Harry fejében egyre hangosabban zengett a főnix dala, és most cseppet sem tűnt megnyugtatónak a percről percre türelmetlenebb és riadtabb hang. Pálcája még mindig Scrimgeournál volt, a szobára hoppanálásgátló bűbájt vetettek, és úgy tűnt számára, mintha már órák óta várakozna itt – a főnix hívása pedig csak megerősítette ezt. Gyors, türelmetlen léptekkel körözött a lényegében teljesen üres szobában.
Percy mintha csöppet sem lett volna elragadtatva a gondolattól, hogy foglalkoznia kell Harryvel, az pedig végképp nem látszott rajta, hogy már hetek óta tanítani akarja. Csupán a szokásos, tisztelettudó modorban reagált, amikor a miniszter közölte vele, hogy itt van Harry, és csak a képzésre vár. Magára a fiúra egy pillantást sem vetett, bár Harry belátta, hogy egy olyan nagy ember jelenlétében, mint Rufus Scrimgeour, Percy nem pazarolhat rá túl sok figyelmet.
Kényszerítette magát, hogy megálljon az ablak mellett, és kibámuljon a napsütötte tájra, miközben önkéntelenül ismételgette magában: „Nem tudok válaszolni. Nem tudok” – s reménykedett benne, hogy ezzel végre elhallgattathatja a főnixet. Megfordult, és nekitámaszkodott az ablak mellett a falnak. A nap sugarai elárasztották a kis szobát, amelyben mindössze egy nagy íróasztal és egy egyszerű szék állt. Harry szemét bántotta napfény, amely különösen erősnek tűnt, ahogy a fehér falak visszaverték. Elfintorodott. Scrimgeour nem éppen úgy bánt vele, mint a minisztérium új, megbecsült munkatársával szokás. Pontosan tudta, hogy a miniszter nem engedhette volna meg magának, hogy akár csak egyetlen hónapra is bezárja az Azkabanba, még ha a varázsló úgy is állította be a dolgokat, mintha ő tenne szívességet Harrynek.
Elgondolkozva simított végig a csuklóját lágyan körbeölelő bőr karkötőn. Tudta, elég lenne kimondani a jelszót, hogy barátai a segítségére siessenek, és egyben elhallgassanak a főnix rémült kiáltásai is a fejében. De nem akarta, hogy a miniszter rájöjjön, pálca nélkül is kapcsolatba tud lépni velük. Az a lehetőség pedig végképp megrémítette, hogy őket is felismerheti Scrimgeour anyjának portréja. Biztos volt benne, hogy a miniszter éppen olyan lelkesen zsarolná őt a barátaival, mint Voldemort.
A zár halkan kattant, és Percy belépett a szobába. Gyanakodva nézett körbe, s csak akkor engedte lejjebb pálcáját, amikor látta, hogy Harry nyugodtan áll. Harry képtelen volt elnyomni egy gúnyos mosolyt a másik viselkedését látva. Percy immár határozottan besietett, belökte maga után az ajtót, és egy gyors intéssel egy toronynyi katonásan elrendezett pergamenhalmot varázsolt az asztalra. Rövid kotorászás után előhúzta Harry pálcáját a talárja zsebéből, és a papírok mellé helyezte. Harry automatikusan közelebb lépett az asztalhoz, ahogy meglátta a pálcát, amelyet még Roxmortsban vettek el tőle.
– Hamarosan visszakapod – szólalt meg Percy nyugodt hangon, miközben a legfelső pergament maga elé húzta.
Mielőtt Harry válaszolhatott volna, az ajtó kivágódott, s Arthur Weasley rontott be rajta.
– Percy, szükségünk van a… – kezdte a férfi láthatólag kifulladva a futástól, de elharapta a mondat végét, amikor Harryt meglátta.
Percy felemelkedett helyéről, ahová alig egy másodperccel ezelőtt ült le, arcán zárkózott kifejezés jelent meg, ahogy apjára pillantott.
– Megkérdezhetem, hogy minek köszönhetem a látogatást? – kérdezte kimérten. Harry magában hálát adott a sorsnak, hogy nincs a kezében a pálcája, mert feltételezte, hogy Scrimgeour nem venné jó néven, ha első nap máris megátkozná a tanárát.
Mr Weasley nem válaszolt azonnal. Alig észrevehető mozdulattal vette fel a kapcsolatot a Renddel – Harrynek is csak azért tűnt fel, hogy nem egyszerűen lejjebb ereszti a pálcáját, mert ő maga is már rengetegszer tette meg nyilvános helyen ezt az apró mozdulatot. Alig telt el néhány másodperc, s Harry fejében elhallgatott a főnix hangja. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, mire Percy gyanakodva mérte végig, mielőtt újra apja felé fordult volna. A férfi addigra talárja zsebébe süllyesztette pálcáját.
– Tehát…? – kérdezte Percy idegesen.
Mr Weasley most már nyugodt, és Percyéhez hasonlóan hideg tekintettel mérte végig a fiát.
– Nos, édesanyád megkért, hogy adjam át neked ezt – mondta kimért hangon, és Harry legnagyobb meglepetésére elővarázsolt egy csomagot, amely valóban úgy nézett ki, mintha Mrs Weasley rejtette volna el benne a szokásos karácsonyi pulóvert és némi csokoládét.
Percy az asztal szélére ejtette a csomagot, és anélkül, hogy kibontotta volna, odavetette: – Igazán kedves, de nem kellett volna…
– Sokáig reménykedett benne, hogy megpróbálsz megkeresni minket karácsony körül – szólalt meg a férfi, s hangja mintha enyhén remegett volna. Harry hátat fordított nekik, és elmélyülten bámulta az ablakon túli napsütötte rét képét, amelyet a Mágikus Gondnokság hozott létre, s közben azt kívánta, bárcsak még mindig a fejében zengne a főnix dala, hogy elnyomja Percy hideg válaszát.
– Rengeteg dolgom van itt, a minisztériumban. Nem ugorhatok csak úgy el az Odúba. Nyakunkon a háború, és a jó szándékú varázslók ez ellen igyekeznek tenni valamit, ahelyett, hogy a minisztérium ellen ágálnának, és tovább szítanák a viszályt…
– Természetesen. – Mr Weasley hangja csalódottan csengett. – Nos, ha esetleg küldenél egy köszönőlevelet édesanyádnak, a baglyod biztosan megtalálja majd. Viszlát. Harry, Percy…
Harry gyorsan visszafordult és viszonozta a férfi biccentését, majd a bezáródó ajtóra meredt. Percy elsuttogott egy bűbájt, és a zár halk kattanást hallatott. Harry a fiú felé fordult. Percy intésére az egyik falnál megjelent egy szekrény, amelybe belökte a kibontatlan csomagot, majd visszaült a székre.
– Visszatérve arra, hogy miért is vagy itt – fogott bele Percy néhány másodperc hallgatás után, kimért hangon –, el kell mondanom, mélyen felháborított az, hogy betörtél a miniszter úr szobájába, és megloptad…
– Miután ő meglopott engem – jegyezte meg Harry. Percy arcán a döbbenet és a megvetés keveredett, ahogy végigmérte Harryt.
– Hogy állíthatsz ilyesmit? Szánalmas védekezés, Harry. Nagyon szomorú, hogy Dumbledore ilyen jellemtelen embert csinált belőled.
Harry dühösen lépett közelebb az asztalhoz, amely mögött Percy ült.
– Ne merészelj így nyilatkozni valakiről, akivel soha sem fogsz felérni – sziszegte a másik arcába, az asztallapra támaszkodva. – Te és a drágalátos minisztered együtt sem fogtok soha annyit tudni, amennyire ő képes volt…
– Pontosan erről beszélek – csóválta meg a fejét Percy, és egy óvatos mozdulattal közelebb húzta magához Harry pálcáját. – A sértegetéssel semmire sem mész, Harry. A minisztériumnak nem olyan katonákra van szüksége, akik Dumbledore szavait szajkózzák.
Harry visszament az ablakhoz, és direkt a másiknak hátat fordítva állt meg.
– Soha nem leszek a minisztérium katonája – jelentette ki eltökélten
– Pedig kénytelen leszel, ha nem akarod börtönben végezni – felelt Percy. – A miniszter úr alig tudta meggyőzni Dolores Umbridge-et arról, hogy nem kéne téged bezárni. Ha kiderülne, hogy mennyire tiszteletlen vagy, jó néhányan nem hagynák annyiban a dolgot.
Harry fáradtan sóhajtott fel.
– Kicsit unalmas ez a folyamatos riogatás, Percy. Ki vele, tanítasz is nekem valamit, vagy csak a szád jár?
A másik felvonta szemöldökét Harry szavait hallva, majd újra maga elé húzta a korábban elővett papírt.
– Lássuk csak… Auror-képzést szeretnél kapni a minisztériumtól, aminek sosem leszel a katonája, és amit nem mellesleg megvetsz… – Végigsimított a pergamenen. – Gondolom, tudod, hogy még a varázsvilág legkedvesebb diákjának sem ad a minisztérium képzést, ha nem megfelelőek az alapjai…
Harry újra a falnak támaszkodott.
– És mit találna a minisztérium megfelelő alapoknak? Esetleg hat év a Roxfortban elegendő hozzá?
– Hat év… De milyen hat év? – felelt Percy elhúzva a szavakat. – Be kell vallanom, csalódtam az eredményeidet látva. – Meglebegtette a pergament. – A legtöbb vizsgád épp csak tűrhetően sikerült, és az évközi jegyeid nem egyszer még ennél is rosszabbak voltak… – Harry nyelt egyet, de nem tudott vitatkozni a másikkal. Percy összeráncolt homlokkal tanulmányozta a pergament, majd folytatta: – Bájitaltanból sosem kaptál jobbat E-nél, sem órán, sem a vizsgákon…
– Kivéve az RBF-et – jegyezte meg Harry, de érezte, hogy egyre jobban elvörösödik Percy becsmérlő szavait hallva.
– Nos, az talán valamilyen véletlen eredménye lehetett…
– Az RBF-et független bizottság előtt tettük le, ráadásul Umbridge igazgatósága alatt. Nehezen csalhattam volna. A véletlen talán inkább a korábbi jegyeim során játszhatott szerepet…
Percy megigazította szemüvegét, és egy könnyed mozdulattal elővarázsolt egy teli csészét, cukrot és némi tejszínt, majd nekilátott megízesíteni a teáját. Harryt dühítették a ráérős mozdulatok, és ismét elindult az asztal felé, azzal a feltett szándékkal, hogy visszaszerzi a pálcáját.
– Piton professzor szigorú tanár volt, és nem túl jóindulatú – szólalt meg Percy néhány korty után –, de lehetett teljesíteni az elvárásait…
– Piton egy utolsó áruló és gyilkos – sziszegte Harry dühösen.
– Meglehet – bólintott Percy. – Mindenesetre ez nem magyarázat arra, hogy ennyire rosszul teljesítettél az óráin.
– Rendben, rossz voltam bájitaltanból, most örülsz? – fakadt ki Harry. – Akkor rátérhetnénk a minisztériumi képzés kérdésére?
– Természetesen. A minisztérium elvárja, hogy azok, akik aurornak jelentkeznek, letegyék a R.A.V.A.Sz.-t bájitaltanból, átváltoztatástanból, sötét varázslatok kivédéséből, bűbájtanból és még egy választható tárgyból. És az öt R.A.V.A.Sz.-ból legalább hármat kiválóra kell teljesíteni… – Percy pár másodpercig sokatmondó pillantással méregette Harryt. – Neked nincsenek meg a R.A.V.A.Sz.-aid, ez nyilvánvaló, ugye, számodra is?
– Ezzel pontosan tisztában volt Scrimgeour, amikor felajánlotta a képzést még a nyáron – vetette ellen Harry összeszoruló torokkal. Percy megalázó viselkedése egyre jobban dühítette, s legszívesebben felkapta volna pálcáját, és itt hagyott volna csapot-papot. A másik mintha kitalálta volna a gondolatait, felvette az asztalról Harry pálcáját, és elgondolkozva játszadozott vele.
– Tisztában voltak vele, de az én tisztem most az, hogy felhívjam a figyelmedet a problémákra. És most a legfőbb probléma az, hogy ebből a négy tárgyból csak egy kiváló R.B.F.-et hoztál össze, és a hatodikos jegyeid sem voltak annyira kiemelkedők… Igen nagy elmaradásod van az első öt év anyagából is, de a hatodik és a hetedik év anyagából végképp. Hatodikban nem volt vizsga a tragikus eseményekre való tekintettel, ezért nem tudjuk, hogy sikerese sajátítottad-e el az anyagot. De a hetedik év tananyagát még csak el sem sajátíthattad…
– Ebben tévedsz – vágott közbe Harry mérgesen. – Attól, hogy nem mentem vissza a Roxfortba, igenis tanultam, tanultuk a hetedikes anyagot.
– Azt, hogy milyen sikerrel tanulmányoztad az anyagot, a következő napok során fogom felmérni – felelt Percy olyan felsőbbséges arckifejezéssel, hogy Harry legszívesebben felképelte volna. – Hétfőn, reggel kilenckor találkozunk a fogadócsarnokban. Elvárom, hogy pontosan érkezz, mivel drága időt pazarolok rád…
Harry egy váratlan mozdulattal kikapta Percy kezéből a pálcáját. – Ne aggódj, nem kell majd annál több időt velem eltöltened, mint amennyit feltétlenül muszáj… – Egy intéssel semlegesítette Percy bűbáját és az ajtóhoz lépett.
– Még nem engedtelek el! – csattant fel Percy hangja a háta mögött.
– Talán házi feladatot is adsz? – kérdezett vissza Harry gúnyosan.
– Természetesen házi feladatot is fogsz kapni – felelt komolyan a másik. – Hétfőn az R.B.F. anyagot fogom leellenőrizni. Készülj rá.
– Rendben – bólintott Harry, majd kilépett, és becsapta maga mögött az ajtót.
Túl dühösnek érezte magát ahhoz, hogy azonnal hoppanáljon. Gyors léptekkel elindult a folyosó túlsó végén lévő lift felé, s kényszerítette magát, hogy mélyeket lélegezzen. A lift néhány unottan keringő, belső üzenetet szállító papírrepülőtől eltekintve üres volt, és csikorogva indult felfelé.Harry a falnak támaszkodott, és érezte, hogy szívverése lassan lecsillapodik.
Alaposan átgondolva örült neki, hogy egy olyan emberre bízták, akit régóta ismer, s akiről sokkal többet tud, mint bárki másról, akit a miniszter még megbízhatott volna a tanításával. Bármennyire is dühítette Percy nagyképű viselkedése, csöppet sem tartott a fiútól, és sokkal merészebb volt vele szemben, mintha egy valódi auror tanítaná. Ahogy kicsit megnyugodott, abban is biztosnak érezte magát, hogy elég jól fog szerepelni Percy vizsgáztatásán, és hamarosan végre valami hasznosat is kezd majd a minisztériumi tevékenységével.
– Fogadószint. – A hivatalos női hang felzavarta mélázásából. Kilépett a lift ajtaján, és körbenézett a fogadócsarnokban. Az őrvarázsló unottan olvasgatott egy újságot, fel sem pillantott a lift ajtajának hangjára. A lapok hangosan zizegtek, megtörve a terem nyomasztó csendjét.
A következő pillanatban azonban már minden más zajt elnyomott az új szökőkút hangos csobogása, és Harry automatikusan a hang irányába fordult. A kút medencéjében most is életnagyságnál nagyobb aranyszobrok álltak, de nem egy csoportban, hanem kisebb kört alkotva. A hatalmas varázsló és boszorkány egymással szemben állt, és rézsútosan az ég felé tartották pálcáikat. A körben még egy házimanó, egy kobold és – Harry legnagyobb meglepetésére – egy, a medencéből épp csak kilógó sellő volt. Harry kénytelen volt belátni, hogy egy olyan munkahelyen, ahol Dolores Umbridge befolyásos szerepkörben van, nem díszeleghet az előcsarnokban egy hatalmas kentaur.
Harry megállt a kút mellett, amelyen új felírat díszelgett, emlékeztetve arra, hogy a Mágikus Testvériség Kútját Voldemort tette tönkre, és felhívta a figyelmet a Mágikus Összefogás (amely egyúttal az új kút neve is volt) üzenetének fontosságára. A két varázsló pálcájából, a manó és a kobold mutatóujjából, valamint a sellő szuronyából időről-időre egy-egy vízsugár lövellt ki, amelyek középen összetalálkoztak, és valamilyen bűbájnak köszönhetően vízburokkal vették körbe a szobrokat.
Harry megborzongott, ahogy a vízfal mögötti, elmosódott, hullámzó kontúrú alakokat nézte. Úgy érezte, mintha Voldemortot látná a vízoszlop közepén, és rettegve, mégis megbabonázva bámulta a jelenséget. Aztán a víz egy elegáns ívben a medencébe csobbant – természetesen anélkül, hogy akár egy csepp is kiloccsant volna –, és pár másodpercig újra csend ereszkedett a csarnokra.
Harry kényszerítette magát, hogy megforduljon, a néptelen csarnok látványa azonban továbbra is kísértetiesen emlékeztette a Bellatrix Lestrange és Voldemort elleni harcra, amelyet épp, hogy megúszott. Lehunyta a szemét, és fejéből kizárva az újra előtörő vízsugarak hangját a főhadiszállásra gondolt, s egy pillanat múlva már érezte is a mellkasát összeszorító erőt, majd lába újra földet ért a villa ajtaja előtt. Pár másodpercig mélyeket szippantott az esőszagú, langyos levegőből, majd elindult az ajtó felé.
Alighogy belépett a konyhába, Hermione ugrott a nyakába.
– Harry! Merlinnek hála, hogy végre hazaértél! Már… már azt hittem… Szóval nem tudtam, mit higgyek! Teljesen…
– Hermione, lehet, hogy Harry még az életben szeretne levegőt kapni, vagy esetleg mondana valamit – szólt közbe Ron vidám hangon. A lány elengedte Harryt, és kissé hátrébb lépett, aminek következtében a fiú végre átlátta a konyhát. Ronon és Hermionén kívül Mr és Mrs Weasley, Tonks, Bill és Kingsley Shacklebolt kíváncsi arca fordult felé.
– Mi történt? – kérdezte izgatottan Mrs Weasley. – Mit akartak tőled a minisztériumban? Miért voltál ott ilyen sokáig? Biztosan ma sem ebédeltél… – jegyezte meg a kérdések közepette, és az egyik székre tessékelte Harryt. Ezután elévarázsolt egy tányért, s nekilátott, hogy felmelegítse, és Harry orra elé pakolja az ebéd maradékát.
– Scrimgeour rájött, hogy én… – kezdte Harry, de rádöbbent, hogy talán nem kellene minden jelenlévőnek elárulnia, hogy betört a miniszter szobájába, ezért gyorsan átfogalmazta a mondatot: – … hogy az én közreműködésem nélkül sosem fogja meggyőzni a varázslókat arról, hogy a minisztérium munkája ér bármit is. Úgyhogy most rábeszélt, hogy csatlakozzak a csapathoz…
Mielőtt bárki is válaszolhatott volna Mrs Weasley Harry elé tolta a kellően felmelegített ételekkel megrakott tálat, és egy rendreutasító pillantással beléfojtotta a szót a megszólalni készülő Ronba.
– Edd csak meg mindet, kis drágám – duruzsolta az asszony elégedetten, amikor látta, hogy Harry jól megpakolja tányérját, és nekilát. – Hetek óta nem eszel rendesen… Egyre csak fogysz nekem… Pedig szükséged lesz az erődre a… a jövőben is – fejezte be mondatot enyhén elvörösödve.
Harry elkapta Ron és Hermione aggodalmas pillantását, de gyomra hangos kordulása minden figyelmét a tányér felé irányította, ezért képtelen volt a konyhában lévőkkel foglalkozni, amíg minden ehetőt el nem tüntetett az asztalról. Azt is csak fél füllel hallotta, ahogy Mrs Weasley folyamatosan azt magyarázta a többieknek, hogy Harry újabban folyton kihagy étkezéseket.
Miután befejezte az evést, és elégedetten hátradőlt a széken, Mr Weasley ült le vele szemben, az asztal túloldalára, s halkan megszólalt: – Ennek tehát semmi köze ahhoz, amiről még karácsonykor beszéltünk?
Mrs Weasley épp hangos csörömpöléssel vette elő a desszertet, s közben a csapból meginduló vízsugár alá parancsolta Harry koszos tányérját. A többiek beszélgetni kezdtek, megnyugodva, hogy Harry él, és semmi komolyabb sérelem nem érte a minisztériumban. Senki sem figyelt a férfi halk kérdésére Harryn kívül.
– Hát… – Harry továbbra sem kívánta bevallani, hogy már akkor sem figyelt oda Mr Weasley szavaira, és azóta a rengeteg esemény hatására csak még inkább elfelejtette azt a beszélgetést. De ami rémlett neki, annak alapján be kellett vallania: igenis, van hozzá köze. – Scrimgeour elég nyomós érveket tudott felhozni – nyögte ki végül nagy nehezen.
Mr Weasley pár másodpercig elgondolkozva nézte, majd közelebb hajolt és még halkabban folytatta: – Dolores Umbridge nem nyugszik, amíg ezt nyilvánosságra nem hozhatja. Ne adj okot nekik arra, hogy visszaéljenek vele.
– Nem nagyon érdekel, hogy mit gondol rólam a varázslótársadalom – vallotta be Harry.
– Helyes. Ez még jól jöhet neked a jövőben – felelt sötéten a férfi, majd hátradőlt, hogy helyet adjon csokoládés pudingnak, amely vészesen közeledett Harry felé a levegőben.
A puding ízlésesen landolt az asztalon, s az őt követő kanál egy halk csörrenéssel érkezett meg a tányér szélére. Kingsley letelepedett Mr Weasley mellé, és beszélgetni kezdett vele a mugli számológépek működéséről. Harryt nem kötötte le különösebben a téma, ezért behabzsolta a pudingot, és egy elmormolt köszönet után elindult barátaival az emelet felé.
– Szóval Scrimgeour rájött, hogy te voltál az irodájában – szólalt meg Hermione, amint bezáródott mögöttük az ajtó, és Harry megszokásból ráküldött egy hangszigetelő bűbájt.
– Hogy mi voltunk – pontosított Ron, és az arca mindkét oldalán megjelent egy-egy vörös folt.
– Egyelőre csak engem ismertek fel a portrék, és Scrimgeour semmit sem mondott arról, hogy tudna rólatok – sietett Harry megnyugtatni a barátját. Ron azonban egyre idegesebbnek tűnt.
– Éppen ez az! Úgy tesz, mintha semmit sem tudna, aztán majd egyszer csak lecsap, mint… – Itt elhallgatott, és Harryre pillantott. – Tényleg, hogy a manóba kerültél te a minisztériumba?
Harry önkéntelenül elvigyorodott barátját figyelve, de most azonnal lehervadt arcáról a mosoly. – Neville-t kergettem – mondta csüggedten, és letelepedett az egyik fotelbe. – Lelépett Roxmortsból. Kicsit furán viselkedik mostanában, nem?
– Hogy érted azt, hogy lelépett? – kérdezte kíváncsian Hermione.
– Dehoppanált…
– Oké, dehoppanált, de biztos csak az iskola kapujához, vagy a Három Seprűbe – vetette ellen a lány. – Nem hiszem, hogy Neville egy ilyen szabályt megszegne…
– Hacsak nincs rá valami nyomós oka – jegyezte meg Ron, s közben az előbbi rémület teljesen elpárolgott a szeméből.
– Mégis milyen ok? Bármiért szólhatott volna McGalagonynak. De ez… Ilyet még ti sem tennétek, ugye? – A két fiú összenézett, de jobbnak látták nem válaszolni. – Jó, hagyjunk titeket – legyintett gyorsan Hermione. – Maradjunk Neville-nél. Vissza akart sietni az iskolába, ez miért ne lehetne elég indok?
– Mert ha én könyvekkel megrakodva vissza akarnék menni a Roxfortba, nem rohannék keresztül a falun egy eldugott utcáig, amit Scrimgeouron és a hülye aurorjain kívül senki sem ismer – vágta rá Harry, majd barátai értetlen arcát látva elmesélte Neville üldözését és a miniszter váratlan feltűnését.
– Ez úgy hangzik, mintha direkt ott vártak volna rád – jegyezte meg Hermione elsápadva.
Harry a dolognak erre az oldalára még nem gondolt, de valahogy nem tetszett neki az ötlet. – És egy ál-Neville-t küldtek, hogy odacsaljon? – kérdezte bizonytalanul.
– Ez legalább megmagyarázná, hogyan lehet Neville annyira marha, hogy a galleonjait könyvekre költi – vágta rá Ron. Hermione felvonta a szemöldökét, de szó nélkül hagyta barátja kijelentését.
– Állítólag újabban folyton tanul – vetette ellen Harry.
– Akkor Imperio? – próbálkozott tovább Ron. – Különben mért akarna ennyire tanulni? – Harry megvonta a vállát.
– Szerintem rajtad kívül nem létezik olyan ember, akit csak Imperióval lehetne rávenni a tanulásra, Ronald Weasley – jelentette ki csípősen Hermione. – Neville hamarosan leteszi a R.A.V.A.Sz.-okat, persze, hogy tanul. Nincs ebben semmi különös, még ha te vagy Seamus így is látjátok.
Erről Harrynek eszébe jutott, hogy valójában neki is tanulnia kellene, nehogy Percy azt mondhassa neki, hogy érdemtelenül kapott jó jegyeket az R.B.F.-en. Röviden elmesélte barátainak a minisztériumban történteket.
– Percy?! – Ron már csaknem hatodszor ismételte meg döbbenten bátyja nevét és úgy meredt Harryre, mintha most látná életében először, és a híres sebhelyet bámulná a homlokán.
Harry nevetve bólintott – immár hatodszorra –, majd úgy döntött, nem vesz tudomást barátjáról addig, amíg az túl nem teszi magát a híren.
– De hát Percy nem is auror! – jegyezte meg Hermione.
Harry grimaszolt.
– Egyelőre nem is tudom, hogy fog-e bármit is tanítani. Egyértelművé tette, hogy előbb le kell tennem a R.A.V.A.Sz.-okat.
Hermione aprót sikkantott – A R.A.V.A.Sz.-okat?! De hát mikor?
– Gondolom, a közeljövőben – vont vállat Harry.
– A közeljövőben? Hiszen az mindjárt itt van! – Hermione egy gyors intéssel egy pergament, pennát és tintát varázsolt az asztalra, majd letelepedett a Harry melletti fotelbe. – Akkor gyorsan tanulási tervet kell készítenünk! Sikerülnie kell a vizsgának, Harry! Különben Scrimgeour biztosan nem hagyja, hogy bármit is tanulj tőlük! – Miközben beszélt, sebesen írni kezdte az egyes tárgyak tananyagát. – Most pirossal aláhúzom azokat, amik biztosan szerepelnek majd a R.A.V.A.Sz. kérdései között – magyarázta, amikor végére ért a listának, és elővarázsolt még egy üveg piros tintát is.
– Hermione, szerintem Harrynek nem kell most azonnal ütemterv – szólt közbe Ron, akinek láthatólag már sikerült túltennie magát azon, hogy bátyja milyen szerepet játszik a történetben, és egy határozott mozdulattal lefogta Hermione kezét. Ettől a bájitaltan tananyag vége felé a pergamenre hullt egy vörös paca, és lassan terjeszkedni kezdett.
– Ron – sziszegett Hermione figyelmeztetően, mire Ron kivette a lány kezéből a tollat (egy újabb paca csöppent a pergamenre, ezúttal a bűbájtan főbb témáinál), és az asztalra lökte.
– Előbb tisztázzuk: mit mondott az a hülye bátyám? – fordult Ron Harry felé teljesen figyelmen kívül hagyva Hermione rosszalló pillantását.
Harry rosszkedvűen legyintett. – Először meg akarja nézni, hogy emlékszem-e még az R.B.F.-anyagra. Úgyhogy ha mindenképp ezzel akarsz foglalkozni, Hermione, akkor inkább az első öt év anyagát írjuk fel. Így belegondolva, hétfő reggelig lesz pontosan tíz percem, hogy minden témát átnézzek…
– Hétfőig? – sápadt el Hermione. – Mit akar Percy bizonyítani? Azt, hogy semmit sem tudsz?
– Lényegében – bólintott Harry, amit Ron megtoldott egy cifra káromkodással.
– Akkor keressük elő a régi jegyzeteket – javasolta Hermione feltápászkodva a fotelből. – A gyakorlattal nem nagyon lehet probléma, de az elméleti kérdések…
A lány átment a saját szobájába, Harry pedig a ládájában kezdett keresgélni. Hirtelen értelmet nyert az, hogy a folyamatos költözködés miatt állandóan magával hurcolta az összes tankönyvét, amelyről eddig úgy érezte, azon kívül, hogy mozdíthatatlan nehézségűvé teszik a ládáját, semmi más hatásuk nincsen. Ron őszinte megrökönyödéssel bámulta a Harry ládája mellett növekvő tankönyvhalmot.
Csámpás besétált a nyitva hagyott ajtón, és felborzolt szőrrel nyávogni kezdett először Harryre, majd Ronra meresztve a tekintetét. Harry egy figyelmetlen intéssel arrébb küldte a láda mellett szaglászó macskát, majd nekilátott módszeresen kipakolni az egyik sarokban rejtőző holmikat, hátha rálel az elsős bájitaltan könyvére.
Az egyik zokniból hangos csattanással pottyant ki egy búgócsigának tűnő üvegtárgy, és abban a pillanatban pörögni és villogni kezdett. Csámpás erre újabb nyávogásba fogott és olyan „én megmondtam”-pillantást vetett Harryre, amit még Hermione is megirigyelhetett volna.
– Mi a fene baja van…? – mormogott Ron, bár nem volt egyértelmű, hogy a macskára, vagy a villogó gyanuszkópra gondol. Néhány pillanat múlva azonban mindkettő megnyugodott, és míg a gyanuszkóp halk koppanással feldőlt a korábbi forgás erejétől, Csámpás leült, és mintha továbbra is gyanakvó pillantással méregette volna a szobát.
A következő pillanatban azonban Harry ládájából kiszabadult a cikesz, amelyet még Rontól kapott a születésnapjára, s Csámpás olyan lelkesen ugrott utána, mintha eddig is csak arra vált volna, hogy játszhasson valamivel. Harry elnevette magát, ahogy az apró aranylabdát kergető macskát figyelte. A cikesz a padló közelében maradt, és csak akkor emelkedett fel, ha a macska már két lábon állva kapkodott utána. Bármilyen bolondságnak tűnt is, Harry meg mert volna esküdni rá, hogy mindketten élvezik a játékot.
– Szerencsére mindent megtaláltam – hallatszott Hermione hangja egy nagy halom pergamentekercs mögül, amelyeket a karján egyensúlyozott. Ron készségesen átvette a jegyzethalmot, és villámgyorsan letette az asztalra, mint aki attól tart, hogy valamilyen átok ül rajtuk.
– Oh, köszi – pillantott fel Harry, és végre előhúzta, és a kupac tetejére helyezte az Ismerkedés a varázsitalokkal egy igencsak viharvert példányát, melynek hátlapját egy egyértelműen Perselus Pitont ábrázoló gúnyrajz díszítette. Harry nem tudott elnyomni egy nosztalgikus mosolyt a képet meglátva.
– Azt még megértem, hogy Hermione nem tud élni a jegyzetei nélkül – kezdte Ron végignézve a könyvhalmon –, de hogy neked minek kell az összes hülye tankönyv…
– Mert nincs hol otthon hagynom – vetette oda Harry maga számára is meglepően könnyed hangon.
– Egyébként is, a R.A.V.A.Sz.-ban esetleg rákérdezhetnek fontosabb dolgokra az első öt év anyagából is – szólt közbe Hermione kioktató hangon.
Mielőtt Ron válaszolhatott volna, Csámpás egy ugrással leterítette a cikeszt, és egy diadalmas nyávogás kíséretében hármójuk felé pillantott, ellenőrizve, hogy figyelemmel kísérték-e teljesítményét.
– Százötven pont a macskák csapatának – állapította meg vigyorogva Harry. Csámpás elengedte a cikeszt, és felpattanva az egyik fotelbe, nekilátott, hogy kényelmesen elhelyezkedjen. Az apró aranylabda sértődötten felemelkedett és a plafon alatt kezdett unottan körözni.
Harry különösebb érdeklődés nélkül találomra kihúzta az egyik tekercset Hermione jegyzetei közül, és nekikezdett, hogy elolvassa a „Legfontosabb elméleti kérdések az átváltoztatástan harmadikos anyagából” címet viselő, láthatólag hosszú métereken keresztül tartó szöveget. Kifejezetten örült neki, hogy Hermione ennyire precízen tanult, és a papíron pirossal szerepeltek a kérdések, feketével a válaszok, mindez abc-rendben, és még azt is feltüntette minden kérdés mellett, hogy milyen gyakran kerül bele az R.B.F. dolgozatokba, és melyik évben kérdeztek rá utoljára.
*
Hétfő reggel Harry egyáltalán nem érezte úgy, hogy mindent nagyszerűen átnézett, és alkalmas állapotban van arra, hogy még egyszer kitegye magát a vizsga gyötrelmeinek. Gyomra az eddigi méret tizedére zsugorodott, és határozottan tiltakozott minden falat ellen. Ráadásul mindez külön dühítette Harryt, aki nem szívesen adta volna meg Percynek azt az örömöt, hogy nem reggelizik rendesen a vizsga kedvéért.
Persze Hermione, aki előző éjjel még felajánlotta, hogy kikérdezi Harrytől az anyagot, és minden tárgyból rögtönzött egy „különösen nehéz” vizsgasort, sem könnyítette meg a helyzetét. Harry kénytelen volt belátni, hogy izgatottsága elsősorban a lány ténykedésének köszönhető, és nem annak, hogy a minisztérium, azon belül pedig Percy, újra le akarja vizsgáztatni. Hermione ugyanis elhatározta, hogy véghezviszi a lehetetlent, vagyis minden tárgyból felkészíti Harryt egy nap alatt – a nap végére Harry gazdagabb lett egy gyomorgörccsel, és úgy érezte, kevesebbet tud, mint elsős korában, amikor a Roxfort Expresszen először tartott az iskola felé.
Inkább feladta a nyelőcsövében keletkezett gombóccal vívott küzdelmet és visszarakta a tányérra a fél pirítóst. Hermione együtt érzően pillantott rá, amitől Harryt egyrészt pánikroham kezdte kerülgetni, másrészt azonban egyszerre három olyan bájitaltan kérdés is eszébe jutott, amelyekre kapásból nem tudta volna megadni a választ. Ez nem segített a pánikroham leküzdésében, úgyhogy Harry inkább bejelentette, hogy elindul.
Hermione megölelte, és még ellátta néhány tanáccsal a transzfigurációs bűbájok elméletével kapcsolatban. Ron, talán hogy ellensúlyozza barátnője viselkedését, vállon veregette Harryt.
– Ne aggódj, nem lesz olyan görény…
– Na de Ronald! Nem beszélhetsz így az aurorokról! – csattant fel Mrs Weasley, aki elől mindenki jobbnak látta tapintatosan elhallgatni azt, hogy Percy tanítja Harryt.
Mr Weasley külön el is mondta Harrynek, hogy még azt sem mondja el feleségének, ha a liftben véletlenül találkozik Percyvel, nehogy még jobban elszomorítsa az asszonyt. Mrs Weasley így aztán nem tudta meg, hogy a férje már majdnem Percy segítségét kérte – McGalagony kérésére – Harry megkereséséhez, és egyúttal átadta a fiának szánt karácsonyi ajándékot is, amelyet Percynek esze ágában sem volt megköszönni. Harry osztotta azt a véleményt, hogy jobb, ha Mrs Weasley azt hiszi, fia különleges küldetésen van valahol külföldön.
– Csak úgy értette, hogy nem lesz olyan nehéz a teszt – szólalt meg gyorsan Harry.
Mrs Weasley egyetértően bólogatott, és egy anyai ölelésben részesítette Harryt, mielőtt útnak indított volna.
A levegőnek tavaszt ígérő illata volt, és Harry egy pillanatra el is felejtett izgulni, ahogy körbenézett az immár teljesen hómentes dombokon. Lehunyta a szemét, és még egy mélyet szippantott, mielőtt dehoppanált volna.
A csarnokban teljes volt a hangzavar, ahogy a különböző minisztériumi dolgozók hoppanáltak, vagy a sercegő, smaragdzöld lángok közül előléptek, és üdvözölték egymást. A tömeg és beszélgető csoportok láttán Harry egy pillanatra összezavarodott, Percy azonban ott termett mellette, és megragadta a karját.
– Igyekezzünk, nincs túl sok időm – jelentette ki és vetett egy öntelt pillantást két boszorkány felé, akik láthatóan észrevették és felismerték Harryt.
Mire a tömegen keresztül eljutottak liftekig, már az egész termen futótűzként söpört végig a hír: itt van Harry Potter. A korábbi vidám zsivaj a töredékére csökkent, s Harryt egyre jobban idegesítette a felé irányuló figyelem. Ugyanakkor azt is belátta, hogy a miniszter számára lehető legjobb időpontban érkezik meg, hiszen ezek után meglepő lett volna, ha másnapra nem kerül a Próféta címlapjára az, hogy Harry a minisztérium vendége volt.
Már percek óta álltak a liftek előtt kígyózó sorok egyikének végén, amikor végre sorra kerültek. A kis helyiség hátsó falához préselődtek, ahogy egyre többen nyomakodtak be mögöttük. A liftbe belépő varázslók sutyorgása és feltűnő nyaknyújtogatása még inkább zavarba hozta Harryt. Az egyik alacsony, szőke hajú boszorkány, aki közvetlenül Percy mellett állt, óvatosan a vörös hajú fiú felé fordult, és halkan megszólalt.
– Megkérdezhetem, hogy minek köszönhetjük ezt a megtiszteltetést? – Hangjából olyan mennyiségű tisztelet áradt, hogy Harry szinte rosszul lett ezt hallva. Percy egy felsőbbséges mosollyal zsebelte be a boszorkány lelkes pillantását, majd a jól tájékozottak hangján közölte.
– Harry Potter fontos megbeszélést folytatott a minap a miniszter úrral, és most, ha mondhatom így, a csapatunk tagjává vált. De persze ez bizalmas közlés, az információ ugyanis még nem hivatalos… – tette hozzá emeltebb hangon. Mire a többiek a liftben gyorsan elfordultak, mintha oda se figyeltek volna eddigi szavaira.
A lift megállt, és Percy Harryt maga után húzva elindult az ajtó felé.
– Engedjenek, engedjenek! – szólt rá az előtte állókra. – Nem érünk rá! A miniszter úr vár! Húzódjon félre, én a miniszter titkára vagyok! – kiáltott rá dühösen egy idősebb varázslóra, aki elállta az ajtót.
Amikor végre kijutottak a jól ismert folyosóra, Percy valóban a miniszteri iroda felé indult el Harryvel a nyomában. Bekopogott az ajtón, majd Harryhez fordult.
– A miniszter úr négyszemközt akar veled beszélni. Ha végeztél, gyere át az irodámba. – Azzal a pár lépéssel arrébb lévő szoba ajtajához lépett, és néhány zárnyitó bűbáj után eltűnt az ajtó mögött.
Harryt kísértetiesen emlékeztette a helyzet arra az alkalomra, amikor a tárgyalására érkezett, és Percy apja ugyanígy hagyta egy ajtóban. Gyorsan megnyugtatta magát, hogy most erről nem lehet szó, hiszen eleget tett a miniszter akaratának. Ekkor azonban kinyílt az ajtó, és egy tömzsi, békaarcú, göndör hajában nagy, fekete masnit viselő nő bukkant elő mögüle. Harry ösztönösen a pálcájához kapott, amikor Dolores Umbridge-et megpillantotta.
– Lám, lám, lám… – mosolyodott el a nő végigmérve Harryt. – Meg is érkezett a kis tolvaj…
Az ajtó még jobban kitárult, és Scrimgeour jelent meg mögötte. – Akkor tehát viszontlátásra, Dolores – mondta kimérten. – Természetesen figyelembe veszem majd az észrevételeit…
Umbridge kilépett Harry mellé, és a fiúéhoz hasonló utálattal mérte végig. Harry valamivel lejjebb eresztette pálcáját, de csak akkor tett eleget a miniszter invitáló mozdulatának, amikor a nő már kellően eltávolodott a folyosón.
– Nos – kezdte Scrimgeour, amikor mindketten elhelyezkedtek az asztal két oldalán –, örömmel látom, hogy sikerült Mr Weasleyvel elkezdenetek a munkát. Természetesen meg kell értened, hogy ha mi oktatunk, akkor szükségünk van bizonyos… hmm… biztosítékokra veled kapcsolatban.
– Miféle biztosítékra gondol? – Harry szeme döbbenten kerekedett el.
– Nos, csak egy egyszerű kis szerződésről lenne szó, amely szabályozza a hivatalos nyilatkozatok számát, valamint megakadályozza, hogy bizonyos dolgok kiszivárogjanak. Mondhatni rutin. Mindenki aláírja.
Harry végigmérte az elé tolt, látszólag ártalmatlan pergament, és biztos volt benne, hogy neki ezt nem szabad aláírni.
– Sajnálom, de nem írhatom alá. Előbb meg kell beszélnem a...
– Barátaiddal? – vágott közbe Scrimgeour mosolyogva. – Azt hiszem a barátaid már épp eleget segítettek neked kikerülni a minisztériumot…
Harry rezzenéstelen arccal nézett a férfi szemébe, de érezte, hogy a szíve hevesebben kezd verni. Ronnak igaza volt. Scrimgeour pontosan tudja, hogy itt jártak, és csak a pillanatot várja, amikor elkaphatja őket.
– Akkor sem fogok aláírni egy mágikus szerződést – felelt Harry eltökélten. – És ha gondolja, nyugodtan zárasson be emiatt az Azkabanba.
– Szó sincs ilyesmiről… – A férfi mosolya annyira hamis volt, hogy Harry beleborzongott. Minél többet látott a minisztériumból, annál inkább megvetette az egész társaságot. – Csupán nem tartom valószínűnek, hogy megadhatjuk neked az aurorképzést e nélkül az aláírás nélkül…
Harry összeszorította a száját.
– A titkára egyelőre úgy gondolja, uram, hogy nincs meg a tudásom sem ahhoz, hogy megkapjam a képzést – jelentette ki hidegen.
– Az majd elválik… – felelt a férfi szórakozottan. – Gondold át nyugodtan, Harry, de abban biztos lehetsz, hogy nem tanulsz semmit a minisztérium kiképzőitől, amíg nem írod alá.
Harry csak bólintott, és egy határozott mozdulattal visszatolta a miniszter elé az aláíratlan szerződést. Igazából meglepte volna, ha a minisztérium tényleg biztosítja neki az auror-képzést. Tulajdonképpen megkönnyebbült, hogy semmiért sem kell hálával gondolnia rájuk.
– Van még valami – állította meg Scrimgeour hangja, amikor éppen felállni készült. – A Reggeli Próféta és néhány más újság jelezte, hogy szívesen készítene veled riportot a minisztériumba érkezésed kapcsán. – Harry arca megrándult. Az azért túlzásnak tűnt, hogy az újságírók az alatt az idő alatt elérjék a minisztert, amíg ő Percyvel a liftben utazott. – A hét végére ígértem nekik egy sajtótájékoztatót. Készülj úgy, hogy pénteken meghallgatnak.
– És mégis mit kell nekik mondanom?
– Erről majd Mr Weasley tájékoztat – nyugtatta meg a férfi, majd intett, hogy távozhat. Harrynek nem kellett kétszer mondani, alig várta, hogy kívül kerüljön az ajtón. Arra azonban nem volt ideje, hogy felvegye a kapcsolatot barátaival, ugyanis Percy feje tűnt fel az egyik szoba ajtajában.
– Végeztél? Akkor gyere! – szólt oda Harrynek, majd visszahúzódott.
Harry behajtotta maga mögött az ajtót, és végignézett a szobán. Az asztalon alig volt némi hely a pergamenhalmok között, amelyek Percy egyetlen intésére átrendeződtek, még egy ívnyi szabad területet létrehozva az asztalnak azon az oldalán, ahol Harry állt.
– Szemmel foglak tartani, amíg írsz – közölte Percy szigorúan –, úgyhogy ne is próbálkozz semmiféle csalással.
– Nem érdekel annyira a tudásomról alkotott véleményed, hogy csaljak miatta – jegyezte meg Harry, és elővarázsolt magának egy Percyénél sokkal kényelmesebb, párnázott széket.
A másik nem vett tudomást a varázslatról, hanem a fal mellett sorakozó szekrények egyikéhez lépett – mint Harry megállapította, szombaton ezek a szekrények sem voltak a szobában –, és elővett belőle egy, a minisztérium pecsétjével lezárt pergamentekercset.
– A minisztérium minden évben kidolgozza az R.B.F. kérdéseket, és pont annyi példányt készít a különleges, mindenféle csalás ellen védett dolgozatokból, ahány ötödéves diák van abban az évben – magyarázta Percy, miközben visszazárta az ajtót, és újra közelebb lépett Harryhez. – Mint tudod, tavaly az igazgatótok halála miatt nem tették le az ötödévesek az R.B.F.-vizsgákat. – Harry nem tudta elképzelni, hogy ennél hivatalosabb és hidegebb hangon is lehetne beszélni Dumbledore elvesztéséről, de jobbnak látta, ha szó nélkül hallgatja tovább a másikat. – Mivel azonban a hatodévesek órarendjei a vizsga eredményétől függenek, szeptember elején azzal kezdték a félévet, hogy bepótolták az elmaradt a vizsgákat. – Itt Percy elhallgatott egy pillanatra, és Harry úgy érezte, nagyon gyorsan le kell ülnie. Percy rezzenéstelen arccal folytatta: – Azonban minden vizsgasorból megmaradt egy, ugyebár, ezért most te eredeti vizsgát írhatsz. Tulajdonképpen szerencse…
– Szerencse?! – vágott közbe Harry, és olyan gyorsan pattant fel, hogy széke hangos robajlással hátrazuhant. – Mégis hogy mondhatod ezzel kapcsolatban, hogy szerencse?! – Harry anélkül, hogy belegondolt volna abba, mit tesz, a levegőbe röpítette Percyt egy Levicorpusszal, és dühtől elsápadt arccal lépett közelebb a fejjel lefelé lógó fiúhoz. – Nem érdekel, hogy te vagy Umbridge mit találtok ki büntetésnek, akár bezárhattok az Azkabanba is, de ezt jól jegyezd meg. Ha még egyszer így beszélsz Ginny… arról, ami Ginnyvel történt, én úgy megátkozlak, hogy hetekig nem hagyod el a Szent Mungót! – Dühösen intett egyet, mire Percy a székhez hasonló hangerővel vágódott a földhöz.
Percy felállt, megigazította a fejjel lefelé lógástól homlokára csúszott szemüvegét, majd összegyűrődött talárját rendezte el. Az arca legalább olyan vörös volt, mint a haja. Harry a haragtól, de ugyanakkor saját dühkitörése fölötti bosszúságtól sápadtan figyelte a másik minden mozdulatát. Nem értette, hogy Percy miért nem támadta még meg.
– Tulajdonképpen szerencse – folytatta a másik halkan, amikor immár rendezetten visszaült a helyére –, hogy nem semmisítették meg azonnal. – Harry hangos sziszegéssel eresztette ki az eddig benntartott levegőt. Percy kerülte a pillantását. – Én ugyanis nemigen tudok összeállítani egy ilyen jellegű tesztet. Ha megkérhetlek, foglalj helyet, és láss neki a kérdések megválaszolásának!
Harry szó nélkül felállította a széket, és leült. Ahogy közelebb húzódott az asztalhoz, a szék lába végigkaristolta a parkettát, és hátborzongató hangja megtörte a rájuk nehezedő csendet. Percy egy pálcaintéssel feltörte a hivatalos pecsétet, és Harry elé rakta a pergament.
– Másfél órád van – jelentette be komoran, majd ő is leült, és egy papírt kezdett olvasgatni.
*
Péntekig Harry megírta az összes elméleti R.B.F. vizsgasort. A hétfői vita után Percy viselkedése jóval kevésbé volt kioktató, bár végig kimért maradt. Egyértelmű volt, hogy mindketten igyekeznek elkerülni a konfliktusokat, ezért szinte nevetségesen tisztelettudóan beszéltek egymással a hét során.
Péntek délután, a sötét varázslatok kivédése vizsga után, Harry utálkozva követte Percyt a folyosó másik végén lévő terem felé, ahol a sajtótájékoztató került megrendezésre. Percy elmondta, hogy mik lesznek a kérdések, amelyeket az újságírók feltehetnek, és azt is, hogy neki miket kell erre válaszolnia. Ettől azonban csak még utálatosabbnak tűnt számára az egész.
Mielőtt beléptek volna a terembe, Harry ösztönös mozdulattal megpróbálta kicsit lelapítani a haját – minden siker nélkül –, és ugyanazzal a mozdulattal a homlokába söpört néhány tincset, hogy eltakarja a villám alakú sebhelyet. Percy némán mérte végig.
– Kész vagy? – kérdezte halkan.
Harry nem nézett a fiúra, csak bólintott.
A teremben fülsiketítő zsivaj tört ki, ahogy beléptek, és minden vaku egyszerre villant. Ennek következtében Harry úgy érezte, hogy egyszerre megvakult és megsüketült, de Percy egy határozott mozdulattal megragadta a karját, és odanavigálta egy kis emelvényhez, ahol Rufus Scrimgeour várta fülig érő szájjal, valamint néhány komor auror-testőr. Percekig tartott, mire az egymással lelkesen társalgó, vagy a kérdéseiket már Harry felé kiabáló boszorkányok és varázslók elhallgattak, és többé-kevésbé csend lett a teremben.
Ekkorra Harry füle annyira zúgott az eddigi lármától, hogy nem is hallotta a miniszter beszédének első szavait.
– … de gondolom, hogy önöket elsősorban a fiatalember véleménye érdekli, úgyhogy át is adom a lehetőséget. Kérdezzenek nyugodtan.
Harry már aggódni kezdett, hogy újra mind kiabálni fognak, de riporterek meglepő módon jelentkezni kezdtek. Csak akkor szólalt meg egyikük, egy göndör, vörös boszorkány, aki csodálattal bámult fel Harryre, pontosabban mindenkire, aki az emelvényen állt, még az aurorokat is beleértve, amikor Scrimgeour egy intéssel engedélyezte, hogy kérdezzen.
– Mr Potter, miért döntött úgy, hogy a minisztériumnak kíván dolgozni?
Harry gondolkodás nélkül vágta rá a bemagolt szöveget.
– Ezekben a sötét időkben összefogásra van szükség a varázslóvilágban. Fájt látni, hogy mindenki bizalmatlan, és pletykák keringenek a minisztérium kudarcairól. Szeretném, ha a varázslók tudnák, hogy számíthatnak a miniszterükre. – Közben kénytelen volt megállapítani, hogy rég hallott ennyire nyálas szöveget.
– Azért azt ön sem tagadhatja, hogy a minisztériumnak voltak hibái – szólt közbe egy ismerős hang, s Harry odapillantva Rita Vitrolt látta meg, aki mellett mágikus tolla sebesen rótta a sorokat egy pergamenre.
Harry fél szemmel Scrimgeourra pillantott. A férfi most egyáltalán nem mosolygott, és mogorván vágta oda Harry helyett:
– Hibák mindig lehetnek. Most azon fogunk dolgozni, hogy minél kevesebb legyen.
Rita Vitrol elégedetlenül csücsörített, de közben már egy varázsló kérdése vonta magára Harry figyelmét.
– Úgy gondolja, hogy a minisztériumi közreműködése a segítségére lehet Tudjukki legyőzésében?
Harry gondolatban felvonta a szemöldökét, de annyit már megtanult, hogy egy olyan teremben, ahol körülbelül ötven folyamatosan kattogó fényképezőgép néz vele farkasszemet, uralkodnia kell az arcizmain.
– Természetesen – felelt annyira komolyan, amennyire csak tudta. Sajnos fél szemmel látta, hogy Scrimgeour arcára visszakúszott az önelégült mosoly, és ez igencsak zavarta. – Ha elérkezik az ideje, megkapom a minisztériumtól az aurorképzést, ami szerintem elengedhetetlen ahhoz, hogy legyőzzem… Voldemortot. – Egy pillanatra elbizonytalanodott, hogy kimondja-e a Nevet, de a látvány, amikor előtte mindenki szinte egy emberként ugrott egyet, egyértelművé tette, hogy jól döntött. Egy pillanatra még egy gúnyos mosolyt is megeresztett, biztos volt ugyanis benne, hogy most egyetlen fotósnak sincs lelkiereje kattintgatni.
Ugyanakkor nem értette, hogy a miniszter miért reméli még mindig, hogy aláírja a szerződést. Bár megerősítették, hogy minden aurornak alá kell írnia, Hermione egyáltalán nem értett egyet az ötlettel, sőt Tonks és Kingsley se javasolta, hogy Harry ennyire elkötelezze magát a minisztérium mellett. Úgyhogy Harry másnap ismét közölte Scrimgeourral, hogy ne számítson rá – aki erre közölte, hogy Harry ne számítson a kiképzésre.
Ezek után nem tűnt túl logikusnak ezt állítani az újságírók előtt, ha ugyanis Harry bármit rosszul csinál a jövőben, csak lejáratja a minisztérium híres képzését. De Harry nem óhajtott ezen a miniszter helyett aggódni.
– Mit gondol, fel lehetne kutatni mugli eszközökkel a halálfalókat? – kérdezte egy boszorkány, akinek már csak a hátsó sorban jutott hely, és nyújtózkodnia kellett, hogy elkaphassa Harry pillantását.
– Nem – vágta rá Harry gondolkodás nélkül a minisztérium álláspontját.
– Igaz az, hogy a minisztériumnak kémje van a halálfalók között? – jött a következő kérdés. Harry gyorsan elleplezte meglepetését, és higgadtan válaszolt:
– Erre nem válaszolhatok. – Érezte, hogy Scrimgeour elismerően méri végig. Alaposabban belegondolva ő sem értette, hogy miért nem vágta rá azt, hogy ő nem tud róla. Ezzel ugyanis egyértelműen megerősítette az újságírók feltételezését.
– Mi a véleménye a Főnix Rendjéről? – kérdezte egy köpcös újságíró. Harry hidegen mérte végig.
– Nem tudok ilyen rend létezéséről – felelt határozottan. Scrimgeour most rosszallóan szisszent fel mellette, de Harry nem reagált rá. Pontosan tudta, hogy a miniszter azt szerette volna, ha megvetően nyilatkozik a Rendről, ám ezt Harrynek esze ágában sem volt megtenni.
– Köztudomású, hogy néhány éve a minisztérium hazugnak nevezte önt – szólalt meg egy szőke férfi, aki eddig némán jegyzetelt. – Nem okoz önnek problémát, hogy most a minisztériumnak dolgozzon?
Harry egy pillanatra lehunyta a szemét. Lassan jobban gyűlölte a jelenlegi minisztériumot, mint az akkorit.
– Megvetettem az akkori miniszter strucc-politikáját – felelt az előre megbeszéltek szerint –, azonban úgy gondolom, hogy a jelenlegi vezetés megfelelően végzi a munkáját. Velük már szívesen működöm együtt.
– Már csak öt kérdés – szólt közbe a miniszter. Harry megkönnyebbülten lélegzett fel, a riporterek azonban csaknem ugrálni kezdtek, hogy ők kapjanak jogot az utolsó kérdések feltételére.
– Sokan kíváncsiak arra, hogy hogyan lehet túlélni a találkozást Tudjukkivel – szólalt meg az egyik boszorkány sugárzó arccal, hogy felteheti a kérdését. – Tudna valamilyen tanáccsal szolgálni?
– Nem. – Harry megrázta a fejét. – Ha szembekerül Voldemorttal – újabb összerezzenés az újságírók részéről –, meneküljön.
– Önnek mégis sikerült – jegyezte meg a nő.
– Mert menekültem – vallotta be Harry komoran.
Újabb suttogás hullámzott végig a termen, de ez most nem zavarta Harryt. Egyáltalán nem volt szüksége arra, hogy valamiféle emberfeletti hősnek tartsák.
– Igaz, hogy Albus Dumbledore a hatodik roxforti évében külön tanította? – kérdezte valaki, amikor nagyjából elcsendesedett a terem.
– Igen.
– Harci képzést kapott?
– Inkább logikait – vigyorodott el Harry. A riporterek ezt hallva határozottan csalódottnak tűntek.
– Elmondaná nekünk, hogy mi történt azon az éjszakán, amikor a halálfalók betörtek a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolába? – kiabált egy alacsony varázsló.
– Nem – felelt Harry hidegen. – Már éppen elégszer elmondtam.
– Mit gondol, hogy lehet, hogy az ön által olyan nagyra tartott minisztérium még mindig nem kapta el Albus Dumbledore gyilkosát? – kérdezte Rita Vitrol gúnyosan.
– A minisztérium akár a feje tetejére is állhat, ha Voldemort valakit el akar rejteni – felelt Harry komoran, bár sejtette, hogy Scrimgeournak ez se fog tetszeni –, akkor azt nem találják meg. Ahogy ezt nagyon jól mutatja Perselus Piton példája.
– Nem lehet, hogy csak nem keresik jó helyen? – vetette ellen a nő.
– Akkor keresse ön jobb helyen – felelt Harry mérgesen –, és ne felejtsen el értesíteni, ha megtalálta. Nekem is lenne hozzá egy-két szavam…
– Ezt Perselus Piton veheti fenyegetésnek? – kiabált közbe valaki.
Harry bólintott.
– A legteljesebb mértékben.
Újabb felzúdulás tört ki a teremben, amelynek Scrimgeour egyetlen gyors intéssel vetett véget.
– Azt hiszem, letelt az idejük.
– Csak még egy kérdést! – kiáltottak közbe többen is; a miniszter lemondó intett, jelezve, hogy beleegyezett.
Ismét Rita Vitrol kaparintotta meg a kérdezés jogát, amin Harry cseppet sem lepődött meg.
– Úgy tudjuk, hogy a nyáron elvesztette egy közeli barátját, talán több mint barátot… – kezdett bele a nő, de Harry dühösen vágott közbe.
– Semmilyen ezzel kapcsolatos kérdésre nem kívánok válaszolni – jelentette ki határozottan. A miniszterre pillantott, aki finoman bólintott.
– Köszönjük a figyelmüket, de remélem, megértik, hogy fontos dolgunk van.
Harry a miniszter és Percy nyomában elhagyta a termet. Fáradtan sóhajtott fel, amikor végre újra Percy szobájában voltak. Levetette magát az asztal mellett álló székre, és egy hálás pillantással fogadta el a csésze teát, amelyet Percy az asztalra varázsolt, és közelebb tolt hozzá.
Rufus Scrimgeour egy fotelt varázsolt elő magának, és letelepedett Harry mellé.
– Meglepően jól szerepeltél – kezdett bele lágy, már-már behízelgő hangon, és közben ő is maga elé húzott egyet az asztalon maradt két teáscsésze közül. – Nem is értem, hogy miért húzódozol a szerződés megkötésétől. Csak még néhány ehhez hasonló alkalomra kötelezne…
– Meg feltétlen lojalitásra – felelt Harry a miniszter szemébe nézve –, higgye el, pontosan tudom. Ha szüksége van a segítségemre, az adott szavamban kell bíznia, nem az aláírásomban.
– Adott szó?
– Hajlandó vagyok további ilyen alkalmakra, és akár külön riportokat is adok, ha megkapom az aurorképzést.
A miniszter elsápadt, és hangos csörrenéssel csapta le az asztalra a csészét. – Mégis mit képzelsz magadról?! – csattant fel dühösen. – Talán elfelejtetted, hogy én tettem neked szívességet, amikor elértem, hogy ne emeljenek vádat ellened?!
– Először is egyetlen embernek volt joga vádat emelni ellenem: önnek – felelt Harry vidoran, mivel felbátorította a sikeres sajtótájékoztató. – Lehet, hogy komoly erőfeszítésébe telt nem megtenni, de attól még nem érzem úgy, hogy szívességet tett. Ugyanis másodszor, ha csak egyetlen napra bezárna az Azkabanba, mindent tönkretenne, amit az elmúlt hét és a mai szereplésem hozott magánk. És ezt ön is pontosan tudja.
Scrimgeour hosszú másodpercekig nem jutott szóhoz a felháborodástól, így Percy szólalt meg, amitől mindketten összerezzentek, ugyanis egészen megfeledkeztek a jelenlétéről.
– Ha szabad tennem egy megjegyzést, uram – kezdte tiszteletteljes hangon –, ha Harry leteszi a szükséges R.A.V.A.Sz.-okat, talán mégis részt vehetne a képzésben. Feltéve persze, ha valóban megígéri, hogy minden nyilatkozatában lojális marad a minisztériumhoz.
– Vagyis a feltétel ugyanaz, csak nem kell aláírnom? – húzta el a száját Harry.
– És nem köt a mágikus egyezség – tette hozzá Percy. Harry kénytelen volt belátni, hogy ez valóban előny.
– Ez csak a hivatalos nyilatkozatokra vonatkozik, igaz?
– Csak azokra – felelt Percy helyett Scrimgeour –, de akkor mindent úgy kell mondanod, ahogy megbeszéltük.
Harry pár másodpercig fontolgatta a dolgot, de végül belátta, hogy ennél jobb egyezséget sosem csikarna ki a miniszterből. Így hát beleegyezően bólintott, és kezet fogott Scrimgeourral. Bármilyen elégedett volt is az egyezménnyel, örömét csökkentette a másik szemében csillogó diadalmas fény – szívesebben aratott volna teljes győzelmet Rufus Scrimgeour fölött.
Ha véleményed, észreveteled, kérdésed van, írd meg a Fórumban!