Harry összevont szemöldökkel mérte végig az előtte elterülő füves tájat. Tőle jobbra, jó fél méterre egy mumus rejtőzött. Ezt már az imént kitapasztalta, és még egyszer lehetőleg nem kért belőle. Éppen elég volt álmaiban szembenézni rossz emlékeivel, amelyekkel Voldemort az elmúlt két hét során folyamatosan bombázta, nem akarta még nappal is átélni őket. Sajnos azonban a felderítő varázslatok szerint volt arrafelé egy fedőbűbáj.
Könnyedén meglendítette pálcáját, és a megbűvölt pergament szorongatva várta a hatást, de továbbra sem történt semmi. Harry elégedetlenül mordult fel, és gondolatban végigfutott az eddig kipróbált bűbájokon. Következő pálcalendítése nyomán a mumust rejtő fűcsomó körül fénylő búra jelent meg, és mintha egy láthatatlan kéz róná fel a sorokat, a megbűvölt pergamenen feltűntek a rúnák. Harry dühösen szisszent fel. Lepel-bűbáj. Már bánta, hogy elárulta Prospeernek, mennyire nehezen tanulta meg ezt a varázslatot. Azóta tanára igyekezett folyamatosan próbára tenni a tudását.
Átfutotta a bűbájról kapott információkat. Az elmúlt napok során olyan magabiztossá vált a legalapvetőbb fedőbűbájokhoz tartozó rúnák kiolvasásában, hogy Hermione komolyan irigykedett rá. Harry nem győzte magyarázni a lánynak, hogy ő csak a legszükségesebbeket tanulta meg a rúnákról, s Hermione tudása jóval összetettebb. Most is értetlenül csóválta meg a fejét, ahogy a szöveg elolvasása közben felidéződött benne a lány idegessége.
A pergamenről megtudhatta, hogy egy kis tárgyat rejtettek el a Lepel-bűbáj segítségével, és az észlelőbűbáj véleménye szerint egy igen erős, vagy három közepes varázslattal lehet feloldani. Harry elfintorodott. Már az sem tetszett neki, hogy egy varázslat szabja meg a teljesítményét, de a három feloldóbűbáj elvégzését végképp sokallta. Néhány másodpercre lehunyta a szemét, hogy összegyűjtse az erejét, majd végrehajtotta a feloldóvarázslatot.
A bűbáj suhogva szállt el a fű fölött, körbelengte azt a területet, ahol Harry feltételezése szerint az elrejtett tárgy volt, majd elenyészett. Harry egy másodpercig hunyorogva vizsgálta a füvet, de semmit sem látott. Még kétszer elvégezte a feloldást, majd közelebb lépett a fűcsomóhoz, s észrevett mögötte egy dobozt. Óvatos mozdulattal emelte fel, és nyitotta ki. Egy kulcs volt benne. Harry elég jól ismerte már tanárát ahhoz, hogy megértse az üzenetet: körbenézett a füves pusztán, hogy megkeresse a házat, amelynek ajtaját a kulcs nyitja majd, miután sikerült feloldania a Fideliust.
Egy általános felderítővarázslattal belőtte az irányt, amerre tovább kell mennie, hogy megtalálja a házat, majd néhány méterrel arrébb elvégezte a Fideliust észlelő varázslatot. Néhány másodperc múlva elgondolkozva olvasta a pergamenen megjelent rúnákat. A ház nem volt túl nagy, és a varázslat az igazsághoz hűen tudatta Harryvel, hogy tanítási céllal rejtették el előle, a feloldásról azonban kijelentette, hogy Harry számára lehetetlen.
Harry döbbenten meredt a rúnákra, de azok változatlanok maradtak. El nem tudta képzelni, hogy Prospeer mit vár tőle egy ilyen helyzetben, ezért bizonytalanul körbenézett. Elvégezte még egyszer az észlelőbűbájt, de az eredmény nem változott. Háta mögött felhangzott Prospeer lépteinek hangja, s a férfi szokásához híven úgy bukkant fel a semmiből, mintha hoppanált volna.
– Az eddigieket nagyon jól elvégezted – bólintott Prospeer elismerően –, most pedig egy olyan varázslatot mutatok neked, amit a minisztériumon kívül egyelőre senki sem ismer.
– Ez hogy lehetséges? – csodálkozott Harry. – Mindenkinek titoktartást kell esküdnie?
– Ez egy egészen új átok, amivel meg lehet törni a Fideliust – jelentette ki Prospeer. – Jelenleg csak a miniszter és a legmagasabb rangú aurorok egy kiválasztott csoportja ismeri. Mivel ennyire új, az az ellenőrző varázslat, amit rendszeresen elvégeznek a Fidelius létrehozói, nem mutatja ki. Ugye tudod, hogy mi az az ellenőrző varázslat? – tette hozzá a férfi Harry döbbent arcát látva.
– Persze, persze – kapott észbe Harry, és élénken bólogatni kezdett. – Csak meglepett, hogy még az sem mutatja ki…
Harry agya őrülten zakatolt. Ha Prospeernek igaza van, és ezt a bűbájt tényleg senki más nem ismeri, akkor csak az aurorok próbálhatták megtörni a főhadiszállást védő Fideliust. Az ugyanis elég hihetetlennek tűnt, hogy a halálfalók és az aurorok egyszerre dolgozzanak ki egy új varázslatot. Az persze elképzelhető lett volna, hogy az aurorok közül valaki Voldemortnak kémkedjen, de Harry kénytelen volt belátni, hogy ha a halálfalók rajtuk akartak volna ütni, arról Pettigrew-nak tudnia kellett volna. Voldemort nem akart bejutni a Főnix Rendjének főhadiszállására, egyelőre beérte egy mindent kiszimatoló kémmel. De nem úgy Rufus Scrimgeour…
– Az az ellenőrzés, amelyet mi alkalmazunk, természetesen kimutatja, de mások hogyan védekezhetnének egy olyan átok ellen, amit nem is ismernek? – folytatta közben a férfi.
– És mennyire hatásos ez az átok? – érdeklődött Harry.
– Nem a leggyorsabb megtörő-átok, az tény – válaszolt a férfi, miközben végigmérte Harryt. A szemében mintha elégedettség villant volna. – De annak, aki ezt alkalmazza, bőven van ideje. Mivel nem képesek észlelni, nyugodtan használhatod hónapokon keresztül, míg meg nem töröd a Fideliust. És persze minden elvégzett átok után egy kicsit megtudsz a levédett területről. Lassan információkat szerzel, és lassan bejutsz.
Harry elhatározta, hogy megpróbál utánajárni ennek a kérdésnek:
– A minisztérium már alkalmazza is ezt a varázslatot?
– Különben miért dolgoztuk volna ki? – felelt Prospeer kitérően.
– Gondolom, ez kifejezetten az olyan helyek esetében lehet hasznos, akik nem is számítanak támadásra a minisztérium felől… – jegyezte meg Harry. Prospeer halványan elmosolyodott, de nem felelt. – Scrimgeour amúgy is jobban tart a belső ellenzéktől, mint a külső ellenségtől – ütötte tovább a vasat Harry.
– Meglehet – hagyta rá a férfi.
– És persze tudjuk, hogy vannak olyan csoportok, amiknek szeretné pontosan ismerni a munkáját. Talán nem sajnálta az időt és az energiát arra, hogy aurorokkal nyomoztasson a Főnix Rendje után – fejezte be Harry utálkozva.
– Ugye nem gondolod komolyan, hogy bármilyen módon kommentálhatok egy ilyen megjegyzést? – kérdezte Prospeer, most már nyíltan mosolyogva. – Megmutatom a varázslatot…
– Gondolja, hogy valaha lesz elég időm rá? – kérdezte Harry megcsóválva a fejét.
– Azért mindenkinek jobb lesz, ha ismered. És azt is, hogy hogyan lehet kimutatni az ellenőrző varázslattal – tette a hozzá a férfi, mintegy mellékesen.
Harry elvigyorodott.
Néhány órával később lelkesen rontott be Ronnal közös szobájukba, ahonnan újabban szinte ki se mozdultak barátai. Harry el akarta újságolni nekik, hogy Hermione jól sejtette, valóban a minisztérium próbált bejutni a főhadiszállásra. A lánynak azonban cseppet sem volt kedve beszélgetni. Már csak három hét volt hátra a R.A.V.A.Sz. vizsgák kezdetéig, s Hermione minden idejét tanulással töltötte. Többnyire még Ron is csatlakozott barátnőjéhez, mert a június közeledtével egyre gyakrabban számolgatta, hogy hány sikeres vizsgát kell letennie ahhoz, hogy auror lehessen. És minél többet számolgatott, annál elkeseredettebb lett.
Harry megértette, hogy barátait most elsősorban a tanulás köti le, s Prospeer adott neki elég elfoglaltságot az egész délutánokat kitöltő óráikon túl is. Ráadásul újult erővel kezdett a könyvtárba is járni, hátha sikerül megtudnia valamit az utolsó horcruxról – de egyelőre nem járt sikerrel. Most azonban dühösen téblábolt Hermione körül, aki zavartalanul üldögélt egy asztalnál, és épp a hatodikos átváltoztatástan könyvéből magolt be egy részletet.
– Ron lement Roxmortsba egy újabb adag pergamenért, meg hoz új pennákat is, azt hiszem – válaszolt Hermione Harry kérdésére, anélkül, hogy egy másodpercre is felpillantott volna a könyvéből.
Harry az ablakhoz lépett, amely arra a dombra nyílt, ahol felbukkannak a falu felől érkezők. Bár az ablak előtt álló fa szétterülő lombjaitól nem látott túl sokat, mégis feszülten figyelte a tájat. Őszintén remélte, hogy Ron megérkezése kizökkenti annyira Hermionét a tanulásból, hogy végre meghallgassa a híreit. Bár az elmúlt napok emlékeit felidézve ebben nem cseppet sem lehetett biztos.
Az ablakpárkányra támaszkodott, s azon morfondírozott, hogyan nyomozhatná ki a halálfalók egyik központjának pontos helyét, hogy kipróbálhassa a minisztérium új megtörő varázslatát a Fideliusukon, amikor végre megpillantotta Ront. Barátja kivont pálcával állt a dombon, meglehetősen kihívó testtartásban, mint aki támadásra készül.
– Mi a fene… – motyogta Harry, és megpróbált kijjebb hajolni, hátha meglátja, hogy ki áll Ronnal szemben. A fa lombjai azonban teljesen eltakarták a másikat.
Harry a karkötőjére pillantott, de se az, se Ron viselkedése alapján nem tűnt úgy, mintha odakint segítségre lenne szükség. Harryt egyre jobban dühítette, hogy nem tudja, kivel beszél Ron, ezért egy tarolóátkot küldött a fa ágaira, amelyek engedelmesen hajoltak el, egyik-másik halk reccsenéssel el is tört.
Csupán néhány másodpercre látta meg a Ronnal szemben álló alakot, mielőtt a fa ágai visszarendeződtek volna. A másiknál nem volt pálca, védtelenül nézett szembe a Ronnal, ami mindjárt megmagyarázta, hogy vörös hajú fiú miért nem támadott eddig. A Ronnál alig valamivel alacsonyabb mágus talárja meglibbent a meleg, tavaszi szellőben, s a lemenő nap sugarai megcsillantak világosszőke haján.
– Ez meg hogy a francba kerül ide? – mordult fel Harry indulatosan.
– Mi történt? – kérdezte Hermione, aki Harry hangsúlyát hallva végre felpillantott a könyvből.
– Gyere, és majd meglátod – vágta rá Harry, miközben előhúzta a pálcáját, és kisietett a szobából.
Néhány perc alatt felért Hermionéval a nyomában a dombra, ahol Draco Malfoy továbbra is rezzenéstelen arccal, de fegyvertelenül nézett farkasszemet Ronnal. Közelebb érve Harry látta, hogy Malfoy talárja ugyancsak lerongyolódott és megviselt. Nem tudott elnyomni egy gúnyos mosolyt arra a gondolva, hogy a fiú, aki annak idején megvetette Lupint, mert foltos a talárja, most még egykori tanáránál is nyomorultabb ruházatban van.
– Mi folyik itt? – kérdezte Harry, miközben Ron mellé lépett, s ő is Malfoyra fogta a pálcáját.
Ron csak egy másodpercre pillantott Harryre, majd Hermionéra, aztán újra Malfoy felé fordult. Láthatóan arra számított, hogy Malfoy váratlanul előkapja a pálcáját, s megátkozza őket.
– Veled akar beszélni. Ennél többet nem lehetett kiszedni belőle – sziszegte gyűlölködve.
– Mit keresel itt, Malfoy? – Harry hangjából és arcáról áradt az utálat.
– Információkat hoztam, hogy végre legyen esélyetek legyőzni a Nagyurat. – Malfoy hangja kissé rekedt volt, de Harry még így is fölényesnek hallotta. Végigmérte a másik sápadt, koszos arcát és elrongyolódott talárját.
– Komolyan azt hiszed, hogy ennyire egyszerűen átverhetsz? Draco Malfoy egyszer csak beállít, hogy segítsen legyőzni Voldemortot – elégedetten nyugtázta, hogy a másik összerezzen a Név hallatára –, ennyire azért nem vagyunk hülyék! Jobb lesz, ha eltűnsz, amíg még megteheted… – Fenyegetően feljebb emelte a pálcáját, de Malfoy nem mozdult.
– Ostobák lennétek, ha elszalasztanátok egy ilyen lehetőséget – mondta halkan. – Segíteni akarok.
– Lehet, de nem nekünk – vetette oda Ron dühösen. – Kémből elég volt egy, köszönjük. Voldemort még egy embere nem juthat be közénk.
– Nem vagyok az ő embere! – Malfoy hangja dühösen csattant, s arcán megjelent két rózsaszín folt, ahogy egy pillanatra ökölbe szorította a kezét. Harry már készült, hogy kivédje a rájuk küldött átkot, de Malfoy pálcája továbbra sem került elő. – Merlinre, megölte a szüleimet! – Malfoy közelebb lépett Harryhez, s a szemébe nézve folytatta: – Most már az én szüleimet is megölte. Komolyan azt gondoltad, hogy ezek után továbbra is szolgálnám?
– Őszintén szólva nem nagyon gondolkoztam azon, hogy mit tenne ebben a helyzetben egy hozzád hasonló gyáva görény – felelt Harry hidegen. – Valahogy időpazarlásnak tűnt…
– Harry! – Hermione szigorú hangja váratlanul csendült fel. Harry összerezzent. Egészen megfeledkezett arról, hogy a lány is itt van, mivel eddig némán, s néhány lépéssel távolabbról figyelte az eseményeket.
Malfoy keze remegett. Vett egy mély lélegzetet, mintha le akarná hűteni magát.
Hermione megfogta Harry karját, és arrébb húzta a fiút.
– Nem beszélhetsz így vele! – sziszegte Harrynek. – Alig egy hete haltak meg a szülei!
– Őszintén szólva ez nem nagyon látszik rajta – jegyezte meg Ron, aki szintén követte őket, de közben pálcáját és tekintetét továbbra is Malfoyra szegezte. – Talán az sem igaz…
– Már az aurorok sem elég meggyőzőek neked, Weasley? – csattant Malfoy hangja, aki ezek szerint nagyon is jól hallotta a beszélgetésüket, bármennyire is igyekezett Hermione arrébb húzódni. – Ugyanis ők vizsgálták meg a szüleim holttestét!
– Szóval segíteni akarsz Voldemort legyőzésében? – kérdezte Harry, és közelebb lépett a másikhoz. Ő feszülten bólintott. – Akkor miért nem mentél a minisztériumba, Malfoy? Miért nem az auroroknak ajánlod fel az információidat? Miért éppen velem akartál beszélni? – folytatta Harry halkan. Olyan közel állt meg Malfoyhoz, hogy a másik érezhesse pálcájának nyomását a bordáinál.
– Mert az aurorok előbb agyonátkoztak volna, és csak utána kérdeznek.
– Hogy ez nekünk nem jutott eszünkbe! – jegyezte meg Ron dühösen.
– Ami késik, nem múlik – vetette oda Harry, és egy intéssel kivetette Malfoyra a láthatatlan köteleket. – Rosszul tetted, hogy ide jöttél. Voldemort sosem fogja élve visszakapni az emberét.
– Harry! – Hermione dühösen lépett közelebb. – Hiszen fegyvertelen! Mi lenne, ha esetleg meghallgatnátok, mielőtt ítélkeztek?!
– Nincs ezen mit meghallgatni, Hermione! – vágta rá Ron dühösen. – Talán nem emlékszel arra, hogy hányszor gúnyoldott rajtunk? Talán már elfelejtetted, hogy minek nevezett?
– Ah, Ron, szerinted tényleg az lenne most a legfontosabb dolgunk, hogy bosszút álljunk az iskolai sérelmekért? – fújt dühösen Hermione. – Nem engedhetjük meg magunknak, hogy ne hallgassuk meg! Minden információ szükséges, ami egy kicsit is hasznunkra lehet a háborúban, különben…
– Elég! – Harry hangja olyan parancsolóan csengett, hogy Hermionéba belészorult a szó. A fiú dühösen arrébb rántotta, és hideg, fojtott hangon folytatta: – Lehet csapda, lehetnek hamis információk, előállhat bármilyen hazugsággal. Nem érdekel, hogy mennyire együtt érzel vele, akkor sem lehetünk hülyék. Malfoy profi okklumentor, hallottam, amikor Piton ezt mondta róla. Nem fogjuk magunk közé engedni. Inkább veszítsünk el néhány információt, minthogy kiadjuk magunkat Voldemortnak.
– Harry, nem lehetsz ennyire elvakult… – kezdte Hermione, de Harry a szavába vágott.
– Még nem fejeztem be! – kiáltotta. – És amit most mondok, jól jegyezd meg: soha, soha ne hangoztasd olyan emberek előtt, akik nem a belső kör tagjai, hogy nem állunk túl jól. Nem kell, hogy visszajusson Voldemorthoz, hogy mi sem hiszünk magunkban – sziszegte dühösen.
Hermione összeszorította a száját, de Harry látta rajta, hogy legszívesebben ordítana. Némán meredtek egymásra, mindketten kapkodva vették a levegőt, ahogy igyekeztek lenyelni a dühös szavakat, amelyeket legszívesebben egymás fejéhez vágtak volna.
– Ne légy ostoba, Harry – suttogta végül Hermione. – Malfoy szülei halottak, és igenis látszik rajta, hogy gyászol. Nem az iskolában vagyunk, és már nem azért a szerencsétlen kviddicskupáért harcoltok. Elképzelhető, hogy át akar állni. És minden egyes információra szükségünk van. Ezt most úgy mondom neked, mint a belső kör egy igen jeles tagjának.
Harry dühösen felszisszent a gúnyolódást hallva, és ismét közelebb lépett Malfoyhoz, akit Ron őrzött – teljesen szükségtelenül, a fiú ugyanis még az Alligót sem próbálta megszüntetni, ezt Harry rögtön észlelte, amikor újra rá fordította a figyelmét. Pedig amíg ő Hermionéval veszekedett, nyugodtan kitéphette volna magát a kötelek szorításából, hogy eltűnjön. Harry bizonytalanul mérte végig Malfoyt.
A fiú kialvatlan volt, és még önmagához képest is szokatlanul sápadt. Enyhén meggörnyedve állt, semmi sem emlékeztetett régi, büszke tartására, ami mindig is jellemezte. Malfoy elkapta a pillantását, amikor találkozott Harryével a tekintete, de az a néhány másodperc, amíg Harry a szemébe nézett, elég volt arra, hogy érzékelje: a másik tényleg kétségbe van esve.
Harrynek felrémlett az a nap, amikor véletlenül meglátta a másikat Hisztis Myrtle vécéjében zokogni. Malfoy most ugyanolyan rémültnek tűnt, csak kétségbeeséséhez társult egy nagy adag szomorúság is. De Harry csak arra tudott gondolni, hogy Voldemort ismét megfenyegette, és most már komolyan elhiszi, hogy belehalhat, ha nem teljesíti a parancsot.
– Jobb lesz, ha eltűnsz innen dolgod végezetlenül, és menekülsz a főnököd haragja elől – mondta valamivel enyhébb hangon. – Soha nem fogsz bejutni a Rendbe.
– A főnököm – ismételte Malfoy, s hangjában gúny csendült. – Tényleg ennyire hülye vagy, Potter? Talán elvégeztem a feladatot, amit rám bízott? Lassan egy éve menekülök a Nagyúr haragja elől. Menekülünk. De anyámékat elkapták. Egy halálfalónak, aki kiesett a Nagyúr kegyeiből, látványos halál jár. Az újságok a felét sem írták meg… – Malfoy elharapta a mondat végét, s elfordította a fejét Ron vizslató tekintete elől.
– Ha Voldemort üldöz, mégis honnan vannak azok a híres információid? – kérdezte Harry újra hidegen. Dühítette, hogy Malfoy ennyire ostobának tartja. De a másik nem jött zavarba.
– Apámnak vannak a Nagyúr emberei között barátai, Potter – felelt dühösen. – Mindent elkövettek, hogy életben maradjunk. De… – Malfoy vett egy mély lélegzetet, és pillanatnyi hallgatás után folytatta: – Nem érdekelnek a hülye elveitek, és nem is értek egyet velük. De bosszút akarok állni a szüleimért. Te talán az egyenlőségért harcolsz, Potter? Naivak vagytok, ha ezt hiszitek magatokról… – Leplezetlen gúnnyal mérte végig mindhármukat. Ron dühösen lendítette meg a pálcáját, de az átok elsuhant Malfoy füle mellett. A szőke fiú nem zavartatta magát, hideg hangon folytatta: – Mindenesetre most össze kell játszanunk. Nektek kell a segítségem, nekem pedig az kell, hogy a Nagyúr megdögöljön.
– Nem hiszek neked. – Harry hangja határozottan csengett. – Nem hiszem, hogy bármit is tudhatsz, hacsak nem vagy te magad is halálfaló. Hogy jutott ki apád az Azkabanból? Honnan voltak információitok? Hogyhogy mégis elkapták őket? És téged hogyhogy nem kaptak el? A meséd tele van átlátszó hazugságokkal, Malfoy!
Érzékelte, ahogy a másikban felgyülemlik a harag, és abban a pillanatban szorosabbra vonta a köteleit, amint megmozdult. De Malfoy indulata mindent elsöpört. Egyetlen gyors rántással széttépte a köteleket, de ahelyett, hogy pálcája után kapott volna, ahogy Harry várta, felhúzta a talár ujját a bal karján, s Harry orra elé tolta alkarját, amelyet csak a sápadt bőrön áttetsző erek kékes rajza díszített.
– Nem vagyok halálfaló – mondta minden szót megnyomva. – Soha nem kaptam meg a Jegyet, és soha nem lettem a Nagyúr embere.
– Nem kell az a bélyeg a kezedre, ahhoz, hogy mindenki tudja, hogy mi vagy – vágta oda Ron megvetően. – Hiszen erre nevelnek, amióta csak megszülettél.
– Lehet, hogy halálfalónak neveltek, de nem lettem az. – Malfoy Harryre pillantott, s látszott, hogy most készül kijátszani az utolsó kártyáját. – Dumbledore hitt abban, hogy nem vagyok az. Ő akarta, hogy a ti oldalatokon harcoljak.
Harry összerezzent. A másik szavai telibe találták, de nem akarta hagyni, hogy Malfoy győzzön:
– Hogy mersz Dumbledore-ral jönni?! – kiáltott dühösen. – Hogy mersz most arra az ajánlatra hivatkozni, amit akkor nem fogadtál el?!
– Szóval igaz – suttogta Malfoy csodálkozva. – Tényleg ott voltál…
Harry némán átkozta magát saját ostobaságáért, de már nem tudta visszacsinálni a dolgokat.
– Ott voltam, úgyhogy tudom, hogy gyilkos vagy, Malfoy! – csattant fel, de ugyanakkor olyan tisztán látta maga előtt azt a pillanatot, amikor Malfoy pálcás keze valamivel lejjebb ereszkedett Dumbledore szavainak hatására, mintha valaki előhívta volna fejéből az emléket.
Malfoy megérezhette, hogy elbizonytalanodott, mert halkan folytatta:
– Ott voltál, úgyhogy tudod, hogy nem vagyok gyilkos. Csak hallgass meg. Fontosak az információim…
Harry hallotta, hogy Ron rosszallóan cicceg, Hermione azonban finoman megszorította a könyökét, talán biztatásként. Abban a pillanatban döntött. Az ötlet, ami felmerült fejében, szinte boldogsággal töltötte el. Olyan magától értetődőnek tűnt, hogy nem is értette, hogy eddig miért nem jutott eszébe.
– Meghallgatlak, Malfoy, de csak egy feltétellel – tette hozzá, mielőtt a másik fellélegezhetett volna. Malfoy némán bólintott, jelezve, hogy várja a feltételt. – Tedd le a Megszeghetetlen Esküt. Ha megesküszöl, hogy jó szándékkal érkezel, hogy soha többé nem beszélsz Voldemort embereivel, és semmilyen módon sem juttatsz el hozzájuk információkat, hogy senkinek sem beszélsz arról, amit megtudsz a Rendről, és nem állsz vissza a halálfalók közé többé, beszélhetünk. Ha nem tetszik a feltételem, egy Exmemoriam után eltűnhetsz innen.
Malfoy elsápadva kapott levegő után. Harry elnyomta diadalmas mosolyát, de ötlete elégedettséggel töltötte el. Biztos volt benne, hogy Malfoy visszakozni fog, s inkább menekül a Nagyúr haragja elől, hiszen az Eskü megszegése a biztos halállal járna. A másodpercek mintha csigalassúsággal peregtek volna, s Harry tisztán hallotta Hermione ideges sóhaját, és Ron elégedetlen morgását. Már felemelte a pálcáját, hogy elvégezze az emléktörlést, amint Malfoy bevallja, hogy nem vállalja az Esküt, mikor a másik megszólalt
– Legyen, ahogy akarod, Potter. Leteszem a Megszeghetetlen Esküt. – Kihívóan mérte végig Harryt. Ő döbbenten kapott levegő után. Malfoy halványan elmosolyodott, majd nyugodtan folytatta: – Nekem most tényleg az a fontos, hogy legyőzzétek a szüleim gyilkosát. És úgyse lenne kivel beszélgetnem a nálatok szerzett tapasztalataimról.
– Harry, ez… – kezdte Ron, de Hermione kivont pálcával közelebb lépett.
– Csend – szólt rá szigorúan barátjára. – Ez megfelelő biztosíték lesz. Meg tudom csinálni a varázslatot – tette hozzá Harryre pillantva.
Ő emlékezett rá, hogy a lánnyal együtt olvasott erről a varázslatról a Hősök Krónikájában, s csöppet sem lepte meg, hogy Hermione megtanulta az eskető feladatát. Bólintott, s lassan megfogta Malfoy felé nyújtott kezét.
– Esküszöl-e, Draco Malfoy, hogy minden erőddel a Főnix Rendjének győzelmét és tagjainak biztonságát fogod támogatni?
– Esküszöm.
Hermione pálcájából egy vörös lángnyelv tört elő, s Harry és Malfoy összekulcsolt kezére tekeredett.
– Esküszöl-e, hogy semmilyen módon sem lépsz kapcsolatba a jövőben Voldemorttal, sem bármelyik követőjével?
– Esküszöm – válaszolt nyugodtan Malfoy, s szava nyomán Hermione pálcájából újabb lángnyelv lövellt ki.
– Esküszöl-e, hogy hallgatsz mindenről, amit megtudsz a Főnix Rendjével kapcsolatban, és egyetlen információt sem mondasz el senkinek?
– Esküszöm.
A harmadik lángnyelv összefonódott az előző kettővel.
– Esküszöl-e, hogy inkább választod a halált, semmint valaha is Voldemort szolgálatába lépj?
Malfoy keze mintha egy pillanatra megrándult volna, de hangja ugyanolyan biztosan csengett, mint eddig:
– Esküszöm.
A negyedik lángnyelv is csatlakozott az előző háromhoz; Harry és Malfoy kezét szorosan fonta össze a vörösen izzó lánc, melynek fénye természetellenesen festette meg sápadt arcukat a szürkületben. Harry lélegzete egy másodpercre elakadt a forróságtól, ahogy a lánc csaknem beleégett a kezükbe, majd a varázslat fénye és melege lassan apadni kezdett, és végül teljesen elpárologott. Hosszú másodperceken át némán meredtek egymásra.
Pár perccel később Malfoy Harry nyomában belépett a főhadiszállás konyhájába. Némán foglalt helyet az egyik széken, s pálcáját letette Harry elé az asztalra, jelezve, hogy továbbra sem kíván támadni. Ron a falnak támaszkodott, és gyanakodva követte Malfoy minden mozdulatát. Hermione felsietett az emeletre, hogy tájékoztassa a szalonba érkező McGalagonyt és Kingsleyt az eddigi eseményekről.
A három fiú hallgatásba merült. Malfoy tekintete lassan körbejárt a helyiségen, de arcán semmilyen érzelem sem látszott. Ron továbbra is feszülten figyelte a szőke fiút, még mindig szorongatta pálcáját, bár már nem fogta Malfoyra. Harry leült a Malfoyjal szembeni székre, s elgondolkozva forgatta a másik varázspálcáját. A kandallóban hangosan pattogott a tűz, amelyet Hermione gyújtott, mielőtt felment volna az emeletre.
A lépcsőn érkezők lábainak dobogása törte meg a csendet. McGalagony feszült arccal mérte végig Malfoyt, ahogy belépett a konyhába. A fiú az ajtó felé fordult, és elmotyogott egy köszönésfélét a két belépő felnőttre pillantva, Harry szerint minden tisztelet nélkül. McGalagony tekintete hosszan elidőzött Malfoy arcán és ruháján, majd kimért hangon szólalt meg:
– Ha jól értesültem, azért jött, hogy információkat adjon a halálfalókról, Mr Malfoy.
– Így van. – Malfoy nyugodtan állta a Rend fejének fürkésző pillantásait. – Bár én magam semmilyen kapcsolatban nem voltam az elmúlt hónapok során a Nagyúrral, tudok pár fontos dolgot a terveiről.
– Talán előbb választ kellene adnod néhány kérdésre, hogy eldönthessük, nem hazudsz-e – szólt közbe Harry hidegen. Miután McGalagony bólintott, folytatta: – Hogy kerültél a főhadiszálláshoz?
– A halálfalók fél éve tudják, hogy Roxmorts környékén van a Főnix Rendjének főhadiszállása – felelt Malfoy magabiztosan, de azonnal levonta a többiek pillantásából, hogy nem mondott újdonságot nekik. – Néhány napja követtem két fiatal boszorkányt, akikről feltételeztem, hogy a Rend tagjai. A dombig jutottam el, aztán eltűntek a szemem elől. Ebből gondoltam, hogy itt kezdődik a Fidelius.
Harry és McGalagony egyszerre bólintott. Az új Fidelius mindenkit elengedett a dombig, de aki nem volt beavatva, nem láthatta a házat, és senkit sem, aki átlépte a védővarázslatok határát. Továbbmenni pedig lehetetlen volt.
– Megpróbálta megtörni a fedőbűbájokat? – kérdezte Kingsley.
Malfoy megrázta a fejét:
– Potterrel akartam beszélni. Vagy mostantól mondjam azt, hogy Harryvel? – tette hozzá ajkai körül egy halvány mosollyal, de látva Harry elutasító pillantását, bólintott. – A „Potter” szerintem is jobb. Tehát visszajöttem többször is, abban a reményben, hogy elcsíphetem. De végül Weasleyvel futottam össze – fejezte be, kivívva Ron utálkozó pillantását.
– Miért éppen Harryvel akart beszélni? – kérdezte Kingsley kimérten.
Draco beharapta az ajkát, s úgy tűnt, mintha lehullott volna róla a magabiztosság máza.
– Hiszen az aurorok üldöznek… – kezdte halkan. – Azt reméltem, ő majd megérti, hogy miért akarok segíteni. Hogy nem hagyhatom megtorlatlanul a szüleim halálát… Úgy tűnt, őt könnyebb lesz meggyőzni, mint a tanárnőt – pillantott McGalagonyra –, vagy egy aurort…
Harry kényelmetlenül fészkelődött. Egyáltalán nem tetszett neki, hogy Malfoy olyan könnyen befolyásolhatónak tartja. De a két felnőttet láthatólag meggyőzte a magyarázat, mert könnyedén bólintottak.
– És mégis milyen információid vannak, ha Voldemort végig üldözött? – kérdezte Hermione halk, szigorú hangon.
– Amikor a Nagyúr megtudta, hogy nem teljesítettem a parancsát... – kezdte Malfoy, de elhallgatott, s bizonytalanul pillantott végig a többieken. McGalagony intett neki, jelezve, hogy ismerik a megbízatását. Draco nyelt egyet, s folytatta: – Szóval Albus Dumbledore halála után a Nagyúr kimondta rám a halálos ítéletet. De Perselus Piton, aki évek óta jóban van a családunkkal, elrejtett.
Harry megrándult. Izgatottan hajolt előre az asztal fölött.
– Ezek szerint ismered Piton búvóhelyét? – kérdezte kíváncsian. Egy pillanatig meg mert volna esküdni rá, hogy Malfoy fölényesen elmosolyodott, de aztán amikor a fiú megszólalt, hangja olyan idegesen csengett, hogy Harry elhessegette a gyanút.
– Az az igazság, hogy társhoppanálással vitt oda, és akkor minden olyan gyorsan történt, hogy nem volt lehetőségem alaposabban megfigyelni a dolgokat… – kezdte, de Ron rosszalló felszisszenése beléfojtotta a szót.
– Persze, kikerülsz minden választ! Ugyanolyan patkány vagy még mindig, Malfoy! – vágta oda a fiú megvetően.
Malfoy nem vett tudomást a megjegyzésről, s McGalagony felé fordulva folytatta:
– Aztán nem mozdulhattam ki a házból, hiszen a legtöbb halálfaló üldözött. Még a saját nagynéném is – tette hozzá Ron felé pillantva. Ő kételkedve mordult fel. Malfoy visszafordult az asztalnál ülőkhöz: – Amikor anyám megérkezett, vele is hoppanáltunk, így sosem láttam még a környéket sem.
– És esetleg van valami hasznos információd is? – kérdezte Harry dühösen, és hátradőlt a székén.
– Persze, én…
– Hogy jutott ki Lucius Malfoy az Azkabanból, ha nem Tudjukki segítette? – szólt közbe Kingsley.
– Én nem tudom pontosan – kezdte Malfoy, és most valóban idegesen járatta végig tekintetét a konyhában ülők arcán. – Piton szöktette meg…
– Na persze! De elfelejtette elmesélni, hogy hogyan is történt, mi? – kiáltott fel dühösen Ron. – Én mondtam, Hermione, nem lett volna szabad hinni neki – tette hozzá, és szemrehányó pillantással mérte végig barátnőjét. Hermione elvörösödve hajtotta le a fejét.
– Hónapok óta menekülünk a halálfalók elől – szólalt meg Malfoy halkan. Harry meglepetten nézte a fiú arcán végbemenő változást. Malfoy most csaknem elesettnek tűnt. – Van fogalmuk róla, hogy milyen érzés, ha olyan emberek üldöznek, akik eddig csak tisztelettel szóltak hozzánk? – Malfoy Ronra pillantott. – Igazad volt, engem halálfalónak neveltek születésemtől fogva, és a Nagyúr minden embere úgy beszélt velem, mint apám utódjával. És most ezek az emberek elfogták és megkínozták a szüleimet. Perselus Piton meg akart óvni minket. Mindig elmondta, hogy kinek milyen megbízatása van, már amennyire lehetett, így tudhattuk, hogy merre ne menjünk. Még ha tudnám, sem adnám ki ezek után a lakóhelyét.
Harry dühösen csapott az asztalra.
– Nem azért vagy itt, Malfoy, hogy alkudozzál! Mindent közölnöd kell, amit csak tudsz.
Malfoy dacosan szorította össze a száját.
– Mondtam már; erről nincsenek információim.
– És mégis mikor beszélt utoljára Pitonnal? – érdeklődött McGalagony, miután egy pillantással Harrybe fojtotta a dühös választ.
– Négy napja – felelt Malfoy. – A Nagyúr összegyűjtötte az erejét, és június elsején támad…
– Már megint nem mondtál semmi újat! – csattant fel Harry. Úgy érezte, mintha Malfoy eddig kötélen rángatta volna, és kezdett egyre inkább dühbe gurulni.
– Június elsején megtámadja a Roxfortot – mondta Malfoy Harry szemébe nézve.
Egy pillanatra mindenki megdermedt a szobában. Malfoy hangos sziszegéssel engedte ki a levegőt megkönnyebbülésében. Biztos lehetett benne, hogy most végre új információt közölt.
– Június elseje… – suttogta McGalagony. – Harmincegyedikére várjuk a franciaországi menekülteket. Tele lesz az iskola biztonságra vágyó gyerekekkel.
Malfoy bólintott.
– A Nagyúr pontosan ezért időzítette így a támadást. Addig a környékre érkezik minden embere, bekerítik a Roxfortot, de átengednek minden menekültet. Fejetlenséget akar és rengeteg áldozatot.
– Két hetünk van a felkészülésre – állapította meg Kingsley. – Ez persze szörnyen kevés, de jobb, mint a váratlan rajtütés. Ilyen körülmények között kénytelenek leszünk beszélni Christopher Prospeerrel. Az aurorok segítsége elengedhetetlen…
Harry vetett egy gyanakvó pillantást Malfoy felé, de aztán eszébe jutott, hogy a Megszeghetetlen Eskünek köszönhetően semmit sem árulhat el mindezekből.
– Igaz, hogy vannak óriások, akik Voldemort oldalán állnak? – kérdezte Hermione.
Malfoy bólintott.
– Óriások, körülbelül ötvenen. Vérfarkasok, és különböző varázslók – sorolta hidegen –, még félig sárvérűek is. – Ron és Harry egy emberként hördült fel.
– Nem hiszem, hogy ildomos ezt a kifejezést használnia a körünkben – mondta McGalagony kimérten.
– Nem tudtam, hogy az információimért cserébe még a szavaimat is meg kívánják szabni – vágta rá Malfoy pimaszul. Egy pillanatig úgy tűnt, McGalagony kiabálni kezd, de az idős boszorkány csak bólintott, s hátradőlt székén. Malfoy folytatta: – A Nagyúr foglyul ejtett  muglikat és világos varázslókat is. Feltehetően az Imperius átokkal fogja harcra kényszeríteni őket.
– A börtönöknek sem tudod a helyét? – kérdezte Harry elégedetlenül.
– Egyben jártam még régen, de Fidelius van rajta, szóval nem tudom elmondani, hogy hol van – mondta Malfoy Harryre pillantva.
– És oda tudsz vezetni? – villanyozódott fel Harry.
– Jelen körülmények között nem tűnik túl jó ötletnek, hogy Mr Malfoy elhagyja az épületet – szólt közbe McGalagony, s hidegen mérte végig Malfoyt.
Harrynek azonnal eszébe jutott, hogy még nem volt ideje sem Ronéknak, sem a Rend fejének mesélni a minisztérium új bűbájáról, ezért csak bólintott, kivárva a megfelelő időt. McGalagony és Kingsley még néhány kérdést tett fel Malfoynak a várható sereg nagyságáról és a támadás terveiről.
Nem sokkal később Harry elkísérte a szőke fiút abba a földszinti szobába, amit a Rend feje kiválasztott számára. Harry és McGalagony csak a konyha és a saját szobája közötti területre engedte be Malfoyt, ami némileg megnyugtatta Harryt.
Malfoy hidegen mérte végig, amikor megálltak a szobája ajtajában.
– Ne felejtsd el, nem hagyhatod el a házat – mondta Harry, és egy barátságtalan pillantással viszonozta Malfoy gúnyos mosolyát.
– Valójában foglyul ejtettetek… – jegyezte meg a másik, s úgy tűnt, viccesnek találja a helyzetét.
– Senki nem kérte, hogy ide gyere – vetette oda Harry hidegen.
Malfoy kétkedve vonta fel a szemöldökét, de nem válaszolt. Nyugodt léptekkel bement a szobájába, s körbenézett. Amikor újra megszólalt, hangja megvetően csengett.
– Én sem lettem odáig érted, Potter. Mint ahogy az egész „mindenki egyenlő”-mániátokért, vagy a sárvérűekért sem…
– Jobb lesz, ha befogod a szád – mordult fel Harry, de Malfoy folytatta.
– …csak éppen én együtt tudok harcolni veletek, ha muszáj. És persze be tudom fogni a számat, ha éppen te vagy a főnök.
– Ajánlom is. – Harry utálkozva mérte végig Malfoyt. – És a legkisebb csalás, és előbb öllek meg én, mint az Eskü…
Malfoy gúnyosan vigyorodott el:
– Arra befizetek…
Harry nem válaszolt, csak arrébb lépett, s becsapta maga mögött az ajtót. Lassú léptekkel ment a többiek után, akik idő közben a szalonba vonultak tanácskozni. Még mindig nem volt meggyőzve arról, hogy nem követtek el óriás hibát Malfoy beengedésével.

*

Bár Prospeer előre megmondta, hogy két hét nem lesz elég arra, hogy Harry megtörje a Fideliust, mégis dühösen meredt a hegytetőre, amelyen továbbra is vad szél vágtázott keresztül-kasul, s csak nem akart megjelenni rajta a kőépület, amit Malfoy leírt. Harry tudta, hogy fel kell adnia, de képtelen volt lemondani arról, hogy több mint száz ember életét megmentse. Malfoy legalábbis ennyire becsülte a bezártak számát. Dementorok őrizték őket, s Harry bízott benne, hogy napról napra kevesebb őr lesz az épületben, hiszen Voldemort minden emberét átküldte lassan a Roxforthoz, de a hideg és a köd csak nem szűnt meg.
Harry tökéletesen kimerültnek érezte magát, így egy lemondó sóhajjal visszakúszott a kialakított hoppanálásgátló terület határáig, s dehoppanált. Csak a főhadiszállás ajtajában vette le láthatatlanná tévő köpenyét. Az első héten főként ez, s néha egy saját magára kivetett Lepel-bűbáj mentette meg a területen cirkáló halálfalóktól. Az elmúlt napokban azonban már csak dementorok voltak a környéken, akik Harry tapasztalatai szerint nem hagyhatták el a börtön területét.
Hatásuk mégis elért Harryig, és kiszívták minden jókedvét. Így az elmúlt két hét során minden estét letargikusan, szörnyű gondolatok társaságában töltött. És, bár amúgy sem volt túl szívderítő az eljövendő harcra gondolni, kezdett komolyan kételkedni abban, hogy valaha is győzhetnek. Minden nap késő éjjel ment haza, miután már meggyőződött arról, hogy képtelen többször elvégezni a Fideliust megtörő bűbájt, s csak néhány órát aludt.
Miután McGalagony közölte Hermionéékkal, hogy el fognak maradni a vizsgák, a barátai minden reggel Harryvel együtt mentek az aurorok kötelező kiképzésére, ahová Prospeer beengedte őket, nem törődve Scrimgeour tiltakozásával. Prospeer csak a legszükségesebbeket árulta el embereinek, így az egész délelőtt tartó edzések, amely során párban és csoportosan harcoltak egymás ellen, nem teltek pánikhangulatban. Ugyanakkor az idősebb, magasabb beosztású aurorok arcán Harry látta a feszültséget – ők tisztában voltak vele, hogy milyen kevés az idejük a felkészülésre. Harry délutánonként a szokásos órákon is részt vett még, amit Prospeer csak neki tartott, s csak ezután mehetett ki a börtönhöz.
Persze Harryben felmerült az is, hogy napközben mások is igyekezhetnének megtörni az átkot, de Prospeer időpazarlásnak tartotta az egész próbálkozást, és nem egyezett bele, hogy akár egyetlen auror is segítsen Harrynek. A Rend tagjait pedig teljesen lefoglalta az, hogy összegyűjtsék minden emberüket. Közben csaknem minden nap érte valamilyen támadás a különböző mugli falvakat, s a minisztérium ennek a rendezésével, illetve a Franciaországból érkező menekültek elhelyezésével volt elfoglalva. Harry belátta, hogy szélmalomharcot vív, de az utolsó percig reménykedett.
Most azonban már túl volt ezen az utolsó percen. A védelmet biztosító aurorok és rendtagok másnap mennek a Roxfortba a menekült diákokat szállító vonatokon. Hogy megőrizzék annak a látszatát, hogy semmit sem tudnak Voldemort tervéről, nem csökkentették le a Roxfortba érkező gyerekek számát. Bár először felmerült, hogy a kisebbeket kitelepítsék a kastélyból, végül McGalagony belátta, hogy ezzel világossá válna a halálfalók számára, hogy tudnak a támadásról. A Malfoytól kapott információk szerint pedig ez esetben Voldemort más célpontot keresett volna. Így McGalagony csupán annyi változtatást kért, hogy főként az idősebb évfolyamokból érkezzenek diákok a kastélyba, akik részt tudnak majd venni a harcban.
Harry egy fáradt sóhajjal ment fel a szobájába. Tudta, hogy jó pár órát alhat, mivel egy délutáni csoporttal megy be a Roxfortba a Mézesfalás pincéjéből induló alagúton keresztül, de nem jött álom a szemére. Idegesen forgolódott ágyában, s fejében rémült gondolatok cikáztak arról, hogy Malfoy hazudott, s valójában nem is a Roxfortot támadja meg Voldemort, s míg minden erejüket odagyűjtik, védtelenül hagyják a valódi célpontot. De az is felmerült benne, hogy Malfoy valahogy kijátszotta a Megszeghetetlen Esküt, s folyamatosan tájékoztatja Pitont, vagy akár magát Voldemortot is.
Hiába tudta, hogy ezek a félelmek azért kerültek felszínre, mert hosszú órákat töltött el párszáz méterre a dementoroktól, mégsem tudott megszabadulni tőlük. Végül minden, a támadással kapcsolatos gondolatot kiszedett a fejéből, s elraktározta egy üvegbe, hátha így sikerül végre elaludnia.
Amikor Mrs Weasley felkeltette, úgy érezte, mintha csak egy perccel ezelőtt nyomta volna el az álom. Az asszony sietős szavai csak akkor nyertek értelmet a fejében, amikor visszahelyezte a támadásról szóló emlékeit. Ládáját és más csomagjait McGalagony egy bűbájjal már átküldte a Roxfortba, s Harry a láthatatlanná tévő köpenyével a zsebében, varázspálcáját szorongatva csatlakozott barátaihoz a konyhában.
Bár Ron és Hermione jóval kevésbé volt kialvatlan, mint Harry, mégis az idegességtől sápadtan üldögéltek az asztal mellett, s jóformán egy szó sem esett köztük az ebéd alatt. Persze ennek az is az oka volt, hogy Malfoy is csatlakozott hozzájuk, s Harry őelőtte nem szívesen mondta volna el barátainak aggodalmait. Amikor azonban már Roxmorts felé ballagtak a dombok között, s Malfoy nem volt velük, Harry nem akart előhozakodni a dologgal, nehogy még feszültebbé tegye barátait. Igyekezett hát pozitív emlékeket felidézni magában, hátha ezzel végre elűzheti a rosszkedvét.
A rendtagokkal, akik Harryékkel együtt az alagúton keresztül mentek be a Roxfortba, a Mézesfalásban találkoztak. A bolt tulajdonosa ártatlan képpel beszélgetett a vásárlókkal, míg ők lassan leszivárogtak a pincébe. Harry a Tekergők Térképének segítségével ellenőrizte, hogy a halálfalók nem ismerik az alagutat, s lassan elindultak az épület felé.
A szíve a torkában dobogott arra a gondolatra, hogy végre visszatér a Roxfortba. Bár nem tanulóként érkezett, sőt, ha Malfoy igazat mondott, másnaptól nem is lesz tanítás az ostromlott kastélyban, Harryt mégis elöntötte a hazatérés öröme. Pálcáik fénye mellett ráérősen haladtak a kanyargós folyosón. Mivel még lépteik is visszhangot vertek, mindenki hallgatásba merült, igyekeztek még lélegzetet is halkan venni.
Harry úgy érezte, több mint egy órája mennek, amikor végre megérkeztek a meredek kőcsúszda aljához. A Tekergők Térképén ellenőrizte, hogy nincs-e valaki a harmadik emeleti folyosón, de McGalagony biztosította számukra a zavartalan megérkezést. Miután egyesével elárulta nekik a varázsigét, mindenki felmászott a kőcsúszdán, és sikeresen bejutott az épületbe.
Harryék első útja a Griffendél klubhelyisége felé vezetett, ahová állítólag már megérkeztek a ládáik, mivel tudták, hogy McGalagony most el van foglalva az érkezettek elhelyezésével. Éppen bekanyarodtak volna az egyik folyosón, amikor csaknem beleütköztek egy hosszú, szőke hajú lányba.
– Errhy! – Gabrielle boldogan elmosolyodott, s Harry azonnal úgy érezte, mintha a lány fénylő hajából langyos napsugarak áradnának, amelyek teljesen elolvasztják a rosszkedvét.
– Szia… – zavartan pillantott barátaira. Ron tüntetőleg elfordult, s tovább indult a folyosón.
– Majd a klubhelyiségben találkozunk, Harry – mondta halkan Hermione, majd egy figyelmeztető pillantás kíséretében csatlakozott barátjához.
– Nem is tudtam, ’ogy ide jössz! Fleur azt mondta, ti márh nem járhtok a Rhoxforhba – fecsegett önfeledten a lány.
Harry zavara lassan oldódni kezdett, ahogy barátai eltűntek egy újabb kanyarulatban, s intett Gabrielle-nek.
– Menjünk be ide. – Egy üres tanterembe érkeztek, ahol Gabrielle fesztelenül letelepedett az egyik asztal tetejére, s turkálni kezdett a táskájában.
– Hamarhosan kezdődnek a visgák, és még nem állok túl jól… – magyarázta, miközben kipakolta csaknem az összes tankönyvét a táskájából. Harry őszintén elcsodálkozott azon, hogy a táska és a lány egyaránt elbírják ezt a rengeteg könyvet.
– Melyik házba kerültél? – kérdezte, mert már kínosnak érezte saját hallgatását. Rögtön rájött, hogy ennél érdektelenebb beszélgetést nem is kezdeményezhetne, de Gabrielle ragyogó mosollyal válaszolt:
– A ’Ollóhátba. Igazán érdekes ez a beosztó sapka…
– És jól érzed magad? – nyögte ki Harry nagy nehezen a következő kérdést, miközben nem tudta levenni pillantását Gabrielle kezéről, amely könnyedén az egyik hajtincsével játszadozott.
– Nem igazán – komorodott el váratlanul a lány. – A barhátaim ninsenek itt, és elég ne’éz itt barhátokat találni…
Az, hogy bárki is nincs elragadtatva attól a gondolattól, hogy Gabrielle barátja legyen, értelmetlennek tűnt Harry számára, de a szomorúság, amely a lány arcáról, s egész lényéből sugárzott, összeszorította a szívét. Felült Gabrielle mellé a pad tetejére, és könnyedén megérintette a kezét.
– Biztosan minden rendben lesz, ha jobban megismernek – mondta halkan.
– Gondolod? – Gabrielle bizakodva pillantott Harryre. – Te nem tarhtasz… Nem tarhtasz olyan emberhnek, aki sak a testi adottságait akarhja ki’asználni? – kérdezte óvatosan.
– Tessék? – Harry őszintén megdöbbent. – De hát a Hollóhátba kifejezetten okos emberek kerülnek!
Gabrielle lemondóan sóhajtott fel, s kisimította az arcából a tincseket.
– Le’et, ’ogy okosak, de szörhnyen előítéletesek is – jegyezte meg olyan fancsali képpel, hogy Harry legszívesebben magához ölelte volna. Végül csak óvatosan végigsimította a hátát, de nem tűnt úgy hogy Gabrielle-t zavarná Harry mozdulata, helyette egy lágy mosoly kíséretében közelebb bújt a fiúhoz. – Te perhsze kedves vagy…
– Ma érkeznek a diákok a Beauxbatons-ból. Talán jönnek a barátaid is – mondta Harry megnyugtatóan, s engedett a csábításnak, hogy végigsimítson a lány puha fürtjein.
– Oh, azt ’allottam, ’ogy az utolsó ’árom évfolyamból érkeznek sak. Őket alig ismerhem, annyival idősebbek nálam – mondta Gabrielle elszontyolodva.
Harry azonban hirtelen úgy érezte, mintha mély álomból ébredt volna. Lecsusszant a padról, és megrázta a fejét, hogy kissé magához térjen a kábulatból. Elgondolkodott, hogy Gabrielle melyik évfolyamba járhat, s teljesen bolondnak érezte magát. Ahogy újra rápillantott a lábait lógázó, és táskájába immár befelé pakoló lányra, nem látott mást, csak egy tizenkét éves gyereket, aki aranyos ugyan, de semmiképp sem az a gyönyörű nő, akinek az előző pillanatban tűnt számára.
– Teljesen ostoba vagyok… – motyogta Harry maga elé, s hitetlenkedve mérte végig újra Gabrielle-t.
– Tessék? – pillantott fel a lány széles mosollyal, de Harry ezúttal nem engedte átverni magát.
– Gabrielle, te nagyon kedves vagy, és biztos vagyok benne, hogy találsz majd barátokat – mondta Harry. – De nekem most más dolgom van, egészen másmilyen az életem, mint a tiéd. Nem hiszem, hogy a barátságnál több lehetne köztünk…
– ’arhcol’atnék én is – jegyezte meg Gabrielle elszántan, de Harry megrázta a fejét.
– Képtelenség! Hiszen még gyerek vagy!
– És te talán nem voltál gyerhek, amikorh azt a kígyót legyőzted? – kérdezte a másik durcásan.
– Az egészen más…
– Miérht lenne más? – vágta rá Gabrielle. – Talán merht te ’írhes vagy és kiválasztottnak tarhtanak? Arrha még nem gondoltál, ’ogy te magad érhted el, ’ogy megbecsüljenek? Nem a sorhs jelölt ki ’ősnek…
Harry döbbenten meredt a lányra.
– Teljesen mindegy, hogy ki miért tart hősnek – válaszolt határozottan. – Akkor is biztonságosabb lesz, ha nem harcolsz. Se te, se senki az évfolyamotokból. Másfelől valaki mást szeretek, még ha…
– Még ’a meg is ’alt – fejezte be Gabrielle a mondatot. Lekászálódott a padról, vállára vetette a táskáját, s Harry elé lépett. – Akkorh azt ’iszem, ennek örhülni fogsz. – Kinyújtotta Harry elé az ökölbe szorított kezét, s lassan szétnyitotta. Tenyerén egy aranygyűrű csillogott.
Harry hosszú másodpercekig csak bámulta az ékszert, s rettegett, hogy Gabrielle formás kezei között tönkrement a gyűrű, vagy Ginny megsértődött, s többé nem akarja elérni őt.
– Honnan szerezted? – suttogta kábultan.
– Abban a ’ázban volt, a’ová a többiek költöztek. A’ol az esküvő is volt. Maman vissza akarhta adni Madame Weasleynek, de én biztos voltam benne, ’ogy a tiéd. Sak az alkalomrha várhtam, amikorh átad’atom. – Mivel Harry továbbra sem mozdult, Gabrielle felemelte a kezét, s óvatosan a tenyerére csúsztatta a gyűrűt. – Talán egyszerh újrha lát’atod – mondta szomorúan, és kisietett a teremből.
Harry szerette volna felhúzni a gyűrűt, de egy nyugodtabb helyet akart ehhez keresni. Még egyszer megnézte, majd egy szomorú sóhaj kíséretében lassan a zsebébe csúsztatta az ékszert. Tudta, hogy előbb meg kell jelennie a Griffendél klubhelyiségében, hogy barátai ne aggódjanak miatta. Még egyszer megrázta a fejét, hogy végleg kiszakítsa magát a kábultságból, amit Gabrielle okozott, majd úgy indult el a folyosón, hogy jóformán oda sem figyelt merre viszik a lábai.
A klubhelyiség tömve volt a ház lakóival, s az újonnan érkezettekkel, akiket beosztási ceremónia nélkül, egyenlő arányban küldtek az egyes házakba. Harry átvágott a tömegen, hogy megtalálja végre barátait. Közben időről időre megállították háztársai, hogy boldogan üdvözöljék, hátba veregessék, vagy egyszerűen csak bizonyítsák a francia cserediákok előtt, hogy ők integethetnek Harry Potternek, aki visszainteget nekik.
Ront és Hermionét Seamus Finnigan és Parvati Patil társaságában találta.
– Haver! – Seamus felpattant, s lelkesen meglapogatta a hátát, ami Harry szerint legalább annyira szólt a szomszédos fotelekben ülő, s franciául csevegő lányoknak, mint neki. Parvati is lelkesen a nyakába vetette magát, ami végképp zavarba hozta Harryt.
– És a többiek hol vannak? – kérdezte, miután alaposan körülnézett, de sehol sem látta többi barátját.
– Lavender és Dean nyilván keresett valami nyugalmasabb helyet, ahol kettesben lehetnek – mondta Parvati egy huncut mosoly kíséretében. – Neville pedig a Szent Mungóba ment. Az anyukája rosszul lett, de ennél többet nem mondott nekünk.
– A Szent Mungóba? És mikor jön vissza? – kérdezte Harry.
– Hát hétfőn – vágta rá a lány.
Harry elégedetlenül vonta össze a szemöldökét. Biztos volt benne, hogy ha Neville nem jön vissza még az ostrom kezdete előtt, már nem juthat be az épületbe, és akkor megint nem beszélhet vele. Gondolataiból Seamus zökkentette ki, aki most bűntudatos arccal közelebb hajolt hozzá.
– Ugye nem haragszol a miatt az ostoba levél miatt? – kérdezte motyogva.
– Úgy érted, a rivalló miatt, amiben leüvöltötted a fejemet? – kérdezett vissza Harry, s jót mulatott azon, ahogy Seamus arcát elöntötte a pirosság – Már egészen el is felejtettem…
– Tényleg olyan furcsa volt, hogy egyszer csak beálltál a minisztériumhoz. De már mindent értek – nyugtatta meg Seamus. Harry éppen szerette volna megérdeklődni, hogy mit ért a másik, hátha számára is világosabbá válhatnak a segítségével a dolgok, amikor izgatott kiáltozás támadt a klubhelyiségben.
Eltartott néhány percig, mire sikerült kihámozni a félig angol, félig francia hangorkánból, hogy a tóban egyszer csak felbukkant egy hatalmas hajó, és most a part felé tart, amint az ablakhoz közel állók, és a klubhelyiségbe most érkezők tudatták a társaikkal.
– Na végre – sóhajtott Hermione megnyugodva, amikor meghallotta, hogy a kisebbek üdvrivalgása közepette a hajóról partra szállt Viktor Krum.
– Mi az, hogy végre? – vonta föl a szemöldökét Ron. Harry szeretett volna eltűnni a közelből, hogy barátai nélküle folytathassák le ezt a beszélgetést, de nem talált utat az ablakok felé tülekedő tömegben. Mivel elsüllyedni nem tudott, összehúzta magát egészen kicsire. De ez nem óvta meg Hermione válaszától:
– Hónapok óta levelezünk Viktorral, és megígérte, hogy hoz embereket a Durmstrangból, akik minket támogatnak – magyarázta a lány, mintha mi sem lenne természetesebb. Harry szeretett volna integetni, hogy elhallgattassa, de Hermione történetesen háttal állt neki, így ez kizárt volt.
– Hónapok óta?! – csattant fel Ron. – Talán Harry baglyával?
– Engem hagyjatok ki ebből, oké? – hárította el Harry Ron dühét.
– Nem, ha tudni akarod, a roxmortsi postahivatalból küldtem baglyot, és oda érkeztek a válaszok is. És igazán kár felháborodnod, csak a nemzetközi…
– Teszek a nemzetközi máguskapcsolatokra! – ordított Ron. – A volt barátoddal levelezgettél! – Láthatólag nem tűnt fel neki, hogy a zsibongó klubhelyiségben síri csönd támadt, s mindenki rájuk meredt.
– Ennek ahhoz semmi köze – válaszolt Hermione jóval halkabban, mivel őt zavarta a nézőközönség. – Különben is, ha annyira érdekel, Viktor eljegyzett egy durmstrangos lányt.
– Engem ugyan nem érdekel, hogy kivel mit csinál! – vágta rá Ron fölényesen. – Mi közöm a magánéletéhez…? – Majd összeszűkült szemmel mérte végig Hermionét. – Vagy talán téged érdekel? Zavar, hogy eljegyzett valaki mást?
– Ó, de ostoba vagy! – tört ki Hermione dühösen, és félrelökdösve az útjába állókat, kiviharzott a klubhelyiségből. Ron Harryre meredt.
– Te ezt tudtad? – kérdezte fortyogva.
– Nem! – vágta rá Harry elegánsan elfeledkezve arról az esetről, amikor összetalálkozott a faluból érkező Hermionéval.
Ron felmordult, és elindult a szobájukhoz vezető lépcső felé. Útközben belekötött az első útjába akadó negyedéves fiúba, hogy valakin végre levezethesse a dühét.
– Na, vége a cirkusznak, foglalkozzatok a hajóval – próbálta Harry elhessegetni az útjába állókat, miközben elindult kifelé a klubhelyiségből.
Kedvetlenül sétálgatott a folyosókon, ahol egyre-másra szembejöttek vele idegen diákcsoportok, vagy támadásokat tervezgető aurorok. Úgy érezte, túl nagy a felhajtás az iskolában, s szinte biztos volt benne, hogy Voldemort idő előtt hírt kap a védőkről. Végül maga sem tudta, miért viszi arra a lába, de felment az északi toronyba. Szíve hevesen vert, ahogy kilépett a torony kapuján, s a szél belekapott a ruhájába.
Egy pillanatra mintha látni vélte volna a kőpadlón heverő seprűket, de tudta, hogy csak a szeme káprázik. Lassan kiment a mellvédig, s lebámult a szédítő mélységbe, ahová hónapokkal ezelőtt, talán egy másik világban, Dumbledore holtteste zuhant.
Harry erővel szakította el a pillantását a torony aljától, s végignézett a roxforti birtokon. Ahogy ment le a nap, egyre hidegebb lett idekint, de Harry tudta, hogy ez nem a közeledő májusi estének köszönhető. Szívét összeszorította a jól ismert nyugtalanság, és ahogy a Tiltott Rengeteg felé nézett, látta, hogy ködbe burkolózik a fák alja. Harry tudta, érezte, hogy megjöttek a dementorok.
Az idő múlásával McGalagony intézkedésének s a percről percre hidegedő időjárásnak köszönhetően a birtok teljesen elnéptelenedett. Elérkezett a vacsora ideje, de Harry nem akarta otthagyni a tornyot. Szíve izgatottan zakatolt, ahogy az egyre inkább ködbe vesző birtokot nézte. Az ellenség jelenléte szinte kézzel tapintható volt, s Harry nem is értette, hogy lehet mindenki vidám a kastélyban, hogy hangoskodhatnak és nevetgélhetnek, amikor már csak órák vannak hátra a támadásig.
A Tiltott Rengeteg mögött lassan alábukott a Nap, s fentről, ahová még nem ért el a köd, Harry megnézhette a narancsszínben pompázó égboltot. A Nap búcsúsugarai megtörtek egy felhőfoszlányon, és valószínűtlenül rózsaszínre festették. Harry mélyen beszívta a hűvös levegőt, hogy még egyszer érezze a virágok illatát és a nyugalmat. Lassan beköszöntött az utolsó békés este, s szinte tapintható volt az épület körül vibráló indulat. Harry már biztos volt benne, hogy Malfoynak igaza van, s éjfélkor megindul a támadás.

előző fejezet

következő fejezet

Ha véleményed, észreveteled, kérdésed van, írd meg a Fórumban!