– Ideülhetek? – kérdezte Amy, s meg sem várva a választ, letelepedett a Perselusszal szemben lévő székre. A fiú végigmérte, és beletörődően biccentett.
A könyvtár csendes volt, rajtuk kívül alig néhányan üldögéltek a könyvespolcok között, ők is többnyire távolabb. Péntek este volt, és ilyenkor csak a legelvetemültebb diákok jöttek le tanulni – még a RAVASZ-ra készülő hetedévesek és az RBF-re tanuló ötödévesek is szerették pihenésre szánni ezt az időpontot. Perselus előtt nagy halom könyv tornyosult, valamint több tekercs pergamen, amelyre jegyzetelgetett.
– Segíthetek? – kérdezte Perselus néhány másodpercnyi csend után. Amy hátravetette a haját, egy darabig nézegette azoknak a könyveknek a gerincét, amelyeket Perselus összegyűjtött, majd elmosolyodott.
– Eddig nem nagyon akartál nekem segíteni... – emlékeztette a fiút. Perselus vállat vont.
– Most sem akarok, csak az udvariatlanul hangzott volna, hogy „mit keresel itt?”.
Amy halkan elnevette magát. A bejárat közelében Madame Cvikker felkapta a fejét a szokatlan zajra, de miután Amy elcsendesedett, az idős boszorkány figyelme visszatért a könyvhöz, amelynek épp karbantartását végezte, különleges bűbájok segítségével.
– Az nem zavar, ha valaki udvariatlan velem – közölte Amy. – De az igen, ha ígérnek nekem valamit, és aztán nem tartják be.
– Ezesetben megnyugtat a gondolat, hogy semmit sem ígértem neked – felelt Perselus. – És most kénytelen vagyok megkérni, hogy távozz. Igazából zavar a jelenléted.
– Ugyan miért? – Amy egy pálcaintéssel odahívott magához egy könyvet a legközelebbi polcról, és belelapozott. – Ez egy könyvtár, ahol akár két ember is olvasgathat egyszerre.
– Ez egy igen nagy könyvtár – felelt Perselus halkan –, tehát nem lesz nehéz találnod benne egy szabad asztalt. Ez ugyanis foglalt, mint látod.
Perselus pálcájának intésére egy könyvhalom közelebb siklott Amyhez, és kilökte a kezéből a könyvet, amelyet éppen nézegetett. Amy elkapta a levegőben a kötetet, mielőtt még a puffanással újra felhívta volna magára a könyvtáros figyelmét, és pálcájának gyors intésével visszaküldte az asztal túlsó oldalára Perselus könyveit. A sajátját könnyedén melléjük lökte, és az asztallapra könyökölt.
– Ha zavarlak, akkor inkább gyors leszek – jelentette be, elkapva Perselus pillantását. – Mi van a bátyámmal?
– Honnan kellene tudnom? – vont vállat ismét a fiú, de Amy pillantása továbbra is fogva tartotta a tekintetét.
Perselus nem találkozott gyakran olyan emberrel, aki tudatosan használt okklumenciát – nem számítva természetesen Lumpsluckot és Tomot, de ők különlegesek voltak, hiszen az, ahogy lezárták az elméjüket, messze fölülmúlta egy átlagos képességű okklumentor tudását. Így a Perselus környezetében lévő diákok legfeljebb ösztönösen próbálták eltitkolni az érzéseiket – mint Francis –, vagy mindent könnyedén ki lehetett olvasni az arcvonásaikból és az elméjükből.
Persze Bellatrix Lestrange, az idősebb Rosier és még néhány halálfaló szintén képes volt az okklumenciára, de a fiú velük alig törődött. Bellatrix véleményét sejtette, a többieké pedig nem nagyon érdekelte. Nem azért volt a halálfalók között, hogy az elméjükben kotorásszon. Csak Tommal foglalkozott, hiszen azért csatlakozott a követőihez, hogy valahogy a közelébe férkőzzön. A többi, átlagos képességű halálfalót megvetette, mert kegyetlenségük révén Tom játékszereivé váltak. Így aztán Perselus hiába érzékelte, hogy nem tudja olyan könnyedén olvasni a gondolataikat, mint védtelen diáktársaiét, még gyakorlásként sem szállt harcba az akaratukkal. Ha a halálfalók között volt, saját elméjének lezárására és Tom elméjének feltörésére koncentrált.
Amy azonban – ellentétben a többi roxforti diákkal – megtanulta az okklumenciát, és most úgy ült vele szemben, egyetlen halvány mosollyal az arcán, hogy Perselus számára csukott könyv maradt az elméje. A körülmények nyugodtak voltak, s a fiú jobb alanyt nem is találhatott volna arra, hogy gyakoroljon. Tudta, hogy szóval kell tartania Amyt, ha feltűnésmentesen át akarja törni a falat, amellyel az érzéseit és emlékeit védi, így folytatta a beszélgetést.
– Azt várod, hogy kényszerítsem a bátyádat? Ha nem akar veletek találkozni, nem sokat tehetek.
– Dehogynem – felelt Amy elégedetten. – Vigyél oda hozzá.
Perselus megdermedt.
– Úgy érted, egy halálfaló-gyűlésre? – kérdezte halkan. Amy bólintott, s Perselus érezte, hogy a lány felszínesen kavargó, hazug gondolatai között végre eljutott egy olyanig, amely nagyon is igaz, s amelyet Amy el akart volna rejteni előle. – A Nagyúr elé? Csak azért, hogy találkozz a bátyáddal?
– Ha más megoldás nincs... – visszakozott a lány kissé zavartan.
– Dehogy nincs – felelt Perselus. Minden erejére szüksége volt ahhoz, hogy egyszerre kövesse a beszélgetést, és válogasson a lány egyre-másra felszínre bukkanó emlékei közül. – Az is megoldás lenne, ha nyíltan elmondanád, miért akarsz találkozni a Nagyúrral.
Amy arcáról leolvadt a mosoly. Végre felfogta, hogy Perselus érzékeli a gondolatait, és rémülten próbálta kizárni a fiút az elméjéből. Néhány másodpercig némán meredtek egymásra, míg tudatuk birkózott.
– Nem vele akarok találkozni... – próbálkozott Amy, de Perselus megrázta a fejét, jelezve, hogy ne is akarja átverni. Amy sápadtan szorította össze a száját.
– Többre mennénk, ha nyíltan közölnéd, hogy mit akarsz – állapította meg Perselus.
– Talán nem tudod? – mordult fel Amy.
Perselus nem felelt. Látta a lány valódi emlékét arról a napról, amikor bátyja elment. Amy könyörgött a testvérének, hogy vigye magával, és később rengeteg levelet írt, amiben ugyanezt kérte. De Perselus még mindig nem értette teljesen, miért akar Amy halálfaló lenni.
– Minden hatod- meg hetedéves fiú kérhette a közbenjárásodat – mondta a lány halkan. – Én is lennék annyira jó harcos, mint Regulus Black.
Perselus elhúzta a száját.
– Blackkel hagyjál, nem nekem köszönheti azt, hogy találkozhatott a Nagyúrral, hanem az unokanővérének – mordult fel.
– Bellatrix Lestrange-nak, ugye? – Amy dühösen sziszegte a nő nevét. – Ő az egyetlen nő a halálfalók között. Mivel érdemelte ki ezt a kegyet?
– Mi közöm hozzá? – kérdezte flegmán Perselus. – A nők többsége nem szívesen kínoz másokat. Neki azonban már minden mindegy.
– Mert lefeküdt egy muglival? Akkor éppen, hogy érdemtelen arra, hogy a Nagyúr közelében legyen! – mordult fel a lány.
– Ezt igazán nem az én dolgom eldönteni – vont vállat Perselus.
– De felelni csak tudsz! – Amyt elöntötte a harag. – Hogy kerülhetek a közelükbe?
Perselus végigmérte a lányt, aki az asztalra könyökölt, s közel hajolva hozzá, dühösen meredt rá. Néhány fekete tincse az arcába hullott, és szeme csillogott. Perselus elmosolyodott.
– Egyszerű. Ha egy halálfaló felesége leszel, a közelükben lehetsz.
Amy hátradőlt a széken. Ösztönös mozdulattal simította hátra tincseit, és zihálva bámult Perselusra.
– Mit szeretnél? – kérdezte rövid hallgatás után. – Megkapod.
Perselus megrázta a fejét. Végigmérte újra a lányt, aki már meg se próbálkozott az okklumenciával. Amyben keveredett a harag, az elszántság, a fájdalom és a vágy. De Perselus pontosan tudta, hogy ez a vágy nem neki szól. Végigfuttatta a pillantását a lány arcán, fehér bőrén, vékony ujjain, amelyek az asztalon doboltak. Amy szép volt. De Perselus fejében még túl erős volt Lily képe, és bármennyire is tetszett neki a gondolat, hogy talán fájdalmat okozhatna a lánynak, aki újabban folyton Potterrel lógott, mégsem erre vágyott.
– Ott van Francis – javasolta végül halkan. – Ő is halálfaló, és bármit megtenne érted.
– Nekem ő túl kis hal – felelt Amy, s arcát elöntötte a pír arra a gondolatra, hogy Perselus visszautasította. A fiú elmosolyodott. Érzékelte, hogy Amy döbbenten és sértődötten veszi tudomásul, hogy nem kell egy olyan embernek, mint ő.
– Sajnálom. – Odahúzta magához az egyik könyvet, és felütötte. Néhány percen keresztül még érzékelte, hogy Amy ott ül mellette, és bámulja, majd a lány felpattant és kisietett a könyvtárból.
Perselus halk sóhajjal tolta félre a könyvet. Az asztalra könyökölt, és állát a tenyerébe támasztva végigfuttatta a tekintetét a könyvespolcok között elhelyezett hosszú asztalokon. A helyiség túlsó végében, majdnem szemben vele ismét ott ült a griffendéles páros. Perselus arcán keserű fintor jelent meg, ahogy figyelte Pottert, aki tolla végét rágcsálva hallgatta a másik magyarázatát. Evans gyors, berögzült mozdulattal simította a füle mögé haját, amely a vállára omlott. Tincsein vörös szikrákat szórva csillant meg a legközelebbi fáklya fénye, és Perselus felháborítóan ingerlőnek találta, ahogy hátrasimította őket.
Több mint egy hete kellett elviselnie a könyvtárban Potter és Evans duóját. Többnyire a bájitaltan részlegben telepedtek le, ami arra kényszerítette Perselust, hogy ő maga átpártoljon egy másik elhagyatott sarokba. Csakhogy a tavasz és a vizsgák közeledtével egyre kevesebb sarok minősült elhagyatottnak. Perselus először fintorogva, bosszúsan, majd némi féltékenységgel, végül csak keserűen figyelte a nap mint nap visszatérő párost. Ha csak tehette, inkább elkerülte a könyvtárat, de még így is kénytelen volt tudomásul venni: Evans és Potter újabban nem tud meglenni egymás nélkül.
Néha, ha szembejött velük a bejáratnál, vagy ha ő már ott üldögélt a leghátsó asztalnál – ahol olyan sokszor találkoztak kettesben Evansszel –, mire megjöttek, s a lány néhány percig a közelében volt, hogy könyveket válasszon ki a polcok kínálatából, elkapta a pillantását. Evans zavart volt, talán kicsit bocsánatkérő is, de Perselus tudta, hogy milliószor jobban szégyelli azt, hogy közük volt egymáshoz, mintsem tényleg sajnálja a jelenlegi helyzet miatt. Rövid időre összekapcsolódott a pillantásuk, s Perselus ilyenkor igyekezett minden érzést kisöpörni az agyából, hogy Evans csak hideg tekintetével nézhessen farkasszemet.
A mai nap azonban más volt. Perselus átváltoztatástanra tanult, s megszállta a könyvtár zoológiai részlegét, ahol legalább annyi mugli irodalmat találhatott, mint amennyi varázslényekről készült művet. A denevérekről szóló házi dolgozatához gyűjtött anyagot, és azon rágódott, hogy érdemes-e az animágia elsajátítására energiát fordítani, vagy nincs is szüksége rá a közeljövőben. Végül is éppen elég álcázási módot sikerült elsajátítania Lumpslucktól anélkül is, hogy denevérré tudjon változni.
Éppen elhatározta, hogy nem mélyül most el az animágiában – McGalagony amúgy sem várta el tőlük, hogy elsajátítsák –, amikor odasietett hozzá Evans. A lány levágott elé egy Reggeli Prófétát, ügyet sem vetve arra, hogy feldönti a tintatartóját. Perselus egy pálcaintéssel eltüntette a tintát, majd kérdő pillantást vetett Evansre.
– Minek köszönhetem a megtiszteltetést?
– Gyerekgyilkos... – minősítette Evans a fiút, és az újságra bökött. Perselus érdeklődve mérte végig az oldalt, amelyen öles betűk hirdették a következő főcímet: „Több mint ötven árva életét oltották ki a mágikus lángok”.
Néhány gyors pillantással felmérte a cikket, amely a London egyik külvárosában található árvaház pusztulását ecsetelte. A cikk mellett két fekete-fehér, mozgó kép is volt: az egyiken egy teljesen leégett épület volt látható, a másikon pedig egy fekete, göndör hajú kislány, aki megszeppenten nézelődött néhány más gyerek társaságában. Perselus csodálkozva olvasta a gyerekek képe alatt a feliratot: „A néhány szerencsés, akiket megmentett a titokzatos jótevő”. Újra átfutotta a cikket, és meg is találta azt a részt, amely a titokzatos nőről ad számot, aki nyolc gyereket kimentett az égő épületből, majd vélhetően ottveszett.
– Mégis mit ártottak nektek ezek a gyerekek?! – Evans hangja remegett a felindultságtól. Perselus felnézett a lányra, és megrázta a fejét.
– Semmi közöm hozzá – felelt halkan.
– Hát persze! – Evans dühösen kiáltott fel. – Tegnap tanítás után kimentél Roxmortsba, és nem értél vissza vacsorára sem. Késő éjszakáig elvoltál, de bizonyára nincs semmi közöd ehhez... Azt hittem, ennél több emberség szorult beléd.
– Ugyan, Lily, mégis mit gondolsz, ha ott vagyok, megtagadhatom az utasítását? – kérdezte Perselus. – Semmit sem tudsz a Nagyúrról...
Evans néhány másodpercig némán meredt a fiúra.
– Akkor kellett volna megtagadnod, amikor megbélyegzett azzal – suttogta.
Perselus bólintott. Összehajtotta az újságot, és a lány kezébe csúsztatta.
– Nem voltam ott. És ha ott lettem volna, akkor sem tehettem volna értük semmit – közölte. Evans belökte az újságot a táskájába, s egy lesújtó pillantás után átment a bájitalokkal foglalkozó részleghez. Hamarosan megérkezett Potter, és a lány többet nem nézett Perselus felé.
Perselus pedig a cikken tűnődött. Tom valóban hivatta a délután során, hogy utánpótlást készítsen az alapvető gyógyító bájitalaikból. Újabban a halálfalók összecsaptak sárvérű varázslókkal is, és ilyenkor gyakran szereztek különböző sérüléseket. Tom szolgálatában álltak gyógyítók is, és Perselusnak egyre gyakrabban kellett pótolni a bájitalkészletüket. Ezen a napon már órák óta dolgozott a gyógyítók szobája melletti kicsiny laborban, amikor Tom szólította.
Perselus arra a személyes területre hoppanált, amelyet néhány kivételes alkalmat leszámítva sohasem közelíthettek meg a halálfalók. Tom mérhetetlenül dühös volt, ezt Perselus még a férfi elméjét védő falon keresztül is könnyedén észre tudta venni. A varázsló gyengeségét arra próbálta használni, hogy megismerjen néhány olyan emléket, amelyek előrébb vihetik defensori munkáját, de Tom alig néhány percig maradt. Intett Perselusnak, hogy menjen át a szomszédos helyiségbe, és lássa el a halálfalót, akit ott talál.
Perselus látott már leckéztetést, ha valaki elhibázott valamit, s a megkínzott emberek látványa szilveszter óta már nem volt szokatlan számára, mégis döbbenten torpant meg, amikor belépett a szobába. Bellatrix Lestrange eszméletlenül feküdt a földön, talárja alja, lába és körülötte a padló feketéllett a vértől, s ha Perselus nem látta volna, hogy lélegzik, biztosra veszi, hogy a nő halott. Gyorsan a gyógyítóhoz hoppanált az alélt nővel, hogy még meg tudják menteni.
Csak most, hogy Evanstől hallott a tűzesetről, kezdte megsejteni, hogy a teljesen kormos arcú Bellatrix feladata lehetett az árvaház felgyújtása, s büntetését vélhetően az ismeretlen miatt kapta, akinek sikerült kimenteni néhány gyereket. Perselus nem tudta, mit szólt volna Evans, ha tudja, hogy a halálfaló, aki a gyerekeket megölte, maga is gyereket várt, de ő nem tudta elnyomni magában a gondolatot, hogy Bellatrix megfizetett saját születendő gyereke életével mindazokért, akiket feláldozott Tom kedvéért.
Amikor Potter megérkezett a könyvtárba, és letelepedett Lily mellé, Perselus utálkozva ütötte fel az első könyvet a mellett álló halomból. Visszatért ugyan az átváltoztatástanhoz, de még akkor is Bellatrix és az árvaházból kimentett gyerekek jártak az eszében, amikor Amy megszólította. Szinte örült, hogy végre valami eltereli a figyelmét.*
Lily összefogta a haját, és néhány másodpercig elgondolkozva nézegette magát a fürdőszobai tükörben. Óvatosan oldalra fordította a fejét, s szeme sarkából megnézte a vállára omló vörös tincseket.
− Kész vagyok − jelentette be.
− Nem hittem volna, hogy ezt megérem − vigyorodott el Kathy. A fürdőkád szélén üldögélt, és fülig érő szájjal figyelte, ahogy barátnője arcát elönti a pír.
− Mit nem hittél volna? Hogy elkészülök? − kérdezte Lily a tükörben elkapva a mögötte ülő lány pillantását.
− Nem, azzal nem volt gond − rázta meg a fejét Kathy. − Ismerek olyat, aki tovább készülődött volna. Jóval tovább − tette hozzá rövid gondolkozás után. − Amit nem hittem volna − folytatta újra elmosolyodva −, az az, hogy megérem a randidat Jamesszel.
Lily morcosan vonta össze a szemöldökét.
− Megígérted, hogy nem fogsz ezen gúnyolódni − emlékeztette barátnőjét. Megfordult, és a mosdókagylónak támaszkodva végigmérte Kathyt. − Különben is Remus addig átkozott volna, amíg el nem ájulok, ha megint nemet mondok Jamesnek.
− Hát persze − bólintott Kathy tettetett komolysággal. − Nyilván csak a testi épséged megóvásának érdekében egyeztél bele a randiba…
Lily nem felelt. Ismét végigmérte magát a tükörben, majd visszament a szobába. Természetesen nem Remus kedvéért mondott igent Jamesnek. Már lassan egy hónapja tanultak együtt szinte minden nap; vagy a könyvtárban a bájitaltan könyvek között, vagy egy teremben, ahol főleg gyakorlatban próbálta Lily elsajátítani mindaz, amit eddig nem sikerült sötét varázslatok kivédéséből.
Két nappal ezelőtt még mindig a Patrónus-bűbájon dolgoztak. Lily dühös volt, mert rajta kívül már mindenki képes volt megmondani, hogy milyen állattá tudna átalakulni, neki azonban még mindig nem készült el a házi dolgozata a megfelelő állatról. De minél görcsösebben akarta létrehozni az ezüstszínű élőlényt, annál kevésbé sikerült. Amúgy is nyomasztotta a halálfaló-támadások híre, amelyekről csaknem minden nap olvashatott.
Amióta a halálfalók megtámadtak mugli származású varázslókat és családjaikat, azóta folyamatosan rettegett a szeretteiért is, így aztán csaknem naponta váltott levelet anyjával, hogy megtudja, miden rendben van-e. Így értesült arról is, hogy Petunia egy mugli fiúval kezdett randizgatni, és szinte sosem használja a varázspálcáját. Lilyt aggasztotta, hogy nővére egyre jobban elzárkózik a varázsvilágtól, mert úgy érezte, eltávolodik a családjától, ha ő lesz az egyetlen varázstudó minden élő rokona között. Közben pedig állandóan attól félt, hogy bajt hoz rájuk.
James mindent megpróbált, hogy kirángassa Lilyt a sötét gondolatok közül, és segítsen neki létrehozni a patrónust. Azonban hiába nevettette meg ezerszer is a lányt a gyakorlás közben, a boldog emlékek felidézése alatt Lily akaratlanul is elkedvetlenedett. Már éppen kezdte belátni, hogy le kell mondania a Patrónus-bűbájról, amikor a két nappal ezelőtti különórán Jamesnek sikerült kicsit elfeledtetni vele a halálfalókat, és Lily kivételesen könnyedén, görcsölés nélkül próbálkozott meg a varázslattal.
Amikor az ezüst-fehér galamb kirobbant a pálcájából, s lágy fénnyel töltötte be a félhomályba boruló szobát, Lily önkéntelenül felkiáltott. James biztos volt benne, hogy jobb pillanatott nem találhatna arra, hogy előhozakodjon a kérdéssel, amelyre már hetek óta várt, s amikor Lily kigyönyörködte magát a galambban, óvatosan közelebb lépett hozzá:
− Nincs kedved szombaton eljönni velem Roxmortsba? − James szíve a torkában dobogott. Tudta, ha Lily most is visszautasítja, azután, hogy ez alatt az egy hónap alatt több időt töltöttek el kettesben, mint ki-ki a legjobb barátjával, akkor örökre lemondhat róla. Úgy tűnt, minden egyes szívverésnyi pillanat óra-hosszúságúra nyúlik, amíg Lily arca lassan, fokozatosan egyre vörösebb lett, és pillantása zavartan röppen a táskájára, aztán át James válla fölött a táblára.
Lily fejében ezernyi zavart gondolat keringett. Ahogy James az izgalomtól a szokottnál kicsit mélyebb hangon feltette a kérdést, egész teste végigborzongott. Egy másodpercig sem gondolkozott volna, ha a fiú közös tanulásra hívja szombaton, hiszen az természetes volt, hogy már nem csak bájitaltanból és sötét varázslatok kivédéséből készülnek együtt, hanem minden leckét közösen, vagy legalábbis egymás közelében oldanak meg.
Az is gyakran előfordult, hogy egy-egy áttanult nap után Sirius vezetésével lementek a faluba, és Lilynek lassan teljesen természetessé vált, hogy nem Remusszal lépked a hosszú, fáklyafényes folyosón, hanem Jamesszel beszélgeti végig az utat, és aztán az este nagy részét is. Most mégis azonnal érezte, hogy ez a kérdés más, mint az a hetente többször elhangzó, könnyed felhívás egy esti kiruccanásra. Érezte James szavai mögött a kimondatlan kérdést, hogy elmegy-e végre valódi randira vele, kettesben, és szinte megdöbbentő volt a gondolat, hogy ők még nem járnak egymással holott egy hónapja folyton együtt vannak.
− De, jó lenne elmenni együtt − nyögte ki végül, amikor már úgy érezte, hogy ijesztően hosszúra nyújtotta a csendet. Igyekezett kiverni a fejéből a gondolatot, hogy hétvégén Valentin nap lesz, és ők éppen ezen a napon mennek el először hivatalosan kettesben.
James arcán boldog mosoly terült el, s Lilyre azonnal átragadt a fiú öröme. Néhány másodpercig álltak egymással szemben, és arcuk csaknem úgy sugárzott, mint korábban a patrónusok, amelyeket létrehoztak. Lilynek nem volt szíve megtörni a pillanatot, és a rá váró rengeteg átváltoztatástan házira hivatkozva elindulni a könyvtár felé.
A szombatig hátralévő időben kevesebbet voltak kettesben. Lily beköltözött a könyvtárba, és letelepedett a zoológiai könyvek közé. Nem tudta kiverni a fejéből az emléket, hogy utoljára itt beszélt Pitonnal, és dühösen vette észre, hogy valamilyen zavar, szégyenkezés fogja el, ha arra gondol, mit fog szólni a mardekáros, ha meglátja őket Jamesszel. Csak remélni tudta, hogy Piton Valentin napkor is gyűlöli a falut, és nem futnak majd össze odalent, de tudta, azzal csak elodázza a pillanatot, amikor a fiú meglátja őket kettesben.
Hiába győzködte magát, hogy a semmi köze a magánéletéhez, rossz volt arra gondolni, hogy fájdalmat okoz neki. Lily már nem tudott ugyanúgy tekinteni Pitonra, még akkor sem, amikor a fiú arcáról sütött a hideg közöny, amikor tekintete teljesen zárkózottá és kifürkészhetetlenné vált, és úgy söpört végig rajta, mint egy tárgyon, amely az útjába kerül. Lily ismerte a fiú arcának apró rezdüléseit, tudta, hogy Piton szájának finom megrándulása mikor fejez ki gúnyt, mikor fájdalmat. Tudta, hogy ha egyetlen gyors mozdulattal megdörzsölni az orrát, akkor kényelmetlen számára a helyzet, és pillanatokon belül kiszáll belőle, míg ha valakire nagyon odafigyel akkor gyakran vakarja meg az állát.
Nem, Piton nem tudott úgy tenni Lily előtt, mintha nem lennének érzései, és a lány előre félt attól a pillanattól, amikor megtudja, hogy mit érez a másik, ha meglátja Jamesszel. Nem akart fájdalmat okozni Pitonnak, de az a gondolat se volt túl jó, hogy a fiúnak már semmit sem jelent, és valóban nyugodtan veszi tudomásul utódját.
Lily tehát aggódva várta a szombatot, most azonban, amikor már itt volt előtte, teljesen elfeledkezett Pitonról. Folyamatosan az járt a fejében, hogy milyen lesz Jamesszel randizni, egyáltalán, mennyiben lesz más ez a találkozó, mint mindazok, amelyek során együtt voltak az elmúlt hónapban.
James az előcsarnokban várta. Köpenyét hanyagul a bal karjára lökte, míg a jobb kezében egy rózsa volt. Lily zavartan kapta el a pillantását az apró, finom virágról, és a fiú arcát méregette, ahogy közeledett hozzá. James sápadtnak tűnt, és amikor átadta a lánynak a virágot, keze egészen hideg volt. Lily elmosolyodott, és olyan ösztönös könnyedséggel puszilta meg James arcát, hogy egy pillanat alatt mindketten fülig vörösödtek.
James ismét úgy érezte, hogy szíve a torkában dobog, és pillanatokon belül megfojtja az idegesség. Barátai már előbb lementek a faluba, és ahogy zavartan ácsorgott Lilyvel szemben, örömmel gondolt arra, hogy Sirius nem lesi bizonytalankodását a közelből. Később egyáltalán nem tudta visszaidézni, hogyan is indultak el a friss, tavaszi szél fútta birtokon keresztül a vadkanos kapuk irányába, mint ahogy azt sem tudta, miről is beszélgettek egész úton.
A faluban először a patika felé indultak el, hogy bájital-hozzávalókat vegyenek. Lily ugyanis rávette Lumpsluckot, engedje be őket a laborjába tanítás után, hogy gyakorolhassanak a R.A.V.A.Sz.-ra. Már éppen belemelegedtek a beszélgetésbe, amikor James mérgesen vette észre, hogy a kis mellékutcánál, ahová be akartak kanyarodni, három barátja ácsorog és feszülten kémlelnek az utca irányába. Jamest elöntötte a zavar a gondolatra, hogy barátai máris körülöttük lábatlankodnak, pedig még csak alig fél órája tart a randevú.
Amikor azonban odaértek a három fiú mellé, ők is meglátták a patika előtt ácsorgó csoportot, akiket Siriusék gyűlölködve bámultak. A négy fiatalember tudomást sem vett a griffendélesekről; kört alkottak, és Evan Rosier-t hallgatták, aki halkan, lelkesen magyarázott nekik valamit. Rabastan Lestrange az idősebbek fölényével néha bele-beleszólt Rosier szóáradatába, s úgy bólogatott, mintha a fiú minden szava az ő elméjében csírázott volna ki. Francis Wilkes izgatott kíváncsisággal figyelt volt iskolatársára, és szinte itta a szavait. Perselus Pitonon látszott, hogy legszívesebben kivonná magát a társaságból. Karjait keresztbe fonta mellkasán, és miközben épp csak fél füllel figyelt Rosier-ra, a patika belsejét kémlelte.
– Halálfalók… – mordult fel Sirius, mint a kutya, aki idegent szimatol az udvarban.
– Nem lehetünk biztosak benne – vetette ellen Remus, de ő is gyanakodva figyelte a társaságot.
Piton észrevette a hetedéves griffendéleseket, s egyetlen odavetett szóval elnémította Rosier-t. A másik három is megfordult, s a főút felé bámulva végigmérte Jameséket, akikhez időközben csatlakozott még néhány hetedéves griffendéles. Rosier mondott valamit társainak, mire a Wilkesból és Lestrange-ból kitört a nevetés. Piton könnyedén elmosolyodott, és gúnyosan mérte végig az utca végében lecövekelt társaságot.
– Később is megvehetjük a hozzávalókat – jegyezte meg Lily halkan Jamesnek. A gondolat, hogy négy halálfalóval néz tétlenül szembe, egyfelől dühítette, másfelől megrémítette. Abból pedig semmiképpen sem kért, hogy a romantikusnak ígérkező találkozóból véres csetepaté legyen.
– Igazad van. – Láthatólag James is fontosabbnak tartotta a mai napot annál, hogy belekössön a másik négybe.
Már éppen sarkonfordultak volna, amikor Sirius az eddigieknél is dühösebben mordult fel:
– Bella…
James csodálkozva fordult vissza, és már ő is látta, hogy mi dühítette fel barátját. A patikából kilépett a Lestrange házaspár. Rodolphus dühös pillantása végisöpört társain, majd a griffendéleseken is. A férfi egy pillanat alatt előrántotta pálcáját. Bellatrix sápadtabb volt, mint valaha, és James elgondolkozott azon, hány éves is lehet, mert öregnek és meggyötörtnek tűnt. A nő valamit elrejtett a talárja zsebében, majd ő is észrevette az utca másik végén álló csapatot. Arca megvonaglott, ahogy végigmérte Siriust.
– Ne! – James és Remus egyszerre kapták el Siriust, aki pálcáját előrántva indulni készült Bellatrix felé. James hátrébb húzta barátját. – Ne őrülj meg, Tapmancs! – szólt rá halkan. – Többen vannak, és négy közülük levizsgázott, képzett varázsló. Ez nem a bosszú ideje.
Közben a hat fekete köpenyes alak elindult feléjük. Rodolphus már elrejtette pálcáját, bár Lily biztos volt benne, hogy ismét gond nélkül elő tudná kapni, ha szükségesnek látná. A griffendélesek akkor sem húzódtak félre, amikor a hat fős társaság odaért eléjük. Az utca túl szűknek bizonyult, és Bellatrix, aki a menetet vezette, kénytelen volt megtorpanni.
– Félre, vérárulók és sárvérűek – szólt a nő halk, gúnyos hangon, és tekintetét végigfuttatta a társaságon –, mielőtt valamelyikőtökben kárt teszek… – Bellatrix pillantása megállapodott Lilyn, aki hamar konstatálta, hogy ő az egyetlen mugli származású a társaságban.
– Nem félek tőled, gyerekgyilkos – felelt halkan, és elszántan markolta meg a pálcáját. Hallotta, hogy a háta mögött idegesen súgnak össze a társai, de most már érezte, nem vonulhat vissza.
Azonban úgy tűnt, a szavai Bellatrix elevenébe találnak. Ha ez lehetséges, a nő az eddigieknél is jobban elsápadt, s néhány másodpercig eltartott, mire összeszedte magát.
– Ne rontsd a levegőt a közelemben! – mordult rá Lilyre. – Az ocsmány mugli őseid vére itt bűzlik a levegőben. – Végigmérte Jamest és a többieket. – Nektek talán nincs orrotok? Hová tűnt belőletek a természetes nemesség, hogy magatok közé engedtek egy sáros, büdös korcsot?
– Majd megmutatom én, hová! – kiáltott Sirius, és egy villanásszerű átkot küldött unokanővére felé.
– Fogd be a szád! – üvöltött fel a fiúval egyszerre Lily is. – Ehhez nincs jogod!
Lily pálcájából vörös fénysugár tört elő, és Bellatrix nem lett volna túl jó állapotban, ha a két átok eltalálja. Azonban Sirius varázslata még félúton sem járt, amikor Remus egy villámgyors átokkal semlegesítette, Lily lefegyverzőbűbáját pedig elnyelte egy ezüstös villanás, amely Bellatrix valamelyik társától jöhetett. A nő felkacagott, de nevetésében nem volt egy cseppnyi öröm sem, csak hideg, metsző, kissé erőltetett gúny.
– Húzzátok meg magatokat, amíg van hová bújnotok – javasolta, miközben újra végigmérte Lilyt (akinek kezét James lefogta, hogy ne támadhasson újra), majd a lányt félrelökve végre utat nyitott magának a Főútra.
Wilkes, Rosier és Rabastan Lestrange szó nélkül követték a nőt. Rodolphus közelebb lépett Lilyhez; a lány lélegzete elakadt, ahogy a férfi végigmérte. Lestrange szemében túl jól ismert tűz lobbant, és pálcája az oldalához nyomódott. A férfi kéjesen vigyorodott el, látva Lily riadt pillantását.
– Egyszer még megkaplak, kicsikém…
Lily idegesen hátrált, egyenesen James védelmező karjaiba.
– Tűnjetek már el – mordult fel a fiú dühösen.
Lestrange felemelte pálcáját, s egy pillanatig úgy tűnt, mindkettőjüket megátkozza, majd hirtelen meggondolta magát, és csatlakozott társaihoz.
Piton a férfit követve suhant el mellettük. Tekintete végigsiklott Lilyn, akit a mögötte álló James továbbra is magához szorított. Egy pillanatra figyelmeztetően villant meg szeme, majd hosszúra nyújtott léptekkel érte utol társait a Főutcán.
– Ne fogj le! Megyek, és agyonátkozom! – heveskedett Sirius, akinek karjait Remus még mindig leszorította, és a biztonság kedvéért a pálcáját is elvette tőle.
– Ne légy ostoba, Tapmancs – válaszolt halkan. – Nem hiszem, hogy Dumbledore el lett volna ragadtatva attól, ha az unokanővéreddel párbajozol…
– Kit érdekel Dumbledore véleménye?! – vágta rá Sirius. Végre kiszabadult Remus kezei közül, de a Főutcáról már eltűnt a hat fekete köpenyes alak. Sirius néhány másodpercig még dühösen forgolódott, majd lemondó fujtatással lépett vissza a többiekhez.
– Azt hiszem, mindenkinek jobb így – jegyezte meg Remus, és visszaadta barátjának a pálcáját. Vetett egy futó pillantást Lily és James kettősére, majd Siriushoz fordult. – Akkor eljutunk végre Zonkóig?
Sirius kezdett lenyugodni, vagy legalábbis elértette Remus néma jelzését, és bólintott. Lily még akkor is ugyanott állt, az egyik ház mellett, James karjaiban, amikor minden elcsendesedett körülöttük, és a többi griffendéles kettesben hagyta őket. James egészen lassan engedte el a lány derekát. Lily megfordult, hogy szembenézhessen a fiúval. Arcán nehezen leplezett zavar és szomorúság volt.
– Jól vagy? – kérdezte James halkan.
– Azt hiszem, nem – felelt Lily rövid hallgatás után.
– Gyere… Rád fér egy kis szíverősítő… – James könnyedén elkapta Lily kezét, és előzetes terveikkel ellentétben megindult a Három Seprű felé.
Néhány perc múlva már a legeldugottabb asztal mellett ültek. James intézkedett, és pillanatokon belül kihozták nekik a Lángnylev whiskeyt és két üveg vajsört. Amikor a csapos visszatért a pulthoz, James egy gyors bűbájjal hangszigetelő falat vont köréjük, amely a helyiségben lévő diákok vidám kiabálását csak halk duruzsolásként engedte át.
Néhány másodpercig csend telepedett rájuk, és a közelebb lévő asztaloknál üldögélő diákok hangoskodása légyzümmögésként töltötte meg tudatukat. Lily végigmérte Jamest. A fiú haja a szokásos kusza összevisszaságban feketéllett, mintha odakint az elemek erejének lett volna kitéve, nem pedig egy egyszerű kis szóváltásnak. Szemüvegén megcsillant a fáklyák sárgás fénye, és pillantása találkozott Lilyével. Félszegen mosolyodott el, és a lány most milliószor jóképűbbek találta, mint olyankor, amikor magabiztosan vigyorgott.
James a whiskey felé intett:
– Egy hajtásra, és akkor nem fogsz aggódni – kacsintott.
Lily érezte, hogy a fiú könnyed viselkedése alkohol nélkül is oldja a feszültségét, de szófogadóan felhajtotta az italt. A folyadék néhány másodpercig égette a nyelőcsövét, majd az alkohol lassan szétáradt a vérében és kellemesen elzsibbasztotta. James elmosolyodott. Az asztal túlsó végére tolta a két kiürült poharat, és ahogy visszahúzta a kezét, egy pillanatra végigsimította Lily ujjait.
– Ne aggódj miattuk – szólalt meg a fiú halkan, kitalálva, hogy mi jár Lily fejében. – Nagyszájúak, de…
– Nincs de – húzta el Lily a száját. – Bellatrix Lestrange felfigyelt rám, és ezután még inkább veszélyben van a családom.
James magában káromkodott. A lánynak igaza volt, és ő legszívesebben megátkozta volna Lestrange-ot, és az egész bandát, amiért tönkretették a napjukat. Nézte Lilyt, aki a tenyerébe támasztotta az arcát, és cseppet sem úgy festett, mint amilyennek James elképzelte, amikor arról álmodozott, hogy milyen lesz végre Lily Evansszel randizni. Persze nem volt meglepő, hogy az álomrandiból mindig kihagyta a halálfalókat, az idegeskedést vagy a sírást.
Lily felpillantott, és James legnagyobb megkönnyebbülésére nem volt könnyes az arca.
– Ne haragudj rám – suttogta. – Mindjárt összeszedem magam. Csak ilyenkor mindig eszembe jut Petunia, és az, hogy az ő döntéseiben is van igazság…
– Ne viccelj! – James erővel fordította maga felé a lány felsőtestét, hogy a szemébe nézhessen. – Boszorkány vagy, és ezt ostobaság lenne megtagadni! Emberöltőkön keresztül lappangott a családodban a varázserő, és az nem véletlenül tört elő éppen most, éppen benned. Petunia bolond, ha odadobja ezt a csodát egy nyugodt kertesházért a külvárosban! Te ne légy bolond! Azért van varázserőd, nem is akármilyen, hogy használd, nem véletlenségből! Meg ne halljam ezt még egyszer, mert kénytelen leszek pontot levonni a házától, Miss Evans! – tette hozzá McGalagony hangját utánozva, hogy oldja kicsit a feszültséget.
Lily elmosolyodott. Újra végigmérte a fiút. James aranyvérű ősöktől származott, így természetes volt, hogy csak egy utat lát, a varázslókét. Ő látta, hogy a szülei aggódnak érte, hogy Petunia retteg, és azt is látta, hogy van egy másik, élhető élet is. De a mugli lét legfeljebb túlélhetőnek kínálkozott, nem boldognak. Lily imádta a mágiát, és évek óta csak olyan embereket tisztelt, olyan emberekhez vonzódott, akiknek kiemelkedő tehetségük volt ehhez.
James megsimogatta az arcát egy olyan mozdulattal, amelyben benne lehetett egy kapcsolat kezdete, de akár csak egyszerű vigasztalásnak is lehetett tekinteni, ha a lány még mindig semmit sem akarna tőle. De Lily már tudta, hogy akar. Az elmúlt hetek során James tudása lenyűgözte, és most tisztán érezte, hogy ha a varázsvilágot választja, akkor egy olyan emberre van szüksége, akire rábízhatja magát. Biztos volt benne, hogy James tökéletesen ilyen. Tudta, hogy ez a fiú mind fizikailag, mind lelkileg meg fogja védeni.
Elmosolyodott, és arca úgy simult bele James tenyerébe, hogy az több volt, mint a kapcsolat ígérete. James a lány mozdulatán felbátorodva könnyedén közelebb hajolt, és Lily állát egy kissé megemelve, óvatos puszit nyomott a szájára. Egy pillanatig dermedten ültek így, egymáshoz szorítva az ajkaikat, majd Lily még közelebb bújt a fiúhoz, és egy pillanattal később elvesztek egy hosszúra nyúlt csókba
SZEM: Bellatrix Lestrange és a felgyújtott árvaház esetéről többet is megtudhattok a Fogoly (figyelem! a történet korhatára 16 év!) egyik emlékéből.
előző fejezet
Ha véleményed, észreveteled, kérdésed van, írd meg a Fórumban!