Búcsú a Kis Túlélőtől

Aligha akadt olyan varázstudó Nagy-Britanniában, aki ne akart volna részt venni tegnap délután négykor Harry Potter temetésén. Legalábbis erre engedett következtetni a hatalmas tömeg, amely nagyobb volt még a délelőtti megemlékezésen láthatónál is. Pedig azt a megemlékezést a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola védelme során elhunyt dicső varázslók és boszorkányok tiszteletére rendezte a Mágiaügyi Minisztérium, s a gyászoló rokonokon és barátokon kívül bőven jelen voltak olyan varázstudók is, akik ez úton akarták leróni tiszteletüket az ostrom hősi halottai előtt (tudósítás a 3. oldalon).
Harry Potter egyike a több száz áldozatnak (a varázslásra képtelen lakosságot is beleszámítva), akik abban a háborúban vesztették életüket, amelyet az elmúlt két év során vívott a varázslótársadalom Vele, Akit Nem Nevezünk Nevén, és követőivel. Az ifjú Potter, akinek azóta közismert a neve a varázstudók között, amióta egyéves korában túlélte a halálos átkot, éveken át többször is sikeresen megküzdött a korszak legerősebb sötét mágusával, és többek között elsőként informálta a Mágiaügyi Minisztériumot arról, hogy Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén újra testet öltött.
Harry Potter tehetségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy előre hozva tette le a hetedik év végén esedékes Rémisztően Agyfacsaró Varázstani Szigorlatokat, mégpedig olyan sikeresen, hogy azonnal megkezdhette az auror-képzést a Mágiaügyi Minisztériumban. A Kis Túlélő a hetedik évet magántanulóként végezte el, hogy sikeresen felvehesse a harcot Vele, Akit Nem Nevezünk Nevén. „A Mágiaügyi Minisztérium természetesen mindvégig szoros kapcsolatban állt Harry Potterrel, és mindenben támogattuk ez alatt az év alatt.” nyilatkozta a Minisztérium nevében Percy Weasley, aki egyike volt Harry Potter minisztériumbeli felkészítőinek.
Harry Potter a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola ostromának utolsó, legvéresebb éjszakáján veszítette életét, amikor megküzdött Vele, Akit Nem Nevezünk Nevén. Neville Longbottom, korunk Herosa, aki végzett Vele, Akit Nem Nevezünk Nevén, azt nyilatkozta lapunknak, hogy sohasem tudta volna legyőzni a Scelust, ha Harry Potter nem segíti ebben. Mr Longbottom, minden idők legfiatalabb Herosa, aki jelenleg az ostrom miatt augusztusra eltolt iskolai záróvizsgáira készül, roppant nagy elismeréssel nyilatkozott a Kis Túlélő harci tudásáról és arról, mennyi segítséget nyújtott neki.
Harry Potter földi maradványait Godric’s Hollow-ban, a szülei, Lily és James Potter sírja mellett helyezték örök nyugalomra a megrendült varázstudók jelenlétében. Többek között maga Rufus Scrimgeour búcsúztatta el a Kis Túlélőt, aki többször is közvetlen kapcsolatba került vele, míg Harry a Mágiaügyi Minisztériumban tanult. „Ritka az olyan kor, amely két hőst is a magáénak mondhat” emlékeztetett a miniszter. „Mi azonban szerencsésnek tarthatjuk magunkat, hiszen nem csak korszakunk Herosa, Mr Longbottom jött a segítségünkre a bajban, hanem Harry Potter is. Harry önzetlensége, kedvessége, segítőkészsége bőven megmutatkozik ebben is, de aki személyesen is ismerte, tudhatja…”

 

Hermione idegesen lökte félre a Reggeli Prófétát, amelynek címlapján a Harry sírja mellett szónokoló Rufus Scrimgeour volt látható. Úgy érezte, éppen elég nehéz volt egyszer végighallgatni a miniszter hazug szavait, amelyek elsősorban arról szóltak, hogy Harry mennyi mindent köszönhetett a minisztériumnak, aztán pedig arról, hogy Scrimgeour mindig is látta, hogy Neville mekkora erő birtokosa. Cseppet sem örült, hogy újra eszébe juttatták a azokat a perceket. Különösebb érdeklődés nélkül hátrébb lapozott az újságban, és üres tekintettel bámulta a roxfortbeli megemlékezésről tudósító cikket, amely mellett egy fekete-fehér képen hatalmas tömeg álldogált a már csaknem tökéletesen renovált kastély parkjában.
Ő és Ron mindkét megemlékezésen ott voltak, s csak Mrs Weasley határozott fellépésének köszönhetően tudták lerázni a Reggeli Próféta újságíróit, akik természetesen megneszelték, hogy Neville-en kívül ők ketten is jelen voltak a végzetes éjszakán. Az éjszakán, amelyen beteljesedett Harry és Voldemort végzete.
Másnap reggel, amikor visszatértek a holttestekkel a Roxfortba, ahol a védők már visszaszorultak a pincébe, Neville csaknem egymaga űzte el az összes halálfalót. Persze sokuknak már a halott Voldemort látványa is elég volt ahhoz, hogy menekülőre fogják.
Hermione azon kapta magát, hogy a cikk alján gyászkeretben felsorolt neveket bámulja; a védők neveit, akiktől előző nap búcsúztak el. Rengetegszer hallotta vagy olvasta már, ahogy elsorolják őket a veszteségeket számolva, s csaknem betéve tudta, hogy Harry neve előtt Sturgis Podmore-é szerepel a listán, s utána pedig Prospeer következik. Nézte a neveket, de jóval többet látott. Látta azt is, hogy Minerva McGalagony csak két napja hagyhatta el a Szent Mungót, és Remus Lupin a vérfarkassá alakulás óta még mindig odabent lábadozik. Látta, hogy Hestia Jones neve várhatóan néhány nap múlva felkerülhet a listára, és hogy Parvati Patil csak a szerencsének köszönheti, hogy nem került a testvére mellé.
Hermione erővel szakította el pillantását az újságtól, és az ablak felé fordult, ahol Ron állt. A fiú alig szólalt meg Harry halála óta, s most is csak komor, már-már kifejezéstelen arccal bámult kifelé a nyári napfényben fürdő dombra. Most, hogy már nem voltak itt a dementorok – többségüket ugyanis az ostrom során a Roxfort kísértetei elpusztították, a néhány megmaradt pedig ismét az Azkabanban volt, és a tárgyalásra váró, elfogott halálfalókat őrizte –, olyan erővel tört rá Angliára a nyár, mintha kárpótolni akarná őket az elmúlt két év viszontagságos időjárásáért. A varázsvilág félig ünnepelt, félig gyászolt, s ezt a furcsa, kettős lelkiállapotot csak tetézte a váratlan kánikula.
Hermione és Ron, mint minden hetedéves roxfortos diák, az augusztusi vizsgákra készült, bár nem sokat nyitották ki a tankönyveket. Ugyan Hermione számára a tanulás olyan kikapcsolódás lett volna, ami legalább átmenetileg eltereli a figyelmét Harryről és az egész ostromról, de Ron egyáltalán nem volt képes a könyvek fölött ülni, s Hermione fontosabbnak találta azt, hogy barátja mellett legyen, amint hogy elvonuljon tanulni. Amúgy sem tudta, hogy mihez kezdjen a R.A.V.A.Sz.-ok letétele után; bár a Roxfort több új tanárt is keresett, és az állások közül az átváltoztatástan professzoré még érdekelte is Hermionét, tartott tőle, hogy McGalagony nem veszi fel rögtön a végzés után.
Egyedül Neville lehetett biztos benne, hogy a vizsgák után visszatérhet tanárként a Roxfortba, McGalagony ugyanis felajánlotta neki Flitwick sajnálatos módon megüresedett állását. Neville azonban gyógyítónak akart tanulni (mivel a hetedik évben kiemelkedőek voltak az eredményei, McGalagony megengedte, hogy bájitaltanból is letegye a R.A.V.A.Sz.-t), és sem a tanári állást, sem a minisztérium kecsegtető ajánlatait nem fogadta el.
Neville néhány nappal Harry temetése előtt járt náluk a főhadiszálláson, s akkor mesélt a jövőbeli terveiről. Ron zárkózott arccal, összeszorított szájjal hallgatta végig a fiút, Hermione főként sajnálta. Neville-nek hirtelen szakadt a nyakába a népszerűség, s nem is tudta, hogy mit kezdjen vele. Váratlanul mindenki érdekesnek és jóképűnek találta, még olyanok is, akik eddig észre sem vették. Alig tudott indokokat találni, hogy lemondja a különböző meghívásokat vagy interjúkat.
Hermione felállt, és lassan ő maga is az ablak mellé lépett, hogy kibámuljon a domboldalra, ahol a perzselő napsütésben Mundungus Fletcher távolodott éppen – nyilvánvalóan megszokásból, ugyanis már minden rendtag hoppanálhatott a főhadiszálláson belül. Csupán minimális mennyiséget hagytak meg a házat védő varázslatokból, azt is csak azért, hogy McGalagony nyugodt körülmények között tudjon lábadozni. Ahogy Hermione is az ablaknál állt, válla finoman Ronéhoz simult, s néhány másodperig dermedt mozdulatlanságban nézték Fletcher viharvert szalmakalapját, amelyet a nap ellen tett föl.
Ron finoman megfogta Hermione kezét, majd magához húzta, és megölelte a lányt.
– Tanulnunk kéne – szólalt meg kissé rekedt hangon.
– Talán beteg vagy? – tréfálkozott Hermione egy halvány mosollyal az arcán. Ron valóban elmosolyodott.
– Inkább te vagy beteg, hogy nem vettél könyvet a kezedbe három hete… És már az újságot sem olvasod végig. Kezdek komolyan aggódni…
Ron valóban aggodalmas pillantással kezdte méregetni a lányt, még a pálcáját is elhúzta párszor előtte, ahogy a gyógyítók szokták, mikor a betegség valamilyen jelét keresik. Hermione önkéntelenül elnevette magát.
– Nem, komolyan mondom – mondta végül Ron, s egy lemondó sóhaj kíséretében közelebb lebegtette az ágya mellé feltornyozott tankönyveket. – Kingsley azt mondta, hogy nem vesz fel aurornak, ha egy vizsgát se teszek le – folytatta megjátszott méltatlankodással. – Hiába emlékeztettem rá, hogy az ostrom során egyszer megmentettem az életét, kellenek neki azok a nyomorult R.A.V.A.Sz.-ok, hogy alkalmasnak ítéljen a képzésre…
– Örülök, hogy ő lett az új aurorparancsnok – mosolyodott el Hermione. – Talán végre sikerül felszámolni a Rend megmaradt tagjai meg a minisztérium közötti ellenségeskedést.
– Persze, és ennek jeleként a Rend és a minisztérium közösen szabadságot és jogokat ad majd a házimanóknak… – évődött Ron.
– Nem is lenne rossz. Ha mondjuk McGalagony felvetné, hogy…
– Elég! – Ron belefojtotta a lányba a szót egy csókkal. – Inkább magyarázz átváltoztatástant – tette hozzá lemondóan néhány másodperc múlva. – Még az is elviselhetőbb a MAJOM-nál…
Hermione fintorgott, majd magához hívta az egyik jegyzetét, s arrébb lökve a Reggeli Prófétát, széttekerte a pergament, és belemélyedt. Ron is kinyitotta az egyik könyvét, de pillantása hamarosan az újságra kalandozott, s lapozgatni kezdte.
– Mit szólsz Fleurékhez? – kérdezte végül. Hermione felpillantott.
– Mármint ahhoz, hogy gyerekük lesz? Nem akarlak felzaklatni, de házaspárokkal előfordul az ilyesmi – mondta egy csúfondáros mosoly kíséretében.
– Na jó, de most, így rögtön a háború után?
– Így szokott lenni – vont vállat Hermione. – Egyik nyáron olvastam egy mugli könyvet a demográfiáról, és abban…
– Jaj, ne! – Ron elkezdett látványosan olvasni valamit az előtte fekvő tankönyvből. – Szívesen meghallgatnálak, de más dolgom van – mondta.
– Oké, befejeztem – adta meg magát a lány. Ron párszor elgondolkozva végigsimította a könyv lapját, majd zavartan megkérdezte:
– És… Szerinted jó ötlet a két név, amit kitaláltak?
Hermione felsóhajtott.
– Hiszen láttad, hogy anyukád mennyire örülne, ha kislány lenne, és Ginny…
– És ha fiú?
– Harry Weasley…? – próbálgatta Hermione. – Hát, még meg kell szokni…
Ron bólintott, s újra a könyv fölé hajolt. A következő néhány perc csendben telt el, majd Ron egy fáradt sóhaj kíséretében összezárta a könyvet.
– Mi az, már mindent tudsz? – mosolygott Hermione.
– Inkább abban reménykedem, hogy Fred és Lee augusztusra tökéletesíti azt a pennát, amelyik lemásolja a te hibátlan válaszaidat az én pergamenemre, és nekem semmit sem kell tudnom hozzá – vigyorodott el Ron.
Hermione rosszallóan összevonta a szemöldökét, de inkább nem tett megjegyzést a Weasley & Jordan Varázslatos Jópofaságai termékeire.
– Azért csak maradjunk a könyveknél – mondta, s vissza is tért a tanuláshoz. Ron egy újabb hangos sóhajjal ütötte fel másodszorra is a könyvét.
Azonban újra az újságot kezdte olvasgatni, s időként rosszalló felhördülésekkel adta Hermione tudtára egyet nem értését. A lány csak felpillantott a jegyzeteiből, de nem reagált Ron morgolódó megjegyzéseire, így a fiú végül elcsendesedett, és azt a fekete-fehér képet bámulta, amely a címlap alján volt, fekete keretben.
Néhány hónapja készíthette a Reggeli Próféta, egy sajtótájékoztató alkalmával. Harry valamiféle pódiumon állt, és feszülten figyelt a nézőközönségre, majd valamit magyarázni kezdett, miközben széles mozdulatokkal gesztikulált. Ron nyelt egyet, s visszafordult a tankönyve felé, de néhány másodperc múlva a figyelme elkalandozott, s tekintete újra a képre tévedt. Szíve összeszorult, ahogy Harryt nézte, aki komoly arccal hallgatott valamit, majd olyan hevesen kezdett bólogatni, hogy tincsei felröppentek, s egy pillanatra elővillant sápadt homlokán a villám alakú sebhely.

Vége

Elkészült a Hősök Krónikája kiegészítő története, a Defensorok. Ez a Harry Potter és a Félvér Herceg  huszonnyolcadik (A herceg szökése) és a Harry Potter és a Hősök Krónikája huszonötödik (Szemtől szemben) fejezete közötti időben játszódik. A történetben elsősorban Piton és Malfoy munkálkodását (Malfoy tanítása, a háború előkészítése, stb.) mutatom be, de szerepet kapnak külnböző sötét mágusok is (Voldemort, Bellatrix Lestrange, stb.). A történet segítségével talán érthetőbb lesz a Defensor gondolkodásmódja, indítékai, viselkedése. Jó szórakozást hozzá!
Elanor

előző fejezet

Ha véleményed, észreveteled, kérdésed van, írd meg a Fórumban!