– Harry! Mi történt? Elfogtak? Mi van veled?
Harry zavarodottan bámult Hermionére pár másodpercig. A találkozás okozta öröm miatt néhány másodpercnek el kellett telnie, mire eszébe jutott, hogy hetek óta nem beszélt barátaival. Ginny elvesztése után jó volt a tanulásba menekülni. Úgy tűnt, Prospeer tökéletesen megérti őt, s Harry most erre a bajtársiasságra vágyott, nem barátai friss fájdalmára.
A napok meglepő gyorsasággal szaladtak el, és Harry, bár gondolt a barátaira, és sejtette, hogy aggódhatnak érte, nem tudta rászánni magát, hogy üzenjen nekik. Az, hogy nem volt egyetlen bagoly vagy postahivatal sem a környéken, megkönnyítette a helyzetét, így meggyőzhette magát arról, hogy ha akarná, se tudná informálni Ronékat. Persze most már szégyenkezve gondolt arra, hogy nem törődött velük heteken keresztül.
Közben Ron is odaért melléjük.
– Hogy vagy?
– Ööö, jól… Ne haragudjatok az elmúlt napokért. Nem volt semmi baj, csak… olyan sok dolgom volt, hogy… Észre se vettem, hogy így elrohant az idő – motyogott Harry enyhén piros arccal, mert még mindig jobb ötletnek tartotta ezt a hazugságot, mint bevallani azt, hogy életében először nem hiányzott neki barátai aggodalma.
– Észre se vetted, amikor eltelt egy hét? Aztán kettő, aztán egy hónap? – kérdezte Hermione szigorúan. Harry sejtette, hogy nem fogja ilyen könnyen átejteni a lányt.
– Hermione, ne most… – szólt közbe békítőleg Ron.
– Az egész Rend téged keresett – folytatta a lány ügyet sem vetve barátjára –, mindenki azt hitte, hogy követted Bellatrix Lestrange-ot, és Tudodki elfogott!
– Követtem? – Harry idegesen felnevetett. – Azok után, ahogy a hoppanálás vizsgán szerepeltem? Hát az tényleg meglepő lett volna!
– Harry, senki sem tudta, hogy hogyan szerepeltél a vizsgán – jegyezte meg halkan Ron. – Azon kívül persze, hogy nem kaptad meg az engedélyt.
– Üzennem kell McGalagonynak – jelentette ki Hermione, és arrébb vonult. Harry követte a pillantásával, majd Ronhoz fordult.
– Nagyon haragszik?
Ron grimaszolt.
– Nagyon aggódott. Az még rendben, hogy eltűnsz a felfordulás közepén, de amikor nem hallottunk rólad másnap se, akkor tényleg kiborult.
Harry leült egy sírkőre. Újra felidéződött benne az esküvő és az utána érzett üresség. Zavartan dörzsölte meg a homlokát. Éppen ettől a találkozástól rettegett, nem érezte magát elég erősnek ahhoz, hogy visszamenjen az Odúba, beszéljen Ronnal, és újra meg újra átélje a veszteséget. Ginny hiánya erősebben tört rá most, a temetőben, ahogy szembenézett a lány bátyjával, mint akár egy nappal az esküvő után, amikor elmesélte Prospeernek, hogy mi történt.
Idegesen pislantott Hermione felé, aki továbbra is McGalagonnyal értekezett. A tudat, hogy megbántotta a barátait, és felesleges vesződséget okozott a rendtagoknak, teljesen lesújtotta. Ron zavartan rugdosott egy kavicsot, fülledt meleg volt, szellő se rezzent, mintha megállt volna körülöttük az idő, és nyomasztó csend telepedett rájuk. Hermione valamivel nyugodtabban lépett vissza melléjük.
– Tényleg sajnálom – fordult hozzá Harry, és boldog volt, hogy megtörheti a csendet. – Nem akartalak megijeszteni titeket.
A lány lehuppant vele szemben egy másik sírkőre, és fáradtan megdörzsölte a halántékát.
– Iszonyú volt ez a pár hét – sóhajtott. Ron leült Hermione mellé, és gyengéden átkarolta. – Mindenki pánikban volt, mindenki kiborult, és ráadásul még te sem voltál sehol…
– Én tényleg…
– Ne, hagyd – intette le a lány. – Csak ez az egész kicsit sok volt nekem. Azt hiszem, nem ártana végre egy nyugodtan átaludt éjszaka, és máris jobban lennék...
Harry elkapta a pillantását a lány nyúzott arcáról. Önzőnek érezte magát, amiért a saját nyugalma érdekében ennyi gondot okozott a barátainak. Ronra pillantott.
– Te hogy vagy? – kérdezte csendesen. Ron nem felelt azonnal.
– Hát, végül is rendben vagyok – morogta. Harry látta, hogy barátját is felkavarta a találkozás.
– Végül is még te vagy a legjobban az egész családból – jegyezte meg Hermione szomorúan, majd magyarázni kezdett Harrynek: – Mrs Weasley próbálja tartani magát, de elég ránézni, hogy tudjuk, mit érez. Ráadásul magát hibáztatja, mert úgy érzi, hogy elhanyagolta Ginnyt, és csak az esküvővel törődött…
– Én is úgy érzem, hogy tehetek róla – szólalt meg Harry halkan. – Nem gyakoroltam az okklumenciát, hagytam, hogy Voldemort a fejembe lásson. Meg aztán tudtam, hogy Ginny mennyire szomorú az esküvő miatt, és mégse mentem oda, hogy megvigasztaljam.
– Elég már – szólt közbe Ron. – Mind tudjuk, hogy ki tehet róla, mégis gyötrődtök. Lupin is magát hibáztatja…
– Mi? Ő miért? – kerekedett el Harry szeme. Ron és Hermione gyors pillantást váltottak, majd a fiú válaszolt:
– Tudod, Mordon kilőtt két halálfalót, akiket így sikerült elfognunk. – Harry bólintott. Úgy érezte, mintha az egész csak tegnap történt volna meg. – Az egyikük vérfarkas, ahhoz a csapathoz tartozik, akikkel Lupin élt együtt. Kiderült, hogy Grayback már régóta tudta, hogy Lupin a Rend tagja. Őt követve jutottak az Odúhoz.
Harry nem tudta, mit feleljen. Érezte, hogy elönti a forróság, s elkerülve barátai tekintetét, a cipője orrát kezdte fixírozni. Nem akart Lupinra haragudni, de mégis, annyira dühítőnek tűnt a gondolat, hogy a halálfalóknak egyszerűen csak követniük kellett a férfit.
– És apukád? Ő hogy van? – kérdezte, csak hogy elterelje a gondolatait.
– Folyton a minisztériumban van, vagy ki tudja hol, a Rend megbízásából. Szinte nem is találkoztam vele az elmúlt hónapban.
– Fred és George meg Vérbosszút fogadott… – folytatta Hermione gondterhelten.
– Na és? – kérdezte Harry csodálkozva. – Én is. – A másik kettő döbbent pillantásából azonnal kitalálta, hogy a Vérbosszú nem az, amire ő gondol, de azért folytatta: – Ha csak lehet, elfogom azt a nőt.
Ron megrázta a fejét.
– Persze, de amit Fredék vállaltak... Az a Megszeghetetlen Eskü egy ősi formája. Megfogadták, hogy nem esznek, nem isznak, nem alszanak, amíg meg nem ölik Bellatrix Lestrange-ot.
– Nem esznek, nem isznak, nem alszanak? – kérdezett vissza csodálkozva Harry. – Mire mennek vele, ha ők is meghalnak?
– Nem szó szerint értendő – világosította fel Hermione. – Azt jelenti, hogy nem pihenhetnek. Csak a legszükségesebb ideig alhatnak, és csak egyszer esznek a nap során, hogy életben maradjanak. Folyamatosan Bellatrixot keresik.
– Gyakorlatilag most ők a Rend kémei – tette hozzá Ron. – Állandóan a halálfalók környékén ólálkodnak. Egyszer már össze is csaptak egy csapattal, de Bellatrix Lestrange nem volt köztük.
– Hát, lehet, hogy nekik van igazuk – jegyezte meg Harry elgondolkozva.
– Ha látnád az ikreket, nem mondanál ilyet – csóválta meg a fejét Hermione. – Azt senkinek se kívánom.
– És ha félbehagyják az üldözést?
– Akkor meghalnak – felelt Ron.
– És ha valaki más öli meg?
– Azt nem tudom – rázta meg a fiú a fejét. Mindketten Hermionéra pillantottak, de ő is tanácstalanul vonta meg a vállát.
– Nem sokat olvastam a Vérbosszúról. Csak azt tudom, hogy ugyanolyan ősi kötelék köti őket, mint azokat, akik Megszeghetetlen Esküt tesznek.
– Vagyis visszafordíthatatlan… És ha meggondolnák magukat?
– Nekik most már nincs választásuk – felelt Ron szomorúan. – Anya emiatt is nagyon kiakadt.
– Azt megértem… – Harry felvett a földről egy száraz faágat, és tördelni kezdte. – És Gabrielle? – kérdezte elgondolkozva. Egy pillanatra megfagyott a levegő. Harry maga sem értette, miért is gondolt a lányra, egyszerűen csak kicsúszott a száján a kérdés. Végül Hermione válaszolt:
– Elutaztak. Fleur anyja, nagyszülei, meg Gabrielle már másnap, Fleur apja maradt pár napig, segített egy csomót, aztán ő is hazament.
Harry megkönnyebbülten sóhajtott fel. Nem akart többet Gabrielle-re gondolni, és őszintén remélte, hogy a lány távolléte segít rendezni az érzelmeit. Ennyire egyszerűen nem tudta lezárni mindazt, ami Ginnyhez kötötte, és semmi szüksége nem volt most erre a lányra, aki bizonyára újra meg újra megpróbálta volna összezavarni.
– Különben Fleur is belépett a Rendbe – folytatta Ron. – Most Bill-lel együtt azt próbálják kideríteni, hogy Tudodki mennyire környékezte meg a koboldokat. Félünk, hogy rengeteg aranyat ígért nekik.
– Honnan lenne Voldemortnak rengeteg aranya? – sóhajtott fáradtan Harry. Kíváncsi volt mindarra, amit barátai meséltek, mégis súlyos teherként nehezedett a vállára a sok gond, ami csak az elmúlt hónap során jelentkezett. – Hiszen mugli árvaházban nevelkedett, a családja meg megtagadta.
– Azoknak a tehetős varázslóknak a széfjéből, akiket elfogott, megölt, vagy megfenyegetett – felelt Hermione. – Meg aztán itt vannak gazdag hívei is…
– Na igen – húzta el Harry a száját –, például Malfoy.
– Végül is most, hogy Lucius Malfoy megszökött az Azkabanból… – kezdte Ron, de Harry döbbenten szakította félbe a mondatot:
– Micsoda? Mikor szökött meg?
– Egy hete – felelt Ron, majd halkabban folytatta: – Senki sem érti, hogyan szöktették meg. Megerősített védelem van az Azkabanban, még a sziget közelébe se lehet jutni anélkül, hogy észrevegyenek. Ráadásul a halálfalók cellái előtt folyamatosan aurorok őrködnek. Ők persze végig a helyükön voltak, de nem láttak, nem hallottak semmit. Ehhez képest biztos, hogy valakik voltak bent. Több rab is látott két fekete csuklyás alakot, akik szerintük biztosan nem őrök voltak. Amióta nincsenek dementorok az Azkabanban, a rabok képesek arra, hogy érzékeljék a környezetüket. Scrimgeour most az ő vallomásukra támaszkodva nyomoz.
– És a többi elfogott halálfaló?
– Őket nem szabadították ki.
– Akkor nem Voldemort volt?
Hermione felsóhajtott.
– Mégis, ki más hozta volna ki Lucius Malfoyt az Azkabanból? Egyáltalán ki lett volna képes rá? Ha csak őt hozta ki, akkor biztos nem megjutalmazni akarja…
– Na és? Malfoy alávaló gazember volt! – csattant fel Harry. – Ha Voldemort legyilkolja a talpnyalóit, csak örülhetünk neki, mert helyettünk dolgozik!
A lány türelmetlenül rázta meg a fejét.
– Ha egyet kihozott, ki fogja hozni a többieket is – magyarázta –, ez csak idő kérdése. Tudodki hatalma sokkal nagyobb, mint az összes világos mágusé együttvéve.
– Ebből elég! – kiáltott dühösen Harry. – Nem vagyok hajlandó fejet hajtani a hatalma előtt! Az egész csak arra megy ki, hogy rettegjünk, hát nem veszed észre?! – Hirtelen, mintha valaki más akarná emlékeztetni, eszébe jutott az, amit Prospeer éppen az indulása előtt mondott neki, úgyhogy vett pár mély lélegzetet, és megpróbált megnyugodni. – Nem szabad hagynunk, hogy fölénk kerekedjen – szólalt meg most már sokkal halkabban.
Hermione néhány másodpercig fürkészőn méregette a fiút, majd bólintott.
– És te hol voltál egész idő alatt?
– Találkoztam a szüleim egyik régi barátjával. Itt lakik Godric’s Hollow-ban.
– Végig itt voltál? De hát többször is küldtünk neked baglyot, de egy idő után visszajöttek, hogy nem tudnak megtalálni!
– Tényleg? – Harryt meglepte a hír, de rövid töprengés után bólintott. – Végül is ez jellemző Prospeerre. Biztos bagolytalanította a ház környékét…
– Ha már te képtelen voltál rá, legalább ő küldhetett volna egy üzenetet – jegyezte meg csípősen a lány.
– Hát, nem egy olyan ember, akinek ilyesmi eszébe jut… – mondta Harry bűnbánó arccal. Aztán belekezdett, hogy elmesélje, hogyan találkozott Prospeerrel, és mit tanult eddig a férfitól.
– És biztos vagy benne, hogy ez a férfi a szüleid barátja volt? – kérdezte Hermione, amikor Harry a történet végére ért. – Végül is megtámadott. Meg aztán furcsa, hogy nem hallottunk róla még soha.
– Én meg tudom érteni, hogy elege lett a háborúból – vallotta be Harry. – Eleinte én is elég közel álltam hozzá. Az pedig természetes, hogy megtámadott. Védte a nyugalmát.
– Hát, én nem tudom, elég nyomasztó hely ez a Godric’s Hollow… Nekem senki se lenne itt szimpatikus. Nem irigyellek, hogy itt élsz egy hónapja.
Harry elgondolkozva hallgatott. Ez elmúlt hetek során egészen megbarátkozott a helységgel, de még emlékezett arra, hogy milyen volt ideérkezni.
– Jártatok a szüleim házánál?
– Igen, legalábbis azt hiszem – felelt Hermione. – De nem mentünk be. Valahogy… nem vitt rá a lélek.
– Tudom – bólintott Harry. – Én bementem. Még akkor, amikor ideérkeztem. Az egész olyan volt, mint egy rémálom… Egy szörnyű látomás…
– Látomás? – Ron kíváncsian hajolt előre. – Úgy érted, hogy tényleg láttál valamit?
Harry megborzongott.
– Nem vagyok benne biztos. Olyan volt, mint amikor a dementorok megtámadtak, csak sokkal tisztábban hallottam és láttam az egészet…
– A szüleidet láttad? – szólt közbe Hermione
– Igen. – Néhány másodperc csendben telt el. Harry lehunyta a szemét, s megborzongott, ahogy felidézte azt a hajnalt. – Láttam Voldemort támadását és az édesanyám halálát… Láttam saját magamat szembenézni Voldemorttal.
Ron kikerekedett szemmel bámult a másikra.
– Láttad, amint Tudodki megtámadott? De mi történt, dementorok voltak ott?
Harry megrázta a fejét.
– Biztos, hogy nem dementorok miatt volt. És már nem is azt látom, ha egy dementor a közelembe kerül – suttogta. – Amikor megérintettem a régi bölcsőmet, akkor kezdődött az egész. Valamilyen varázslat lehetett.
– Mi történt, miután Tudodki rád támadt? – kérdezte Hermione borzongva, de mégis kíváncsian.
– Nem tudom – szólalt meg Harry lassan. – Véget ért a látomás, vagy mi. Emlékszem, hogy volt ott még egy férfi. Voldemort nem akart megölni, mert nem hitt a jóslatban. De az a másik azt mondta, hogy veszélyes leszek, ha életben hagy.
– Ki volt az?
Harry megrázta a fejét jelezve, hogy nem emlékszik.
– Csak egy pillanatra láttam az arcát. Annak az átoknak a fényében, aminek engem kellett volna megölnie. – Megpróbált az emlékre koncentrálni, és felidézni a férfit az ajtóban. – Nem tudom – szólalt meg végül fáradtan. – Képtelen vagyok emlékezni rá. Aztán arra ébredtem, hogy a földön fekszem, és szörnyen fáj a fejem. Annyira rossz volt, hogy otthagytam a házat, amilyen gyorsan csak tudtam. Azóta sem jártam arra.
– Biztos, hogy van valami varázslat azon a házon – suttogta Hermione. – Úgy éreztem, hogy képtelen lennék a közelébe menni.
– Hát elég nagy energiák szabadulhattak fel, amikor Tudjátokki elvesztette ott a hatalmát – szólalt meg Ron. – Végül is ő elég gonosz volt.
– Lehet – hagyta rá a lány elgondolkozva.
– Vissza kéne mennem Prospeerhez – kapott észbe Harry. – Jó ideje leléptem már... Azt mondtam, hogy csak sétálok egyet. Eljöttök ti is?
A másik kettő beleegyezően bólintott, úgyhogy, mivel Harrynek nem volt kedve immár többedmagával keresztülmasírozni a falun, Prospeer házának közelébe hoppanáltak. A környéken a legtöbb épület helyén csak romok álltak, és, ahogy Harry eddig megfigyelte, rajtuk kívül lényegében senki sem lakott az utcában. Óvatosan indult el a viskó és az utca között elterülő pusztán, az egyenetlen, nedves földön keresztül.
Hermione a nyomában ment, jobb kezében szilárdan tartotta pálcáját, Ron kicsit lemaradt mögöttük. Harry azonnal megpördült, amint meghallotta a fiú rémült kiáltását; Ronnal szemben egy halálfaló állt, csuklyája alól kilátszott göndör, fekete haja. Harry érezte, hogy elönti a gyűlölet, Bellatrix Lestrange felé ugrott, de amint a közelébe ért, a nő eltűnt, és Harry szinte nekirohant a helyette hangos csattanás kíséretében megjelenő dementornak.
– Comikulissimus! – kiáltott pálcáját a mumusra szegezve, és a dementor azonnal eltűnt. Harry Ron felé fordult. – Bocs, oda kellett volna figyelnem, hogy ne menj túl közel hozzá.
A másik még mindig dermedten bámulta a helyet, ahol a halálfaló megjelent. Hermione odalépett és gyengéden arrébb húzta a fiút.
– Nem hittem volna… – szólalt meg Ron halkan.
– Nincs semmi baj – felelt a lány megnyugtatóan. – Gyere.
Pár lépés múlva odaértek a kunyhóhoz. Harry már emelte volna a kezét, hogy bekopogjon, amikor kivágódott az ajtó, és megjelent Prospeer szigorú arca.
– Talán megkérdezhettél volna, mielőtt vendégeket hívsz.
– Elnézést – vörösödött el Harry. – Ők a barátaim, Hermione és Ron. Nem találkoztunk lassan egy hónapja, és mégse beszélgethettünk tovább a temetőben.
A férfi kétkedve húzta fel a szemöldökét.
– És gondoltad, hogy itt folytathatjátok?
Harry vett egy mély levegőt.
– Maradhatnának pár napig? – kérdezte a férfi szemébe nézve.
– Aligha.
– Én igazán nem akarok visszaélni a vendégszeretetével, csak volna még mit tanulnom. Meg ők is tanulhatnának magától…
– Mi? – horkant fel Ron Harry mögött.
– Miért, Ron, rád férne, hogy valaki végre megtanítsa a hetedikes anyagot – szólalt meg Hermione.
– Ugyan már, ha bármit tudni akarok, itt vagy nekem te… – próbálkozott Ron mosolyogva.
– Azért örökké nem számíthatsz rám… – kezdte Hermione, de észbe kapva elhallgatott, ahogy észrevette, hogy Prospeer érdeklődve figyeli civakodásukat. A férfi már-már elmosolyodott, Hermione pedig elvörösödve kapta félre a pillantását.
– Csak aztán nehogy én legyek a Roxfort kihelyezett tagozata – mondta Prospeer, és arrébb lépett az ajtóból. – Kerüljetek beljebb. – Leintette Harryt, mielőtt hálálkodni kezdett volna. – De legközelebb nem úszod meg a támadást, ha hívatlan vendégekkel vágsz át a kerten.
– Úgyis hiányoltam a gyakorlati oktatást – vigyorodott el a fiú.
– Hamarosan lesz benne részed – bólintott a férfi komolyan, majd a másik kettőhöz fordult, akik egyelőre zavartan nézelődtek a konyhában. – Egyéb óhaj?
Hermione segélykérően pillantott Harryre. A fiú mosolyogva szólalt meg.
– Hermionééknek nem lesznek elvárásaik. Legalábbis még nem.
Prospeer bólintott.
– Nekem viszont vannak. Harry nem maradhat le a tanulással, különösen, ha párbajozni szeretne. Ha segíteni akarjátok, jobb, ha ti is tanultok vele. Meg persze, akkor sem árt, ha ti is aktívak akartok lenni a háborúban…
– Hát persze! – szólalt meg Ron elszántan. – Ez csak nyilvánvaló azok után, hogy… – Zavartan Harryre pillantott.
– Ron Ginny bátyja – szólalt meg a fiú csendesen. Prospeer bólintott.
– Akkor ezt tisztáztuk. Harry, találtam neked egy érdekes könyvet – intett a dolgozószoba felé –, hasznos lehet a támadáshoz.
*
Hermione a padláson kapott egy szobát, Ronnak pedig Prospeer elővarázsolt egy ágyat Harryé mellé. Úgy tűnt, a férfit egyre kevésbé zavarja, hogy megelevenedett a ház. Délutánonként egészen családias hangulatban üldögéltek a nappaliban, Hermionénak még arra is sikerült rávenni a férfit, hogy régi roxfortos anekdotákkal szórakoztassa őket.
– Ismeri a Vérbosszút? – kérdezte egyik délután Harry. Prospeer elhúzta a száját.
– Igen, és ostobaságnak tartom, mielőtt még ilyesmire támadna kedved…
– A bátyáim vérbosszút fogadtak – szúrta közbe Ron. A férfi arcáról azonnal eltűnt az undor, és átadta helyét a szánakozásnak.
– Sajnálom. Nem lehet könnyű a szüleidnek. Ki volt az Eskető?
– Mordon.
– Jellemző – húzta el újra a száját Prospeer. – Én sosem szentesítenék egy ilyen esküt.
– Mi az, hogy Eskető? – szólt közbe értetlenkedve Harry.
– A Megszeghetetlen Eskühöz mindig három ember kell. Valójában az végzi el a varázslatot, aki megköti az esküt. Ő az Eskető, ő szentesíti az egyik ember ígéretét a másiknak – felelt Hermione. – Az ikrek McGalagonyt kérték fel először, de ő nem volt hajlandó.
– Anya nagyon mérges lett Mordonra, amikor meghallotta, hogy elvállalta. Ha ő is nemet mond, Fredék nem találnak megbízható Esketőt – tette hozzá Ron.
– És azt hiszem, az mindenkinek jobb lenne most – szólalt meg Prospeer. – Semmi értelme a vérbosszúnak. Ha valakit üldözöl, biztos, hogy megtudja, bármilyen megbízható volt is az Eskető. Te teljesen kimerülsz, mire utoléred, ő meg felkészülten vár.
– Szóval az ikreknek semmi esélyük? – kérdezte Harry megrendülten.
– Ezt azért nem mondanám. De minél tovább üldözik, annál kevesebb lesz.
– Mi történik, ha elfogják Bellatrix Lestrange-ot, és bezárják az Azkabanba?
– Be kell jutniuk, és megölni. Vagy ők halnak meg. A vérbosszút nem lehet semmilyen akadály miatt feloldani.
– És ha más öli meg?
– Az kérdéses. Ha volt valami közük az üldözött halálához, akkor beteljesítettnek tekinthetik a fogadalmat, ha viszont nem, akkor tovább kéne keresniük. Vagyis meghalnak.
– Volt valami közük? – ismételte Hermione. – Ezt mégis ki dönti el?
– Ez is egy ősi varázslat, és nem tudhatjuk, hogyan működik – felelt a férfi komoran. Harry rosszkedvűen húzta el a száját. Minél többet hallott róla, annál kevésbé tűnt jó ötletnek a varázslat.
Prospeer néhány napon belül elkezdte Harry gyakorlati oktatását is: éjjelenként a ház előtti pusztán párbajoztak. Harry eleinte csak arra tudott koncentrálni, hogy kivédje a férfi nonverbális varázslatait, de néhány alkalom után már ő is megpróbálkozott a támadással. Prospeer hamarosan megtanította neki azt a megbéklyózó varázslatot, ami őt is eltalálta érkezése napján, és több olyan lefegyverző és könnyebb sérülést okozó varázslatot, amelyeket az aurorok használtak, ha el akartak fogni valakit.
Hermione, mivel már több hetedikes könyvet is alaposan áttanulmányozott, Prospeer könyvtárából kapott más könyveket. Ron ezzel szemben a nonverbális varázslatok biztos elsajátításával foglalkozott, és csak ímmel-ámmal nézett bele a tankönyvekbe.
Egyik délelőtt Prospeer bement a faluba, mialatt Harryék a nappaliban tanultak. Ron grimaszolva lapozgatta a bűbájtan könyvet, és láthatólag nem tudta rászánni magát, hogy elkezdje olvasni. Hermione végzett a könyvvel, amit Prospeer adott neki, és most a polcok előtt állva újabb olvasnivalót keresett. Harry egy, az asztalon álló doboz falát kaparászó patkányt igyekezett tőrré változtatni.
Ron összecsapta a könyvet.
– Esküszöm, a Roxfortban senki se tud még ennyi mindent bűbájtanból, mint én! Igazán lazíthatnánk néha…
– Azt hittem, neked vannak más terveid is júniusig, és nem csak azt a vékonyka könyvet akarod megtanulni… – jegyezte meg Hermione, miközben kihúzott egy könyvet, és érdeklődve belelapozott.
– Neville örülne, ha egész év során annyit sikerülne megtanulnia, mint amennyit én eddig tudok – jegyezte meg Ron gonosz vigyorral.
– Nem tudhatod. Neville nagyon elszánt volt – válaszolt a lány, visszacsúsztatva a könyvet.
– Mikor találkoztatok vele? – kérdezte Harry szórakozottan, és levélvágóvá változtatta a patkányt.
– Ginny temetésén – felelt Ron halkan. – Nagyon furcsa volt. Valami olyasmit mondott, hogy felháborító, hogy ez megtörtént, és ő már nem hagyhatja tovább…
– Tessék? – kérdezett vissza Harry. – Mikor volt Ginny temetése?
– Mégse várhattuk meg, hogy kegyeskedj előkerülni – vetette oda Hermione.
– Hát… Végül is…
– Mindenesetre Neville tényleg furcsa volt – folytatta Ron elgondolkozva. – Meglepett, hogy ennyire kiakadt…
– Ugyan már, ezen nincs mit csodálkozni – szólt közbe Hermione egy újabb könyvvel a kezében. – Évek óta szerelmes volt belé.
– Mi? – kiáltott a két fiú egyszerre. Hermione megrántotta a vállát, és visszatette a könyvet.
– Hiszen olyan egyértelmű volt.
Harry elégedetten nyugtázta, hogy Ron ugyanolyan döbbenten pislog, mint ő. Végül a másik összeszedte magát és megszólalt.
– Akkor most már értem, hogy miért tűnt úgy, mint aki bosszút akar állni. Persze az furcsa, hogy honnan tudta azt a varázslatot, amit…
Hermione döbbent kiáltása félbeszakította a fiút.
– Harry, tudod mi ez?!
Harry épp csak odapillantott a lányra, aki a bordó bársonykötésű könyvek sora előtt állt, varázspálcával a kezében.
– Egy könyv? – kérdezte lazán. Jobban érdekelte volna Ron története Neville-ről.
– Annál sokkal több – suttogta a lány, kimeredt szemekkel bámulva, ahogy pálcája nyomán egy cikornyás arany betűkkel írt felirat jelent meg a könyv gerincén.
– Prospeer megtiltotta, hogy azt a könyvet egyáltalán a kezembe vegyem – jegyezte meg Harry felismerve a cikornyás betűket.
– Megtiltotta? – kérdezte hitetlenkedve Ron. – Azok után, hogy minket befogadott, meglep, hogy bármit is megtilt neked…
– Hát, azt éppenséggel nem értékelte, mikor beleolvastam.
– Hermione, bármilyen érdekes is az a könyv, szerintem tiszteletben kéne tartani a vendéglátónk kívánságát – szólalt meg finoman Ron. Harry odakapta a fejét, addigra a könyv már Hermione kezében volt. A címlapján is megjelent a felirat, de a lány még nem nyitotta ki.
– Hermione, inkább tedd vissza – szólalt meg Harry is.
– Hú, de szabálytisztelők lettetek! – jegyezte meg csípősen a lány. – Bezzeg a Bölcsek Kövétől senki sem tudott visszatartani titeket! Ez a könyv kincs. Szükségünk van rá. – Gyengéden végigsimította a bársonykötést. – Ha Prospeer nem engedi, akkor a háta mögött kell használnunk.
– Verjük át? – kérdezte döbbenten Harry. Egyre kényelmetlenebbül érezte magát. Még soha nem látta Hermionét ilyennek, és biztos volt benne, hogy ha a lány ennyire elszánt, akkor tényleg fontos lehet a könyv, de nem akarta Prospeert megsérteni.
– Ha Prospeer nem akarta, hogy Harry elolvassa, akkor biztos veszélyes – jegyezte meg Ron.
– Persze. Veszélyes – bólintott a lány –, de mi nem az? Ez a könyv a Hősök Krónikája, és szükségünk van rá a háborúhoz. Veszélyes, mert arról olvashatsz benne, ami foglalkoztat. Ami igazán foglalkoztat, nem arról, amit a felszínen mutatsz. Bármilyen kérdésre választ kaphatunk a segítségével, bármilyen varázslatot megtanulhatsz belőle, legyen az sötét vagy világos mágia. Segít rávilágítani összefüggésekre, megtalálni a megfelelő megoldást...
– Viccelsz? – Harry közelebb lépett a lányhoz, és ő is végigsimította a könyvet. – Akkor Prospeer miért nem akarja, hogy használjam?
A lány megvonta a vállát.
– Mert veszélyesnek találta. Vagy mert nem hiszi, hogy tényleg szükséged van rá. De, Harry, mi ismerjük a jóslatot. Tudjuk, hogy le kell győznöd Tudodkit. És ahhoz, hogy ez sikerüljön, millió kérdésre kell megkapnunk a választ. Millió dolgot kell megtanulnod – nem feltétlenül tőle. Itt vannak a válaszok – emelte fel a lány a könyvet. – Itt van a mester.
– De mégse lophatjuk el – szólalt meg Ron. – Nem lehet lemásolni?
Hermione megrázta a fejét.
– Kizárt. Ősi bűbájjal készítették, tizenkét ilyen könyv létezik mindösszesen. A világ minden eseménye benne van, és folyamatosan bővül. Ma már senki sem képes a varázslatra, amivel készült, úgyhogy nem is lehet lemásolni.
Ron Harryhez fordult.
– Mennyi az esélye, hogy Prospeer nem veszi észre, ha lenyúljuk?
– Hát, amikor idejöttem, az asztalán állt, szóval szerintem sokat használta. De aztán, hogy én is belenéztem, eltette, és azóta nem hiszem, hogy elővenné.
– Szóval, amíg itt vagyunk, addig nem veszi észre – állapította meg Hermione. Harry fáradtan pillantott a lányra.
– Hadd próbáljak meg beszélni vele. Hátha mégis odaadja.
– De ha nem adja oda, akkor már nincs esélyünk, hogy megszerezzük – jegyezte meg Ron.
– Oda fogja adni. Elmondom neki a jóslatot. Meg fogja érteni, tudom.
– Mit is? – szólalt meg az ajtóban egy hang, és Prospeer lépett be. Végigmérte a három gyereket, és gyorsan átlátta, hogy mi a helyzet. Pálcájával könnyedén a Hermione kezében lévő könyv felé intett, de a lány azonnal kivédte a varázslatot. – Tedd vissza azt a könyvet, Hermione. Ne kényszeríts arra, hogy komolyabb eszközöket vessek be.
– Készen állok szembenézni vele – válaszolt a lány nyugodtan. – Szükségünk van a Hősök Krónikájára.
– Uram, tudjuk, hogy veszélyes könyv – szólt közbe Harry. – De nem tudom enélkül legyőzni Voldemortot. Dumbledore meghalt anélkül, hogy mindent megmutatott volna, amire szükségem van, és hogy nem tudok mindent öntől megtanulni, azt már maga is mondta.
– Igaz, de nem arra gondoltam, hogy a Krónikától kéne tanulnod, hanem egy nagyhatalmú mágustól. Meg fog keresni téged.
– Ilyesmire nem várhatok! – csattant fel Harry. – Ha nem lépek, Voldemort megszökteti az összes hívét az Azkabanból, és megölnek mindenkit, aki kedves nekem! Bosszút kell állnom Ginnyért, Siriusért, a szüleimért! Bosszút állok Mirandáért és a maga kislányáért is! Én megteszem, bosszút állok értük azon a szörnyetegen!
– Harry, én láttam a szüleid halálát. Ők azért harcoltak, hogy te életben maradj. Mit gondolnának rólam, ha hagynám, hogy egy olyan könyv kerüljön a kezedbe, ami elindíthat a fekete mágia felé?
– Látta a halálukat? – suttogta a fiú elfehéredve.
– Hiszen láttad a régi házukban te is, és…
– Hazudik! – vágott közbe dühösen Hermione. – Ha maga tényleg látta Harry szüleinek a halálát, akkor csak egyféleképpen történhetett: maga kísérte oda Voldemortot!
– De Hermione, hiszen én is… – kezdte Harry, de a lány leintette
– Tudom, Harry, jól odafigyeltem arra, amit mondtál – szólt keserűen. – Sőt, azt is megjegyeztem, hogy volt ott egy férfi, aki segített Tudodkinek, de te nem emlékeztél rá. Úgyhogy odamentem a házhoz, és ezúttal bementem…
– Nem hiszem, hogy bölcs döntés volt – jegyezte meg Prospeer.
– Nem? Akkor már sejti, hogy mit akarok mondani. Maga sem láthatta így Harry szüleinek a halálát.
– Te semmit sem láttál? – kérdezte döbbenten Ron. Hermione megrázta a fejét.
– De. Csakhogy én nem Harry szüleinek a halálát láttam.
– Hanem?
– A saját szüleimét…
Ha véleményed, észreveteled, kérdésed van, írd meg a Fórumban!