– Ezt nem mondod komolyan! Az a nő nem lehet boszorkány! – kiáltott fel Ron.
Harry, miután végiggondolta Petunia néni történetét, úgy döntött, még ha biztonságos is a következő három napon a Dursley-ház, akkor sincs semmi értelme ott kuksolnia a barátai nélkül. Így hamarosan üzent Mordonnak, és egy napi várakozás után örökre maga mögött hagyta a Privet Drive-ot – és ezzel életében először kivívta nagynénje és nagybátyja elégedettségét.
Pár órányi fagyasztó repülés után végre visszaérkeztek az Odúba, és Harry az elmúlt nap után újra jóllakhatott, hiszen Mrs Weasley meleg étellel várta, s egyáltalán nem bánta, ha a fiú sokat eszik. Vacsora után Harry felment barátaival Ron szobájába, hogy elmesélje nekik mindazt, amit megtudott.
– Hiszen mindig is azt mondtad, hogy gyűlöli a mágiát… – csodálkozott Hermione is.
– Hát gyűlöli is – bólintott Harry –, ennyi év Vernon bácsi mellett mindenkiből ezt hozná ki. Mindenesetre valóban tud varázsolni.
– Én ezt akkor sem értem – kezdte Ron. – Ha ez igaz, Dumbledore miért nem mondta el neked soha?
Harry megrázta a fejét, jelezve, hogy nem tudja.
– Ezen eddig nem nagyon gondolkoztam… Végül is Dumbledore annyi mindent titkolt el előlem…
– Ez más helyzet lehet – szólalt meg Hermione. – Egyszerűen csak tiszteletben akarta tartani a nagynénéd döntését. Ha úgy élsz ott, hogy tudod a titkát, nem álltad volna meg, hogy ezt a fejéhez vágd, amikor szidja a szüleidet…
– Hát nem is volt joga bolondnak nevezni őket! – Harry egyre dühösebb lett, ahogy felidézte Petunia néni korábbi szavait. – Ő is ugyanolyan „bolond”, mint mi vagyunk…
– De hát alkalmazkodnia kellett a nagybátyádhoz. Meg hitelesen kellett játszania a szerepét.
– Szerintem nem is játszik szerepet – vágta rá Harry mérgesen. – Tényleg utál minden varázslót. Ha hallottátok volna, hogy beszélt arról, hogy kitörölte a fejükből a dementorokat…
– Végül is az egy okos ötlet volt – jelentette ki Hermione. – Ha tényleg nem engedett volna vissza a bácsikád, akkor gyakorlatilag a te kedvedért csinálta…
– Vagy azért, hogy ne nézzék hülyének Dudleyt, ha elmondja valakinek… Persze, kinek árulná el, hogy őt bármi is megijesztheti? – Harry elhúzta a száját. – Talán ha meghagyja ezt az emléket Dudleynak, lett volna esély rá, hogy normális emberré váljon valaha. Legalább egyszer megtapasztalta, hogy milyen üldözöttnek lenni, aztán meg szépen elfelejtette…
Hermione rosszallóan csóválta a fejét.
– Ugyan, soha sem tudta volna megemészteni, hogy valami, amit még csak nem is látott, megtámadta. Mit gondolsz, mért kell annyira vigyázni, hogy a muglik ne lássanak varázslatot? Vagy beleőrülnének, vagy a többiek tartanák őket őrültnek.
Harry hátradőlt az ágyon. Őszintén úgy érezte, nem zavarta volna, ha barátai bolondnak kiáltják ki Dudleyt; legalább egyszer unokatestvére is megtapasztalta volna, hogy milyen kitaszítottnak lenni. Nem volt benne biztos, hogy valaha is megbocsátja majd Dursleyéknak, hogy pokollá tettek tíz évet az életéből. Most már teljesen világosan látta, miért döntött úgy Dumbledore, hogy náluk kell élnie, de nem boldogította a gondolat, hogy édesanyja maga akarta ott elhelyezni. Biztos, hogy nem ezt a gyerekkort kívánta neki, s felfoghatatlan volt, hogy ismerhette ennyire félre Petuniát.
– Harry? – Hermione előrehajolt és finoman megfogta a térdét. – Mire gondolsz?
– Csak… Nem értem, hogy lehet Petunia néni anyám testvére. Semmi közös nincs bennük…
– De nem azt mondtad, hogy megváltoztatta a külsejét? – kottyantotta közbe Ron. Harry legyintett.
– Persze, de nem erről van szó… Hogy hagyhatja valaki örökre abba a varázslást? A szüleim soha sem döntöttek volna így… És én sem. – Keményen fordult a barátai felé. – Kizárt, hogy valaha is megértsem.
Hermione bólintott.
– De azért tiszteletben lehet tartani a döntését. Mint ahogyan Dumbledore tette.
– Dumbledore… Vajon mennyi mindent nem mondott még el nekem? Nem így tervezte… hogy egy álnok áruló… – Harry elhallgatott. Igyekezett nem gondolni Pitonra, de ha eszébe jutott, azonnal fellobbant benne a gyűlölet.
– Senki sem érti, hogy miért is bízott meg benne – fogta suttogóra a hangját Ron –, hallottam, amikor anyáék erről beszélgettek. Apa mesélte, hogy egyszer csak megjelent az akkori főhadiszállásnál, azzal, hogy nagyon fontos információi vannak a Rend számára. Dumbledore pedig bevitte Pitont a főhadiszállásra, és bezárkóztak egy szobába. Utána Dumbledore csak annyit közölt, hogy Piton a Rendnek dolgozik, igaz, ezt is hónapokkal később… Senki sem merte megkérdezni, hogy miért. Aztán pedig… – Ron mondatát félbeszakította a kitáruló ajtó, amelyen keresztül Mrs Weasley sietett be.
– Ha történetesen érdekel, Ronald, a minisztérium a hétvégére meghirdetett egy hoppanálási vizsgát – jelentette be komoran. – Tudom, hogy újabban szerinted nem számítanak a minisztérium által elfogadott papírok, de azért ha mégis jelentkeznél, ma estig kell baglyot küldeni nekik. – Azzal kiviharzott.
Harry döbbenten pislogott.
– Ez meg mi volt?
Ron felsóhajtott.
– Semmi, csak tegnap megint veszekedtünk az iskola miatt… De a hoppanálási vizsgát tényleg le kéne tennünk. Addigra te is nagykorú leszel, Harry, mehetnénk együtt. Anyánál biztos van több jelentkezési lap is.
Harry elmosolyodott. Ugyan őt tényleg nem érdekelte, hogy mire kap engedélyt a minisztériumtól, azért szívesen megmutatta volna nekik, hogy mire képes.
– Rendben, küldjünk nekik baglyot – állt fel, s nyomában Ronnal elindult a konyhába.

*

Harry álomittasan fordult a másik oldalára, azonban újra meghallotta a halk kaparászást, így végül beletörődően nyitotta ki a szemét. Az ablakban egy megtépázott kuvik ült, és szemrehányó pillantással méregette a szemét dörzsölgető fiút. Ron ágya üres volt, így Harry felállt, és beeresztette a madarat. Leszedte a hosszúkás csomagot a kuvik lábáról, mire az azonnal elröppent. Kibontotta a levelet, amit a csomag mellé kötöztek.

Boldog szülinapot, Harry!
Azt hiszem, örülni fogsz ennek a kis ajándéknak. Amikor elhoztalak Godric's Hollow-ból, akkor hoztam őket magammal. Oda akartam adni a tizenegyedik születésnapodon, de Dumbledore azt mondta várjak vele. Azt hiszem, most már õ is jónak látná, hogy megkapd.
Hagrid

Harry remegő kézzel bontotta ki a csomagot. Mikor sikerült lehámoznia a selyempapírt, amelyet Hagrid többször gondosan végigtekert az ajándékon, két varázspálcát pillantott meg. Az egyik vastagabb volt és mahagóniból készült, a másik valamivel rövidebb, könnyed fűzfapálca. A fiúnak összeszorult a szíve ahogy kézbe vette őket, hogy jobban megvizsgálja. Ismerte ezeket a pálcákat – mindkettőt látta Piton emlékében; a szülei használták őket. Közelebb emelte őket a szeméhez. A végük kormos volt egy kicsit.
Jobb kezével határozatlanul megfogta a fűzfapálcát, és suhintott vele egyet a levegőben. Semmi sem történt, és Harry sem érzett semmilyen bizsergést; a pálcában a robbanás során kihunyt a varázserő. Azért elsuttogott egy Lumost, de most sem történt semmi. Felkapta apja pálcáját, de az sem működött már. Szomorú sóhajjal dőlt hátra.
Ebben a pillanatban berobbant a szobába Ron és Hermione. – Boldog szülinapot! – kiáltott a fiú. – Na, milyen érzés végre nagykorúnak lenni?
– Mi a baj? – kérdezte Hermione, és aggodalmasan nézte Harry szomorú arcát. A fiú megrázta magát és elmosolyodott.
– Semmi. Vagyis… Csak Hagridtól kaptam valamit, ami…
– Kicsit felzaklatott? – fejezte be helyette Hermione a mondatot a varázspálcákra pillantva. – Ezek a szüleidé voltak, igaz?
Harry bólintott. Ron leült az ágy szélére és elgondolkozva nézegette a két pálcát. – Lehet, hogy tudnánk hasznosítani őket. Priori Incantatemmel megnézhetnék, hogy milyen varázslatokat végeztek velük. Végül is ezzel védekeztek…
– Nem hiszem, hogy Harry szeretné megnézni, hogy milyen varázslatokat mondtak ki a haláluk előtt a szülei – vágott közbe Hermione.
– Különben sem működnek. Gondolom, amikor Voldemort elvesztette az erejét, akkor romlottak el, vagy ilyesmi. Nem hiszem, hogy Hagrid azért küldte volna, hogy bármire is hasznosítsam…
– Persze, nem is úgy gondoltam… − visszakozott zavartan Ron, aztán előhalászott a ládájából egy kis gömbölyű csomagot. – Hát akkor még egyszer boldog szülinapot.
– Köszi. – Harry átvette a csomagot, és bontogatni kezdte. Egy diónyi, szárnyas, aranyszínű labda röppent ki belőle, és villámgyorsan cikázni kezdett a fejük körül. Harry döbbenten kiáltott fel. – Egy cikesz?
– Igazából, egy úgynevezett tanulópéldány. Nemrég dobták piacra. Megbűvölték, hogy Invitoval vissza lehessen hívni. Gondoltam, ha már nem megyünk vissza a Roxfortba, azért ne hiányozzon annyira a kviddics. Meg nem sokat jöttél velünk játszani az elmúlt hetekben, és gondoltam ez azért lehet, mert mi ugye sosem használunk cikeszt.
Harry elvigyorodott.
– Értem a célzást. Akkor ezentúl majd a testmozgással is foglalkozom – ígérte, és egy könnyed mozdulattal elkapta az épp az ő feje fölött elrepülő kis labdát. Az azonnal leengedte szárnyait, és belesimult a markába.
Ron elővett egy összetekert pergament.
– Van hozzá használati utasítás is. Lehet állítani a sebességét és a repülési magasságot. Amint látom, az alapbeállítás neked túl lassú – vigyorodott el.
Most Hermione is előhúzott egy kis csomagot, amit eddig a háta mögött rejtegetett.
– Boldog szülinapot – mondta mosolyogva. – Remélem te is hasznosnak találod majd.
A csomagból egy vékony, fonott bőrkarkötő esett ki. Harry elmosolyodott. Ugyan mindig is úgy gondolta, hogy a bőrszíjak, amelyeket Bill a csuklóján hord, jól néznek ki, de nem értette, hogy miért lehetne hasznos egy ilyen.
– Ez nem csak egy karkötő – kezdte Hermione. – Igazából nem is bőrből van… De nem ez a lényeg. Készítettem egyet-egyet Ronnak és magamnak is. Szóval ha bajban van valamelyikünk, akkor jelez a többieknek. Figyelmeztetésként megszorítja a kezedet, és a fémcsík is elszíneződik a végén.
Harry csodálkozva forgatta meg a karkötőt. Bár nagyon ügyesnek tartotta Hermionét, meglepte, hogy képes ilyesmit elkészíteni. A karkötő olyan volt, mintha néhány bőrszíjat fontak volna szépen össze. Ahogy alaposabban megnézte a két végét, felfedezett egy-egy, alig két milliméteres ezüstös fémcsíkot rajta.
– Hát, tényleg hasznosnak hangzik…
– Most, hogy nem megyünk vissza a Roxfortba, nem tudhatjuk, hogy mi vár ránk – szólt közbe Ron. – Ezért kicsit jobban érzi magát az ember, ha tudja, hogy ha bajban van, azok, akikre számíthat, tudnak róla.
– Persze – bólintott Harry. – Mindenképp hordjuk őket. – De magában azonnal eldöntötte, hogy ha bajba kerülne, nem szól Ronnak és Hermionének. Ha már ő kilátástalan helyzetbe került, legalább a barátai mentsék az életüket.
– Csak akkor van értelme, ha te is használod majd, Harry – mondta Hermione, mintha olvasott volna a gondolataiban. – Ha elkapnak és mi váratlanul megtámadjuk őket, nagy esély van arra, hogy kiszabadítsunk. A meglepetés ereje…
Harry bólintott.
– Persze. Én sem szeretnék idő előtt meghalni, ha nem muszáj.
– Ígérd meg, hogy használni fogod.
– Jaj, erre semmi szükség…
– Dehogynem, Harry. Tudom, hogy mit gondolsz: ha valami történik, legalább mi ketten ne kerüljünk bajba. De ennek semmi értelme.
– Együtt akarjuk végigcsinálni ezt az egészet – vette át a szót Ron –, de ez csak akkor lehetséges, ha bármikor segíthetünk neked.
Harry felsóhajtott. Láthatólag barátai alaposan felkészültek erre a beszélgetésre.
– Jól van, ígérem, ha bajban leszek, jelzek nektek. Tényleg.
Hermione örömmel mosolyodott el. A két végén lévő fémcsík összeolvasztásával felrakta Harry kezére a karkötőt. Kicsit bő volt, így finoman mozgott a fiú csuklóján. Harry úgy találta, hogy a karkötő tényleg jól néz ki, s elégedetten forgatta a csuklóját. Hermione Ron kezére is felrakott egy hasonló ékszert, s végül a sajátjára is egy több, vékony, ezüst szálból állót.
– Mindenkinek személyre szabott – árulta el, miután végzett. – Ha nekem van bajom, a tiétek piros lesz, ha Ronnak, a miénk barna, ha Harryé, akkor pedig zöld. – Harry hitetlenkedve nézte meg a fémcsíkot. A lány folytatta: – Segít odahoppanálni a másikhoz, vagy ha elérhető közelben van, akkor gyengül a szorítás, ha közeledsz felé. Aktiválni pedig úgy lehet, ha akármilyen halkan, de segítséget kértek a másik két személytől. – Azonnal be is mutatta a használat módját, szinte alig hallhatóan suttogva: – Ron, Harry, segítsetek!
Harry úgy érezte, mintha valaki figyelmeztető szorítással megragadta volna a csuklóját. Odapillantott és látta, hogy a fémsáv piros. Közelebb lépett egy lépéssel Hermionéhez, mire a szorítás gyengült, és pár másodperc múlva a karkötő olyan lett, mint eddig volt. Harry nem tudta leplezni Hermione tudása iránti csodálatát. A lány ragaszkodott hozzá, hogy mindhárman kipróbálják a karkötőt − természetesen mindegyik tökéletesen működött.
Ron megemlítette, hogy még gyakorolni akartak Hermionével a hoppanálási vizsgára, úgyhogy otthagyták Harryt a szobában. A fiú elkapta az azóta újra köröző cikeszt és becsomagolta az egyik Dobbytól kapott zokniba, majd eltette a ládájába. Ekkor halkan megnyikordult az ajtó és Ginny sietett be rajta. A lány a csók óta még jobban kerülte Harryt, mint eddig, s most zavartnak tűnt.
– Csak boldog szülinapot akartam kívánni, Harry – mondta. Finoman megpuszilta a fiút, egy percre megszorította a kezét, aztán már ment is ki. Harry értetlenül pillantott utána, aztán arra a kis csomagra, amit a lány a kezébe csúsztatott.
Egy gyűrű volt, egy pergamendarabba csavarva. A fiú csodálkozva forgatta meg az ékszert, aztán a pergamenre felrótt sietős sorokat mérte végig:

Harry!
Megértem a döntésedet, és azt is tudom, hogy az én biztonságom érdekében hoztad meg. De van, amit nem lehet ilyen egyszerûen megváltoztatni. Én tudom, hogy te is érzed. A távolságtartást egyikünk se fogja sokáig bírni. Ezért vettem meg ezeket. A párja nálam van, és ha felveszed, én is érezni fogom…
Szeretlek

Ginny

Harry szíve összeszorult. Nem szívesen gondolkozott azon, hogy mit érezhet Ginny; elég volt a saját szenvedését elviselni. A gyűrűre pillantott, s újra forgatni kezdte. Nem értette, mire célozhatott levelében a lány, ezért végül úgy döntött, abból nem lehet baj, ha most felhúzza. Csaknem felkiáltott meglepetésében: annyira tisztán érezte Ginny puha kezének érintését, mintha a lány mellette ülne, és éppen most fogta volna meg a kezét. Lehunyta a szemét és elmosolyodott. Úgy érezte, ez a világ legjobb ajándéka.

*

Szombaton Harry a legkisebb izgalom nélkül csatlakozott Ronhoz és Mr Weasleyhez, hogy a Hop-hálózaton keresztül a minisztériumba menjenek, ahol a vizsgára jelentkezők gyülekeztek. Biztos volt benne, hogy sikeresen helytáll majd, Ron viszont annál idegesebb volt. Rengeteget gyakorolt Hermionéval, de még így is folyamatosan arról panaszkodott, mi lesz, ha megint elhagyja a fél szemöldökét, vagy nem találja el megfelelően a kijelölt helyet. Hermione és Mrs Weasley nem győzte felváltva nyugtatgatni.
– Ügyesek legyetek! Nyugodj meg Ron, és vizsgázz le szépen! És persze te is, Harry drágám! – búcsúzott tőlük az asszony, amikor egyenként beléptek a kandallóba a konyhában.
A fogadócsarnok már tele volt a vizsgára várakozókkal és hozzátartozóikkal. Többségük Harryék roxforti évfolyamtársai közül került ki, de akadt néhány idősebb boszorkány vagy varázsló is. Harry feltételezte, hogy eddig nem tudták, vagy nem akarták letenni a vizsgát.
Ahogy körülnézett, meglátta, hogy a Mágikus Testvériség Kútjából csak a medence áll a csarnok közepén, új szobrokat még nem készítettek.
– Úgy gondolod, kissé lassan halad a rekonstrukció? – szólalt meg mellette egy hang. A fiú döbbenten fordult oda, és meglátta Rufus Scrimgeour mosolygó arcát és sörényszerű, borzas haját. – Pályázatot írtunk ki az új szoborcsoportra, de a mostani időkben kevés mágusnak van kedve a művészethez. Azért akad néhány terv, ami neked is tetszene, és talán az érdeklődés is nagyobb lenne, ha Harry Potter is részt venne a zsűrizésben…
– Hogy érti azt, hogy nekem is tetszene? − kérdezte a fiú gyanakodva.
– Ó, csak emlékszem, hogy Dumbledore gyakran felszólalt a Mágikus Testvériség Kútjának szemléletmódja ellen − mondta finoman a férfi. – Most lehetőség van arra, hogy egy olyat készítsünk, ami egyenlőbbnek mutatja az összes mágiára képes lényt…
– Egyenlőbbnek?
– Igen, régen a mágusok hajlamosak volta arra, hogy magukat feljebbvalónak tartsák a mágikus lényeknél.
– Ismerek olyan mágusokat, akik még most is hajlamosak rá. És ezt a véleményüket diákok százainak fejthették ki a minisztérium jóvoltából − vágott vissza Harry Dolores Umbridge-ra gondolva, aki két éve a sötét varázslatok kivédése tanára és pár hónapig a Roxfort igazgatója volt.
Scrimgeour arcán csak egy pillanatra suhant át némi bosszúság, majd újra elmosolyodott.
 – Igaz, az emberek véleményét nem szabhatja meg a minisztérium. Bár sokat számíthat, ha egy olyan közismert személyiség beszél a nevünkben, mint amilyen te vagy.
Harry elhúzta a száját.
– Ha reklámot akar a minisztériumának, szerződtesse le Gilderoy Lockhartot vagy a Valpurgis Lányainak énekesét. Akkor biztos odafigyelnének magukra. Vagy még jobb lenne, ha végre megtalálnák azt az aljas árulót… Akkor talán még a hitelük is megnőne.
– Nem kéne olyan dolgokról beszélned, amikről semmit sem tudsz! − Scrimgeour már alig próbálta leplezni mérgét. – Az aurorok munkájáról nem véletlenül nem ír a Próféta.
– Ó, csak nem egy újabb sikeres akció előtt állunk? Ezúttal ki az áldozat? Mondjuk a Három Seprű csaposa? Legalább annyi gaztettet elkövethetett, mint Stan Shunpike – gúnyolódott Harry.
– Ostoba kölyök! Nincs nekem időm gyerekes vitákra! − A miniszter dühösen elviharzott. Harry vigyorogva nézett utána; hirtelen nagyon könnyűnek érezte magát. Odament Ronhoz, aki pár méterrel arrébb beszélgetett Neville-lel.
– …de a Nagyi azt mondta, erről akkor sem dönthetek, ha már nagykorú is vagyok. Persze azt hiszem, igaza is van… Nekem a Roxfortban a helyem − mondta épp Neville, amikor odalépett hozzájuk. – Szia Harry! Épp mesélem Ronnak, hogy amikor meghallottam, hogy nem jössz vissza a suliba…
– Igen, hallottam − bólintott Harry. − Szerintem a nagymamádnak igaza van. Biztos, hogy hasznos lesz neked ez az év. Én is mennék, de hát… Más dolgom van.
Neville legyintett.
– Neked nincs szükséged rá, hogy ott tanulj. Mindenhol arról hallani, hogy Dumbledore külön mindent megtanított tavaly, meg hogy a Minisztériumban kapsz idén auror-képzést, ezért nem tanulsz velünk…
Harry arca elsötétült.
– Ebből egy szó sem igaz! Ha végeztünk a vizsgával, be sem teszem többet ide a lábamat! Különben is csak elhülyülnék, ha hagynám, hogy ezek tanítsanak! Előbb megtalálom Pitont meg Voldemortot, mint az egész banda együttvéve!
– Öö… Ne haragudj… én csak… ezt hallottam… − pislogott Neville csodálkozva. − Hát… Azt hiszem, lassan kezdünk.
Harry megfordult, és meglátta Scrimgeourt egy emelvényen. Dühösen gondolt rá, hogy a miniszter így is elterjesztette, hogy ő együttműködik velük, és ezt most ő maga is megerősítette, amikor itt, mindenki szeme láttára beszélt a férfival.
A csarnok lassan elcsendesedett. A miniszter végigtekintett a vizsgázni készülőkön. Amikor megszólalt, mágikusan felerősített hangját mindenhol tisztán hallották.
– Hölgyeim és Uraim, az augusztus eleji mindig a legnagyobb figyelmet elnyert vizsgaidőpontunk. Ennek természetesen az az oka, hogy a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola lényegében minden hetedéves diákja betölti eddigre tizenhetedik életévét. Vannak önök között, akik nem először vannak itt. Az ő türelmüket kérném most. Mindenképp el kell mondanom, hogy a hoppanálás, bár a legkényelmesebb közlekedési mód, ugyanakkor a legveszélyesebb is. Tökéletes felkészülés hiányában könnyen súlyos baleset lehet a vége. Ráadásul a varázstalan embereket is veszélyeztethetjük vele. Ezért a minisztérium nagyon szigorúan bírálja el az egyes jelöltek teljesítményét. Szeretnék mindenkit megkérni, hogy amennyiben nem kapja meg az engedélyt, ne próbálkozzon a hoppanálással. A minisztérium minden engedély nélkül végrehajtott hoppanálást súlyosan megtorol. És most átadom a szót Wilkie Derreng kollégámnak, aki levezényli a mai vizsgát.
Harry a Roxfortból már ismerte azt a varázslót, aki most fellépett az emelvényre. Az ő hangját is felerősítették mágikusan.
– Üdvözlöm önöket. A vizsga a minisztériumi gyakorlópályáján lesz. − Harry meglepetten pislogott, nem is gondolta, hogy ilyesmi is létezik. De körülötte többen elégedetten vigyorogtak össze.
– Az jó, a gyakorlópálya minden fűszálát ismerem − súgta oda az egyik közelben álló hugrabugos fiú a mellette lévő lánynak.
– Tízfős csoportokban fognak a pályára menni egy-egy zsupszkulcs segítségével − folytatta zavartalanul Derreng –, és ott majd további instrukciókat kapnak. Akinek a vizsgáját sikeresnek minősítik ellenőreink, az visszahoppanálhat ide, hogy megkapja a hivatalos pergament. Aki sikertelenül vizsgázott, az tízfős csoportban, zsupszkulccsal térhet vissza. Megkérjük a kísérőket, hogy itt várakozzanak. Most pedig fáradjon ide…
A minisztériumi varázsló sorolni kezdte a neveket. Harry Ron felé fordult.
– Te tudtál erről a gyakorlópályáról?
Ron megrántotta a vállát.
– Jártunk ott egyszer Hermionével, de nincs benne semmi különös, viszont tele van minisztériumi varázslókkal, akik folyton tanácsokat adnak. Általában valamilyen füves pusztára, vagy Roxmortsba viszik a vizsgázókat. Gondolom, most ezt tartották a legbiztonságosabbnak.
Harry bólintott. Persze jobban örült volna, ha Roxmortsban vizsgázhat, de úgy gondolta, ez nem okoz majd neki problémát, ha egy idegen helyről visszahozta Dumbledore-t. Mellette Ron halkan motyogni kezdett, láthatólag Hermione tanácsait ismételte át. Neville előrébb sodródott a tömegben, és most Luna Lovegooddal beszélgetett. Közben Wilkie Derreng pergő hangon, folyamatosan hívta a tízfős csoportokat. Harry nemsokára azt vette észre, hogy őt is szólították. Odaintett Ronnak, majd előresietett.
Az emelvény előtt már nyolc ember várakozott, köztük a Patil ikrek is. Parvati halványan elmosolyodott meglátva Harryt, Padma a válla fölött beszélgetett egy hollóhátas fiúval, aki láthatólag még várt a sorára. Egy idősebb varázsló evickélt oda hozzájuk a tömegen keresztül tizediknek. A zsupszkulcs egy hosszúkás bot volt, amelyett az egyik minisztériumi varázsló aktivált, miután mindenki megfogta.
Harry érezte a jól ismert rántást a köldöke körül, és lehunyta a szemét, hogy ne lássa az elmosódott világot, majd talpa nekiütődődött a földnek. Egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát, de sikerült állva maradnia. A zsupszkulcsot elvették tőlük, és azonnal visszaküldték a Minisztériumba, és Harrynek végre lehetősége volt körülnézni. Úgy tűnt, London egyik külvárosában vannak, egy hatalmas területen, ami talán focipálya lehetett valaha.
A területen szabályos sorban sövényfalak emelkedtek, amelyek Harryt a Trimágus Tusa harmadik próbájára emlékeztették. A varázsló, aki fogadta őket, gyorsan beosztotta mindegyiküket az öt folyosó valamelyikéhez, amit a sövények alkottak. Harry és az idősebb öregúr a legtávolabbihoz került.
– Itt várjanak a sorukra – szólt szigorúan a minisztériumi varázsló, majd otthagyta őket.
– Először próbálkozik, fiatalember? – kérdezte az öregúr. Harry zavartan bólintott. – Jómagam is. Mindig is jobban szerettem a Hop-hálózatot, de amióta machinálnak vele, sokszor egészen máshol lyukadtam ki, mint amire számítottam. Így aztán kénytelen voltam pénzt kiadni egy ilyen hoppanálási tanfolyamért. Aztán most majd kiderül, hogy ért-e egy lyukas knútot is… − Az öregúr halkan felnevetett. Harry nem nagyon tudta, hogy mit válaszolhatna. Szerencsére ekkor kilépett a folyosó bejáratának nagy részét elfedő sövény mögül egy szigorú arcú boszorkány.
– Mr Potter? Kérem kövessen. – Harry kezdett izgulni. Átérve a szűk résen egy nagy, sövénnyel körülhatárolt, hosszúkás területen találta magát. – A feladat a következő: a sövény túloldalán van egy piros fogadópont. Kérem, hogy oda érkezzen meg – jelentette be a nő, majd eltűnt.
Harry zavartan pislogott. Nem egészen ilyennek képzelte a vizsgát. Szorosan lehunyta a szemét, és a piros fogadópontra gondolt, csak azt nem tudta elképzelni, hogy olyan kör lesz-e, mint amin az iskolában gyakoroltak, vagy valami egészen más. Lehetne például egy piros kő is. Jobbra, a sövény aljában látott egy elég nagy követ, amely akár fogadópont is lehetett volna…
Riadtan vette észre, hogy elkalandoztak a gondolatai. Próbálta felidézni Derreng szavait: célmeghatározás – piros izé, céltudatosság – akkor át a sövényen, célirányosság – célirányosan mozogni? Hogy a csudába lehet azt?!
Vissza a feladathoz. Sóvárogva vágyik arra, hogy elérje a sövény túloldalán a kör alakú követ. Nem, piros követ. Vagy kört…
A következő pillanatban, mintha nem is ő tette volna, meglepve érezte, hogy elszorul a tüdeje és zúgni kezd a füle − mintha összenyomták volna. Két pillanat múlva kinyitotta a szemét. Továbbra is egy hosszúkás, sövénnyel határolt füves területen volt, de ezt egymást szabályosan követő színes körök tarkították. Ő nem sokkal a piros előtt volt. Furcsán kicsavartnak érezte a bal kezét és lábát. Odapillantott és rémülten vette észre, hogy baloldali végtagjai hiányoznak; a túloldalon maradtak.
Ekkor feltűnt mellette a szigorú arcú boszorkány. Végigmérte, majd valamilyen varázsigét mormogott. Harry úgy érezte, mintha bal végtagjaira rátekeredett volna egy lepedő, iszonyatosan szorosan. Egy durranást hallott, majd lila füstfelhő öntött el mindent, és végre újra normális állapotúnak tűnt minden testrésze.
– Sajnos ezt a teljesítményt nem fogadhatom el – jelentette ki a boszorkány, mintegy sértődötten, hogy Harry ilyen rosszul teljesített.
– Megpróbálhatnám még egyszer? Eddig ilyesmi nem fordult elő… − kérte zavartan a fiú.
– Őszintén szólva kételkedem benne, hogy valaha is gyakorolta. A legalapvetőbb hibát követte el – felelte szárazon a nő. – Semmiképp sem engedhetem, hogy még egyszer próbálkozzon. Kérem, fáradjon ki a túloldali kijáraton, és csatlakozzon az ott várakozókhoz. Amint összegyűlnek tízen, zsupszkulccsal visszatérhetnek a minisztériumba. A következő vizsgaidőpont október 30-án lesz. Addig bármikor igénybe veheti a gyakorlópályát, ahol szakképzett oktatók segítik a felkészülésben. Szeretném megkérni, hogy máshol semmiképp se próbálkozzon a hoppanálással. Viszlát. – Azzal egy halk pukkanás kíséretében eltűnt.
Harry lesújtva indult el a pálya vége felé. Legjobban az dühítette, hogy saját magán kívül senkire sem haragudhatott. Ron és Hermione legalább tízszer felajánlotta neki, hogy tartson velük, amikor gyakorolnak, de ő biztos volt benne, hogy e nélkül is sikerüli fog a vizsga. Most, hogy alaposabban belegondolt, rájött, hogy valójában csak egyszer hoppanált egyedül, és lehet, hogy akkor is segítette Dumbledore ereje, bármennyire is legyengültnek tűnt a mágus. Elhatározta, hogy soha többé nem utasítja vissza Hermionét, ha tanítani akar neki valamit.
Őszintén remélte, hogy a megbukottak között nem lesz közelebbi ismerőse, de szinte még ki sem lépett a sövény mögül, máris felkiáltott valaki:
– Harry!
Luna Lovegood állt a tisztás közepén, fején egy gyanús, leginkább sütőtökre hasonlító kalapban. Ahogy Harry körbenézett, meglátta még négy hugrabugos évfolyamtársát, akik Lunától távol összebújva sutyorogtak, két fiút, akik idén végeztek a Roxfortban és az igencsak sértődöttnek tűnő Millicent Bulstrode-ot, Harry egyik mardekáros évfolyamtársát. A lány mintha kicsit felvidult volna, amikor meglátta Harryt, a fiú ugyan nem mert volna megesküdni rá, de talán némi káröröm is villant a szemében.
Odalépett Luna mellé. A lány elmosolyodott, és hátravetette hosszú szőke haját.
– Örülök, hogy te sem csináltad meg a vizsgát. Én nem is akarok majd hoppanálni, csak apa ragaszkodott hozzá, hogy jöjjek el. Gondolom te is így vagy vele.
– Hát… − Harry komolyan elgondolkozott azon a lehetőségen, hogy rábólintson Luna szavaira. Úgy mégiscsak kevésbé megalázó itt várakozni.
– A szippantyú sokkal biztonságosabb közlekedési mód – folytatta lelkesen a lány. – Már majdnem teljesen kidolgozták. Apa a múlt hónapban leközölt róla egy cikket. El is hoztam, hátha sikerül meggyőznöm pár embert – elővett a talárja zsebéből egy Hírverőt, és Harry orra elé nyomta. – De Neville azt mondta, ő maradna mégis a hoppanálásnál.
Harry döbbenten nézett körül. Neville nem volt a kis csoportban. Márpedig, ha Bulstrode itt van, akkor nem mehetett el egy korábbi csoporttal sem. Hirtelen furcsa, dühvel vegyes féltékenység öntötte el. Abban biztos volt, hogy Ronnak sikerül majd a vizsga, miután Hermione felkészítette, de hogy még Neville is átment, aki sosem tudott semmit sem megtanulni rendesen, ezt már igazságtalannak tartotta. Biztos rengeteget gyakorolt, bíztatta magát, de visszaemlékezve arra, hogy a fiú ötödikben a DS edzéseken hosszú hónapok alatt is alig tudta megtanulni a hátráltató átkot, ez sem tűnt túl hihetőnek.
– … most aláírásokat gyűjtünk, hogy a minisztérium támogassa őket, mert meg kell fizetni az önkénteseket – magyarázta épp a lány. Előhúzott egy pergamenlapot is, rajta négy-öt aláírással. – Te is aláírod?
– Hát nem is tudom… Még a cikket sem olvastam. – Harry nem nagyon akarta, hogy bármilyen újság arról tudósítson, hogy ő miért nem ment át a hoppanálási vizsgán.
– Ja, persze, akkor nézd meg.
Szerencsére mielőtt Harrynek bele kellett volna merülnie az egész világot átfogó, láthatatlan szippantyú hálózatba, amit a tervezők készültek kiépíteni, hogy az utazni vágyó varázslót egyetlen gyors szívással átjuttassák a világ egyik pontjáról a másikra, előcsörtetett egy negyven év körüli boszorkány az egyik pályáról.
– Még hogy sikertelen! Néhány hajszál miatt… Kinek kell pár vacak hajszál! – morgolódott.
Ebben a percben odahoppanált melléjük egy varázsló. A most érkezett boszorkány azonnal odarontott hozzá.
– Feljelentést fogok tenni maga ellen! Az én teljesítményem tökéletes volt! Kihullik pár hajszálam, erre maga meg azt mondja, hogy elhagytam a fél hajamat! Kikérem magamnak!
– A minisztériumban panaszt tehet, asszonyom – felelt nyugodtan a varázsló. – Bár meg kell jegyeznem, hogy a kihulló hajszálak ritkán lógnak a levegőben százhatvan centire a földtől…
– Szemtelen! – a nő sértődötten elfordult, a varázsló pedig elővarázsolt egy ugyanolyan hosszúkás botot, mint amivel érkeztek a vizsgára. Mind a tízen körbeállták és megfogták.
Pár másodperc múlva egy kisebb szobában találták magukat a minisztériumban. Az elvarázsolt ablakokon olyan erős napfény áradt be, hogy Harrynek hunyorognia kellett. Rájött, hogy azóta nem volt része valódi napsütésben, amióta otthagyták a Roxfortot. Miután végighallgattak egy újabb figyelmeztetést, hogy mennyire veszélyes lenne, ha próbálkoznának a hoppanálással, és kaptak egy rózsaszín pergament, amin a minisztériumi gyakorlópálya nyitva tartása és megközelíthetősége volt olvasható, visszatérhettek a csarnokba.
Már csak néhány kísérő lézengett odakint. Luna mosolyogva búcsút intett, és apjával elindult az egyik kandalló felé. Harry fáradtan ült le a medence szélére, ami a Mágikus Testvériség Kútjából maradt. Tőle nem messze, egy másik kisebb helyiségből folyamatosan áradtak ki a sikeres vizsgázók, kezükben a pergamen, amely igazolta, hogy hoppanálhatnak. Csatlakoztak családtagjaikhoz, és azonnal dehoppanáltak.
Végre kilépett Ron is. Vigyorogva lengette meg Harry felé a pergament.
– Azt hittem, megvársz – mondta, amikor odaért a fiúhoz. Harrynek nem volt sok kedve elárulni, hogy megbukott.
– Apukád hol van? – kérdezte válasz helyett.
– Azt mondta, hogy ha már itt van, benéz az irodába. Pénteken félbehagyott valamit. Gondolom perceken belül visszaér. – Végigmérte Harryt. – Zsebre tetted az oklevelet? Félek, hogy összegyűrődik, ha zsebre rakom. Öö, tudod, anyának fontos – tette hozzá elpirulva.
– Nincs ilyen vacakom, oké? – mordult fel Harry.
Ron zavartan pislogott.
– Hogyhogy nincs? … Megbuktál?
Harry bólintott, és úgy tett, mintha különösen érdekesnek találná a medence alját. Nem vágyott se sajnálkozásra, se jó tanácsokra. Egyszerűen szerette volna itt hagyni a minisztériumot, amilyen gyorsan csak lehet.
– Kész vagytok, fiúk? – kérdezte Mr Weasley, aki most ért melléjük. – Mehetünk?
– Igen, de… a Hop-hálózaton… − kezdte Ron zavartan. Harry sóhajtva felállt.
– Mert megbuktam.
– Ó. Semmi baj, Harry, Bill se vizsgázott le elsőre. Meg aztán Ron se. Ne is törődj vele. Azok után, amiken keresztülmentél, ez természetes.
Harrynek szorosan össze kellett szorítania a száját, hogy ne üvöltse a férfi arcába, hogy ez egyáltalán nem természetes. Inkább némán elcsörtetett a kandallók felé, felmarkolt egy adag hopp-port, belevágta a kandallóba, belépett és elkiáltotta az Odú szót.
A konyhában Hermione ült. Rögtön felpattant, amint meglátta Harryt. – Mi történt? Ugye nem…?
– Ronnak sikerült – vágta oda Harry. Ebben a pillanatban megjelent egy egyre lassabban forgó alak a kandallóban. Harryt dühítette, hogy Ron és Mr Weasley az ő kedvéért nem hoppanált.
– Ó, sajnálom – mondta Hermione. – Azért minden rendben, ugye?
– Nem! Semmi sincs rendben! – Harryt nem érdekelte, hogy ordít. Végre ki akarta adni magából mindazt a dühöt, ami Scrimgeour felbukkanása óta egyre csak gyűlt benne. – Egyáltalán nincs rendben! Nehogy most azt mondjátok, hogy jaj, szegényke, annyi szörnyűségen ment mostanában keresztül, amikor fogalmatok sincs, hogy milyen volt inferusokkal küzdeni a barlangban, és kockára tenni az életünket azért, hogy egy féleszű halálfaló, aki épp megharagudott a főnökére, megelőzzön! És fogalmatok sincs, hogy milyen volt látni, hogy az az aljas dög megöli Dumbledore-t! Semmit sem tudtok az érzéseimről! Közben meg az a hülye Scrimgeour mindenhol azt terjeszti, hogy én úgy ugrálok, ahogy a minisztérium fütyül! Aztán persze, hogy nem jön össze ez a nyomorult vizsga, hogy tényleg folyton oda kelljen mennem, amikor látni se bírom a képüket! Holnap meg már a Hírverőben olvashatja a fél varázslótársadalom, hogy a híres Harry Potter még hoppanálni se tud, helyette valami baromsággal akar közlekedni! Ebből elegem van! Úgyhogy ne várjátok el, hogy én tudjak hoppanálni, meg beszéd nélkül varázsolni, meg minden csodát! A franc akar a ti hősötök lenni.
Ügyet sem vetett arra, hogy Ron, aki valahol a kiabálása közepén érkezhetett meg, mondani akar valamit, az sem érdekelte, hogy a kandallóban felbukkan Mr Weasley. Elviharzott a dermedten álló Hermione mellett, miközben felrohant a lépcsőn, majdnem félrelökte Mrs Weasleyt, majd dühösen csapta be a szoba ajtaját. Biztos volt benne, hogy ez után a kirohanás után pár órán át senki sem meri majd zaklatni.

előző fejezet

következõ fejezet

Ha véleményed, észreveteled, kérdésed van, írd meg a Fórumban!