Kora március volt, a Roxfortban tombolt a tavasz. A birtok napfényben fürdött, s a bársonyos fűben, amelyet legfeljebb a lágy szellő borzolt meg időnként, kidugták színes fejüket az első virágok. A levegő szokatlanul felmelegedett, és a madarak elégedett csicsergéssel röppentek egyik bimbózó faágról a másikra. A levegő megtelt a virágok édes, a fű friss és a föld nehéz illatával.
Perselus azonban mindebből semmit sem érzékelt. Szeme előtt milliónyi fekete pont ugrált, eltakarva a napfényben fürdő park képét, ezért inkább le is hunyta, hátha lassan elmúlik a szédülése. Azonban az érzés csak erősödött, és még a hányinger is környékezni kezdte. Halványan érzékelte, hogy egy fa göcsörtös törzsének támaszkodik, és ahogy egészen lassan lecsúszott a föld felé, bőre fájdalmasan tiltakozott a kéreg érintése ellen.
Ahogy lehuppant a fa tövébe, feneke nekiütődött egy kiálló, göcsörtös gyökérdarabnak, és összerándult a fájdalomtól. Egy pillanatra felmerült benne, hogy jobban járna, ha a szobája és ágyfüggönyei félhomályában húzódna meg, de ahogy az elhatározást követő tettként megpróbált feltápászkodni, azonnal rádöbbent, esélye sincs eljutni a kastélyig. Izmai a legkisebb mozdulatra is éles fájdalommal reagáltak, amely csak akkor süllyedt vissza a tompa, folyamatos sajgásba, amikor már hosszú másodpercek óta nem mozdult.
Perselus halkan felsóhajtott, és megkockáztatta, hogy kinyissa a szemét. A hoppanálás okozta szédülés végre elmúlt, s a fiú megszemlélhette a kastélyt. Az épület túlságosan is távolinak tűnt ahhoz, hogy jelenlegi állapotában meg tudja közelíteni. Lassú, keserves mozdulatokkal átkarolta a lábát, és térdére támasztott állal várta, hogy eléggé mérséklődjön a fájdalom ahhoz, hogy elővarázsolhasson egy adag bájitalt.
Ez volt a harmadik alkalom, hogy Tom hosszú, óráknak tűnő perceken keresztül kínozta a Cruciatusszal. Perselus megtanulta, hogy ha sikerül néhány nyugodt órát eltöltenie mozdulatlanul a kínzás után, már eljuthat Lumpsluck szobájáig, ahol egy nagyobb adag bájital várta, mely segített elmulasztani az átok után akár napokig össze-összeránduló izmok görcseit. Ugyanígy megtanulta azt is, hogyan meneküljön vissza a kínzás idejére saját elméjének legmélyére, hogyan különítse el tudatát és testét, hogy a lehető legkevesebbet érzékeljen a fájdalomból.
Persze a Cruciatus utóhatását nem kerülhette el ezzel a módszerrel. Neki nem adatott meg az, ami a mugli vagy a sárvérű áldozatoknak, hogy félájult állapotban töltsön hosszú órákat egy kórházi szobában, amelynek levegője bájitalok illatától nehéz. Tom ügyelt arra, hogy a megleckéztetett halálfalók tudatuknál maradjanak, és mindvégig láthassa szemükben a fájdalmat és a pánikot. Perselus megadta Tomnak mindazt, amit látni akart, de a valóságban egy pillanatig sem rettegett attól, hogy a varázsló lefokozza – ehhez túlságosan is sok különleges bájitalt volt képes elkészíteni −, és akkor még a fájdalma sem volt valódi. Bezzeg most…
Milliószor átkozta el magában a főbenjáró átkokat, és azt az őrültet, aki kitalálta őket, de ez nem segített. Tom nehezményezte, hogy az elmúlt két hónap alatt egyetlen muglin vagy sárvérű varázslón sem sikerült bemutatnia egyik átkot sem. Az ilyen hiányosságért büntetés járt. Tom úgy gondolta, Perselus akkor tanulhatja meg a legjobban a Cruciatus alkalmazását, ha maga is elszenvedi időnként. Nem mindig, hiszen a varázsló azt is tudta, hogy ha valamitől rettegnek az emberei, az hasznosabb, mint ha a biztos rosszra számítanak. Perselus többnyire ki tudta olvasni a férfi elméjéből, hogy mire számíthat, mégis ha felizzott a karján a Jegy, már nem csak a fájdalomtól rándult össze.
Pontosan tudta, hogy engednie kell a férfi akaratának – már régen engednie kellett volna, hiszen saját makacsságának ára órákon át lüktetett az izmaiban. Társai használtak főbenjáró átkokat, ő mégsem volt képes követni őket. Az Imperiust a halálfalók egy különleges játékra szerették használni. Ki-ki kiválasztott egy muglit, és rájuk küldték a varázslatot, majd a két emberrel, mint egy-egy bábúval kezdtek harcolni, hogy összemérjék akaraterejüket. Perselusnak a gondolatára is felfordult a gyomra – bár azt sem tartotta kizártnak, hogy a Cruciatus utóhatásaként tört rá ismét a rosszullét.
A kínzás tökéletes lezárása volt az akaratok versenyének, de alkalmas volt a gyors leszámolásra is, ha az aurorokra hamar lehetett számítani, és nem volt idő játszani. Perselus próbálkozott már vele, de nem ért el valami sikeres eredményt. Az ismeretlen, félelemtől eltorzult, falfehér arcok nem keltettek benne gyűlöletet, s szenvedésük nem okozott volna neki különösebb örömet. Az Avada Kedavra szóba sem jött. A halálfalók csak a legritkább esetben használták, Perselusban pedig egyelőre fel sem merült, hogy ezzel kellene próbálkoznia. A gyors és fájdalommentes halált Tom nem értékelte túl sokra.
A közelben rákezdett egy madár, és hangos, vidám csipogása fülsértő zajként jutott el Perselus tudatáig. Ismét végigpillantott a birtok előtte elterülő részén. A kastély felől valaki közeledett, meglehetősen céltudatosan, a felé a fa felé, amely alatt ült. Lemondóan sóhajtott fel, és figyelte, ahogy a közeledő alak egyre nagyobbra nő, és végül már egyértelműen felveszi Amy Brown külső tulajdonságait. – Nem akarsz bejönni? – kérdezte Amy olyan természetes hangon, ahogyan elég kevés ember tehetné fel ezt a kérdést valakinek, aki gyakorlatilag mozdulni sem tud a Cruciatus utóhatásától.
– De, tényleg, most hogy mondod, egészen jó gondolat… – mordult fel Perselus dühösen. – Hordágyat is biztosítasz?
Amy nevetett.
– Az nincs nálam, de ez igen. – Apró üveget húzott elő a zsebéből. A napfényben megcsillant a fiola szikrázó tartalma. Perselus azonnal felismerte a fájdalomcsillapítót.
– Francis mondta, hogy mi történt? – kérdezte.
Amy bólintott, és átadta bájitalt. Perselus néhány másodpercig nézte, ahogy napsugarak színesen megtörnek a különben egyszínű folyadékon, majd felhajtotta. Lehunyta a szemét. Néhány másodpercre még szükség volt, hogy tökéletesen hasson az ital. Amy leguggolt mellé, és egy kitépett fűszálat tekergetett az ujjai között. Távolabb egy csapat negyedéves hugrabugos ült le a fűbe. Nem méltatták őket figyelemre.
Perselus élvezte, ahogy a bájital szétárad az ereiben. Mélyet lélegzet, és végigmérte Amyt. A lány biztatóan mosolyodott el. Perselus kinyújtóztatta a lábát, és határozottan jobban érezte magát.
– Jobb már? – érdeklődött a lány, és óvatosan rátette tenyerét Perselus homlokára. Amikor látta, hogy a fiú nem rándul össze, végigsimította az arcát. Az érintése úgy esett Perselusnak, mintha hűsítő szellő simogatta volna meg a meleg délutántól átforrósodott arcát. Felsóhajtott.
Az elmúlt hetek közös feladatai, a sorsközösség jobban összekovácsolta Francisszel, mint hat és fél együtt eltöltött év. Amióta pedig Amy Francisszel járt, majdnem olyan sokat voltak együtt hármasban, mint Amyék kettesben. Perselus néha nevetségesnek érezte ezt az újdonsült barátságot, máskor azonban nagyon is hálás volt azért, mert Francis és Amy kitölthette a gondolatait, amelyek különben Evans körül jártak volna.
Természetesen nem árulta el Francisnek, hogy Amy a valóságban valaki más szerelmére vágyik, nem az övére. Valahogy úgy érezte, barátja is megérdemli azt a pár hét, hónap boldogságot, amit ő megkapott. Mi értelme lett volna közölni vele, hogy Amy Tomot akarja megkörnyékezni? Mint ahogy annak se látta értelmét, hogy felvilágosítsa Amyt: sose kapja meg azt, amit akar.
Ha volt ember, aki saját magán kívül ismerhette a Sötét Nagyúr gondolatait, akkor Perselus volt az. És ő tudta, hogy Tom szemében nincs értéke mindazoknak a női szépségeknek, amelyek más férfit sosem hagytak volna hidegen. Elmesélhette volna Amynek Bellatrix történetét, hogy az ő szépsége is csak akkor érdekelte Tomot, amikor megvehette rajta Lestrange-ot, de Perselus tudta, hogy nem mindig az igazmondás a legjobb döntés.
Az elmúlt két hétben sok mindent megtudott Bellatrixról. Amióta találkoztak Evansékkel Roxmortsban, folyamatosan ellenőrizte a nő elméjét. Evans ostobán hagyta magát feldühíteni a legegyszerűbb halálfaló trükkel, és még egy rossz mondat is elhagyta a száját, amely viszont Bellát dühítette fel. Perselus tudta, hogy a nőnek azóta Evansre meg a családjára fáj a foga, és kemény munka volt minden találkozás során háttérbe tolni Bellatrix velük kapcsolatos ötleteit. A biztonság kedvéért újra meg újra kitörölte legilimencia segítségével az Evans család lakóhelyére, szokásaira vonatkozó információkat a nő fejéből, amelyeket az összegyűjtött a bosszúhoz, hogy semmiképpen se találhassa meg őket.
Eközben bőven kijutottak neki Bellatrix emlékeiből, így aztán pontosan tudta, hogy Tom vágyát felkelteni nem egyszerű dolog. A végére egészen meg is sajnálta a nőt, aki mindenét felkínálta Tomnak, és cserébe egy vadállat oldalán kötött ki. Hogy Lestrange-ban több az állati ösztön, mint az emberi érzés, azt Perselus már rég tudta, és csak újra megbizonyosodott róla, amikor Roxmortsban jártak. Kicsin múlott, hogy a férfi nem vetette rá magát ott helyben Evansre, vagy nem rabolta el azonnal, hogy kiélje rajta a vágyait. Kicsin és Perselus elméjének akaratán múlott...
– Azt hiszem, mehetünk – szólalt meg, megtörve a hosszúra nyúlt csendet. Feltápászkodott, hogy meginduljanak a kastély felé. Amy feltűnésmentesen az övéhez igazította a lépteit, és míg közeledtek az épület felé, elmondta, hogy Francis azért nem tudott lejönni, mert Lumpsluck beszélni akart vele a közeledő bájitaltan R.A.V.A.Sz.-ról, ezért csak a fájdalomcsillapítót volt ideje odaadni a lánynak. Perselus biccentett, de nem nagyon követte a másik szavait.
Nem sokkal előttük lépett ki a kapun Evans és Potter, és Perselust eléggé lekötötte a párocska látványa – olyannyira el voltak foglalva azzal, hogy felfedezzék belülről egymás száját, hogy a külvilágról meg is feledkeztek. Perselus erővel szakította el a pillantását az egymásba feledkezett griffendélesektől. Volt ideje megszokni őket, mégis nehéz volt lenyelni azt, hogy Potter tökéletes lelki nyugalommal művelt olyasmiket Evansszel, amiket ő csak a Szükség Szobájában mert volna megtenni. Amennyire tellett tőle, megnyújtotta a lépteit, hogy minél előbb megszabaduljon a látványuktól.
Bekopogtak Lumpsluck irodájának ajtaján, amely néhány másodperc múlva fel is tárult.
– Perselus! – A férfi úgy kiáltott fel, mintha meglepetést okozna neki a fiú érkezése, pedig Perselus biztos volt benne, hogy már mindent kiolvasott Francis elméjéből. – Gyere csak! Mr Wilkes, azt hiszem, mindent megbeszéltünk...
Perselus megvárta, amíg a varázsló kiterelgeti Francist, aki csatlakozott barátnőjéhez a folyosón, és csak akkor rogyott le az egyik karosszékbe, amikor ketten maradtak. Megdörzsölte az orrát, és hátrahajtotta fejét a fotel párnás támlájára. Lumpsluck jobbjával hanyagul az ajtó felé intett, mire aranyosan derengő fénynyaláb lengte körül a szobát, hangszigetelő bűbájjal vonva be. A férfi végigmérte Perselust, ám a fiú még most is lezárva tartotta elméjét, pedig abban az ellazult állapotban volt, amikor tudta, hogy bármikor varázsolhat pálca nélkül és bármit mondhat. Mestere elégedettnek tűnt.
– Francistől tudom, hogy ismét összetűzésbe kerültél Tommal – jegyezte meg, és egy aranyvillanással kinyitott egy szekrényt az asztala mellett. Pár másodpercig kotorászott benne, majd elővett egy kis üveget.
– Összetűzés... – morogta Perselus az orra alatt. – Így is nevezhetjük... Nem érdekel a véleménye – tette hozzá, amikor Lumpsluck szólásra nyitotta a száját. – Majd megoldom valahogy.
– Azért egy kis segítséget elfogadsz hozzá, igaz? – A varázsló letette az asztalra az üveget. – Aludd ki magad, ha lehet.
Perselus feltápászkodott. Arcán átfutott egy fintor; a fájdalomcsillapító csak enyhítette a kínt. Felvette az üveget, és néhány másodpercig méregette sűrű, olvasztott csokira emlékeztető tartalmát.
– Hamarosan újat kell főznöm. Ez már az utolsó előtti adag – mondta halkan. Lumpsluck arcán rosszallás futott át. Perselus nem törődött vele, még azokat a gondolatait sem kívánta érzékelni, amelyeket a mágus direkt meg akart mutatni neki. Ezüstösen villant meg a levegő, ahogy feloldotta Lumpsluck bűbájait, majd kisietett a laborból.
A bájitalt ágya magányában fogyasztotta el. A függönyök mellett egy hangszigetelő bűbáj óvta meg attól, hogy szobatársai zavarhassák. Lehunyta a szemét, és tudatosan söpört ki minden gondolatot és érzést az elméjéből. Álmok nélkül akart aludni.*
A levegő surrogó hanggal telt meg, ahogy a szokott reggeli baglyok csapata felbukkant a nagyteremben. Az elmúlt hónapok során egyre gyakoribbá váltak a levélváltások a diákok és családjuk között, s minden nap kisebb orkánt keltett a madarak szárnya a reggelizők feje felett. Lily leoldozta az orra előtt landoló gyöngybagoly lábáról a Reggeli Prófétát, széttekerte az újságot, és vetett egy futó pillantást a címlapjára. Az újság főhíre most nem egy halálfaló-támadás volt, hanem a közelegő miniszterválasztás. Lily belelapozott a Prófétába, majd különösebb érdeklődés nélkül arrébb lökte.
Nem tehetett róla, de az elmúlt hetekben túlságosan is vidám volt ahhoz, hogy képes legyen foglalkozni a rossz hírekkel. Nevetségesnek tűnt, hogy éppen most kötik le a legkevésbé az ezzel kapcsolatos információk, amikor nyakukon volt a háború, de nem tehetett róla, boldog volt. A családja csaknem naponta üzent neki, s lassan megnyugodott, hogy nem fenyegeti őket nagyobb veszély, mint bárki mást. Most már teljesen jó döntésnek tűnt, hogy a varázsvilágot választotta, és még Petunia sopánkodása sem tudta eltántorítani. Nővére ugyanis rendszeresen írt neki, hogy lebeszélje az aurori pályáról, sőt, lehetőleg a R.A.V.A.Sz.-ok letételéről is.
James most ért le a nagyterembe. Megborzolta Lily haját, és letelepedett a lány mellé – természetesen az ötödéves griffendéles lányok, akik szomorú beletörődéssel vették tudomásul, hogy James Potter foglalt, ismét örömmel húzódtak összébb, hogy helyet szorítsanak neki.
– Nem lehetne, hogy keress néha egy szabad helyet, és ne ültesd át a fél Griffendél Házat minden étkezésnél? – érdeklődött Lily, arcán vidám félmosollyal.
– Nem lehetne, hogy foglalj nekem helyet magad mellett? – évődött James. – Ha a barátnőm néha gondolna rám, akkor nem kellene nekem megszervezni az ülésrendet...
– „Barátnőm”... Jólesik ezt kimondani?
– Igen, nagyon is. – James maga felé fordította Lily arcát. – Jólesik, hogy akár ezt is megtehetem – azzal megcsókolta a lányt –, és aztán nézhetem a többiek irigykedő képét...
– Hagyd abba, ez nem vicces... – Lily zavartan fordult vissza a reggelijéhez. Pillantása áttévedt a mardekárosok asztalához. Piton az asztalra könyökölt, tenyerébe támasztotta az állát, s Lilyéket fixírozta. A lány megborzongott. Még ilyen távolságból is úgy érezte, Piton a veséjébe lát, és egyáltalán nem volt kellemes szembenézni a mardekáros fiúval.
– Dehogynem. Te is jól szórakozhatnál, ha ilyenkor a lányokat figyelnéd...
– Mikor fogod már levetkőzni ezt a nagyképűséget? – kérdezte Lily, de hálás volt, hogy elszakíthatja pillantását Pitonétól.
James vigyorogva vont vállat. Közelebb húzta magához az újságot, és lapozgatni kezdte. Lily újra a terem másik végébe pillantott, de Piton most már Amy Brownra figyelt. Lily elhúzta a száját. Sokat látta együtt Pitont a lánnyal, mégsem tudta hová tenni a kapcsolatukat. Piton – legalábbis a többi roxfortos előtt – nem viselkedett úgy, mintha Brownnal járna.
James most már teljesen komolyan tanulmányozta az egyik cikket, miközben az ételre oda sem figyelve zabkását lapátolt a szájába.
– Marhák – összegezte véleményét néhány perc múlva.
– Mi történt? – érdeklődött Remus.
– Dumbledore felvetette, hogy módosítani kellene néhány diszkriminatív törvényt – fogott bele a másik lehalkítva a hangját –, de persze mindig süket fülekre talál, ha az óriásokról vagy a vérfarkasokról beszél...
Remus szája széle megrándult a „vérfarkas” szó hallatán. Pillantása automatikusan a tanárok felé fordult. Az igazgató ott ült a hosszú asztalnál, s úgy tűnt, igen jól mulat a szomszédai beszélgetésén. James folytatta:
– Dolores Umbridge, a minisztérium új üdvöskéje egész kirohanást intézett Dumbledore kijelentései ellen. Nem – elhúzta az újságot Remus elől, aki éppen fölé hajolt –, nem hinném, hogy valóban kíváncsi vagy rá...
– Ki a fene ez a nő? – kérdezte Lily, miután átfutotta az idézetet.
– Umbridge... Aranyvérű család, akiknek a nyomására gyorsan zsíros álláshoz jutott a minisztériumban. Most pedig nyilván arra hajt, hogy ezzel a kis beszéddel másszon még feljebb a ranglétrán – felelt James.
– Talán az új miniszter nem vele ért majd egyet – vetette fel Kathy, és pillantása Remusra siklott, aki zárkózott arccal ült félig elfogyasztott rántottája fölött.
– Ugyan! Mind ezt gondolják! – mordult fel a fiú. – Még ha Dumbledore lenne az új miniszter, esetleg javulna a helyzet. De lehet, hogy akkor se tudna semmit sem elérni.
– Sokan értenek egyet Dumbledore-ral – szólt közbe Lily. Remus grimaszolt, de nem felelt.
– Az egyetértve hallgatás nem elég – mondta James. – És különben ez most nem csak méltányossági szempont. Nagy bajban leszünk, ha a másik fél állítja a maga oldalára az óriásokat vagy a vérfarkasokat.
– Jó fegyverek lennénk, mi? – vonta fel a szemöldökét Remus dühösen.
– Ne légy igazságtalan! – James megcsóválta a fejét. – Különben meg igen. Túl jó fegyverek...
Remus felpattant és kisietett a teremből. Kathy végigmérte Jamest.
– Normális vagy?
– Háború van, Kathy, nem villongás a mardekárosokkal – felelt James a lány szemébe nézve. – Fontos a méltányosság, egyetértenék békében is az öreggel, de egyvalamit ne felejtsünk el: most az életben maradás, a győzelem a cél. Remusnak tudnia kellene, hogy mi a helyzetének az erőssége. Tudnia, ahhoz, hogy jó harcos válhassék belőle.
– Ez nem animágia, James – szólt közbe Lily csendesen. – A mi oldalunkon nem válhat olyan emberekből fegyver, akik nem képesek megőrizni átalakuláskor az ép eszüket.
– Azért láttam már erre megoldást... – morogta a fiú. – És nyilván létezik olyan szer, aminek a segítségével tudatánál maradhat...
– Most komolyan azt gondolod, Remus szívesen támadna tudatosan vérfarkasként? – vágta rá Lily. – Vagy egyáltalán, szívesen sebesítene meg másokat? Nem hiszem, hogy sokan el tudnák viselni ezt a lelkiismeret-furdalást...
James a tányérjára meredt, s az alján maradt zabkását kis kupacokba rendezgette a kanalával. Rövid hallgatás után felpillantott a két lányra, akik komoran bámulták.
– Persze, igazatok van... – bólintott. – Csak annyira szörnyű, hogy egy ilyen profi varázsló, mint Remus, még csak küzdeni sem akar azért, hogy az aurorképzőbe jöhessen. Lenyel minden ostoba diszkriminációs intézkedést, és inkább elmegy valami alantas munkát végezni, amihez még R.B.F. sem kellene, nem hogy R.A.V.A.Sz.!
– Akkor sem szólhatsz bele az életébe – felelt Kathy halkan. – És most bocs, de megyek.
James követte tekintetével a lányt, majd Lilyhez fordult.
– Hiába harcolna értük a fél varázsvilág, ha ők semmit sem tesznek – mondta halkan. Lily bólintott és megsimogatta barátja karját.
– Értsd meg, a vérfarkasok helyzete egészen más, mint az animágusoké – válaszolt közelebb hajolva. – Rátámadni valakire átalakult vérfarkasként nem ugyanaz, mint szarvasként kicsit felöklelni, Ágas...
James megdermedt. A lány szemébe nézett.
– Honnan tudod?
– Ne nézz hülyének, James. Tudod az átalakulás pontjait, hármótoknak valahogy sikerült eljutni a harmadik pontig, pedig senki másnak nem jött össze, és milyen átmeneti alakokat vesztek fel? Agancs, kutyatappancsok és patkányfarok. Elég sokszor hallottam az Ágas, Tapmancs és Féregfark neveket. Vajon mikor és hogyan alakultak ki...?
James vigyorgott.
– Túl okos vagy... – Magához húzta és megcsókolta a lányt. – Ezek szerint nincsenek titkaink egymás előtt?
– Azt nem mondtam. – Lily arca egy pillanat alatt zárkózottá vált. – Menjünk, mert hamarosan kezdődik az óra.
James végigmérte a feltápászkodó lányt, majd szó nélkül követte. Piton tekintete az ajtóig kísérte őket, de James nem foglalkozott a mardekárosok asztalával.*
Perselus gyors, határozott mozdulatokkal vágta apró darabokra a tiszafa rozsdabarna kérgét. A mellette lévő üstben hangos zubogással forrt egy áttetsző folyadék. Keze gyors intésére egy ezüstös fénynyaláb körbeölelte az üst alatti tüzet, és mérsékelte a lángokat. Közben az utolsó kéregdarabot is felvágta, s azonnal beleöntötte őket a bájitalba. A folyadék néhány másodpercre meghunyászkodott, majd újult erővel kezdett forrni, a fa kérgéből nyert színezőanyag miatt barna habot vetve.
A fiú vetett egy gyors pillantást a receptre, majd maga elé húzott egy üveget, amelyben porított sárkánycsontok voltak. Kimért egy adagot, majd langyos vízben feloldotta, s az egészet beleöntötte a barna lébe. Elgondolkozva nézte, ahogy a fehéres folyadék szétterül az eddig összeforrt bájital tetején. Keze gyors intésével örvényt keltett az üstben, hogy tökéletesen elkeveredjen a két összetevő, majd leült egy székre, s várta, hogy elteljen negyedóra, amely alatt összefőtt a bájital.
Pillantása végigsöpört az asztalon, ahol hozzávalók, koszos mérőedények és kiürült üvegek sorakoztak. Feltápászkodott, és nekilátott, hogy mágia nélkül megtisztítsa, elpakolja őket. A főzés tökéletesen lekötötte gondolatait, most azonban ismét úgy érezte, ha nem csinál valamit, megőrül. Lassú, kimért mozdulatokkal kezdett hozzá a rendrakáshoz, fél szemét az üstön és fortyogó tartalmán tartva. A helyiségben meleg volt, de nem akarta lecserélni hosszú ujjú talárját – túl feltűnő lett volna bal alkarján a Jegy.
Most mégis feltűrte ruhája ujját, s néhány másodpercig megszemlélte a halálfej formájú sebet. Napok óta nem jelzett semmit sem, és Perselust elöntötte a rossz előérzet; Tom túl sokáig nem hallatott magáról, tehát hamarosan várható volt a halálfaló-gyűlés. Összerándult a gyomra a gondolatra. Elszakította tekintetét az alkarját beborító sebhelytől, és visszafordult a kitisztítandó üvegekhez.
A bájital éppen összeforrt, mire rendet teremtett a laborban. Egy intéssel eloltotta a tüzet az üst alatt, s művét kis üvegekbe töltötte át, amelyeket felsorakoztatott Lumpsluck asztalán, hogy a varázsló eltehesse őket, ha teljesen kihűltek. Kintről, az ajtó előtti folyosóról beszélgetést, nevetgélést hallott meg. Egy pillanatra megdermedt, majd villámgyors mozdulatokkal simította le feltűrt ruhaujját.
Az elmúlt hetekben Lumpsluck már mást is beengedett rajta kívül a laborba. Először Evans győzte meg a tanárt, hogy Potterrel külön kell gyakorolniuk a közelgő vizsgák miatt, majd néhány hollóhátas is kikönyörögte a különórákat, aztán persze Francis kitalálta, hogy Amy meg ő segítsenek neki felkészülni, s lassan minden napra időbeosztást kellett készíteni. Perselus lemondó sóhajjal oldotta fel a helyiséget lezáró bűbájokat, s belökte a receptet táskájába.
Az ajtó feltárult, és Potter trappolt be, nyomában Evansszel. Kezükben nagy halom alapanyag volt, valamint egy üst és mérlegek. Néhány másodpercig némán néztek szembe Pitonnal.
– Szia. Végeztél? – Potter nyerte vissza elsőnek a hangját. Lelökte az asztalra mindazt, amit eddig a kezében tartott, s közben áttolta Perselushoz az üstjét.
– Úgy hallottad, hogy igent mondtam? – kérdezte Perselus halkan. Minden mitugrász dühítette a laborban, de a Roxfort új álompárját még a többieknél is jobban gyűlölte.
– Bocs, Piton, de nem érek rá megvárni, amíg késznek nyilvánítod magad – vetette oda Potter félvállról. Evans némán állt mellettük, pillantása hol a mardekáros, hol a griffendéles fiúra siklott. – Lil, gyere, tedd le ezeket – folytatta Potter, és kiszedte Evans kezéből a mérleget és az üstöt.
Perselus végigmérte a lányt. Evans azon aggódott, nehogy Potter és ő verekedni kezdjenek, s Perselusban ennek hatására minden eddiginél jobban fellángolt a vágy, hogy belekössön a griffendélesbe. Egyetlen intéssel bezárta és hangszigetelte a labort a másik kettő háta mögött, majd karját keresztbe fonva a mellkasa előtt, végigmérte őket.
– Potter, ennek a labornak van egy alapszabálya. Illik megvárni, hogy az előtted lévő végezzen. Mindennel. Vagy szeretnéd te kisúrolni az üstömet?
– Suvickus. – Potter az üst felé intett pálcájával, mire az csillogóan tiszta lett. – Remélem, nincs több kifogásod, Piton. És szívesen.
Perselus szája dühösen rándult meg.
– Ó, most büszke vagy magadra? Sikerült elvégezned egy alapvető bűbájt, mégse taníttattak hiába a szüleid... – gúnyolódott. Potter felkapta a fejét.
– Még mindig itt vagy? – Perselus elégedetten állapította meg, hogy a másik kezd dühbe gurulni. – Lejárt az időd, hordd el magad!
– Látom, a jómodor kimaradt a nevelésedből – jegyezte meg Perselus, és ráérősen pakolni kezdte az üstbe a mérlegét és néhány mérőedényt. Közben mindegyiket alaposan megvizsgálta, s ha szükségét látta, még egyszer áttörölgette őket. – Úgy látszik, nem minden az aranyvér. Ha a szülőknek alapvető hiányosságaik vannak, bizonyos viselkedési normákat sosem fognak tudni átadni a gyereküknek...
– Fogd be, Piton, és tűnj már el! – vágta rá Potter dühösen. Megmarkolta pálcáját, és közelebb lépett Perselushoz. Ő elégedetten érzékelte a dühöt, ami a másik fiúból áradt.
– James! – Evans hangja megállította Pottert. – Nem látod, hogy provokál? Te meg, Perselus, nem tudnál elmenni végre?
Perselus végigmérte a lányt. Evans riadtan hőkölt hátra, annyi keserűség és düh volt a pillantásában.
– Nem tudnék elmenni, Evans – felelt a fiú, minden egyes szót kihangsúlyozva, és annyi megvetést sűrítve a megszólításba, amennyit csak tudott.
– Oké, Piton, nekem mindegy – vont vállat Evans, de látszott, hogy csöppet sem mindegy neki. – Végül is elférünk. Édes, elővennéd a receptet? – kérdezte Pottertől a lehető legártatlanabb hangon.
Perselus legszívesebben csikorgatta volna a fogát, de helyette összeszorította a száját, és Pottert figyelte. A fiú előhalászta a Százfűlé-főzet receptjét, és az asztalra tette.
– Látom, cseppet le vagytok maradva az anyaggal – mosolyodott el Perselus. – Tartok tőle, hogy így nem lesz nagy esélye Potternek bekerülni a nemes aurorok közé...
Potter dühösen mordult fel, de Evans elkapta a karját.
– Köszi, majd gyorsítunk a tempón. Egyéb észrevétel?
– Ha nem állítod alacsonyabbra a lángot az üstöd alatt, teljesen összekormozódik, és többet nem főzhettek benne – közölte Perselus az üst felé intve, amely alatt már lobogott a láng, holott Evans még semmit sem öntött bele. A lány lekapta az üstöt a tűzről, majd végigmérte Perselust.
– Oké, kérlek, menj már! – Tényleg könyörgött a szeme, de Perselus soha többé nem kívánt meghatódni a pillantásától.
– Lehet, hogy biztonságosabb lenne, ha maradnék – vetette fel. – Milyen szomorú lenne, ha felgyújtanátok magatokat, és senki sem lenne itt, hogy röhögjön egy jót...
– Ebből elég! – Potter végre odalépett Perselushoz, elkapta a karját és az ajtó felé kezdte rángatni. Perselus dühösen rántotta ki a kezét a másik szorításából.
– Ne érj hozzám, Potter, mert nagyon megbánod!
– Ne hisztizz, hanem húzz el – vágta rá a másik. – Azt hiszed, nem tudom, mire megy ki a szánalmas próbálkozásod? Nem fogok harcolni veled, még nem. Majd úgyis találkozunk, a Roxfort után, te szánalmas halálfaló... Akkor megkapod, amit annyira akarsz!
Evans elégedettnek tűnt, Potter túlzottan is nyugodtnak, Perselusban pedig tombolt a harag. A pokolba kívánta ezt a két idegesítő griffendélest, s úgy érezte, Potternek ízelítőt is tud adni a pokol kínjaiból.
– Crucio! – Az átok halk sziszegésként hagyta el Perselus száját, s vörös kardként tört elő a pálcájából. Evans rémülten kiáltott fel, és odarontott hozzájuk, de Perselus visszalökte. A lány hangos csattanással terült el a földön, s pillanatokig mozdulni sem tudott.
Jamest telibe találta a vörös átok, és azonnal összerogyott a súlya alatt. Perselus nézte a vergődő fiút, kiéhezetten leste minden rándulását. Evans felsikított, és újra feltápászkodott, de Perselus szinte nem is érzékelte a lányt, aki dühösen pofozta fel. Nem akarta megszakítani az átkot.
Lumpsluck robbanásszerűen tört be a laborba. Úgy tűnt, nem is a pálcájából, hanem egyenesen jobb kezéből tör ki az arany villanás, amely forgószélként söpör végig a laboron, megszüntetve Potter kínjait, egy székre lökve Perselust, és kissé lenyugtatva Evanst. Néhány másodpercig zihálva mérte végig a három diákot, majd Evanshez fordult.
– Lily, kísérd fel Mr Pottert a gyengélkedőbe! – Felkapott egyet a fiolák közül, melyek a sötétbarna bájitalt rejtették, amelyet Perselus nemrég fejezett be. – Ezt add oda Madame Pomfreynek. Mindjárt jövök én is.
– Fel tudsz állni? – kérdezte Evans szipogva Pottertől. A fiú mormogott valamit, de feltápászkodott, s alig fogadta el Evans segítségét az elinduláshoz. Bezárult mögöttük a labor ajtaja, s Lumpsluck végigmérte Perselust.
– Ostoba! Mit műveltél? – A férfi megcsóválta a fejét. – Várj meg itt, megpróbálom elsimítani az ügyet.
Lumpsluck kisietett, s Perselus hallotta a labor ajtaján a zár hangos kattanását. A varázsló a lehető legerősebb bűbájjal zárta be, pedig amúgy sem akart volna elmenni. Még mindig arra a pontra meredt, ahol Potter feküdt, s próbált számot vetni saját magával. Észre sem vette, hogy pálcája az egyik sarokba gurult, amikor Lumpsluck lefegyverezte, csak az elmúlt perceken rágódott.
Csodálkozva elemezgette énjének azt a részét, amely előtört belőle. Nem volt értelme letagadni, hogy őrülten kívánta Potter kínjait, és alig tudott betelni a látványával. Nem volt értelme úgy tenni, mintha mi sem történet volna, amikor éppen az imént kínzott meg valakit, és élvezte, szörnyen élvezte. Hiszen sikerült a Cruciatus, és Perselus sosem hitte volna, hogy ez valódi örömmel járhat – nem csak a kötelességtudattal, amely egy-egy támadás során betöltötte.
Figyelte saját magában ezt a vadállatot, aki most is elő-előpislogott az erkölcs súlyos tiltásai alól, és akiről tudta, ezután bármikor előhívhatja. Potter iránti gyűlölete, ezeknek a pillanatoknak az emléke mindig elegendő lehet az áldozatok ellen. Bal alkarja finoman bizsergett, s őrült módon most ez az érzés is egészen megnyugtatónak tűnt. Tom jelezte, hogy érzékelte a varázslatát, és elégedett, végre tényleg elégedett vele. Perselus óvatosan végigsimította a Jegyet. Lehunyta a szemét, és hagyta, hogy gondolatai szabadon csapongjanak. Olyan nyugalom töltötte el, amilyet nem érzett szilveszter óta.
Lumpsluck hangos ajtócsapódással érkezett vissza. Amikor Perselus felpillantott, a helyiséget még aranyló fénnyel töltötték meg a védelmi bűbájok, amelyekkel mestere a nyugodt beszélgetést biztosította nekik. Perselus óvatosan megnyitotta az elméjét, s hagyta, hogy a férfi olvashassa a gondolatait, érzéseit. Nem kívánt beszélgetni, de most nem volt mit elhallgatnia sem. Hosszú percek teltek el így, némán.
– Sikerült Madame Pomfrey figyelmét elterelnem a Főbenjáró Átokról – közölte végül Lumpsluck. – De ez kicsin múlott. Lehetett volna ennél több eszed is. Ha Dumbledore megtudta volna... Így is büntetőmunka vár a gyengélkedőn.
– Büntetőmunka... Vagyis még kevesebb alvás – vonta le a következtetést a fiú, akinek Lumpsluck okítása és a közelgő vizsgák révén csaknem minden szabad idejét kitette a tanulás. Tanára bólintott. Perselus egy vállrándítással vette tudomásul a varázsló döntését. Rövid csend után végre kitört belőle mindaz, amit hetek óta próbált megfogalmazni magában: – Mégis mit várt? Majd örömmel figyelem Lilyt azzal a nagyképű marhával? Nem sok választásom maradt. És emiatt sem. – Felmutatta bal alkarját a Jeggyel.
– Ez soha többé ne forduljon elő, Perselus! – felelt a férfi keményen. – A magánéletednek semmi közé a feladatodhoz. Ha nem tudod kettéválasztani őket, komoly bajok lesznek! Majdnem lebuktál! Magaddal rántottad volna Francist, Regulus Blacket és még több mardekárost is. Ennyit nem ér egy kis szerelmi bosszú.
– Egy kis szerelmi bosszú? – Perselus dühösen ismételte meg a szavakat. – Ki rángatott bele az egészbe? Ki találta ki, hogy hónapokat töltsek Evansszel? Ki hitette el velem is, hogy lehet jó vége az egésznek?
– Elég! – Lumpsluck hangja dühösen csattant. – A páros munka a tananyag része volt, ami alól te sem vonhattad volna ki magad! Azért lett Lily a párod, mert ő az egyetlen hozzád mérhető bájitalfőző az évfolyamon. Arról, hogy vonzódsz hozzá, aligha tehetek, arról pedig, hogy hittél a közös jövőtökben, végképp nem.
Perselus néhány másodpercig dühösen meredt a férfira.
– Sejtettem, hogy nem vállalja majd a felelősséget – mordult fel. – Nem baj, megkaptam Evanst, ha csak két hétre is, hát mit akarhatok még? Gondolom, ez minden, ami nekem kijár, úgyhogy beérem vele. Ami pedig Pottert illeti, nem bántam meg, cseppet sem. Vagy megtámadom, vagy Tom megöl... – felállt, és kezével az ajtó felé intett. A levegő megrezdült, és egy ezüstös fénynyaláb körbetáncolta a szobát, megszüntetve Lumpsluck bűbájait. – Köszönöm a leckét, megjegyzem örökre – sziszegte, majd kiviharzott.*
James arra ébredt, hogy hasogat a feje. Valakik suttogva beszélgettek fölötte, de alig tudta beazonosítani őket. Néhány másodpercig még lehunyt szemmel feküdt, és hallgatta a szobában lévők halk szóváltását.
– Elvileg hamarosan felébred. Nem biztos, hogy mindjárt a fél iskolának itt kellene ülnie – hallotta Lily hangját. A lány egyértelműen közelebb lépet az ágyához, és végigsimított a homlokán. James halkan felsóhajtott a puha érintéstől.
– Nyugi, Lily, nem fogjuk lefárasztani. Vagy legalábbis nálad biztosan nem jobban – felelt Sirius valamivel távolabbról. – Hidd el, néha jobb egy-két haver, mint egy állandóan nyüzsgő csaj.
– Már ez az egy mondatod lefárasztott – szólalt meg James mosolyogva.
A szobában lévők egy emberként kiáltottak fel, ami egyáltalán nem tett jót James fejfájásának.
− Felébredtél? − kérdezte lelkesen Peter. James inkább lenyelte gúnyos megjegyzését, hogy láthatólag nem alszik, és csak bólintott. Erre barátai mind egyszerre kezdtek beszélni, hogy tájékoztassák a hétvége eseményeiről − mint lassan kiderült számára, lényegében átaludta mindkét napot −, valamint szidalmazzák Pitont. Az köztudomású volt barátai körében, hogy Piton valamilyen sötét varázslattal átkozta meg, de Lumpsluck sikeresen elejét vette a pletykáknak arról, hogy pontosan mi volt ez az átok.
− Oké, mi lenne, ha egyszerre csak egy ember beszélne? − állította le Lily a hangzavart.
− Rendben, akkor majd én leszek a szószóló − döntött önhatalmúlag Sirius.
Lily Jamesre mosolygott és könnyedén megcsókolta a homlokát.
− Szólok Pomfreynek, addig bírd ki velük.
− Igyekszem… − vigyorgott James, aztán barátaihoz fordult, akik letelepedtek az ágya körül. Lily még hallotta, hogy Peter beszélni kezd, majd besietett a szomszéd szobába, amely a gyógyító felségterülete volt.
Odabent azonban nem Madame Pomfreyt találta, hanem Pitont, aki éppen egy nagy adag kiürült bájitalos fiolát mosogatott el – varázslat nélkül. Lily dermedten bámulta a fekete taláros alakot.
− Te meg mit keresel itt? − Érezte, hogy hangja élesen cseng, és ösztönösen előhúzta a pálcáját. Az elmúlt két napban, amíg szinte folyamatosan James mellett ült a gyengélkedőn, állandóan Pitonon rágódott, s egyre csak gyűlt benne a harag.
− Büntetőmunka − vetette oda a fiú, alig pillantva felé, és egy tálcányi száradó fiolát letett a szobában lévő hosszúkás asztal végére. − Madame Pomfrey az igazgatóval beszél. Felébredt? − Fejével a felé a szoba felé intett, ahol James feküdt.
− Mi közöd hozzá? − vágta rá Lily harciasan.
− Nem sok − vont vállat Piton, és visszafordult a mosogatáshoz. − Tedd el azt a pálcát, Evans, nem foglak bántani − tette hozzá, amikor Lily még erősebben markolta meg a pálcáját, s maga elé emelte.
− Honnan veszed, hogy én nem foglak téged bántani téged? − kérdezte a lány mérgesen. Piton végigmérte.
− Mert a jók sosem szoktak támadni − mosolyodott el gúnyosan. Előhúzott talárja zsebéből egy üveget, amely sűrű, sötétbarna bájitalt rejtett, és Lily felé nyújtotta. − Ha felébredt, ezt be kellene vennie. Lumpsluck adott már neki egy adagot pénteken, de a tökéletes hatás érdekében nem ártana még egy. Madame Pomfrey meg nem fog adni.
− Miért bíznék meg benned? − kérdezte Lily az üveget méregetve.
− Semmiért. − A fiola halk, lágy hangon koppant, ahogy Perselus letette az asztalra. − De attól még jót tenne neki. Ez a te döntésed, Lily. − Azzal visszafordult a mosatlanhoz.
Lily közelebb lépett, s halkan, dühösen szólalt meg:
− Engem nem fogsz átverni, Piton. Lehet, hogy Lumpsluck rávette Pomfreyt, hogy hallgassa el, de én tudom, hogy megkínoztad Jamest, tudom, hogy mi vagy! − Lily elkapta Piton bal kezét, és felrántotta talárja ujját. Ahogy szorította a fiú csuklóját, érezte minden szívdobbanását. Hosszú másodpercek teltek el így, majd Lily utálkozva szakította el a tekintetét a Sötét Jegyről, hogy Piton szemébe nézzen. − Gyilkos… − suttogta.
Piton elrántotta a kezét.
− Mit akarsz tőlem, Evans? − a hangja dühösen csattant. − Azt hiszed, te hős leszel? Talán nem átkoztál volna meg, ha csak egy olyan varázslatot is ismersz, ami fájdalmat okoz? − Megfogta a lány állát, és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. − Azt hiszed, az aurorok a jófiúk? Meg fogsz lepődni…
− Ők nem kínoznak meg ártatlan embereket. Nem lelik ebben az örömüket… − felelt Lily, és megborzongott Piton tekintetétől.
− Nem? Sosem tévednek, ugye? Nem hallottál még olyanról, aki ártatlanul került az Azkabanba, akit a te aurorjaid addig kínoztak, amíg beismerő vallomást nem tett? Te is fogsz tévedni, Lily. Fogsz bántani olyan embereket, akik nem érdemelnék meg, és hagysz majd futni másokat, akiknek örökre az Azkabanban lenne a helyük. Mert ti is ugyanolyan bosszúszomjasak vagytok, rátok is dühös a főnök, ha nem fogtok el halálfalókat, vagy nem tudjátok kiverni valakiből a beismerő vallomást. − Lily idegesen hőkölt hátra. Piton végigmérte, s pillantásában nem volt más, csak hideg megvetés. − Amikor bezártok egy ártatlan hülyét, aki rossz helyen volt rossz időben, akkor majd emlékezz erre, meg a fene nagy büszkeségedre. Akkor majd vedd elő a hatalmas igazságérzetedet…
− Ez nem igaz! − vetette ellen Lily. Idegesen fordult el a fiútól. − Csak a bűnösöket bántják!
− És ki bűnös? Honnan tudod, ki miért halálfaló? Honnan tudod, melyik a könnyebb út? Hát persze, vess meg, hiszen az egyszerűbb, mint megérteni… − Piton gúnyosan mérte végig, Lily sértetten szorította össze a száját.
− Meg akartalak érteni, de hazudtál − felelt halkan.
− Nem. Csak magadat akartad mentegetni. Biztos rossz érzés, hogy hozzád ért egy gyilkos. − Piton közelebb lépett Lilyhez. Néhány másodpercig némán meredtek egymásra. − Az aurorok sosem akarják megérteni a bűnösöket. Jó szakmát választottál, Evans − sütött belőle a megvetés −, pont ilyen vagy te is. Amikor majd a világos varázslók nevében elkapsz valakit, és úgy hiszed, jogosan átkozod meg, mindig jusson eszedbe, hogy semmit sem tudsz róla…
Piton arrébb lökte a lányt, és hosszúra nyújtott léptekkel kisietett a szobából. Lily még másodperceken keresztül állt mozdulatlanul, és maga elé meredt. A fiú szavai úgy visszhangzottak a fejében, mint egy átok, amellyel örökre megpecsételődött a sorsa. Fogalma sem volt, higgyen-e neki, de úgy érezte, mindig lelkiismeret-furdalást fog érezni, ha elkap valakit. Megdörzsölte az arcát, és vett egy mély lélegzetet. Igyekezett összeszedni magát. Nem akart Pitonon gondolkozni, most az volt a legfontosabb, hogy James meggyógyuljon.
Pillantása az asztalon álló üvegcsére esett. Óvatosan vette fel, mintha attól tartana, hogy felrobbanhat a kezében. Néhány másodperc töprengés után már határozottabban szorította a tenyerébe a bájitalt, majd visszasietett Jameshez.
− Na? Madame Pomfrey? − kérdezte Remus.
− Jön mindjárt − felelt Lily. − Addig vedd be ezt. − Azzal James kezébe nyomta a bájitalt. A fiú kinyitotta a kis üveget, és felhajtotta a tartalmát. Lily néhány másodpercig aggódva bámulta barátját, de amikor semmi sem történet, megnyugodva ült le az ágya szélére.
− Fiúk… − Remus figyelmeztetően az ajtó felé intett, mire Peter és Sirius beletörődően kimasírozott.
Lily elrendezte a párnát James mögött, és finoman végigsimította az arcát.
− Hogy vagy?
James elmosolyodott.
− Sirius vicceitől még jobban megfájdult a fejem. De a bájital jót tett.
− Akkor jó. Örülök, hogy már jól vagy… Olyan ijesztő volt − suttogta a lány, és finoman hozzásimította arcát Jameséhez.
− Minden rendben… − James megsimogatta a hátát, majd beletúrt a hajába. − Felgyógyulok, ne félj. − Gyengéden megcsókolta a lányt. Lily odafúrta magát a fiúhoz. James borostás arca kissé karcolta a bőrét, de most ez is jólesett. Magába szívta a fiú illatát, és újra elöntötte az a megnyugvás és boldogság, amely az elmúlt hetekben mindig átjárta.
− Szeretlek − suttogta James fülébe. Érezte, hogy a fiú elmosolyodik.
− Én is szeretlek, Lil − felelt halkan, és megcsókolta a lányt.
Vége
SZEM:
Kedves Olvasó!
Köszönet, hogy végigkövetted ezt a kisregényt, remélem, tetszett. :-)
Ennek a ciklusnak a lezárása egy novella, amely 1981. októberében játszódik, s Perselus és Lily utolsó találkozását mutatja be (leszámítva persze Halloweent, de akkor nem nagyon volt idejük csevegni). Határozottan Hősök Krónikája spoileres. A címe: „Állj félre, Lily!”
Aztán végre megpróbálok nekiülni és kijavítani a Krónikát, s ezzel párhuzamosan megírni a régóta ígért Defensorokat. Meglátjuk… ;-)
De ami az ember számára elengedhetetlen, hogy ihletet kapjon, hogy szívesen üljön le írni még az egyetem nehézségei mellett is, az a vélemény. Írjatok! Azok is, akik eddig hallgattak. Ha nincs kedvetek fórumon, akkor lehet e-mailben is, de jó lenne tudni, hogy olvastátok-e és mi tetszett, mi nem. ;-)
Elanor
Ha véleményed, észreveteled, kérdésed van, írd meg a Fórumban!