Harry talpa olyan erővel ütődött a földhöz, hogy egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát. A kard kirepült a kezéből, és ő támasztékot keresve belekapaszkodott valamilyen rücskös anyagba. Amikor a világ elmosódott foltokból újra összefüggő képpé állt össze, csodálkozva vette észre, hogy egy fa törzsének támaszkodik. Körbenézett.
A fa, amelynek támaszkodott, egy erdei tisztás szélén volt. Ron és Hermione néhány lépésnyire tőle, egy bokor mellett állt, láthatóan egymásban kapaszkodtak meg, hogy ne essenek el. A levegőt betöltötte a friss föld illata, a Hold fénye ezüstösre színezte a tisztás füvét, és a mögöttük lévő fák levelei között halk susogással bujkált a szél. A táj kifejezetten megnyugtatónak tűnt volna, ha a rét közepén nem áll egy sötét köpenyes alak, s nem méregeti őket gúnyos pillantással.
– Lám, lám, lám… Granger, Weasley és persze Potter… – Piton suhogó talárral közelebb jött hozzájuk. – A trió, ami sosem tud nyugton maradni. Meg sem lep, hogy még ide is elfáradtatok…
– Hol van Voldemort? – mordult rá Harry, és kilépett a tisztásra. Piton gúnyosan horkantott.
– Komolyan meg akarsz halni, Potter? Bevallom, könnyebb lenne nélküled a világnak, de valami felfoghatatlan okból kifolyólag mégis igyekszem megakadályozni a dolgot…
– Megakadályozni? Mégis hogyan képzeli ezt? – csattant fel Harry dühösen.
– Biztosítom a lehetőséget, hogy dehoppanáljatok, mielőtt Tom rátok támadna – közölte Piton nyugodtan. – De jobb, ha nem húzzátok tovább az időt – tette hozzá egy figyelmeztető szemvillanással.
Ron dühösen felmordult, s Harryvel egyszerre támadtak rá Pitonra. Talán a meglepetés ereje okozta, de Harry lefegyverző bűbája eltalálta Pitont, és a férfi pálcája szép ívben Harry kezébe röppent. Ő azzal a lendülettel kettétörte a térdén a pálcát, majd diadalmas pillantással mérte végig a férfit.
– Nos, még mindig biztosítja nekünk a távozás lehetőségét? – kérdezte gúnyosan. – Vagy inkább szeretné megkötözve végignézni a főnöke halálát? Alligo!
A láthatatlan kötelek rátekeredtek Piton testére, s néhány másodpercig Harry akarata küzdött a férfiéval, majd Piton úgy rázta le magáról a köteleket, mint a kutya a vizet, és egy halk pukkanással dehoppanált. Harry zihálva bámult Piton hűlt helyére, majd barátai felé fordult.
– Tehát itt van…? – Félig kérdezte, félig állította a mondatot. Hermione és Ron harcra készen tartott pálcával közelebb lépett Harryhez.
A másodpercek egyre hosszabbra nyúltak, Harry szíve egyre gyorsabban kalapált, ahogy a meg-megrezzenő árnyékokat nézte. A tisztás túloldalán homályba borultak a fák, Harry valamivel előrébb lépett a füvön, és feszülten bámulta a fatörzsek közötti árnyakat. Hermione felkiáltott, és ahogy Harry hátrakapta a fejét, éppen látta, amint a lány egy sóbálványátok hatására a már megátkozott Ron mellé dől.
A levelek hangosan megzördültek a tisztás túlsó fele felől. Harry visszafordult, és abban a pillanatban a fák közül előlépett egy fekete taláros alak. Csuklyája árnyékot vetett sápadt arcára, de még így is látszott, ahogy vörös szeme felizzott, mint a parázs. Harry csaknem megbabonázva bámulta Voldemortot.
– Á, micsoda megtiszteltetés! Harry Potter személyesen fáradt ide, és még nézőközönséget is hozott, hogy izgalmasabb legyen a halála! – Voldemort éles hangon felnevetett, miközben a Hermione és Ron felé intett, akik kénytelenek voltak mozdulatlanul figyelni őket. – Akkor látványos mulatságot rendezünk, hogy jól szórakozzanak, mielőtt velük is végeznék…
Harry belenézett a vörös szemekbe, és homlokába belehasított a fájdalom. Összeszorította a száját, és igyekezett elszakítani pillantását Voldemortétól. A másikra szegezte a pálcáját, és halkan így szólt:
– Hogy látványos lesz, azt elhiszem. Nem mindennap lehet megtekinteni Voldemort Nagyúr halálát…
– Magabiztosság… Hm, ezt szeretem – suttogta Voldemort. – A magabiztos embereket még jobb érzés megtörni. Milyen kellemes lesz hallani, ahogy a halálodért könyörögsz… – Voldemort mélyet szippantott a levegőből, mint aki már most érez egy kicsit a győzelem mámorából.
– Önnek azonban nincs olyan sok oka a magabiztosságra – szűrte Harry a fogai közül a szavakat, mert Voldemort pillantásától ismét megsajdult a sebhelye. – Minden horcruxával végeztünk…
Voldemort kígyószerű orrlyukai kitágultak, ahogy levegő után kapott.
– Nos, a te halálod remek alkalom lesz egy újabb készítésére – felelt végül gúnyosan. – És elhoztad nekem az egyik legjobb tárgyat hozzá – folytatta elégedetten Griffendél Godrik kardjára mutatva.
Harry végigmérte Voldemortot:
– Úgy látom, elpuhult az elmúlt két év során – vetette oda gúnyosan. – Talán a szavaival akar megölni? Bár lassan halálra unom magam, az igaz… – tette hozzá, és egy lefegyverzőbűbájt küldött a férfi felé.
Voldemort azonban azonnal védte a varázslatot, alighogy az elhagyta Harry pálcáját.
– Ehhez túlságosan is nyitott az elméd, Harry – mondta. – Megmutassam, mennyire? Legilimens!
Harry megpróbálta hárítani a varázslatot, de Voldemort máris az emlékei között keresgélt, s Harry előtt ismét megjelent a sikítozó Ginny képe.
– NEM! – Harry kétségbeesetten tiltakozott Voldemort akarata ellen, és néhány másodperc múlva végre szétfoszlottak az emlékképek, és ő ott találta magát a fűben térdelve, néhány lépésnyire Voldemort lábaitól.
– Nem tetszett? Talán ezt jobban fogod szeretni! – suttogta Voldemort elégedetten. – Crucio!
Harry azonban addigra összeszedte magát, és éppen abban a pillanatban, amikor Voldemort kimondta az átkot, ő is elkiáltotta magát:
– Capitulatus!
A két vörös színű átok egymás felé tartott. Harry keményen megmarkolta a pálcáját felkészülve arra, hogy megtartsa a kialakuló Priori Incantatemet, azonban amikor a két átok összecsapódott, csak kitérítették egymást, és kétfelé száguldottak tovább, lángra gyújtva egy-egy bokrot a tisztás szélein. A tűz fényében hirtelen valószínűtlenül élessé váltak a kontúrok, és Harry tisztán látta a Voldemort arcán elömlő elégedettséget.
– Ó nem, Harry, még egyszer nem követem el ugyanazt a hibát. Mr Ollivander volt olyan kedves, és elkészítette nekem ezt a pálcát – szeretettel végigsimított varázspálcáján –, amelynek sehol sincsen párja. És hogy ebben teljesen biztos lehessek, ez volt Ollivander utolsó munkája. Nincs is szebb, mint egy ilyen minőségi munkával befejezni az életet, nem gondolod, Harry?
De Harry már nem figyelt oda. Amint Voldemort felemlegette Ollivandert, azon kezdett gondolkozni, hogyan tudna barátaival egyszerre rátámadni a férfira.
– Persze, neked nincs sok lehetőséged arra, hogy a könyörgésen kívül bármit is felmutass a halálod előtt… – folytatta Voldemort. – Egyedül, a világ legnagyobb mágusa ellen. Ostobább vagy, mint hittem volna.
– Nincs egyedül – szólalt meg váratlanul Hermione, és mielőtt még Harry döbbenten oda kaphatta volna a fejét, Ronnal együtt Harry mellé lépett.
Voldemort gúnyosan mérte végig mindhármukat.
– Nem akartok nézők lenni? Akkor ti is kaphattok a fájdalomból a halálotok előtt… – intett pálcájával.
Harryék egyszerre lendítették meg pálcáikat:
– Protego!
A három fénynyaláb összefonódott, és egy hatalmas, vibráló pajzsot hozott létre körülöttük, amely elnyelte a Cruciatus átkot, és nem is foszlott szét, mivel a varázspálcáikból folyamatosan áradó háromféle fénynyaláb továbbra is fenntartotta. Hallották Voldemort dühös kiáltását, és látták a feléjük törő villanásszerű zöld átkot, közösen létrehozott pajzsuk azonban az Avada Kevadrát is felemésztette.
– Hogyhogy sikerült feloldanotok a sóbálványátkot? – kérdezte Harry barátai felé pillantva, miközben pálcáját igyekezett nem megmozdítani, nehogy megszakítsa a pajzsot létrehozó bűbájt.
– Nem mi voltunk – rázta meg a fejét Hermione. – Olyan volt, mintha a szokásosnál sokkal hamarabb elmúlt volna az átok hatása. Csak fokozatosan szűnt meg, ahogy olyankor szokott, amikor magától múlik el, és nem úgy, mint amikor feloldják, mert akkor…
– Ha lehet, ne most oszd meg velünk a száz legfontosabb tudnivalót a sóbálványátokról – nyögött fel Ron. – Inkább azon gondolkozzunk, hogy meddig tudjuk fenntartani a pajzsot. Nekem már kezd zsibbadni a karom…
– És ezzel csak védekezni tudunk – bólintott Harry. – Ha megszüntetjük a pajzsot, ti dehoppanáljatok.
– Szó se lehet róla! – vágta rá Ron dühösen.
– Nem fogunk itt hagyni. Szükséged lehet még a segítségünkre – méltatlankodott Hermione is.
Harry éppen válaszolni készült, amikor legnagyobb meglepetésükre egy ezüstösen villanó átok áthatolt a pajzson, és körbelengte őket. Erős szelet keltett, és Harry kibillent az egyensúlyából, aminek hatására megszűnt mellette a pajzs. Az ezüstös átok eltakarta előle Ront és Hermionét, de néhány másodperc múlva elenyészett, és mindhárman a földön ülve találták magukat.
Előttük pedig ott tornyosult Perselus Piton és komor tekintettel mérte végig őket.
– Utoljára mondom, Potter, meneküljetek! Nem a te dolgod, hogy megküzdj Tommal, és nem is élnéd túl azt a harcot…
– Téved! – vágta rá Harry megvetően. – Lehet, hogy maga nem engem választott Herosnak, de Voldemort igen!
Piton gúnyosan horkantott fel. Kezének egyetlen könnyed intésével létrehozott egy újabb ezüstös varázslatot, amely Ront és Hermionét távolabb sodorta az erdő szélére, és egy csaknem teljesen áttetsző pajzzsal vonta körbe őket.
– Akkor azonban maradj meg a fair küzdelemnél, Potter – sziszegte Piton megvetően. – Ha már meg akarsz halni, ne rántsd bele a barátaidat is! − Harry gyűlölködve pillantott a férfire, de kénytelen volt egyetérteni vele. Piton folytatta: − Nem hittem volna, hogy egy griffendéles egy csalással létrehozott pajzs mögé menekül, és kivárja, hogy az ellenfele annyira kifáradjon, hogy magától meghaljon a kedvéért…
– Ha már fair küzdelmet akar, maga mit keres itt? – vágott vissza Harry dühösen. – Csak nem azért van itt, hogy megakadályozza Voldemort legyőzését? Valójában a Scelus oldalán áll!
Piton arcán egyetlen szempillantás alatt elömlött a harag.
– Úgy gondolod? Akkor rohanj csak vesztedbe, te ostoba, öntelt kölyök! – kiáltott gyűlölettel teli hangon, s köpenye könnyed meglendítésével eltűnt Harry elől.
Mintha Pitonnal együtt egy láthatatlan pajzs szűnt volna meg Harry és Voldemort között, a férfi, aki addig meglepő módon kivárta, hogy Piton Harryvel társalogjon, azonnal támadott.
– Avada Kedavra!
Harry éppen az utolsó pillanatban ugrott félre a zölden villanó átok elől, s azonnal a férfira küldött egy kábítóátkot, de Voldemort kivédte a próbálkozást. Néhány másodpercig eredménytelenül igyekeztek eltalálni egymást különböző átkokkal, majd Voldemort gúnyosan felnevetett.
– Elég a játszadozásból, Harry! Sokkal jobban a kezemben vagy, mint hinnéd… – sziszegte élvezettel, miközben kivédte Harry egyik átkát. – Nagyszerű kínzást találtam ki számodra. Jobbat, mint a Cruciatus… Pedig amit még ennél is jobbnak tartok, az nem akármilyen fájdalmat okoz, nekem elhiheted… Egy varázslat, ami ellen nem tudsz védekezni, egy rémálom, amiből sohasem ébredhetsz fel… Legilimens!
Harryt valóban váratlanul érte a varázslat, és ahogy Voldemort egyre mélyebben kezdett kutakodni az elméjében, egyre erősebben kezdett fájni a feje. Voldemort végigkereste a legrosszabb emlékeit, mint éjszaka álmában már annyiszor, de míg akkor Harry képes volt az akaratával felébreszteni magát, most nem tudta Voldemortot kitaszítani az elméjéből.
Már elvesztette teljesen az időérzékét, ahogy egyre jobban belemélyedt élete legfájdalmasabb pillanatainak, legrosszabb emlékeinek újraélésébe. Szinte ő maga is érzékelte az élvezetet, amelyet Voldemort érzett a szenvedését figyelve. Érezte, hogy minden egyes próbálkozására, amellyel igyekszik kiszabadulni az emlékek fájdalmas világából, Voldemort válaszul egy kicsivel mélyebbre ás, és még rosszabb, még inkább elnyomott képeket kutat elő az agyából, hogy kényszerítse a megaláztatás vagy a fájdalom újraélésére.
Harry pánikszerűen kereste a kiutat a helyzetből, ugyanakkor tudta, hogy Voldemort minden próbálkozását, minden ötletét látja, amint megfogalmazódik a fejében. Ösztönei egyetlen megoldást tudtak, amihez mindig fordult, ha arra kényszerült, hogy ébren rossz emlékeket éljen újra; a patrónusbűbáj létrehozását. Bár fogalma sem volt róla, hogy mindez miért segíthetne rajta, hiszen most nem egy dementorral állt szemben, hozzáfogott, hogy előkeresse agya legmélyéről, a rossz emlékek alól a boldogsággal és szeretettel teli képeket.
Ha Voldemort mutatott neki egy fájdalmas emléket, ő igyekezett valamelyik apró részletébe vagy szereplőjébe belekapaszkodni, hogy előhívjon egy ahhoz kapcsolódó boldog emléket. Akarata harcra kelt Voldemortéval, s egyre több, egyre erősebb emléket sikerült előkeresnie, míg már nem volt szüksége arra, hogy a rossz emlékekből merítsen ötletet. Maga előtt látta Ront és Hermionét, mintha csak most üldögélnének hármasban egy kellemes, tavaszi délutánon a Roxfort parkjában. Látta Ginnyt, és érezte Ginny érintését, ahogy a tenyere az övébe simul, hallotta a hangját, a nevetését, a bíztató suttogását.
Már csak villanásszerűen látta a rossz emlékeket, amelyekkel Voldemort kínozni akarta, és képes volt folyamatosan visszaidézni saját boldog pillanatait. Tudta, hogy Voldemortnak ugyanúgy végig kell néznie minden jó emlékét, és érezni a szeretet, nyugalmat és örömöt is, amely elöntötte Harry szívét, csakúgy, ahogy végignézte a rossz emlékeit, és érezte fájdalmát és szomorúságát.
És ekkor Harry csaknem fizikailag érezte, ahogy Voldemort lassan kihúzódik az elméjéből, és elmenekül a szeretet elől. Tudta, hogy elérkezett a pillanat, amikor a másik védtelen vele szemben, amikor annyira elmenekült a jó emlékek elől, hogy nem lát bele már a gondolataiba, és nem lenne ideje védekezni a Sectumsempra ellen. Mintha ezernyi hang kiáltott volna a fejében, mintha Ginny halkan, lágyan a fülébe súgta volna, hogy most kell cselekednie, felemelte a pálcáját, és az előtte álló alakra fogta.
Harry tudta, hogy nem késlekedhet, de váratlanul elöntötte a keserűség. Nem akarta semmiben sem követni Piton utasításait, és éppen az imént – hogy néhány másodperce, vagy órákkal ezelőtt, azt már nem tudta eldönteni – látta legrosszabb emlékei között az egy évvel ezelőtti Pitont, amint diadalmasan bejelenti, hogy ő a Félvér Herceg, a Sectumsempra feltalálója. Harry elbizonytalanodott. Vadul és rémülten kezdett kutatni a fejében bármilyen más átok után, amivel végezhet Voldemorttal, de nem volt semmilyen ötlete sem.
Harry bizonytalanságával elszállt a pillanat ereje. Voldemort megérezte, hogy a fiú újra gyenge, és amíg Harry egy jó átkon gondolkozott, ő maga lecsapott rá.
– Avada Kedavra!
Az éles hang szinte belehasított a levegőbe, s Harry látta a felé repülő átkot, de mire felfogta, hogy félre kellene ugrania, a zölden villanó varázslat már odaért hozzá, és hatalmas erővel csapódott a mellkasának. Mintha a világ lelassult volna körülötte. Az ütés erejétől elvesztette az egyensúlyát, és ahogy hátrafelé zuhant, mintha vastag vízfüggönyön keresztül hallotta volna Hermione sikolyát.
De aztán már kikapcsoltak az érzékszervei, és nem hallotta maga körül az erdő hangjait, sem barátai vagy Voldemort kiáltását. Lehunyta a szemét, és szinte ellazultan zuhant bele a meglepően puha fűbe. Nem érzett fájdalmat, ahogy feje a földnek csapódott, csak azt, hogy bársonyos sötétség öleli körbe. Finoman megszorították a bal kezét, és Ginny jeges érintése lassan, másodpercről másodpercre felmelegedett, mígnem a lány keze puhán, nyirkosan és forrón simult a tenyerébe. Harry halk, elégedett sóhajjal engedte ki utolsó lélegzetét, és boldogan engedelmeskedett Ginnynek, aki ezt suttogta: „Gyere…”
*
Hermione idegesen toporgott. A pajzs mögül, amit Piton létrehozott körülöttük, úgy látták Harry és Voldemort párbaját, mintha egy koszos ablaküvegen keresztül néznék. Hermione többször is megpróbált átrohanni a pajzson, de az visszalökte őt, a kábítóátkokat pedig, amiket Voldemort felé küldtek, halk sistergéssel nyelte el. Harry egy darabig sikeresen védte Voldemort átkait, most azonban már hosszú másodpercek óta dermedten állt a csuklyás alakkal szemben, mintha hipnotizálnák.
Ron feszülten állt Hermione mellett, és maga is dermedten bámulta, ahogy Voldemort varázslatának hatására Harry egyre jobban összegörnyed, mintha fájdalom járná át a testét. Hermione elkeseredetten igyekezett feloldani az őket börtönbe záró pajzsot, de minden próbálkozása sikertelen volt. A percek rémisztő sebességgel peregtek, s végül csak annyi tellett a lánytól is, hogy aggodalmas pillantással figyelje Harryt, aki mintha kicsit jobban kihúzta volna magát.
Ron és Hermione végignézte, ahogy Voldemort hátrahőköl, és néhány lépést hátrál Harrytől. Látták, ahogy Harry ráfogja a pálcáját, és elakadt lélegzettel várták a megfelelő átkot. De Harry nem mozdult, és végül Voldemort pálcájából tört elő a zölden villanó halálos átok.
– Harry! Vigyázz! – kiáltott fel Ron idegesen.
Az Avada Kedavra zöld fénye még a lobogó lánggal égő bokrok fényét is átszínezte, majd meglepetésszerűen elhalt, ahogy nekicsapódott Harry mellkasának
– NEEE! – Hermione kétségbeesetten sikított fel.
Harry összeroskadt, mintha a lábából minden csontot kivarázsoltak volna. Hermione dühödt kiáltással rontott a pajzs felé, de az még most sem engedte a lehunyt szemmel, sápadt, de békés arccal fekvő fiú mellé, hanem olyan erővel lökte vissza, hogy Hermione a földön találta magát.
Voldemort diadalmas arccal fordult feléjük, és pálcájának egyetlen határozott intése után Hermione felé is megindult a zöld átok. Ron kétségbeesett kiáltással rántotta arrébb barátnőjét, de mindez felesleges volt, az őket körülvevő pajzs ugyanis felemésztette az Avada Kedavrát is. A csöppet sem emberszerű arcon most értetlenség ömlött el, de Hermione előtt összefolyt a világ képe a szemébe gyűlő könnyek miatt.
– Harry! Ne! – A pajzs túloldalán váratlanul csendült fel Neville kiáltása, aki mintha a semmiből tűnt volna hirtelen elő. A fiú Harry teste mellé rohant, és egy kétségbeesett mozdulattal megragadta a kezét. – Nem!
Egy hangos csattanás és ezüstös forgószél kíséretében Piton bukkant fel a holttest mellett, s varázslata Neville-t néhány méterrel arrébb repítette.
– Erre most nincs idő! – kiáltott dühösen Neville-re. – Tudod a dolgod!
Ron megborzongott Piton parancsoló hangjától, de legnagyobb meglepetésére Neville nem rémült meg, helyette arcán komor elszántsággal tápászkodott fel. Előhúzta pálcáját, és szembefordult Voldemorttal. Ron nem emlékezett rá, hogy valaha is ilyen határozottnak látta volna.
Voldemort, mintha csak most ocsúdott volna fel az előző meglepetésből, szembe fordult vele. Arcán gúnyos mosoly terült szét, ahogy meglátta a felé közeledő Neville-t, és könnyed intéssel egy Cruciatus-átkot küldött felé. A mosoly abban a pillanatban leolvadt Voldemort arcáról, ahogy Neville egy ragyogó pajzzsal semlegesítette az átkát. A vörös szem először Harry holttestére, majd Neville-re villant, és Voldemort dühösen, elkeseredetten kiáltott fel, mint egy kisgyerek, aki rájön, hogy becsapták.
Neville intésére Voldemort lábát kötelek fonták körbe, amelyek kővé változtak, s lassan szétterjedve a fűben egy súlyos kőtömbbe zárták Voldemort lábát. A férfi eltűnt, s vele együtt a kő is, de amikor Voldemort Neville-től alig két lépésnyire újra felbukkant, lábán még mindig ott volt a kőbilincs.
Voldemort dühösen kiáltott fel, és pálcájából sötétzöld átok tört ki, amely körbeölelte Neville-t, és hatalmas óriáskígyóvá változott. Egy pillanatra úgy tűnt, az állat könnyedén összeroppantja a fiút, de Neville az utolsó pillanatban eltűnt a szorításából, és néhány méterrel arrébb tűnt fel újra. A kígyó dühös sziszegéssel elindult felé, de Neville egy gyors intéssel száraz fatörzzsé változtatta.
Ezalatt azonban Voldemort a fák közül inferusokat hívott elő. A holtak minden irányból körbevették Neville-t, és megragadták hideg, csontos kezükkel. A fiú egy bűbájjal ismét forgószelet keltett, amely egy halomba repítette az inferusokat, majd egy pöccintéssel lángoló gyűrűvel vette körbe a kapálózó holttesteket.
Közben a Voldemort lábát satuként körbeölelő kőréteg lassan megindult felfelé, s egyre jobban szétterjedt a férfi testén. Mialatt Voldemort azzal volt elfoglalva, hogy megszabadítsa magát a kőtől, Neville egy intéssel lángra lobbantotta a talárját. Voldemort fájdalmasan üvöltött fel, és egy íves mozdulattal vízesést varázsolt saját maga fölé. A hatalmas víztömeg azonnal eloltotta a lángoló ruhákat. Neville, mintha csak erre várt volna, egy könnyed intéssel megfagyasztotta a vizet, ezúttal jégpáncéllal vonva be Voldemortot tetőtől talpig.
Néhány másodpercig csend ereszkedett a tisztásra, majd Voldemort szétrobbantotta az őt körülvevő jeget. Minden irányba apró jégszilánkok repültek szét, amelyek Neville intésére egy elegáns körív után visszafordultak, hogy minden irányból belefúródjanak a fáradtan ziháló sötét varázsló testébe. Neville nem várta meg, amíg Voldemort összeszedi magát; egy újabb átkot küldött a férfi felé.
Abban a pillanatban Voldemort arcából és mellkasából ömleni kezdett a vér, mintha egy kard végighasította volna. A varázsló összerogyott, s teste remegni kezdett. A föld mohón itta be a sebeiből egyre csak ömlő vért, s ha ez lehetséges, Voldemort teste még sápadtabbá vált, mint amilyen eddig volt. Neville elmormolt valamilyen varázsigét, és a földön fekvő, minden ízében remegő test felé intett, mire egy fekete átok lepelként vonta be Voldemort testét, s csak néhány másodperc múlva enyészett el, amikor a sötét mágus már élettelenül feküdt a lucskos fűben.
A Hermionét és Ront védő fal fokozatosan leomlott, és Ron azonnal odarohant Harry testéhez. Megragadta a fiú ernyedt kezét, és finoman megrántotta, mintha csak fel kellene segítenie a másikat, és az azonnal jól lenne.
– Harry… Harry… – Ron csak suttogni volt képes.
Neville lassan közelebb lépett, és ő is lerogyott Ron mellé. Fáradtan zihált. Egy halk pukkanás kíséretében megjelent mellettük Piton. Arcán szétömlött az elégedettség, ami ingerültséggel töltötte el Ron.
– Most boldog lehet! – kiáltott dühösen a férfinak. – Ezt akarta végig, hát akkor most örülhet. Megha… – A hangja elcsuklott, és mérgesen lökte félre Neville kezét, amely megnyugtatóan megszorította a vállát.
– Úgy vélem, lassan tényleg ideje lenne visszamenni a Roxfortba – felelt Piton nyugodtan végigmérve Ront.
– Hát persze! Sétáljunk szépen vissza az iskolába, mintha minden rendben volna! Mintha nem változott volna semmi sem! – kiabált Ron dühösen, és pálcát rántva Pitonra támadt. A férfi egy-egy könnyed intéssel védte ki az átkait, amitől Ron egyre dühödtebben, és elkeseredettebben próbálkozott. Egyszer csak kezéből kiröppent a pálca, mintha valaki kirántotta volna, és Neville kezében landolt.
– Hagyd, nincs értelme – mondta halkan Neville, majd nyugodtan szembefordult Pitonnal. – Nem engedheted így el őket. Ronnak és Hermionénak előbb meg kell érteni, hogy mi történt. Beszélned kell velük! Ennyivel tartozol Harry barátainak!
– Úgy látom, Miss Grangernek legelőször egy gyógyítóval kellene beszélnie – jegyezte meg finoman Piton, s Hermione felé intett, aki továbbra is ugyanott ült a fűben, ahová Harry halála után leroskadt, és maga elé bámult.
Ron zavartan sietett barátnője mellé. Az ő kezét már nagyobb sikerrel ragadta meg; Hermione hagyta, hogy Ron felrángassa és visszavezesse Neville és Piton mellé, akik farkasszemet néztek Harry holtteste fölött.
– Bármennyire is nehéz, meg kell értenetek a dolgot – fordult Neville Ron felé. – Legalább nektek, ha már Harrynek nem lehet elmondani. Kérlek – pillantott most Piton felé.
A férfi biccentett, s úgy tűnt, mintha nagy kegyet gyakorolna.
– Azt hiszem, egy-két kérdést tényleg muszáj megválaszolnunk… – hagyta rá Neville-re, s egy intéssel elővarázsolt egy bájitallal teli fiolát. – Ezt itassa meg Miss Grangerrel, hogy ő is követhesse a beszélgetésünket – mondta komoran Ronnak, és a kezébe nyomta az üvegcsét.
Ron gyanakodva forgatta meg, de mikor Neville biztatóan intett neki, finoman átölelte Hermionét, és megitatta vele a bájitalt. A lány pislantott párat, majd végigfuttatta rajtuk a pillantását. Amikor meglátta a lábaik mellett fekvő Harryt, arca megvonaglott, de beharapta ajkait, s néhány mély lélegzetvétel után Pitonnak szegezte a kérdést:
– Mire volt jó ez az egész? Miért hitette el Harryvel, hogy ő a Heros?
Piton nyugodtan állta Hermione pillantását:
– Látom, már jobban van – állapította meg. – Természetesen választ fog kapni, de meg kell jegyeznem, én sosem mondtam, hogy Potter Heros lenne.
Ron dühösen szisszent fel, ami egyértelműen jelezte, hogy nem ért egyet, de inkább nem kíván vitatkozni. Neville újra Harry testére pillantott.
– Akkor… ez már végleges? – kérdezte halkan Pitontól. – Nem lehetne még visszahozni…
– Visszahozni? – kapott a szón Ron. – Képes feltámasztani holtakat?
Piton arca dühösen vonaglott meg, mint amikor egy diák különösen bosszantó és ostoba kérdést tesz fel, és ő legszívesebben megátkozná.
– Senki sem képes visszahozni a halottakat! – felelt a fogai között szűrve a szavakat, s egy lesújtó pillantást vetett Neville-re.
– Persze, mert gyűlölte őt! – vágta rá Ron elkeseredetten. – Bezzeg Malfoyért biztosan harcolna, de Harryt…
Piton egy fagyos pillantással beléfojtotta a szót.
– Elhallgass, Weasley, mert megunom ezt az érdekfeszítő beszélgetést, és semmilyen magyarázattal sem szolgálok nektek! Egy halottat nem lehet feltámasztani, és Potter nem is akarná, hogy feltámasszam. A halál nem olyan szörnyű, mint amilyennek a többség képzeli – magyarázott Piton hirtelen jóval halkabban. – Potter találkozott a szüleivel, Blackkel, a maga húgával. Nem kívánja elhagyni őket többé…
Ron nyelt egyet.
– De én… – kezdte halkan, de Hermione finoman megszorította a karját.
– Most el kell engednünk – suttogta alig hallhatóan.
Piton néhány könnyed lépéssel eltávolodott tőlük, s elgondolkozva fel-alá kezdett járni a fűben. A háta mögött a pirkadat szürkére színezte a fák felett az eget, s lassan közeledett a reggel. Neville bizonytalanul követte tekintetével Piton minden mozdulatát, mintha attól félne, hogy a férfi dehoppanálni akar. Ron magához ölelte a hajnali hidegtől és a kimerültségtől remegő Hermionét, s csak fél szemmel figyelt Pitonra. A lány azonban izzó tekintettel meredt a férfire, továbbra is a válaszokra várva.
Piton végre megtorpant előttük, és megszólalt:
– Tudják, mi az az Aetas Heroum? – Ron és Hermione bólintott, ami némi meglepetést csalt Piton arcára. De azonnal összeszedte magát, és folytatta: – Nos, akkor valamivel többet tudnak a varázslótörténelemről, mint amennyit én tudtam, amikor ugyanezt a kérdést nekem szegezték tizenhét éves koromban. Az előző Aetas Heroum utáni fejetlenség már éppen helyreállt, amikor Horatius Lumpsluck rádöbbent élete legnagyobb hibájára, és engem talált a legalkalmasabbnak arra, hogy rendbe hozzam, amit ő tönkretett.
– Szóval Lumpsluck Defensor? – kérdezte Ron. Piton vetett egy gyilkos pillantást a közbeszólóra, de azért bólintott.
– Igen, és elmondhatjuk, hogy Horatius egyike volt minden idők legrosszabb Defensorainak… – sziszegte dühösen. – A Grindelwald elleni harc a vége felé közeledett, amikor ő hozzáfogott, hogy megkeresse az utódját, a következő kor Defensorát. Tanárként az ember sok diákkal találkozik, gyorsan felmérheti, ki tehetséges, ki lusta, ki iparkodik. És végül megtalálhatja azt az egyet, aki olyan mértékben alkalmas a mágia irányítására, hogy Defensor lehet. Nos, Horatiusnak jól jött volna a gyors segítség, egy tanítvány, aki leveszi a válláról a teher egy részét. De ő túl elhamarkodottan döntött…
– Voldemortot választotta! – kiáltott fel Hermione a meglepetés erejétől. – Lumpsluck elkezdte tanítani a következő Scelust?
Piton végigmérte a lányt, és ismét bólintott.
– Így van, Horatius annyira megörült, amikor felismerte Tom Denem különleges tehetségét és a varázstudományok iránti vonzódását, hogy azonnal tanítani kezdte. Szerencsére a Defensor szerepéről akkor még nem beszélt neki, hiszen közben Grindelwaldot sikerült Tom nélkül legyőzni, de ezernyi trükköt árult el a tanítás során… Csak amikor Tom a horcruxokról kezdett faggatózni, akkor fogta fel ez az agyalágyult, hogy rossz lóra tett! – Piton megvetően fújtatott, s újra járkálni kezdett. – Ekkor persze azonnal abbahagyta Tom oktatását, de addigra már késő volt, a Scelus megkapta az alapozást, és önálló életre kelt.
– Szóval Lumpsluck nélkül Denem sosem vált volna Voldemorttá? – csodálkozott Ron.
Piton az égnek emelte a tekintetét.
– Nem, te ostoba! Csupán egyedül jóval lassabban jött volna rá azokra a varázslatokra, aztán pedig én adtam volna át neki a szükséges tudást. És ha Horatius nem karolja fel, sosem készít horcruxokat… – tette hozzá halkabban.
– Na és akkor mit tehetett maga? – kérdezte Hermione. – Hiszen tizenhét éves korában Voldemort már hatalomra tört…
– Így van, mire én megtudtam, hogy Defensor lehetek, a Scelus már megkezdte harcát, a Herosnak pedig még híre sem volt. És egy ilyen helyzetben Horatius egyszerűen közölte velem, hogy az én kötelességem kijavítani az ő hibáját, és valahogy lefagyasztani a kész Scelust, míg elő nem kerül, és fel nem készül a Heros – magyarázta Piton utálkozva. – Horatius kiképzett az utolsó másfél évben, amit a Roxfortban töltöttem, majd elégedetten hátradőlt, és a kandírozott gyümölcsöknek szentelte életét… Én pedig csatlakoztam Tom követőihez, és hozzáfogtam, hogy a lehető legfinomabb legilimenciával kipuhatoljam, hogy eddig milyen tudásra tett szert, és kiegészítsem azt. Így jöttem rá a horcrux létezésére, igaz, akkor még csak egyről tudtam, és ez adta az ötletet, hogy hogyan végezhetnék átmenetileg Tommal.
– De maga nem győzhette volna le? Elvégre tudott annyit, amennyit majd a Heros tud… – akadékoskodott Ron. – És ráadásul mennyi szenvedéstől kímélhette volna meg a varázsvilágot!
Piton szeme dühösen villant meg.
– Azt mondtátok, tudjátok, hogy mi az Aetas Heroum! – válaszolt fagyosan. – A háború egy megtisztulási folyamat…
– Nem hiszem, hogy Ginny vagy George halálától jobb lett a világ! – vágta rá Ron dühösen.
– Természetesen nem az egyéni halálokról van szó – bólintott Piton fölényesen. – A hatalmas vérveszteség azonban frissülést, felpezsdülést hoz a varázsvilágba. Csakhogy, mivel a hozzátartozók ezt általában nehezen értik meg, a Defensor, akinek kötelessége a háború biztosítása, nem fedi fel kilétét előttük. Éppen az ilyen beszélgetések elkerülése végett…
– De azt mondta, most megválaszolja a kérdéseinket – szólt közbe Hermione. – Harryt és a családját használta Voldemort hatástalanítására? A jóslat csak egy eszköz volt, hogy mindenki Harryt tartsa a Herosnak?
Piton vetett egy elismerő pillantást Hermionéra.
– Lényegében ilyesmiről volt szó – bólintott. – Az a jóslat, amelyet Albus hallott, éppen kapóra jött. Hiszen egy olyan gyermekről szólt, akiről Albus elhiheti, hogy a következő Heros, és akire Voldemort figyelmét is irányíthatjuk. Megdöbbentő, de a jóslatban valóban lehetett némi igazság, mivel a két gyerek közül, akikre illett a leírás, az egyik a Heros volt…
– És a másik Harry – fejezte be száraz torokkal Hermione.
– Így van – bólintott Piton. – Ezek után nyilvánvaló volt, hogy ki lesz az a személy, akire a varázslótársadalom, Albus és nem utolsó sorban Tom figyelmét fordítom. Pottert különleges védelemmel láttam el, amelyről biztosan visszapattan a gyilkos átok. Tudtam, hogy Tom nem halhat meg a horcrux miatt, de így elegendő ideig akadályozhatom a visszatérését ahhoz, hogy felkészítsem Neville-t, és megkezdjük a háborút.
– De Harryt az anyja szeretete mentette meg! – szólt közbe dacosan Ron.
– Lily Potternek szóltam a támadás előtt, hogy Harry nem fog belehalni az átokba, de ő nem hitt nekem – húzta el a száját Piton. – Az valószínű volt, hogy James Potter meghal majd a harc során, de úgy véltem, egy szülő mindenképpen kell az ál-Herosnak… Lily tette felerősítette és hosszú éveken át megőrizte a varázslatomat, de nem lett volna feltétlenül szükséges.
– De miért nem árulta el soha Dumbledore-nak vagy Harrynek az igazságot? – kérdezte harciasan Hermione. – Biztos, hogy segítették volna!
– Albus? – vonta fel kétkedve a szemöldökét Piton. – Nos, Albus természetesen nem kételkedett abban, hogy kis kedvencének, James Potternek a fia Heros, de azt hiszem, ha megteheti, inkább választja azt, hogy nyugodt életet biztosít neki, mint hogy csalinak használja…
– Maga viszont annyira gyűlölte Harry apját, hogy boldogan használta Harryt csalinak, sőt, még a halálát is örömmel végignézte! – csattant fel dühösen Ron.
– Valóban, talán Potterrel szemben nem volt szép dolog, bár rájöhetett volna, hogy nem ő a Heros, hiszen sosem kapta meg a megfelelő képzést. Persze, ő élvezte a körülötte támadt felhajtást…
– Nem élvezte! – vágott közbe dühösen Hermione. – Harry nem volt olyan, mint amilyennek maga látni akarta!
– Nem? – Úgy tűnt, Piton nem kíván jobban elmélyedni ebben a kérdésben. – Mindenesetre míg az egész világ Potter körül forgott, én kiképeztem Neville-t. Egészen kicsi korától fogva kapott leckéket, de a nyilvánosság, sőt még a saját családja előtt is visszafogtam a tudását. Neville a saját biztonsága és a varázsvilág érdekében egészen egy évvel ezelőttig úgy élt köztetek, hogy maga is elhitte, hogy egy gyenge képességű, átlagos varázsló, ugyanis ezt a képzetet helyeztem el az elméjében, s egyedül a különóráinkon oldottam fel alóla. Ennek köszönhetően az egész világ is elhitte, hogy Potter a leendő hős, Neville pedig semmire sem képes. Ráadásul én minden nyilvános szituációban durva voltam Neville-lel, így ha valaki rájött volna, hogy én vagyok a Defensor, sosem jutott volna eszébe, hogy ő a Heros.
Hermione dühösen megrázta a fejét, majd saját ajkába harapott, hogy ne kezdjen kiabálni Pitonnal. A férfi úgy tett, mintha nem látná a lány haragját, helyette nyugodt hangon folytatta:
– Minden szépen alakult, csupán az volt a probléma, hogy Albust, akinek kénytelen voltam elárulni a szerepemet az Aetas Heroumban, hogy befogadjon a Rendbe, egyre inkább zavarta, hogy nem tanítom Pottert. Különösen a negyedik év után, amikor Tom újra visszatért, és hozzáfogott végre hatalma kiépítéséhez. Albus ezért ragaszkodott hozzá, hogy én tanítsam Potternek az okklumenciát. Abban reménykedett, hogy a különórák alatt feltűnésmentesen megkezdhetem a Herosszá képzést. Persze erről szó sem volt, és Potter még az okklumencia minimális elsajátítására sem volt képes…
– Mert maga nem akarta, hogy megtanulja! – vágta oda dühösen Ron.
– Történetesen tévedsz – felelt fagyosan Piton. – Mivel Tom agyát csak a legfinomabb és aprólékosabb legilimenciával vizsgálhattam, nehogy bármit is megérezzen belőle, csak addigra tudtam meg, hogy több horcrux is létezik, melyek közül Potter egyet már elpusztított. Mivel úgy véltem, hogy Potter számára szép és megtisztelő feladat lenne, ha a előkészíthetné a terepet a Heros győzelméhez, azzal, hogy felkutatja és elpusztítja a horcruxokat, szerettem volna, ha tényleg képes lezárni az elméjét, nehogy Tom idő előtt rájöjjön a tervünkre.
– Szép és megtisztelő feladat? – mordult fel Ron. – Miért nem pusztította el azokat az átkozott horcruxokat Neville, vagy mindjárt maga? Hagyhatta volna, hogy Harry nyugodtan éljen, de nem, maga kihasználta a bátorságát, aztán pedig kinevette, amiért le akarta győzni Voldemortot!
– Potter bátorsága nélkül nem arathattunk volna ma győzelmet – vallotta be Piton. – Ha előbb felfedem Neville szerepét, Tom, vagy valamelyik híve idő előtt támadta volna meg, ahogy Pottert több támadás is érte. Neville-nek el kellett végeznie a Roxfortban a hetedik évet, azonban tovább nem várhattunk volna a végső harccal, Tom hatalma már így is túl naggyá vált. Ha Potter ez alatt az idő alatt nem végez a horcruxokkal, Tom átveszi az uralmat a varázsvilág fölött.
– Bár végül nem Harry győzte le Tomot – szólt közbe Neville is –, de nélküle ez sohasem sikerült volna. És azt gondoljátok, hogy Dumbledore elhitte volna, hogy ő a Heros, ha nincs meg benne csaknem minden, ami ehhez kell? Dumbledore nem volt bolond, és Harry milliószor bizonyított előtte.
– Ugyanakkor – vette át a szót újra Piton – kizártnak tartottam, hogy Potter le tudja győzni Tomot. De a szerepe fontos volt, és a varázsvilág ugyanígy dicsőítette volna, ha megtudja, hogy ő pusztította el a horcruxokat, és neki köszönhető, hogy Neville végül sikerrel járt.
– De Harry nem akarta, hogy dicsőítsék! – vágott közbe újra Hermione.
– Én nem így láttam – rázta meg a fejét Piton nyugodtan, s egy intéssel Hermionéba fojtotta a szót. – De ez már lényegtelen. Albus végül nekem adta a sötét varázslatok kivédése tantárgy oktatását, hogy legyen lehetőségem Pottert tanítani, és kétségbeesésében még a saját Defensorát is idehívta az iskolába, hátha ő felkarolja Pottert… Horatius, aki cseppet sem ismerte a tervemet, szintén elhitte, hogy Potter a Heros, de oktatni már nem volt hajlandó. Csak annyi tellett tőle, hogy odaadja neki a régi könyvemet – húzta el a száját ismét undorodva. – Albus egész évben próbált győzködni, azt hitte, a James Potter iránti gyűlölet miatt nem akarom elvégezni a feladatot, amit Defensorként rám szabtak. Még a halála előtti pillanatokban is azért könyörgött, hogy tanítsam végre Pottert – idézte fel utálkozva azt a pillanatot, amikor megölte Dumbledore-t. – Azt hitte, a Megszeghetetlen Eskü miatt ölöm meg, holott Neville aznap bizonyította, hogy készen áll a harcra. Köztudomású, hogy két ereje teljében lévő Heros nem élhet egyszerre, máskülönben nem végeztem volna Dumbledore-ral, hiszen az Esküt még a megkötés pillanatában hatástalanítottam.
– De akkor miért nem lehetett elmondani Harrynek, hogy Neville a Heros, amikor ő már úgyis készen állt? – kérdezte Hermione.
– Nos, úgy véltem, Potter jobban koncentrál majd a horcrux-kutatásra, ha nem tudja, hogy más is elvégezhetné helyette a munkát. Neville-nek végig kellett járnia az iskolát, hiszen szüksége lesz a megfelelő bizonyítványokra. Potter azonban nyugodtan hiányozhatott, neki már mindent elnéztek… Természetesen azt akartam, hogy megfelelően tudjon harcolni a halálfalók és a horcruxok ellen, ezért megkértem egy régi ismerősömet, Christopher Prospeert, hogy térjen vissza a minisztériumi aurorok közé, és érje el, hogy képezhesse Pottert. Potter nagyszerűen jöhetett volna ki ebből az egészből, ha nem ilyen csökönyös.
– Voldemort és az emberei csaknem mindenkit megöltek, aki fontos volt neki – válaszolt Hermione csendesen. – Bosszút akart állni, ez érthető nem?
– Érthető – bólintott Piton.
– De maga elvette tőle ezt a lehetőséget, amikor Neville-t választotta Herosnak! – csattant fel Ron. – Miért lenne Neville jobb Harrynél?
– Nem a Defensor választ – felelt Hermione szomorú hangon. – A Herosnak olyan tulajdonságai vannak, amelyek egyértelműen alkalmassá teszik erre a szerepre…
– És ezek Harryben nincsenek meg? – kérdezte Ron ellenségesen.
– Nem mind… – suttogta Hermione megsemmisülten. – Már akkor láttam, amikor Sipor meghalt…
– Jaj, ne gyere most a MAJOM-mal! – mordult fel Ron. Hermione összeszorította a száját.
– Harrynek így is majdnem sikerült – szólalt meg váratlanul Neville. – Amikor ide tudtam hoppanálni, már nagyban harcoltak, és úgy tűnt, sikerül legyőznie Tomot. Ezért nem léptem közbe. Nem akartam elvenni tőle az esélyt…
Piton szeme dühösen villant rá:
– Ezt már megbeszéltük! Potternek meg se kellett volna próbálnia! Reméltem, hogy maga képes lesz elvinni innen, Miss Granger – fordult egy másodpercre Hermione felé. – Ezért oldottam fel a sóbálványátkot, de meg sem próbálta rábeszélni… – Hermione elpirulva félrekapta a tekintetét. Piton néhány másodperc csönd után folytatta: – Potternek azért nem sikerült győznie, mert nincs meg benne a szükséges alázat.
– Hogy mi nincs meg? – kérdezte megrökönyödve Ron.
– Az alázat, Weasley – magyarázta Piton úgy, mintha egy különösen lassú felfogású elsőshöz beszélne. – Az, hogy el tudjon viselni egy olyan tanárt, aki nem ajnározza folyamatosan. Hogy vállalja akár a nyilvános megszégyenülést is egy későbbi, jóval nemesebb cél érdekében. De Potter sohasem tudott volna éveket úgy eltölteni köztetek, hogy mindenki lenézi és butának tartja…
– Honnan veszi ezeket? Nem is ismerte! – szólt közbe Hermione.
– Tudod, miért nem győzte le Tomot? – kérdezte Piton hidegen. – Mert nem akart olyan varázslatot használni, amit én találtam ki. A sértődöttsége fontosabb volt, mint az, hogy győzzön…
Hermione már válaszra nyitotta a száját, de végül csak némán bámult Pitonra.
– Nem hiszem, hogy ezért nem sikerült neki…
– Márpedig azért nem mondta ki már ő Tomra a Sectumsemprát, mert nem akarta követni az utasításomat – bólintott Piton még egyszer nyomatékosan –, nem volt nehéz nyomon követnem legilimenciával a gondolatait a harc során… Mindez azért történt, mert Potterben rengeteg keserűség, harag és bosszúvágy gyűlt fel. A benne lévő szeretet elegendő volt arra, hogy biztosítsa neki a lehetőséget. Még azt az ostobaságot is sikerült a saját hasznára fordítania, hogy sosem tanulta meg az okklumenciát. De aztán nem tudta eldönteni, hogy engem gyűlöl-e jobban, vagy Tomot. Ez a bizonytalanság elég volt arra, hogy elvesszen…
– Miért, te mire gondoltál, hogy miért akarod megölni? – fordult most Ron Neville felé morcosan.
– Nem akartam, hogy még több ember haljon meg – suttogta Neville. – Én azt gondoltam, inkább magamra vállalom azt, hogy megölök én valakit, ha ezzel megmenthetem rengeteg ember életét.
– Remek! – mordult fel Ron sértetten. – Marha megható, de attól még Harry is képes lett volna rá!
– Potter nem volt rá képes – szögezte le Piton nyugodtan. – Az pedig, hogy elhitte magáról, hogy Heros, nem sokat számított. Azért tudott szemtől szemben harcolni Tommal, mert már évekkel ezelőtt elhatározta, hogy addig nem nyugszik, míg valamelyikük meg nem öli a másikat. Hiszen erről szólt a jóslat is. Ők ketten, azután, hogy Tom megjelölte Pottert, arra voltak hivatottak, hogy megküzdjenek egymással, életre-halálra.
– De hát hogyan jelölhette ki ezt a sorsot egy kisgyereknek?! – kiáltott fel Hermione szemrehányóan. – Még ha gyűlölte is Harry apját, ő nem tehetett arról…
– Csakhogy én nem ismertem az egész jóslatot egészen addig, amíg Potter meg nem ismerte, és tavaly ki nem olvashattam az elméjéből – felelt Piton nyugodtan. – Bár, ha tudom, hogy ezzel kiválasztom Pottert a végzetre, akkor se tehettem volna mást. Nem került ilyen helyzetbe több mint ezer éve egyetlen Defensor sem.
– Nem az a fontos, hogy ki választódik ki arra, hogy megölje a Scelust – szólt közbe halkan Neville. – Harry nem azért volt jó ember, mert Heros volt, hanem mert ilyen volt a jelleme…
Ron az égre emelte a szemét, de nem szólalt meg. Hermione néhány másodpercig dermedten hallgatott, majd Pitonhoz fordult.
– Kérdezhetek valamit Voldemort haláláról? – A férfi csak intett, hogy folytassa. – Miért elég egyszerűen csak megölni a Scelust, ha a halál tényleg nem olyan szörnyű, mint amilyennek itt hisszük?
– Tom semmitől sem félt annyira, mint a haláltól – felet Piton. – Nincs senki sem, akihez érzelmileg kötődött, még az anyjához sem, így nem gondolhatott soha arra, hogy régen látott ismerősökkel találkozik majd. Számára a halál a tudat örök létezése hatalom nélkül, cselekvési képesség nélkül, anélkül, hogy bárkivel is kommunikálni tudjon. Nincs nagyobb büntetés, mintha örökre arra vagy kényszerítve, amitől a leginkább rettegsz. A Sectumsempra után, mielőtt még Tom meghalt volna, Neville elvégzett egy varázslatot, amely örökre gúzsba kötötte Tom lelkét. Ez kizárja a lehetőségét, hogy szellem legyen, hogy valaha is hathasson a még életben lévőkre. A holtaktól pedig az zárja el, ahogy életében gondolkozott, érzett. Senkire sem vágyott a túlvilágiak közül, ezért soha senkinek sem fogja a társaságát megkapni. Bármennyire is hataloméhes, senkin sem uralkodhat már többé.
Hermione bólintott. Ron továbbra is Neville-t méregette, aki lehajtott fejjel, mérhetetlen zavarban állt Piton mellett. Hideg szél vágtázott végig a tisztáson, megzörgetve a fák leveleit. Hermione megborzongott, s felpillantott a piszkosszürke égre. Valahol egy madár lágy trillával köszöntötte a hajnalt.
– Ideje visszatérni a Roxfortba, hogy egy utolsó harccal megtisztítsátok az iskolát a halálfalóktól – szólalt meg Piton, elsősorban Neville-nek címezve a szavait.
– És mihez kezd most, hogy elvégezte a feladatát? – Hermione száján bizonytalanul csúszott ki a kérdés, mert nem nagyon tudta elképzelni azt, hogy Piton elégedetten pihenget, mint ahogy Lumpsluck tette.
– Sok dolgom valóban nincs már – felelt a férfi egy gúnyos fintorral az arcán, talán mert kitalálta Hermione gondolatát.
– És megtalálta már az… utódját? – Hermione csaknem suttogott, s arcán lassan egyre jobban elömlött a pirosság. Ron rosszallóan szisszent fel.
– Miss Granger, magának nagyszerű logikája van, és igazán tehetséges boszorkány, de túlságosan ragaszkodik a rögzített szabályokhoz – felelt Piton nagyon komolyan. – Elsősorban arról ismerjük fel az utódunkat, hogy képes kitalálni új varázslatokat. Ez az alapja a mágikus energia olyan szintű uralásának, amit a Defensorok megtanulnak. Maga megismerheti a világ összes varázsigéjét, akkor is annyit fog csak tudni, amennyit egy Herosnak megtanítunk. Mi nem használunk varázsigéket, csak a tiszta mágiát az akaratunk érvényesítéséhez.
Hermione a férfi szemébe nézett, s nyugodt hangon válaszolt:
– Hát persze, én nem is gondoltam. Már biztosan…
Piton bólintott.
– Az utódomat már csaknem egy éve tanítom – jelentette ki félig-meddig büszkén. S szavai bizonyságaként mintha a semmiből tűnt volna elő, megjelent mellettük egy magas, fekete köpenyes, világosszőke hajú alak. – Dracót éveken keresztül tudtam figyelni az iskolában, és tavaly, amikor a volt-nincs szekrények megjavítása során több varázslatot is módosított és megalkotott, egyértelművé vált számomra az alkalmassága. Most végleg bizonyított, amikor megtörte Malazár Mardekár varázslatát, és kinyitotta Neville-nek a Titkok Kamrája bejáratát, majd megakadályozta a Kamra teljes beomlását, míg én Tomot felkészítettem a végső küzdelemre.
Piton könnyedén fejet hajtott Draco Malfoy előtt, mintegy kifejezve elégedettségét. Malfoy arcán szétterült egy büszke mosoly. Ron utálkozva mordult fel, látva a szőke fiú boldogságát. Malfoy nyugodtan mérte végig Ront és Hermionét, majd Neville-t.
– Azt hiszem, elkerülhetetlen, hogy még halljunk egymásról – mondta hidegen. Neville nyugodtan nézett szembe vele, s alig észrevehetően bólintott.
– Az hiszem, minden kérdésre választ kaptatok – állapította meg Piton, amire Ron csak egy dühös horkantással, Hermione pedig egy tétova bólintással felelt.
Piton elégedetten bólintott. A két Defensor könnyedén meglendítette a köpenyét, és némán köddé váltak, hangosan felsüvítő szelet hagyva maguk mögött, amely megborzongatta a három fiatal mágust.
Ha véleményed, észreveteled, kérdésed van, írd meg a Fórumban!