Lilyt egész délelőtt fejfájás kínozta. Az előző éjszaka fáradalmai fájdalmas vaspántként szorították össze a fejét. Bármennyire igyekeztek is, több mint fél órán át tartott az út, amíg visszatértek a hosszú folyosón a Roxfortba. Ráadásul Peter végigsiránkozta az egészet, aztán pedig azon kezdtek vitázni, hogy elvihetik-e a fiút a gyengélkedőre hajnali fél kettőkor, vagy egyedül kellene kezelniük a sebet az állán. Ezek után Lily, amikor felébredt, úgy érezte, mintha egyetlen percet sem aludt volna, és ugyancsak nyomorultul volt, amikor lement reggelizni.
Amikor belépett a nagyterembe, a közeledő átváltoztatástan-dolgozat mellett még egy rá váró feladat miatt szorult össze az izgalomtól a gyomra. Mindenképpen szeretett volna megbeszélni egy találkozót Pitonnal péntek délutánra, de az éjszaka után, amikor James és Sirius az ő jelenlétében támadt rá a fiúra, szégyellt a szeme elé kerülni. Így aztán amikor pillantását végigfuttatta a mardekárosok asztalánál üldögélőkön, s megállapította, hogy Piton nincs köztük, nagy kő esett le a szívéről.
Kathy Lilyhez hasonlóan álmosnak tűnt, amikor letelepedtek a griffendélesek asztalához, s maga elé húzott egy tál pirítóst. Velük szemben Remus foglalt helyet, aki láthatólag korábban felkelt, mint barátai, s most komor, elgondolkodó arccal üldögélt a reggelije fölött. Lilynek elég volt egyetlen gyors pillantást vetni a fiú arcára, hogy őt is ugyanaz a gondolat kezdje gyötörni; ők a Griffendél ház prefektusai, s ha akadt valaki, akinek nem lett volna szabad hagynia, hogy Sirius és James rátámadjon Pitonra, akkor ők ketten voltak azok. Ezt az érzést csak erősítette az, hogy Peter is megérkezett a nagyterembe.
Állán még mindig az a mugli módszerekkel felhelyezett kötés éktelenkedett, amellyel Lily ellátta este, miután mindenki belátta, hogy nem tudnának elég meggyőző magyarázattal szolgálni Madame Pomfrey kérdéseire. Ehelyett Kathy adott a fiúnak valamilyen fájdalomcsillapító bájitalt, de mivel olyan varázslatot egyikük sem tudott, ami összeforrasztotta volna a sebet Peter állán, végül azt az elsősegélydobozt vették elő, amit Lily szülei gondoskodása révén elsős kora óta hordott magával. Peter grimaszolva tűrte el a seb jódozását, s most sem tűnt túl lelkesnek, amikor letelepedett Remus mellé.
– Hogy vagy? – érdeklődött a lelkiismeret-furdalástól zavartan Lily.
– Hát, eléggé fáj – felelt morcosan a fiú. – Madame Pomfrey fél perc alatt elintézte volna…
– Szép jó reggelt! – rikkantott James, mielőtt Lily belekezdhetett volna, hogy újra elmagyarázza Peternek, miért nem lett volna szerencsés, ha felébresztik a javasasszonyt. A fiú letelepedett Lily mellé, s töltött magának egy bögre tejeskávét.
Jamest nem zavarta, hogy ahhoz, hogy ő elférhessen Lily mellett, három ötödévesnek annyira össze kellett húzódnia, hogy csaknem egymás ölébe ültek. Igaz, az ötödéveseket se zavarta olyan nagyon, ugyanis teljesen lekötötte őket az a gondolat, hogy maga James Potter ült melléjük, s még egy mosolyt is rájuk villantott előtte.
Lilyt már nem hatotta meg annyira az a tény, hogy James mellé ült. Hidegen mérte végig a fiút, s minden figyelmét a kenyere felé fordította.
– Jól aludtál? – érdeklődött James, aki biztos volt benne, hogy egy baracklekváros pirítóssal könnyedén felveheti a versenyt.
– Szerinted? – Lily morcosan harapott bele a kenyerébe.
– Szerintem a párna puha volt, az éjszaka nyugis, és Peter is egész hamar abbahagyta Pipogyusz szidalmazását – mosolyodott el James. – Szóval kellemesen telt az éjszaka.
– Örülök – fintorgott Lily, s átkozta magát, amiért egy percig is azt gondolta Jamesről, hogy jó fej. Most újra csak egy nagyképű, kötekedő hólyagnak tűnt.
James azonban nem alkalmazott legilimenciát, hogy megismerje a lány érzéseit, kedvetlenségét pedig könnyedén betudta álmosságának, ezért egy magabiztos mosollyal folytatta:
– De azért te is élvezted a kis kirándulást Roxmortsba, ezt kár is tagadnod. Persze, a visszaút kicsit ciki volt, de hát semmi sem lehet tökéletes…
– Hát nem – értett egyet Lily, és James huncutul csillogó, barna szemeibe nézett.
– Megismételhetnénk a zavaró tényezők nélkül, mondjuk pénteken…
– Kösz, de nem – felelt Lily egy másodpercnyi gondolkozás nélkül, s visszafordult a tányérjához.
James kinyitotta a száját, hogy valamilyen jó válasszal visszavágjon, de nem jött ki hang a torkán. Néhány másodpercnyi ilyen tátogás után végre összeszedte magát, s könnyed hangnemben folytatta:
– Valami programod van aznap? Történetesen átvariálhatom a hétvégémet, és felszabadíthatok más napot is a számodra…
Lily zöld szemében haragos villámok gyulladtak.
– Nem voltam egyértelmű, James? – kérdezte halk, kissé fenyegető hangon. – Nem kívánok programot szervezni veled. Se pénteken, se máskor. Soha.
– Most mi bajod lett hirtelen? – szaladt ki James száján a döbbent kérdés.
– Hirtelen? Kihagy a memóriád, James? – Lily csaknem fulladozott a dühtől. – Hát sohasem fogsz már felnőni? Ha meglátsz egy nálad gyengébbnek tűnő embert, máris rátámadsz?
– Hogy mi? – James őszinte értetlenséggel meredt Lilyre. – Te most komolyan azt mondod, hogy nem jössz el randizni velem Pipogyusz miatt?
– Nem Piton miatt, hanem e miatt a hülyeség miatt, amit most is bemutatsz! – kiabált dühösen Lily. A körülöttük ülők csodálkozva kapták oda a fejüket, s Lily halkabban folytatta: – Semmi felelősségérzet sincs benned! Peter neked köszönheti a sérülését, nem Pitonnak! Neked, meg Siriusnak, meg annak, hogy nem bírjátok ki, ha nem támadhattok rá, ha csak szembejön veletek! Mikor fogsz már rájönni, hogy nem ment meg minden felelősségtől az, hogy jóképű vagy?
– Szóval jóképű vagyok? – James kezdte visszanyerni a magabiztosságát, s közelebb hajolt Lilyhez. – Te meg gyönyörű vagy. Miért ne találkoznánk? Kit érdekel Piton, vagy akár Féregfark sérülése!
– Engem! Engem érdekel, és az is érdekel, hogy itt magyarázok neked, de te meg se hallod! Öntelt bunkó vagy, Potter! Te vagy az, aki nem érdekelsz! – Lily felpattant, s kicsörtetett a teremből. James értetlenséggel vegyes dühvel nézett a lány után.
– Ha elfogadsz egy tanácsot, Ágas, nem strapálod tovább magad – szólalt meg Sirius. – Végül is Lily elég egyértelműen kinyilvánította a véleményét, és nem ér annyit, hogy újra meg újra megalázd magad miatta.
– Fogd be, Tapmancs! – mordult fel James.
– Merlinre, teljesen hülyék vagytok! – kiáltott fel Remus, s maga is felszedelőzködött. – Ha már annyira odáig vagy Lilyért, talán néha odafigyelhetnél arra, amit mond!
– Ennek meg mi baja? – fordult James csodálkozva Siriushoz.
– Mit tudom én! Átváltoztatástan, holdkór, szerelem, bármi lehet – ásított Sirius, s előhalászta az átváltoztatástan-könyvét, hogy pótolja az elmaradt tanulást.
James Peterhez fordult, ő azonban azzal volt elfoglalva, hogy az állán lévő ragtapaszt birizgálja, s láthatólag nem követte a beszélgetést. James egy vállrándítással reagált barátai viselkedésére, s hozzáfogott, hogy megegye a reggelijét.*
Perselus megdörzsölte a szemét. Amikor az éjszakai tanulás után lefeküdt aludni, mert úgy érezte, tud annyit, amennyi szükséges legalább a „Várakozáson felüli” eléréséhez, már csak három-négy órája maradt a pihenésre. Ezért aztán inkább kihagyta a reggelit, hogy nyerjen még egy órát, most azonban, az ebédszünet előtti utolsó órán, már ugyancsak hiányzott a kimaradt étkezés. Szemei fájtak a fáradtságtól és a gyertya félhomályos fényében eltöltött óráktól, gyomra egyre kitartóbban korgott, és az utolsó kérdésre csak nem akart megszületni a válasz a pergamenjén.
McGalagony valóban kitett magáért, amikor összeállította ezt a dolgozatot. Az első tíz kérdés alapos kifejtése még nem okozott gondot Perselusnak, de az utolsó öttel már ugyancsak megszenvedett. Ráadásul figyelme folyamatosan elkalandozott, s boldog várakozással gondolt arra, hogy ha letudja végre ezt a dolgozatot, a hétvégéig már csak egyszerű diákként kell léteznie, s szombat délelőttig nem vár rá más elfoglaltság, csak a tanórák.
Kinyújtóztatta a lábát, s hagyott magának néhány másodpercet, hogy elmerengjen azon, milyen kellemes lesz végre nyugodtan aludni, vagy egyszerűen csak a saját kedvére készíteni el egy bájitalt péntek délután. Azonban Remus Lupin, aki a szomszédos asztalnál hangos tollsercegéssel körmölt, kiszakította az álmodozásból. Egy kicsit méregette a másik fiút, aki megtorpanás nélkül rótta a sorokat a pergamenre. Olyan egyszerű lett volna legilimenciával kinyerni fejéből a választ az utolsó kérdésre, amely még ott várakozott Perselus pergamenjén.
Komoly erőfeszítésre volt szüksége, hogy visszautasítsa a csábító lehetőséget. Helyette igyekezett a saját elméjéből kiszorítani a fáradtságra és a következő napokra vonatkozó gondolatokat, s visszaidézni a tankönyv szavait. Lassú, nehézkes munka árán születtek meg a sorok a pergamenen, miközben körülötte a diákok lassan mozgolódni kezdtek, s egyre többet pislogtak egymásra, amely az egyértelmű jele volt annak, hogy végeztek a munkával.
McGalagony engedélyezte, hogy azok, akik már végeztek, beadják a dolgozatukat, s míg Perselus azon fáradozott, hogy tökéletesítse irományát, körülötte megindult a halk sutyorgás, a kérdések kitárgyalása. Néhány perc múlva Perselus több-kevesebb elégedettséggel adta le – utolsóként – a dolgozatát, és még az asztalánál pakolászott, amikor a többiek már kisereglettek a teremből.
– Jól érzi magát, Mr Piton? – szólalt meg váratlanul a katedránál McGalagony. Perselus csodálkozva pillantott fel. A vállára kanyarította táskáját, s közelebb lépett.
– Hogyne, köszönöm.
– Fáradtnak látszik – állapította meg a boszorkány, s Perselus némi gyanakvással nézett a nő szemébe. McGalagony rezzenéstelen arccal állta a pillantását. Perselus kutatóan futtatta végig a tekintetét az arcán, s agya lassan elkezdte érzékelni a másik gondolatait.
McGalagony valóban csak aggódott, s míg Perselus kiolvasta az idősödő boszorkány agyából mindazt a kérdést, amely a nőt foglalkoztatta vele kapcsolatban (vajon nem hajszolja-e túl magát, hová is akar felvételizni, egyáltalán mennyire foglalkozik Lumpsluck a diákjaival), lassan megnyugodott.
– Valóban nehéz napom volt – bólintott végül Perselus, s észrevétlenül kihúzódott McGalagony elméjéből. – Elnézést, de most mennék ebédelni.
– Hát persze. – McGalagony pálcája gyors intésével csinos halomba rendezte a dolgozatokat. – Pihenje ki magát a hétvégén!
Perselus szórakozottan bólintott, s kisietett. A hétvégéje cseppet sem ígérkezett pihentetőnek. Az egész szombatot rá kellett szánnia arra, hogy befejezze a bájitalfőzést Tomnak, közben beajánljon néhány hetedéves mardekárost, s nem mellesleg igyekezzen végre megtudni, hogy mit fognak a zöld mamba mérgével készített főzet alá rejteni. Azokat a gondolatokat ugyanis nem volt nehéz kiolvasni Minerva McGalagony agyából, amelyeken éppen rágódott. De a mindig különösen óvatos Tom Denem fejéből kikutatni a legrejtettebb titkot; nos, ez nem tűnt könnyű vállalkozásnak.
Perselus ezeken rágódott, ahogy haladt a nagyterem felé, s az egyik folyosón bekanyarodva csaknem nekiütközött egy kisebb csapatnak.
– Á, végeztél, Perselus? – érdeklődött Leon Baddock arcán egy annyira hamis mosollyal, hogy Perselus még legilimencia nélkül is kiérezte belőle az irigységet és gyűlöletet.
– Aha. Miért, szeretnél valamit? – kérdezte különösebb érdeklődés nélkül, s folytatta útját a nagyterem felé, megadva a lehetőséget Baddocknak, hogy döntsön: utána akar-e rohanni, vagy inkább lemond a beszélgetésről.
Perselus egy halvány mosollyal nyugtázta, hogy Leon azonnal igyekezni kezdett, hogy lépést tarthasson vele. Egy évvel ezelőtt ez a fiú – mint általában a mardekárosok – még szóba sem állt vele, nem hogy loholjon utána a folyosón. Azonban Perselus mindannyiuknál előbb találkozott Tommal, s előbb lett (látszólag legalábbis) a követője. Most a Mardekár ház minden jeles tagjának csak egyetlen esélye volt arra, hogy halálfalóvá válhasson: ha Perselus Piton összehozott nekik egy találkozót.
Perselus ez év februárja óta tartozott Tom legbelsőbb emberei közé. Hamarosan kiderült, hogy mindegyiküknél jobban ért a bájitalfőzéshez, s Tom a tudást többre becsülte, mint az életkort, vagy akár a származást, mint ahogy ezt Lucius Malfoy kénytelen volt a saját bőrén megtapasztalni. A mardekárosok számára Perselus pozíciója azonban csak akkor vált világossá, amikor a nyáron megjelent Bellatrix Black és Rodolphus Lestrange esküvőjén. A tény, hogy Perselus besétálhatott egy olyan ünnepre, amelyen normális körülmények között sohasem jelenhetett volna meg a származása miatt, megdöbbentette háztársait.
Amikor ráadásul kiderült, hogy a meghívást nem csak annak köszönheti, hogy személyes ismeretségben áll a jegyespárral, hanem annak, hogy Tom belső emberei közé tartozik, hatalmasat nőtt a többiek szemében. Ettől fogva Perselus nem a lesajnált kis senki volt, hanem egy olyan ember, akinek mindenki szeretett volna a bizalmába férkőzni.
Ahogy ment lefelé a lépcsőn, s Baddockot hallgatta, aki neves őseire és tanulmányi eredményeire hivatkozva szeretett volna találkozni Tommal, nem kevés megelégedéssel gondolt arra a hatalomra, amelyre kevesebb mint egy év alatt szert tett.
– Jó, majd meglátom – intette le a fiút, amikor már untatta a locsogása. Beszélgetésük alatt úgyis kinyerte az elméjéből a legfontosabb információt, amelyet tudnia kellett: Baddock komolyan szolgálni akarta Tomot, s bármennyire megalázónak érezte is azt, hogy ezért könyörögjön Perselusnak, mégis hajlandó volt rá.
– Piton! – Evans halk, furcsán magas hangja állította meg az ajtóban.
Perselus kissé félrehúzódott, s különösebb érdeklődés nélkül pillantott a lányra. Evans azonban csak hallgatott, s tekintete zavartan röpdösött ide-oda, csak Perselus arcán nem állapodott meg egy pillanatra sem.
– Igen? – Perselus megpróbálta félretenni fáradtságát és éhségét, s kicsit segíteni a lánynak. Egyetlen villanásnyi bepillantás Evans elméjébe elegendő volt ehhez. – Gondolom, valamikor össze kellene ülnünk, hogy megbeszéljük a bájitalt.
– Igen. – Evans felszabadultan mosolyodott el, s ez a mosoly megmagyarázhatatlan reakciókat váltott ki Perselusból, háttérbe tolva az éhséget és az álmosságot. – Én a péntek délutánra gondoltam – tette még hozzá a lány, s ezzel el is feledtette Perselusszal korábbi, zavarba ejtő gondolatait.
– Péntek? – Perselus kénytelen volt belátni, hogy ő sem ér rá máskor: miután a szombatot Tomnál töltötte, egész vasárnap Lumpslucknál lesz, s valamikor a tanórákra is kellene készülnie. Magában búcsút mondott a kellemes, magányos bájitalkészítésnek, s belegyezően bólintott. – Persze, a péntek délután tökéletes lesz.
– Akkor jó – nyugodott meg Evans. – Találkozzunk négykor a könyvtárban.
Perselus tekintete követte a lányt, ahogy odasétál a griffendélesek asztalához, s helyet foglal barátnője mellett. Evans azonnal enni kezdett, és többé felé sem nézett. Perselus még egy másodpercig vizsgálgatta a vörös hajú lányt, majd ő is csatlakozott háztársaihoz. Francis arrébb húzódott, s helyet szorított neki.
– Perselus, kérdezhetek pár dolgot arról a bájitalról, amivel most dolgozunk? – kérdezte Francis, amikor Perselus elhelyezkedett és közelebb húzott magához egy tálat, amelyen sült csirkecombok sorakoztak.
Perselus elnyomott egy dühös sóhajt, s komolyan elgondolkozott azon, hogyan képes Francis mindig a legrosszabbkor lecsapni rá.
– Persze – bólintott végül.
Amióta Evan Rosier végzett, Francis csak rá számíthatott, ha segítségre volt szüksége a tanulásban. Perselus, aki korábban soha nem segített volna még legjobb barátjának sem, ősz óta hajlandó volt átvenni Evan szerepét, s időnként magyarázni Francisnek. Az első dolog ugyanis, amit Lumpslucktól megtanult, az volt, hogy nem tagadhatja meg az emberektől a segítséget. Persze a Defensor nem egyesével ad tanácsot mindenkinek, de mégiscsak segíti a többieket, és Perselus kénytelen volt megbarátkozni ezzel a szereppel.
Azt azonban, hogy Francist okítsa, csak azért vállalta magára, mert a fiú alkalmas volt arra, hogy gyakorolja rajta a legilimenciával történő tanítást. Francis persze nem védte annyira jól a gondolatait, mint egy profi okklumentor, de Perselus megdöbbenve tapasztalta, amikor elkezdett legilimencát tanulni, hogy a másik mennyi gondolatát igyekszik eltitkolni. Azt Perselus sohasem élvezte, ha valakinek magyaráznia kellett, de az izgalmas kihívásnak bizonyult, hogy Francis fejébe legilimenciával csöpögtesse bele a tudást, az egyes magyarázatokat, hogy a másik úgy érezze, mintha a saját ötlete, váratlan gondolata lenne.
Perselus élete az elmúlt hónapokban akörül forgott, hogy mindent elsajátítson Lumpslucktól, amit egy Defensornak tudnia kell, s ezek közül a tökéletes és legfinomabb legilimencia megtanulása volt a legnehezebb és a legfontosabb. Perselus hamarosan kénytelen volt belátni, hogy egy erős akaratú okklumentorral szemben nagyon is komoly kihívás, hogy kinyerje az elméjéből azokat a gondolatokat, amelyeket el akarna rejteni, ráadásul úgy, hogy a másik fél ne vegye észre azt, amikor előhívja az agya legmélyéről őket.
Azonban ha a legilimenciának ezt az ágát, amelyhez a jobb legilimentorok mind értettek, már tökéletes magabiztossággal végezte el, Perselusnak még azt is el kellett sajátítania, hogy a saját gondolatait úgy csöpögtesse bele a másik agyába, hogy az semmit se vegyen észre mindebből. Francis erre ugyancsak alkalmas volt, hiszen maga sem szerette kérdésekkel bombázni Perselust, s mindketten kellemesebben érezték magukat, ha hamarabb letudták a közös tanulást.
– Kösz – vigyorodott el Francis Perselus beleegyező bólintását látva. – Tudod, Amy Brownnal kell közösen dolgoznom, és nem akarok hülyének tűnni előtte.
Perselus vetett egy pillantást Amy Brown felé, aki a hosszú asztal másik végén csevegett egy barátnőjével. Ez a lány az a típus volt, akiről még ő is kénytelen volt elismerni, hogy előnyösen néz ki. A hosszú, fekete hajú, mélykék szemű, csinos lány bármit el tudott érni, amit csak akart, s Perseluson kívül nem sokan látták meg a lágy, ártatlan pillantás mögött rejlő számító gondolatokat.
Perselus végigmérte Amy hosszú, vékony nyakát, elidőzött a pillantása a lány csillogó haján, s bosszúsan gondolt arra, hogy Amyt még csak ostoba libának sem tarthatja, mint a legtöbb csinos lányt, mert még a magához való esze is megvan. Amy egyik barátnője könnyedén a lány fülébe súgott valamit, s Amy felé fordult. A lány szája körül halvány mosoly játszott, amíg Perselus szemébe nézett, s amikor visszafordult a barátnőihez, a fiú bosszúsan állapította meg, hogy Amy tökéletesen lezárt elméjén ennyi idő alatt nem sikerült áttörnie.*
– Az Excitans azért annyira különleges, mert nem csak az a fontos, hogy ki készíti el, hanem még az is, hogy mikor. Minden egyes alkalommal módosul a recept, a készítő életkorától és különböző adottságaitól függően, de még a holdciklus is számít, illetve az adott évszak.
Piton bólintott. Lily végigfuttatta a tekintetét a jegyzetein, s idegesen dörzsölte meg a halántékát. Nem értette magát. Úgy beszélt Pitonnak, mintha valami szigorú tanár előtt felelne, aki árgus szemekkel lesi minden egyes hibáját. A fiú sötét tekintetében mintha tűz lobogott volna, amikor leültek, hogy összeállítsák a receptet, s Lily ettől teljesen zavarba jött.
– Rendben, ahhoz tehát, hogy kidolgozzuk a saját receptünket, végig kell most néznünk, hol és mennyiben kell módosítani az eredetit – jelentette ki Piton, s kinyitotta az egyik könyvet azok közül, amelyeket feltornyoztak maguk körül.
Lily kétségbeesett elszántsággal igyekezett megfejteni Piton viselkedését, kiolvasni a pillantásából, hogy mit gondol róla vagy az egész helyzetről. Még mindig zavarban volt a szerda éjszakai események miatt. James és Sirius minden ok nélkül támadtak rá Pitonra, s amikor végre Lilyék is bekanyarodtak a mellékutcába, a lány nem is tudta, minek örül jobban; hogy Piton egyben van, vagy hogy Jameséket csak a legegyszerűbb átkokkal sújtotta. Emlékezett még arra, amikor Piton éppen olyan váratlanul és kegyetlen módon átkozta meg a négy griffendéles fiút, ahogy ők támadtak újra meg újra rá.
Szerdán azonban Piton csak védekezett. A legalapvetőbb átkokkal szerelte le támadóit, s Peter szerencsétlen esését leszámítva nem okozott nagyobb kárt bennük. Lily egyszerre nyugodott meg, s szembesült dühösen azzal, hogy James, pusztán szórakozásból, megint rátámadt a mardekáros fiúra. Szerette volna valahogy tudatni Pitonnal, hogy mellette áll ebben a harcban, hogy megveti Jamest e miatt az igazságtalanság miatt, sőt, hogy az elmúlt napok során nem is igen beszélt vele.
Lily azt is szívesen elmesélte volna, hogy amikor James csütörtök este ismét mellé ült a klubhelyiségben, és beszélgetést kezdeményezett, ugyancsak összevesztek.
James hanyagul levetette magát a kanapé másik oldalára, amelyen Lily felhúzott lábakkal, ölében egy könyvvel üldögélt. Annyira belemerült az olvasásba, hogy észre sem vette a fiút, csak amikor a súlyától besüppedt a kanapé puha plüssel bevont párnája.
– Mit olvasol, ami annyira izgalmas, hogy fel sem tűnik, ha köszönnek neked? – kérdezte James, amikor Lily végre felpillantott, s hangjából sütött a csalódottság.
– Ha már annyira érdekelt, hogy meg is zavartál közben, elmondhatom – felelt Lily hidegen. – Ebben a könyvben azokról a bájital-receptekről van szó, amelyek elkészítése során fontos tényező a bájitalfőző életkora. Annyira, hogy még a receptet is megváltoztatja.
James az égre emelte a tekintetét, s a tökéletes hatás kedvéért még ásított is egy nagyot.
– Hú, de uncsi… – állapította meg. Lily elhúzta a száját.
– Tudod, van, akit más is érdekel a levegőben röpködésen kívül.
James szemében a sértettség és a fájdalom különös elegye villant meg.
– Na persze, aki nem profi bájitaltanból, már nem is ember a kisasszony számára! És pontosan tudod, hogy engem mi érdekel… – halkította le James a hangját. Lily tudta, hogy a szerda éjszakai beszélgetésre céloz, de csak egy vállrándítással felelt.
Túlságosan benne élt még a beszélgetés vége ahhoz, hogy megértő legyen Jamesszel. A fiú váratlanul közelebb hajolt, s továbbra is halkan folytatta.
– Különben meg nem kellene annyira tartanod Pitontól. Oké, biztos jó, ha felkészülten mégy a holnapi közös munkátokra, vagy mire, de nem bánthat. Vagy ha mégis bántana, ha bármi olyat mondana rád… – James hangja elfúlt egy pillanatra. Lily megborzongott, ahogy a fiú lehelete végigcsiklandozta a fülét és az arcát, de azért igyekezett rezzenéstelen arccal nézni a könyvére. James folytatta: – Ha Pipogyusz becsmérelni kezdene, szólj csak nekünk. És megkapja a magáét. Mint tegnap.
Lily összecsapta a könyvet, s dühödt fújtatással fordult szembe Jamesszel.
– Mint tegnap? Mint tegnap?! Tegnap minden ok nélkül rátámadtatok Pitonra, amilyen nagyképű hülyék vagytok! És a végén ti kaptátok meg a magatokét, ha jól emlékszem!
– Minden ok nélkül?! – háborodott fel James is. – Nem látod, hogy folyton utánunk kémkedik?! Biztos, hogy tegnap is azért…
– Semmit sem tudsz arról, hogy miért járt ott, szóval ne tégy ilyen kijelentéseket! – vágott közbe Lily dühösen. James, miután engedélyezett magának néhány másodpercet, hogy elgyönyörködjön a dühös lány villogó, zöld szemében, felpattant, és sértetten szólalt meg.
– Értem. Téged akartalak csak megvédeni. Hogy eszébe se jusson a közös munka során megbántani. Nem ilyen köszönetet reméltem, de mindegy!
– Nem kell a védelmed, James, kösz szépen. Egészen jól megvagyok nélküle! – fortyant fel Lily mérgesen.
James kétkedve vonta fel a szemöldökét, amely tovább ingerelte Lilyt. James még néhány másodpercig bámult rá, majd sarkon fordult, és elcsörtetett a fiúk szobáihoz vezető lépcső felé. Lily követte a pillantásával a fiú hátát, és nem tudta hová tenni a fájdalmat, amely belemart a szívébe.
Piton azonban valószínűleg nem lett volna minderre kíváncsi. Lily pillantásától kísérve egy kimért mozdulattal az asztalon fekvő üres pergamen felé intett, amelyen azonnal megjelent a könyvben található recept másolata Piton apró, nehezen olvasható betűivel. Lily újra átfutotta a receptet, s ezredszerre gondolta végig magában: a holdciklus befolyásolja a mandragóra és a kakukkfű mennyiségét. Az életkoruk azt határozza meg, hogy milyen arányban kell keverniük az egyszarvú ezüstösen csillogó szőrét és a szarvából készített finom, elefántcsontszínű port.
Mivel különböző neműek, a hozzávalók közé a borostyánkő és a jáspis is bekerül. És mindezek után még hátra vannak azok a módosítások, amelyek a varázserejük mértékének és jellegének megvizsgálása után dőlnek el. Lily aprót sóhajtott. Közben Perselus pennát ragadott, s villámgyorsan számolgatni kezdte az egyszarvútól származó hozzávalók arányát. Lily követte pillantásával a fiú pennája nyomán megjelenő számokat. Sosem volt túl jó matematikából, még a mugli iskolában sem, így a könyvben bemutatott Bolzano-formulát se nagyon értette meg, s most meg is lepte, Piton milyen könnyedén használja.
– Egy akkora adag bájitalba, amekkorát nekünk kell készítenünk, tíz gramm por és negyven szőrszál szükséges – közölte a fiú az eredményt, miközben javította a receptet. Lily zavartan bólintott. Piton nem sok figyelmet szentelt neki, s a lány megérezte, hogy szeretne minél előbb túl lenni az egészen.
Ezek után módosították a receptet a holdciklusnak és az évszaknak megfelelően, s Piton a kétféle kőzet arányát is meghatározta. Azonban hátravolt még a legnehezebb feladat; varázstudásuk vizsgálata. Lily sejtette, hogy ez a vizsgálat lehetett az igazi oka annak, hogy az Excitans bekerült a hetedikes anyagba. Ez rákényszeríttette őket, hogy szembenézzenek azzal, mihez van a legtöbb tehetségük, s mennyi az ösztönös és mennyi a tanult mágiájuk. Máskor bizonyára tanár jelenlétében kellett volna elvégezniük a vizsgálatot, és Lily biztos volt benne, hogy azért kaptak szabad kezet, mert Piton különösen közel áll Lumpsluckhoz.
– A varázslat, amelyet most elvégzünk, elég különös érzéssel jár együtt – kezdte Piton, és pillantása komolyan fonódott Lilyébe. – Nem a fizikai részéről beszélek, az olyan, mintha valami végigbizsergetné a bőrödet tetőtől talpig. Amikor megjelenik az eredmény a megbűvölt pergamenen – a fiú az asztalon várakozó, finoman foszforeszkáló tekercsre mutatott –, az a furcsa érzés. A tanult és az ösztönös mágia aránya lesz az első két szám. Ez természetesen sokat változik az életünk során. Amikor bekerül az ember a Roxfortba, szinte teljesen az ösztönös mágia dominál. Később azonban jóval több lesz a tudásunkban a tanult elem, első végére a legtöbb diáknál már átveszi a vezetést. Mégis, azt mondják, hogy a legjobb az, ha felnőtt korra sem vesznek el a jól működő ösztönök, és legalább fele-fele arányban vannak a tanult tudással. Ez persze már más ösztön, mint a tizenegy éves gyerekeké. Ösztönös irányítása a tanultaknak.
Lily érdeklődve hallgatta a fiút, bár ő maga is többször is elolvasta a könyvekben található információkat a Probatio varázslatról. Piton másképp beszélt; úgy tűnt, már túl is van a vizsgálaton. Ez a gondolat kicsit rosszul esett Lilynek, hiszen biztos volt benne, hogy a fiú már kiszámolta a hozzávalókat az értékeinek megfelelően, s amikor neki segítséget kell majd kérnie, meg fogja látni az ő eredményét.
Lily egyszerre lett izgatott és kezdett félni, ha a vizsgálatra gondolt. Nagyon kíváncsi volt arra, hogy egy elfogulatlan varázslat milyennek találja. Azonban valószínűleg még a legjobb barátnőjének sem mutatta volna meg az eredményeket. Pláne nem egy félig ismeretlen fiúnak.
– Ez után következnek azok a mágiaágak, amelyekben kiemelkedő az ember – folytatta közben Piton. Lily úgy érezte, mintha a fiú pillantása biztatóan villanna felé, de arcán nem látott mosolyt, s ez megzavarta. – Nem úgy határozzák meg őket, mint ahogy itt az iskolában tanuljuk. A varázslatoknak különböző nagy családjait adja meg az eredmény, amelyek különösen sikeresek, ha az ember elvégzi őket. Ebből vonható le, hogy mihez van a legtöbb érzéked. Általában összesíteni szokták őket, és ez alapján mondják meg, melyik mágiaág vagy -ágak állnak hozzád a legközelebb. Nem csak egy dologban lehetsz tehetséges – tette hozzá Piton, s hangja valamivel lágyabb lett. Lily zavartan mosolyodott el. – Ha készen állsz, el is végezhetjük.
Lily arcáról azonnal leolvadt a mosoly. Egyáltalán nem érezte magát készen, de nem akarta megvárakoztatni a fiút. Egy másodpercre lehunyta a szemét. Tudta ugyan, hogy semmivel sem befolyásolhatja a varázslatot, mégis úgy érezte, le kell lassítania rémülten kalapáló szívét, mielőtt nekikezdenének. Amikor felpillantott, Piton szeméből együttérzést olvasott ki.
– Ne aggódj, nem lesz semmi baj – mondta a fiú, s hangjából sugárzott a kedvesség.
– Rendben. – Lily félénken bólintott.
Piton nyugodt kézzel markolta meg a pálcáját, s intésére aranyló fény fonta körbe Lilyt. Valóban olyan volt, mintha valami végigbizsergette volna az egész testét. Önkéntelenül lehunyta a szemét, s csak akkor nyitotta ki, amikor már teljesen elmúlt a varázslat hatása. Piton figyelmesen nézte.
– Nem kell megmutatnod, ha nem akarod – intett a fiú a pergamentekercs felé, amely most aranylóan izzott, amikor Lily összeszedte magát. – Elég, ha kiszámolod az értékeket, aztán majd arányítjuk az enyéimmel.
Lily megrázta a fejét, ahogy megragadta a tekercset.
– Nem hinném, hogy ki tudom egyedül számítani. Ez a Bolzano nekem kicsit… bonyolult.
– Értem – bólintott Piton, s intett, hogy azért nyissa csak ki a tekercset.
Lily lassú, óvatos mozdulatokkal tekerte szét a papírt. Mágiájának hatvanöt százaléka tanult volt, hirdették az arany színű számok, amelyeket harmincöt százalékban befolyásol ösztönösen. Nem tudta, hogy örülnie kellene-e. Végigfuttatta a pillantását a felsorolt varázslatokon. Főleg bűbájok szerepeltek köztük, vagy olyan varázslatok, amelyek bájitalok elkészítéséhez kellettek.
Lily felpillantott, Piton azonban nem őt nézte, talán azért, hogy amennyire lehet, egyedül hagyja az eredményekkel. A lány felé nyújtotta a pergament. Piton két gyors pillantással átfutotta, s könnyedén elmosolyodott.
– Ahhoz képest, hogy tizenhét éves vagy, szép eredmény. A bűbájok meg külön jól jönnek. Nekem nem erősségem. – Majd Lily legnagyobb meglepetésére előhúzott, s a lány orra alá dugott egy másik pergament, amelyen aranyló betűk világítottak. – Persze, csak ha érdekel – tette hozzá kissé sután. – Gondoltam, így fair, ha te is láthatod az én eredményeimet.
Lily végignézett a lapon. A varázslatok nem lepték meg különösebben: főként bájitalok készítésével voltak kapcsolatosak, bár volt egy jó adag olyan, amelyről kevés fogalma volt. Csak azt látta, hogy a lap szélére Piton azt írta ezek mellé: „az elme befolyásolása”. Ami azonban meglepő volt, az a fiú mágiájának megoszlása: a papír szerint Piton nyolcvanöt százalékban ösztönösen befolyásolta a mágiáját, s mindössze tizenöt százalékban követte a tanultakat.
Lily kíváncsian pillantott a fiúra, aki most görnyedten hajolt az asztal fölé, és az ő eredményeit látta el megjegyzésekkel – nyilvánvalóan azért, hogy megkönnyítse magának a számolást. Piton sosem tűnt számára különösen izgalmas varázslónak. Persze, azt tudta, hogy profi bájitaltanból, meg hogy rengeteg olyan varázslatot ismer, amit senki más, de mit jelent az, hogy ösztönből varázsol? Piton korábbi szavai – és a tankönyv – szerint valami jót, de Lily ennél többet nem tudott az egészről.
– Hát… Elég fura az eredményed… – hallotta meg a saját hangját. Piton felkapta a fejét, s gyanakodva mérte végig. Lily érezte, hogy fülig vörösödik, s némán átkozta magát, amiért egy ilyen ostoba megjegyzéssel tönkretette az éppen kellemessé váló délutánt.
– Hogy érted? – Piton hangja újra olyan ridegen és ellenségesen csengett, mint korábban, ha bármiért hozzá szólt.
– Csak az arányok… – motyogta Lily, s elfordította a pillantását a fiú kutató tekintetétől, de még így is úgy érezte, mintha Piton a veséjébe látna. – Azt mondtad, az enyém egész jó, pedig csak harmincöt százalék.
– Ó… – Most Pitonon volt a sor, hogy zavartan elkapja a pillantását. – Nem azért mutattam meg… Én tényleg csak azt hittem, hogy így igazságos, vagy…
Lily elmosolyodott a suta magyarázkodást hallgatva. Piton most milliószor emberibbnek tűnt számára, mint eddig bármikor az elmúlt években.
– Tudom. – Várt néhány másodpercet, és csak akkor tette fel a kérdést, amely régóta izgatta, amikor már úgy tűnt, hogy a fiú megnyugodott kissé. – De miért jó ez az ösztönből varázslás?
– Volt már veled olyan, hogy szerettél volna valamit megoldani, de nem ismerted hozzá a megfelelő varázsigét? – kérdezte Piton. Lily elgondolkozva bólintott. Párszor valóban túl körülményesnek tűnt a varázslás. Előfordult, hogy bármennyire is szeretett volna elérni valamit, nem ismerte a megfelelő varázsigét, és így nem járt sikerrel. – A tanult mágiát korlátozza az, hogy rengeteg minden van még, amit nem tanultunk meg. Sőt, rengeteg olyan dolog is van, amit sohasem fogunk megtanulni. Ezeket lehet pótolni ösztönös varázslással.
– Ez olyan, mint azok a furcsaságok, amiket gyerekkorunkban hajtottunk végre? – kérdezte Lily, és eszébe jutott, hogy egyszer kicsi korában a nővérével fogócskázott a lakásban, és leverték az egyik nagyon drága vázát. Biztosak lehettek abban, hogy anyjuk leszidja majd őket, azonban mire szüleik hazaértek a váza érintetlenül állt a helyén. Sokáig elképzelni sem tudták, hogy mi történhetett, csak mikor Petunia megkapta az első levelét a Roxfort igazgatójától, akkor értették meg a dolgot.
– Nem egészen olyan – rázta meg a fejét Piton. – A kiskori varázslat a felhasználatlan mágia kitörési formája. Nem tudod irányítani, csak a vágyaidnak engedelmeskedik. A képzett varázslók ösztönös mágiája azonban tudatos megoldáskeresés eredménye. Ezeknek köszönhetően fejlődik a mágia. Gyakorlatilag új varázslatok kitalálása.
– Szóval azok találnak ki új varázslatokat, kiknek nyolcvan százalék feletti az ösztönös mágiájuk? – kérdezte Lily, s elszontyolodva pillantott a saját eredményére.
– Nem, már ötven százalék felett találhatnak ki új varázslatot, legfeljebb nem olyan sokat.
– De te találtál már ki? – faggatózott tovább a lány. Piton szeme megvillant.
– Van, amelyiket ismered is – felelt végül valamivel hidegebb hangon. – De nem szívesen beszélek róluk…
Lily megszeppenten bólintott.
– Lumpsluck ezért tart neked különórákat? – kérdezte néhány másodperc hallgatás után. – Mert ennyire ösztönösen varázsolsz?
– Honnan veszed, hogy különórákat tart? – kérdezte Piton gyanakodva. Lily megrántotta a vállát.
– Hiszen mindenki látja. Tavaly január óta egészen másmilyen veled. Gondoltam, biztos elvégzett valami ilyen varázslatot, vagy ilyesmi. Előtte is nagyon jó voltál bájitaltanon, ő mégse sokat törődött vele…
Piton elhúzta a száját. Lily azonnal érezte, hogy az utolsó mondattal a fiú elevenébe talált. Piton szemében egy másodpercre dühös lángok gyulladtak, de a lány ezúttal biztos volt benne, hogy nem neki szól a harag.
– Na igen, Lumpsluck eleinte nem tartott túl sokra… – sziszegte a fiú maga elé meredve. – Ő sem sokkal jobb, mint a többi mardekáros…
Lily meglepetten pislogott. Sosem hallotta, hogy bárki is szidta volna a háztársait, és nem kiváltságnak tartotta, hogy közéjük tartozik. Persze, ahogy felidézte Piton első éveit, amikor még igyekezett követni, hogy mi van a fiúval, emlékezett rá, hogy nem volt túl sok barátja a mardekárosok között.
– Még mindig érdekli őket, hogy kik voltak a szüleid? – kérdezte halkan, s maga sem értette, miért támadt fel benne éppen az iránt az ember iránt együttérzés, aki többször is sárvérűnek nevezte.
– A Mardekár Házban senki vagy, ha nem aranyvérűek a szüleid. Senki – felelt halkan Piton, majd Lilyre pillantott. Úgy tűnt, mintha ő maga sem értené, miért árulta el neki mindezt. – Persze ki lehet bírni – tette hozzá vállat vonva.
– Sajnálom – suttogta Lily, és arra a régi, évekkel ezelőtti alkalomra gondolt, amikor elárulta Lucius Malfoynak, hogy Piton apja mugli. Ő csak örült neki, hogy talált még valakit, akinek vannak mugli ősei, és eszébe se jutott, hogy ez szégyen lehet. – Azt mondják, most a legtöbb mardekáros egy olyan csoporthoz csatlakozott, akik minden mugli származásút ki akarnak tiltani a Roxfortból.
Piton megdermedt.
– Honnan hallottad ezt?
– Szóval igaz? – kérdezte halkan Lily. – Hallottál ezekről az emberekről? Tényleg közéjük tartozik a legtöbb mardekáros?
– Inkább közéjük akar tartozni… – morogta Piton, s arca meglepően komor lett. – Ki mesélt neked róluk?
– Jam… Az egyik srác – javította magát Lily enyhén elvörösödve. Nem akarta Jamest szóba hozni Piton előtt. – Azt mondta, lehet, hogy megint háború lesz. – Lily hangja riadtan csengett. Piton átható pillantást vetett rá.
– És Potter honnan ilyen jól informált? – kérdezte gúnyosan.
– A szüleitől. Egész nyáron ezzel foglalkoztak. – Lily néhány másodpercig hallgatott, majd egészen halkan tette hozzá: – Remélem, tévednek…
– Nem feltétlenül rossz a háború – vágta rá Piton önkéntelenül. Lily megütközve bámult a fiúra.
– Megőrültél? Ártatlan emberek halála semmilyen cél érdekében sem lehet jó, de ráadásul emiatt! Azért, hogy mi ne tanulhassunk mágiát! Pláne szörnyű.
Piton felsóhajtott.
– A legtöbb háború valójában nem az elvekről szól – felelt halkan. Lily dühösen rázta meg a fejét. – De rendben, bocsánat – tette hozzá a fiú, mikor Lily szóra nyitotta a száját.
– Hagyjuk – felelt Lily halkan, és a papírjai felé fordult.
Néhány másodperc múlva felhangzott a penna halk sercegő hangja, ahogy Piton újra jegyzetelni kezdett a pergamenre. Lily a fiúra pillantott, akinek fekete haja az arcába hullott. Nézte a sebesen író, fehér bőrű kezet, és nem értette, hogyan gondolhat Piton ennyire szörnyű dolgokat. Lily megrázta a fejét, és újra a jegyzetei fölé hajolt. Akárhogy is, de Piton egy másik világnak tűnt, és alig várta, hogy végezzenek a munkával, és végre megszabaduljon tőle.
SZEM: Petunia Evans varázstudásával kapcsolatban tartottam magam ahhoz a történethez, amelyet a Harry Potter és a Hősök Krónikája második fejezetében (Az utolsó) meséltem el, függetlenül attól, amit Rowling nyilatkozott a kérdésről.
előző fejezet
Ha véleményed, észreveteled, kérdésed van, írd meg a Fórumban!