Az utolsó

Harry Potter éveken át arra vágyott, hogy az egész nyári szünetet együtt tölthesse a barátaival. Azonban most, hogy az Odúban lakott, mégsem tudott maradéktalanul örülni a Dursley-mentes napoknak; ez a szokatlan szabadság Dumbledore elvesztésére és saját elkerülhetetlen sorsára emlékeztette. Hajlandó lett volna akár arra is, hogy még egy nyarat eltöltsön Dudley régi szobájában úgy, hogy barátai leveleit várja, ha cserébe biztosan tudja, hogy a Roxfortban minden ugyanúgy várja: az évnyitó lakoma hangulata, az igazgató félhold-alakú szemüvege fölött hunyorgó tekintete és a megszokott, rövid köszöntő beszéd. De nem várta sem az iskola, sem Dumbledore.
Július közepére biztossá vált, hogy a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola szeptembertől kinyit, és McGalagony igazgatósága alatt folytatja a tanítást; a varázsvilág mindenképpen biztosítani akarta a diákok számára a tanulás lehetőségét, de természetesen azt is elfogadták, ha egyes szülők ki akarták venni gyermekeiket az iskolából. Mindenesetre a mágiaügyi minisztérium ígéretet tett, hogy a megerősített védelmi varázslatok mellett néhány auror folyamatosan az iskolában lesz, és az ismételten megüresedett sötét varázslatok kivédése tanári állást is az egyikük fogja megkapni.
Mindennek ellenére Harry nem akart többé visszamenni az iskolába. És ahogy ezt eldöntötte, őt magát is meglepte, hogy mennyire nem bántja az a gondolat, hogy többé nem üldögélhet a Griffendél klubhelyiségében. Eddig mindig úgy képzelte, hogy szörnyű lesz majd a hetedik év végén otthagyni a Roxfortot, amelyet évek óta a valódi otthonának érzett, most viszont úgy gondolta, az iskolában már nem tud többet tanulni, pláne nem a minisztériumnak tetsző módon. Erre más módszereket kellett keresnie, s mivel az évet azzal akarta tölteni, hogy megtalálja a maradék négy horcruxot, nem tűnt előnyös gondolatnak az, hogy a Roxfortba zárva üljön.
A Reggeli Próféta természetesen rögtön beszámolt arról, hogy a híres Harry Potter nem akar tovább a Roxfortban tanulni. Az újságírók a felügyelő bizottság tárgyalásán értesültek erről, ahol Harrynek be kellett számolnia Dumbledore halálának körülményeiről, valamint Piton és Malfoy szökéséről, sőt véleményt kellett mondania arról is, hogy kinyisson-e az iskola a következő évben.
Harrynek furcsa volt, hogy a minisztérium hirtelen felnőttként kezelte, hogy elhitték, Piton ölte meg Dumbledore-t, és azonnal egy csapat aurort küldtek a férfi és Malfoy keresésére. Sejtette, hogy ez nem közelgő nagykorúságának köszönhető, hanem Rufus Scrimgeour, az új mágiaügyi miniszter újabb próbálkozása arra, hogy lekötelezze Harryt. Amikor a varázsló megtudta, hogy a fiú nem akar visszamenni az iskolába, felajánlotta neki, hogy a minisztériumban elismert szakemberek segítségével képezheti tovább magát, de Harry még az épület közelébe se akart többé menni, nem hogy ott tanuljon.
Miután végre megszabadult minisztériumbeli kötelezettségeitől, szinte bezárkózott az Odúba. Hermionéval és Ronnal az elmúlt hetek során ezerszer is végiggondolták, hogy ki lehet a titokzatos R.A.B. − Harry ugyanis belátta, hogy már csak rajta keresztül tanulhatja meg, hogyan lehet elpusztítani egy horcruxot. Abban biztos volt, hogy ha még Dumbledore is ilyen csúnya sérülést szerzett egyetlen horcrux hatástalanítása során, ő még jobban megszenvedné a dolgot. Szorongva gondolt arra, hogy még az is előfordulhat, hogy meg sem éri a találkozást Voldemorttal.
Hermione a nyáron beiratkozott egy nagyobb londoni könyvtárba, amely az egyik Abszol útról nyíló mellékutcában helyezkedett el, és ott igyekezett utánanézni Rosalind Antigone Bungs-nak, Rupert „Arcfaragó” Brookstanton-nak és még tucatnyi R.A.B. monogramú, újságokban és régi lexikonokban fellelhető varázslónak és boszorkánynak.
Ők azonban többnyire dicsőséges múltú világos varázslók voltak, és nemigen említették őket egy lapon Voldemorttal. Harry egyre biztosabb volt benne, hogy a halálfalók elleni perek iratait kellene megnézniük, de erre legfeljebb csak a minisztérium könyvtárában lett volna lehetőségük, s oda Hermione nem tudott bejutni. McGalagony talán szerezhetett volna nekik belépőt, de Harry nem akart több embert beavatni a terveibe.
Ő maga azonban nem járt el a könyvtárba. Még mindig a fülébe csengtek Piton gúnyos szavai: „Mindent kivédek, amíg meg nem tanulod csukva tartania szádat és az agyadat!”. Biztos volt benne, hogy a férfi ezekkel csak meg akarta alázni, most mégis hasznos tanácsnak tűntek szavai. Ezért, míg a többiek Mrs Weasleynek segítettek az esküvői előkészületekben, vagy a kertben kviddicseztek, ő a nonverbális varázslatot próbálta gyakorolni – egyelőre eredménytelenül.
Most is Ron ágyán ült, és az előtte fekvő tollpihét próbálta egy – mindössze gondolatban kimondott – Vingardium Leviosával felemelni. Hermione tanácsára a legkönnyebb varázsigékkel kezdett, de gondolatai minduntalan elkalandoztak. A még a Weasley-családnak is kissé szűkös házban mindig ott volt néhány rendtag is, hogy „kiélvezzék a ház vendégszeretetét”. Harry pontosan tudta, hogy nem csak Mrs Weasley nagyszerű főztjéért néznek be rendszeresen, hanem közben őt is szemmel tartják, s talán ezért is idegesítette különösen a vendégsereggel együtt járó folyamatos hangoskodás, a lépcsőn dobogó léptek, a vitákkal vagy éppen nagy nevetésekkel járó beszélgetések.
– …hiszen csak ebéd után jönnek, nem kell úgy sietni! – hallotta meg szinte közvetlen közelből Ginny hangját.
Halkan felsóhajtott. Dumbledore temetése után úgy érezte, a lehető legjobban döntött, amikor szakított a lánnyal, de amióta minden nap össze voltak zárva, és csaknem percenként meghallotta a hangját, lépteinek zaját, vagy csak megérezte a jól ismert virágillatot, mindig összeszorult kicsit a szíve. Igyekezett elkerülni, hogy kettesben maradjanak, és Ginny sosem próbálta rávenni, hogy változtassa meg a döntését, de Harry néha úgy érezte, minden perc kész  kínszenvedés az Odúban.
- Vingardium Leviosa – súgta alig hallhatóan, mire a tollpihe azonnal felemelkedett. Harry egy dühös horkantás kíséretében lecsapta a pálcáját. A sok sikertelen próbálkozást többnyire egy ehhez hasonló, önkéntelen szóbeli varázslat zárta. Néhány dühös fújtatás után újra megragadta pálcáját, hogy ismét hozzáfogjon a néma varázsláshoz, amikor kicsapódott a szoba ajtaja.
– Nincs mit tenni. Jobb, ha szót fogadunk – szólt hátra Ron a válla fölött, majd belépett. – Bocs, Harry – vetette oda, és levetette magát a másik ágyra. Nyomában Hermione és Ginny jelent meg, az utóbbi a küszöbön megtorpant. – Anya felküldött, hogy vegyünk fel valami rendes ruhát, a kedves vendégek fogadására – magyarázta a fiú unottan. – Ez nyilván rád is vonatkozik – tette hozzá végigmérve Harryt, aki pizsamában üldögélt az ágyon –, ne is reméld, hogy megúszod őket...
– Jaj, ne gúnyolódj már folyamatosan rajta – szólt rá Hermione Ronra, majd Harryre pillantott. – Hogy megy? – intett fejével a tollpihe felé.
– Sehogy. Azt hiszem a Vingardium Leviosa nem alkalmas a nonverbális varázslásra – morgott Harry, de azonnal meg is bánta, mert Hermione egyetlen néma pálcalendítéssel a magasba emelte, és átlebegtette a zokniját a ládájából az ágyához.
– Mindjárt ebéd, és nem is reggeliztél, Harry – mondta a lány aggodalmas hangon.
– Jaj, ne legyél már te is olyan, mint anya! – szólalt meg hirtelen Ginny, szokatlanul magas hangon. – Ha akar, majd eszik! Nem látjátok, hogy zavarjuk?
Hermione homlokráncolva mérte végig Harryt, majd a lányt is, végül azonban csak bólintott.
– Jobb, ha mi is megyünk átöltözni. Lent találkozunk fiúk.
Ahogy a két lány kiment, Ron felült, elkomolyodva köhintett párat, majd Harryhez fordult.
– Tudom, hogy nem voltam valami boldog, amikor összejöttetek Ginnyvel, de… nem gondoltam olyan komolyan, Harry. És talán…
Harry erre akkorát sóhajtott, hogy a tollpihe vidám táncba kezdett előtte. A fiú azonban most nem törődött vele, helyette barátjára nézett.
– Nem miattad szakítottunk, azt hittem Hermione már elmagyarázta. Én egyszerűen csak… Nem akarok több embert elveszteni, ha nem muszáj. És minél kevesebben állnak közel hozzám, annál kevesebb fájdalom ér. – Harry elhallgatott, s a szőnyegen egy foltot kezdett el fixírozni.
– Igen, Hermione elmagyarázta – bólintott Ron. – De Harry, ez nem ilyen egyszerű, hogy azt mondod, mától nem foglalkozom vele, és tényleg nem is érdekel. Nekem elhiheted. Próbáltam.
Harry meglepetten kapta fel a fejét. Ez a fiú tényleg ugyanaz a Ron volt, aki pár hónapja összejött Lavender Brownnal csak azért, mert zavarta, hogy még nem volt barátnője? Rádöbbent, hogy lassan két hete a horcruxokon kívül semmiről sem beszélgetett barátaival. Amikor Dumbledore temetése után otthagyta őket, csak a saját gondolataival és érzéseivel tudott foglalkozni; így aztán leült egyedül a tó partjára, és végiggondolta, hogy mi mindent tanult az igazgatótól. Kezdeti magabiztossága lassan elpárolgott, és egyre kevésbé érezte úgy, hogy felkészült a horcruxok felkutatására és a Voldemort elleni harcra. De abban biztos volt, hogy meg kell tennie, még ha belehal is. Bosszút akart állni a szüleiért, Siriusért, Cedricért és most már Dumbledore-ért is.
Aztán amikor órákkal később újra találkozott velük, Ron és Hermione már kéz a kézben, kicsit elvörösödve, de boldog vigyorral közeledett felé. Csak örülni tudott annak, hogy ezzel véget ért a barátai közti örökös civakodás, s újra olyan jó hangulatban telnek el az együtt töltött órák, mint régen. Végre nem volt sem Krum, sem Lavender, hogy elrontsa a trió hangulatát. Azonban Harry azóta se kérdezte meg őket arról, hogyan is jöttek össze, és most, ahogy ezt végiggondolta, meglepte saját érdektelensége.
– Tudod, Hermione sokkal régebb óta tetszett – vallotta be váratlanul Ron. – Csak annyira feldühített Krum… Dühített, hogy megpróbálta, ami nekem eszembe se jutott. Gondoltam, egy kviddicsbajnokkal nem vehetem fel a versenyt, hát inkább megpróbáltam elfelejteni az egészet. De ez nem volt ilyen egyszerű, Harry... És ha látom Ginnyt könnyes szemmel ülni, néha azt kívánom, bár sose jöttetek volna össze, és ő megmaradt volna annak a vidám, nevetős lánynak.
Harry nem felelt. Hiába tudta, hogy ez önző dolog, számára mégis mindennél fontosabb volt annak a pár boldog napnak az emléke, amit Ginnyvel töltött. Úgy érezte, ha ez nem éltetné, teljesen összeomlott volna. És még így, hogy már nem ért hozzá a lányhoz, hogy alig beszéltek egymással, még így is egy kis melegség költözött a szívébe, ha meglátta vagy meghallotta a hangját.
Ginny és a horcruxok − ez töltötte ki Harry minden gondolatát. Nappal, ha gyakorolni próbált, éjjel, ha álmodott, csak ez járt a fejében. Sokszor sóvárogva vágyott rá, bárcsak Piton tényleg megtanította volna neki az okklumenciát, és végre egy kis ürességet érezhetne a fejében. Amikor rádöbbent, hogy majdnem minden éjjel Ginnyről vagy a barlangról álmodik, megpróbálta esténként kiüríteni az elméjét, ahogy Piton ötödikben utasította, de megint csak rá kellett jönnie, hogy semmire se gondolni a legnehezebb a világon. Így aztán minden este végigelemezte, hogy mit szeretne eltitkolni Voldemort elől, majd valamelyiket viszontlátta álmában. Ezután inkább nem is próbálkozott tovább az okklumenciával.

*

A Delacour család nem sokkal ebéd után érkezett meg. Harryék kisiettek eléjük a kertbe, s a fiú megborzongott a nyirkos, ködös levegőben. Nem volt túl sok kedve a vendégfogadáshoz, de belátta, hogy most nem vonhatja ki magát a társaságból. Vett egy mély levegőt, és hunyorogva szemlélte az egyre élesebben kibontakozó alakokat. Mrs Weasley már előre is lépett, és mosolyogva nyújtott kezet Fleur anyjának
– Bón dzsúr, ánsanté.
Ebben a pillanatban valaki felkiáltott az érkezők közül.
– ’Errhy!
Harry csak egy ezüstszőke villanást látott, majd egy lágy kéz körülfogta a nyakát, és egy piros száj két puszit nyomott az arcára. Akaratlanul átölelte a lányt, és belesimított a hajába.
– Úgy örhülök, ’ogy lát’atlak! Ugye te sem felejtetthél el? Márh ezérht megérhte enyit utázni! És ezenthúl Fleur és Bill ’ázassága miátt…
Harryt egy hangos ajtócsapódás riasztotta fel révületéből. Gyorsan elengedte a lány selymes haját. Még egyszer végigmérte Gabrielle-t, majd körbefutott a pillantása a többieken, akik meglepetten bámulták őket. Amikor Harry rádöbbent, hogy Ginny és Hermione már nincsenek ott, kifejtette magát Gabrielle öleléséből, alig hallhatóan elnézést kért, és már rohant is be a házba.
A lányok szobájában találta meg őket. Ginny fel-alá járkált, és nagyon dühösnek tűnt, Hermione hiába igyekezett megnyugtatni. Amikor Harry belépett, Hermione vetett rá egy félig dühös félig együtt érző pillantást, és magára hagyta a másik lánnyal.
– Ginny, én nem akartam… − kezdett bele Harry, de a lány egyetlen pillantással elnémította.
– Tudtommal már nem vagyok a barátnőd, úgyhogy nem értem, miért magyarázkodsz. Azt ölelgetsz, akit akarsz.
– Én nem… Jó, valóban megöleltem, de csak mert úgy örült. Meg… Ez az egész semmi se volt. Csak… egy régi barátság.
– Igen? Akkor menj csak vissza és ápold tovább az angol-francia barátságot. Vagy megkövetelnéd, hogy még én is ott mosolyogjak mellettetek?
A lány megállt Harryvel szemben. Rettentően dühösnek tűnt, s Harry meg akarta simogatni az arcát, de aztán mégis úgy döntött, jobb, ha nem érnek egymáshoz.
– Sajnálom. Nem akartalak bántani. Se ezzel, se…
– Lehet. Máskor erre gondolj előbb. – Ginny leült az ágyra, és keresztbe fonta a karját. – Most pedig hagyj magamra! Jó?
Harry úgy érezte, egyáltalán nem lenne jó ötlet most egyedül hagyni a lányt, ezért inkább letelepedett mellé. Pár percig mindketten hallgattak, majd Ginny rápillantott, most már jóval nyugodtabban.
– Utálom ezt a házasságot. – Fejével bizonytalanul kifelé intett. – Meg azt, ahogy most mi ketten kerülgetjük egymást. És hogy nélkületek kell majd visszamennem a Roxfortba. Erre betoppan még ez a kis… véla is. – Úgy mondta ki a „véla” szót, mintha az a világ legnagyobb sértése lenne. Harry önkéntelenül elmosolyodott.
– Ő nem véla, Ginny. És engem egyáltalán nem érdekel. Persze, váratlan volt, de ennyi. Nekem ő nem tetszik.
– Beférkőzhetne az életedbe, mint Francica Billébe. – Ginny felsóhajtott. – És én azt nem tudnám még egyszer végignézni. Cho Chang épp elég volt.
Harry nem felelt. Csak most jutott eszébe, hogy milyen rossz lehetett Ginnynek, amikor ő Chóval randevúzott, hiszen neki sem volt túl kellemes érzés együtt látni Chót Cedrickel. Anélkül, hogy végiggondolta volna, mit is tesz, megcsókolta a lányt. Amikor elhúzódtak egymástól, Ginny felpattant, és szó nélkül kirohant a szobából. Harry kicsit zavarodottan indult le a konyhába.
– Á, igen, és itt van Harry Potter, Ron fiam legjobb barátja – mutatta be Mrs Weasley azonnal, amint belépett. Félszeg mosollyal ereszkedett le egy üres székre Ron és Bill között. – Róla már bizonyára hallottak.
– ’Ogyne, mindenki ’allott nálun’ a Rhoxfór’ második bájnokárhó’ – bólogatott Madame Delacour finoman kihangsúlyozva a második szót. Ettől Mrs Weasley arca vörösebb lett, mint gyerekei haja.
– Nos, mint gondolom, tudják, azzal a bizonyos incidenssel Tudjukki tört Harry életére.
– Nálun’ nem olyan… hm… égetőek az önök politikai prhoblémái − jelentette ki kategorikusan egy öregúr, akit Harry Fleur nagyapjának gondolt. Nem nagyon bánta, hogy a francia vendégek nem bámulják csodáló tekintettel a homlokát, és nem taposnak egymás sarkára, hogy kezet rázzanak vele.
– Fárasztó volt az utazás? − fordult Mr Weasley udvariasan Fleur apjához.
– Kissé, de enyit megtesz az emberh a lánya kedvéérht − bólintott a férfi Fleur felé.
– Rheméltem, 'ogy magunkkal 'ozzuk kisit a napot − pillantott Madame Delacour az ablak felé. - De perhsze itt mindig ködös az idő…
– Maman! − csattant fel Fleur szemrehányóan.
– Mais pourquoi? Les Anglais parlent toujours du temps, n'est-ce pas?
Gabrielle a szalvétájába vihogott, Monsieur Delacour is finoman elmosolyodott, csak Fleur vágott továbbra is komor arcot, mintha dühítené rokonai viselkedése. Fleur nagymamája gyanakodva forgatott egyet Mrs Weasley csokis kekszei közül.
– Megkérhdez'etem, 'ogy miből készült ez a süthemény?
– Ó, ez a csokoládés korong, megadom a receptjét, ha gondolja − terült el egy boldog mosoly Mrs Weasley arcán. Az öreg hölgy azonban elégedetlenül húzta fel a szemöldökét.
– Chocolat? 'Iszen az szörnyen 'ízlal! − Rosszalló tekintettel mérte végig a termetes Mrs Weasleyt. – Én sosem adtam a gyerhekeimnek…
– Kárh, merht nagyon finom az a süti! − kiáltott fel Fleur, és tüntetőleg a szájába tömött egy darabot, majd miután sikerült lenyelnie, felpattant. – Azt 'iszem, jobb, 'a elkísérhlek titeket á 'otelbe.
Fleur dühösen kiterelgette a családját, egy bocsánatkérő mosollyal búcsúzott Harryéktől, majd utánuk ment. Még be sem csukódott az ajtó, amikor Harry meghallotta pörgő, francia beszédét. Mrs Weasley kicsit megnyugodva rogyott vissza a székére.
– Nem is volt annyira rossz…
Harry úgy érezte, vitatkozhatna ezzel, de inkább csendben követte Hermionét és Ront az emeletre.

*

Pár nap múlva Harry kivételesen eltekintett az értelmetlen pálcalengetéstől, és engedve Ron hívásának, leült játszani egy parti varázslósakkot. Hermione, aki beszerezte a hetedikes könyveket, s nyári szokásához híven a többségüket már át is nézte, egy vaskos kötettel az ölében üldögélt egy fotelben az ablak mellett. Odakint két napja kitartóan esett az eső, s köd gomolygott a kert fái között.
– Szervusztok, gyerekek – szólalt meg egyszer csak az ajtóban Fred. Nyomában George-dzsal bemasírozott a szobába és kényelmesen elhelyezkedett egy fotelben. – Gondoltuk, benézünk hozzátok, ha már erre jártunk.
− Beszéltetek anyával? − érdeklődött Ron, miközben ráuszította a futóját Harry egyik lovára. − Tisztára fel van pörgetve, pedig csak augusztus közepén lesz az esküvő.
− Beszéltünk, de nem örült túlságosan. Hoztunk pár választ a meghívókra. A boltba mindenki szívesebben néz be, mint hogy egy baglyot küldjön – mosolyodott el George. Ledobta bőrkabátját az egyik ágyra, majd ő is kényelembe helyezte magát.
– Szóval megint elutasítás? – kérdezte Harry.
– Csodálkozol? Egy negyed-véla és egy fél-vérfarkas házassága? – Fred lazán megvonta a vállát. – Nem a legszimpatikusabb összeállítás. Pláne, mióta híre kelt, hogy a vérfarkasok Tudjátokki pártján állnak.
– De hát ez őrültség. Bill még csak nem is lett vérfarkas! – szólt közbe Hermione összecsapva a Leggyakoribb RAVASZ-kérdések átváltoztatástanbólt. – Szörnyű, hogy még a mi oldalunkon is ilyen előítéletesek az emberek!
– Na igen. Az emberek meggyőződése nem könnyen változtatható, mint ahogy ezt a MAJOM révén te magad is megtapasztalhattad… – mondta George.
– Nem tűntök úgy, mint akiket nagyon meghat ez a téma…
– Hát… Mindenesetre örülünk, hogy jól fogynak a VIRÁG-aink – mosolyodott el Fred.
– Virág? – kérdezte csodálkozva Harry. Nehezen tudta elképzelni az ikreket virágkötőként, vagy egy nagy halom zöld cserepes növény mögött.
Fred elmosolyodott. Láthatólag arra várt, hogy mesélhessen legújabb árujukról.
– Vérfarkas Imitáló Ruha…
– Átalakulás Garantálva – fejezte be George. – Ha felveszed, öt percre átalakulsz vérfarkassá.
– Ártalmatlan vérfarkassá – egészítette ki Fred. – De ha jól időzíted, egy teliholdas éjszakán nem akármilyen eredményt tudsz elérni… – vigyorodott el.
– De hiszen ez nagyon veszélyes! – kiáltott Hermione felháborodva. – És ha megtámadják, mert valódi vérfarkasnak nézik?!
– Ugyan, Hermione, te még nem láttál varázslót, akinek az orra előtt alakul át valaki vérfarkassá – legyintett George. – Még azt is elfelejtik, hogy tudnak hoppanálni, nemhogy varázsigékkel vesződjenek…
– Egyébként is azonnal visszaváltozik, ha eltalálja egy átok – mondta Fred megnyugtatónak szánt hangon. – Szerencsére mások nem olyan akadékoskodók, mint te…
– Szóval van, aki ezt megveszi? – kérdezte megvetően Hermione.
– Többen, mint gondolnád – vigyorogtak az ikrek.
A lány mormogott még valami olyasmit, hogy nem szép az ikrektől, hogy ebből is üzletet csinálnak, de a kijelentése valahogy válasz nélkül maradt.
– Lassan úgy tűnik, csak a szűk család meg a Rend tagjai jönnek el az esküvőre. Már azok, akiknek nincs más dolga éppen – mondta Ron.
– Vagyis ünnep helyett inkább haditanács-jellege lesz az esküvőnek – bólintott elgondolkozva Harry.
– Már csak a Sötét Jegyet kellene fellőni az égre, hogy nyomottabb legyen a hangulat – fűzte hozzá Ron.
– Jobb, ha ezzel nem viccelődsz! – csattant fel Hermione.
Harry egy mély sóhajjal hátradőlt. Hirtelen nagyon sürgetőnek tűnt, hogy elmenjen pár napra az Odúból. Utálta még a Privet Drive és Dursleyék gondolatát is, de úgy érezte, hogy levegőváltozásra van szüksége, ha nem akar rövid úton megőrülni.
Másnap McGalagony benézett az Odúba, s Harry kihasználta az alkalmat, hogy szóbahozza Privet Drive-i látogatást. Nem telt bele két óra, és már az idős boszorkány és Rémszem Mordon magyarázta neki a bonyolult útitervet.
– Nem lehetne, hogy mégis inkább hoppanáljunk? – kérdezte Harry sóhajtva, amikor Mordon, látva értetlenségét, másodszorra kezdett bele, hogy elmagyarázza neki az útvonalat. McGalagonyhoz fordult. – Tanárnő, én tényleg…
– Elég ebből Potter! Ha minden reggel hoppanálva megy is a fürdőszobába, nem hívhatjuk fel magunkra a minisztérium figyelmét egy ilyen szabályszegéssel! – szakította félbe szigorúan a nő. – Így is tele van magával a Reggeli Próféta, nem kell, hogy még egy tárgyalást is nyakunkba varrjanak.
– Akkor viszont ott a metró. Vagy bármilyen mugli közlekedési eszköz.
– Valóban ki akar tenni több ezer muglit annak a veszélynek, hogy a halálfalók a szemük láttára támadják meg?
Harry nyelt egyet, és megrázta a fejét. Beletörődően hajolt újra a pergamen fölé, amelyen mozgó figurák mutatták Rémszem pálcáját követve a tervet.
– Néhány rendtag elterelésként délre fog innen indulni, míg te, Tonks és én északról megyünk. Nincs szükség rá, hogy ezt pontosan megjegyezd, én vezetlek, Tonks pedig hátulról biztosít majd. A pálcádon kívül hozd magaddal a láthatatlanná tévő köpenyedet a biztonság kedvéért, még ha kiábrándító bűbájjal kezeljük is majd mindhármunkat. Az út legfeljebb három órát vesz majd igénybe, és amikor odaértél, mi megvárjuk, hogy bejutsz-e, és csak utána dehoppanálunk. Amikor el akarsz jönni, előbb küldj egy baglyot, és várd meg, hogy odaérjünk érted. Lehet, hogy egy egész napba kerül majd, de akkor sem jöhetsz el egyedül. Természetesen van egy vésztervünk támadás esetére is. Ha az út első felében…
Harry üres tekintettel követte a Mordon pálcaintéseinek megfelelően mozgó figurák útját a pergamenen, és csak zsongásként hallotta a férfi szóáradatát. Ha már az út első felében megtámadják őket, és ő nem tud helytállni a varázsló parancsai nélkül, akkor esélye sincs a jövőben Voldemort és a csatlósai ellen. Legszívesebben most rögtön odahoppanált volna Dursleyék nappalijába, hogy egy kis borsot törjön a minisztérium orra alá. Ha tudták volna, hogy egyszer már elhozott egy legyengült felnőtt varázslót társhoppanálással több száz kilométeres távolságból… De persze ehhez semmi közük.
– … Figyelsz, Harry? Csak semmi hősködés. Elillansz és kész – ismételte meg még egyszer türelmetlenül a varázsló. Harry kelletlenül bólintott. – Akkor holnap hajnalban találkozunk. Nem, Molly, enni most tényleg nincs időnk. Majd talán legközelebb – intett Rémszem a szendvicsekkel megrakott tálca felé, melyet Mrs Weasley ebben a percben rakott az asztalra, majd dehoppanált. Tonks fáradtan biccentett, elvett egy szendvicset, a szájába tömte, majd követte a férfit. McGalagony összetekerte, és a kandallóba dobta a pergament.
– Remélem, mindenben követi majd Alastor utasításait – mondta kicsit aggodalmas hangon. – Most pedig pihenje ki magát. Holnap korán kel.
– Előbb még egyél valamit, Harry drágám. Nem fekhetsz le üres gyomorral!
McGalagony jótékonyan bólintott, így Harry elmajszolt egy szendvicset, miközben a két nő suttogva beszélgetett. Időnként aggodalmas pillantást vetettek rá, ami elvette Harry étvágyát, így inkább felsietett a szobába.
Leheveredett az ágyára és befordult a fal felé. Nem volt különösebben álmos, de tudta, hogy másnap reggel ötkor, amikor Mrs Weasley belopózik a szobába, hogy felkeltse, az lesz. A ház szokatlanul csendes volt, Ron még Hermionéval sétált a környéken, a lépcsőn Ginny ment végig. Félálomban még hallotta, ahogy a lány Csámpást hívogatja, aztán a roxforti tó partján találta magát, Ginny az ölébe hajtotta a fejét, és ő a haját simogatta. De tudta, hogy ez már csak álom.

*

A majdnem három órás út során szerencsére senki sem támadta, meg őket – leszámítva azt a madárrajt, amely igen rossz néven vette, hogy belekeveredtek. Harry rosszkedvűen dörzsölgette átfagyott kezeit, amikor végre megérkeztek a Privet Drive-ra. Miután Mordon hatástalanított a kaméleon-bűbájt, Harry idegesen nyomta meg a csengő gombját − semmi kedve sem volt ehhez a találkozáshoz. Vernon bácsi lépései pár másodperc múlva felhangzottak a túloldalon.
– Te vagy az, kölyök? – vakkantotta oda köszönésképpen, aztán Harry legnagyobb rémületére kihajolt, és körülnézett. – Egyedül jöttél? – Szerencsére nem vette észre a két homályba húzódó és kiábrándított alakot. – Az meg mi? – intett a Tűzvillám felé. Harry fáradtan sóhajtott fel.
– Ezzel jöttem. Beengedsz, vagy itt fogunk társalogni?
– Csak ne pimaszkodj – morgott Vernon bácsi, miközben félreállt, és amikor Harry lerakta a seprűt, igyekezett jó messzire elkerülni. – Mégiscsak tudni akartam, hogy az a bolond nem jött-e veled. És most mennyi ideig akarsz élősködni rajtunk? Amikor megkaptuk azt az ostoba levelet, hogy ne jöjjünk eléd a pályaudvarra, azt hittük, megjött végre az eszed, és a magadfajták között maradsz…
Harry szó nélkül megrántott a vállát. Neki igazán mindegy volt, hogy meddig marad. Valójában legszívesebben máris sarkon fordult volna
− Látom, még mindig nem tudsz tisztességesen felelni, ha kérdeznek − állapította meg Vernon bácsi. − Remélem, nem várod el tőlünk, hogy megreggeliztessünk…
Harry utálkozva mérte végig bácsikáját. Már éppen a nyelve hegyén volt a csípős válasz, amikor Petunia néni is kidugta a fejét a konyhából. Szeme gyanakodva szűkült össze, amikor megpillantotta Harryt, majd pillantása végigszaladt az előszobán, mintha azt várná, hogy más is itt legyen. Harry keresztbefonta a karjait a mellkasa előtt, s a falnak támaszkodva várta nagynénje becsmérlő megjegyzését.
Elhatározta, hogy ezúttal nem hagyja magát megalázni. Már úgyse várhatott semmit sem Dursleyéktól, ezért nem is tartott tőlük. Petunia néni azonban egészen mást mondott:
− Kérsz egy teát? − kérdezte nem valami kedves hangon, azonban egyértelműen Harry felé fordulva. Harry értetlenül pislogott vissza a nőre. Szeme sarkából látta, hogy Vernon bácsi sem vág sokkal okosabb képet nála.
− Igen − mondta végül Harry, mert az utazás során alaposan átfagyott, s valóban úgy érezte, jól esne egy forró tea.
Nagynénje biccentett, s mielőtt még Vernon bácsi tiltakozhatott volna, Harry belépett a konyhába. Dudley rajzfilmet nézett a konyhai tévén, s közben oda se figyelve lapátolta szájába a rántottát és a sült szalonnát. Harry meg mert volna esküdni rá, hogy unokatestvére észre sem vette, hogy valaki érkezett.
Petunia néni elé tett egy bögre teát, s Harry hálásan ragadta meg a bögrét, hogy melengesse az ujjait. A sült szalonna szaga betöltötte a konyhát, s Harry gyomra egy jól hallható kordúlással jelezte, hogy a hajnalban legyűrt pár falat étel egyáltalán nem minősült kielégítő reggelinek. Pillantása végigfutott a konyhán, s megállapodott a serpenyőn, amelyben további szalonnák várták, hogy Dudley megüresedő tányérjára, majd feneketlen gyomrába vándoroljanak.
– Arról ne is álmodj! − csattant fel Vernon. − Talán meguntad a bolond barátaid főztjét, azért jöttél vissza? Mi nem etetünk még egy éhes szájat nem úgy, mint azok az őrültek… Na persze lehet, hogy előlük nem rejtegeted azt az örökölt házat… – folytatta Vernon bácsi. – Talán nekik jobban megköszönöd a vendéglátást.
Harry meglepetten pislogott. Úgy érezte, végre megérti, miért szívélyeskedett nagynénje a teával, és miért gorombáskodott még az eddiginél is többet nagybátyja. A Grimmauld tér 12-re, Harry örökségére fáj a foguk.
– Úgy tudtam, ti szívességből fogadtatok be. Mert ő – fejével Petunia néni felé bökött – az édesanyám testvére.
– Akkor mondd meg, hogy ő mikor jön – buggyant ki Petunia néniből a kérdés. – Mégiscsak tudnom kéne.
– Ki? – kérdezte Harry és Vernon bácsi egyszerre. Még Dudley is elfordította tekintetét a tévéről, s alaposan meglepődött azon, hogy Harry itt termett a konyhában.
– Ne játszd az ostobát! – kiáltott fel Petunia néni. – Dumbledore!
– Kiről beszélsz, Petunia drágám?
– Honnan veszed, hogy idejön?
Petunia láthatólag dúlt-fúlt Harry értetlensége miatt. Felállt és intett a fiúnak, hogy kövesse a nappaliba.
– Kettesben akarok vele beszélni – közölte férjével és az orrára zárta az ajtót. – Gyerünk, ne vesztegesd az időmet. Dumbledore nyilván üzent valamit. Remélem annyira tekintettel volt rám, hogy akkor jön, amikor ők nincsenek itthon – tette hozzá az ajtó felé intve.
Harry gyanakodva meredt nagynénjére. Ez az egész egyáltalán nem illett Petunia nénihez.
– Nem értem, mért érdekel téged, de biztosíthatlak, hogy Dumbledore nem jön ide.
– Már hogyne jönne?
– Úgy, hogy meghalt! – vágta oda Harry dühösen. Nagynénje döbbenten meredt rá, s nyilvánvalóan mondani akart valamit, de csak tátogásra tellett tőle. Harry is csak pislogott. Persze, Dumbledore halála nagy veszteség, neki talán az életébe is kerül majd, és a muglik számára is sokkal nehezebb az élet, amióta nem létezik „az egyetlen varázsló, akitől Voldemort tart”, de nem értette, miért hathatott mindez így éppen Petunia Dursleyra
– De hát, te csak egyszer találkoztál vele… – kezdte gyanakodva. – Miért lenne neked ilyen fontos?
Petunia néni ránézett, leült a kanapéra, elrendezgetett egy díszpárnát, majd remegő kezével megigazította a haját.
– Ezek szerint semmit se mondott el neked… Én… – zavartan mozgolódott a kanapén, és megköszörülte a torkát. – Én boszorkány vagyok.
Harry fejében ekkor megszólalt a vészcsengő. Ha volt olyan mondat, amelyről Harry azt gondolta, hogy soha nem fogja elhagyni nagynénje száját, hát ez volt az. Előrántotta és a nőre fogta pálcáját.
– Ki vagy te? – kiáltott harciasan. A másik válasz helyett a pongyolája zsebébe nyúlt. – Capitulatus! – kiáltott Harry azonnal. A varázslat eltalálta a nőt, aki felkiáltott, de nem röppent ki a pálca a zsebéből, ahogy a fiú várta.
Ekkor berontott Vernon bácsi a nyomában Dudleyval.
– Mit művelsz, kölyök?! Hogy mered azt az izét használni nálunk?! Teszed le… – Már rohant is Harry felé, aki igyekezett most már őt is sakkban tartani pálcájával.
– Semmi baj, Vernon – szólalt meg a nő zihálva. – Menjetek csak, minden rendben van.
– Márpedig nem hagyunk vele egyedül – döntött Vernon bácsi, és leült a kanapéra. Dudley, aki láthatólag szívesebben fogadott volna szót az anyjának, mint hogy akár egy lépéssel is közelebb menjen Harryhez, sápadtan a falhoz lapult.
– Ki maga? – ismételte meg Harry a kérdését, újra egyedül Petuniára szegezve pálcáját.
– Harry, én a nagynénéd vagyok. És ha hagysz egy kis időt, mindent elmagyarázok. – Mivel a fiú továbbra sem mozdult, hozzátette: – Ha egy halálfaló lennék, aki százfűlé-főzettel a nagynénédet próbálja utánozni, soha sem jutottam volna be ebbe a házba. Hiszen ismered a védelmi rendszerét.
Harry lejjebb eresztette a pálcát.
– Ez igaz. De még mindig nem értem… – lassan leült a fotelbe. – Ezek szerint te kvibli vagy?
– Nem, én boszorkány vagyok – válaszolt a nő, és szégyenkezve pillantott Dudley felé. – Ugyanolyan, mint édesanyád volt.
– Micsoda? – hördült fel Vernon bácsi. – Mit művelt veled, drágám?! Hogy mondhatsz ilyeneket?
Petunia néni türelmetlenül felsóhajtott.
– Kérlek, ha már nem hagysz kettesben minket, ne nehezítsd meg még jobban a dolgom.
– De hogy lehetsz te boszorkány? Hiszen ti vagytok a legmuglibb emberek a világon… − pislogott Harry. Petunia néni végigmérte. Úgy tűnt, különösen dühíti unokaöccse értetlensége.
– Boszorkány vagyok, de nem varázsoltam már évek óta.
– Önként kvibli lettél?
– Nem, önként mugli lettem.
– Miről besz… − kezdett volna bele megint Vernon bácsi, de a nő leintette.
– Hogy élhet valaki úgy, mint egy mugli, amikor tud varázsolni? – értetlenkedett Harry. – Hogy főzhet, meg takaríthat varázslat nélkül? Hogy utazhat inkább muglimetrón mint…
– Seprűn? – Petunia néni legyintett. – Annyira nem nehéz lemondani ezekről. Vannak helyzetek, amikor az ember könnyedén dönt így.
Harry hiába erőltette meg az agyát, nem tudott elképzelni ilyen helyzetet. Petunia néni felállt, és elkezdett fel-alá járkálni a szobában. Vernon bácsi és Dudley rémülten meredtek rá.
– Szóval annyira utáltad a varázslást, hogy inkább nem mentél el a Roxfortba? – kérdezte Harry, mert úgy érezte, rájött a megoldásra. Petunia néni dühösen csettintett nyelvével.
– Ugyan! Ha akartam volna, akkor sem dönthetek így! Amikor kiderült, hogy varázserőm van, a szüleim majd elájultak a büszkeségtől! És persze később Lily esetében is... De nem is erről volt szó. Soha sem voltam egy nagy varázsló, de annyira nem volt ellenemre a dolog, mint hinnéd. Csakhogy a varázslóknak egyre több problémája támadt, Tudodkinek egyre nagyobb hatalma lett, és lassan mindenki veszélybe került. Lily és James harcolni akartak Ellene. Én viszont csak nyugalomban akartam élni.
Harry még mindig értetlenül meredt rá.
– És ezért nem varázsoltál többet?
– Hát persze! Látom, te is csak magadból tudsz kiindulni, mint az a fafejű apád! – mérte végig mérgesen a fiút. – Úgy gondoltam, hogy egy átlagos mugliként kisebb az esély rá, hogy veszélybe kerüljek, ezért úgy döntöttem, hogy nem varázsolok többet, hanem mugliként élek.
– De hát azzal mit oldasz meg? Hiszen Vo… Tudodki pont rájuk vadászik. – Harry a mondat közepén úgy döntött, nem mondja ki Petunia néni előtt a Nevet, nehogy még jobban feldühítse.
– Lehet, de még mindig kisebb az esély rá, hogy pont minket találjanak meg több millió mugli család közül, míg az Evans családra akkor máris vadászott. Elvesztettem az ostoba mágusok miatt a szüleimet, de többet nem akartam veszíteni! Ezzel legalább be tudtam biztosítani a nyugalmat magamnak és a gyerekeimnek.
– De hogy lehet, hogy én nem hallottam rólad? Pedig ismerem a szüleim több barátját is… – gondolkozott el Harry.
– Rengetegen járnak a Roxfortba, te ostoba! – csattant fel Petunia. – Fogadok, hogy tíz év múlva te sem fogsz mindenkire emlékezni az évfolyamodból. És én mindig is jelentéktelen voltam. Lilyre figyelt mindenki; azzal, hogy van egy nővére is, nemigen törődtek. És persze néhány biztonsági intézkedést is hoztam. Például megváltoztattam a külsőmet.
– Megváltoztattad?! – kiáltott fel döbbenten Harry. – Nem is csak boszorkány, hanem mindjárt metamorf mágus vagy?
Úgy tűnt, Petunia néni ezt sértésnek tekinti. Dühösen tört ki.
– Dehogy! Ez egy maradandó átalakítás volt, amit Dumbledore segítségével végeztem el, hogy semmiképp se ismerhessenek fel. Se a hasonlóság miatt, se akkor, ha valaki mégis emlékezne rám. Az Evans pedig nem olyan ritka név… Aztán kerestem egy muglit, aki annyira irtózik a mágiától, hogy biztosan soha sem akar majd megismerkedni az én boszorkány testvéremmel – pillantott Vernon felé, aki dermedten, egyre lilább arccal bámulta, –, viszont van valahol egy háza, ahol eltűnhetek a tömegben, és élhetem a mugli feleségek életét.
– Értem – dőlt hátra Harry, bár nem volt biztos benne, hogy valaha is meg fogja érteni nagynénje döntését. Persze, félelmetes volt a gondolat, hogy Voldemort vadászik rá, és hogy a barátait is veszélynek teszi ki, de soha sem mondott volna le emiatt a varázslás élményéről. – És miért gondoltad, hogy Dumbledore idejön?
– Nos, Dumbledore tavaly elmondta, hogy amikor nagykorú leszel, végre megszűnik a védelem, amelyet ez a ház nyújt neked. – Harry bólintott. – De ez még a születésnapod előtt átruházható egy másik házra. Bármelyikre, amelyet te kiválasztasz. Gondolom, úgy képzelte, hogy a sajátodra…
Harry összevonta a szemöldökét. Védelem bárhol, ahol csak akarja? Az Odúban lelhetne új otthonra, vagy vehetne magának egy házat, elvégre elég aranya van a Gringottsban.
– Ezt meg lehet csinálni? − kérdezte izgatottan.
− Dumbledore képes megcsinálni. Én nem. − hűtötte le nagynénje.
− Nem lehet olyan nagy ügy utánanézni − erősködött Harry. − Ez egy ősi varázs, amely véd engem, biztos írnak róla valahol – mondta elszántan.
– Nem egészen – rázta meg a fejét Petunia néni. – Nem sokkal a te születésed után Lily felkeresett és megkért, hogy segítsek neki egy varázslat létrehozásában. Tudta, hogy Tudodki üldöz titeket, és szerette volna biztosítani, hogy te jó helyre kerülsz akkor is, ha ők meghalnak. Persze, a jó hely az ő szemében én voltam, nem törődött vele, hogy én már elfordultam a varázsló-világtól, és hogy ezzel veszélyt hoz a fejemre… – húzta el a száját. – Így egy ősi varázslat módosított változatát hoztuk létre, amelyet Dumbledore dolgozott ki. Akkor lépett működésbe, amikor Lily meghalt.
– Ezek szerint nem az ő önfeláldozása miatt keletkezett? – kérdezte Harry döbbenten. Jó érzés volt mindig arra gondolni, hogy az anyja szeretete mentette meg, tartotta életben.
– Közvetve végül is igen. A varázslat szerint, ha az apád és Lily is meghal, és én behozlak a házunkba, ott tizenhét éves korodig biztonságban lehetsz. Reméltem, hogy soha sem kerül erre sor, mert nem akartam egy varázslógyereket, aki felhívja ránk a figyelmet. De részt vettem a bűbáj létrehozásában, mert tartoztam ennyivel a testvéremnek. Ez volt az utolsó alkalom, hogy varázsoltam.
– Az utolsó? „Emlékezz az utolsóra”… – suttogta Harry. – Hát erre gondolt Dumbledore a rivallóban.
Petunia néni bólintott.
– Mivel nem meséltél semmit az iskoláról, fogalmam sem volt arról, hogy mi történik a varázslóvilágban. De a dementorok megjelenésekor elárultad, hogy Tudodki visszatért, és téged üldöz. Ezzel szinte nagyobb veszélybe kerültem, mint amiben boszorkányként voltam. De kötött az eskü.
Harry kicsit komikusnak találta, hogy Petunia néni előbb hitt a Sötét Nagyúr visszatértében, mint a legtöbb Reggeli Prófétát olvasó varázsló. Végigjártatta szemét a szobán. Lehetetlennek tűnt, hogy itt egy boszorkány éljen. Ekkor megpillantotta Vernon bácsit, aki teljesen ellilulva épp felállt a kanapéról. Harry rémülten fordult nagynénjéhez.
– És velük most mi lesz? – intett Vernon és Dudley felé. – Megtudták a titkodat.
– Nincs sok választásunk. – Petunia néni a zsebébe nyúlt, és elővett egy kis ezüst kulcsot, majd a kandalló párkányán lévő fadobozkához lépett. Harry mindig úgy gondolta, hogy az ékszereit tartja benne. Most meglepve látta, hogy nagynénje kivesz belőle egy nem túl hosszú, vékony pálcát. – Persze, ha képes vagy nyugton ülni és nem átkozol meg, nem kényszerülök erre megoldásra… – vetette oda mérgesen. – Ki kell törölnünk az egészet az emlékezetükből. Egyszerre kell csinálnunk, különben rengeteg vesződséggel jár, mint a dementoros eset után.
– Kitörölted a fejükből a dementor-támadást? – pislogott Harry.
– Kénytelen voltam – válaszolt Petunia néni olyan hangon, mintha valami förtelmes dolgot művelt volna, és Vernonra szegezte a pálcát. – Azt hiszed, Vernon megengedte volna, hogy utána nyáron visszajöjj? Ráadásul én is majdnem lebuktam.
Harry bólintott. Tényleg furcsa volt számára, hogy Vernon bácsi és Dudley ugyanúgy viselkedik vele, de Sirius elvesztése sokkal fontosabb volt akkor, mint hogy ezen törje a fejét.
– Pet… Petunia drágám? – szólalt meg dadogva Vernon bácsi. – Mi a csudát akarsz azzal a… Ne tégy ostobaságot…
Petunia néni beletörődően felsóhajtott, majd Harryhez fordult.
– Mégis mit piszmogsz annyit?
– Én még soha sem csináltam emléktörlést – vallotta be fiú elvörösödve. – Nem gondolod, hogy ha elrontom, nagyobb kárt okozok neki, mint ha tudná, hogy boszorkány az anyja?
– Nem fogod elrontani – jelentette ki Petunia néni szigorúan. – De azért majd én csinálom Dudlicseknek, te pedig Vernonnak.
– Hagyod, hogy megátkozzon?! – kiáltott fel Vernon bácsi rémülten. – Amikor pont most mondta, hogy nem tudja, hogy kell?!
– Istenem… Lássunk neki – Petunia néni villámló szemekkel mérte végig Harryt, mintha az ő hibája lenne, hogy az iskolában nem gyakoroltatják velük az Exmemoriamot. – Egyszerűen csak gondolj erősen arra, hogy – a faliórára pillantott – harminc percet szeretnél kitörölni az emlékezetéből. Aztán mondd ki a varázsigét, és a pálcáddal finoman döfj felé – fejezte be bemutatva a pálcamozdulatot. Harry utánozta, aztán bólintott. – Készen állsz? Háromig számolok, aztán gondolj a megfelelő percmennyiségre és gyerünk. Egy, kettő, három…
– Exmemoriam! – mondták ki mindketten egyszerre. Vernon bácsi zavartan pislogott párat, majd dühösen felkiáltott:
– Hogy mered ezt az izét elővenni?!
Harry gyorsan Petunia nénire pillantott, aki már eltüntette saját pálcáját és most a fényképeket rendezgette a kandalló párkányán. Zsebre vágta hát ő is a pálcáját és nagynénjére pislogott.
– Akkor én felmegyek…
– Nagyon helyes – bólintott Vernon bácsi. – Ne is lássunk itt lent, kölyök!
Harry felszaladt régi szobájába, és lehuppant az ágyra. Zsongott a feje a rengeteg új információtól. Próbálta megérteni nagynénje történetét, és megemészteni azt, hogy pár nap múlva már nem lesz egyetlen olyan hely sem a világon, ahol maradéktalanul biztonságban lehet. Rémisztő volt a gondolat, hogy Dumbledore mennyi mindent nem tudott elmondani neki.