Lily Evans szeretett úgy gondolni magára, mint megfontolt, nyugodt, csaknem felnőtt ifjú hölgyre. Ezért, amikor Horatius Lumpsluck bejelentette, hogy Perselus Pitonnal kell együtt dolgoznia a következő hat hét minden egyes bájitaltan-óráján, sőt, néha még az óra keretein túl is, igyekezett ennek megfelelően fogadni a hírt. Piton hidegen bámult maga elé, miközben Lumpsluck beszélt, s még akkor sem méltatta egyetlen pillantásra sem Lilyt, amikor a lány egy gyors bűbájjal minden holmiját átvarázsolta az asztalához, majd maga is odasétált.
Piton érdektelensége természetesen sértette Lily hiúságát. Bár pontosan tudta, hogy a mardekáros fiút teljesen hidegen hagyja, azt mégiscsak elvárta volna tőle, hogy legalább ránézzen, amikor kiderül, hogy több mint egy hónapon keresztül rendszeresen együtt kell majd dolgozniuk. Lily vetett egy firtató pillantást Pitonra, de ő csak fensőbbségteljes nyugalommal hozzálátott, hogy elrendezze a hozzávalókat. Lily dühösen fújt egyet.
Lumpsluck óra elején bejelentette, hogy a következő heteket egy különösen összetett munkát igénylő gyógyító bájital, az Excitans elkészítésével fogják eltölteni. Ezt a bájitalt használják olyan betegek kezelésére, akiket valamilyen mágikus sokkhatás ért, és kómába estek. Lumpsluck elmondta, hogy, mivel a főzet nagyon pontos és gyors munkát igényel, párokban fognak dolgozni, hogy segíthessék és kiegészíthessék egymás munkáját.
James Potter azonnal kacsintgatni kezdett Lilyre, ő pedig komolyan megijedt, hogy Lumpsluck enged James kérésének, és egy párba osztja őket, egy ilyen társsal ugyanis esélye sem lett volna arra, hogy értékelhető munkát készítsen. Bár Lily kénytelen volt belátni: a tény, hogy James és Sirius részt vehetett a haladó bájitaltanon, azt jelentette, jobban értenek ehhez a tárgyhoz, mint ahogy órai teljesítményükből sejteni lehetett.
Amikor azonban Lumpsluck kihirdette a párokat, Lily már megbánta korábbi kívánságát, hogy csak Jamesszel vagy Siriusszal ne legyen együtt. Ha James örökös feltűnési viszketegségben szenvedett, fájt neki, ha csak normális társalgási hangerővel kommunikál, és látszólag minden bájitalt tönkretett, akkor Piton éppen az ellentéte volt. Alig lehetett a szavát venni, a legtöbb roxfortosnak csak akkor tűnt fel, hogy létezik, ha szó- és átokváltásba keveredett Jamesékkel, és annyira kiemelkedő volt bájitaltanból, hogy Lily már-már amiatt kezdett el aggódni, hogy ő rontja el Piton művét.
De nemcsak ezért tartott a fiútól. Az elmúlt hét év alatt egyértelművé vált számára, hogy a mardekáros gyűlöli őt. Elsőben egész úton beszélgettek a Roxfort Expresszen, és Lily kezdett megnyugodni, látva, hogy a varázsvilágban sem mindenki származik neves varázslóősöktől, és vannak kedves emberek. Ugyanis mire sikerült átjutnia a 9 és ¾-ik vágányra, és felszállni a vonatra, már minden kupé tele volt, és mire végigjárta őket, igencsak szerencsétlennek és magányosnak érezte magát. Piton azonban kedvesen fogadta, és Lilynek még a fiú kezdeti hallgatagságát is sikerült megtörnie.
Aztán egyszer csak berontott a kupéba néhány hatod- vagy hetedéves fiú, és a szüleikről kezdték őket faggatni. Lilyt undorította az az arrogáns stílus, amivel beszéltek velük, s amikor látta, hogy Piton csak az anyja családját emlegeti előttük, és kezd ő is ugyanolyan stílusban beszélni, mint a másik kettő, önkéntelenül közbevágott, és emlékeztette a fiút mugli őseire. Hamarosan megtudta, hogy a Mardekár Házban, ahová Piton mindenképpen kerülni akart, csak az számít értékes embernek, akinek aranyvérűek az ősei, és az ő kis megjegyzése végleg aláásta a fiú tekintélyét háztársai között.
Lily őszintén sajnálta a dolgot, és többször megpróbált újra beszélni Pitonnal, de a másik úgy pöccintette le, mintha valami különösen undorító bogár lenne, és folyton azzal a szörnyű gúnynévvel illette. Lily eleinte annak tudta be a viselkedését, hogy nagyon fáj neki a háztársai elutasítása, s igyekezett megértetni Perselusszal, hogy a többi ház tagjait nem érdekli különösebben a származás, és találhatna köztük barátokat. De úgy tűnt, magát Pitont legalább annyira érdekli a származás, mint a többi mardekárost, mert egyáltalán nem akart szóba állni vele. Végül Lily felhagyott a dologgal, s ő sem szólt a fiúhoz többé.
Azt azonban nem tudta nem észrevenni, hogy Piton szenved. Lily éveken át figyelte a fiút, lopva, épp csak a szeme sarkából, és várta, hogy a komor maszk mögül előbukkanjon az a kedves Perselus, akit ő megismert a vonaton. De hiába várakozott; Piton egyre komorabb és hidegebb lett az évek során. Lily régóta figyelte azt is, hogy James és Sirius ott kötnek bele, ahol csak tudnak, s őszintén haragudott a két fiúra, amiért kihasználják a másik érzékenységét, és visszaélnek azzal, hogy két (időnként négy) támadó ellen nehéz védekezni.
Lily vetett egy óvatos pillantást Pitonra, ő azonban a receptet nézegette, ami éppen az imént jelent meg a táblán Lumpsluck intésére, és elkezdte kimérni az első hozzávalót, a gránátalmalevet.
– Én előkészítem a hozzávalókat, te főzöl – vetette oda Piton, de közben le sem vette a szemét a mérőedényről.
Lily némán bólintott, s megtöltötte az üstöt vízzel, majd melegíteni kezdte, hogy hozzáönthessék a gránátalmalevet. Mire a víz elérte a kellő hőmérsékletet, már az üst mellett várakozott a kimért lé, s Lily egyetlen pillantással felmérte, hogy a fiú már elvégezte rajta a szükséges előmelegítését is, s neki csak bele kellett önteni a vízbe. Néhány másodpercig még melegítette a vízzel higított gránátalmalevet, majd a recept utasításának megfelelően félrehúzta a tűzről az üstöt, hogy a következő alapanyag hozzáadása előtt lehűtse.
Még az óra felénél se jártak, de Lily kénytelen volt elismerni, hogy Piton sokkal jobb munkatárs, mint képzelte. A fiú tökéletesen igazodott hozzá, s Lilynek egy másodpercig sem kellett megállnia vagy várakoznia; képes volt csak a főzésre koncentrálni. Piton úgy adta a hozzávalókat a keze alá, hogy csak azzal kellett foglalkoznia, megfelelő sorrendben és sebességgel adja őket a főzethez.
Egyedül az zavarta, hogy Pitonból egész idő alatt alig tudott két mondatot kihúzni, s azok is csak a főzésre vonatkoztak. A fiú hideg nyugalommal válaszolt Lily minden kérdésére, majd újra a saját munkájával foglalkozott, s a lány érezte, hogy nem szabad tovább erőltetnie a dolgot, és most már biztos volt abban, hogy Piton utálja őt. Így aztán, amikor észrevette, hogy szüksége lenne arra a csipeszre, amely az asztal túlsó végén volt, hogy azzal dobálja bele a fortyogó folyadékba a halszemeket, zavartan pillantott a fiúra, aki épp a csipkebogyókat aprította ezüsttőrével.
Lily nem akarta megzavarni Pitont, ezért inkább áthajolt a fiú előtt az asztalon, hogy villámgyorsan felkapja a csipeszt, s folytassa a munkát. Piton megdermedt, ahogy a lány egészen közel hajolt az arcához.
– Máskor talán szólj, ha kell valami – mondta felpillantva, amikor Lily már visszahúzódott a saját helyére.
– Bocsánat – suttogta Lily megszeppenten. – Én... Csak láttam, hogy belemerülsz a munkába, és nem akartalak megzavarni...
Piton szemében kiismerhetetlen fény villant, ahogy Lilyre pillantott. A lány dermedten nézett a másik fekete szemébe.
– Elvághattam volna a kezed. Máskor jobban vigyázz – intett Piton az ezüsttőr felé. Lily végigmérte a szerszámot, amelynek élét pirosra színezte a csipkebogyók húsa.
– Persze. Erre nem is gondoltam. Bocsánat. – Visszafordult az üst felé, s elkezdte beledobálni a halszemeket.
Piton néhány másodpercig még nézte a lányt, ahogy finom, fehér bőrű kezével kavargatja a bájitalt, aztán visszafordult a csipkebogyók felé. Lily kézfejének egyetlen gyors mozdulatával letörölte a homlokáról az izzadságot, ami a tűz melletti munkától s a koncentrálástól kiült rá, s halkan sóhajtott egyet. Volt három szabad perce, amíg a főzet összeforrt.
Végigmérte Pitont, aki végzett a csipkebogyókkal, és most a selyemmályva szárított levelét tette mozsárba. Néhány pillanat múlva az asztal körül az elmorzsolódó levelek édeskés illata kezdett terjengeni. Lily önkéntelenül elmosolyodott, ahogy beleszippantott a levegőbe. Piton a mozsár fölé hajolt, úgy tűnt, mint aki nem is érzékeli a levelek illatát. Persze Lily nem mert biztos következtetéseket levonni a fiú rezzenéstelen arcából; szeretett volna hinni benne, hogy Piton valójában nem sokban különbözik kortársaitól, csak elrejti az érzéseit. Maga sem értette, miért van erről annyira meggyőződve, s végül kénytelen volt belátni, hogy mivel semmit sem tud a mardekáros fiúról, egyszerűen csak ezt akarja hinni.
A másik megérezhette, hogy figyeli, mert felpillantott.
– Lejárt a három perc – figyelmeztette halkan Lilyt. A lány elvörösödött. Úgy érezte magát, mintha Piton valamilyen tiltott dolgon kapta volna, s visszafordult az üsthöz. Belezúdította az apróra vágott csipkebogyót, és kitartóan kevergetni kezdte a főzetet, így nem láthatta a másik kutató pillantását.
Piton az óra maradék részében is hideg nyugalommal adta Lily keze alá az alapanyagokat, s nem méltatta egyetlen szóra vagy pillantásra sem. Ennek köszönhetően a főzés ugyancsak nyomasztani kezdte a lányt, s az óra végén boldogan lélegezett fel. Lumpsluck körbejárta az asztalokat, s minden párosnak véleményezte a munkáját. Őket hagyta utoljára, és arcára széles mosoly ült ki, amikor belepillantott az üstbe, amely Lily mellett gőzölgött.
– Tökéletes! Egyszerűen tökéletes! – lelkendezett a professzor. Lily fáradtan mosolyodott el. Piton vetett egy átható pillantást a férfira, de nem mutatta, hogy különösebben meghatná tanára dicsérete. – Húsz pont a Griffendélnek, és természetesen húsz pont a Mardekárnak is – mosolygott Lumpsluck, de Piton erre is csak hűvösen biccentett.
A professzort láthatólag nem zavarta a fiú érdektelensége. Elégedetten tért vissza az asztalához, s most már az egész társasághoz intézte szavait:
– Nagyszerű. Úgy látom, mindenki kellő figyelmet fordított a munkájára, és minden főzet alkalmas arra, hogy folytassuk vele a munkát. Most töltsétek őket ezekbe az üvegekbe – a tanár intett pálcájával, s mindegyik asztalon megjelent egy nagyobbacska üveg –, és írjátok rá a neveteket. Két hét kell, hogy összeérlelődjenek, utána folytathatjátok majd a második fázissal. A jövő héten a bájital másik felével fogtok foglalkozni. Ennek a receptjéhez némi kutatómunkát kell végeznetek a hét során. A tankönyvön kívül ezeket a könyveket nézzétek meg mindenképpen, és jövő hétre kész recepttel álljatok elő! – Lumpsluck következő intésére a táblán az eddigi recept helyén néhány könyv címe és írója jelent meg. Lily villámgyorsan lekörmölte őket egy pergamenre, majd Pitonra pillantott, aki azzal volt elfoglalva, hogy kitisztítsa mérőedényeit.
– Akkor majd találkozunk – motyogta Lily zavartan, mert úgy érezte, nem képes semmi pontosabbat megbeszélni Pitonnal.
– Nyilván – biccentett a fiú egykedvűen. Lily érezte, hogy a másik viselkedésétől pillanatokon belül dühbe gurulna, ezért felkapta a táskáját, s amilyen gyorsan csak a többieket kerülgetve képes volt rá, kisietett a teremből.*
Amikor végre az utolsó ember is elhagyta a bájitaltantermet, Perselus könnyedén az ajtó felé intett. Kézmozdulatára megrezdült a levegő, s egy ezüstös fénynyaláb bezárta az ajtót, majd hangszigetelő bűbájjal vonta be az egész termet.
– Miért? Ezt miért kellett?! – tört ki Perselusból a dühös kiáltás, amikor már biztos lehetett benne, hogy illetéktelenek nem hallhatják meg. – Igazán kimenthetett volna valamivel!
– Csinos lány, ugye? – mosolyodott el Lumpsluck.
Perselus olyan gyorsan zárta le az elméjét, amennyire csak tudta. Tisztában volt vele, hogy a férfi azért turkál a legtitkosabb gondolatai között is, hogy rákényszerítse a folyamatos éberségre, de úgy vélte, ahhoz, hogy a hozzá hajoló Evans illata milyen érzéseket és testi reakciókat váltott ki belőle, mesterének igazán semmi köze sincs.
– Nem érdekel, ön milyennek találja – felelt hidegen. – Mellesleg nem hiszem, hogy szabad lenne így nyilatkozni a diákokról…
– Magunk közt vagyunk – legyintett Lumpsluck. – És különben is, Lily felnőtt, nagykorú boszorkány.
– Mindenesetre én nem kértem, hogy együtt kelljen dolgoznom vele – húzta el a száját Perselus. – Se Evansszel, se mással…
– Tekintsd házösszehozó akciónak! – javasolta a tanár.
– … de ha már muszáj részt vennem ebben a csodás páros munkában, miért nem Francisszel osztott össze? – folytatta Perselus ügyet sem vetve a tanár közbeszólására.
– Mert ő mardekáros. Tudom, hogy erre a pár hónapra már mindegy, de igazán megtanulhatnád végre, kik a háztársaid… – csipkelődött a férfi. Perselus dühösen grimaszolt.
– Most rólam beszél, vagy saját magáról? – kérdezte hideg gúnnyal. – Ugyanis nem én kezelem úgy Blacket, mintha egy hihetetlenül tehetséges mardekáros lenne, nem pedig egy átlagos, sőt, átlagon aluli griffendéles.
– Ezt ne kezdjük elölről! – szólt rá Lumpsluck szigorúan a fiúra. – Siriusban rengeteg lehetőség rejlik, de még rengeteget kell komolyodnia.
Perselus elhúzta a száját, de nem válaszolt. Helyette a táskájával kezdett foglalkozni, s egy intéssel minden holmiját beleparancsolta. Lumpsluck azonban vissza kívánt kanyarodni a korábbi témához:
– Ami Lily Evanst illeti, ő itt a legjobb bájitalfőző. Utánad persze. Azért osztottam melléd, hogy legyen értelme a közös munkának. És nagyon jól együtt tudtok működni. Nem is értem, mi a problémád.
– Pontosan érti, mi a problémám – csikorgatta Perselus a fogát. – Kiolvasta a fejemből már rég.
Lumpsluck elmosolyodott.
– Ideje elsimítani a régi vitákat. És Lily tényleg ügyes bájitalfőző – zárta le a témát. Perselus legyintett. Pontosan tudta, hogy már semmit sem változtathat meg a zsörtölődésével, de úgy érezte, muszáj kinyilvánítania a véleményét.
Már a közös munka ténye is dühítette. Még Francis Wilkesszel se dolgozott volna szívesen együtt, pedig ő állt hozzá a legközelebb az egész Roxfortban. Csakhogy Francis nem volt túl jó bájitaltanból, s csak azért mutatott fel jó eredményt ezen az órán, mert folyamatosan lesett Perselusról. A fiút ez nem zavarta különösebben, az már annál inkább, hogy barátja révén az egész Mardekár ház megtudta, hogy csatlakozott Tom Denem társaságához. Ők persze Voldemortnak hívták, vagy, akiknek a szülei már halálfalók voltak, azok Nagyúrnak. De nem a név számított, hanem az, hogy egyre több aranyvérű, sőt egyre több olyan varázsló csatlakozott Tom követőihez, akinek voltak muglik is az ősei között.
Perselus lerogyott egy székre, s megdörzsölgette a halántékát. Ha valamire most nem vágyott, az Evans volt az egésznek a közepébe. Éppen elég időt és energiát kellett arra szánnia, hogy Lumpsluck tudását a lehető leggyorsabban elsajátítsa. Az idő rémesen szorított; Tom hatalma hónapról-hónapra látványosan nőtt, és Perselus legfőbb gondja az volt, hogy tökéletes legilimentorrá váljon, és úgy olvasson a férfi elméjében, hogy az ne vegye észre. Az okklumenciát a lehető leggyorsabban kellett megtanulnia, hogy Tom elé állhasson február elején, a legilimencia megtanításával azonban Lumpsluck várt, ameddig csak lehetett. Most már mindketten tudták, hogy nincs több idejük.
Az, hogy Evansszel dolgozzon, hogy hosszú órákat töltsön a lánnyal, akinek idegesítően izgató illata belopózott az orrába, nem igazán passzolt az időrendjébe. És Perselus még mindig haragudott Evansre, már nem is tudta, hogy az első évbeli fiaskó miatt, ami tönkretette első hat évét a Roxfortban, vagy csak azért, mert Potter folyton körülötte legyeskedett, s úgy tűnt, a lány sem idegenkedik annyira attól a majomtól. Perselus utálta Pottert, és utált mindent és mindenkit, akit Potter szeretett. De ha lehet, még jobban utálta azokat, akik Pottert szerették.
Evans persze furcsán viselkedett az órán. Mintha nem vetette volna őt meg annyira, mint az összes többi griffendéles, mint általában mindenki, aki Potter és Black vonzáskörébe tartozott. Perselus nem volt bolond, nézett már éppen elégszer tükörbe. Ha egy-egy mardekáros lány kitüntette a figyelmével, mindig tudta, hogy az nem neki szól, hanem annak a ténynek, hogy ő Tom Denem személyes bájitalfőzője, és ha valakit a férfi figyelmébe ajánl, annak jó esélye van arra, hogy a halálfalók közé kerüljön.
Evans kedvességének azonban vajmi kevés köze lehetett ehhez, már csak azért is, mert nyilvánvalóan semmit sem tudott Perselus Roxforton kívüli életéről. Perselus azonban azt is belátta, hogy ha a lány mérlegre tenné Pottert és őt, semmit sem tudna felmutatni, hogy saját javára billentse azt a mérleget. Potter jóképű volt, nála mindenképpen jobb, sportos, szellemes, és évek óta csapta a szelet a lánynak. Ő azonban inkább nem is kért ebből az összehasonlításból.
Perselus vetett még egy lesújtónak szánt pillantást mestere felé, de Lumpsluckról lepergett a haragja. Hozzálátott, hogy elmagyarázza Perselusnak mindazt, amit a délután során el kell végezniük, s valóban lezártnak tekintette a témát. Így aztán a fiú egy beletörődő sóhaj után visszaszorította elméje mélyére az Evansszel foglalkozó gondolatokat, s a varázslóra figyelt.*
– Hú, Lil, úgy látszik, újabban nincs szerencséd bájitaltanon! Év elején az a szörnyű dolgozat, most meg Lumpsluck összeoszt téged az évfolyam legelviselhetetlenebb alakjával! Nem túl jó… – Kathy Stevenson, Lily legjobb barátnője rosszallóan megcsóválta a fejét.
– Majd csak kibírom valahogy – jegyezte meg Lily, és belemélyedt a bájitaltan-könyvébe. Feltett szándéka volt, hogy a közeljövőben megbeszél egy könyvtári időpontot Pitonnal, de mivel nem akart teljesen hülyének tűnni, elhatározta, hogy előzetesen utánanéz néhány dolognak.
– Ez a páros munka nem olyan rossz gondolat ám... – fecsegett tovább Kathy, mert nem akart tudomást venni arról a tényről, hogy Lily este nyolc után még tanulni próbál. Abnormálisnak találta ezt a viselkedést, és úgy érezte, jó barátnőként meg kell akadályoznia ebben. – ...csak bárki más jobb pár lenne Pitonnál. Még egy másik mardekáros is. Nekem persze szerencsém volt, hogy James párja lettem, de szerintem ő szívesebben választott volna téged…
Lily felpillantott a könyvből, s végigmérte a klubhelyiség túloldalán üldögélő Jamest, aki barátaival viccelődött. Egyik percben ő is irigyelte Kathyt, amiért a fiúval dolgozhat, a következőben azonban úgy gondolta, milliószor többet tanulhat Pitontól, még ha ennyire utálatos marad is. Lilynek szemet szúrt, hogy körülbelül a hatodik év második fele óta Piton soha sem azt csinálta órán, mint ami a feladata lett volna. Az alapanyagok többnyire ugyanazok voltak, de a mardekáros fiú külön feladatokat kapott Lumpslucktól, ez egy percig sem volt kétséges. S Lily valóban kíváncsian várta, hogy mit tud majd mutatni neki Piton.
Még ha tetszett is neki James Potter, és még ha vonzónak találta is azt, hogy jókat nevethetnének együtt, Lilyt komolyan érdekelte a bájitaltan, és nem csak a túlélésére akart játszani, ahogy James és Sirius tette. Piton persze más volt. Lilynek elszorult a szíve a gondolatra, hogy valakit ennyire ne érdekeljen, de úgy döntött, nem a hiúságát kell legyezgettetnie bájitaltanon, hanem a tudását növelnie.
– … és ráadásul még odáig is van érted – jelentette ki éppen Kathy. Lily zavartan nézett a lányra. Gondolatai elkalandoztak, s teljesen elvesztette a fonalat. – Én nem is értem, miért nem randizol vele, Lil. Végülis már nyár vége óta egyedül vagy.
– Ez tényleg meggyőző érv – húzta el a száját Lily. – Boruljak az első fiú nyakába, mert senkivel se járok már három hónapja? Talán összekeversz valakivel, Kathy?
– Nem az elsőébe, hanem, mondjuk, a legjobban kviddicsezőébe – vigyorodott el a másik, és újra a klubhelyiség túlsó vége felé pillantott. Lily követte barátnője tekintetét, s nyugodtan végigmérte James Pottert, aki most Remus Lupinnal kettesben üldögélt egy kanapén, s láthatólag elmélyülten beszélgettek.
– Hát, nem is tudom…
Lily fitymálóan elhúzta a száját, s csak még egy pillantásra méltatta Jamest, majd végleg belemerült a könyvébe. Kathy feladta a próbálkozást, s más beszélgetőpartner után nézett, lehetőséget adva ezzel Lilynek, hogy a tanulás álcája mögött Pitonról gondolkozzon.
Amíg Lily különösebb látható érdeklődés nélkül méregette Jamest, addig a fiú éppen Remusnak öntötte ki a szívét. Sirius, bármenyire is jó barátja volt Jamesnek, nem tudta elviselni a már évek óta tartó szerelmi problémát. Őt magát egyik lány se kötötte le hosszabban, pár hétig randizgatott velük, aztán otthagyta őket. James azonban évek óta azon rágódott, hogyan tudná meghódítani Lily Evanst.
Sirius elismerte, hogy Lily csinos lány, empatikusabb pillanataiban még azt is el tudta képzelni, hogy valaki nagyon vágyjon rá, de évekig nem tepert volna érte. Ezért, ha Jamesen kitört a búskomorság, és semmilyen jó buliba nem lehetett belerángatni, Sirius undorodva kijelentette, hogy barátja ismét evansitisben szenved, és rövid úton távozott. James szerencséjére Remus megértőbbnek bizonyult, s hajlandó volt végighallgatni akár századszorra is barátja panaszáradatát.
Természetesen most köztük is Lumpsluck volt a téma, és az a tény, hogy Lily heteken át Piton közelében kell, hogy tartózkodjon.
– Komolyan, szerintem valahogy vigyáznunk kellene rá – szólt James eltökélt hangon –, mert az a mardekáros vadállat tényleg megtámadhatja…
– James, hagyd már Pitont a francba! – szólalt meg harmadszorra, immáron a szokásosnál valamivel erélyesebb hangon Remus. – Sosem támadna rá Lilyre.
– Sosem? – visszhangozta James sötéten, s vetett egy pillantást a vörös hajú lány felé, aki maga elé bámult, vélhetően felmondott magában valamilyen tananyagot. – Lily szülei muglik, és tudod, hogy a mardekárosok mit gondolnak róluk. Piton meg nem az a fajta, aki féken tudná tartani a nyelvét vagy a pálcáját.
– Piton akkor nem képes erre, ha te provokálod – felelt Remus nyugodtan. – Nem hiszem, hogy Lily provokálni akarná…
De James egyáltalán nem találta megnyugtatónak barátja érvelését, s meggyőződése volt, hogy vagy harminc olyan esetet fel tudna hozni, amikor Piton megsértette Lilyt, pedig a lány egyáltalán nem provokálta. A következő néhány percben azon törte a fejét, hogy ebből a harmincból legalább egy az eszébe jusson, de legnagyobb bánatára Sirius, aki azt hitte, hogy James már kibánkódta magát, visszatért.
– Srácok, nem ugrunk le ma este a faluba? – kérdezte vidám mosollyal az arcán. – Már rég jártunk a Három Seprűben, és nagy kedvem támadt egy vajsörre!
– Nekem is! – vágta rá lelkesen Peter Pettigrew, aki szintén most csatlakozott a társasághoz.
– Nem is tudom… A holnapi átváltoztatástan-dolgozat előtt inkább pihennünk kéne – vélte bizonytalanul Remus.
– Jaj, ne, Holdsáp! Már annyit tanultál arra a hülye dolgozatra, hogy a füleden is átváltoztatástan jön ki – morgott Sirius. – Gyertek, annyira unatkozom itt fent a toronyban. Iszunk egyet, és hamar visszaérünk. Még aludhat is, aki akar.
Miután James is lelkesen fogadta a hírt, Remus beleegyezően bólintott.
– Nem hívunk magunkkal néhány lányt is? – vetette fel James, amikor összeszedték magukat, hogy elinduljanak. Sirius követte barátja pillantását egészen a vörös hajú lányig, aki a kandalló mellett most egy pergamenre jegyzetelgetett.
– Jaj ne, Holdsáp, azt hittem, kikúráltad ezt a szerelemes marhát! – tett szemrehányást Remusnak, James felé intve.
– Szó sincs róla! – tiltakozott morcosan James. – Nem Lilyt akarom sétáltatni, bár tény, hogy ő is jöhetne…
Sirius, akit jelenleg csak az érdekelt, hogy történjen valami érdekes még az este folyamán, nem érzett nagy kedvet a vitatkozáshoz. Beleegyezően bólintott tehát, hogy James becserkésszen bármilyen hetedikes lányt, akit csak jónak lát. James azt látta jónak, ha Lily barátnőit beszéli rá a kis kirándulására abban a reményben, hogy ők majd inkább tudnak hatni a lányra, aki jelenleg − James legnagyobb meglepetésére − bájitaltant tanult.
Kathy jó választás volt; nem kellett különösebben győzködni, ha arról volt szó, hogy szórakoztatóbbá tegyen egy szerda estét, és James legnagyobb megelégedésére még Lilyt is sikerült elrángatnia magával. A nyolcfős csapat meglepően nyugodt körülmények között jutott el a negyedik emeletig, ahol egy hatalmas tükör előtt Remus elmotyogott egy varázsigét, hogy feltáruljon előttük egy titkos folyosó.
Amikor bezáródott mögöttük az ajtó, Remus intésére a folyosón fáklyák gyulladtak meg, s kellemes, narancssárgás fénnyel világították meg a nem túl széles járatot. A lányok nem először csatlakoztak ebben az évben a Tekergőkhöz egy-egy ilyen kiruccanásra, bár Lily hétköznap nem szívesen töltötte szórakozással az éjszakát. Most azonban minden ötletet örömmel fogadott, ami elfeledtette vele Pitont és az eljövendő közös munka terheit.
– Min elmélkedsz? – szólította meg váratlanul Remus. Lily felpillantott, s rájött, hogy egészen lemaradt a társaságtól, és egyedül Remus várta be. A folyosó egyik kanyarulatában még látszott az utolsó emberek árnyéka, s hallatszott, hogy James mond valamit, mire kitör a társaságból a nevetés.
– Semmi különösön, csak… a holnapi dolgozaton – fülletett Lily, s érezte, hogy pillanatokon belül elpirul. Remus hümmögött, mint aki hiszi is a választ, meg nem is.
– Jól kijöttetek az órán Pitonnal? – kérdezte végül a fiú, mert bármennyire is hülyeségnek tartotta James riadalmát, nem tudta kiverni a fejéből. Évek óta együtt volt prefektus Lilyvel, s igazán nem nézte volna jó szemmel, ha bárki is megbántja a lányt.
– Persze. Miért? – Lily csodálkozva mérte végig a fiú arcát. Eddig azt hitte, csak őt foglalkoztatja ez a téma.
– Á, nem fontos. Csak, tudod, mardekáros, meg minden – Remus igyekezett úgy tenni, mintha fel sem tette volna a kérdést. Lily nem felelt, helyette azon rágódott, miért hiszi mindenki azt, hogy az összes mardekáros közül Piton a legrosszabb.
Ő például sokkal kevésbé tudta elviselni Leon Baddockot, aki szintén hetedéves volt, és kevés nála nagyobb szájú és a mugli származásúakkal szemben rosszabb indulatú embert ismert. Ha csak elképzelte, mit gúnyolódott volna rajta Baddock, ha együtt kell dolgozniuk, megborzongott. Ehhez képest Piton hallgatása igazán kellemes gondolat volt.
– Gyertek már! Sose érünk oda! – szólt hátra Sirius, aki türelmetlen igyekezettel próbálta nagyobb sebességre késztetni a csapatot.
Sirius sürgetésének köszönhetően hamarosan megérkeztek ahhoz a faluszéli öreg fészerhez, amelynek rejtett csapóajtajában végződött az alagút. A Tekergők már alaposan felmérték a helyet, s tudták, hogy évek óta lakatlan, így, ha csak lehetett, ezt a kényelmes utat választották, amikor lementek a faluba. Gyorsan kiértek a főútra, ahol a koraesti időpont ellenére több járókelővel is találkoztak. Lilyt kicsit aggasztotta a tudat, hogy lógáson kapják, de Sirius megnyugtatta, hogy a faluban senkit sem érdekel, merre járnak az idősebb roxfortos diákok.
A Három Seprűben a kinti, őszi köd után kellemes párás meleg és az idős csapos lelkes üdvözlése fogadta őket. A Tekergők rendszeresen lejártak a faluba, akár azért, hogy felcsempésszenek a klubhelyiségbe némi vajsört, akár csak azért, hogy eltöltsenek néhány órát a kocsmában. Ilyen jól fizető vendégek esetében pedig egy jó kocsmáros sem akadékoskodik. Így aztán megegyeztek abban, hogy mindig szívesen látják őket a Három Seprűben, feltéve, hogy éjfél után nem sokkal távoznak. És, természetesen, a csapos megegyezett Albus Dumbledore-ral is, hogy minden ilyen kirándulás után tudatja vele, mit műveltek a diákjai – igaz, erről a Tekergők nem tudtak.
Mire mindenki elhelyezkedett, a csapos kivitt nekik nyolc üveg vajsört, és arról sem kellett hosszabban győzködni, hogy hozzon mellé egy-egy adag lángnyelv whiskyt a fiúknak, és mézben érlelt meggylikőrt a lányoknak. Az elfogyasztott italoknak és Sirius jókedvének köszönhetően csakhamar vidám társalgás alakult ki az asztal körül. Sirius és James előadta szokásos számát; kiparodizálták jó pár tanár és diák órai munkáját.
Lily meglepően jól szórakozott a társaságukban, s amikor a beszélgetés már kissé csendesebbé vált, és a társaság kisebb csoportokra szakadt, James valahogy mellé telepedett. Lily kifejezetten szívesen fogadta a fiú közeledését; már csak azért is élmény volt Jamesszel beszélgetni, mert kivételesen háttérbe szorultak a fiú kviddiccsel kapcsolatos élményei, s helyette a továbbtanulás került szóba. James már évek óta auror akart lenni, s ez a szakma egyre jobban kezdte vonzani Lilyt is, miután a fiú beszámolt mindarról, amit egy aranyvérű család gyermeke az aurorokról tudhat.
James célzott arra is, hogy szülei egyre nagyobb gyanakvással követik egy varázslócsoport munkásságát. A vezetőjük csaknem minden nevesebb vagy tehetségesebb varázslót és boszorkányt megpróbált magához csábítani, s James szülei aggódtak, hogy újabb háború törhet ki. Lily, aki minden nyáron visszatért a muglik közé, s legfeljebb az ő távoli harcaikról hallhatott a híradóban, mit sem tudott az ügyről, így csodálkozva hallgatta a fiút. A varázslók újságjai természetesen hallgattak a magukat halálfalóknak nevező társaságról, máshonnan pedig aligha értesülhetett volna róluk.
A társalgásnak a csapos vetett véget, aki arra figyelmeztette a társaságot, hogy hamarosan egy óra lesz, s illene távozniuk. Felszedelőzködtek tehát – Sirius és James igen nagyvonalúan mindenkit meghívott –, s elindultak vissza a fészer felé. Alig léptek azonban ki a Három Seprű ajtaján, amikor egy sötét árnyat pillantottak meg, aki a kihalt utcán néhány házzal előttük fordult be egy mellékutcára. Fekete köpenye lobogott utána.
Sirius odaugrott Jameshez, aki továbbra is Lily mellett volt, hogy útközben még beszélgethessenek. Megbökte könyökével barátja oldalát:
– Pipogyusz… – szólt halk, izgatott hangon.
James is dermedten nézett az árny után. Az eddigi hónapok során valahogy elkerülték egymást Pitonnal, most azonban Pipogyusz egyedül sétálgatott a faluban, miközben ők nyolcan voltak. James ereiben dolgozott a két adag lángnyelv whisky, agyát pedig elsősorban az a gondolat kötötte le, hogy Piton bizonyára bántani akarja Lilyt. Szinte egy másodpercet sem hagyott magának a gondolkodásra, s máris a sötét árny nyomába eredt Siriusszal és a minden ilyen alkalommal lelkesen rohanó Peterrel együtt.*
Perselus nem tudta megállni, hogy néhány másodpercet eltöltsön a Három Seprű hatalmas ablakainak egyike előtt. A kinti sötét és a benti vidám hangulat egyaránt biztosította azt, hogy feltűnésmentesen megszemlélhesse a griffendéleseket. Azonnal észrevette, hogy Evans az asztalra támasztott könyökkel, állát a tenyerébe hajtva, kíváncsian csillogó szemmel hallgatja Potter szónoklatát. Perselus pontosan tudta, hogy Potter legfőbb témája a profi kviddics és saját teljesítménye ebben a sportban, ezért meggyőzte magát arról, hogy a szívét megvetés szorítja össze, amikor a lányt figyeli. Egy olyan ember, akinél Potter érdeklődésre tarthat számot, csak egy senki lehetett Perselus szemében.
Elhatározta tehát, hogy otthagyja a kis társaságot, de a kellemes kocsma, a pattogó tűz látványa és a vidám csoport még vonzotta a szemét. Perselus rettenetesen irigykedett a hetedéves griffendélesekre, akiknek legfőbb problémájuk az volt, hogy a másnapi átváltoztatástan dolgozatuk jól sikerül-e majd. Erről persze eszébe jutott, hogy neki magának még most kell elkezdenie a tanulást, hogy sikeresen megválaszolhassa McGalagony kérdéseit.
Perselus az elmúlt három órát azzal töltötte, hogy egy sötét és hideg szobában olyan bájitalt készítsen Tom számára, amelyben a varázsló elrejthet valamit. Ez élete első és legnagyszerűbb saját fejlesztésű receptje volt, és Lumpsluckon kívül, akinek a segítségével kidolgozta, soha senkinek sem kívánta megmutatni. Hogy minek a bájital, azt még nem tudta kikémlelni a férfi elméjéből, s ez már önmagában is eléggé frusztrálta. Ha ehhez hozzávette azt a gondolatot, hogy a nyolc griffendéles itt szórakozott, amíg ő az elméjét tökéletesen lezárva kígyómérgeket kevergetett egymással, elöntötte a harag.
Odabent a társaság szedelőzködni kezdett, s Perselus kényszeríttette magát, hogy visszahúzódjon az utca homályosabb részébe. Egyetlen gyűlölködő pillantást vetett az Evans oldalán előlépő Potterre, majd, amilyen gyorsan csak tudott, bekanyarodott egy mellékutcába. Azonnal észrevette, hogy nem volt eléggé elővigyázatos. Potter, Black és Pettigrew pillanatokon belül a nyomába eredt, s Perselus még így is, hogy nem állt velük szemtől szemben, könnyedén kiolvasta alkoholtól megzavart elméjükből, hogy verekedni akarnak. Nyugodtan állt hát meg, és fordult szembe három támadójával.
Pettigrew sosem volt túl nagy szám, úgyhogy még futtában elintézte egy lábbilincselő átokkal. Az esés erejétől a fiú egyedül is képes volt elveszteni a pálcáját, úgyhogy Perselusnak még arra sem kellett különösebb figyelmet fordítania, hogy lefegyverezze. Potter és Black már valamivel nagyobb kihívásnak bizonyult. Perselus kénytelen volt elismerni, hogy sokat fejlődtek legutóbbi összecsapásuk óta, s kifejezetten szórakoztatónak bizonyult a harc a két griffendélessel. Mire Remus és a lányok odaértek, már Blacket is sikerült lefegyverezni, s Pottert láthatatlan kötelek fogták le.
– Piton, mit művelsz? – szólalt meg hidegen Lupin. Perselus legszívesebben elnevette volna magát. Pontosan ismerte ennek a nyamvadt vérfarkasnak a stílusát; mindig így beszélt, ha prefektusként szólt valakihez, s Perselust mulattatta a gondolat, hogy a griffendéles meg akarja büntetni.
– Párbajozni tanítom a barátaidat – felelt egy gúnyos mosoly kíséretében. – Pettigrew-t nem árt, ha még edzitek kicsit, mielőtt megengeditek neki, hogy egy sötét éjszakán hátulról rátámadjon valakire…
– Már rég a hálókörletedben lenne a helyed! – próbálkozott Lupin.
– Mint ahogy nektek is – felelt Perselus, s egy intéssel begyűjtötte a két pálcát, amit elvett a griffendélesektől. – Ne is firtassuk tovább a dolgot. Tudom, hogy Dumbledore mindent elnéz nektek, de azért gondolhatnátok a holnapi nap nehézségeire is…
Lupin bizonytalanul nézett végig barátain. Pettigrew felsértette az állát, Potter még mindig dühösen küzdött a kötelek ellen (ezzel mosolyt csalva Perselus arcára), Blacket pedig egy sóbálványátok dermesztette meg. A négy lány igyekezett úgy tenni, mintha itt sem lennének.
– Akkor ezt meg is beszéltük – bólintott Perselus elégedetten. – Jó éjt a hölgyeknek is, remélem, nem esett nagyot a szemükben a lovagok ázsiója… – Perselus végigjártatta rajtuk a tekintetét, s csak egy másodpercet hagyott magának, hogy belefeledkezzen Evans zölden ragyogó szemébe. Odadobta Lupinnak a két pálcát, majd egy halk pukkanás kíséretében dehoppanált.
Ha véleményed, észreveteled, kérdésed van, írd meg a Fórumban!