Viharos szél rázta a ház körüli fákat. Az ágak recsegve hajoltak meg az erejétől, és száraz levelek hulltak le zörögve minden vadabb roham nyomán. Az égen szürke esőfelhők torlódtak fel végleg eltakarva a napot és beárnyékolva a völgyet. A szél zúgva kavarta fel a fák alatt összegyűlt avart, így a falevelek körbetáncolták Harry lábát.
A fiú még egyszer átvetette a nyakán a sálat, és kicsit összébb húzta magán a fekete köpenyt. Elégedetlenül kémlelte az egyértelműen esőt ígérő eget, majd rosszkedvűen belerúgott a lába körül összegyűlt avarba. Halk, motoszkáló hangot hallott; lepillantva még látta, egy, a falevelek alá besurranó egér farkát.
– Harry, ugye nem akarod azt mondani, hogy gyalog megyünk? – kérdezte Ron kilépve a villa ajtaján miközben borzongva vette fel a sálját. Hermione pár másodperc múlva követte barátját, hajába belekapott a szél, és pillanatok alatt összekócolta. Ron újra Harryre pillantott. – Ugye hoppanálunk?
A másik megrázta a fejét.
– Még csak most fogom megkapni az engedélyt. Furán nézne ki, ha így érkeznék meg a vizsgára, nem gondolod?
Ron beletörődően felmordult, de pár másodperc múlva újra megszólalt: – Akkor mért nem megyünk hopp-porral a Három Seprűbe? Ahhoz csak van jogod…
– A ház nincs bekötve a hopp-hálózatba, csak egy-két hellyel van közvetlen kapcsolata – vágta rá Hermione. – És valamiért a Három Seprű pont nem szerepel köztük…. – tette hozzá egy halvány mosollyal.
Ebben a percben kinyílt az ajtó, és Tonks lépett ki közéjük.
– Veletek megyek – jelentette ki, majd meglátva Harry fintorát hozzátette: – Szigorúan Minerva utasítására, be kell szereznem pár dolgot a faluból.
– Nem lesz gond, hogy gyalog megyünk? – kérdezte Ron némi reménykedéssel a hangjában. De a fiatal boszorkány csak elmosolyodott.
– Már jól vagyok, és nem árt egy kis levegőzés. Mehetünk?
Úgy tűnt, hogy nem zavarja a hideg szél, amely máris pirosra csípte az arcát. Elindult a bejárattól jobbra, a házzal szemben lévő domb felé; mélykék köpenye lebegett utána. Némán kaptattak fel a dombra, amely nem volt túl meredek, de Harry így is jócskán kifulladt a meglepően gyorsan haladó boszorkányt követve.
Ron és Hermione lemaradt mögöttük, és Harry a szeme sarkából látta, ahogy a fiú közelebb húzza magához barátnőjét, és a fülébe súg valamit, mire a lány mosolyogva megpuszilja. Harryt egy pillanatra újra elfogta az a fájdalmas magányosság, amelyet akkor érzett, amikor először vette észre, hogy Ron csaknem minden este átmegy Hermione szobájába, és lényegében együtt töltik az éjszakát. Bár nem sajnálta barátaitól ezt a boldogságot, mégis irigykedett.
Ha így látta őket együtt, ha elcsípett egy pillantást vagy egy csókot, mindig fájt neki a gondolat, hogy egyedül van. Úgy tűnt, Ron és Hermione minden fájdalmat könnyebben feldolgoz, mert mindig ott vannak egymásnak. Persze Harry mindkettejükre számíthatott, de ez nem volt több barátságnál. Szeretett volna végre találni valakit, akinek tényleg kimutathatja az érzéseit – de úgy tűnt, ez a valaki csak Ginny lehetett volna.
Utálta saját magát, amiért nem tud örülni a barátai boldogságának. Újra meg újra emlékeztette magát arra, hogy mennyire rossz volt, amikor éveken át marták egymást, és ő maga is azt kívánta, hogy beszéljék meg végre az érzéseiket, de most sokszor legszívesebben dühöngeni kezdett volna, amikor barátai kimutatták azokat. Néha nem tudta elképzelni, hogy létezhet még vidámság, amikor ő olyan szörnyen érzi magát.
Néhány hosszú lépéssel felzárkózott Tonks mellé, és igyekezett kizárni a tudatából Hermione kitörő nevetését. Pár perc múlva felértek a domb tetejére. Innen már rá lehetett látni Roxmortsra. A falu furcsán kicsinek és varázslatosnak tűnt a magasból.
– Remus nagyon szeretett volna beszélni veled, mielőtt elment – szólalt meg váratlanul Tonks. Harry odakapta a fejét. A boszorkány nem nézett le Roxmortsra, helyette valahová a messzeségbe siklott a tekintete. – Ha te megbocsátasz neki, talán nem megy el…
Harry érezte, hogy elsápad. Nem gondolta volna, hogy Tonks őt hibáztatja.
– Muszáj volt elmennie, hiszen Greyback emberei üldözték.
– Minerva azt akarta, hogy a kontinensen szervezzen segítséget – a nő hangja keserűen csengett –, de neki túl egyszerű lett volna a francia meg a német varázslókkal bajlódni. Nem az az ő feladata, azt bárki meg tudja tenni… Na persze! Valójában büntetni akarta magát, ezért akart veszélyesebb küldetést. Bárkinek elmondhatta volna, amit az óriásokról és Grayback terveiről megtudott! Hagridék úgyis elmentek volna, nekik tényleg ez a feladatuk… Nem kellett volna kockáztatnia…
Végre Hermione és Ron is felértek a dombtetőre. Egy pillanatra, egymás kezét fogva megálltak, majd a lány könnyedén meglökte Ront, és mindketten elkezdtek lerohanni. Tonks valami furcsa, egyszerre dühös, egyszerre vágyakozó pillantással mérte végig őket, és Harry hirtelen megértette, hogy a boszorkány csaknem ugyanannyira magányosnak érzi magát, mint ő, és ráadásul szörnyen aggódik is a szerelméért.
– Nem szoktatok… beszélni? – kérdezte bizonytalanul, mert valójában még csak egyszer használta a rendtagok közötti üzenetváltást, és fogalma sem volt róla, hogy mennyire alkalmas bizalmas beszélgetésre. Tonks rápillantott, és arcáról azonnal eltűnt a keserűség, átadva helyét a sajnálatnak, és a megértésnek.
– Dehogynem – sóhajtott fel, majd elindult lefelé a lejtőn. Ezúttal lassan ment, mintha minél később akarna odaérni Ronékhoz, akik félúton megálltak, és bizonytalanul felpislogtak, lesve, hogy Harryék hol késnek ennyit. – Csak… az nem ugyanaz. – Rövid hallgatás után folytatta: – Most, hogy megsérültem, Minerva üzent Remusnak. De ő azt felelte, hogy pont egy sikeres szakaszban van, és ha most eljönne, talán mindent tönkretenne, amit eddig elért… – Harry némán fürkészte a nő fájdalmas arcát. – Nem tudom, hogy van-e bármi értelme annak, hogy az óriásokat próbáljuk győzködni… Ők sosem fognak egy varázslónak sem engedelmeskedni. A saját törvényeik szerint élnek, és Tudodkihez is csak azért csatlakoztak, mert lehetőséget ad nekik a pusztításra. Mi nem ezt ajánljuk. A mi ajánlatunk sosem lesz nekik elég jó…
Harry kicsit megborzongott. Halkan, óvatosan szólalt meg:
– Elmondtad McGalagonynak is, hogy így gondolod?
Tonks keserűen nevetett fel.
– Még Dumbledore döntése volt, hogy meg kell győznünk az óriásokat, úgyhogy mint ilyen, természetesen megdönthetetlen és tökéletes. Dumbledore, akit éveken át vezetett az orránál fogva egy ilyen kétszínű alak, mint Perselus Piton, nem tévedhetett, amikor elhatározta, hogy nekünk szükségünk van az óriásokra… És Minerva most ugyanazt a hibát fogja elkövetni Megbízik Pitonban, akinek minden szava álnok. Ha őt követjük, csapdába kerülünk.
– Milyen hírszerzési módra gondolt McGalagony? – kérdezte Harry kíváncsian.
A nő pár másodpercig hallgatott.
– Én se tudok túl sokat róla – kezdte –, csak amit Remus mesélt még júniusban. Még az előző háborúban, amikor Dumbledore úgy döntött, hogy Perselus Piton tisztességes varázsló, és a Rend tagja – mit tagja, legbelsőbb embere! – lehet, az első gyűlésén beszélt a kémkedésről. Kevesen voltak ott, és akkor állítólag kevesebben is tartoztak a belső körbe, mint most… Remus azt hitte, Piton csak azért van ott, hogy elmondja ezt nekik. Csak később jött rá, hogy Dumbledore a belső körbe is bevette, és Piton nem parancsra, csupán a saját jószántából beszélt. – A nő elhallgatott, pár másodpercig eltartott, amíg összeszedte a gondolatait, majd komoran folytatta. – Piton tehát elmondta, hogy Tudodki sosem tart olyan gyűlést, mint a Rend. Nem beszélik meg a teendőket, csak Tudodki parancsokat oszt, és egy-egy harc után a többiek előtt jutalmaz vagy büntet. Mindenki csak annyit tud, amennyi közvetlenül rá tartozik; a saját feladatát, és azt, hogy kivel kell tartania a kapcsolatot. Mert egy halálfaló a saját akaratából nem megy a „Nagyúr” elé… Csak ha hívják. Talán mindezt csak azért mondta el, hogy lássák, ő milyen nehéz feladatot végez a kémkedéssel… – húzta el a száját gúnyosan a nő. Harry lélegzetvisszafojtva hallgatta. – Szóval ha ő kémkedni akar nekünk, akkor el kell mennie egy olyan találkozóhelyre, ahol azok a halálfalók, akiknek összekapcsolódnak az utasításaik, információkat cserélnek. Ha megfelelően el tud rejtőzni, kihallgathatja őket, mert ott biztonságban érzik magukat, és sokkal közvetlenebbül beszélnek, mint bárhol máshol. Ezután Piton pontosan megadta, hogy hogyan lehet oda eljutni, és milyen varázslatok védik azt a helyet…
– De hát ez biztos, hogy csapda! – kiáltott fel Harry önkéntelenül.
– Remus szerint igaz kell, hogy legyen, hiszen leellenőrizhették volna, és akkor biztosan kiderül, hogy Piton áruló. Nyilván épp azért mondta el, hogy a szavahihetőségét bizonyítsa vele.
– Jó, de Piton nyilvánvalóan emlékszik arra, hogy mit mondott el annak idején a Rendnek, és biztosan számít arra is, hogy McGalagony egy idő után megpróbál így szerezni információkat…
Tonks pár másodpercig hallgatott, aztán halk és nyugtalan hangon szólalt meg. – Azok közül az emberek közül, akik hallották, már csak ketten élnek. McGalagony előtte pár nappal súlyosan megsérült, így nem volt jelen, Ron húga akkoriban született, úgyhogy a szülei szintén nem jöttek el, és elég sok rendtag volt valamilyen megbízás miatt távol. Azon az estén csak tízen jöttek el Dumbledore hívására a főhadiszállásra; Piton, Amelia és Edgar Bones, Sirius, a szüleid, a Prewett fivérek, Alastor és Remus. Piton tudja, hogy Mordon annyira gyűlöli, hogy sosem javasolná, hogy a Rend így nyomozzon. De Remus… Ő olyan furcsa… Mintha még mindig hinne Pitonnak.
– Mégis az egész belső kör tud róla – jegyezte meg Harry. – Nekem legalábbis úgy tűnt a gyűlésen.
– Azt, hogy létezik ez az információ, sokan tudják. De hogy pontosan mi, azt nem. Azt egyelőre csak Remus és Alastor tudja…
Leértek a domb aljához, ahol Ron és Hermione várta őket. Tonks némán elindult egy közeli facsoport felé. Átvágva a kis ligeten, a vadkanos kaputól nem messze léptek ki arra az útra, amely összekötötte az iskolát Roxmortsszal. Amikor beértek a faluba, úgy tűnhetett, mintha a Roxfortból jöttek volna.
A helységben nyüzsögtek az emberek; a hoppanálási vizsgára több minisztériumi felügyelő is érkezett, valamint az ő épségüket biztosítandó ide vezényelték a legtöbb aurort is. Ezen kívül McGalagony erre a szombatra tette az első roxmortsi hétvége időpontját, mivel most annyi jól képzett varázsló volt a faluban, hogy biztonságban tudhatta a diákokat.
Tonks hamar lekanyarodott a patikába, hogy beszerezze a Rend számára a szükséges bájital-hozzávalókat, így Harry újra csatlakozott barátaihoz, és együtt mentek tovább a Fő utcán. A vizsgára várakozók a postahivatal előtt gyülekeztek; percről-percre népesebb csoportjuk elfoglalta az utca legnagyobb részét, és a Mézesfalásba igyekvő fiatalabb diákok morcosan vagy éppen nevetgélve kerülgették őket.
Harry megállt a postahivatal oldalánál, ahol kicsit kisebb volt a tömeg. Hermione egy pillanatra zavartan nézett rá, majd óvatosan megszólalt:
– Mi elmennénk, amíg levizsgázol, aztán majd utána találkozunk, oké…?
Harry egy félmosollyal vállat vont, és elhessegette a gondolatot, hogy Ron és Hermione most beül Madam Puddifoot giccses kávézójába, és mindenki szeme láttára kezd majd csókolózni.
– Menjetek csak, majd csatlakozom.
A másik kettő bólintott, és egy-egy halk pukkanással dehoppanáltak. Harry elindult a posta lépcsője felé, ahol a vizsgát levezénylő minisztériumi varázslók gyülekeztek. Körülötte volt évfolyamtársai, néhány régebben végzett diák, és több idősebb varázsló és boszorkány gyülekezett. Több kisebb csoportot alkottak, és lelkesen vagy éppen izgatottan beszélgettek. Harry igyekezett elvegyülni a tömegben, de így is észrevette egy idősebb, őszes halántékú varázsló, és azonnal sutyorogni kezdett a mellette álló boszorkánynak. Harry érezte, hogy elvörösödik, ezért gyorsan megkerült egy csapat hetedéves hugrabugost, és megállt közvetlenül a lépcső mellett.
Szerencsére ebben a pillanatban a lépcsőn álló varázsló a saját torkára irányította a pálcáját, és elmotyogott egy Sonorust. Amikor újra megszólalt, a hangja betöltötte a teret.
– Szeretettel köszöntök mindenkit. A vizsgát azonnal megkezdjük. Kérem, hogy akinek a nevét mondom, fáradjon ide. A kollégák ötös csoportokban elkísérik önöket az épület mögötti térre, ahol a kiindulási pont lesz. Kövessék az utasításaikat!
Harry unottan nézte a sorra szólított vizsgázókat; lassan múlt az idő, mire végre a P betűhöz értek a névsorban. Nem izgult különösebben a vizsga miatt, de amikor végre elhangzott az ő neve is, érezte, hogy a szíve hevesebben kezd verni. Eszébe jutott a kettészakadás kellemetlen élménye, és a szégyen, amelyet akkor érzett, amikor a bukottak között kellett várakoznia.
– Kérem, jöjjenek utánam – szólalt meg mellette egy fiatal varázsló, és ő négy társával együtt követte a férfit a postahivatal mögé. Ott három sátor állt, amelyet láthatólag gyorsan, és különösebb gond nélkül állítottak fel a vizsgára. Az egyik előtt egy aggodalmas arcú lány várakozott, akiről Harry tudta, hogy néhány évvel fölötte járt a Roxfortba. Odaintettek egymásnak, de ekkor egy másik minisztériumi varázsló behívta a lányt.
Harryék a szomszédos sátor előtt álltak meg. A varázsló a kezében lévő pergamendarabra pillantott. – Mr Potter, ön az első, kérem jöjjön – előzékenyen félrehúzta a sátor ajtaját lefedő ponyvát, és előreengedte a fiút. Amikor ő is belépett, a ponyva hangos csattanással zuhant vissza. Harry zavartan nézett körül; a sátor nem volt túl nagy, és teljesen üres volt. – A feladat egyszerű – kezdte a minisztériumi varázsló, mire Harry kissé megborzongott, mert ismét felidéződött benne az augusztusi, sikertelen vizsga emléke –, kollégám a Szárnyas Vadkan mögötti téren várja Önt, a zöld fogadóállomáson.
Harry egy pillanatig sem gondolkozott. Könnyedén lehunyta a szemét, ösztönösen felidézte magában a hoppanálás lépéseit, és a következő pillanatban már érezte is a jól ismert nyomást; elakadt a lélegzete, de a nyomás ahogy jött, olyan gyorsan meg is szűnt. Harry kinyitotta a szemét. Pillantása a Szárnyas Vadkan ablaktalan hátsó falára esett.
– Kitűnő, Mr… Potter – szólalt meg mellette egy határozottan unott hang. A lába alá pillantott; egy zöld kör kellős közepén állt – Kérem, fáradjon vissza a posta lépcsőjéhez.
Azzal a minisztériumi boszorkány hátat fordított Harrynek, és egy, a lila kör mellett felbukkanó fiúhoz lépett.
Harry visszahoppanált a postahivatal mellé, és beállt annak a sornak végére, amely az előtt az asztal előtt kígyózott, ahol két minisztériumi boszorkány töltögette ki az engedélyeket. Újabb hosszú percek teltek el, mire a fiú sorra került.
– Neve?
– Harry Potter.
A göndör, szőke hajú boszorkány felpillantott, és tetőtől talpig végigmérte Harryt, aki kényelmetlenül tűrte pillantását. A nő, miután alaposan megbámulta a sebhelyet a fiú homlokán, rápillantott az asztalon álló listára.
– Potter… Stimmel – Harry undorodva húzta el a száját, látva, hogy a nő lassan, díszes betűkkel írja fel a nevét az oklevélre. A boszorkány elégedett mosollyal pillantott fel. – Anyja neve?
Harry egy lemondó sóhaj kíséretében adta meg a választ erre a kérdésre is, majd diktálta be a születési dátumát. Fél szemmel látta, hogy a másik boszorkány a szomszédos asztalnál sietős betűkkel firkantja fel az adatokat. Kissé zavarban érezte magát, ahogy figyelte a nő pontosan megformált betűit, és megkönnyebbülten lélegzett fel, látva, hogy már csak a kiállító aláírása hiányzik. A szőke boszorkány azt is nagy műgonddal írta fel – láthatólag nem akarta, hogy bárkinek is kétsége legyen afelől, hogy személyesen ő adta meg az engedélyt a Kis Túlélőnek a hoppanálásra.
– Gratulálok – mondta, és fülig érő szájjal nyújtotta át a pergament. – Igazán szép teljesítmény… – Harry mormogva elköszönt, majd arrébb húzódott. Még hallotta, hogy a nő bosszúsan rárivall a következő emberre: – Szedje a lábát, nem akarunk estig itt ülni!
Harry vetett egy lemondó pillantást a boszorkányra, majd otthagyta a posta épületét. Zsebébe gyűrte a díszes oklevelet, és körülnézett a Fő utcán. A tömeg láthatóan már leapadt, de még mindig sokan jöttek-mentek; egy csapat negyedéves-forma lány sereglett ki a Mézesfalásból, kezükben különböző édességekkel; mások Zonkó Csodabazárja előtt ácsorogtak; s az utcán grasszáltak az aurorok és más minisztériumi varázslók is. Lassan szemerkélni kezdett az eső, így aki csak tehette, fedezékbe vonult az utcáról.
Harry elővette a pálcáját, és magában Ront hívta; egy pillanatig ő is megdöbbent azon, hogy olyan ösztönösen használta a rendtagok kommunikációs eszközét, mintha évek óta mindig így érte volna el barátait. Gyorsan egyeztettek egy találkozót a Három Seprűben, majd, mivel az eső hirtelen vadul rázendített, Harry dehoppanált.
Mindhárman egyszerre érkeztek meg a kocsma elé. Ahogy beléptek a helyiségbe, körülvette őket a meleg, és Harry szemüvege azonnal bepárásodott. Dühösen törölgetni kezdte a lencséket, de annyit még így is felmért a körvonalakból, amelyeket szemüveg nélkül látott, hogy a fogadó zsúfolásig van. A legtöbb diák bemenekült egy forró vajsörre a kinti szél és az immár zuhogó eső elől.
Harry épp javasolni akarta, hogy inkább menjenek vissza a főhadiszállásra, amikor kihallotta az általános nevetés- és beszélgetésfoszlányokból, hogy valaki szólongatja. Odakapta a fejét, és az egyik sarokban volt osztálytársai egy csoportját vette észre: Seamus, Dean, Parvati, Lavender és Neville egy félreeső asztalnál üldögélt, s mindegyikük előtt egy-egy üveg vajsör állt.
Harryék keresztülvergődtek három társaságon, és végre elérték az asztalt, ahonnan Seamus és Neville lelkesen integetett nekik. Amikor odaértek, Harry bizonytalanul nézett körül; a teljesen tömött helyiségben alig fértek el a diákok, és nem akadt egyetlen üres szék sem. Neville szolgálatkészen elővette a pálcáját és egy gyors pöccintéssel elővarázsolt három ugyanolyan, párnázott széket, mint amilyeneken ők is ültek.
Harry lehámozta magáról átázott köpenyét, egy gyors bűbájjal megszárította, majd boldogan zöttyent le az egyik székre. Saját magát is meglepte, hogy mennyire kifáradt a reggeli sétában és a vizsgától. Ron elment a pulthoz három vajsörért, Hermione pedig leült Harry mellé, és furcsa pillantással méregette Neville-t.
– Hogy vagytok? – kérdezte a fiú tudomást sem véve Hermione viselkedéséről. – McGalagony beletörődött, hogy nem jöttök vissza a suliba?
– Kénytelen volt – bólintott komoran Harry. Hirtelen úgy érezte, nagy hiba volt eljönniük ide, hiszen vagy semmit sem árul el régi barátainak, és akkor felfuvalkodott hólyagnak tartják, vagy túl fontos információkat kell közölnie.
Ekkor azonban visszaért Ron, letette az üvegeket, s helyet foglalt Hermione mellett. Seamus megköszörülte a torkát, majd halkan megszólalt:
– Hallottuk, hogy mi történt a húgoddal és… – rövid, zavarodott hallgatás után folytatta: – Szóval részvétem. És persze neked is – pillantott Harryre.
– Ginny nagyon kedves volt… Nagyon sajnálom… – szólalt meg Parvati remegő hangon. Lavender bólintott.
Ron fülig vörösödött, és félrefordította a fejét. Harry szinte látta, ahogy barátját elönti a szomorúság, s ezt Hermione is azonnal észrevehette, mert gyengéden megszorította a fiú kezét. Harry némán biccentett Seamus és Parvati felé, de képtelen lett volna megszólalni. Neville arca teljesen elkomorult, az asztallapra szegezte tekintetét, és mintha magában motyogott volna.
Dean, aki láthatólag megunta a témát, Lavenderhez fordult, és megcsókolta a lányt. Harry szomorúságát keserűség váltotta fel; Dean, aki majdnem egy éven keresztül járt együtt Ginnyvel, még csak rábólintani sem tudott a többiek szavaira, helyette csókolózni kezdett – ráadásul Ron volt barátnőjével. Harrynek hirtelen elege lett az összes volt osztálytársából.
Az asztalnál mindenki feszengeni kezdett, amikor Dean még másodpercek elteltével sem engedte el Lavendert.
– Öö, és ti hogy vagytok? – kérdezte Hermione, és megpróbált nem nézni a párocska felé.
– Hát, a Roxfort a régi – vonta meg a vállát Seamus. Harry nehezen tudta volna elképzelni, hogy a Roxforti „a régi” legyen Dumbledore, Piton, vagy akár csak McGalagony órái nélkül. – Most rengeteg biztonsági intézkedés van, akárcsak harmadikban – folytatta a fiú –, szinte sehová sem mehetünk tanári felügyelet nélkül. Őszintén szólva még az is meglep, hogy most itt lehetünk. Meg állandóan váltogatják a jelszavakat…
Harry automatikusan Neville-re pillantott, felidézve azt, hogy ez mennyi nehézséget és problémát okozott a fiúnak harmadikos korukban, amikor Sirius annak a listának a segítségével tört be a Griffendél-toronyba, amelyet ő írt. Persze akkor még mindenki azt hitte, hogy Sirius Black gyilkos, és a szülei árulója… Neville komoran nézett maga elé. Arca mosolytalan, furcsán szigorú és sápadt volt, nyoma sem volt rajta a korábbi évek alatt megszokott bizonytalanságnak. Harry ezt annak tudta be, hogy a fiú sokat nőtt és fogyott a nyáron – felnőttesnek tűnt, de szomorúnak és gondterheltnek is.
Közben Parvati, aki ellazult, miután túl voltak a részvét-nyilvánításon, az új átváltoztatástan-tanárról beszélt, aki egyben a Griffendél házvezető tanára is lett.
– … és mindig azzal példálózik, hogy a Beauxbatons-ban mit hogyan tanultak meg csináltak a diákok. Komolyan meglep, hogy még nem vette át az egész iskola irányítását, és nem bóbatonosított minket…
– Tisztára olyan, mint Fleur Delacour volt – szólt közbe Lavender, aki – Harry legnagyobb meglepetésére – képes volt csókolózás közben arra is odafigyelni, hogy a többiek miről beszélnek.
– Gondolom, Madame Maxime ajánlotta – jegyezte meg Hermione olyan halkan, hogy csak Ron és Harry hallhassák, majd a többiekre pillantott. – De hogy lehet házvezető tanár, ha francia? A házvezető tanárok mindig a Roxfortban, sőt az adott házban végeztek, ez már szabály 1755 óta, amikor a Hugrabugot egy olyan varázsló kapta, aki… – Ron óvatosan megbökte barátnőjét, hogy leállítsa a Roxfort történetének kimerítő ismertetését.
– McGalagonynak nem nagyon volt más választása – vonta meg a vállát Seamus. – Így is elég rossz, hogy vannak olyan hatod- és hetedévesek, akiket nem ismer a saját házvezetőjük. De a többi lehetséges tanár vagy nem akart házat kapni, vagy még kevesebbet találkozunk velük, mert választható tárgyat tanítanak.
– Hagrid azért lehetett volna – jegyezte meg Ron. Úgy tűnt, mintha Hermione határozottan ellenezné ezt az ötletet, de mielőtt a lány megszólalhatott volna, Seamus csodálkozva kiáltott fel:
– De hát Hagrid nincs is itthon! Megint Suette-Pollts tanítja a legendás lények gondozását!
Ezt hallva Harryék jelentőségteljes pillantásokat váltottak, majd újra Hermione szólalt meg:
– Na és a sötét varázslatok kivédése tanár?
– Dawlish? Ő a minisztérium embere, auror. Az, hogy ő tanít, csak „átmeneti megoldás”, így nem is akar „beleszólni az iskola belső politikájába”.
– Átmeneti? Meghiszem azt, örülhet, ha túléli az évet – jegyezte meg Harry. Neville odakapta a fejét, és hosszú másodperceken keresztül méregette a fiút.
– És mi van a Mardekárral?
– McGalagony valahogy rávette Lumpsluckot, hogy maradjon, és ott is vegye át Piton helyét.
Harry bólintott. Neville elkapta a pillantását és halkan szólalt meg, miközben Lavender valamit magyarázni kezdett Firenzéről, aki Trelawney mellett a jóslástan-tanár maradt.
– Harry, beszélnünk kéne.
Harry elbizonytalanodott. Nem akarta megbántani a másikat, de semmi kedve sem volt Ginnyről beszélni – pedig a fiú komor és szomorú pillantását látva egyértelmű volt számára, hogy róla lenne szó. Tudta, hogy Neville-nek, aki eddig is haragudhatott Bellatrix Lestrange-ra a szülei miatt, nem lehetett könnyű hallani, hogy a nő megölte Ginnyt, de mégis úgy érezte, most nincs ereje végighallgatni a fiú keserű, szomorú vagy éppen sajnálkozó szavait. Megrázta a fejét, majd hangosan szólalt meg:
– Azt hiszem, hogy lassan mennünk kéne – pillantott a barátaira. – Eredetileg csak a hoppanálás miatt jöttünk.
Neville arca érzelemmentes maradt, a többiek mosolyogva, kedvesen kezdtek búcsúzkodni. Néhány perc múlva Harryék újra kint álltak a Három Seprű előtt. Köpenyük pillanatok alatt átázott az esőben és nedvesen csattogott mögöttük, ahogy elindultak a Roxfort felé vezető úton.
Amikor már elég messze értek a kocsmától, és Harry biztos lehetett benne, hogy ha bárki is figyelte őket az ablakból, azt hiheti, hogy a Roxfortba mentek – megálltak.
– Haza? – kérdezte Ron, de Harry megrázta a fejét.
– Előbb nézzünk be a Szárnyas Vadkanba. – Mintha kívülről sugalmazták volna, egyszerűen csak úgy érezte, hogy muszáj elmennie a falu másik végén lévő kocsmába. Biztos volt benne, hogy valami dolga van ott, még ha nem is tudta kitalálni, hogy mi lehetne az. Meg se várta a többiek válaszát, csak dehoppanált.
Egy szempillantás múlva barátai is követték, és együtt léptek be a fogadóba. Ez is elég tömött volt, bár itt egyetlen roxforti diák sem akadt; azonban több minisztériumi varázsló, és mások is bemenekültek ide az eső elől. Harry elbizonytalanodott, ahogy körbenézett. Csapzott haja a homlokába lógott, így jó esélye volt arra, hogy ne ismerjék fel, mégis, a három gyerek egyértelműen kilógott a kocsma közönségéből.
Aztán Harry meglátta, amit keresett: a pult mellett, nem messze a lépcsőfeljárótól, az egyik asztalnál Mundungus ült, és Lángnyelv whisky-t kortyolgatott. Harry gondolkozás nélkül odacsörtetett, megragadta a varázsló köpenyét, és határozottan felrántotta a székről.
– Azt hiszem, beszélnünk kéne – jelentette ki zordan. Addigra már Ron és Hermione is ott álltak mellette. A többi vendég különösebb érdeklődés nélkül pislogott oda, majd visszatértek italukhoz; mások tovább magyaráztak az asztalszomszédjuknak – láthatólag ez a helyzet nem volt szokatlan a Szárnyas Vadkanban
Harry belátta, hogy bármilyen érdektelennek tűnik is a kocsma közönsége, nem kérdezhet itt rá a horcrux hollétére, úgyhogy határozottan elindult a lépcső felé, magával rángatva a zavarodott varázslót. Mundungust annyira megdöbbentette a fiú viselkedése, hogy bizonytalan léptekkel ugyan, de követte Harryt felfelé a lépcsőn, bár ehhez hozzájárulhatott az is, hogy Ron és Hermione szorosan a nyomában jöttek, pálcájukat támadásra készen maguk előtt tartva.
Harry berontott a legelső szobába, amelynek ajtaja a lépcső tetején nyílt. A varázslót a falnál álló egyetlen székre lökte, majd gyors mozdulatokkal hoppanálásgátló teret hozott létre körülötte. Hermione addigra bezárta az ajtót, és hangszigetelő bűbájt vont a szoba köré.
– Mi a hézag, Harry? – kérdezte Mundungus, aki láthatólag visszanyerte lélekjelenlétét, és beszéd közben egy ügyetlen mozdulattal megpróbálta feloldani a hoppanálásgátló teret maga körül.
– Capitulatus! – Harry elkapta a felröppenő pálcát és nyugodtan zsebre vágta. Hidegen mérte végig a dühében elvörösödő varázslót. – Ezúttal nem fogsz csakúgy meglépni előlem, Dung. Van egy kis elszámolnivalónk…
A másik mintha fellélegzett volna. Kisimította arcából hosszú haját és sokkal nyugodtabban mérte végig Harryt.
– Csak nem a Black-ház miatt vagy még mindig kiakadva? Ami vót, elmúlt, na…
Harry vett egy mély lélegzetet, és sikerült nyugodtan megszólalnia.
– Nem lett volna jogod eladni azokat a dolgokat, de most nem ez a lényeg. Egy medált keresek, amin egy kígyó-szerű S betű volt és nem lehetett kinyitni. – Közelebb hajolt a férfihoz. – Emlékszel rá?
– Nem emlékezhetek minden apróságra, ami abba a házba’ vót… – vonta meg a vállát a férfi, de Harry biztos volt benne, hogy hazudik. Most bánta, hogy nem képes legilimenciával előkeresni a férfi emlékeit, ahelyett, hogy hosszasan győzködné.
Mundungus láthatólag úgy döntött, hogy mindent megbeszéltek, és feltápászkodott, de Harry azonnal támadott:
– Alligo! – a varázslat ereje visszalökte a férfit a székre. Pár másodpercig némán küzdött a láthatatlan kötelek ellen, de Harry erősebbnek bizonyult. Mundungus végül beletörődően sóhajtott fel.
– Semmit se tudol te a nagyok dógáról. Jobb, ha nem is ütöd bele az orrodat. Kölök vagy még!
– Gondolod? – Harry ösztönösen küldte azoknak a varázslatoknak az egyikét, amelyeket Prospeer egy párbaj esetére tanított neki. Mundungus orra egy fájdalmas kiáltás kíséretében eltört. Hermione felszisszent, de Harry egy dühös pillantással elnémította. Pár másodpercig karba tett kézzel nézte Mundungust, majd halkan szólalt meg. – Azt hiszem, jobb lenne, ha felnőttnek tekintenél. Hippokrax. – Egy intéssel meggyógyította a férfi orrát, így az incidensre már csak a Mundungus amúgy is koszos köpenyén száradó vérfolt emlékeztetett.
Hevessége saját magát is meglepte, és nem volt benne biztos, hogy Prospeer ezt látva ne tartott volna neki egy újabb kiselőadást az önuralom fontosságáról, de úgy tűnt, Mundungus kezdi végre komolyan venni, így végül is elégedett volt az eredménnyel.
– A kuncsaftjaim bíznak bennem, Potter – mordult fel a férfi. – Nem fogom elárulni őket.
Harry keresztbe fonta a karját a mellkasa előtt és pár másodpercig méregette a férfit. Hidegen szólalt meg.
– Pedig tudok ennél különbeket is. Lassabban gyógyuló, vagy fájdalmasabb varázslatokat. Szívesen bemutatom, ha szeretnéd.
Mundungus szeme összeszűkült, láthatólag nem volt kétsége afelől, hogy Harry tud fájdalmasabb varázslatokat is. A fiú elégedetten nyugtázta a hatást, és igyekezett továbbra is fenyegető arcot vágni. Remélte, hogy pusztán a szavaival sikerül eléggé megfélemlítenie a férfit, mert hirtelenjében nem jutott eszébe más, komolyabb sérülést okozó varázslat – habár sejtette, hogy szükség esetén ösztönösen újra meg tudná támadni a másikat.
Hermione zavartan mocorgott az ajtónál, de Harry nem pillantott rá, csak a szeme sarkából látta, hogy Ron finoman hátrébb húzza a lányt. Egy darabig némán farkasszemet néztek Mundungusszal, majd a férfi zavartan szólalt meg.
– Minek az az ócska medál? Azt se t’om, hogy mit csinált vele, akinek eladtam. Tán má’ meg sincs neki…
– Ezt majd én megkérdezem tőle – felelt Harry nyugodtan. A másik zavartan fordította el a pillantását.
– Értsd má’ meg, nem szeretné, ha mindenki megtudná, hogy ilyesmit vásárolt…
Harry gúnyosan mosolyodott el.
– Nem fogom ezzel traktálni a Prófétát, de most már tényleg kíváncsi vagyok, hogy ki ez a fontos személyiség.
– Nem tudhatja meg, hogy tőlem tudod… Örökre elveszíteném a hitelem előtte…
– Nem fogja megtudni – bólintott Harry. – Amúgy se hiszem, hogy vele ilyen kényelmesen fogunk majd csevegni…
Mundungus zavartan rágcsálta a szája szélét.
– Akkor is tudni fogja… Mégis honnan tudhatnál róla, ha nem tőlem?
– Ebből elég! – csattant fel Harry, és érezte, hogy lassan újra elönti a düh. A férfi aggodalmasan pislogott rá.
– És bent tartja úgyis az irodába, oda meg nem mehetsz be…
Hermione közelebb lépett, és, mielőtt még Harry válaszolhatott volna, halkan megszólalt:
– A Rendnek szüksége van erre az információra. Ha McGalagony megtudja, hogy segítettél Harrynek, talán bevesz a belső körbe…
Mundungus a lányra pillantott, láthatólag azt mérlegelte, hogy hihet-e neki, aztán lemondóan legyintett:
– Ha a Rend ügye, akkor majd McGalagony titokban tartja, ehhez ért az öreglány… Nem tudhatja meg, hogy én árultam el, különben visszaküld az Azkabanba, megfenyegetett – riadt tekintetét mindhármukon végighordozta.
– Kicsoda? Kinél van a medál? – kérdezte Harry az izgalomtól rekedt hangon.
– Rufus Scrimgeournál.
Harry keserűen nevetett fel. Scrimgeour, az új mágiaügyi miniszter, a varázsvilág reménysége, aki majd kihúzza őket a csávából, fekete mágiához kapcsolódó tárgyakat vásárol. Az ősi, és köztudottan sötét múltú Black család kincseit az irodájában tartja, mint megbecsült ereklyéket – és szabadon engedi Mundungust az Azkabanból a régi üzlet emlékére. És persze azért, hogy ne árulja el senkinek sem a kompromittáló titkot.
Elengedte a férfit lefogó láthatatlan köteleket. Mundungus még mindig riadtnak tűnt, talán az Azkaban fenyegetése, talán Harry szokatlan viselkedése miatt. A fiú könnyedén feloldotta a hoppanálásgátló teret, majd odadobta a másiknak varázspálcáját.
– Elmehetsz.
Mundungus azonnal dehoppanált. Harry barátaira pillantott, és egy fáradt sóhajjal leült a szoba túloldalán lévő ágyra. A hirtelen beállt csendben hangosan dobolt az eső a tetőn.
– Harry, jól vagy? – kérdezte óvatosan Hermione. A fiú csak némán bólintott.
– Az előbb elég… ijesztően viselkedtél – jegyezte meg Ron és leült az ágy másik végébe.
– Ha le akarom győzni Voldemortot, meg kell tanulnom ijesztően is viselkedni – válaszolt Harry halkan. – Én sem értem pontosan, hogy miért, de annyira ösztönös volt az egész. Muszáj volt megfélemlíteni ahhoz, hogy elárulja Scrimgeourt. Ha csak a Rendre hivatkozunk – Hermionéra pillantott –, akkor felkeresi McGalagonyt, hogy neki mondja el. Azzal meg semmire se megyünk.
Ron bólintott, de Hermione továbbra is gyanakodva méregette Harryt.
– Harry, hogyan menekült meg harmadikban Sirius Black a Roxfortból?
Harry elnevette magát.
– Csikócsőr hátán, akinek az életét az időnyerőd segítségével mentettük meg. Lehet, hogy furcsán viselkedtem, Hermione, de minden rendben van.
Lassan a lány is bólintott, majd pár másodperc csend után újra megszólalt:
– És most mi legyen?
– El kell mennem a minisztériumba – tápászkodott fel Harry. – Ma nem túl valószínű, hogy Scrimgeour bent van. Hátha sikerül ellopnom a medált.
– Gondolod, hogy csak úgy be lehet sétálni a mágiaügyi miniszter irodájába? – húzta fel a szemöldökét Hermione, és segélykérően Ronra pillantott.
A fiú tanácstalanul vonta meg a vállát.
– Fogalmam sincs, hogy hogyan lehet bejutni oda, apa erről sosem mesélt.
– Teljesen mindegy, hogy mit lehet, vagy mit nem, mindenképp meg kell próbálnom – jelentette ki Harry határozottan. – Mégse állhatok oda Scrimgeour elé azzal, hogy adja már vissza az örökségemből ellopott medált… Ráadásul akkor ezt a szerencsétlent is bajba keverném. – Fejével az üres szék felé intett, amelyen Mundungus ült korábban. – Nem mintha annyira sajnálnám, de talán még hasznos lehet a Rendnek…
– Akkor menjünk – állt föl Hermione is, de Harry azonnal megrázta a fejét.
– Ti nem. Így is elég feltűnő lesz, hogy a „híres Harry Potter” egy szombat délután a miniszter irodája körül kódorog, de ha elkapnak, azt hazudom, hogy mégis tanulni akarok tőlük, vagy ilyesmi. Az azért furcsa lenne, ha ezt harmadmagammal akarnám közölni…
– Akkor mit csináljunk? – kérdezte Ron. – Ha meg visszamegyünk a főhadiszállásra, ott arról fognak faggatni minket, hogy hol hagytunk téged.
Harry bólintott.
– Maradjatok itt a Szárnyas Vadkanban. Nem valószínű, hogy diákok idejönnének, mást meg nem fog érdekelni, hogy én hol vagyok. Itt találkozunk, és együtt megyünk vissza a főhadiszállásra.
– Ha bajban vagy, kérj segítséget! – mondta Hermione, és Harry automatikusan rábólintott.
– Nem lesz semmi baj, ne aggódjatok.
Lehunyta a szemét, és Rufus Scrimgeour munkahelyi irodájára gondolt. Egy pillanatra elakadt a lélegzete az erős nyomástól, majd amikor már a lába újra szilárd talajon állt, kinyitotta a szemét. Egy folyosó végén volt, előtte egy ajtó, amin díszes betűkkel állt a felírat: „Rufus Scrimgeour, mágiaügyi miniszter”.
Körülnézett, de a folyosó kihaltnak és néptelennek tűnt. Harry tett pár lépést, és megnézett néhány más ajtót, amelyen egyéb varázslók és boszorkányok nevei díszelegtek, majd lassan visszatért Scrimgeour irodájához. A néma folyosón szinte kongtak a léptei. Pár másodpercig hallgatózott az iroda előtt, de saját fojtott lélegzésén kívül nem hallatszott semmilyen zaj a környéken.
A legerősebb zárnyitó bűbájt választotta azok közül, amelyeket Prospeer tanított – és az ajtó egy halk, szomorú nyikordulással kitárult. Harry bizonytalanul állt meg a küszöbön; a bejutás túl egyszerűnek tűnt, és bár egy üres és nyugodt szoba képét látta maga előtt, mégsem tudta elhessegetni a gyanút, hogy valami nincs rendben.
A főnix dala finoman, érdeklődve szólalt meg a fejében. Összerezzent a váratlan hangtól, de a következő pillanatban megragadta pálcáját és nyugodtan fogadta az üzenetet. McGalagony érdeklődött a vizsgáról és további terveikről. Harry egy pillanatra elbizonytalanodott, majd küldte a választ: „Minden rendben. Még egy darabig a faluban maradunk. A vizsga sikerült.” Úgy érezte, ha már eddig eljutott, nem fordulhat vissza a küszöbről. Határozottan belépett a szobába, de az ajtó közelében maradt, hogy ha szükséges, azonnal távozhasson. Azonban semmi sem történt, így rövid várakozás után a fiú óvatosan beljebb lépett, és kíváncsian nézett körül. Az iroda nem volt túl nagy.
Harry elsőként az ajtóval szemben álló íróasztalt pillantotta meg, majd gyorsan megállapította, hogy néhány szekrényen és polcon kívül csak két szék és két fotel van a szobában. A jobb oldali fal mentén nem álltak szekrények sem, helyette a két ablak között Harry három képkeretet pillantott meg. Az egyik üres volt, csak a háttérként szolgáló bordó drapéria világított a keretből. A másik kettőből az egyiknek aludt a lakója, a másik azonban szúrós szemmel meredt a betolakodóra. Harry megtorpant és dermedten nézett a sötétbarna szemekbe.
Egyikük sem törte meg a csendet, majd egyszer csak egy ezüstparókás öregember masírozott be az eddig üres képkeretbe.
– Azt hittem, hogy már sose megy haza! Megőrülök ettől a munkamániás majomtól… Teljesen elgémberedett a nyakam – mormogta a kis portréalak, és nekilátott, hogy fejkörzéseket végezzen. Ekkor megakadt a tekintete Harryn, aki most zavartan az ő képét nézte, el is feledkezve a zord tekintetű boszorkányról a szomszédos keretben. – Hát te? – mordult fel a békára emlékeztető férfi és végigmérte Harryt.
Mielőtt a fiú válaszolhatott volna halk kattanás hallatszott az ajtó felől. Harry riadtan kapta oda a fejét és látta, hogy időközben bezárult az ajtó. Odalépett, és lenyomva a kilincset megpróbálta újra kinyitni, de az ajtó mozdulatlan maradt. Harry elkeseredetten megpróbálta ugyanazt a varázsigét, amivel kívülről kinyitotta az ajtót, sikertelenül.
– Hiába is próbálkozol – szólalt meg egy hang. Harry megpördült és az immár gúnyosan mosolygó boszorkányra meredt. Az rövid hallgatás után folytatta. – Ennek a szobának nagyszerű a védelmi rendszere. Csapdában vagy, barátocskám…
– Hogy érti, hogy csapdában? – kérdezte Harry, és a kandallóhoz lépett, amely eddig megbújt a nyitott ajtó mögött. Körülnézett a párkányon és a kandalló melletti polcokon, de sehol sem találta a jól ismert hopp-port rejtő dobozkát.
– Itt nincs hopp-por – jelentette ki a portréalak látható elégedettséggel. – A miniszter úr mindig hord magánál, a szobájában azonban nem tart.
Harry elgondolkozva járta körbe a szobát. Hopp-port nem hordott magánál, az ajtó zárva volt, az ablakok nem valódiak voltak, ezt pontosan tudta Arthur Weasleytől, és nem az utcára vezettek, hiszen a minisztérium emeletei a föld alatt voltak.
– Hoppanálni sem fog tudni, fiatalember – tette hozzá ezúttal a férfi, miközben továbbra is fejkörzéseket végzett. – Amint belépett kialakult egy meglehetősen erős hoppanálásgátló tér. Ha a feloldásával próbálkozna, csak még erősebb lesz. Az ajtót pedig csak Mr Scrimgeour tudja kinyitni…
Ez az információ már nem volt újdonság Harry számára. Igazából azonnal megérezte a varázserejét elnyomó erős bűbájt, amint belépett, de a kíváncsiság, majd az ijedtség nagyobb volt, így eddig nem vett róla tudomást. Bármit mondott is a portréalak, megpróbálta néhány óvatos intéssel feloldani a varázslatot.
A hatás olyan erős volt, hogy Harry fizikailag is elgyengült. Lerogyott az egyik fotelbe a kandalló mellett, és néhány másodpercig úgy érezte, hogy soha többé nem lesz képes varázsolni.
– Ostoba! – kiáltott fel a képbeli boszorkány továbbra is gúnyosan. – Gyerünk, próbálkozz csak még párszor, és a végén a Szent Mungóban kötsz ki, mielőtt az Azkabanba mennél…
Harry lassan összeszedte magát és újra talpra állt. Ezúttal a szekrények felé indult el, bár fogalma sem volt róla, hogy ki tudja-e majd nyitni őket – pláne varázslat nélkül. Az íróasztallal egy vonalban meglátott egy szekrényt, amelynek volt egy üveges, vitrin-szerű része is. Harry a portrék felé fordult.
– És maga Mr Scrimgeour mikor jön ide? – érdeklődött kimérten.
– Ó, nem hiszem, hogy különösebben sietne – mosolyodott el a boszorkány. – Természetesen megkapta az értesítést, hogy betörtek az irodájába, de mivel kizárt, hogy elhagyd a helyiséget, ráér majd hétfőn utánanézni a dolognak…
A nő gonosz mosollyal nyomta meg a hétfő szót, Harry azonban elégedetten fordult vissza a szekrény felé. A távozáson ráért még gondolkozni, most meg akarta szerezni medált, és nem örült volna, ha Scrimgeour azon kapja, hogy a szekrényeiben turkál.
A kétszárnyú üveges ajtó zárjában benne volt a kulcs. Harry óvatosan érintette meg, de amikor semmi különös nem történt, határozottan kinyitotta a szekrényt.
– Mit művelsz? – hördült fel a boszorkány és átrohant a szomszédos képbe, hogy jobban lássa Harryt. A fiú kifejezetten élvezte a helyzetet, hogy a portréalak egyre dühösebben ugrált a keret szélén – a kép lakója egyre kevésbé tudta fenntartani a látszatot, hogy alszik, és semmi köze az egész ügyhöz.
– Kicsit körülnézek – válaszolt Harry széles vigyorral az arcán. – Nem akarok unatkozni hétfőig…
Visszafordult a szekrény felé, és fittyet hányva a nő tiltakozásának, kiemelte az első bekeretezett oklevelet, amely arról tudósított, hogy Rufus Scrimgeour önzetlen aurori munkájáért bronz fokozatú Merlin-díjat kapott. További oklevelek következtek, a hoppanálási engedélytől kezdve egy ezüst fokozatú Merlin-díjig, amelyeket Harry végignézett, és egy-egy gúnyos mosoly kíséretében lepakolt az asztalra.
Időközben az alvást tettető őszes varázsló megunta a mellette tomboló nőt és egy határozott mozdulattal visszatessékelte a saját keretébe. A boszorkány lassan elhallgatott és szúrós tekintettel figyelte Harry ténykedését. A fiú most trófeákat kezdett kipakolni a szekrényből, amelyeket valamilyen sportteljesítményért kapott a miniszter, bár Harry el nem tudta képzelni, hogy bármilyen sportból is kiemelkedő lehetett volna. A szekrény lassan ürült, és Harry eljutott azokig az érdekesebb, hátrébb álló tárgyakig, amelyeket láthatólag Scrimgeour már nem olyan szívesen mutogatott látogatóinak, mint a Merlin-díjakat igazoló okleveleket.
Egy csillogó ezüst tőr került elő a szekrény mélyéből, majd egy megfeketedett ezüstdoboz, amelynek az alján látszott, hogy azt is elkezdték nagy műgonddal letisztogatni, végül egy serleg, amelyen Harry határozottan felismerte a Black-család címerét.
– Azokhoz semmi közöd! Azonnal hagyd abba! – kezdte rá megint a boszorkány. – Na várj csak, szóltam Rufusnak, fél órán belül itt lesz!
Ennek a hírnek Harry már kevésbé örült, mert fel kellett gyorsítania kutatását. Ráadásul az egyértelműen sötét mágiára utaló tárgyakat sokkal óvatosabban kellett kibányásznia a felső polc mélyéről, hiszen bármilyen mérgező anyag lehetett bennük. Amikor újra benyúlt a szekrény hátuljába, a keze egy vékony láncba akadt. Mivel odakint lassan sötétedett a minisztérium dolgozóinak jóvoltából, félhomály lepte el a szobát. Harry továbbra sem érezte magát képesnek a varázslásra, még csak egy Lumost se tudott összehozni, így óvatosan húzta elő a lánc végén lévő ismeretlen és súlyos tárgyat.
Amikor megpillantotta, legszívesebben felkiáltott volna örömében; a medált tartotta a kezében, ezúttal az igazit. Méretéhez képest meglepően nehéz volt; elején ott volt a finom, S alakot formázó kígyó. Még a félhomályban is világított a tiszta arany, amelyből a medál és a lánc is készült. Harry megpróbálta kinyitni, de továbbra sem járt sikerrel. Ahogy igyekezett, megfordította a medált, és a hátulján felfedezett egy vékony repedést. Az ablakhoz lépett, hogy a kinti fények maradékánál megnézhesse, de ekkor meghallotta a portrébeli boszorkány dühös mormogását, és feleszmélt, hogy hol van, és menekülnie kell.
Zsebébe süllyesztette a medált, és elővette a pálcáját. Elhatározta, hogy bevallja McGalagonynak, hogy csapdába került, de a hoppanálásgátló bűbáj olyan erős volt, hogy képtelen volt eléggé koncentrálni a kapcsolatfelvételhez. Riadtan nézett körbe, és még elcsípte a portréalak gúnyos pillantását. Már épp feladta volna, hogy kiszabaduljon, és azon kezdett gondolkozni, hogy milyen magyarázattal álljon elő a – vélhetőleg perceken belül megérkező – miniszternek, amikor érezte, hogy csalódottan az oldala mellé ejtett kezén karkötője finoman előrecsúszik, végigsimítva csuklóját.
Bizonytalanul meredt Hermione ajándékára. Nem tudta, hogy működik-e ilyen körülmények között a varázslat, és egyáltalán ide tudnak-e jönni a barátai a jól védett szobába. S vajon ha idejönnek, tudnak-e segíteni a kijutásban, vagy csak együtt kapják el mindhármukat? Mégsem volt jobb ötlete, így halkan, valódi remény nélkül motyogta maga elé: „Ron, Hermione, segítsetek!”
Eltelt néhány másodperc, lassan egy perc is, és semmi sem történt. A karkötő ugyanolyan finoman fogta át a kezét, mint eddig, nem látszott rajta semmilyen változás. A szobában pillanatról pillanatra sötétebb lett, és Harry érezte, hogy a félelem összeszorítja a szívét. Már fogalma sem volt róla, hogy csak pár perce, vagy órák óta vár-e barátaira. Lemondott a menekülésről, és igyekezett nyugodtan szembenézni a közeledő miniszterrel.
Váratlanul zöld fény árasztotta el a kandalló felől a szobát és a lángnyelvek között megjelent egy egyre lassabban pörgő alak, majd egyszer csak kilépett a kandallóból Ron. Automatikus mozdulattal söpörte le köpenyéről a hamut, majd Harryre pillantott:
– Mi történt?
Harry látta, hogy a karkötő, amely eddig szorította Ron csuklóját, finoman kitágul. Újabb zöld lángok következtek, és Hermione is megérkezett az irodába. Csodálkozva nézett körül a magányosan ácsorgó Ront és Harryt megpillantva.
– Csapdában vagyunk – kezdte Harry elszoruló torokkal. Hirtelen rádöbbent, hogy ezzel az őrült lépéssel csak magával rántotta barátait is a veszélybe. – Sajnálom, hogy idehívtalak titeket, de… egyszerűen nem tudtam mit tenni.
Hermione körülnézett.
– Hogy érted azt, hogy csapdában? Hoppanálásgátló tér van itt, azt érzem – tette hozzá. – Nem tudod feloldani?
Harry megrázta a fejét.
– Próbáltam, és még erősebb lett. Az ajtó zárva van, és nincs hopp-por a szobában.
– Nincs hopp-por? – kérdezte Ron elszörnyedve. – Az ablak pedig nem valódi. Akkor most itt várjuk meg Scrimgeourt?
– Nem – rázta meg a fejét Hermione és kutakodni kezdett köpenye zsebében, majd előhúzott egy kis selyemzacskót. – Remélem, nem ázott át… – barátaira pillantott és felmutatva a zacskót így szólt. – Ebben hopp-por van. Remélhetőleg elég lesz mindhármunknak. De muszáj tüzet gyújtanunk hozzá. Harry, mi képtelenek vagyunk rá, de te már elég régóta vagy itt. Megszoktad annyira a hoppanálásgátló bűbájt?
Harry csak megrázta a fejét. Nem volt benne biztos, hogy valaha is képes lesz eléggé megszokni ezt bűbájt. Reménytelenül a kandalló elé lépett és elmotyogott egy Piroinitiot, de semmi sem történt.
– Próbáld meg még egyszer! – kiáltott fel Hermione és hangjából kicsengett a pánik. – Sikerülnie kell!
– Úgysem tud varázsolni – jegyezte meg kajánul a portréalak, aki eddig csendben figyelte őket. – Mind mentek az Azkabanba…
Harry lehunyta a szemét, pár másodpercig erősen koncentrált, majd a kandallóra mutatott:
– Piroinitio! – Azonnal fellobbant a láng. Harry barátaira pillantott. – Ti menjetek először. Találkozunk a Szárnyas Vadkanban. Siessetek!
Hermione kimarkolt egy adag port a kis zacskóból, beleszórta a kandallóba, majd a zöld lángok közé lépett, és egy szempillantás alatt eltűnt. Pár másodperc múlva Ron követte barátnőjét. Harry körbepillantott a szobában. Nem lett volna értelme visszapakolni a szekrénybe, hiszen a portrék láttak mindent. A tenyerébe szórta a maradék port a zacskóból – ijesztően kevésnek tűnt, így Harry erősen összeszorította a markát, nehogy kiszóródjon. Még egyszer kitapogatta a zsebében a medált, majd ő is a kandallóba lépett. Még látta, hogy kivágódik a szoba ajtaja, majd az egyre gyorsuló pörgésnek köszönhetően eltűnt a szeme elől az iroda.

előző fejezet

következő fejezet

Ha véleményed, észreveteled, kérdésed van, írd meg a Fórumban!