Alig telt el néhány nap, Harrynek máris nagy szüksége lett rá, hogy megőrizze a hidegvérét, és újra meg újra emlékeztesse magát arra, hogy nem érdekli a varázslótársadalom véleménye. A sajtótájékoztató, az utána megjelent cikkek és a hét eleji külön interjú a Reggeli Prófétának (amelyet szerencsére nem Rita Vitrol készített) hatására Harryt elárasztották a levelek. A legtöbben felháborodtak azon, hogy kiállt a minisztérium mellett, és legalább annyian titulálták hazugnak, őrültnek, sőt akár a varázslótársadalom árulójának is, mint ahányan akkor tették, amikor a Hírverőben megjelent a Voldemort visszatéréséről szóló nyilatkozata.
Bármennyire is biztos volt abban, hogy jól döntött, amikor egyezséget kötött a miniszterrel, a rengeteg levélíró azért kicsit elbizonytalanította. Az első leveleket még türelemmel végigolvasta, de ennyi értetlen és dühős kitöréssel szemben nem tudott mit kezdeni. Végül a főhadiszállásra érkező leveleket Ron és Hermione anélkül semmisítette meg, hogy bármelyikük belenézett volna, s Harry hamarosan leszokott arról is, hogy akár egyetlen pillantást vessen a Percy szobájában külön erre a célra létrehozott szekrényben gyülekező levélhalomra.
A rivallókat azonban nem lehetett nem tudomásul venni, és Harry csaknem naponta kapott egyet. A legrosszabb az volt, amikor egy levél Seamus Finnigan többszörösére felerősített hangján tudatta vele, hogy egész griffendéles évfolyama csalódott benne. Harry gyűlölte Scrimgeourt azért, mert ilyen helyzetbe hozta, de a többihez hasonlóan kénytelen volt lenyelni volt iskolatársai dühét is.
Ahogy belépett Percy szobájába, otthonos mozdulattal lökte a fogasra esőtől átázott köpenyét, egy könnyed pálcamozdulattal elővarázsolta a szokásos székét, majd letelepedett, és átlapozta a Percy asztalán álló újságot. A vörös hajú fiú épp csak biccentett, amikor Harry belépett, de fel sem pillantott a munkájából.
– Történt valami érdekes? – kérdezte, amikor Harry egy dühös mordulással visszalökte az asztalra az átlapozott újságot.
– A Próféta szerint a minisztériumi munkát csak azért vállaltam el, mert zavart, hogy már legalább fél éve nem írtak rólam az újságok…
Ezt hallva Percy nem tudott elnyomni egy mosolyt.
– Rita Vitrol? – Harry bólintott. – Nos, régen azért jobbakat talált ki – jegyezte meg Percy. – Öregszik…
Erre Harry is kénytelen volt elvigyorodni, és magában belátni, hogy Rita Vitrolnak ezt a kijelentését senki sem veheti komolyan.
– Úgy tűnik, sosem szállnak le rólam – állapította meg továbbra is mosolyogva, de hirtelen elkomorodott, ahogy megpillantotta a Percy asztalán álló hivatalos külsejű pergament. – Ez az R.B.F. eredmény…?
– Ne aggódj, ha bármi bajunk lett volna az eredményeiddel, nem tanulhatnád már múlt hét óta a R.A.V.A.Sz. anyagot – vetette oda Percy, de azért Harry felé nyújtotta a lapot.
Harry kénytelen volt belátni, hogy a másiknak ebben igaza van, mégis csaknem ugyanazt az izgalmat érezte, ahogy a kezébe vette a papírt, mint amikor először kapta meg az RBF eredményeit. Egy pillanatra lehunyta a szemét, s vett egy mély lélegzetet, mielőtt megnézte volna a pergamen tartalmát.
Egyetlen gyors pillantással mérte végig az öt betűjelet, amely a vizsgák neve mellett állt. Egy E, két V és két K. Megkönnyebbülten sóhajtott fel. Bár bájitaltanból most csak „elfogadhatót” kapott, de ezt kellőképpen ellensúlyozta a bűbájtan „kiváló” – amelyen ő maga is kicsit meglepődött. Különösen azért, mert a jegyeket csak az elméleti tudására kapta. Az átváltoztatástan és a gyógynövénytan ismét „várakozáson felüli” lett, de nem is remélt jobbat, s megnyugodva sóhajtott fel, látva, hogy a sötét varázslatok kivédése eredménye sem változott.
– Bár ez eddig is egyértelmű volt, de most már hivatalosan is kijelenthetem: a minisztérium döntése alapján mind az öt tárgyból készülhetsz a RAVASZ vizsgákra – jelentette be Percy, miután kellő időt hagyott arra Harrynek, hogy megnézze az eredményeket. – Meg kell jegyeznem, hogy bájitaltanból jobb eredményre számítottunk, mind a valódi RBF, mind a hatodikos eredményeid alapján…
– Az persze eszetekbe se jutott, hogy egy napom volt a felkészülésre, és akkor még fogalmam sem volt arról, hogy nem kell mind az öt dolgozatot hétfőn megírnom? – kérdezte dühösen Harry.
– A Rendes Bűbájos Fokozat lényege az, hogy olyan dolgokra kérdez rá, amiket egy varázslónak mindig tudnia kell – felelt Percy kioktató hangon, miközben feljebb csúsztatta szemüvegét az orrnyergén. – Mi egy napot hagytunk rá, de ezek alapvető dolgok, Harry. Ezekre a kérdésekre mindig tudnod kéne a választ.
Harry dühösen mordult fel.
– Senki sem tud mindig válaszolni ilyen marhaságokra! Vagy legalábbis nem „kiváló” szinten. Azt hittem, az az alapvető, hogy a gyakorlati részére képes legyek. De ez valamiért nem érdekelte a minisztériumot.
– Feltételeztük, hogy azt tényleg tudod – vetette oda Percy olyan hangon, mintha ez magától értetődő lenne.
Harry felvonta a szemöldökét, de inkább nem felelt. Előhalászta a táskájából a hetedikes átváltoztatástan könyvet, és belemélyedt.
Miközben szemei különösebb érdeklődés nélkül siklottak végig a sorokon, azon gondolkozott, hogy miért is hitte azt Scrimgeour, hogy Percy alkalmas tanár lenne számára. A fiút láthatólag különösebben nem érdekelte, hogy Harry honnan és milyen módon tanulja meg mindazt, amit elvárnának tőle a Roxfortban. Ráadásul ki se látszott a munkából – ezt Harry kénytelen volt két nap alatt belátni. Percy ajtaján (ami általában nem volt zárva, ha nem tartott apja váratlan felbukkanásától) csaknem tízpercenként beröppent egy-egy papírrepülő valamilyen újabb utasítással. És a fiú, ha épp nem személyesen vagy kandallón keresztül folytatott beszélgetést különböző munkatársaival, akkor az asztalán egyre csak tornyosuló pergamenek egyikét olvasgatta, vagy látta el megjegyzésekkel.
Bár Percy semmit sem volt hajlandó közölni a munkájáról – hiszen Harry nem írta alá a többek között titoktartásra is kötelező hűségnyilatkozatot –, Harry hamarosan felmérhette, hogy az csaknem annyira fontos, mintha a fiú titkos külföldi küldetésen lenne – ahogy Mrs Weasley tudta. Arra még emlékezett, hogy Percy a minisztérium nemzetközi máguskapcsolatokkal foglalkozó osztályának dolgozik, elég magas beosztásban. És egyértelmű volt, hogy több, a háborúval kapcsolatos, fontos kérdésben is döntő szava van.
De sem ez, sem az a tény, hogy Percy annak idején iskolaelső volt, nem volt Harry számára elég meggyőző érv amellett, hogy a tanára legyen. Percy nem véletlenül nem a Roxfortban helyezkedett el, miután végzett – sem kedve, sem tehetsége nem volt a tanításhoz. Harry többre ment esténként Hermione magyarázataival, mint azzal a néhány alkalommal, amikor a fiú mégis megpróbált neki segíteni egy bonyolultabb szakasz megértésében.
Nem kellett hozzá több két-három napnál, s Harry megtanulta, hogy a legegyszerűbb, ha minden kérdéses pontot megjelöl, és este rákérdez Hermionénál (aki már másfélszer megtanulta a hetedikes anyagot). Azonban így nem látta különösebb értelmét annak, hogy a délelőttöt a minisztériumban töltse, ahelyett, hogy akkor nézné át az anyagot a lánnyal.
A délutáni gyakorlati órák, amelyekhez valahogy Percynek is inkább volt kedve, már kellemesebben teltek. Mivel ezt fontosabbnak tartotta, mint az elmélet bemagolását, Harry már sok varázslatot elsajátított az év során, és most gond nélkül mutatta be őket Percynek. A közös tanulás során többnyire csak a technikán kellett finomítaniuk, s ez mindkettejüket elégedettséggel töltötte el, így az új varázslatok megtanulása sem okozott annyira nagy problémát, mint Harry hitte volna.
A sötét varázslatok kivédése edzések pedig, amelyeket az aurorok számára fenntartott speciális termekben folytattak, még nagyobb élményt jelentettek Harry számára. Kénytelen volt belátni, hogy alig mozgott ebben az évben, hiszen nem voltak kviddicsedzései, és többnyire a főhadiszálláson üldögélt barátaival. Azok a félig komoly, félig játékos harci helyzetek, amelyek segítségével gyakoroltak, leginkább a DS edzésekre emlékeztették Harryt. Percy ugyan profi volt sötét varázslatok kivédéséből, amelynek a hetedikes anyagában már egészen sok támadó varázslat is megjelent – Harry jót mosolygott a könyv csaknem bocsánatkérő hangnemén, amikor felvezette az utolsó negyedév anyagát, az „alapvető támadó varázslatokat kizárólag végszükség esetére, és a sötét varázslók ártalmatlanná tételére” –, de azokat az átkokat, amelyeket még Prospeer tanított Harrynek, Percy egyáltalán nem ismerte. Így megfelelő ellenfeleknek bizonyultak egymás számára.
Ezen a napon azonban az átváltoztatástan volt a kijelölt téma, s Harry egy fáradt sóhajjal kezdett neki immár harmadszorra egy végtelenül unalmas bekezdésnek, amelyben az állat-transzformációk főbb típusait taglalták. Legszívesebben megjelölte volna a fejezetet, hogy estig elhalassza annak megismerését, hányféle módszer van arra, hogy egy állatot valamilyen tárggyá alakítson az ember, és abból ő milyen keveset tanult még meg. De Hermione mindig kiszúrta, ha Harry csak a tankönyv elolvasását akarta megúszni – bár Harry belátta, hogy nem túl nehéz eldönteni, hogy üveges tekintettel, minden érdeklődés nélkül, vagy összpontosítva hallgatja-e a lány magyarázatát –, és ilyenkor azzal hagyta ott, hogy rágja csak át a könyvet.
Harry kicsit megrázta a fejét, hogy helyre tegye a gondolatait, és tekintetével visszatért a bekezdés elejéhez. A tankönyv írója szembesítette azzal, hogy eddig csak a legelemibb átváltoztatásokat tanulta meg, vagyis csak olyan tárggyá tudna alakítani egy állatot, amelyre az első ránézésre emlékeztetné. Ilyen átváltoztatás a sündisznóból készített tűpárna, vagy a kötéllé változtatott kígyó.
A második lépés a könyv szerint az, ha valamilyen alkati hasonlóságot megragadva változtatjuk át az állatot. Harry nem látott különbséget ez és az előző lépés között, úgyhogy inkább tovább olvasott, anélkül, hogy megpróbált volna elgondolkozni a szavak értelmén. Csak amikor ismét a bekezdés végére jutott, jött rá, hogy megint nem fogott fel egyetlen szót sem az egészből. Lopva ásított egyet.
Egy újabb üzenet röppent be, s Percy asztalán landolt. Harry rögtön felismerte a repülő vörösen izzó szárnyairól, hogy egy különösen sürgős levél érkezett. Percy annyira igyekezett széthajtani a repülőt, hogy még több apró pacát is rácsöpögtetett arra a pergamenre, amelyre éppen írt, amikor az üzenet megérkezett. Harry örült, hogy valami elterelheti a figyelmét, s Percyre pillantott.
Ő gyorsan, félig fölemelkedve futotta át az üzenetet, majd egy varázslattal megsemmisítette a levelet, s a fogashoz lépett, hogy leakassza köpenyét. Amikor pillantása találkozott Harryével, bosszúság suhant át az arcán.
– Azt hiszem, a mai órát nem tudom megtartani – mondta, miközben egy-egy gyors pálcaintéssel eltüntette az asztalról a pergameneket, és a fal mellől a szekrényeket. – Sürgősen el kell mennem, és valószínű, hogy a héten már nem is tudunk találkozni.
Harry nem tudta eldönteni, hogy örüljön-e ennek a hírnek. Nem érezte úgy, hogy Percy jelenléte olyan sokat segítene a tanulásban, ugyanakkor a pénteki sötét varázslatok kivédése edzést nem szívesen hagyta volna ki.
– Jobb lenne, ha otthon folytatnád a tanulást – szólt Percy sürgető hangon. Harry bólintott, s a táskájába süllyesztette a könyvét, majd ő is a köpenyéért lépett. – Legfeljebb egy-két hétig leszek távol – folytatta Percy, miközben kiléptek a szobából, és egy sor ajtózáró bűbájjal biztosította az amúgy is teljesen kiürített iroda védelmét. – A következő óra előtt értesítelek – vetette még oda, majd dehoppanált.
Harry meghökkenten meredt a helyre, ahol egy pillanattal ezelőtt még Percy állt. Az egyezmény szerint április elejéig meg kellene tanulnia a R.A.V.A.Sz. anyagát, és akkor kell letennie az előrehozott vizsgát is. Alig maradt egy hónapja a felkészülésre, és egyáltalán nem tetszett neki, hogy a tanára ebben a hónapban még annyit sem kívánt vele foglalkozni, mint eddig.
A miniszter nem messze lévő szobájából veszekedés hangjai szűrődtek ki, magukra vonva Harry figyelmét. Bár a szavaikat nem értette, Harry tisztán felismerte Dolores Umbridge hangját. Elfintorodott, és igyekezett gyorsan eltűnni a folyosóról, mielőtt még a miniszter kirakná a szobájából Umbridge-ot, és neki újra találkoznia kéne vele.
Az egyik dombra érkezett meg, nem messze a főhadiszállástól. Kivételesen nem esett az eső, s a Nap igyekezett kitörni a szürkés felhőréteg mögül. Harry a folyosó fáklyafényes félhomálya után hunyorogva nézett le a völgybe. A faágak csupasz karokként nyújtózkodtak az éppen előbukkanó napsugarak felé, s árnyékuk sötétebbre festette az amúgy színtelennek tűnő, élettelen fűcsomókat. A természet még nem tért magához téli álmából.
A háta mögött, a domboldalon nehézkes léptek hallatszottak, s Harry automatikusan megpördült, miközben előkapta, és az érkezőre szegezte pálcáját. Mundungus Fletcher ösztönösen hátrált pár lépést, ahogy szembe találta magát Harry pálcájával.
– Na mi van, Harry, mit gondótá’, ki jön? – mormogta dühösen. – Hisz csak a rendtagokat ereszti át ilyen közelbe a bűbáj…
Harry végre lejjebb eresztette a pálcát, és lassan bólintott.
– Tudom.
– Akkó’ meg? A szívrohamot kell má’ megin’ hozni az emberre? – mérgelődött tovább a varázsló, miközben végigsimította az orrát.
Harry figyelmét nem kerülte el a mozdulat, amelytől hirtelen sokkal kellemetlenebbül érezte magát Mundungus jelenlétében. Kellemetlen volt emlékezni arra, hogy amikor utoljára négyszemközt találkoztak, ő megtámadta, és csúnyán megsebesítette a férfit. Azonban a varázsló bűntudatos pillantását látva Harry gyanakodni kezdett, hogy Fletchernek mégis lehetett valami szerepe abban, hogy ő most a minisztériumnak dolgozik.
– Na, és mi járatban vagy? – kérdezte Harry komoran.
Fletcher vetett rá egy lapos pillantást, majd azt mondta: – Csak azé’, mer’ nem vagyok benne a belső körbe’, még beugorhatok csak úgy a főhadiszállásra, nem gondolod?
– Csak meglepett, hogy itt kirándulgatsz – felelt Harry látszólag könnyedén vállat vonva.
– Van egy kis megbeszélnivalóm Minervával, na – mormogta Fletcher. – Adott egy kis feladatot, és talán sikerrel jártunk…
– Jártunk?
– Én és néhány régi cimbora. Afféle üzlettársak… – Harry ezt hallva felvonta a szemöldökét, de Mundungus nem figyelt rá. Elindultak a villa felé, és a férfi óvatosan lépkedett, nehogy megcsússzon a lejtőn. – Még a régi időkbe’, az előző háborúba’ segítettek a Rendnek. A jó öreg Albus, ő aztán megbecsült minden segítséget… – folytatta Fletcher már-már csak maga elé motyogva.
– McGalagony ilyenkor a főhadiszálláson van? – kérdezte hitetlenkedve Harry.
– Ezt neked jobban kéne tudnod – vágta rá a férfi, majd néhány másodperc fontolgatás után hozzátette. – Igaz, olvastam a Prófétába’, hogy mostanság a minisztériumba vagy ilyenkor…
– Valóban. – Harry szigorúan mérte végig a mellette lépdelő férfit. – Scrimgeour valahonnan megtudta, hogy kerestem egy fontos tárgyat, amit elloptak az örökségemből, és hozzá került. – Fletcher összerezzent, miközben Harry mintegy véletlenül feljebb emelte, s az oldalánál lépkedő férfira szegezte a pálcáját.
– Nem lett vóna szabad odamenned – felelt Mundungus óvatosan Harryre pillantva. – Maradt neked épp elég családi örökséged…
– Hát persze. Gondolom, első dolgod volt tudatni a miniszterrel, hogy én jártam ott.
– Én nem beszé’tem velük, amíg meg nem kerestek! – tiltakozott Mundungus.
– Ki keresett volna meg téged? – mordult fel dühösen Harry.
– Egy auror! – kiáltott dühösen a férfi. – Igenis megfenyegetett, hogy visszavisz az Aszkabanba. Teneked erről semmi fogalmad se nincs, hogy mennyire szörnyű az Aszkabanba zárva!
– Egy auror? – Harry meglepve torpant meg. Fletcher kihasználta a helyzetet, és jó pár lépésre eltávolodott Harrytől és pálcájától.
– Mér’, mit gondótá’? – kérdezte, amikor már a villa ajtajáig ért, és szembefordult Harryvel. – Mindig az aurorok nyomoznak, ez is az ő dóguk vót.
Harry nem felelt, és Mundungus a beszélgetésben beállt szünetet kihasználva besietett a villába. Harry némán követte a tekintetével, de nem mozdult. A fejében egymást kergették a gondolatok. Fletcher szavai alapján egyértelművé vált számára, hogy Scrimgeour a férfitól szerzett információkra alapozta a letartóztatását, ráadásul Fletcher biztosan állította, hogy egy auror kérdezte ki. Ugyanakkor mintha Scrimgeour úgy mutatta volna be Percyt, mint azt az embert, aki megszerezte a szükséges információkat a letartóztatáshoz.
Ennek alapján Percy vagy auror, nem pedig miniszteri titkár, vagy legalábbis annak adta ki magát. Hiszen Harry biztos volt benne, hogy ha bárki más beszélt volna Fletcherrel, az nem várja meg, amíg Percy megtudja valahonnan a dolgot, hanem rögtön jelenti a miniszternek. Egyedül akkor lett volna elképzelhető, hogy az illető megőrizze Harry titkát, ha rendtag. De nem tűnt túl valószínűnek, hogy akár Tonks, akár Kingsley megfenyegesse Fletchert, ráadásul mindketten figyelmeztették volna Harryt, hogy óvakodjon a minisztertől.
Percy azonban eddig sosem tűnt úgy, mint aki elvégezte az aurorképzést, és ahogy Harry eddig megismerte, aligha titkolta volna el, hogy teljes jogú auror. De ha nem Percy segített Scrimgeournak a nyomozásban, akkor miért mondta azt a miniszter, hogy az az ember fogja tanítani, aki rájött, hogy ő jutott be engedély nélkül az irodába? Bár Harry azt kénytelen volt belátni, hogy Scrimgeour abban is tévedett, hogy Percy tanítani akarta volna őt – ennek ugyanis eddig semmi jelét sem adta. Harry megrázta a fejét. A kép sehogy sem akart összeállni.
Végül kényszerítette magát, hogy kövesse a varázslót, és ő is bemenjen az épületbe. A konyhában ropogott a tűz, az asztalnál Hermione ült, és éppen egy vörös, bársonykötéses könyvet olvasgatott, miközben az asztalon, egy tál megpucolt krumpli mellett egy kés hagymát szeletelt. Ron a lánnyal szemben, szintén az asztalnál foglalt helyet, és unottan lapozgatta a Reggeli Prófétát.
– Harry! – Hermione felkapta a fejét a léptek hangjára, és meglepetten üdvözölte Harryt. – Hogyhogy máris…?
– Percynek jobb dolga támadt – felelt Harry, de közben továbbra is a Mundungusszal folytatott beszélgetésen járt az esze.
– Képzelem! – mordult fel Ron, miközben végleg összecsapta és eltolta maga elől az újságot. – Biztos valami fontos jelentést készít a seprűk hosszának nemzetközi szabványairól, vagy a patikamérlegek nyelvének vastagságáról…
Harry kétkedve vonta fel a szemöldökét.
– Elképzelhető, hogy Percy aurorképzést kapott? – kérdezte mintegy félvállról.
– Hogy az az öntelt majom auror legyen? – Ron nagy szemeket meresztett Harryre. – Teljesen kizárt! Hogy jutott egyáltalán eszedbe?
Harry vállat vont, és a tűzhelyen lévő kannához lépve nekilátott, hogy teát készítsen magának.
– Találkoztam Fletcherrel, és ő mondta, hogy egy auror kikérdezte, és tőle tudták meg a minisztériumban, hogy én hoztam el a medált – magyarázta, miközben kitöltötte a vizet. – Lehet, hogy Percy beszélt vele, és Fletcher elhitte neki, hogy auror?
– Ezt nem elhinni kell – szólt közbe Hermione. – Ha hivatalos ügyben járnak el az aurorok, akkor fel kell mutatniuk a jelvényüket. Meg aztán, gondolom egy átlagos minisztériumi titkárnak nem olyan a harci technikája, mint egy aurornak.
– Oké, de mi köze ehhez Percynek? – értetlenkedett Ron. – Ha egy auror beszélt Mundungusszal, akkor nyilván ő derítette ki, hogy te járhattál aznap az irodában, és közölte ezt Scrimgeourral.
Harry bólintott.
– Ez igaz, de Scrimgeour azt mondta, hogy az a munkatársa fogja felmérni a tudásomat, és kezd el tanítani, aki rávezette a minisztériumot, hogy én voltam az irodában. Az pedig Percy, vagyis muszáj, hogy…
– Kizárt! – vágott közbe dühösen Ron. – Percy mindig is csak egy unalmas aktakukac volt, semmi több! Utálta az SVK-t, és csak azért tanulta meg az egészet, hogy iskolaelső lehessen. Ha nem kapott volna érte kitüntetést, szerintem már az R.B.F.-en megbukik belőle…
– Hát az edzéseken nem tűnik úgy, mint aki utálná, de abban lehet valami, hogy nem tudja mindazt, amit Prospeer tanított nekem – felelt Harry, miközben letelepedett az egyik székre, és kezét a bögrén melengette.
– Na, persze nem olyan biztos, hogy Prospeer azt tanította, amit az aurorok tudnak, és nem azt, amit a halálfalók – jegyezte meg Hermione, de Harry dühösen villanó pillantását látva inkább elhallgatott.
– Az annál hasznosabb lett volna – vetette oda Harry.
– Na jó, addig hagyjátok ezt abba, amíg még lehet! – szólt rájuk Ron.
Hermione megvonta a vállát, és egy pálcaintéssel megállította a kést, ami lassan milliméteres darabokra vágta a hagymát.
– Ideje szólni anyának, hogy mindent előkészítettünk az ebédhez – állapította meg Ron elégedetten.
– Előkészítettünk? – ismételte meg Hermione felvonva a szemöldökét. – Talán inkább előkészítettem.
– Mért, én mást mondtam? – vigyorodott el Ron, és kisietett.
Harry elgondolkozva masszírozta meg a halántékát. Úgy tűnt, hogy Ronnak igaza van, és Percy nem lehet auror. Hermione felé pillantott, aki egy pergamendarabbal megjelölte, majd összezárta a könyvet, és éppen nekikészült, hogy egy varázslattal visszaküldje a szobájába. Harrynek elég volt egyetlen pillantás a vörös bársonykötésre, hogy felismerje a könyvet.
– Mit olvastál? – hajolt előre kíváncsian.
Hermione keze megállt a mozdulat közben. Mintha árnyék suhant volna át az arcán, ahogy közelebb tolta Harryhez a Hősök Krónikáját.
– Tessék
Harry érdeklődve lapozta fel a könyvet ott, ahol a lány megjelölte, és miután egy kicsivel előrébb lapozott, meg is pillantotta a bejegyzés címét:
Emlékezett rá, hogy valamikor, hónapokkal ezelőtt már látta ezt a címet, de semmit sem olvasott el belőle. Kicsit félve simította végig a könyv lapjait.
– És tényleg van rá mód, hogy…? – Bizonytalanul hallgatott el, elharapva a kérdés végét.
– Hát, ameddig én eljutottam, csak a kísértetekről volt szó. – Hermione hangjában csalódottság csengett.
Amióta csak Harry ismerte, ez az első alkalom, hogy Hermione nem felvillanyozva beszél arról, amit egy könyvben olvasott. Harry lassan továbblapozott a Krónikában, miközben felszínesen áttekintette az egyes bekezdéseket. Valóban arról szólt a szöveg, hogy a kísértetek milyen döntést hoznak, amikor visszatérnek az élők közé, és ez a döntés milyen további lehetőségekkel és feladatokkal jár számukra. Harry belátta, hogy mindez más körülmények között nagyon érdekes lenne, de most csak gyorsan továbblapozott.
Néhány oldallal a pergamen után, amelyet Hermione könyvjelzőként használt, Harry rátalált egy új gondolatmenetre, amely végre lekötötte a figyelmét.
– Mi az? – suttogta izgatottan Hermione, látva, hogy Harry immár érdeklődve hajol a könyv fölé. A lány Harry mellé sietett, s ő is kíváncsian kezdte el olvasni a bekezdést, amelyet a fiú mutatott.
Nem kizárt azonban a kommunikáció azokkal a személyekkel sem, akik nem kívántak visszatérni kísértetként az élők közé. Sok száz évvel ezelőtt hozták létre az első Speculum-bűbájjal kezelt tárgyakat. Ezek a tárgyak a bűbáj egyes hatásait felerősítik, és ezáltal kapcsolatot teremtenek két ember között. Használatukhoz két, teljesen azonos módon kezelt tárgyra van szükség, amelyek egyike az egyik félnél, a másik pedig a másiknál található. Így a tárgy segítségével bármilyen távolságból képesek kapcsolatot teremteni egymással.
– Te ismered ezt a Speculum-bűbájt? – pillantott fel Harry.
– Speculum-bűbájok – javította ki Hermione automatikusan. – Többféle létezik belőle, ugyanúgy, mint a Fideliusból. Az ilyen, összetartozó varázslatokat familiának nevezik. Általában egy ősi varázsige továbbfejlesztései. Ha több varázsló egymástól függetlenül fejleszt tovább valamit, akkor kialakulhatnak ilyen familiák.
– Tessék? A Fideliusnak több formája van? – kérdezett vissza döbbenten Harry, aki valahol a magyarázat elején lemaradt.
Hermione összevonta a szemöldökét.
– Hát persze, hogy többféle Fidelius-bűbáj létezik – jelentette ki olyan hangon, mint aki őszintén sajnálja Harryt, hogy eddig tudatlanságban kellett élnie. – Minden feltérképezhetetlenségi bűbáj, amely a muglik elől véd egy-egy területet vagy épületet, a Fidelius egyik alfaja. Leggyakrabban persze azt nevezzük Fideliusnak, amikor pontosabban meghatározzuk a területre beengedhető emberek tulajdonságait. Ezt úgy a legegyszerűbb megoldani, ha kineveznek egyetlen embert, aki eldöntheti, hogy ki méltó a bejutásra. Eredetileg a titokgazda szerepe az volt, hogy titkos társaságok találkozóhelyét védje, és megállapítsa, hogy ki érdemes a találkozóra, vagy a társaságba való belépésre.
– Szóval vagy minden varázsló bemehet, vagy csak az, akit a titokgazda beenged – bólintott Harry türelmetlenül, és az ajtó felé pillantott. Valójában meglepte, hogy Ron és Mrs Weasley még nem érkezett meg elkészíteni az ebédet.
– Nem egészen – felelt Hermione. – Még ma is vannak területek, amiket bizonyos tulajdonságokkal védenek. Például Voldemort a fénykorában egy olyan találkozóhelyet hozott létre a halálfalóknak, ahová csak az juthatott be, akinek Sötét Jegy volt a karján. Rengeteg fontos dokumentum és bizonyíték volt ott, de mivel Voldemort eltűnése után a Jegy elvesztette az erejét, a nyomozók nem tudták kényszeríteni a foglyokat vagy a bűnbánó halálfalókat, hogy hozzák őket ki onnan. Gondolom, még mindig működik az a találkozóhely…
– A minisztérium tudja, hogy létezik egy olyan hely, ahol Voldemort legnagyobb titkait őrzik, és meg se próbál bejutni oda?
Hermione megcsóválta a fejét.
– Gyakorlatilag arra lenne hozzá szükség, hogy egy kémet helyezzenek el a halálfalók között. A Jegyet sosem vehette fel Voldemort minden követője. Ez több mint kockázatos. Ráadásul az illetőnek használnia kellene a főbenjáró átkokat.
– Várjunk csak! És az a varázslat, amit Piton az Északi torony lépcsőjének aljában helyezett el? Tuti, hogy az is egyfajta Fidelius volt, és csak az mehetett át rajta, akin volt Sötét Jegy! – kiáltott fel a felismeréstől elégedetten Harry.
– Ne felejtsük el, hogy a Fidelius egy területet véd, az pedig csak egy fal volt – hűtötte le Hermione a másik lelkesedését. – Ha tényleg ilyen varázslat lett volna, és feltesszük, hogy Draco felvette a Jegyet – Hermione egy intéssel elhallgattatta a közbevágni készülő Harryt –, te és Dumbledore aligha tudtatok volna a toronyban tartózkodni…
Harry kényszeredetten bólintott.
– Talán… Na és mit csinál a Speculum-bűbáj?
– Ó, azt te is pontosan tudod – felelt Hermione mosolyogva. – Az a bűbáj, amivel a rendtagok kommunikálnak, az egyik formája. Gyakorlatilag az emberi hangot viszi el bármilyen távolságra. Különleges, továbbfejlesztett varázslat, amit szerintem Dumbledore talált ki. Nem csak két ember között működik, hanem akárhány embert bevonhatsz a Rendből. Ráadásul képes csak a gondolatokat közvetíteni, minden más hanghatás nélkül. Páratlan a maga nemében – tette hozzá olyan elismerően, mintha Albus Dumbledore ott állt volna a szobában, és csak arra várt volna, hogy Hermione véleményt alkosson a varázslatáról. – Az eredeti bűbáj egyébként úgy működik, hogy létrehoz egy mágikus teret, ami visszatükrözi a másik ember képét és hangját. Innen származik a neve is. A muglik azóta erre kitalálták a videotelefont… – tette hozzá Hermione elgondolkozva.
– És mik ezek a tárgyak? – Harry igyekezett visszaterelni a beszélgetést a Krónika szövegéhez.
– Hallottam már ilyesmiről – felelt Hermione, és gyorsan újraolvasta a bekezdést. – Az ilyen tárgyak képesek hangot vagy képet továbbítani. Sőt, készítettek olyat is, ami a másik érintésének az érzetét kelti.
Harry érezte, hogy elakad a lélegzete. Már percek óta a gyűrűn járt az esze, és most már biztos volt benne, hogy Ginny egy ilyen, Speculummal kezelt tárgyat adott neki. Összeszorult a szíve, ahogy újra a szöveg fölé hajolt.
Alig száz évvel ezelőtt fedezték fel, hogy ha egy ilyen tárgy valakinek a birtokában van, amikor meghal, elképzelhető, hogy a későbbiekben az e világban maradottak kapcsolatba tudnak lépni vele. Bár erről nincsenek egységes információk, és minden tapasztalat mást mutat, a többség szerint ehhez három dolog szükséges.
Nem túl gyakran, de előfordult, hogy egy különösen jól sikerült Speculum-tárgy segítségével felvette valaki a kapcsolatot egy halálon túli személlyel. Meg kell jegyeznünk azonban, hogy többnyire nem, vagy csak nehezen ismerik fel az emberek a halál után társaikat. Arról a világról, és a vele járó változásokról ugyanis igen keveset tudunk itt, és amit megtudunk, az is általában furcsa, idegen a mi számunkra.
- A távozó fél magánál tartsa a tárgyat, sőt, akár használja is éppen.
- A távozó fél kívánjon kapcsolatot teremteni valamelyik életben maradt ismerősével. Ehhez általában szoros kapcsolat szükségeltetik.
- Az itt maradt fél kívánjon kapcsolatot teremteni azzal, akit elveszített, bármilyen formában, vállalva az ezzel járó testi-lelki fájdalmakat is
Harry egy hangos sóhaj kíséretében engedte ki az eddig visszatartott levegőt. A gyűrű Ginnynél volt a halála pillanatában, és Harry biztosan volt benne, hogy a lány kapcsolatba akart vele lépni, amikor felhúzta a gyűrűt. Mégis, annyira hihetetlennek tűnt az egész.
A folyosóról behallatszó lépések és beszélgetés hangja felzavarta a gondolataiból. Hermione gyorsan becsúsztatta a lapok közé a pergamendarabot, és egy varázslattal eltüntette a könyvet, mielőtt a folyosón érkező népes csoport, élén Mrs Weasleyvel, belépett volna a konyhába.
– Ez akkor is lehetetlen! Nem hiszem, hogy semmit sem tudnának tenni! – jelentette ki éppen Mrs Weasley a mellette lépkedő Fleurhöz intézve szavait, aki olyan fehér volt, mintha kísértetté vált volna.
– Mi történt? – kérdezte Hermione végignézve az ugyancsak feldúlt csoporton.
Bill válaszolt neki, miután segített az enyhén remegő Fleurnek leülni az egyik székre:
– Kiderült, hogy a francia mágiaügyi miniszter Tudodki embere…
– Tessék? Mi köze Voldemortnak a franciákhoz? – csattant fel Harry, észre sem véve, hogy csaknem mindenki összerezzen a Név hallatára.
– A halálfalók egy csoportja folyamatosan keres híveket a külföldön – válaszolt Hermione fojtott hangon. – Csakúgy, mint mi…
– Így van – szólt közbe Tonks, akit Harry eddig észre sem vett. – Az aurorok egy csoportja folyamatosan külföldön van. Csakhogy most azokat, akik eddig Franciaországban tevékenykedtek, elfogatta, és börtönbe záratta a francia miniszter.
– Tessék? – Harry úgy érezte, hogy ma már nem lesz képes más szót kinyögni.
– Az elmúlt ’ónapokban megszaporhodtak az olyan rhendelkezések, amik korhlátozzák a mugli szárhmazású varháslókat és boszorhkányokat – suttogta Fleur.
Mrs Weasley egy bögre forró teát nyomott a lány kezébe.
– Idd ezt ki, kis drágám… – mondta, miközben gyengéden végigsimított Fleur karján. – Nem sejthettétek, hogy ez áll a dolgok mögött.
– Tudnunk kellett volna! – vágta rá Fleur. – És rháadásul most maman is veszélybe kerhült. Nem ’iszem, ’ogy egy félig véla szárhmazású boszorhkány ezután bizthonságban lesz otthon…
– Mindenképp ide kell utazniuk – rendelkezett Mrs Weasley gyorsan.
– De anya, nem menthetjük ki az összes nem aranyvérű ősökkel rendelkező embert Franciaországból… – szólalt meg Ron egy fájdalmas grimasszal az arcán, amit Harry feltételezése szerint Fleur családjának emléke váltott ki.
– Erről egy szót se halljak! A családnak össze kell tartania! – szólt rá Mrs Weasley ellentmondást nem tűrő hangon. – Minerva is egyetértett ezzel.
– És most mi van az aurorokkal? – szólt közbe Hermione.
– Börtönben vannak – magyarázta Tonks. – A nemzetközi máguskapcsolatokat védő szervezetek már elkezdtek tárgyalni az érdekükben. Azt hiszem, ma Franciaországba utazott Per… szóval a miniszter mágus-kapcsolatokkal foglalkozó titkára is – javította magát a fiatal boszorkány, és elvörösödve pillantott Mrs Weasleyre. Az asszony azonban túlságosan el volt foglalva azzal, hogy Fleurbe belediktálja a teát, így nem is figyelt oda Tonks szavaira.
– De hát milyen jogon zárták be őket? – folytatta Hermione a kérdezősködést.
– Az új rendeletek miatt egy csomó helyen illegális tüntetésekbe kezdtek a varázslók – felelt Tonks, miközben utálattal elhúzta a száját. – Az egyik tüntetés szervezőivel együtt fogták el őket, így jó okuk volt rá, hogy azonnal bezárják őket, hiszen a francia mágiaügyi minisztérium ellen hangolták a varázslókat… – Tonks Harryre pillantott. – Köztük volt az az auror is, akinek már hetek óta tanítania kellene.
– Tessék? – ismételte Harry döbbenten, majd hozzátette: – Hiszen van tanárom!
Tonks Mrs Weasleyre pillantott, mielőtt válaszolt volna, de az asszony most a férjének és Billnek magyarázott valamit hevesen gesztikulálva.
– Percy Weasley csak helyettesített – felelt tehát a boszorkány Harrynek, lehalkítva a hangját. – Az az auror, aki kiderítette, hogy te törtél be Scrimgeourhoz, javasolta, hogy egyezzen ki veled a minisztérium. Még azt is felajánlotta, hogy majd ő tanít. De amikor végül valóban sor került az egyezségre, éppen Franciaországban volt, és nem jöhetett haza, amíg be nem fejezték kint a szervezkedést. Scrimgeour rálőcsölte a munkát Percy Weasleyre, akinek pedig csak értesítenie kellett volna a tanárodat.
– És ki az az auror? – kérdezte Harry izgatottan.
Tonks önkéntelenül elvigyorodott.
– Nem ismered még elég jól Rufus Scrimgeourt, ha azt hiszed, hogy ezt tudom. Mindez csak hivatali pletyka. Ha hivatalos forrásból ismerném a történetet, egy szót sem mondhattam volna el belőle a hűségnyilatkozat miatt.
Harry hátradőlt a széken. Az egész gondolat nem tetszett neki. Ha az auror már régóta akarta tanítani, miért nem jött haza? Miért hagyta, hogy Percyvel szenvedjen? Már kezdett nagyon elege lenni a Weasley-fiúból, és egyáltalán nem nyugtatta meg az a gondolat, hogy lehetne jobb tanára, csak éppen egy francia börtönben ül.
Miközben a többiek tovább vitatkoztak arról, hogy mennyire lehet beleszólni a francia miniszter politikájába, és persze azt tervezgették, hogy Fleur családját Angliába hívják, amilyen gyorsan csak lehet, Harry fáradtan hunyta le a szemét. Elege volt Voldemort egyre nagyobb térhódításából, a folyamatosan érkező rossz hírekből, és abból, hogy valójában mind a minisztérium, mind a Rend teljesen tehetetlenül nézte mindezt. Tudta, hogy a megoldáshoz vezető első lépésként most mindent meg kellene tennie, hogy sikerüljenek a vizsgái, de Percy tanári képességeiből már bőven elege volt, az új (és talán jobb) tanár reménye pedig amint felbukkant, már elérhetetlenné is vált.
Legszívesebben visszament volna az Odúba, hogy megkeresse a Ginnytől kapott gyűrűt, és újra felhúzza – ezúttal már mindenre felkészülve. Csakhogy sejtette, hogy most nagyobb szükség van rá a főhadiszálláson annál, hogy csak úgy eltűnjön. Mrs Weasley nekilátott az ebéd elkészítésének, és azonnal valamilyen munkát adott neki, és Hermionééknak is, így Harry kénytelen volt abbahagyni az álmodozást Ginnyről, és áttölteni a meghámozott krumplikat egy lábasba.
*
Úgy rohantak el a napjai, mintha valaki felgyorsította volna az időt. Amíg Percy távol volt, Hermione átvette Harry tanulási beosztásának ütemezését, és alig hagyott étkezésre és alvásra elegendő szabadidőt a fiúnak. Harry kénytelen volt belátni, hogy az öt tantárgy anyagának koncentrált megtanulásához valóban sokkal több időre van szüksége, mint gondolta volna.
Bár a R.A.V.A.Sz.-on csak az utolsó két év anyagát kérdezték, az ehhez kapcsolódó elméletek általában sokkal bonyolultabbak voltak, és Harry meg volt róla győződve, hogy többet tanul most, mint amikor öt év anyagát kellett bebifláznia. Bár azt belátta, hogy akkor nem kellett legalább három „kiváló”-t összehoznia az öt vizsgából.
A legtöbb problémát a bájitaltan okozta, hiszen az előző évben csak a Félvér Herceg könyvében lévő megjegyzések alapján szerzett jó jegyeket, a könyv azonban továbbra is a Szükség Szobájában megjelent lomtárban várakozott arra, hogy valamikor visszamenjen érte. Ehhez semmi kedve nem volt. Gyűlölte Pitont, és mindent, ami hozzá kapcsolódott, beleértve az egész bájitaltant, mint tudományt. Ez annyira hátráltatta a tanulásban, hogy félő volt, hogy egyáltalán nem fogja tudni letenni a R.A.V.A.Sz.-t ebből a tárgyból.
Pedig Hermione mindent elkövetett, hogy rávegye a gyakorlásra és bájitalok főzésére, de amikor már háromszor robbant szét Harry üstje, és Madame Gardiner kitiltotta őket a laboratóriumából, még Hermione lelkesedése is csökkent valamelyest. A sötét varázslatok kivédése órák azonban kellemesen teltek, Hermione ugyanis csaknem annyi varázslatot ismert, mint Harry, hiszen együtt tanultak Prospeertől, így méltó ellenfélnek bizonyult.
A gyógynövénytan nem kötötte le különösebben Harryt, és Hermione is belátta, hogy a választható tárgy nem fontos annyira, mint a négy kötelező, így jóval kevesebb energiát fektettek bele. A sikeres bűbájtan RBF úgy felvillanyozta Harryt, hogy csaknem olyan lelkesen tanulta és gyakorolta ezt a tárgyat, mint a sötét varázslatok kivédését. Az átváltoztatástannal azonban szintén meggyűlt Harry baja. Az elméleti kérdések továbbra is nagyon bonyolultak voltak, és néha órákon át dolgoztak azon Hermionéval, hogy egyáltalán sikerüljön felfogni egy-egy bekezdést.
Percy csak egy héttel a vizsga előtt érkezett haza, mint Harry Tonkstól másnap este megtudta, azzal a hírrel, hogy az aurorokat egy héten belül elengedik Franciaországból. Ezen az utolsó héten Harry már csak Hermione jegyzeteiből ismételte át az anyagot, és ugyan bement a minisztériumba, de lényegében Percytől függetlenül tanult. Mint kiderült, a fiúnak rengeteg munkája tornyosult fel az elmúlt három hét során, így már gyakorlati órát sem tudott Harrynek tartani.
A minisztériumi iroda mégis nyugodtabb helynek tűnt, mint a főhadiszállás, amely zsongott az emberektől. Harry ugyan cseppet sem vette ki részét a tanácskozásokból, nem kerülhette el a figyelmét az, hogy az eddiginél több rendtag gyülekezett a főhadiszálláson. Többen nem is tartoztak a belső körbe, és Roxmortsból gyalogosan érkeztek a villához. Fleur családját egyelőre nem tudta Franciaországból elhozni a Rend, mert nem akartak addig semmilyen lépést se megtenni, amíg nem záródott le a hivatalos tárgyalás a nemzetközi szervezetekkel.
Az mindenesetre Harry számára is kiderült, hogy a Rend több tagja is elindult külföldre, hogy további szövetségeseket keressenek. Bármennyire is fontosnak tartotta a nemzetközi kapcsolatokat, Harryt dühítette, hogy a háború küszöbén több emberük is távozik, ahol elfoghatják, vagy legalábbis hátráltathatják a visszatérésben őket. Szívesen kifejtette volna a véleményét McGalagonynak, de mind Hermione, mind a Rend vezetője megegyezett abban, hogy Harrynek most a tanulásra kell koncentrálnia, ahelyett, hogy a több órás gyűléseken ülne.
Harry kissé furcsának érezte azt, hogy éppen ő nem vesz részt a háború előkészületeiben, de azt is belátta, hogy nagyon nagy szüksége van arra, hogy megkapja a képzést a minisztériumtól. Ezért beletörődően követte Hermione tanulási beosztását.
A vizsga hetének hétfőjén ismét arra ébredt, hogy gyomra helyét egy hatalmas, jéghideg kőtömb vette át. Hermione ugyan úgy döntött, hogy jobb, ha Harry végre kialussza magát, és korán ágyba küldte, mégis úgy érezte, mintha egy percre sem hunyta volna le a szemét. Ehhez hozzájárulhatott az is, hogy az éjszaka során folyamatosan átváltoztatástan kérdéseken járt az esze.
A minisztérium most előre megadta a vizsgabeosztását, így tudta, hogy bájitaltanból csak pénteken kell vizsgáznia, de ezt a kis nyereséget ellensúlyozta az, hogy a legnehezebbnek tűnő tárggyal, az átváltoztatástannal kezdett.
Hermione ugyanolyan sápadt és szótlan volt, mint ő. Harry, miután leerőltetett a torkán egy kis teát, és kétszer a szájához emelte, majd émelyegve visszahelyezte a tányérra a pirítósát, feltápászkodott, és bejelentette, hogy elindul. Hermione egyetlen szó nélkül megölelte, majd otthagyta a konyhát.
– Szerintem dühös, mert ő nem vizsgázhat – viccelődött Ron, hogy kicsit oldja a feszültséget. Harry elmosolyodott, de érezte, hogy a belei egy zsák kígyó módjára tekeregni kezdenek, és legszívesebben azonnal visszaküldenék a teát oda, ahonnan jött, ezért inkább nem nyitotta ki a száját.
A minisztérium előcsarnokában Percy már várt rá, és egy gyors biccentéssel üdvözölte. Harry meg mert volna rá esküdni, hogy a fiút dühíti, hogy akár egy percre is el kellett szakadnia a munkájától. Percy egy, a fogadószinten lévő teremhez kísérte Harryt.
– Az aurorok mindig itt vizsgáznak – jelentette ki magyarázatképpen. – Odabent vár rád a bizottság. Ha megírtad az írásbelit, negyed óra szünetet kapsz, és jön a gyakorlati rész. – Percy elhallgatott, mint aki vár valamire, így Harry bólintott, jelezve, hogy megértette a másik szavait. – Akkor… sok sikert – tette még hozzá Percy, majd sarkon fordult.
Harry remegő térdekkel lépett be a szobába. A bizottság két idős boszorkányból és egy varázslóból állt; Harry mindhármukra emlékezett az R.B.F. bizottságból. Úgy gondolta, igazán kedves tőlük, hogy külön az ő kedvéért összeállítottak egy tesztsort, és eljöttek őt levizsgáztatni. Szívesen megköszönte volna ezt nekik, de továbbra sem akarta a szükségesnél tovább nyitva tartani a száját, ezért csak a köszönésig jutott el.
– Foglaljon helyet, Mr Potter – válaszolt az egyik boszorkány egy csupasz asztal és a mellette álló szék felé intve. – Mint tudja, ez a terem különleges, csalás elleni védelemmel van ellátva. Mégis megkérjük, hogy a pálcáját helyezze el itt, a mi asztalunkon. Majd vegyen elő egy tollat, és azonnal nekiláthat.
Harry nem örült, hogy másfél méter távolságra kell ülnie a pálcájától, de inkább szó nélkül engedelmeskedett. A boszorkány egyetlen intésére megjelent előtte az asztalon a vizsgalap. Harry kalapáló szívvel olvasta el az első kérdést: „Sorolja fel az állatok használati tárggyá transzformálásának típusait, egy-egy példával illusztrálva!” Harry egy beletörődő sóhajjal nekilátott az írásnak.
Végül a vizsgahét is csaknem olyan gyorsan rohant el, mint a felkészülés hónapja. Harry határozottan megtagadta, hogy délutánonként, a vizsgáról hazaérve megbeszélje Hermionéval az elméleti kérdéseket és a válaszait. Bár a lány ezt rossz néven vette, Harry hajthatatlan volt. Inkább arra használta fel az idejét, hogy átnézze a következő napi anyag legfontosabb pontjait. Végül a bájitaltanról is úgy jött ki, hogy önmagához képest elégedett volt az eredménnyel – bár sejtette, hogy ez a bizottság szemében még nem jelent „várakozáson felüli” tudást.
A vizsga utáni hét, amikor az eredményeket várta, csaknem rosszabb volt, mint maguk a vizsgák. Harry azon gondolkozott, hogy ha nem teljesít az elvárt szinten, Scrimgeour újra előjön-e a hűségnyilatkozattal, és ő maga mit tartson fontosabbnak: azt, hogy felkészítsék a halálfalók elleni harcra, vagy azt, hogy ne kötelezze el magát a minisztérium mellett.
Végül pénteken, amikorra az eredményeket ígérték, ismét hevesen dobogó szívvel érkezett meg Percy irodájába. A fiú kifürkészhetetlen arccal kereste elő az asztalán álló pergamenek közül az eredményt. Harry még azt is el tudta képzelni, hogy Percy eddig bele sem nézett a papírba, annyira nem érdekelte Harry vizsgája.
Remegett a keze, ahogy átvette az összetekert pergament, és egészen lassan hajtotta szét, kitolva a pillanatot, amíg csak lehet. Most is egyetlen gyors pillantást vetett a tantárgyak mellett sorakozó betűkre, hogy azonnal lássa, miben reménykedhet. Majd még egy, immár hosszabb pillantást, hogy megbizonyosodjon arról, jól látta-e.
Megvolt a három „kiváló” átváltoztatástanból, bűbájtanból, és sötét varázslatok kivédéséből. Gyógynövénytanból „várakozáson felüli”-t kapott, bájitaltanból pedig „elfogadható”-t. Harry megkönnyebbülten lélegzett fel.
– Két jó hírrel szolgálhatok – Harry összerezzent Percy hangjára. Egészen megfeledkezett arról, hogy ő is a szobában van. – Először is az eredményeid alapján aurorképzést kaphatsz a minisztériumtól. Azért megjegyezném, hogy bájitaltanból sokkal több igyekezetre lenne szükséged – tette hozzá Percy enyhén megvető hangon. – Másodszor ezt a képzést már nem tőlem kapod, hanem egy valódi aurortól, aki elvállalta, hogy foglalkozzon veled. Most a hármas számú edzőteremben vár, hogy megbeszéljétek a továbbiakat. – Azzal Percy visszafordult az asztalán álló papírokhoz.
– De… – kezdte Harry bizonytalanul. Percy bosszúsan pillantott fel.
– Odatalálsz, nem? Nos, örülök, hogy találkoztunk – mondta, majd tüntetőleg nem pillantott többet Harry felé.
Harry magában nem túl kedves jelzőkkel illette Percyt a modortalanságáért, de elindult a szintén a fogadószinten lévő edzőterem felé.
A terem ajtaja nyitva volt, s Harry ösztönösen előreszegezett pálcával lépett be. Odabent neki háttal, egy magas, fekete köpenyes férfi állt, és valamilyen papírokat rendezgetett. Harry némán megtorpant pár lépéssel az ajtó után, de a másik, mintha csak megérezte volna, hogy megérkezett, az ajtó felé intett pálcájával, anélkül, hogy visszafordult volna, mire Harry mögött hangos csattanással zárult be az ajtó.
Egy másodperc múlva a férfi végre megfordult, és szembenézett Harryvel. Fekete tincseibe őszes szálak vegyültek, haja kihangsúlyozta előreugró állát. Érzelemmentes pillantással mérte végig Harryt.
– Nos, Harry, örülök, hogy végre újra találkozunk.
Harry ösztönösen hátrébb lépett a férfi hideg hangját hallva, és úgy érezte, hogy a legegyszerűbb lenne eltűnni, amilyen gyorsan csak lehet. Aztán eszébe jutott, hogy a minisztérium edzőtermei különleges biztonsági varázslatokkal vannak ellátva, így többek között dehoppanálni sem lehet innen. A férfi közelebb lépett Harryhez.
– Akkor talán folytassuk ott, ahol abbahagytuk – mondta, és mielőtt Harry akár csak feljebb emelhette volna a pálcáját, kivetette rá a láthatatlan köteleket.
Ha véleményed, észreveteled, kérdésed van, írd meg a Fórumban!