A Defensor kilétét fedje minden esetben homály, ezért az Aetas Heroum során véghez vitt szerepéről sem írunk itt most többet.
Harry már legalább ezredszerre olvasta újra ezt a mondatot. Homlokráncolva meredt a pergamenre, amelyen Hermione gondos kézírásával virított a Hősök Krónikájából kimásolt szöveg. Az egész lapon egyetlen más szó sem esett a Defensorról, pláne nem a szerepéről. Megint végigfuttatta tekintetét a bekezdésen, de ismét csak eredménytelenül. Csalódott sóhajjal az asztalra dobta a pergament, és a Hősök Krónikáját kapta fel. Gondolkozás nélkül ütötte fel a bársonykötéses könyvet, majd egy gyors pillantás után összecsapta.
Kezdett lemondani arról, hogy megtalálja a Defensor titkát a fellelhető jegyzetek között, és egyelőre a Hősök Krónikája sem engedelmeskedett az akaratának. Azzal biztatta magát, hogy McGalagony kérdése alapján nem neki kéne utána kutatni, hanem majd a Defensor keresi meg őt, de nem tudta pillantását elszakítani a szövegtől. Az egyetlen mondat alapján, amit erről a különös személyről olvashatott, biztos volt benne, hogy eredetileg hosszasabban írtak róla, de Hermione, aki olvasatlanul másolta ki a szövegrészt, nem tudta ezt megerősíteni. Harry nem szerette volna megkérdőjelezni a lány ügyességét, de csak azt tudta elképzelni, hogy a másolás során kimaradt valami.
Az elmúlt napok alatt sikerült feldolgoznia a hírt, hogy a legtöbb rendtag – és rengeteg ismeretlen varázsló – őt tartja a következő Herosnak. Többször is elolvasta az Aetas Heroumról szóló részeket a pergamenen, és sikerült megtalálnia annak a háborúnak a történetét, amely során, épp csak ötven évvel ezelőtt Dumbledore legyőzte Grindelwaldot.
Alig ötven év. A Krónika kifejezetten ritkának nevezte, hogy száz éven belül kétszer is előforduljon az Aetas Heroum. Ritkának, de nem kizártnak. Harry nem volt benne biztos, hogy számára jót jelent az, ha egy ritka korszak hőse. Még mindig úgy érezte, hiányzik az a segítség, az a képzés, amire a Krónika újra meg újra utalt. Hiába bizonygatta Hermione, hogy amikor eljön az ideje, akkor meg fogja találni az összes kérdésre a választ a könyvben, és hiába tanulmányozta immár sokkal lelkesebben a hetedikes tankönyveket – hátha az iskolai oktatás is hasznos –, bizonytalan volt.
A napok rémisztő sebességgel röpültek (amíg iskolába járt, bármit megadott volna azért, hogy az órák ugyanígy néhány szempillantásnak tűnjenek), és egyre sürgetőbbnek érezte, hogy rátaláljon egy újabb horcruxra, és végezzen vele. Tudta, hogy valahol a világban ott rejtőzik Hugrabug arany serlege, és valami azt súgta neki, hogy nem is annyira elérhetetlen helyen van, és ha egy kicsit megerőltetné az agyát, talán magától is rájönne a rejtekhelyre. Aztán tudatába újra meg újra bekúszott a kígyó, még ha biztos is volt benne, hogy ezt fogja utolsónak elpusztítani. Ellentétben a többi horcruxszal, Nagini sosem hagyta el Voldemortot, talán csak akkor, amikor a rátámadt a mágiaügyi minisztériumban őrködő Mr Weasleyre.
Harry olyan tisztán emlékezett arra az álomra, mintha csak tegnap ébredt volna fel belőle kétségbeesetten, háborgó gyomorral, minden ízében reszketve. Csak akkor értette meg, hogy miért is láthatta a kígyó szemével az eseményeket, amikor Dumbledore elmondta, hogy valószínűleg Naginiből lett az utolsó horcrux. Ez viszont egy furcsa gondolatot indított el Harry fejében; ha sikerült egy éjszakára felvennie a kapcsolatot a Naginiben lévő lélekdarabbal, csak azért, mert létezik valamiféle kapcsolat az ő és Voldemort agya között, akkor elképzelhető, hogy a többi horcruxszal is fel tudja venni a kapcsolatot. És ez megint csak ugyanoda vezette; ahhoz a furcsa érzéshez, hogy tudnia kell, hogy hol van a kehely. Hogy már járt ott, egészen közel volt hozzá, de elszalasztotta.
Ron halk káromkodása zavarta fel mélázásából. Barátja a hetedikes bűbájtan könyv fölé hajolt, és motyogva olvasta annak a varázslatnak a leírását, amit már két napja gyakorolt; egy másik helyiségben lévő tárgy elővarázslása röptetés vagy Invito nélkül, csupán a tárgy pontos felidézésével. Amikor Ron elkezdett foglalkozni a varázslattal, s Hermione, bemutatásképpen átvarázsolta saját szobájából az egyik fotelt, Harry diadalmasan megállapította, hogy ezek szerint Neville is csak a raktárból húzta elő azokat a székeket, amire leültek a zsúfolt Három Seprűben. Hermione szúrós pillantást vetett rá, de kénytelen volt belátni, hogy ez a varázslat az első lépés ahhoz, hogy végül a varázserő teljes koncentrálásával létrehozzanak egy új széket, tálat, köpenyt, vagy bármilyen tárgyat.
Harry végigmérte a tál süteményt, amit Ron a vizeskancsó helyett a szobába varázsolt a konyhából.
– Ez nem is volt rossz – jegyezte meg mosolyogva, és elvett egyet a gőzölgő halomból. – Úgy látom, szívesebben idézed fel a csokis korongot, mint egy kancsót – tette hozzá, azzal majszolni kezdte a süteményt.
Erre Ron is elvigyorodott, és enni kezdett.
– Végül is ennek a tálnak már minden darabja megvan, szóval eddig ez a próbálkozás sikerült a legjobban. Azt hiszem, hogy megérdemlek érte még egy sütit… – jelentette ki, alighogy lenyelte az utolsó falatot, és a keze megindult a tál felé, azonban az eltűnt, mielőtt megragadhatott volna még egyet a csokis korongok közül.
– Úgy látom, anyukád nem pont így gondolja – állapította meg Harry, miközben egy laza intéssel odahívta magához a Roxfort titokzatos alapítói című könyvet. – Kezdek szomjas lenni, lassan a vizet is idevarázsolhatnád – folytatta, és kinyitotta a kötetet ott, ahol a könyvjelzőként használt összehajtogatott pergamen állt. Erre másolta ki azoknak a tárgyaknak a tulajdonságait, amelyeket az alapítók kapcsán megemlített a szerző. – Vagy még inkább egy kis töklevet…
– Varázsold ide te, ha annyira szomjas vagy – mordult fel Ron összecsapva a könyvet. – Én túl vagyok a mai tanórámon.
Halk nyikordulással kinyílt az ajtó, és Hermione sietett be rajta fülig érő szájjal és kipirult arccal, ami nyilvánvalóan a kint süvítő jeges szélnek volt köszönhető.
– Sikerült beszélned velük? – kérdezte Harry, akit teljesen meglepett a lány vidámsága: az elmúlt napokban Hermione szinte mindig komor volt.
A másik elégedetten bólintott.
– Most volt elég térerő a dombon. És képzeljétek, beleegyeztek, hogy idejöjjenek pár napra karácsony után!
– De jó! – mosolyodott el Ron. Hermione bólintott, és lehuppant az egyik fotelbe.
– Lehet, hogy McGalagony személyesen rá tudja beszélni őket, hogy változtassunk a védelmi rendszerükön is… De mindenképp jó, hogy tudunk találkozni, már egészen lemondtam róla, amikor anya mondta, hogy befizették a síutat…
– Franciaországba mennek? – kérdezte Harry szórakozottan, miután egy elmotyogott Describoval kimásolt egy bekezdést a könyvből.
– Igen, a szilvesztert már ott töltik. Néhány régi iskolatársukkal mennek – csacsogott a lány felszabadultan. – Apa szerette volna, ha én is megyek, de anya már beletörődött, hogy nem töltöm velük a szüneteket…
– Végül is felnőttél – jegyezte meg Ron egy gyors csókot nyomva a lány szájára.
– Akárhogy is, azért remélem, hogy ha egyszer vége ennek az egésznek, újra többet lehetek velük – válaszolt a lány egy kicsit halványabb mosollyal. Harry elkomorodott, és újra a könyv fölé hajolt. Hermione pár másodpercig méregette, majd halkabban szólalt meg: – Még mindig ugyanazon rágódsz?
Harry fáradtan hunyta le a szemét egy pillanatra, majd újra a lányra nézett.
– Talán van mit rágódni azon, hogy végeznem kéne a kor legnagyobb fekete mágusával, és semmit sem tudok arról, hogy hogyan fogom ezt megoldani – felelt enyhe éllel a hangjában.
– Semmit? – vonta fel Hermione a szemöldökét. – Ha jól tudom, hónapok óta dolgozol azon, hogy végezz vele…
Harry tekintete kitévedt az ablakon, és pár másodpercig némán figyelte a homályba boruló dombokat. Lassan, nyugodtan válaszolt:
– Igen, a horcruxokat fel kell kutatnom, ezt tudom. És talán azt is, hogy ennek hogyan lássak neki, de amikor majd ott állunk szemtől szemben egymással… Pont arra nem vagyok képes, amit az egész varázsló társadalom elvár tőlem.
– Lehet, hogy nem, de most még nem is várja el tőled senki – vetette ellen a lány, és segélykérően Ron felé pillantott. A fiú zavartan pislantott párat, majd Harryhez fordult.
– Talán meg kéne kérdezned McGalagonytól, ha semmit sem találsz erről a Defensorról, nem?
– Talán – hagyta rá Harry egy apró sóhajjal. – Úgyis beszélek vele, ha majd végre hazajön…
Újra meg újra elbizonytalanodott, hogy megfelelően döntött-e a gyűlésen, és tényleg sikeresen üldöznék-e a halálfalókat mugli eszközökkel. Ráadásul hiába szeretett volna már napok óta beszélni erről a kérdésről s Hermione telefonjának furcsa viselkedéséről a Rend vezetőjével, McGalagony külföldön volt, hogy ellenőrizze Carol Granger átköltözését Amerikába.
Ez nem kevés gondot okozott a Rendnek, mivel egy kisebb csoport folyamatosan a Roxfortban őrködött, ráadásul, akik nappal a minisztériumban dolgoztak, azok csak éjszaka tudták az iskolát ellenőrizni, ami még fárasztóbb volt. Hogy leegyszerűsítsék a saját helyzetüket, csaknem mindenki beköltözött a főhadiszállásra, és onnan jártak dolgozni, illetve a Roxfortba. Az, hogy a telefon úgy is működött, hogy a ház tele volt varázslókkal, máskor meg, amikor alig lézengtek páran a főhadiszálláson, nem adott vonalat, nagyon furcsa volt Harry számára. Eddig egyetértett Hermionéval abban, hogy a mugli technika akadályozottsága és a házban lévő varázserő mennyisége összefügg, most azonban ez a látszat kezdett megdőlni.
– Nem érdemes ezen rágódnod – mondta Hermione az asztalon heverő pergamen felé intve. – Amíg ennyire görcsösen akarod, biztos nem fogod megtalálni rá a választ. Aztán, amikor nem is várnád… – A bordó bársonykötéses könyvre mutatott, mintegy befejezve a mondatot. Aztán kíváncsian a Harry ölében fekvő könyv felé hajolt. – Mi a helyzet az Alapítókkal?
Harry megrántotta a vállát. – Találtam eddig egy dobozt, amit Hollóháti Hedvig készítetett, meg persze már milliószor megemlítették Griffendél kardját. Hát nem is tudom. Lehet, hogy nem ezen kéne törnöm a fejemet, hanem inkább a kelyhet kellene megtalálnom.
– Van rá bármi ötleted, hogy hol lehet? – kérdezte Ron.
– Ha pontos ötletem nincs is, van valamiféle elképzelésem – felelt Harry elgondolkozva. – A gyűrű a Gomold házban volt, a medál – ha minden igaz – abban a barlangban, ahol Voldemort még képzetlen gyerekként bántotta a társait, a napló pedig az egyik halálfalónál. Minden hely szorosan kapcsolódik Voldemort karrieréhez. Egy darabig gondolkoztam azon, hogy esetleg elrejthetett egyet az árvaházban, de egy ilyen mugli helyszín aligha illik abba a sikertörténetbe, amit az elhelyezett horcruxok sugallnak…
– De hogyan alkotnak ezek sikertörténetet? – Hermione kíváncsian hajolt előre.
– Ott volt ugye a szülői ház, ami bizonyára kettősséget keltett benne. Egyfelől mégiscsak Mardekár Malazár leszármazottainak otthonához jutott el, másfelől viszont az a lepukkant, mocskos, düledező ház biztosan undorította. Semmi köze sem volt a dicső őshöz, akire Voldemort olyan büszke volt. Összességében a szétrombolt ház jelképezhette számára az első sikeres bosszút.
– És gondolom, a házat már akkor sem közelítette meg szívesen senki a faluból, amikor Gomoldék még ott éltek, pláne nem akkor, amikor Tudjukki védelmi varázslatokkal látta el – bólintott Hermione. – Ideális rejtekhely. És a barlang is hasonló. Varázslat nélkül meg se lehet közelíteni, és még akkor is ott vannak az ő védelmi bűbájai…
– Jó, de ott van a napló. – vágott közbe Ron. – Miért pont Lucius Malfoy? Miért volt biztos benne, hogy benne megbízhat? És ez hogy passzol a karrierbe?
– Ez jó kérdés – felelt elgondolkozva Harry. – Dumbledore szerint Voldemort soha nem bízott meg senkiben sem. Pláne nem annyira, hogy rábízza a lelkének egy darabját… De azért mégiscsak beleillik a képbe; Voldemort büszke arra, hogy vannak emberek, akik annyira alárendelik magukat az akaratának, hogy bármit parancsolhat nekik, bármit rájuk bízhat, kérdés nélkül teljesítik.
– Hát én akkor se hiszem, hogy egy Malfoyra parancsolnék rá – húzta el a száját Ron.
– Igen, Lucius Malfoynál vannak fanatikusabb rajongói is, ez tény – szólalt meg Hermione –, de aligha akad nála ravaszabb ember. Ha Voldemort biztos akart lenni benne, hogy az a valaki, akire rábízza a horcruxot, megőrzi azt, el tudja rejteni a minisztérium emberi elől, és ha valami mégis kiderül, akkor sikerül eltussolnia a dolgot, akkor nem választhatott mást a közvetlen hívei közül. Lucius Malfoy mindig tudta, hogyan hitesse el a minisztériummal, hogy a jó oldalon állt, és hogyan őrizze meg befolyását a sötét varázslók között is.
– Ez igaz. Ha Bellatrix Lestrange kezébe nyomja a füzetet, az már tizenöt éve a minisztériumnál lenne – bólogatott Harry. – Tehát az első sikeres varázslatok helyszíne, aztán az első bosszú helyszíne, és egy a legmegbízhatóbb emberek közül. Aztán Nagini, aki mindig vele van – folyamatos emlékeztető arra, hogy elérte azt, amit eddig alig néhányan előtte. De kell még két hely.
– A temető? – vetette fel Ron. – Végül is az a hely, ahol újra visszakapta a testét, elég emlékezetes.
– Igen, eléggé… – Harry elgondolkozva vakarta meg az állát – Bár az egy mugli temető volt…
– Az a kérdés, hogy mikor helyezte el Tudjukki a horcruxokat – gondolkozott Hermione. – Mert az a temető nem lehetett fontos számára azelőtt, hogy újjászületett volna ott. Mugli hely és ráadásul az apja nyugszik ott, akit megvetett, és akit ő maga ölt meg.
– Ez igaz – hagyta rá Ron. – De akkor megint ugyanott vagyunk: ha Voldemort megcsinált öt horcruxot azelőtt, hogy megtámadta volna Harryéket, akkor el is kellett őket rejtenie valahol. És mi csak három fontos helyet tudunk.
– Jó lenne valamit megtudni még Voldemort életéről – sóhajtott Harry. Hermione szó nélkül felemelte a Hősök Krónikáját és a fiú elé tolta. Harry elvette a könyvet és végigsimított rajta – a bársony kellemesen simogatta a kezét – de végül letette a könyvet a fotel karfájára. – Nem is tudom – kezdte egy halk sóhajjal –, Dumbledore nagyon fontosnak tartotta, hogy annyit tudjunk meg Voldemortról, amennyit csak lehet. És meglepne, ha nem Dumbledore-nál lett volna egy a tizenkét Krónikából, de mégsem használtuk.
– Gondolod, hogy pont Tom Marvolo Denem élettörténete nincs benne abban a könyvben ami azért készült, hogy a Heros és a Scelus harcát írja le? – kérdezte Hermione hitetlenkedve.
– Lehet, hogy csak Dumbledore nem találta meg benne a Tudjukkiről szóló történeteket – vetette fel Ron.
Harry kétkedve rázta meg a fejét. – Gondolom, hogy Dumbledore-t sok minden foglalkoztatta, de azt kizártnak tartom, hogy egyszer sem szerette volna annyira megismerni Voldemort fiatalkorát, hogy a Krónikától kapjon rá választ.
– Vagyis szerinted mindenképpen olvasott volna róla – vonta fel a szemöldökét Hermione. – Tudom, hogy ezt nem hallod szívesen, de egyáltalán nem ismertük Dumbledore-t, Harry. Lehet, hogy tényleg nem volt ilyen könyve – azt mondják, hogy a tizenkettő a világban szétszórva van, szóval kizárt, hogy kettő is legyen Angliában – de ha volt is, vagy valaha nála is volt Prospeer könyve, lehet, hogy akkor nem foglalkoztatta Voldemort annyira, hogy utánanézzen. Aztán már Prospeer megszerezte a könyvet, és Dumbledore nem tudta vagy akarta visszavenni tőle. És az is lehet, hogy valaha elolvasta, de nem mesélte el neked azt, amit megtudott belőle, mert akkor még korainak tartotta, vagy ilyesmi.
Harry vett egy mély levegőt, és egészen lassan fújta ki. Hermione szavai fájón igaznak, de ugyanakkor igazságtalannak is tűntek. Dumbledore csak évente egyszer beszélt vele igazán komolyan, Harry mégis közel érezte magához. Persze az is igaz, hogy azok az alkalmak nagyon fontosak voltak, de főként Harry számára, vagyis arra voltak alkalmasak, hogy a saját helyzetét, életét ismerje meg jobban, nem pedig Dumbledore-t. Újra átgondolva rádöbbent, hogy az utolsó évben, amikor többször is találkozott az igazgatóval, sem tudott meg semmit sem a döntéseiről vagy motivációiról. És annak alapján, hogy minden rendtag megdöbbent azon, hogy Dumbledore láthatólag valódi indok nélkül megbízott Pitonban, egyértelmű volt, hogy nem csak ő, hanem a Rend tagjai sem tudtak túl sokat a vezetőjük indokairól.
Dumbledore elvesztése, amiről mindig is úgy gondolta, hogy sikerült feldolgoznia a temetés után magányosan töltött órák során, újult erővel tört rá. Biztos volt benne, hogy az igazgató nem adta át mindazt a tudást, amit át akart volna, és Harry egyre gyakrabban gondolt arra, hogy keresnie kell valakit, aki tanítani tudja. McGalagony jó választás lett volna, de Harry biztos volt benne, hogy az idős boszorkány nem vállalná a különórákat, hanem megpróbálná rábeszélni, hogy térjen vissza a Roxfortba.
A legtapasztaltabb tanítónak Rémszem Mordon tűnt, de Harrynek már annak a gondolatára is összeszorult a gyomra, hogy tanár-diák viszonyba kerüljön azzal a férfival. Még ha tudta is, hogy nem a valódi Mordon, hanem Barty Kupor volt az, aki egy éven át tanította sötét varázslatok kivédésére, és nem mellékesen közben kiszolgáltatta Voldemortnak, mindig valamilyen furcsa bizonytalanságot érzett, ha kapcsolatba került a férfival. Így hát elvetette ezt a lehetőséget is, és felidézve a legmegbízhatóbb (és persze a jelen helyzetben elérhető) tanítóit, Prospeernél állapodott meg – mint mindig, ha ezen a kérdésen rágódott. Bár többször is belátta, hogy tényleg hasznos a Hősök Krónikája, mégis, úgy gondolta, Prospeernek köszönheti a legtöbbet. Ugyan Hermione meg volt győződve róla, hogy a férfi Voldemortnak dolgozik, és Harry tudta, a lánynak általában igaza van, most mégis furcsa nosztalgiával gondolt a Godric's Hollow-ban eltöltött napokra.
– Harry…? Hallod? – Ron szólongatása rádöbbentette, hogy éppen egy beszélgetés közepén tartott barátaival.
– Tessék? Ööö… Ne haragudj, nem figyeltem.
– Mi a helyzet a Borgin & Burkesszel? – ismételte meg a másik a kérdést. – Az nem csak, hogy nem mugli helyszín, de ráadásul a sötét varázslatokhoz köthető. És sokáig ott dolgozott, és ráadásul az ottani munka alatt találta meg a medált és a kelyhet.
– De nem hiszem, hogy büszke volt rá… – jegyezte meg Harry.
– Azért én nem bíznék olyan értékes tárgyat a Borgin & Burkes bármely munkatársára, amilyenekben a horcruxok lehetnek – szólt közbe Hermione.
– Nem kell feltétlenül tudniuk róla – felelt Ron.
– Ugyan, szerinted elképzelhető, hogy Borgin ne tudjon róla, hogy valahol a boltjában rejtőzik Hollóháti Hedvig ládikája, mellesleg Tudjukki lelkének egy darabjával?
– Hát végül is Dumbledore se tudott arról, hogy hol van a Roxfortban a Titkok Kamrája – kelt Ron elképzelésének védelmére Harry.
– Azért a Roxfort valamivel nagyobb és ősibb, mint Borgin boltja… – vetette ellen a lány.
– Akkor sem zárhatjuk ki teljesen. Ha van olyan hely, ahol nem tűnik fel eggyel több megátkozott vagy kétes eredetű tárgy, akkor az Borginék boltja.
– Te például el tudod képzelni, hogy az ikreknek ne tűnjön fel, ha valamilyen ismeretlen vicces tárgyat helyeznek el a boltjukban, csak azért, mert sok vicces holmi van ott? – kérdezte Hermione.
Harry kénytelen volt belátni, hogy ezt kizártnak tartja. Megrázta a fejét, s tanácstalanul Ronra pillantott. Ő megvonta a vállát.
– Csak egy ötlet volt…
Harry felállt, hogy kinyújtóztassa az órák óta tartó üldögéléstől elgémberedett lábait. Lassan elindult körbe a szobában, kezében az Alapítókról szóló könyvet forgatta. – Akkor is tudnom kéne, hogy hol van. Mintha egyszer álmomban láttam volna, vagy hallottam volna róla valaha, és most képtelen lennék felidézni. Egyszerűen nem értem…
– De hát hol hallottál volna róla? – értetlenkedett Ron.
– Sehol, persze, én is tudom – magyarázta Harry zavartan. – De mégis annyira furcsa az egész. Olyan mintha a kehely kérdése egyszer, egy negyed másodpercre már megoldódott volna az agyamban, csak akkor nem sikerült volna megragadnom, és most a tudatalattimban lenne valahol elrejtve…
– Harry, ugye kiveszed az erre vonatkozó információkat elalvás előtt az agyadból? – kérdezte Hermione aggodalmasan. Harry bólintott.
– Persze, Voldemort nem lát mást az álmaimban, csak kviddicset, meg tankönyveket. Nem is szórakoztathatja különösebben a műsor, mert újabban rémálmo… – Elharapta a szó végét. Nem akarta elárulni barátainak, hogy az elmúlt néhány éjszakán újra meg újra felidéződött álmában a szülei, vagy Ginny halála. Ezeket nem vette ki az emlékei közül, mivel úgy gondolta, hogy Voldemortnak nem adhatnak új információt, és annyira nem lett volna kellemes minden este és reggel felidézni őket (ezzel járt ugyanis egy emlék kivétele és visszahelyezése). Újabban azonban választhatott; vagy magától idézi fel napjában kétszer, vagy az álmaiban nézheti vissza rémisztő pontossággal az emlékképeket. Voldemort egyértelműen csak a saját emlékeit mutatta meg neki, ugyanis még annyi rálátása sem volt az eseményekre, mint ha egy merengőben nézte volna vissza őket, de kérlelhetetlenül bámulnia kellett Ginny szenvedését, vagy anyját, amint testével védi őt.
– Micsoda? – barátai szinte egyszerre kiáltottak fel.
– Rémálmaid vannak? Erről miért hallgattál eddig, Harry? – Hermione rémülten meredt rá.
Harry gyorsan vállat vont.
– Meg tudom oldani – felelt könnyednek szánt hangon, de inkább elfordult barátaitól és az ablakhoz lépett. – Csak a saját emlékeimet idézi fel. Ha nem adok neki alapot, nincs mivel támadnia.
– De annyira nem jó érzés minden rossz emlékedet felidézni esténként – bólintott Hermione megértően.
– És akkor… Akkor te nem is látsz az ő fejébe? – kérdezte Ron.
– Á – Harry megrázta fejét –, Voldemort most már mindig lezárja előlem az elméjét.
– De próbáltál bejutni a gondolatai közé? – pislogott Hermione.
Harry csak legyintett.
– Értelmetlen lett volna. Meg aztán ha az okklumenciához kicsit se értek, akkor legilimenciában sem lehetnék túl jó, nem? De biztos, hogy ő lezárta az agyát azóta, hogy… szóval a minisztériumi csata óta. Különben érzékelném továbbra is legalább az érzéseit.
Mély csend ereszkedett a szobára. Harry különösebb érdeklődés nélkül bámulta a kinti sötétségben épp csak felsejlő dombok kanyarulatát, és a csaknem teljesen tiszta eget, aminek feketeségéből szinte szúrták szemét a fehérlő csillagok. Egy felhőfoszlány tovasuhant, és feltűnt a kerek, csaknem teli hold, groteszk árnyékokat rajzolva a ház körüli fák alá.
A hold sápadtfehér fényében megcsillant az egyik domb tetején a hótakaró, és ahogy Harry pillantása végigsiklott a nyugodt tájon, valami finom mozgást vett észre a domboldalon. A távolságtól és a félhomálytól nem látta tisztán, de úgy tűnt, egy alak áll ott, nem is olyan messze a háztól, s köpenyét lobogtatja szél.
Határozottan kopogtattak; Harry összerezzent a váratlan zajtól. Az ajtó halkan nyikordult, és Mrs Weasley dugta be a fejét a szobába.
– Kész a vacsora, gyertek le – mondta sietve, és már ment is tovább.
Harry visszafordult az ablak felé, de hiába erőltette a szemét, semmit sem látott a domb környékén. Könnyedén vállat vont, majd barátait követve elindult a folyosó felé.
*
Harry nem tudta eldönteni, hogy köd ereszkedett a völgyre, vagy a hó esik annyira sűrű, apró pelyhekben, hogy mindent elborít tejes fehérsége, és alig fél méterre lehet ellátni, bármerre fordítja is a fejét. Néhány lépés után eltűnt háta mögül a ház, és immár mindenfelől körbeölelte a kavargó fehérség. Hamarosan teljesen csapzottá vált a haja és a köpenye, s lába bokáig süppedt a hóban. Az előző esti jeges szél és tiszta ég tovatűnt, és átvette helyét ez a nyomasztó, beláthatatlan időjárás.
Harry korán ébredt aznap, és együtt reggelizett a Roxfortba vagy munkába igyekvő rendtagokkal, majd, miután a többiek dehoppanáltak, elhatározta, hogy sétál egyet kint. A levegő melegnek tűnt az elmúlt napok fagyos szele után, és Harry megkerülve elindult fel a domb felé, ahol előző nap a furcsa mozgást látta. Illetve csak reménykedett benne, hogy a megfelelő irányba megy, mivel nem tájékozódott túl jól a mindent elöntő fehérségben.
Már felfelé kaptatott a domboldalon, amikor valami furcsát látott meg tőle jobbra, épp a ködből kilátszó terület határán. Óvatosan közelebb lépett, és ekkor már pontosan látta, hogy egy kis területen valaki letaposta a havat. Harry elgondolkozva nézte a mély, csizmára emlékeztető nyomokat, és megpróbálta felidézni az előző este látott alakot. A legfurcsább az egészben az volt, hogy sem a letaposott részhez, sem el tőle nem vezettek lábnyomok – mintha az illető hoppanált volna, holott Harry biztos volt benne, hogy a dombokat még védi az idegenek elleni hoppanálásgátlás, annak meg nem látta sok értelmét, hogy valaki a Rendből először megnézegesse a holdfényben fürdő kastélyt, és csak azután jöjjön be az épületbe. Ráadásul vacsora körül senki sem érkezett a főhadiszállásra.
Gondolatait tompa puffanás, majd fojtott morgolódás zavarta meg. Előhúzta a pálcáját és elindult a hang felé – amelynek forrása nem lehetett túl messze tőle, de a köd miatt nem látott senkit sem –, lába alatt finoman ropogott a hó. Pár lépés után egy fekete köpenyes, bebugyolált fejű alak bontakozott ki a hóból, szintén pálcát szorongatva.
– Harry? A szívbajt hozod rám. – Hermione határozottan idegesnek tűnt.
– Mi a csudát csinálsz itt? – kérdezte Harry kicsit mogorvábban, mint szerette volna, mivel továbbra is hevesen vert a szíve a rémülettől.
– Mégis mit csinálnék? Én csak… telefonáltam – felelt a lány, de látható zavara arról árulkodott, hogy valami egészen mást csinált.
– Telefonálsz? Reggel nyolckor?
– Mért, te mégis mikor hívnál fel dolgozó embereket? – fortyant fel Hermione.
– Nem is tudom, végül is tegnap este is beszéltél velük…
– Jó, de… – Hermione tanácstalanul hallgatott el. – Jó, hát én csak Roxmortsban voltam. De semmi komoly, nehogy félreértsd…
– Miért, mit kerestél hajnalban Roxmortsban?
– Feladtam egy levelet – felelt a lány vöröslő arccal.
– És milyen levél az, amit nem csak, hogy nem lehet a mi baglyainkkal küldeni, de még csak nem is tudhatunk róla? – kérdezte Harry, és meglepve vette észre, hogy mennyire dühös arra a gondolatra, hogy Hermione esetleg megcsalhatja Ront.
A lány arca még vörösebb lett, és halkan, motyogva válaszolt: – Én nem… Nem arról van szó, hogy ki akartalak volna zárni titeket, vagy ilyesmi… Csak Viktor meg én… Szóval barátok maradtunk azután is, hogy… És nem hiszem, hogy ez túl jól esne Ronnak.
– De hát mégis mi a fenét levelezel azzal a… hülyével?! – Harry higgadt énje ismét csak csodálkozva konstatálta, hogy éppen egy olyan sérelem miatt kiabál Hermionéval, ami igazából nem is érinti őt.
– Ez nem hiszem, hogy rád tartozik – felelt a lány arcán furcsa, zárkózott kifejezéssel. – És ha volnál szíves nem rám célozni azzal a pálcával. Egy kicsit feszélyez.
A higgadt én őszinte megdöbbenéssel mérte végig saját dühtől remegő kezében a pálcát, majd gyorsan elrejtette köpenye zsebébe. Ezután megpróbált nyugodtabban szólni a lányhoz: – De ugye semmi olyasmiről nincs szó…
Hermione könnyedén elmosolyodott.
– Csak barátok vagyunk. És nem is írunk egymásnak túl gyakran. Csupán… Áh, ez bonyolult – legyintett. – Majd később megérted.
Harry kétkedve vonta fel a szemöldökét, de igyekezett más, kevésbé veszélyes irányba terelni a beszélgetést. – Akkor visszamegyünk a házhoz?
– Én igazából tényleg telefonálni akartam… – kezdte Hermione bocsánatkérően. – Reggel apával nem tudtam beszélni…
– Ma már telefonáltál itt? – élénkült fel Harry. – Mármint a dombon? – Hermione bólintott. – És hoppanáltál?
– Mivel nem volt nagy kedvem ködben gyalogolni… De most már mindegy. Majd később beszélek velük. Sétáljunk?
Lassan indultak el lefelé a csúszós havon. Egy idő után Harry törte meg a csendet:
– Sokat gondolkoztam mostanában Prospeeren… – Hermione dühösen mordult fel. – Tudom, hogy mit gondolsz róla, de akkor is rengeteg mindenre tanított, és azok a varázslatok mind működnek…
– És? Piton is tanított működő varázslatokat, meg Mor… Barty Kupor is, mégis Voldemort emberei voltak – felelt a lány. – Lehet, hogy Prospeer adott pár hasznos tanácsot, de biztos lehetsz benne, hogy mostanra már minden halálfaló pontosan tudja, hogy mire vagy képes.
Harry ebben még mindig nem volt biztos.
– Nem tudom, azért Prospeert nem kötötte szerződés, és nem ellenőrizte Dumbledore. És nyugodtan megtaníthatott volna mindent, de helyette azt mondta, hogy egy nagyhatalmú varázslótól kell tanulnom.
– Szóval ez lenne a Defensor? – Hermione halkan felsóhajtott. – Ha Prospeer célozgatott rá, akkor én nem is várnám annyira a segítségét a helyedben.
– Prospeer nem említette a Defensort, és ez igenis egy probléma, Hermione, nem lehet csak úgy elfelejteni. Nem vagyok még felkészülve.
– Nincs igazad, Harry. Nem emlékszel, hogy mit írt a Krónika a Herosokról? Nem élhet egyszerre két Heros a világban, mert az megbillentené az egyensúlyt. Így ha az Aetas Heroum hőse felkészült a harcra, az előtte lévő Herosnak meg kell halnia. Dumbledore halott.
– Igen, de azt nem mondta a Krónika, hogy nem halhat meg idő előtt – vágta rá Harry kelletlenül.
– Idő előtt? De hát a Herost senki sem tudja legyőzni. Hogy tudná egy olyan varázsló, mint mondjuk Piton megölni?
– Átverni is tudta… – motyogta a fiú. – Mindenesetre Dumbledore-t nem volt nehéz legyőzni az után, hogy az a bájital legyengítette…
Hermione elkomorodott. – Semmit sem tudunk arról a bájitalról. Lehet, hogy mi még nem értjük pontosan, de ha Dumbledore meghalt, annak volt oka, az biztos.
Harry rosszkedvűen rugdosta a havat. Erről nem akart tovább vitázni. Belátta, hogy sok olyan folyamat és összefüggés lehetett a háttérben, amit még nem ért, vagy nem tud, de akkor sem hitte el magáról, hogy elég felkészült lenne a harcra. Eredetileg úgy képzelte, hogy a hetedik évet majd úgy tölti a Roxfortban, hogy közben segít az igazgatónak kutatni a horcruxok után, és elpusztítani őket.
Ehelyett egyedül kellett volna felkutatnia a horcruxokat, és minden szempontból biztonságosabbnak tűnt, hogy ne menjen vissza a Roxfortba, még ezekben a hetekben sem, amikor gyakorlatilag tétlenül ült a főhadiszálláson. Az iskola lassan egy kellemes, távoli emlékké vált a fejében, azonosult a múlt és a gyerekkor fogalmával.
– De ugye nem akarsz visszamenni Godric's Hollow-ba? – szólalt meg halkan Hermione.
– Nem tudom, hogy mivel állíthatnék be Prospeerhez – vallotta be Harry. – De mégis egyre jobban úgy gondolom, hogy oda kéne menni. Vagyis nem Prospeerhez hanem talán… A szüleim házához.
Hermione döbbenten torpant meg. – Tényleg? Azok után, hogy…
– Hogy Voldemort néhányszor felidézte álmomban? Talán épp azért. Van valami, amit nem értek.
– Mi?
Harry pár percig hallgatott. – Amikor te először ott voltál a háznál, neked is rossz előérzeted volt, ugye? – Hermione bólintott. – Ez nem lehet csak amiatt, hogy Voldemort ott vesztette el a testét.
– Hanem valamilyen varázslat miatt van – vágta rá Hermione.
– Szerintem is. De miért helyezne el bárki is varázslatot a szüleim lerombolt házában?
– Gondolom, hogy senki se menjen a közelébe.
– Oké, de miért akarja valaki, hogy senki se menjen a ház közelébe?
Hermione homlokráncolva hallgatott pár másodpercig. – Komolyan gondolod, hogy…
Harry bólintott. – Én nem tudok más magyarázatot. Menjünk, és ellenőrizzük.
Hermione eltökélten bólintott. Megnyújtották lépteiket, hogy minél előbb visszaérjenek a házba.
Ron a konyhában ült és igencsak morcos ábrázattal lapátolta be a zabkásáját. Amikor Harry és Hermione belépett, Mrs Weasley épp füstölögve kisietett a konyhából, és alig vette észre őket. Hermione kérdő pillantással ült le barátja mellé, de Ron csak tele szájjal grimaszolt.
– Mit szólnál hozzá, ha kirándulnánk egyet? – vetette fel Harry, miközben teát töltött magának egy bögrébe.
– Kizárt – felelt Ron elhúzva a száját, miután lenyelte az utolsó falatot is. – Anya épp most esett nekem, hogy mennyire le vagyok maradva a tanulással – hozzátok képest, mármint –, és a suliban ezzel alig érném el az E szintet…
– De hát te igenis foglalkozol a tanulással! – kiáltott fel felháborodva Hermione. – Ugye…? – tette hozzá egy másodperc után összevonva a szemöldökét.
– Persze, hogy foglalkozik – legyintett Harry. – Mindenesetre ma más dolgunk van. Mindannyian tudjuk, mi…
Ron arcáról végleg eltűnt a mogorva kifejezés, és izgatottságnak adta át a helyét. – Úgy érted, hogy találtál egy… tudodmit?
– Talán igen – bólintott Harry az ajtó felé pillantva, ami mögött felhangzottak Mrs Weasley sietős léptei.
– Hogyhogy? Tegnap este még ötleted sem volt! Megálmodtad, vagy mi?
Harry arcán egy pillanatra egy árnyék suhant át. – Valami olyasmi. – Mrs Weasley valamit pakolni kezdett kint. – Fent megbeszélhetjük.
– Jó, de akkor siessünk, mielőtt anya megint elkezdi… – Ron megragadta tányérját, és kikapott néhány süteményt az asztalon lévő tálból, majd dehoppanált.
Harry hitetlenkedve nézett Hermionéra. A lány elmosolyodott, majd vállat vonva felkapta Ron bögréjét. Elindultak a lépcső felé, megkerülték Mrs Weasleyt, és felmentek a szobába. Ron addigra megette a maradék zabkását is. Harry röviden elmondta neki, hogy mit következtettek ki Hermionéval.
– De hát hogy lehetne abban a házban egy horcrux? – kérdezte hitetlenkedve Ron. – Hiszen Tudodki elvesztette a testét, miután megtámadott téged, szóval nem nagyon volt ideje arra, hogy védő bűbájokat hozzon ott létre…
– Igen, tudom. – Harry belekortyolt a teába, majd elfintorodott. Egy gyors intéssel a szobába varázsolta a cukortartót, tett két kanál cukrot a teába, majd újra megkóstolta. – Tudom, hogy ez nem logikus, meg annyira nem is megmagyarázható, de van egy ilyen megérzésem…
– Jó, de ki rejtette el helyette a horcruxot? Vagy gondolod, hogy csak két éve van ott? – folytatta Ron.
Harry megrázta a fejét. – Nem tudok válaszolni erre a kérdésre. De egy próbát megér, nem?
Ron elhúzta a száját. – Nekem nincs nagy kedvem megnézni a szüleim halálát…
– Hát akkor maradj itt és tanulj! – veszítette el a türelmét Harry.
– Oké, nyugi – felelt Ron. – Csak azt akartam mondani, hogy ha már mindenképpen le akarunk lépni innen, akkor választhatnánk valami vidámabb helyet is…
– Nem csak simán le akarunk lépni – magyarázta Hermione. – Csak nézzük meg a házat, aztán majd kiderül.
Ron bólintott. – Persze, menjünk oda. Én csak nem értettem, hogy miért vagytok annyira biztosak benne, hogy van ott egy horcrux.
– Akkor indulhatunk? – állt fel Harry.
– Nem kéne szólnunk valakinek? – vetette fel Hermione. – Végül is ez egy elég komoly vállalkozás. Ha valami baj lenne…
Harry vett egy mély levegőt, hogy ne csattanjon fel. Égett a vágytól, hogy a lehető leggyorsabban megérkezzen a házhoz, s minél többet akadékoskodott Ron, annál biztosabb volt benne, hogy pont ezen a lehetetlen helyen van a következő horcrux, bárki rejtette is el.
– Lehet, hogy kéne, de kinek szóljunk? – Sikerült nyugodt hangon megszólalnia. – McGalagony külföldön van, nem hiszem, hogy tudna ezzel foglalkozni, az anyukád pedig – pillantott Ron felé –, őszintén szólva, el sem engedne minket.
– Valaki más a Rendből? – gondolkozott el Ron. – Csak hogy tudják, hogy hol vagyunk…
Végül abban egyeztek meg, hogy Tonksnak szólnak; Hermione leegyeztetett a fiatal boszorkánnyal egy jelet végszükség esetére. Tonks – Harry legnagyobb örömére – nem faggatta őket arról, hogy miért is mennek el, csak megnyugtatta Hermionét, hogy ha kell, akkor azonnal a segítségükre sietnek.
Amikor az egész testét összeszorító érzés megszűnt, s Harry kinyitotta a szemét, a szülei sírja előtt találta magát. Halványan elmosolyodott a gondolatra, hogy még mindig a temetővel azonos számára Godric's Hollow. Alig telt el egy másodperc, és felbukkant mellette Ron és Hermione. A fényes nap, amit visszavert a hó, egy pillanatra elvakította mindhármukat a Roxmorts-környéki félhomály után.
Kiverekedték magukat a csaknem térdig érő hóból egy kicsit forgalmasabb és jobban letisztított útra. Pár lépés után feltűnt egy idős nő, aki a sírok között állt, s a döbbenettől szinte dermedten bámulta őket.
– Ó a csudába… Mindig elfelejtem, hogy ebben a faluban azonnal feltűnik, ha felbukkan egy idegen – súgta Harry barátainak.
– Pláne akkor, ha az idegen befelé nem megy a temetőbe, csak kifelé jön belőle – tette hozzá Hermione. – Lehet, hogy egyenesen a házhoz kellett volna hoppanálnunk.
Harry vetett még egy pillantást hátra, a szülei sírja felé, majd halkan válaszolt. – Sajnálom, de szükségem van erre…
Némán mentek végig a főtér felé vezető utcán. Bár senkivel sem találkoztak, Harry úgy érezte, mintha figyelnék őket az ablakok mögül. Szíve egyre gyorsabban vert, és hiába próbált megnyugodni. A Főtéren egy kisebb csoport beszélgetett az egyik bolt előtt. Szinte észre se vették Harryéket, így nyugodtan tudtak elindulni abba az utcába, amelynek a legtöbb háza elhagyatott, romos volt.
Ezen az utcán nem takarították el a havat, így sokkal lassabban haladtak; de Harry szinte hálás volt, hogy van mire fogni a tétovázást. Talán az utolsó ottjártakor elszenvedett emlék, talán a várakozás és a bizonytalanság okozta, de úgy érezte, még jobban hatalmába keríti a félelem, mint legutóbb. Minden akaraterejét össze kellett szednie, hogy továbbra is közeledjen a házhoz. Érezte, hogy mellette Hermione is bizonytalan; a lány párszor aggodalmasan végig is mérte.
Hamarosan odaértek a ház elé. Harry néhány másodpercig némán nézte a hófödte romokat, majd előhúzta pálcáját, és leküzdve a szívét összeszorító félelmet, átlépte a küszöböt. Hallotta, hogy barátai követik. Lassan, óvatosan ment végig az előszobán, majd ahogy belépett a nappaliba, és pillantása a kiságyra esett, akaratlanul is felidéződött benne anyja képe, s megborzongott.
Igyekeztek mindhárman úgy megállni, hogy véletlenül se érjenek hozzá egyik bútorhoz sem. Végigjártatták a tekintetüket a havas szobán. Hermione törte meg a csöndet:
– És most? – suttogta alig hallhatóan.
Harry úgy érezte, mintha valakinek a tanácsait követné, ahogy a fal mellett végighúzódó szekrénysorhoz lépett. Egy pálcaintéssel kinyitotta az első ajtaját, mire megcsapta őket a molyrágta ruhák szaga. Harry csak egy pillantást vetett a szekrény tartalmára, majd tovább lépett. A következő ajtó mögött könyvek álltak, az azutáni szekrényben pedig újabb ruhák.
A negyedik ajtó nem nyílt ki semmilyen varázslatra. Harry egy darabig méregette; szinte azonnal felfedezte, hogy a zárban benne van a kulcs. Felidézve a barlangbeli védelmi varázslatokat, és hirtelen rádöbbent Voldemort csapdájára; ha már leküzdötte a varázslatot, amelynek távol kellett volna tartania a háztól, rákényszerül, hogy hozzáérjen a szekrényhez, vagyis végignézze valakinek a halálát, aki fontos neki. Ez a védelem talán nem tűnt annyira hatékonynak, mint az inferusoké, de Harry felidézve az első alkalmat, amikor végig kellett néznie a szülei halálát, biztos volt benne, hogy nincs olyan ember, aki egy ilyen sokkhatás után még a horcruxszal foglalkozna.
Vetett egy gyors pillantást barátaira, majd határozottan a szekrény elé lépett. Alig hogy megérintette a kulcsot, felhangzott az előző alkalommal is hallott kiabálás és ajtódöngetés. Határozott mozdulattal elfordította a kulcsot, s a zár halk kattanása után kitárta az ajtót, de képtelen volt továbbra is a szekrényre figyelni.
A szobából eltűnt a hó, és a bútorok, a szőnyeg és a fal egyaránt épnek és tisztának tűntek. De Harry most nem nézett anyjára, sem arra az emberre alig hasonlító arcra, amilyen Voldemort volt, mielőtt elveszítette volna a testét. Mindent elkövetett, hogy kizárja a fejéből anyja kétségbeesett könyörgését, és csak egyetlen embert bámult.
Egészen közel lépett az előszoba kidöntött ajtajához, ami mellett fekete köpenyébe burkolózva állt a férfi, akit talán a legjobban gyűlölt a világon. Arcán, amelyre árnyék hullt, a gyűlölet, az aggodalom és valamiféle furcsa izgalom keveredett, ahogy az eseményeket figyelte, s ahogy győzködte először Lilyt, hogy álljon félre, majd Voldemortot, hogy ölje meg Harryt. A férfi előrébb lépett a szekrények takarásából, és a gyilkos átok zöld fényében, amelynek Harry halálát kellett volna jelentenie, s amely tizennégy évre megszabadította a varázslókat a Sötét Nagyúrtól, tisztán látszott arcának minden vonása. Harry remegve lépett hátrébb megpillantva azt a diadalmas, elégedett, és talán boldog kifejezést, amit még soha nem látott Perselus Piton arcán.
Ha véleményed, észreveteled, kérdésed van, írd meg a Fórumban!