Harry szinte kipenderült a kandallóból. A csapos végigmérte egy másodpercre, majd visszafordult a pult mellett álló borzas varázslóhoz, és valami furcsa, narancssárga folyadékot töltött neki. Hermione és Ron pár lépésre álltak a kandallótól, és láthatóan megkönnyebbültek, amikor megpillantották Harryt. A fiú zihálva támaszkodott meg a falnál. Érezte a medál hűvös érintését a combján, és egy pillanatra beleremegett a gondolatba, hogy nála van egy horcrux. Ezúttal egy valódi…
Hermione halk kiáltással ragadta meg a karját, és ekkor ő is felfogta, hogy az érkezése óta üresen tátongó kandallóban lángok kezdtek pattogni, smaragdszínűre festve a döngölt padlót.
– Gyerünk, Harry, nincs idő! – kiáltott a lány, és Harry újra meghallotta hangjában a pánikot. Hermione nem engedte el a karját, és Harry boldog volt, hogy vezeti, és segíti a hoppanálásban.
Egy pillanat múlva a főhadiszállás konyhájában találták magukat. Harry még ki sem nyitotta a szemét, amikor felcsattant Mrs Weasley hangja:
– Csakhogy megjöttetek végre! Már órák óta várunk rátok! Van róla fogalmatok, hogy mennyire aggódtam?
Harry csodálkozva nézett körül a konyhában: a tűzhelyen hússzeletek sercegtek egy lábasnyi gőzölgő krumpli mellett, Mrs Weasley pedig továbbra is morgolódva evőeszközöket vett elő egy fiókból. A konyhát betöltötte a vacsora ínycsiklandó illata, és Harry gyomra hangosan kordult meg, miután beleszippantott a levegőbe. Lerogyott egy székbe, és némán figyelte, ahogy Ron és Hermione teríteni kezdenek, és Fleur, akit csak ekkor vett észre, egy tálra teszi a főtt krumplit. Minden olyan volt, mintha az Odúban lettek volna, és Mrs Weasley azért szidná le őket, mert túl sokáig kviddicseztek. A sürgés-forgás s az illatok megnyugtatóan lengték körül Harryt. Biztonságban érezte magát, távol Scrimgeourtól; lassan fellélegzett, és nyugodtabban dőlt hátra a széken.
– Na, készen is vagyunk. – Mrs Weasley hangja távolinak tetszett. – Vacsora!
– Úgy látom, épp időben érkeztem – lépett be Bill a konyhába. Félrevonta Fleurt, és váltottak pár halk szót az egyik sarokban. Ezalatt a vacsora hírére leérkezett a konyhába Tonks, Kingsley Shacklebolt, a gyógyító boszorkány és egy alacsony, szemüveges varázsló is.
Harry nem emlékezett rá, hogy eddig bármikor is együtt ettek volna a főhadiszálláson; a fel-feltűnő varázslók annyira siettek, hogy legfeljebb bekaptak egy-két falatot a konyhában, de a fiúnak határozottan úgy rémlett, hogy közös vacsora sosem volt. Mrs Weasley már a tányérokra adagolta a krumplit, amikor berontottak az ikrek.
– Pont jókor, fiúk, ideje, hogy valami meleget is egyetek! – szólt rájuk ellentmondást nem tűrő hangon az asszony.
Fred az órájára pillantott, majd egy beleegyező vállrándítással leült Harry mellé, és enni kezdett. A rendtagok az asztal túlsó végén helyezkedtek el, és a minisztérium munkájáról beszélgettek. Harrynek nem volt sok kedve most erről hallani, így inkább a mellette ülő fiúhoz fordult. Fred feltűrte ingujját, és gyorsan, kapkodva evett. Harry észrevett egy hosszú forradást a fiú alkarján.
– Odaadnád a kenyeret? – fordult Fred a fiú felé, majd elkapva még mindig a karját pásztázó pillantását, hozzátette: – Ó, ezt még a Grimmauld téren szereztem, miután te beverted a fejed…
– Hogyhogy el tudtatok menni, amikor ők túlerőben voltak? – Harryt megdöbbentette, hogy eddig eszébe se jutott ez a kérdés; hiszen Piton addigra már lefegyverezte George-ot, és három halálfalóval álltak szemben.
Fred pár másodpercig elgondolkozva hallgatott, aztán megvonta a vállát.
– Gondolom, meglepte őket, hogy ennyire beverted a fejed. Végül is, ha tényleg tilos megölniük, akkor…
– … eléggé beijedhetett a pasi, meglátva, hogy ömlik a fejedből a vér – fejezte be George testvére gondolatát, és Fred tányérja fölött átnyúlva, ő is elvett egy szelet kenyeret a tálról, amelyet Harry időközben közelebb húzott. – Meglepett, hogy olyan sokáig nem reagáltak, de így legalább volt időm odamenni hozzád, és hát, mivel nem festettél túl biztatóan, inkább elvittelek.
– Lestrange addigra összeszedte magát – folytatta Fred, és a szájába tömte a maradék húst. – Akko’ kaftam tőle eszt – a karján lévő forradás felé intett, majd lenyelve a falatot folytatta: – Megpróbáltam követni őket, miután dehoppanáltak, de csak egy ismeretlen utcáig jutottam…
– Amit ráadásul azóta se találunk… – húzta el a száját dühösen George
– Hoppanálásgátló teret kellett volna létrehoznunk – állapította meg elgondolkozva Fred. – Akkor nem tudott volna Piton megjelenni, és…
– De ezt hagyjuk – legyintett George. – Most mennünk kell. – Kiitta a poharát, majd intett Harrynek. – Majd még beszélünk!
A két fiú felpattant, és figyelmen kívül hagyva anyjuk sopánkodását, dehoppanáltak. Harry elgondolkozva nézte Fred üresen maradt székét; furcsának tűnt, hogy a halálfalók annyira megrémüljenek a sebesülésétől, hogy elfelejtsenek támadni. Más magyarázat viszont neki sem jutott eszébe, így belátta, hogy az ikreknek igazuk lehet.
Gondolataiból az riasztotta fel, hogy Hermione, aki a másik oldalán ült, finoman megbökte a könyökével. Csodálkozva fordult arra, és meglepve konstatálta, hogy Mrs Weasley most feléjük fordulva magyaráz.
– … és egyáltalán nem jó, hogy ti mindezt nem tanuljátok meg – jelentette ki éppen az asszony. Harry segélykérően barátaira pillantott, de Hermione egyetértő arccal bólogatott, míg Ron grimaszolva nyomkodta össze villájával a tányérján lévő maradék krumplit. – Holnaptól ugyanolyan tanulási beosztást készítünk, mint amilyen az iskolában is van, elég a lófrálásból…
– De anya, nem véletlenül nem vagyunk az iskolában – szólt közbe Ron morcosan. – Tanulni ott is tudnánk, de más dolgunk van…
– Igen? Annyira nem lehet fontos, hogy ne tudjatok pár órán át tanulni minden nap – közölte Mrs Weasley határozottan. – És még egyszer nem fogtok egy teljes napra eltűnni…
Harry rosszkedvűen dőlt hátra. Éppen eléggé terhesnek érezte azt, hogy McGalagony bármikor ellenőrizheti, nem akarta, hogy még Mrs Weasley is úgy viselkedjen, mintha az anyja lenne.
– Erről már beszéltünk McGalagonnyal… – kezdte, de az asszony azonnal közbevágott.
– McGalagony igazgatónővel.
– Nemigen nevezhetem igazgatónőnek, ha egyszer nem járok az iskolájába – csattant fel Harry düjösen. Ivott egy korty töklevet, majd halkabban folytatta. – Mindenesetre megbeszéltem vele, hogy ezentúl mindig szólunk, ha elmegyünk valahova – figyelmen kívül hagyta Hermione zavart köhintését, és remélte, hogy ő maga nem vörösödött el annyira, mint amennyire zavarban érezte magát a hazugság miatt –, és ő amúgy is gyakran ellenőrzi, hogy mit csinálunk. Persze szerintünk is fontos a tanulás, de nem tudunk órarendet és szabályokat követni, épp ezért nem mentünk vissza a Roxfortba. Attól még tanulunk.
Ezúttal Ron riadt horkantását hagyta figyelmen kívül, és határozottan felállt az asztaltól, mint aki lezártnak tekinti a beszélgetést. Mrs Weasley azonban nem sikerült ilyen könnyen meggyőznie.
– Nem fogom hagyni, hogy még egy gyerekem félbehagyja az iskolát – mondta komoran. – Ronaldnak le kell tennie a R.A.V.A.Sz.-okat. Az igazgatónő már azzal is nagy engedményt tesz, hogy vizsgázhattok, miközben nem jártatok év közben órákra. Úgyhogy vitának nincs helye!
– Nem fogok itt tanulni – jelentette ki Harry eltökélten. – Senki sem kényszeríthet…
A vitát az előszoba ajtajának nyikordulása szakította félbe, majd belépett Mr Weasley. A férfi meglepően sovány és nagyon nyúzott volt. Egy gyors biccentéssel üdvözölte az asztalnál ülőket, és leült George pár perce felszabadult helyére. Rosszkedvűen masszírozni kezdte a halántékát, amíg felesége egy tiszta tányért vett elő számára.
Harry intett barátainak, és elindultak az ajtó felé, de Bill megállította a kis csapatot. Anyjára pillantott, aki láthatólag elfeledkezett a Harryvel folytatott vitáról, és minden erejével azon volt, hogy minél több ételt diktáljon férjébe.
– Anya rádöbbent, hogy nem hanyagolhatja el a családot – kezdte Bill halkan –, úgyhogy jobb lesz, ha ráhagyjátok, és nem vitatkoztok.
Harry megvonta a vállát.
– Akkor és azt tanulok, amit akarok…
– Hidd el nekem, egyszerűbb, ha rábólintasz – vágott a szavába Bill. – Régebb óta ismerem anyát… – tette hozzá kacsintva.
Harry jobbnak látta, ha Bill tanácsát követve rábólint ezekre a szavakra is, majd barátaival felsietett az emeletre, elkerülve a további vitát a Weasley család bármelyik tagjával. Bezárta maguk mögött a szobaajtót, és hangszigetelő bűbájt küldött rá. Levetette magát ez egyik fotelbe, majd előbányászta zsebéből a medált, és az ablak mellett álló faasztalra tette.
– Szóval megvan – állapította meg Hermione, és közelebb lépett. Keze elindult a medál felé, de félúton megállt. Felpillantott Harryre. – RAB-nak sikerült…?
– Nem tudom – rázta meg a fejét a fiú. Elgondolkodva nézett ki a sötétkék égboltra; az erős szél elfújta a felhőket, és előtünedeztek az égen a csillagok. – Semmit sem tudok róla…
Harry körbepillantott a szobában, Ron elértve szándékát elővette a ládája mögül a Hősök Krónikáját, és felé nyújtotta. Harry elgondolkozva simogatta a bársonykötést, de nem ütötte fel a könyvet. Hermionéra pillantott. – Te mindig hordasz magadnál hop-port?
A lány megvonta a vállát.
– Olvastam még régebben, hogy amikor feltalálták a hop-port, elég drága volt, ezért csak egy kis zacskónyi, egy-két útra alkalmas mennyiségeket tartottak maguknál a varázslók. Később már egyszerűbben sikerült előállítani, és ekkor szoktak le róla, hogy mindig hordjanak maguknál egy adagot. Ma már egyáltalán nem divat, de én úgy gondoltam, hogy hasznos lehet, ha mégiscsak van nálam belőle…
– Hát hasznos volt, az biztos… – Harry fáradtan sóhajtott fel. – Scrimgeour biztos, hogy rá fog jönni, hogy mi voltunk ott…
– Mért jönne rá? – mordult fel Ron. Hermione válaszolt neki:
– Gondolj bele, egy szemüveges fiú, talán még a sebhelyet is látták, kipakol egy szekrényt, amiben a miniszter trófeái állnak, aztán egy göndör lánnyal és egy vörös hajú fiúval távozik… Elég ostobának kell lennie ahhoz, hogy ne jöjjön rá!
– És ő nem ostoba – tette hozzá Harry. – Ez már nem Caramel… Te jó ég, még visszasírjuk azt a marhát! Mindenesetre érdekelne, hogy miért érezte feltétlenül szükségesnek, hogy megvásárolja Mardekár Malazár medálját… – Felvette és újra megforgatta az ékszert. – Olyan furcsán… nehéz. És még mindig nem tudtam kinyitni.
– Varázslattal is próbáltad? – érdeklődött Hermione látva, hogy Harry újra megpróbálja ujjaival szétfeszíteni a medált. A fiú döbbenten rázta meg a fejét. – Pedig elég logikus lenne… – mosolyodott el a lány, és gyorsan kipróbált néhány zárnyitó bűbájt – sikertelenül.
– Logikus volt, de nem jött be – állapította meg Ron. – Talán nem is kéne kinyitni, amíg nem tudjuk biztosan, hogy elpusztították-e.
Hermione bólintott, Harry pedig a medál hátulját kezdte pálcája fénye mellett vizsgálgatni.
– Van rajta egy repedés. – Barátai közelebb hajoltak. – Elég vékony, és sosem láttam az emlékekben a hátulját, szóval lehet, hogy már akkor is ilyen volt, amikor Voldemort megszerezte…
Hermione a Harry ölében nyugvó könyv felé intett:
– Hátha megtaláljuk benne.
Harry felütötte a könyvet, és kíváncsian hajolt fölé, de egy másodperc múlva csalódottan pillantott fel.
– A mágiaügyi miniszter irodájának védelmi rendszere. Pedig ez igazán nem érdekel!
Hermione kivette a kezéből a könyvet, és olvasgatni kezdte. Harry újra a medál fölé hajolt. A repedés határozottan emlékeztette arra, amit a gyűrűn látott, amelyet Dumbledore hordott megfeketedett kezén. Úgy rémlett, hogy az a repedés csak azután került az ékszerre, miután az igazgató elpusztított a benne lévő lélekdarabot. Ez biztatónak tűnt, mert Harry egyáltalán nem érezte magát késznek arra, hogy legyőzzön egy horcruxot, és látva, hogy egyelőre nem kap választ a kérdéseire a Hősök Krónikájától, elbizonytalanodott, hogy valaha is kész lesz-e rá.
Gondolataiból Hermione döbbent kiáltása zökkentette ki. Kérdő tekintettel pillantott a lányra.
– Scrimgeour megváltoztatta az iroda védelmét, és most már nem lehet elhagyni a kandallón keresztül sem…
– Ezt ma változtatta meg? – nézett Harry hitetlenkedve a lányra.
– És benne van a könyvben? – mondta ki Ron Harry következő gondolatát. A lány határozottan bólintott, de látszott, hogy őt is megdöbbenti a könyv pontossága. Harry közelebb hajolt, hogy ki tudja olvasni a cikornyás betűket. Hermione a lap alján kezdődő bekezdésre mutatott.
1998. november 30. Rufus Scrimgeour nem találta kielégítőnek az eddigi védelmi rendszert, ezért megszüntette a kandalló összeköttetését a Hop-hálózattal. Ezután a kandalló csak a miniszter jelenlétében funkcionál közlekedési eszközként, távollétekor azonban nem különbözik a közönséges mugli házakban található kandallóktól – azaz mind érkezni, mind távozni lehetetlen rajta keresztül. Emellett a Mr Scrimgeour megváltoztatta az…
Harry izgatottan lapozott tovább, de sietségében véletlenül összefogott két lapot, és a könyvben új főcím jelent meg.
– Remek. Sosem tudjuk meg, hogy milyen új bűbájt helyezett el… – jegyezte meg Hermione enyhén csípősen.
– Hát, ha nem ő rejtegeti az összes horcruxot, akkor végül is mindegy – vont vállat Ron.
– Talán ez fontosabb… – mondta ugyanekkor Harry, és a feliratra mutatott:
– Oké, akkor először is készítsünk ebből másolatot – javasolta Hermione, és maga elé húzta a könyvet. Bár Harry legszívesebben azonnal olvasni kezdett volna, meggyőzte magát, hogy a lánynak igaza van, és csendben figyelte, ahogy Hermione magukhoz hív egy pergament, amelyen egy elsuttogott Describo után megjelenik a lány kézírásával a szöveg.
– Ha ezt korábban megtanítod nekünk, rengeteg időt spórolhattunk volna meg leckeíráskor… – jegyezte meg Ron, aki szintén követte Hermione minden mozdulatát. A lány egy rosszalló pillantást vetett barátjára, de nem válaszolt.
– Ha anyukád komolyan gondolja, amit mondott, még most sem késő megtanulnunk – fordult Harry vigyorogva Ronhoz, aztán maga elé húzta a könyvet. – Akkor lássuk…
Mint korábban már említettük, kétféle a horcrux létezik. A kettőt más és más módon kell elpusztítatni, mint ahogy a létrehozásuk is eltérő módon történt. Mindkét esetben igaz azonban, hogy a horcruxban elhelyezett lélekdarabot csak varázserővel rendelkező személy képes elpusztítani – minden esetben, amikor egy varázstalan személy segítségével próbálták legyőzni a horcruxot, a benne található lélek megszállta az illető muglit, és bár varázserőt nem ruházott rá, rosszindulatot és gonoszságot ébresztett benne.
– Hm, lehet, hogy Vernon bácsi megpróbált legyőzni egy horcruxot – jegyezte meg Harry felpillantva. Ron elnevette magát, Hermione elgondolkozva vonta össze a szemöldökét.
– Azt hiszem, hogy a nagybátyádnál sokkal rosszabb az a mugli, akit megszáll egy gyilkos lelke…
– Oké, oké – Harry újra a szövegre pillantott. – Bár te sosem éltél vele együtt… – jegyezte még meg halkan, majd tovább olvasta a könyvet:
Ha ez megtörtént, egyetlen lehetőség maradt a horcrux elpusztítására: el kell venni az illető mugli életét.
A horcruxok legyőzésére nincs közismert varázslat, minden esetben egyéni módon lehet elbánni velük.
– Na remek, akkor mire megyünk ezzel a hülye könyvvel? – fintorodott el Harry, és arrébb lökte a könyvet.
– Azért olvassuk tovább – javasolta Hermione.
– Miért? Hátha leírja a világ összes horcruxának legyőzését, és a te briliáns elméd levon belőle egy olyan tanulságot, ami a Krónikának eddig eszébe se jutott?
– Harry! Nem halsz bele, ha elolvasod – kelt barátnője védelmére Ron. Harry megvonta a vállát, és újra maga elé húzta a könyvet.
Ugyanakkor létezik néhány alapigazság, amely minden horcrux esetében fennáll. A varázserőn kívül szükséges, hogy a személy teljes erejéből küzdjön a lélek-töredék ellen – a próbálkozónak be kell látnia, hogy ez sokszor nehezebb, mint amilyennek hangzik. Megjegyezzük, hogy a horcrux elpusztításának nem feltétele az, hogy a varázserejű személy életben maradjon.
Az elpusztított horcruxon mindig látható valamilyen külsérelmi nyom, erről bővebben írunk még később.
A már említett két különböző típus közül annak elpusztítására létezik általános szabály, amelyet egy használati tárgyból állítottak elő. Írtuk, hogy – főleg a középkorban – szívesen választottak ékszereket a horcrux alapjául, innen is származott sok elátkozott nyaklánc vagy korona legendája. Ezek és a többi használati tárgy mindig szépen kidolgozott, figyelemfelkeltő tárgyak voltak. Elpusztításukhoz használni kell őket.
– Használni egy ékszert? Normális ez? – fordult Harry Ronhoz.
– Nyilván úgy érti, hogy hordani – szólt közbe Hermione olyan hangon, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. – Olvastam, hogy egy francia királyi családnak volt egy koronája, amit nem mertek megérinteni, mert halálosnak tartották. Persze az utódok úgy gondolták, hogy ez a hit csak azért alakult ki, hogy biztosítsa a tiszteletet a felé nagy hódító ős felé, akié valaha a korona volt.
– És?
– Hát valamelyik herceg felvette, és valóban meghalt – persze a mese szerint…
– Mese? És hogyan halt meg a herceg – kérdezte Harry kíváncsian, de Hermione megrántotta a vállát.
– Ez csak egy mugli mese volt…
– De hát te mondtad mindig, hogy a mugli meséknek van alapjuk – szólt közbe Ron.
– Hát láthatólag van – intett a lány a könyv felé –, de ettől még nem írnak le benne mindent.
– Na jó, akkor hátha itt leírnak mindent…
A használat során a lélekdarab igyekszik megszállni a használót, aki, ha elég erős varázserővel és akarattal rendelkezik, ellent tud állni neki. Ekkor a lélek-töredék elég a saját maga gerjesztette tűzben – gyakran a horcrux elpusztítójával együtt. Végül az eddig sérthetetlen és tökéletesen megmunkált tárgyon repedés jelenik meg, és méretéhez képest igen súlyossá válik.
– Ezek szerint a mesebeli herceg nem mugli volt, hiszen akkor simán gonosszá vált volna… – nézett fel Harry.
– Vagy mégsem igaz minden mese – vont vállat Ron
– Lássuk be, azért ez a horcrux-elpusztítás nem tűnik valami egyszerűnek – jegyezte meg elgondolkozva Hermione.
– Nem egyszerű? – Harry gúnyosan húzta fel a szemöldökét. – Csak felveszed, aztán nem hagyod magad megszállni, mi ebben a bonyolult?
– Ne viccelj, lehet, hogy Regulus is emiatt halt meg! – csattant fel a lány. – És emlékszel Dumbledore kezére? Pedig ő volt minden idők legnagyobb varázslója…
– Jó, akkor hagyjuk a csudába az egészet – válaszolt Harry dühösen. – Majd Voldemort szépen átveszi az uralmat a világ fölött, de végül is nem a mi dolgunk megállítani… Menjünk vissza a Roxfortba, és tanuljunk meg széket elővarázsolni a semmiből, anélkül ugyanis nem élhet egy varázsló!
– Jaj, Harry, nem kell ennyire végletesen felfogni a dolgokat! Másrészt pedig a szék elővarázslása nincs benne a hetedikes anyagban…
– Jaj, dehogy nincs, hiszen még Neville is képes rá!
– Lehet, hogy Neville megtanulta, de nem az iskolában.
– Akkor ugyan hol, Hermione? Lásd be, nem kizárt, hogy megváltoztatták a tanmenetet…
– Igen, nyilván megváltoztatták Tudodki visszatérte miatt, de nem hiszem, hogy éppen a bútorok elővarázslását tartották a legfontosabb újításnak!
– Ne veszekedjetek már – szólt közbe békítőleg Ron, mielőtt Harry visszavághatott volna. – Csak van a könyvnek valami tippje, hogy hogyan lehet mégis túlélni a dolgot…
Harry még egyszer dühösen végigmérte Hermionét, majd a könyv fölé hajolt.
– Nincs semmi tippje…
Ennél nehezebb meghatározni egy olyan horcrux elpusztításának módját, amelyet valamilyen dísztárgyból, élőlényből, szoborból készítettek. Ezek egyáltalán nem érinthetetlenek, azonban elő lehet hívni belőlük a bennük nyugvó lélekdarabot – minden esetbe egyéni módon –, és azzal megküzdve, lehet elpusztítani. Amennyiben a próbálkozó nem tudja legyőzni a lélek-töredéket, az egy ember – leggyakrabban a próbálkozó – halálának segítségével képes testet ölteni, és létező személyként tovább élni.
– Hát ez jó, ha valamit elrontunk, akkor már két Voldemort lesz a világban! Még pár ilyen jó hír, és tényleg megyek vissza a Roxfortba… – Harry idegesen dőlt hátra. Úgy érezte, hogy semmi segítséget sem kapott a könyvtől. Semmi tanulható varázsige, gyakorolható mozdulat, még valódi jótanács sem. Felhúzta a térdét, és elgondolkozva fonta át a karjával. – Voldemort hat horcruxot készített. Feltehetően három ilyet és három olyat…
– Logikus – bólintott Hermione. – A gyűrű használati tárgy volt, nyilván ez is – a medál felé intett. – És a napló volt a harmadik?
Harry megrázta a fejét. – A napló nem illik a képbe. Hiszen azt használni kellett, de nem kezdett égni. Pedig megszállta Ginnyt… De Ginny halálával Denem tovább élhetett volna, mint létező személy, és végül is harccal győztem le…
– Vagyis nem volt horcrux? – kérdezte meglepetten Ron.
– Dumbledore szerint horcrux volt, csak elég kezdetleges – válaszolt rosszkedvűen Harry. – És csak arra támaszkodhatunk, amit akkor mondott, mivel most már nem tudjuk megkérdezni a véleményét…
– De ő nyilván mindezt tudta a horcruxokról, sőt, talán többet is – szólt közbe Hermione. – Tehát feltételezhetjük, hogy Tudjukki még így is annak tartotta a naplót…
Harry bólintott. Kénytelen volt Dumbledore szavaira hagyatkozni, mert mástól nem kérhetett segítséget, vagy tanácsot. Logikusnak tűnt, hogy Dumbledore mindent tudott a horcruxokról, amit csak lehetett, így meg tudta állapítani, hogy a napló is az volt.
Hermione közben folytatta a horcruxok számbavételét:
– Akkor a kehely lenne a harmadik használati tárgy. A kígyó a másik típus, ez nyilvánvaló. Talán a napló is, és ott van még a hatodik horcrux. Ezek szerint egy dísztárgy, szobor, esetleg még egy élőlény…
– Dumbledore szerint a kígyó is csak szükségmegoldás volt – szólt közbe Harry. – Egy tárgyat kell keresnünk. Valamit, ami fontos lehetett Voldemortnak…
– Akkor biztosak vagytok benne, hogy Regulusnak sikerült? – kérdezte Ron felemelve az asztalról a csillogó medált.
– Hát, rajta van a repedés, meg nehéz – vonta meg a vállát Harry. – Ennél többet nem tudunk
– Kipróbálhatjuk – jegyezte meg Ron, és nekilátott, hogy a nyakába akassza a láncot.
– Ne! – Hermione lefogta a fiú kezét.
– Majd én – Harry kivette Ron kezéből a medált.
– Biztos, hogy nincs más módszer? – kérdezte bizonytalanul Hermione. Harry megrázta a fejét.
Szíve erősebben dobogott, de mégis úgy érezte, hogy képes lenne legyőzni Voldemort lelkét. És képes lenne meghalni is – megdöbbent, amikor rájött, hogy mennyire nem riasztja meg a halál gondolata. És nem csak azért, mert emlékezett rá, hogy Dumbledore sem félt a haláltól, inkább azért, mert úgy érezte, akkor találkozhatna mindazokkal az emberekkel, akiket szeretett, de már elvesztett.
Ginnyre gondolt, aztán Siriusra, ahogy a nyakába akasztotta a láncot. Az fájdalmasan belevágott a nyakába, ahogy a súlyos ékszer lehúzta. Eltelt egy másodperc, aztán még néhány, és semmi sem történt. Harry hallotta, hogy barátai fellélegeznek. Leemelte a nyakából a medált, és visszatette az asztalra. Boldogan viszonozta Hermione mosolyát – ebben a pillanatban nagyon is örült annak, hogy él.
*
Harry zavartan ült föl. Az ágy hangosan megnyikordult alatta, aztán pár másodpercig minden mozdulatlan volt, csak a szél fütyülő süvítése hallatszott. A szomszéd ágyra pillantott, de az üres volt. Egy pillanatra elmosolyodott, ahogy felidéződött benne Mrs Weasley kiabálása, amikor észrevette, hogy Ron és Hermione együtt alszik.
A asszony, miután elhatározta, hogy ezentúl jobban oda fog figyelni Harryékre, másnap reggel jött ébreszteni őket, és egyúttal kidolgozni velük az új tanulási rendet. Amikor azonban bement Hermione szobájába, legnagyobb meglepetésére Ront is ott találta. Harry csak a kiabálásra ébredt fel, de az nagy elégedettséggel töltötte el, hogy Mrs Weasley több mint egy hétig nem szólt egyikükhöz sem, annyira dühös volt Ronékra, és Harryre is, aki hallgatásával segítette barátait, így nem ellenőrizte őket olyan alapossággal.
A szél újra felsüvített odakint, és Harry épp vissza akart helyezkedni a takaró alá, amikor ismét meghallotta a hangot, amely felébresztette; a főnix sürgető, izgatott dalát. Felkapta a pálcáját az éjjeliszekrényről, és azonnal válaszolt a hívásra. Ekkor sietett be Ron is a szobába, és kapkodva öltözni kezdett.
Két perc múlva már a szalon bejáratánál voltak. A belső körből szinte mindenki odaért addigra, és az ajtó előtt gyülekeztek. Mindenki feszültnek és fáradtnak tűnt, most alig beszélgettek páran, és ők is halkan, szinte suttogva. Egy óra volt hátra a halálfalók támadásáig, ennyit mindannyian tudtak, de azt, hogy kinek mi lesz a feladata, még nem.
– Ilyenkor McGalagony nem hívja össze rendesen a gyűlést – magyarázta halkan Bill Ronnak és Hermionénak. Harry közelebb lépett, hogy ő is hallja őket. – Elég, ha mindenki a saját feladatát ismeri, így nem vonja el a figyelmedet az, ha másért aggódsz, vagy ilyesmi, csak teszed a dolgodat.
– Párhan márh elindultak, figyelmezthetni azt a ’ázaspárt – mondta Fleur melléjük érve. – Talán most sikerhül megakadhályozni, ’ogy megöljenek valakit…
– Gondolom, ti majd itt segítetek Madame Gardinernek előkészíteni az ispotályt, aztán ellátni a sebesüléseket – tette hozzá Bill, de ekkor nyílt az ajtó, és ő Fleurrel és Charlie-val együtt bement.
Harry a barátaihoz fordult.
– Gondoljátok, hogy tényleg maradnunk kell majd? – kérdezte halkan. – Én szívesebben harcolnék…
Hermione sápadtnak tűnt, és hangja rekedt volt, ahogy megszólalt.
– Itt is elkel majd a segítség…
– De most időben odaérünk, ebből csak származik majd előnyünk – vetette ellen Ron. – Csak nem lesz annyi sérült…
A lány nem tudott felelni, mert nem messze tőlük Sturgis Podmore és Hestia Jones kezdett hangosan vitatkozni arról, hogy kell-e értesíteni a mugli rendőröket a közelgő támadásról.
– Ha odajönnének, csak több áldozat lenne, és nekünk kevesebb esélyünk arra, hogy foglyul ejtsünk néhány halálfalót! – kiáltott a férfi türelmetlenül.
– De az sem kizárt, hogy ők fognak el néhány halálfalót, akiket kikérdezhetünk! – vágott vissza a nő. – Nem olyan ügyetlenek, mint amilyennek ti gondoljátok őket. Ráadásul a halálfalók is lenézik őket; nem harcolnának ellenük…
– Harry, gyere! – Hermione finoman megszorította Harry karját, és már ő is érezte hogy McGalagony rájuk vár, és követte barátait a szalonba.
A szobában félhomály volt, csak a kandalló pattogó tüze biztosított némi fényt, s a falon kísértetiesen táncoltak az árnyékok. Harry határozottan sietett oda a szoba túlsó végén, az ablak mellett álló nőhöz. McGalagony szigorúan mérte végig őket, amikor mindhárman megálltak előtte.
– Sokan ellenezni fogják a döntésemet – kezdte halkan –, különösen Molly. – Itt Ronra pillantott, és pár másodperc fontolgatás után folytatta: – De azt hiszem, hogy Albus egyetértene velem… Meg kell ismerniük az ellenséget, különösen magának, Potter. És erre sajnos ennél jobb lehetőségük nem adódik majd. Most a közelben lesznek a Rend tagjai, szükség esetén tudnak dehoppanálni. Csak saját magukért, és egymásért tartoznak felelősséggel, szükségtelen, hogy másért az életüket kockáztassák. Ha veszélybe kerülnek, azonnal dehoppanáljanak, ha valamiért nem tudnak, nekem üzenjenek, és küldök segítséget. Alastor mutatja majd meg a területet, ahol mozoghatnak. Ne hagyják el, csak akkor, ha ide térnek vissza. Legyenek óvatosak.
Mindhárman bólintottak, és egyszerre dehoppanáltak – pontosan Rémszem Mordon mellé, egy apró kamraszerű szobába. A férfi mugli ruhában, vagyis egy fekete szövetnadrágban és sötét színű ingben volt, vállára egy viharvert, hosszú kabátot vetett, ami így a máskor is hordott köpenyére emlékeztetett. Igazi szemével átható pillantást vetett Harryékre, miközben szinte őrjítő sebességgel forgatta varázsszemét, folyamatosan ellenőrizve a falakon kívüli eseményeket.
– A hátsó kertben lesztek – jelentette be. – Nem számítunk támadásra abból az irányból, de ha mégis, akkor ti lesztek a megfigyelők, akik minden gyanús személyt vagy eseményt jelentetek nekem. – Pálcájával váratlanul Harry fejére koppintott, és a fiú újra érezte, ahogy a kiábrándító bűbáj lassan lecsordogál a tarkóján. Két újabb koppintás után mindhárman kaméleonként olvadtak bele a kamra sötét deszkafalába. – Ne tegyetek hirtelen mozdulatokat, azzal felhívnátok magatokra a figyelmet. Maradjatok csendesek, és ha észleltek valamit, azonnal szóljatok nekem. – Mordon óvatosan kinyitotta az ajtót, és intett nekik, hogy lépjenek ki a sötét folyosóra. – Jobbra induljatok, és a folyosó végén lévő ajtón ki.
A kis csapat Harry vezetésével végigvonult a nem túl hosszú, sötét folyosón. Két nagy, barna ajtó mellett mentek el: az egyik mögül mintha valami motoszkálás hallatszott volna, de amikor Harry lelassított, Hermione határozottan továbblökte – bár lehet, hogy csak nekiütközött az amúgy is sötét folyosón a kiábrándított fiúnak. Mindenesetre Harry most már lassítás nélkül ment el a folyosó végén lévő ajtóig, amelynek üvegablakát fehér, áttetsző függöny fedte.
Lassan próbálta kinyitni az ajtót, de szinte kitépte kezéből a házon végigsüvítő szélroham. Harry kilépett a kertbe, és mélyet szippantott a csípős, éjszakai levegőből. A kert fáiról lehullott avar ázottan, összetapadva cuppogott a lábuk alatt, ahogy óvatosan elindultak a félhomályban; csak a kert végén lévő magas kerítés túloldaláról világított be némi fényt adva az utcai lámpa. Az égen gyülekező felhők eltakarták a csillagok és a hold fényét.
Harry az egyik fa alatt álló padra ült, felhúzta térdét, ás átfonta karjaival, amilyen szorosan csak tudta. Örült, hogy a melegebb pulóverét vette fel, de még így is vágyakozva gondolt a főhadiszálláson maradt bélelt széldzsekijére. Hermione is leült mellé, és Ron, miután elgondolkozva körbejárta a kertet, szintén csatlakozott hozzájuk. A lány egy néma intéssel melegítő bűbájt vont köréjük, majd halkan szólalt meg.
– Mennyi idő van még hátra?
Ron az órájára pillantott.
– Jó fél óra a támadás kezdéséig. De lehet, hogy tényleg nem jönnek ide, a kertbe. Úgy tűnt, hogy csak a ház felől lehet kijutni, és tudod, hogy többségük az utcán szokott lenni… – Megszorította barátnője kezét. Hermione sápadtan bólintott, és közelebb húzódott a fiúhoz.
A várakozás fárasztó és szörnyen unalmas volt. Minden perc egy órának tűnt, és Harry végül kényszerítette magát, hogy ne nézze meg állandóan, hogy mennyi idő telt el. A ház ablakai sötéten tátongtak, és mindenütt némaság honolt, így Harry idegesítően hangosnak hallotta még saját lélegzetvételét is.
Amikor a kerítés túloldalán, az utcán elhaladt egy fiatalokból álló, hangosan nevetgélő és kiabáló csoport, mindhárman rémülten rezzentek össze. A következő pillanatban lassan kinyílt a ház ajtaja, és Kingsley Shacklebolt nézett ki rajta, szintén mugli ruhában. Pár másodpercig láthatólag kereste őket, majd odasietett a padhoz, és halkan szólalt meg:
– Az asszony sajnos nem nagyon hitt nekünk, úgyhogy még mindig nem indultak el. Lehet, hogy a hátsó kerten keresztül kell majd kimenekíteni őket. Akkor a ti dolgotok lesz, hogy a főhadiszállásra vigyétek őket, de csak akkor, ha erre McGalagony megadta az engedélyt, rendben? – Mindhárman egyszerre bólintottak. A férfi még egy pillanatig elgondolkozva pillantott Hermionéra, mintha fontolgatná, hogy mondjon-e még valami, majd sarkon fordult, és visszasietett.
Harry óvatosan felállt, és elgémberedett tagjait kinyújtóztatva sétálni kezdett a kertben. Igyekezett a lehető legkevesebb zajt csapni a nedves avaron. Váratlanul éles nyávogást hallott, és egy macska sötét sziluettjét pillantotta meg a kőkerítés tetején. Az állat hátán felborzolt szőrrel, dühösen a fiúra fújt, majd egy ugrással az utcán termett, Harry számára láthatatlanul, és újra csönd nehezedett a kertre.
Olyan tisztán hallotta a támadás kezdetét jelző varázsigét, mintha közvetlenül mellette mondták volna ki:
– Morsmordre!
A halálfej a szájából kikúszó kígyóval lassan, méltóságteljesen emelkedett fel a fejük fölé, és zöld fénnyel árasztotta el az eddig homályba burkolódzó kertet. Valahol valaki felsikított, és Harry hallott egy rémült „Kígyós Kalózok!” kiáltást is, majd egy gúnyos kacajt. Barátai felé fordult, akik szintén felpattantak a padról, amikor meghallották a Sötét Jegyet előhívó varázsigét. Egy pillanatig tanácstalanul néztek egymásra, de a kiáltások távolinak tűntek, így Harry nem látta értelmét annak, hogy szóljon Mordonnak. Lassú, óvatos léptekkel visszament a padhoz. Most mindhárman feszülten figyelték a kerítést, és összerezzentek minden hangosabb szélrohamra.
A ház másik oldalán hangos dörrenéssel betört a bejárati ajtó, és fény árasztotta el a folyosót, amely még a függönnyel fedett kis ablakon át is kiszűrődött. Harry minden idegszálát megfeszítve fülelt; két ember, lábuk dobogásával nem törődve, rohant fel a lépcsőn a házban. A egyik szobaablakon át látszó apró, mozgó fény jelezte az útjukat. Egy újabb sikoly, majd két határozott kiáltás:
– Stupor!
– Avada Kedavra!
Mindhárman megdermedtek a gyilkos átkot követő pillanatnyi csendben, majd rémült kiabálások, és újabb varázsigék töltötték be a levegőt. Az ablakon át látszott a varázslatok fel-felvillanó fénye. Távolabbról, arról az utcáról, amelyre a ház főbejárata nyílt, egy másik csapat harcának hangjai hallatszottak.
A kerítés túloldalán valaki rémülten, fojtottan kiáltott fel, majd egy rekedt hangot hallottak:
– Crucio!
Mindent betöltött egy fiatal férfi keserves sikítása. Harry fejéből egy pillanat alatt eltűnt minden utasítás és figyelmeztetés, amelyet kapott, csak egyetlen dologra tudott gondolni; megmenteni azt a muglit, amilyen gyorsan csak lehet. Pálcáját a farzsebébe dugta, és elkezdett felmászni a falra. Nem törődött Hermione riadt kiáltásával, csak amikor felért a kerítés tetejére, akkor lapult meg egy pillanatra.
A Sötét Jegy baljós fényében tisztán ki tudta venni a földön fekvő, vékony fiatalembert, és a fölé magasodó csuklyás alakot. Gondolkodás nélkül ugrott le a kerítésről, halkan lépett közelebb, és egy néma intéssel elkábította a férfit. Az átok megszakadt, a fiatal férfi zihálva hunyta le a szemét, arcán végigfolytak a könnyek. Harry sejtette, hogy álcájában nehezen venné őt észre, és akkor sem tudná értelmezni, hogy miért van megmentőjén a kőkerítéssel teljesen azonos minta, így nem az áldozathoz, hanem az elkábított halálfalóhoz lépett.
A biztonság kedvéért kivetette a láthatatlan köteleket az elernyedt testre, majd lerántotta a halálfaló maszkját. Nem ismerte fel a borostás, kövérkés arcot. Az utca végéből futás zaját és riadt emberek kiáltását hallotta, akiket más muglik kergettek és kővel dobáltak – láthatólag Imperius átok hatása alatt. Elöntötte a düh, és már éppen elindult volna arra, amikor érezte, hogy valami visszarántja, mintha a lábát egy lasszóval kapták volna el.
Megfordult, és szembe találta magát egy sötét köpenyes alakkal. Ebben a percben kigyulladt a kerítés túloldalán a ház, és a mindent elárasztó fényben megcsillant a másik sápadt arcát keretező fehér-szőke haj. Harry undorodva húzta el a száját.
– Malfoy… Végre a téged megillető helyen látlak…
Draco Malfoy arca mintha megrándult volna egy pillanatra, majd halkan, hideg gyűlölettel szólalt meg:
– Jobb lesz, ha te is visszatérsz a téged megillető helyre, Potter. Vagy talán elfelejtetted, hogy tilos elhagynod a kertet?
Harry igyekezett rezzenéstelen arccal nézni a fiúra, de mielőtt válaszolhatott volna, felbukkant mellettük egy másik fekete köpenyes, sápadt alak.
– Draco, megmondtam… – A férfi elhallgatott, ahogy észrevette Harryt. Végigmérte a fiút, majd felemelte varázspálcáját.
Harry biztos volt benne, hogy alulmaradna a két halálfalóval szemben, de akkor is harcolni akart végre Piton ellen. A következő pillanatban azonban, mintha nem is a saját akaratából történt volna, elakadt a lélegzete, és visszahoppanált a kertbe. Még akkor is döbbenten meredt a kőfalra, amelynek egy pillanattal ezelőtt a túloldalán volt, amikor Hermione egyszerre dühös és megkönnyebbült arccal ragadta meg a karját.
– Már szóltunk Rémszemnek – suttogta a lány. – És mindjárt itt lesznek a nővel, aki itt élt – fejével a lángokban álló ház felé intett.
Már nyílt is a hátsó ajtó, és Tonks és Shacklebolt együtt támogattak ki egy kormos, szörnyen remegő asszonyt a kertbe. Mindhárman odaugrottak, hogy segítsenek.
– Piton és Draco Malfoy ott vannak azon az utcán – súgta oda Harry a kerítés felé intve –, meg egy másik halálfaló, és egy megkínzott mugli… – Shacklebolt bólintott, és azonnal dehoppanált. Tonks Hermionéhoz fordult.
– Vegyétek fel a kapcsolatot Minervával. Ő segít hoppanálni vele együtt – szólt, és szintén dehoppanált.
Harry akaratlanul is közelebb lépett a kerítéshez, és meg is hallotta Shacklebolt mély hangját. – El kell vinnünk a Mungóba… Hívj segítséget…
– Harry! – Ron dühösen kiáltott a fiú felé. A tűz már a folyosón is égett, és perzselő hőség csapott ki a keretéből kiszakadt ajtón keresztül. – Hárman együtt el tudjuk vinni. Segíts megtartani, és háromra indulunk!
A mugli nő súlya ijesztően megnehezítette a hoppanálást. Úgy érezték, mintha sokkal tovább tartana, és amikor megérkeztek, Harry biztos volt benne, hogy egy másodpercet sem bírt volna ki tovább. Az ispotályban voltak, és Madame Gardiner azonnal elkezdett utasításokat osztani.
Hermione kisietett, hogy vizet melegítsen. Harry és Ron együttes erővel rávették a nőt, hogy feküdjön le az egyik ágyra, míg a gyógyító egy kenőcsöt vett elő az égési sérüléseire. Az asszony továbbra is remegett, és megállíthatatlanul ömlöttek a könnyei. A gyógyító végül elővett egy kis üveget, amelyben olyan kapszulák voltak, amik Harryt határozottan a mugli gyógyszerekre emlékeztették. Madame Gardiner kivett egyet, és az asszony szájába tette, majd egy pohár vizet erőltetett le a torkán.
A gyógyszer meglepően hamar hatott, és a nő immár fegyelmezetten tűrte, hogy a gyógyító lemossa a sebeit a forró vízzel, amit Hermione időközben meghozott, és aztán bekenje a karján lévő égési sérüléseket.
– Amy… Amyt figyelmeztetni kell – szólalt meg a nő zihálva. – A lányom… – kezdte magyarázni Madame Gardiner felé fordulva.
– Ne aggódjon, értesíteni fogják – válaszolt megnyugtatóan a gyógyító, majd Harryékre pillantott. – Mi van a férfival? – kérdezte halkan.
Hermione elcsukló hangon válaszolt:
– Őt megölték…
– Az én hibám… hallgatnom kellett volna azokra az emberekre… – folytatta a motyogást az asszony, és Madame Gardiner visszalépett, hogy finoman lenyomja az ágyra.
– Amint lehet, megkeressük a lányát. Most aludnia kell, Mrs…
– Granger. Mrs Granger – suttogta a nő, és fáradtan hunyta le a szemét.
Hermione halkan, rémülten kiáltott fel, és Ron még pont elkapta az összecsukló lányt, mielőtt a földre zuhant volna.
Ha véleményed, észreveteled, kérdésed van, írd meg a Fórumban!