– Itt van Piton! – Harry hangja szinte belefúródott az őket körülvevő fájdalmas csendbe. – Ron, Hermione, gyertek, kapjuk el!
Harry a barátai felé fordult, de egyikük sem festett úgy, mint aki éppen Pitont akarja üldözni. Ron dühe kihunyt, amikor Bellatrix meghalt, és most igencsak elgyötörtnek tűnt, Hermione legfőbb gondja pedig az volt, hogy barátját rendbe hozza: Ron karján több vérző vágás is volt, s egész testén fájdalmasan lüktető hurkák jelentek meg Bellatrix ostorcsapásai nyomán. Hermione ezeket igyekezett valamilyen bűbájjal meggyógyítani – nem túl sok sikerrel. Harry közelebb lépett hozzájuk.
– Bosszút kell állnunk Pitonon – jelentette ki elszántan.
– El kell vinnünk Ront a gyengélkedőre – válaszolt Hermione ellentmondást nem tűrő hangon.
Ez azonban nem az a pillanat volt, amikor Harry fejet hajtott a lány aggodalma előtt. Égett benne a vágy, hogy harcoljon Perselus Pitonnal, és Bellatrix Lestrange holtteste mellett az sem tűnt kivitelezhetetlennek, hogy végezzen vele. Azt viszont átlátta, hogy egyedül nem lenne esélye Piton és Malfoy kettősével szemben; szüksége volt a barátai támogatására is.
– Tényleg itt van? – kérdezte ekkor Ron. A hangja nagyon halk és fáradt volt. Harry újra a térképre pillantott, és türelmetlenül bólintott. – Oda kell mennünk, Hermione – fordult most Ron is a barátnője felé. – Harcolni akarok vele!
– Így senkivel sem tudsz harcolni! – csattant fel a lány, elveszítve a türelmét. – Legyen már eszetek!
Ron a falnak támaszkodva lassan feltápászkodott a földről, hősiesen elfojtotta a fájdalmas grimaszokat, s Hermionéra pillantott.
– Márpedig mi Harryvel megküzdünk vele. Elmehetsz a gyengélkedőre, de csak nélkülem.
Hermione dühös fújtatással bámult Harryre, mintha ő tehetne Ron hirtelen jött harci kedvéről, majd beletörődően bólintott:
– Akkor mindhárman megyünk.
– Ne közvetlenül a mosdóhoz hoppanáljunk, mert ki akarom hallgatni őket – mondta halkan Harry. – Malfoy kijátszotta a Megszeghetetlen Esküt, tudni akarom, hogy mit terveznek.
Hermione döbbenten meredt rá.
– Úgy érted, Piton valahol beszélget Draco Malfoyjal? Nem harcolnak, vagy ilyesmi?
– Ó, persze! Te nem is láttad! – jutott Harry eszébe, majd türelmetlen mozdulattal Hermione orra elé dugta a Tekergők Térképét.
A lány összeráncolt szemöldökkel bámulta a két pontot, majd halkan így szólt:
– Akkor beszéljünk velük.
Egy szempillantással később már a Hisztis Myrtle mosdója melletti termek egyikében voltak. A jeges szél besüvített az ablakon, s mindhárman fázósan borzongtak össze. Ron alig tudott megállni a lábán, s végül az egyik padon támaszkodott meg. Harry a terem bezárt ajtajához simult, de a folyosóról semmi hang nem hallatszott be. Már éppen elhatározta, hogy elővarázsol valahonnan egy telefület – csak maradt még az ikrek készletéből –, amikor Hermione kivette a kezéből a Tekergők Térképét.
– Már nincs itt – jelentette be csendesen.
Harry vetett egy dühös pillantást a térképre, majd pálcát rántva feltépte az ajtót. Draco Malfoy hátát a falnak vetve egykedvűen ácsorgott a mosdó mellett, s könnyedén kivédte Harry lefegyverzőbűbáját.
– Mondtam, hogy ne kényszeríts harcra, Potter – figyelmeztette Harryt, miután egy újabb átkot védett ki.
– Tudom, hogy megszegted az Esküdet, Malfoy! És megmondtam, hogy ha más nem, én megöllek érte! – acsargott Harry.
– Az igazán nagy kár lenne – csevegett Malfoy újabb ártásokat hárítva –, ugyanis sosem tudnám közölni veled, hogy a Nagyúr hova rejtette el az utolsó kincsét…
Harry megtorpant, s keze megdermedt a következő átok létrehozása közben.
– Miről beszélsz? – kérdezte levegő után kapkodva.
Közben Ron is kijött a teremből, félig-meddig Hermionéra támaszkodva, s most ő is pálcát fogott Malfoyra.
– Már megint milyen hazugságon töröd a fejed, te gyáva görény? – kérdezte állapotához képest meglepően harciasan. Malfoy végigmérte.
– Talán még meg is ijednék tőled, Vízlipatkány, ha képes lennél megállni a saját lábadon. De aligha harcolhat jól az, aki egy sárvérűre támaszkodik…
– Elég! Ne merészeld többé ezt mondani! – üvöltött Harry, s Ronnal egyszerre átkozták meg Malfoyt. Ő azonban boszorkányos ügyességgel hárította mindkét varázslatot, s Harry most már komolyan gyanakodni kezdett arra, hogy a szőke fiú ki tudja játszani a Megszeghetetlen Esküt.
– Szerintem is elég – bólintott Malfoy, miután pajzsai vibrálva felemésztették a varázslatokat, és egy-egy gyors intéssel lefegyverezte Harryt és Ront. – Visszakapjátok a pálcáitokat, ha képesek lesztek normálisan viselkedni – tette hozzá megnyugtatóan. Harry dühösen mordult fel, de pálca nélkül nem sokat tudott tenni. Malfoy folytatta: – Akkor talán térjünk a Nagyúr kincsére.
– Tudod egyáltalán, hogy miről beszélsz? – kérdezte dühösen Harry. – Tudod, hogy mit becézgetsz kincsnek?
– Természetesen nem – felelt Malfoy könnyedén. – De azt tudom, hogy meg kell szereznetek ahhoz, hogy legyőzhessétek végre a Nagyurat. És tudod jól, hogy nekem mi a fontos ebben az egész ostoba harcban…
Harry bólintott. Saját magát is megdöbbentette, hogy most mennyire együtt érzett Malfoyjal. A bosszú vágya őt is újra elöntötte. Voldemortnak fizetnie kell minden halottért, minden fájdalomért, amit okozott.
– És Piton hová lett? – csattant fel dühösen, mert a lelkében feltámadó bosszúvágy eszébe juttatta, miért is jöttek ide.
– Nem tudom, miről beszélsz – rázta meg a fejét Malfoy. – De elég a felesleges fecsegésből, mert fogytán az időnk. A Nagyúr olyan helyet akart a kincseinek, amely nehezen megközelíthető és jól védett. Az összes rejtekhely közül talán a Roxfort a legjobban sikerült; az egyik legvédettebb épület Nagy-Britanniában, és van egy olyan terme, amelyet a Nagyúron kívül senki sem tud kinyitni.
– A Titkok Kamrája – suttogta döbbenten Harry
– Majdnem senki – szólalt meg közben Hermione csaknem sértett hangon. – Te is tudod, Malfoy, hogy Harry öt éve kinyitotta…
– Azt mondják – hagyta rá a szőke fiú, s vetett egy kétkedő pillantást Harryre.
– Annyira egyszerű! – kiáltott fel Harry lelkesen. – Mi foggal-körömmel védjük a hor… kincset – javította magát Malfoy felé pillantva –, és ha mégis veszítenénk, Voldemort kezébe kerül. Tökéletes megoldás…
Malfoy bólintott.
– Most már csak az a kérdés, hogy valóban ki tudod-e nyitni a Kamrát, Potter. – Láthatóan érdeklődve várta, hogy Harry bizonyítson.
Hermione azonban egy mozdulattal visszatartotta Harryt, aki éppen elindult volna Hisztis Myrtle mosdójába, és Malfoyhoz fordult:
– És te mindezt honnan tudod? – kérdezte.
– A Defensortól – válaszolt a szőke fiú, mintha mi sem lenne természetesebb.
– Lumpslucktól? – kezdett Harry is gyanakodni, de Malfoy gondolkozás nélkül vágta rá:
– Igen.
Hermione felszisszent, Harry közben hitetlenkedve kezdte szemlélni a Tekergők Térképét. Egyáltalán nem emlékezett rá, hogy Lumpsluck Malfoy közelében lett volna. Gyorsan megtalálta a professzort; éppen feléjük igyekezett egy közeli folyosón.
– Áá, látom, Mr Malfoy már megtalált, Harry – hangzott fel néhány másodperc múlva Lumpsluck hangja. A férfi sietős léptekkel közeledett feléjük, s csak akkor szólalt meg újra, amikor már megállt mellettük: – Gondolom, akkor átadta neked az üzenetet; megtaláltuk a rejtekhelyet. – Lumpsluck roppant elégedettnek tűnt, ahogy ezt bejelentette. Végigmérte a társaságot, s arcán csak akkor jelent meg rosszalló kifejezés, amikor alaposabban megnézte Ront. – Nem vagy túl jó állapotban, Rob – állapította meg. – A gyengélkedő környékén most elzárják az utat a romok, de talán odavihetlek valahogy…
– Szó se lehet róla! – vágta rá Ron dacosan. – Én is Harryvel megyek a Kamrába!
– Nem tudna kicsit segíteni rajta? Elvégre egy Defensor ért a gyógyításhoz is, nem? – kérdezte kihívóan Hermione. Lumpsluck furcsa pillantást vetett Harryre, de aztán bólintott.
– Igaz, jó régen nem foglalkoztam ilyesmivel, de azért ismerek egy bűbájt, ami eltünteti ezeket… – motyogta, azzal közelebb lépett a még mindig Hermionéra támaszkodó Ronhoz, s belekezdett valamilyen bonyolult pálcamozdulatú varázslatba. Malfoy gúnyos mosollyal, Hermione a döbbenettől kerekre tágult szemmel figyelte a villám-gyógyítást, melynek nyomán Ron karján végleg behegedtek a sebek, és a testén lévő hurkák visszahúzódtak kicsit. Lumpsluck ezután elővarázsolt egy kis fiola bájitalt, és Ron kezébe adta. – Idd ki, erősítő főzet. Szükséged lesz rá odalent…
Ron felhajtotta a bájitalt.
– Köszönöm – mondta, miután a bájital hatására végre képes volt egyedül is megállni a lábán. Hermione igyekezett feltűnésmentesen megdörzsölni a vállát most, hogy Ron súlya lekerült róla.
– Most pedig tényleg le kell menni, mert… – Lumpsluck mondatát félbeszakította egy hatalmas robajlás, ami valahonnan a kastély bejárata felől hallatszott. Harry újra előkapta a Tekergők Térképét, s rémülten látta, hogy a földszintre Rookwood vezetésével betört egy nagy csapat halálfaló. – …mert nincs sok időnk – fejezte be Lumpsluck a mondatot.
– A bejáratnál mindenkire szükség van – ellenkezett Harry a térképre mutatva.
– Ti menjetek le a Kamarába, mi ketten pedig odamegyünk – jelentette ki Lumpsluck váratlanul nagyon szigorú hangon. – Gyerünk, Harry! Meg kell előznöd Tomot!
Harry beletörődően bólintott, s miután Malfoy odadobta neki és Ronnak a pálcáikat, elindult a mosdó felé. Még hallotta, ahogy Lumpsluck és Malfoy egy-egy halk pukkanással dehoppanál, de aztán már csak a mosdó felé fordította a figyelmét, amelynek csaptelepére egy kis kígyót karcoltak. Pár másodpercig hunyorogva nézegette a rajzot, s igyekezett valódi kígyónak elképzelni, majd halkan megszólalt:
– Tárulj fel!
A sziszegő hang hatására megmozdult a mosdókagyló, és szépen lassan belesüllyedt a falba, hogy feltárja az alatta csúszdaként meginduló csövet. Hermione döbbenten meredt a lejáróra, hiszen ő még sohasem volt a Kamránál. Harry és Ron összenéztek egy másodpercre, s mindkettejük szívét összeszorította az öt évvel ezelőtt érzett félelem és aggodalom. Ginny egészen finoman megszorította Harry kezét, s ő határozottan lépett a lejáróhoz.
Néhány végtelennek tűnő másodpercen keresztül csak siklott lefelé a sötét alagútban, majd végre vízszintes irányt vett a járat, és ő kirepült a nedves kőpadlóra. Hamarosan Ron és Hermione is követte; testük csattanása visszhangot vert a folyosón. Mindhárman elmotyogtak egy Lumost, s némán elindultak befelé. Harry azon tanakodott magában, hogy hol lehet a Kamrában elrejtve a horcrux, és hogyan tudják majd legyőzni. Most már bármit megadott volna azért, ha Lumpsluck elkíséri őket, ezért a Térképre pillantott, hogy megtudja, merre jár a férfi.
Az egész előcsarnokot elárasztották a halálfalók, s egyre csak szorították vissza a McGalagony vezette védőket. Lumpsluck valahol köztük harcolt, s Harry aggodalmas pillantással nézte a védők neveit.
– Prospeer miért nincs lent? – kérdezte félig magától, félig a barátaitól. Ron zavartan köszörülte meg a torkát.
– Harry… Prospeer meghalt – mondta, tekintetét a saját cipőjére szegezve.
– Mi? Nem, az lehetetlen! – vágta rá Harry, és újra a térkép fölé hajolt, hogy megkeresse a Christopher Prospeer névvel jelölt pontocskát.
– Láttam – kezdett bele Ron halkan. – Miután beszakadt a folyosó, és elzárt tőletek, igyekeztem valami biztonságosabb helyre juttatni azokat az ötödéveseket. Az egyikük teljesen bepánikolt attól, hogy itt vannak a halálfalók. És aztán pont belerohantunk egy nagyobb csapatba, akik ellen Seamusék küzdöttek. Már úgy tűnt, hogy legyőzzük őket, amikor megjelent az az öt, akik végül elkaptak engem. Dean megsérült, Lavender igyekezett a két ötödéves lányt megnyugtatni, és Seamusszal, meg Parvatival hirtelen kevesen lettünk a halálfalók ellen. Akkor érkezett oda Prospeer, és harcba szállt velük, de túlerőben voltak, és valamelyik hátulról eltalálta…
– Nem. Biztos valami más átok volt – tiltakozott továbbra is Harry, de nem nézte tovább a térképet.
Nem értette magát. Több ismerőse és barátja halt meg a szeme láttára, eddig mégis sikerült elterelnie róluk a figyelmét, most azonban dermedten állt. Prospeer legyőzhetetlennek tűnt, és nem volt képes elfogadni, hogy őt is megölhették. Csak most döbbent rá, hogy a férfit, aki mellette volt végig, amíg sikerült kicsit feldolgoznia Ginny elvesztését, és aki Dumbledore után a mentora lett, megszerette.
Hermione közelebb lépett, és olyan természetességgel ölelte át, mint egy anyuka. Harry nyelt egy nagyot, hogy eltűnjön a gombóc a torkából, majd újra a folyosó felé fordult, s belebámult az alagút sötéten tátongó szájába, amelynek falán groteszk árnyékok táncoltak. Az eddig elfojtott érzések, az ismerősök halála miatti veszteség, amit eddig sikerült elnyomnia magában, kezdett előtörni. Lehunyta a szemét, s pár másodpercig saját szaggatott lélegzését hallgatta. Még nem adhatta át magát a fájdalomnak, még nem lehetett gyenge. Határozottan pillantott fel újra, s lassan elindult.
Hamarosan elérték azt a helyet, ahol a folyosó egy része beszakadt a robbanás következtében. Harry emlékei szerint a rés, amelyet Ron a köveket elhordva létrehozott, igencsak szűk volt, most azonban kényelmesen átfértek rajta. Csak egy másodpercre fordult meg a fejében, hogy valaki járt itt előttük, de végül elhessegette a gondolatot – a Kamrát nem tudja más kinyitni, csak ő és Voldemort. Abban azonban biztos volt, hogy Voldemort nem jutott még be az épületbe.
Lépteik csattogó hangot keltettek a kövön, ahogy haladtak előre a folyosón, egészen az újabb, hatalmas, kígyókkal díszített kapuig. Harry néhány másodpercig bámulta az állatok smaragdszemét, hogy képes legyen párszaszóul megszólalni, majd egy halk paranccsal kinyitotta az ajtót. A lassan, finoman kitáruló kapu mögül erős rothadásszag csapott feléjük. Automatikusan kaptak mindhárman az orruk felé, hogy befogják. A rájuk törő rosszullétet leküzdve elindultak befelé a hosszúkás teremben. Harry ügyet sem vetett a faragott kőkígyókkal díszített oszlopokra, de Hermione és Ron csodálkozva bámészkodott.
Már csaknem az utolsó oszlopokhoz értek, amikor a homályból lassan kibontakozva megjelent előttük Mardekár Malazár szobra. Körülbelül akkora volt, mint egy jól megtermett óriás, s kőarca most ugyanolyannak tűnt, mint amikor Harry először látta. A lába előtt pedig ott volt az, ami a rothadásszagot árasztotta; a baziliszkusz hatalmas, bomlófélben lévő teste. Harryék undorodva kerülték meg a kígyót, egészen a terem falához simulva, majd immáron a szobor lába előtt megálltak, s körbenéztek.
– És most hogyan tovább? – kérdezte tanácstalanul Ron, s a hatalmas szobrot kezdte szemlélni.
– Bizonyára elrejtették – jegyezte meg Hermione, és összevont szemöldökkel méregette a kígyó testét. – Már csak csontoknak kellett volna maradniuk… – motyogta csaknem szórakozottan.
Harry nem válaszolt, helyette lassan körbejárta a teret – már amennyire a baziliszkusz testétől tudta.
– Van itt valamilyen fedőbűbáj, az már biztos – jelentette be a vizsgálat végeredményét, amikor újra Hermione mellé ért.
Pálcáját feljebb emelte, s létrehozta a legalapvetőbb felderítő varázslatot, amely azonnal jelezte, hogy valahol a hátuk mögött, a két utolsó oszlop között van egy elrejtett tárgy, éppen azon a részen, ahol a kígyó feje volt, ami még így is félelmetes képet mutatott.
– Gondolod, hogy a kígyó alá rejtették el? – kérdezte Hermione.
– Inkább a kígyóval rejtették el – felelt Harry halkan, miközben egy gyors intéssel elővarázsolt a nagyteremben lévő ládájából egy megbűvölt pergament.
– Valami Kiábrándító bűbáj? – találgatott Hermione.
Harry csak megrázta a fejét, s elvégezte az észlelő bűbájt. Egy szempillantással később fénylő búra jelent meg a baziliszkusz feje körül, és a Harry kezében tartott pergamenen sorra feltűntek a rúnák. Hermione kíváncsian hajolt közelebb.
– Lepel-bűbáj – magyarázta Harry, s összeráncolt homlokkal átfutotta az információkat.
– Mi a baj? – kérdezte Hermione, amikor meglátta, hogy Harry elsápad. Megpróbált még közelebb hajolni, hogy jobban láthassa a vékony rúnákat, amelyeket a Harry pálcája végén táncoló fény világított csak meg.
– Nem túl nagy tárgy, de nagyon erős varázslattal rejtették el – válaszolt Harry, s rövid hallgatás után bevallotta: – Az észlelőbűbáj szerint körülbelül harmincszor kellene elvégeznem a lehető legerősebb feloldást…
– Tessék?! – Hermione döbbenten kiáltott fel. – De hát az szörnyen kimerítő lenne, és…
– Elég sok időt venne igénybe – bólintott Harry, majd elgondolkozva újra nézegetni kezdte a pergament.
– Ha nem túl nagy, miért nem megyünk oda egyszerűen, és hozzuk el? – szólt közbe Ron, aki időközben csatlakozott hozzájuk.
– Ne viccelj, fogalmunk sincs, hogy mi az és mennyire veszélyes – torkolta le Hermione. – Próbáljuk meg mindhárman – vetette fel Harry felé fordulva. – Akkor azért gyorsabban végezhetünk.
– Nem is tudom – húzta el a száját Harry. – Elég bonyolult varázslat ahhoz, hogy most hirtelen megtanuljátok…
– Azért csak próbáljuk meg – mondta Ron enyhén sértetten.
Harry vállat vont, és röviden elmagyarázta barátainak a feloldóbűbáj létrehozásának módját, majd bemutatta. A bűbáj aranyló fénye körbelengte a kígyó fejét, majd elenyészett. Semmi sem változott az állat teste körül, bár ez nem lepte meg Harryt, tekintve, hogy a varázslat jó, ha harmincad részét sikerült feloldania. Hermione és Ron két egészen sikeres próbálkozás után úgy döntött, hogy nagyjából megtanulták a varázslat menetét.
– Csináljuk egyszerre, és akkor a miénk hozzáadódik a tiédhez, még ha nem is tökéletes – javasolta Hermione.
Harry bólintott, s miután a lány háromig számolt, egyszerre, egyforma mozdulattal létrehozták a bűbájt. Mindhárom pálcából kitört az aranyló fény, majd ahogy egymáshoz közeledtek, hirtelen színt váltottak; Harryé lángoló vörös, Roné ezüstös fehér, Hermionéé pedig sötétzöld lett. A három fénynyaláb összefonódott, körbeölelte a baziliszkusz fejét, s hosszú másodpercekig lebegett, majd eltűnt, s nyomában lassan elenyészett a kígyó holtteste is.
– Ez meg mi a csoda volt? Hermione, te erősítetted fel a varázslatot? – fordult Harry csodálkozva Hermione felé, de a lány arca ugyanolyan döbbentnek tűnt, mint amilyennek ő érezte magát.
– Oh… – Látszott, hogy Hermione igyekszik visszanyerni a hangját. – Magia Trivirgae…
– Ó, ez mindent megmagyaráz – ironizált Ron idegesen. – Elmondanád nekünk, földi halandóknak is, hogy mi történt?
– Persze – kapott észbe Hermione, miközben arcán a döbbenet helyét teljesen átvette a lelkesedés. – Ez egy ősi varázslat, amit a pálcakészítők szoktak alkalmazni. Nem is hittem volna, hogy Ollivander használja… Szóval a három leggyakoribb pálcamag az egyszarvú-farokszőr, a sárkány-szívizomhúr és a főnixtoll. Ez a háromféle mag más-más erősséggel rendelkezik, ezért készítettek egy olyan varázslatot, ahol összeadódhat a hatásuk. Ha azonos pálcakészítőtől van mindhárom pálca, s a készítő alkalmaz a készítés során egy bizonyos bűbájt, a három pálca együttesen sokszoros erőre képes.
– És hogy lehet, hogy ez eddig soha nem történt meg? – kérdezte Harry csodálkozva.
– Úgy tűnik, még soha sem varázsoltunk mindhárman teljesen egyszerre – mondta Hermione tűnődve, miközben a varázspálcáját vizsgálgatta.
Harry végre visszafordult az oszlopok felé, ahonnan immár eltűnt a baziliszkusz teste, s csak némi bűz emlékeztetett rá, ami még mindig a teremben lengedezett. Az utolsó két oszlop között éppen középen ott lebegett Griffendél Godrik kardja. Harry közelebb ment, nyomában barátaival, s egészen lassan körbejárta a derékmagasságban lebegő kardot.
– Gondolod, hogy ez a horcrux? – kérdezte suttogva Ron.
– Nem tudom… – Harry a homlokát ráncolva megállt a kard előtt. – Hiszen használtam. És ha jól gondolkoztunk, az utolsó horcruxnak nem is használati tárgynak kellene lennie.
– De akkor mit keres itt? – akadékoskodott tovább Ron.
– Talán azért van, hogy a segítségünkre legyen? – vetette fel Hermione.
Harry körülnézett, abban a reményben, hogy talán újra felbukkan Fawkes, és most is kisegíti, akárcsak az öt évvel ezelőtti harc során, de a főnixnek nyoma sem volt. Harry lassan a kard rubintokkal díszített markolata fölé emelte a kezét. A fegyver éppen kézre esett, mintha azért lebegne itt, a terem közepén, hogy a harc során valaki megragadja és leszúrhassa vele ellenfelét.
– Egy valami biztos – állította meg Hermione hangja Harry mozdulatát –; valaki járt itt előttünk. És valamiért itthagyta a kardot.
– Csak Lumpsluck lehetett – mondta Harry határozottan –, és biztosan azért hagyta itt, mert hasznunkra lesz.
– Úgy érted, csak a Defensor lehetett? – kérdezte Hermione, s finoman megfogta Harry kezét, és elhúzta a kard markolatától. – Szerintem ez nem a horcrux, és még nincs dolgunk vele. És szerintem Lumpsluck nem ennek a kornak a Defensora…
– Tessék?! – Harry dühösen csattant fel. – Hanem mégis kicsoda? Különben mindegy, egy fegyver jól jöhet, és a kardot használtam már, biztos nem lesz baj belőle… – tette hozzá kissé dacosan, s keze határozottan indult meg a kard felé.
– Harry! Ne! – A teremben visszhangzott a túloldali ajtó mellett felhangzó kiáltás.
Harry dühösen pillantott fel a kapuban álló Neville-re.
– Hogy kerülsz ide? – mordult fel.
– Ne fogd meg a kardot! – kiáltott Neville, miközben sietve közeledett hozzájuk. – Ez egy zsupszkulcs! Végeznünk kell a horcruxszal, mielőtt elmehetnénk vele.
Harry felsóhajtott.
– És én még azt hittem, hogy ez a horcrux-dolog titok. Erre Lumpsluck neked is elmondta?
– Istenem, Harry, még mindig nem érted? – csattant fel Hermione – Nem Lumpsluck a Defensor, hanem Piton! Övé volt a könyv, ő találta ki a Sectumsemprát, és Malfoy azért beszélhetett vele a Megszeghetetlen Eskü ellenére, mert nem Voldemort híve.
– Malfoy valahogy kikerülte az Esküt, Hermione! – csattant fel Harry. – Hiszen lefegyverzett minket, miközben megesküdött rá, hogy sosem támad ránk!
– Arra esküdött, hogy a biztonságunkat fogja szolgálni. Talán jobb volt, hogy meghallgattuk, ahelyett, hogy megöltétek volna…
– Remek, Malfoy életét meg kell óvni, Piton a Defensor, a Heros meg mindjárt Neville lesz! – nevetett fel Ron idegesen. – Mégis mi bajotok van?
Neville elvörösödött, s zavartan azt mondta:
– Most azzal foglalkozzunk, hogy végezzünk a horcrux-szal.
– Illetve először találjuk meg! – csattant fel Harry idegesen. – Vagy Piton azt is közölte veletek, hogy hol van a Kamrán belül? Mert akkor én mondhatni hiába vagyok itt…
– Harry, ebből elég! – szólt rá szigorúan Hermione. – A barátaink feláldozzák az életüket a  kastélyban azért, hogy nekünk legyen lehetőségünk végezni Voldemorttal, te meg csak itt hisztériázol!
Harry vett pár mély lélegzetet, s lassan körbenézett a teremben. Próbaképpen létrehozott egy újabb felderítő bűbájt, de az nem jelzett több fedővarázslatot. Néma csendben teltek a percek, míg mind a négyen a teremben keresgéltek, nézelődtek. Ron megköszörülte a torkát.
– Olyan furcsa ez a szobor… – vetette fel lassan. Harry Ron mellé lépett, s fejét kissé hátrahajtva ő is felbámult Mardekár Malazár hatalmas kőszobrának faragott arcába.
– Van benne egy barlang, vagy ilyesmi. Denem onnan hívta elő a baziliszkuszt – mondta, ahogy eszébe jutott a hatalmasra nyitott szájú szobor képe.
– Hogy nyitotta ki? – kérdezte Neville fellelkesülve.
– Lehet, hogy a barlangban van a horcrux is? – vetette fel Hermione.
– Remélem, nem – borzongott meg Harry. – Denem párszaszóul hívta a kígyót. – Lehunyta a szemét, hogy felidézze az öt évvel ezelőtti emléket. – Valami ilyesmit mondott párszaszóul: „Szólj hozzám, Mardekár, a Roxforti Négyek legdicsőbbike” – idézte emberi nyelven azt, ahogyan Denem sziszegését értette.
Furcsa, morgásszerű hangot hallottak. Hermione rémülten kiáltott fel, és a szobor felé mutatott. Mardekár kőarca megmozdult, szája megvonaglott, de nem nyílt hatalmasra, mint amikor a kígyó előkúszott belőle. A faragott szem megmozdult, s lassan körbepásztázta a termet. Az eddig élettelennek látszó, sima kőarc most megtelt érzelmekkel: harag, gyűlölet, és fölényesség sugárzott róla.
Megmozdította kőkarját, mintha csak a hosszas egy helyben ácsorgástól elgémberedett tagjairól próbálná lerázni a zsibbadtságot. Könnyedén előre lépett, mintegy kipróbálva, hogy erre is képes-e. Harry és Ron egy emberként ugrott hátrébb a hatalmas láb elől, amely pár centivel mellettük ért földet. Életre kelt a hatodik horcrux.
Mind a négyen ösztönösen hátrálni kezdtek, ahogy a szobor megmozdította tagjait, s tett pár lépést a csarnokban.
– Elérkezett a leszámolás ideje. – A szobor hangja mélyen zengett. – Dumbledore most megfizet a döntéseiért. Végre megtudja, miféle veszélyt őrizgetett eddig…
Harry megborzongott a hatalmas alakot nézve, amely egy laza kézmozdulattal kiütötte az egyik faragott oszlopot a helyéről.
– Nem szabad hagynunk, hogy a kardhoz érjen! – kiáltott Neville rémülten. – Gyerünk, el kell terelnünk a figyelmét!
Közelebb ugrott a szoborhoz, amely meghallhatta a szavait, mert érdeklődő pillantással méregetni kezdte a négy pici alakot. Harryék követték Neville-t, s a terem fala mellett visszasorakoztak a kamra kiszélesedő részéhez, a szobor háta mögé kerülve. Ron megpróbálkozott egy kábítóátokkal, de a varázslat lepattant a horcrux kőtestéről, s félre kellett ugraniuk előle.
Mardekár szobra azonban így is érzékelhetett valamennyit a nekicsapódó átokból, mert lassan megfordult, s újra szemügyre vette őket. Pár másodpercig méregette a négy apró teremtményt, mintha azt fontolgatná, hogy zavarja-e annyira a jelenlétük, hogy végezzen velük. Feléjük ütött hatalmas öklével; Harryék négy irányba ugrottak szét, ami láthatóan elbizonytalanította a szobrot, aki karja súlyossága miatt jóval lassabban tudott irányt változtatni, mint ők.
A kőököl hatalmas csattanással csapódott neki a falnak, majd Voldemort lelke megpróbált újra lecsapni, ezúttal Hermionéra. Ron azonban villámgyorsan megkötözte egy Incarcerandusszal. A szobor egy pillanatra megdermedt, majd néhány gyors rántással letépte magáról a köteleket, és lépett egyet Ron felé. Most Hermione küldött egy narancsos fényű átkot rá, amelynek hatására ezúttal lángoló kötelek tekeredtek testére.
A szobor furcsa, dühös morgást hallatott, majd a falhoz rontott, félresöpörve az útjából Hermionét. A lány felkiáltott fájdalmában, amikor feje a köveknek csapódott, de a szobor láthatóan most nem vele törődött; saját testét a falhoz ütögetve oltotta el lángoló köteleit. Néhány másodperc múlva már csak a kőtestén végigfutó kormos csíkok emlékeztettek a kötelekre. Harry Hermionéra pillantott. Úgy tűnt, a lány elvesztette az eszméletét, de Ron már odaugrott hozzá.
Ekkor Neville küldött egy átkot a szoborra, amellyel megkötözte. A fiú következő intésére a kötelek kővé váltak, mielőtt még a szobor letéphette volna őket magáról. Egy másodpercig úgy tűnt, a döbbenet úrrá lett Voldemort lelkén, de aztán elkeseredetten feszegetni kezdte a köteleket. Neville még szorosabbra vonta, majd egy bűbájjal megvastagította őket, s következő intésére a kötelek önálló életre keltek; lassan elkezdték körbefonni a szobor egész testét, és vastag, szilárd réteggel fedték be. Neville a Hermione mellett térdelő Ron felé fordult.
– Jól van?
– Azt hiszem… – válaszolt Ron, és felsegítette a szédelgő lányt.
Hermione bizonytalanul pillantott rájuk, de aztán megdörzsölte a halántékát.
– Csak nagyon fáj a fejem – mondta halkan.
A szobor ezalatt továbbra is igyekezett lefejteni magáról a kőréteget, amely a fején kívül már az egész testét beterítette, és teljesen a Kamra kőpadlójához szögezte. Neville vetett egy futó pillantást rá, hogy megbizonyosodjon arról, hogy minden rendben van, majd Harryhez fordult.
– Már csak ez van hátra… – intett a szobor felé.
Harry a barátaihoz fordult, elkapta Hermione pillantását, majd halkan megszólalt:
– Ha valahogy sikerülne szétrobbantanunk a szobrot, a lélekdarab elveszítené az erejét.
– Egy tarolóátokkal? – vetette fel Hermione.
Harry bólintott
– De ne erről az oldalról, mert nekicsapódhat kardnak – mondta, s lassan megkerülte a hatalmas szobrot. Barátai követték.
– Hová visz a zsupszkulcs? – kérdezte Harry Neville-től, miközben Griffendél kardját szemlélte.
– Voldemorthoz – felelt a másik halkan. – Figyelj, Harry, ha sikerül végezni a horcruxszal, menjetek vissza ugyanazon a folyosón, a Roxfortba. Ott még kell a segítség…
– Komolyan te akarsz megküzdeni Voldemorttal? – kérdezte Harry dühösen. – Nem érdekel, hogy Piton mit gondol, rólam szólt a jóslat, és nem fogok éppen itt, a végén megfutamodni! Mindent feltettem erre a háborúra, és rá is ment csaknem mindenem! Ha csak egy kicsi esélyem van rá, hogy megbosszuljam az elvesztésüket, hát én meg fogom tenni!
Neville behúzott nyakkal meredt Harryre. Ő pár másodpercnyi csend után elégedetten nyugtázta, hogy a másik nem tud mit felelni, s barátai felé fordult. Ron elégedetten, Hermione rémülten pillantott rá.
– Akkor háromra? – kérdezte Harry, s pálcáját a már egyáltalán nem ember alakú kőtömbre emelte, amely valaha Mardekár Malazár szobra volt. Mikor látta, hogy barátai követik a mozdulatát, halkan számolni kezdett: – Egy… Kettő… Három…
A pálcáikból előtörő átkok ismét háromféle színben pompáztak, s összefonódva, hihetetlen erővel lökték neki a szobrot a falnak, kitépve a kőpadlóból. A hangos dörrenés, amellyel a kőtömb nekicsapódott a Kamra falának, megrázta az egész helyiséget. A kőtömbön hajszálvékonyságú repedések futottak végig, és néhány idegesítően hosszúnak tűnő másodperc múlva a szoborról darabokban hullt le a kőréteg, amelyet Neville varázslata hozott létre.
Hermione rémülten kiáltott fel, amikor a szobor dühös kiáltásokkal feléjük rontott. Mindhárman ráküldtek egy újabb átkot, de nem sikerült egyszerre varázsolniuk, s a kőtestről visszapattantak átkaik. Neville újra megkötözte a szobrot, de Voldemort ezúttal gyorsabb volt, s letépte magáról a köteleket, mielőtt kővé változhattak volna. Feléjük ütött, és mozdulata még egy oszlopot elsöpört. Ron rémülten ugrott félre a törmelékek elől.
– Háromra! – kiáltott Hermione, s Harry látta, hogy a lány egész testében remeg az idegességtől.
Ezúttal sikerült egyszerre varázsolniuk, és az összefonódó átkok újra a falhoz vágták a szobrot. Egy másodpercig Harry attól tartott, hogy nem voltak sikeresek, majd a szobor egy hatalmas dörrenés kíséretében szétrobbant. Az apró kőszilánkok lövedékként repültek feléjük.
– Hasra! – kiáltott Harry, s magával rántotta barátait.
A lövedékek elsöpörtek felettük, s Harry hallotta Voldemort lelkének utolsó dühös üvöltését, majd úgy érezte, mintha a terem ismét megrázkódott volna.
– Harry! Vigyázz! – kiáltott Hermione, de ekkor már Harry is látta: a terem falai körben megrepedtek, s az a veszély fenyegetett, hogy beomlik az egész.
– Gyorsan! Vissza a folyosóra! – kiáltott Neville, de Harry megrázta a fejét.
– Az sem biztonságos! – intett a háta mögé, ahonnan valóban beomló kövek robaja hallatszott. – Gyerünk a zsupszkulcshoz!
– Harry! – Neville figyelmeztetően rászólt, de Harry nem törődött vele.
– Gyertek!
A Kamra hátsó fala fenyegetően megremegett, és a következő pillanatban apró kövek kezdtek potyogni a fejükre. Ron, Harry és Hermione már a kard mellett állt, de Neville valamilyen varázslattal igyekezett megakadályozni a tető teljes beomlását.
– Neville! – kiáltott Hermione türelmetlenül.
Nem volt világos, hogy Neville rontott-e el valamit, vagy a kiabálás hatására történt, de a következő pillanatban az eddigieknél is nagyobb kövek kezdtek potyogni a mennyezetből, elzárva előlük Neville-t.
– Nem várhatunk – döntött Harry. – Gyerünk, MOST!
Mindhárman egyszerre ragadták meg a kardot, s Harry azonnal érezte a jól ismert rántást a köldöke körül. A Kamra eltűnt, a világ elmosódottá vált, s csak azt érezte, hogy repül valahová.

előző fejezet

következő fejezet

Ha véleményed, észreveteled, kérdésed van, írd meg a Fórumban!