Mindhárman a lista fölé hajoltak. Harry látta, hogy Hermione hátra lapoz a könyvben, Ron pedig elölről kezdett neki az olvasásnak. Találomra elkezdte a középső neveket nézni. A legtöbben néhány évfolyammal Voldemort előtt vagy után jártak a Roxfortba, és semmit sem mondott Harrynek a nevük.
Lassan annyira belefásult a nevek olvasásába, hogy amikor végre megakadt a szeme egy olyanon, amit ismert, másodpercek teltek el, mire felfogta.
– Black – szólalt meg halkan. Ron és Hermione azonnal odakapta a fejét. – Regulus Arcturus Black.
– Sirius öccse? – kérdezte Hermione csodálkozva, és odalapozott a könyvben, ahol Harry tartott.
A fiú bólintott, majd elkezdte olvasni a listát. „1961-1980, London, Grimmauld tér 12., halálfaló 1978 óta, halála körülményei bizonytalanok, feltehetően más halálfalók ölték meg – hűsége kérdéses” Harry sejtette, hogy még sok információt tudna a könyv elárulni Regulus haláláról, de Hermione bűbája csak a legszükségesebbekre korlátozódott. Jelenleg ez is elég volt, hogy megértse az emlék eredetét.
– A Black-házban volt a kezemben a medál – szólalt meg izgatottan. – Most már emlékszem, hogy amikor Sirius kidobott minden régi lomot, amit a szülei felhalmoztak, akkor került elő! Nem tudtuk kinyitni, aztán beraktuk a többi közé…
– Csak nem dobták ki? – akadt el Ron lélegzete, de Hermione megrázta a fejét.
– Azok veszélyes, sötét mágiával teli dolgok voltak. Összegyűjtöttük, és Dumbledore bezárta őket, talán a pincébe.
Harry határozottan állt föl. – Oda kell mennünk.
– Most rögtön?
– Nem vesztegethetjük tovább az időt. Ki tudja, hogy Regulusnak sikerült-e elpusztítani – meg kell szereznünk.
– Harry, valamit tudnod kell – szólalt meg lassan Hermione. – Dumbledore halála óta megszűnt a Fidelius-bűbáj a Grimmauld tér 12-n.
– Hogy érted, azt, hogy megszűnt? – kerekedett el a fiú szeme.
– Különben a titokgazda a halálával magával vinné az információt. Akkor se tudta volna a Rend tovább használni a házat, hiszen az új tagok sosem találták volna meg. De azért, hogy elkerüljék az ebből adódó problémákat, évszázadok óta egy olyan formáját használják a Fideliusnak, ami csak addig tart, amíg a titokgazda életben van.
Harry pár másodpercig továbbra is értetlenül meredt a lányra. – Jó, az a bűbáj megszűnt, de létrehozhattak egy újat, aminek a titokgazdája McGalagony, vagy ilyesmi…
– Dumbledore elvesztése váratlanul érte a Rendet, és kellett egy kis idő, amíg összeszedték magukat. Ez alatt Bellatrix Lestrange, mint a Black család legidősebb vér szerinti leszármazottja, elment a Grimmauld térre – és be is tudott menni.
– A többi védővarázslatot is sikerült semlegesítenie? – csodálkozott Harry, mert emlékezett rá, hogy előző nyáron, amikor Dumbledore elmondta, hogy Sirius rá hagyta a házat, említette a Rend védővarázslatait is.
– Valószínűleg nem egyedül, de igen – bólintott Hermione, és Harry megértette, hogy maga Voldemort is járhatott a házban. Elszorult a torka.
– Ott maradtak?
Ron megrázta a fejét. – Nekik olyan főhadiszállás kellett, amit a Rend nem ismer. Épp csak megszereztek pár információt. Szerencsére nem túl sokat – tette hozzá Harry elszörnyedt arcát meglátva.
– Mindenesetre Lestrange tényleg ismerte R.A.B.-ot – szólalt meg Harry elszántan –, hiszen a saját unokatestvére volt. Nyilván nekik is eszükbe jutott, hogy Regulus a szülői házban rejtette el a horcruxot. Oda kell mennünk, ha csak egy kis esély is van rá, hogy ők még nem találták meg.
A másik kettő bólintott. Hermione ugyan ragaszkodott hozzá, hogy küldjenek üzenetet McGalagonynak, elvégre veszélyes helyre indulnak, Harry azonban türelmetlen volt. Nem akart több időt vesztegetni, amikor úgy érezte, hogy végre a horcrux nyomában van. Végül hagytak egy pergament az asztalon – amit Hermione úgy bűvölt meg, hogy illetéktelenek ne tudják elolvasni –, és London belvárosába hoppanáltak.
Egy nyüzsgő emberekkel teli utcába érkeztek, kicsin múlott, hogy nem egy zöldséges gúlába rakott almáinak a közepére. Harry idegesen megkerült egy járókeretre támaszkodó öregasszonyt, és gyors léptekkel elindult a legközelebbi mellékutca felé, ami a Grimmauld térre vezetett. Hermione és Ron alig tudott lépést tartani vele.
Végre kiértek a térre, ami teljesen néptelen volt – eltekintve egy fekete macskától, aki egy száraz falevelet kergetett, de meghallva a közeledő lépteket, bemenekült az egyik pinceablakon. Harry egyenesen a 13-as számú épület felé tartott, és csak egy pillanatra torpant meg, amikor szembesült azzal, hogy az ősi Black ház, tekergő kígyót mintázó ezüst kopogtatójával, úgy áll a 14-es és a 13-as ház között, mintha sosem rejtette volna Fidelius-bűbáj. Határozottan elindult a lépcsőn, a kopott bejárati ajtóig. Előhúzta pálcáját, és megpróbálkozott egy Alohomorával, bár sejtette, hogy a legegyszerűbb zárnyitó-bűbáj kevés ahhoz, hogy áttörje a halálfalók varázslatait. Azonban legnagyobb meglepetésére fémes kattanás hallatszott, mintha elfordult volna egy láthatatlan zár, majd az ajtó kitárult.
Harry, nyomában barátaival belépett a félhomályos előszobába; a ház áporodott levegőjétől egy pillanatra megszédült. Aggódva pillantott Sirius anyjának portréjára, de ezúttal üres volt a keret – Mrs Black valahol máshol tartózkodott. Harry hátrafordult, és egy néma intéssel bezárta a bejárati ajtót. A zár újra kattant, és az előszoba sötétségbe borult. Harry elmotyogott egy Lumost, és pálcája gyenge fényénél meglátta barátai bizonytalan pillantását. Intett, hogy kövessék, és óvatosan elindult a konyha felé, aminek nyitva állt az ajtaja. Miután mindhárman beléptek a homályos, és hideg helyiségbe, Harry behajtotta az ajtót, de még most is csak suttogva mert megszólalni.
– Azt hiszem, külön kéne válnunk, hogy a lehető leggyorsabban végezzünk.
– Mit gondolsz, miért jutottunk be ennyire egyszerűen? – szólt közbe Hermione gyanakodva. Harry maga is meglepődött ezen, de most nem akarta mutatni.
– Végülis hivatalosan én vagyok ennek a háznak a tulajdonosa. Kötelessége beengedni, még ha egy Black zárta is be. – Olyan undorodva mondta ki a nevet, mintha Sirius nem is Black lett volna. És valóban, most, hogy keresztapja halála után visszatért ebbe a komor, és rideg házba, még kevésbe érezte Siriust a „nemes és nagy múltú Black család” tagjának, mint két éve, amikor itt lakott vele együtt, és nap, mint nap látta, hogy Sirius mennyire megveti családja életmódját és értékeit.
Hermione bólintott. – Akkor talán tényleg ezért tudtunk ilyen könnyen bejönni. Mindenesetre nem biztos, hogy jó ötlet külön válni.
– Minél előbb el akarok tűnni innen – felet Harry határozottan. – Külön gyorsabbak leszünk. És nem olyan nagy ez a ház, hogy ne vegyük észre, ha valakinek segítségre van szüksége…
Úgy tűnt, hogy Ron is egyetért Harryvel, így Hermione beletörődően felsóhajtott. – Akkor én lemegyek a pincébe – mintha oda vittük volna zsákokban a kiselejtezett holmikat…
– Rendben, Ron, te a padlásszobákat nézd meg, én pedig az emeletiekkel foglalkozom, hátha valami ottmaradt a szalonban. Ha valamelyikünk megtalálja, patrónussal üzenjünk – szólalt meg Harry, majd az ajtó felé lépett.
– Ne felejtsétek, hogy ezek veszélyes tárgyak – szólalt meg Ron fojtott hangon, majd Hermionéra pillantott. – És ha bármi baj van, azonnal…
– Gyerünk – Harry határozottan kinyitotta az ajtót, és Ronnal együtt elindult a lépcsőn felfelé. Belépett a szalonba, és még hallotta, ahogy megnyikordul a lépcső Ron léptei alatt. Meglátta a szekrényt, amiben valaha az a mumus volt, ami a halott Weasley-családtagok alakját vette fel, és megborzongott, ahogy felidézte a kitekeredett tagokkal a földön fekvő ikrek képét.
Elfordította a tekintetét, és elindult a szalon túloldalán lévő, hatalmas falikárpit felé. Elgondolkozva követte tekintetével a családfa aranyszálát, egészen a Sirius helyén éktelenkedő lyuk melletti névig. Regulus Black. Úgy tűnt, sosem jutott a szülei tudomására, hogy végül elárulta Voldemortot, és igyekezett megtörni a hatalmát. Vagy még így is sokat ért nekik egy olyan fiú emléke, aki halálfalóként halt meg – még ha főnöke ölette is meg.
Harry egy lemondó sóhaj kíséretében a vitrinekhez lépett. Gyorsan végzett; láthatólag semmi sem maradt a szalonban a takarítás után. Már épp megfordult, hogy átmenjen a szomszéd szobába, amikor valaki elkapta, és megszorította a csuklóját. Azonnal odakapta a fejét, és pálcát szegezett a mellette állóra, de nem látott senkit, csak csuklóján érzett továbbra is egy sürgető szorítást. Odapillantott, és a szíve abban a percben a torkában kezdett dobogni; bőrkarkötője a kezére simult, és az összekapcsoló fém pirosan világított. Hermione veszélybe került.
Harry azonnal a lányhoz akart hoppanálni, de mintha valamilyen erő visszatartotta volna. Kirohant a folyosóra, és amilyen gyorsan csak tudott, de lehetőleg továbbra sem csapva nagy zajt, elindult lefelé. A következő pillanatban sikítást hallott a pince felől. Harry elszörnyedve hunyta le a szemét – ismerte ezt a hangot, ha csak meghallotta, az ő izmai is összerándultak, mintha éreznék a Cruciatust. Ron őrültként száguldott el mellette, oda se figyelve arra, hogy lábdobogása milyen hangos. Harry utána ugrott, és elkapta a karját.
– Várj, Ron! Előbb ki kell találnunk valamilyen haditervet…
De a másik szinte ügyet sem vetett rá – Erre most nincs időnk! – vetette oda, és kirántva karját Harry szorításából rohant tovább. Harry halkan követte. A támadó végre megszüntette az átkot, és Hermione elhallgatott.
Ron hangos robajlással rontott be a pincébe, Harry meghúzódott az ajtó mellett, és szinte azonnal meghallotta a már jól ismert hideg és kegyetlen hangot.
– Capitulatus!
Bellatrix Lestrange lefegyverezte Ront.
Harry agya sebesen pörgött; be kellett jutnia a pincébe, de úgy, hogy az váratlanul érje a nőt.
– Szép, az egyik madárka megvan – szólalt meg Bellatrix és gúnyosan felnevetett. – És Potter? Csak nem játszik megint bújócskát? Talán felülkerekedik rajta a hősiesség, ha ezt meghallja. Crucio.
Hermione újra felsikított. Harry borzongott, és pontosan tudta, hogy Ron milyen tehetetlen odabent pálca nélkül. Jobb ötlete nem lévén, halkan besurrant az ajtón. Ahogy belépett rájött, hogy miért tudta Bellatrix könnyedén lefegyverezni a váratlanul megérkező Ront; a szobán olyan erős hoppanálás-gátló bűbáj volt, hogy Harry egy pillanatra úgy érezte, semmilyen varázslatra sem képes.
Erőt vett a nyomasztó érzésen, és Bellatrixra szegezte pálcáját. Némán mondta ki a varázsigét, és biztos volt benne, hogy a nő nem veszi észre, mert egész elméjével Hermione szenvedését élvezi: Capitulatus.
Csak arra figyelt, hogy Ron pálcáját, ami szintén kirepült a nő kezéből, elkapja. Bellatrixé a földre esett, és az egyik sötét sarok felé gurult. Harry egy néma Alligóval kivetette a nőre a láthatatlan köteleket, és olyan erősen szorította, amennyire csak tudta.
Barátaihoz fordult, és odadobta Ronnak a pálcáját. Hermione szörnyű állapotban volt: minden ízében remegett, sápadt volt, és Harry nem volt benne biztos, hogy tudja, hol van, és hogy került oda. Tudta, hogy segítenie kell, hogy minél előbb elmenekülhessenek, úgyhogy néhány mozdulattal feloldotta hoppanálásgátló teret barátai körül, majd Ronhoz fordult.
– Vidd el Hermionét, gyorsan.
A fiú sápadtan bólintott, magához húzta Hermionét, és dehoppanált. Harry Bellatrix Lestrange-hoz fordult. A nő nyugodtnak tűnt, túlságosan is nyugodtnak. És meg sem próbált szabadulni a láthatatlan kötelek szorításából. Harry önkéntelenül a felé a sarok felé fordult, ahová a nő pálcája gurult, de az már nem volt a földön.
Harry érezte, hogy elönti a pánik. Gyorsan, és rémülten akarta feloldani maga körül a hoppanálásgátló bűbájt, és érezte, hogy valaki azonnal megerősíti. Elgyengült, és Bellatrix, mintha csak erre várt volna, lerázta magáról a köteleket. A sarokból előlépett egy varázsló, akit Harry eddig személyesen sosem látott, de azonnal felismerte; Rodolphus Lestrange volt.
A férfi visszaadta feleségének varázspálcáját, majd gúnyosan Harryre mosolygott.
– Megvan az igazi madárka…
Ha véleményed, észreveteled, kérdésed van, írd meg a Fórumban!