Harry agyát elöntötte a gyűlölet; már nem volt képes felfogni a kidöntött ajtónál megjelenő, rémült Prospeert, sem az arcán továbbra is diadalmas mosollyal beljebb siető Pitont. Úgy tűnt, mintha egyre gyorsabban forogna vele a szoba. Lábai úgy csuklottak össze, mintha minden csontot eltüntettek volna belőlük. Még érezte, hogy valaki elkapja, nehogy bevágja a fejét az asztal sarkába, majd elsötétült előtte a világ.
Arra tért magához, hogy rázza a hideg, s egy pillanattal később azt is felfogta, hogy miért: Hermione hóval dörzsölte be az arcát és a nyakát. Lassan, nehézkesen ült fel, és nézett körbe a szobában. Barátai mellette térdeltek, mindent hó takart, amelynek nagy részét letaposták a nappaliban, és a sarkig nyitott szobaajtó mellett nem látszott más, csak a kosztól megszürkült fal. Egy másodpercre Harry újra maga előtt látta Piton diadalmas arcát, és úgy pattant fel, barátait fellökve, mintha még elérhetné a tizenhat évvel korábbi emlékből előlépő férfit.
– Láttátok? Ti is láttátok? – Hangja rekedt volt a rengeteg érzelemtől, melyek szinte fojtogatták. – Piton… Már megint az a szemétláda…
– Megint a szüleid… halálát láttad? – kérdezte Hermione halkan.
Harry immár enyhültebben fordult barátaihoz; gyorsan felsegítette Hermionét, de aztán újra az ajtó felé fordult, amely mellett valaha Perselus Piton végignézte, ahogy Voldemort megöli az anyját, és rá is kimondja a halálos átkot.
– Ti nem láttátok? – kérdezte kissé meglepetten.
– Nem – rázta a fejét Ron. – Mi csak a te reakcióidat láttuk. Az elég durva volt…
Harry próbálta összeszedni magát, hogy képes legyen logikusan gondolkozni. Vett pár mély levegőt, s csak Hermione határozott közbelépése mentette meg attól, hogy ne üljön le az egyik fotelre – újra életre hívva ezzel az emléket.
– Piton volt itt – nyögte ki végül. – Piton kísérte el Voldemortot ide, ő bíztatta anyámat, hogy álljon félre, és hagyjon meghalni engem. És ő volt az, aki meggyőzte Voldemortot, hogy tartania kell tőlem.
– Ez biztos? – kérdezte Hermione csaknem suttogva.
– Tisztán láttam az arcát. – Harry a lány aggodalomtól csillogó szemébe nézett. – Most végig őt figyeltem. Láttam minden álnok rezdülését, láttam, mennyire aggódott a mesteréért, láttam, milyen boldog volt, amikor kimondták rám a halálos átkot! Hogy hihetett Dumbledore ennek az álnok, kétszínű csalónak?! Még hogy megbánta! Kizárt, hogy valaha is megbánt valamit! És még ő köszönhette apámnak az életét – jó kis adós! Cserébe végignézte, ahogy kiirtják az egész családját!
– Harry, nem irtották ki apád egész családját – figyelmeztette Hermione finoman. – Te még élsz.
– Igen, azért, hogy megkeressem ezt a szemétládát, és végre azt kapja, amit megérdemel. Sajnálom, hogy annak idején apám visszahozta az alagútból, sajnálom, hogy nem vált ő is vérfarkassá, vagy még inkább, hogy Lupin nem ölte meg!
– Hogy mondhatsz ilyet? – csattant fel Hermione. – Először is, Piton akkor még csak gyerek volt, nem bűnhődhetett későbbi hibáiért…
– Hibáiért? – vágott közbe Harry dühösen. – Ez azért több mint hiba! A hiba az volt, hogy Dumbledore éveken át bizalmas emberének tartotta ezt az alattomos árulót! És Piton már gyereknek is gonosz volt!
– Honnan tudod? Talán ott voltál? – Hermione figyelmeztetően megbökte Ront, de ő láthatólag nem volt hajlandó beszállni a vitába, csak összevont szemöldökkel hallgatta barátait.
– És az neked semmi, amit Sirius mondott róla?
– Ugyan, Sirius mindig is gyűlölte Pitont, persze, hogy talált rá okot!
– Hát nekem is van okom gyűlölni! – vágott közbe Harry. – És hidd el, mindenkinek jobb lenne, ha még roxfortos korában meghalt volna…
– Mindenkinek? Komolyan azt kívánnád, hogy Lupin azzal a tudattal éljen, hogy megölt egy embert? – kérdezte Hermione váratlanul sokkal halkabban.
Harrynek elakadt a szava. – Nem, persze, nem… – dadogta végül. – De most… Most már végeznem kell vele…
– Neked egyedül Voldemorttal kell végezned – válaszolt a lány keményen, s csak egy picit rebbent meg a szempillája, ahogy kimondta a Nevet. – Ő az oka a háborúnak, ő az oka annak, hogy csaknem az összes családtagodat elvesztetted. Ő volt az, aki behálózott és szolgájává tett ártatlan fiatalokat, mert – felemelte a hangját, nehogy Harry közbevághasson –, mert lehet, hogy Piton nem volt annyira szeretetre méltó már gyerekként sem, de Voldemort akkor is kihasználta a magányát és elkeseredettségét, hogy a saját oldalára állítsa.
– Nem hiszem, hogy annyit kellett volna győzködnie… – felelte Harry a haragtól elfúló hangon.
– Nem feledkeztetek meg valamiről a nagy vitázásban? – szólt közbe Ron, aki láthatólag megunta a témát, s arrébb vonult a kiságy melletti nyitott szekrényajtóhoz.
– Jaj, tényleg! – Hermione odasietett Ron mellé. Harry egy darabig értetlenül meredt rájuk, majd lassan eszébe jutott, hogy miért is jöttek el a házhoz, s miért érintette meg a kulcsot. Amilyen gyorsan csak az asztal megkerülésével tudott, barátaihoz sietett, és most az izgalomtól kalapáló szívvel meredt a nyitott szekrényre.
A kehely ott volt a szekrényben. Sokkal törékenyebbnek és finomabbnak látszott, mint amire Harry emlékezett, de egyértelműen Hugrabug Helga aranyserlege volt: apró, kétfülű pohárka, amelybe egy borz képét vésték, s mintha enyhe aranyló fényt árasztott volna magából. Harry önkéntelen mozdulattal nyúlt be érte a szekrénybe, de Hermione elkapta a kezét.
– Ne érj hozzá, ha nem muszáj! – Azzal egy néma bűbájjal kilebegtette a pohárkát a szekrényből. Harry összevont szemöldökkel nézte. A serleg egészen aprónak tűnt, s az éles napfényben már nem látta úgy, mintha fényt árasztott volna.
– Hát igaz volt – suttogta döbbenten.
Egy pillanatig mindhárman csendben meredtek a horcruxra; a pohárka kecsesnek, törékenynek, de valahogy mégis erősnek tűnt. Harry az emlék és az azt követő eszméletvesztés miatt még mindig remegett, és érezte, hogy a szívét most már nem csak a varázslat okozta félelem szorítja össze. Bármennyire is határozottan cselekedett az elmúlt órában, valahol legbelül ő maga sem hitte el, hogy ilyen gyorsan és egyszerűen meg fogják találni a horcruxot. Most pedig úgy zuhant a nyakába a kihívás, hogy majdnem teljesen készületlenül érte.
Ahogy a védelmi rendszer felépítését végiggondolta, Harry kénytelen volt rájönni, hogy Voldemort csapdája ismét csak úgy volt kikerülhető, hogy többen jöttek el a horcruxért. Ő maga az emlék hatására teljesen elfelejtette, miért is jött a házba, és biztos volt benne, hogy ez nem csak amiatt volt, mert meglepte, hogy Piton jelen volt a házban. A varázslat kiverte fejéből az eredeti célt. Harry megborzongott: a Sötét Nagyúr elfelejtette, hogy az ellenfelei nem olyan magányosak, mint amilyen ő volt mindig, ezért sikerült immár másodszorra is kijátszani a védelmi rendszerét azáltal, hogy nem volt egyedül. Már csak azt nem értette, hogy egy ilyen ember miért hagyta, hogy Piton elkísérje Godric’s Hollow-ba.
Hermione törte meg a csendet:
– Vissza kell mennünk a főhadiszállásra. Nem vagyok képes több időt eltölteni itt, és ráadásul meg kéne ezt is vizsgálni… – Mozdulata könnyedén megemelte a lebegő kelyhet.
Harry felocsúdott révületéből, és egyetértően bólintott. Mindhárman kisiettek a házból, és ösztönösen indultak el a főtér felé. Harry minden lépésnél érezte, hogy egyre nyugodtabb, magabiztosabb lesz. Bár aggasztotta a Hermione mellett lebegő horcrux, amelyet meg kell majd semmisíteniük, de még ez a bizonytalan aggodalom is kellemesebbnek tűnt, mint a varázslat keltette félelem.
Amikor azonban odaértek a főtér közelében álló lakott épületekhez, Harry lelassított.
– Nem sétálhatunk el a főhadiszállásig. Muszáj hoppanálnunk, akkor pedig úgyis megszakadna a varázslat – intett a lebegő kehely felé, és egy határozott mozdulattal megragadta azt, megtörve ezzel Hermione varázslatát.
Azonnal el is engedte, mivel a pohárka annyira forró volt, hogy Harry még az érintését sem volt képes elviselni. Hermione rémülten kiáltott fel, de a kelyhet felfogta egy puha hókupac. Harryt meglepte, hogy a hó nem olvadt el, és leguggolva egy pillanatra megérintette a kelyhet, de az ismét megégette az ujját.
– Ez egy használati tárgy – suttogta Ron. – Azt hittem, hogy csak akkor lép működésbe, ha isznak belőle…
– Még nem is lépett működésbe – felelt Harry halkan. – De az tény, hogy annyira egyszerűen nem lehet megragadni…
– Akkor…? – Ron zavartan hallgatott el.
Hermione intett egyet pálcájával, és a semmiből egy vastag kesztyű tűnt elő, hasonló ahhoz, amit Mrs Weasley használt a konyhában meleg tálak megfogásához.
– Azért légy óvatos… – mondta, amikor Harry felhúzta a kesztyűt.
A kehely melege még így is érződött, de Harry most elviselhetőnek találta. Lehunyta a szemét, s minden erejével a főhadiszállásbeli szobájukra koncentrált. Elakadt a lélegzete a hoppanálással járó szorító érzéstől, majd amikor újra szilárd talajon állt, kinyitotta a szemét. Pillantása az asztalra esett; Ron tányérja a bögrékkel együtt eltűnt, és néhány tekercs tiszta pergamen díszelgett a helyén, amit Mrs Weasley Roxmortsból hozott Harry kérésére.
Harry két oldalán egy-egy halk pukkanással felbukkant Ron és Hermione is. Miután Harry az asztalra állította Hugrabug serlegét, ami a kinti borús idő miatt ismét úgy tűnt, mintha halvány fényt árasztana magából, kabátjaikat lehajítva helyet foglaltak egy-egy fotelben, s gondterhelt hallgatásba merültek.
Harry tudta, hogy mit kell tennie, de egyszerűen képtelen volt rászánni magát. Kihúzta a szék mellett tornyosuló könyvhalomból a Hősök Krónikáját, és találomra felütötte. Meg se lepte, hogy a horcruxok elpusztításáról szóló rész jelent meg. Úgy futotta át a szöveget, hogy valójában oda se figyelt, de megakadt a szeme egy félmondaton: „a horcruxban elhelyezett lélekdarabot csak varázserővel rendelkező lény képes elpusztítani”.
Agya gyorsan, izgatottan zakatolt. Az egyértelmű volt, hogy a varázserő elengedhetetlen a horcrux elpusztításához, de legalább annyira szükséges az akaraterő is, hogy ellen tudjon állni Voldemort lelkének. Egyvalamit azonban nem követelt meg egyértelműen a könyv; hogy egy ember pusztítsa el a horcruxot.
Barátai néma, aggodalmas pillantásától kísérve arrébb lapozott; az új cikk a házimanókról szólt. Mivel nem volt nagy kedve éppen ezt megvitatni Hermionéval, igyekezett úgy helyezkedni, hogy a lány ne láthassa, mit olvas. Elgondolkozva nézte a szöveget
Egy átlagos házimanó varázsereje felülmúlja egy középszerű varázslóét. Arról azonban, hogy pontosan hogyan működik ezeknek a mágikus lényeknek a varázsereje, nem tudunk sokat, mivel a legtöbb varázsló sosem foglalkozott komolyan a házimanókkal, mint önálló személyekkel. Az, hogy egy középszerű varázsló is képes parancsolni egy igen erős házimanónak, azért van, mert ezeket a varázslényeket köti a gazdájuknak tett ősi fogadalom. Ezért egy házimanó maradéktalanul teljesíti gazdája minden parancsát – és kevés olyan feladatról tudunk, amelyet egy házimanó ne tudott volna elvégezni az ősi eskünek köszönhetően. Ezért tartja a velük foglalkozó néhány varázsló többsége úgy, hogy valójában mi adjuk ezeknek a lényeknek ezt a hatalmas erőt.
Harry pár másodpercig maga elé meredt, majd halkan, csaknem suttogva mondta ki: – Sipor.
Pillanatnyi csönd után hangos pukkanást hallott, és a semmiből felbukkant egy koszosszürke rongyot viselő, hatalmas denevérfülű, ráncos bőrű házimanó. Olyan mélyen hajtotta meg magát Harry előtt, hogy turcsi orra szinte a földet súrolta, és sértett hangon így szólt:
– Üdvözlöm, gazdám! – Majd halkabban, de azért arra ügyelve, hogy Harry pontosan hallja, hozzátette: – Bár sose látnám a sárvérű barátaival együtt…
Hermione és Ron riadtan pattant fel a manó hangos hoppanálásakor, és továbbra is értetlenül meredtek hol Harryre, hol az őt a szeme sarkából fixírozó Siporra.
– Miért… – kezdte Hermione, de hirtelen elhallgatott, s gyanakodva mérte végig Harryt.
– Jól meggondoltad? – szólalt meg Ron a házimanót méregetve, aki, amint Harry elkapta róla a pillantását, felegyenesedett, és mohó szemmel körbenézett. – Mi lesz, ha valamit, bármit, elárul nekik?
– Nem fog – felelt Harry, és egy pálcaintéssel megtöltötte vízzel a serleget. – Sipor, feladatom van számodra…
– Ezt nem teheted! – Hermione Harry és a manó közé ugrott. – Ne hallgass rá, Sipor!
– A mocskos sárvérű lány parancsolgatni próbál Sipornak. Ó, ha ezt szegény úrnőm hallaná… – morogta a házimanó, és kihasználva, hogy Harry nem nézi, immár leplezetlen érdeklődéssel szemlélte a szobát.
– Hallhattad, Hermione, a házimanómnak hatalmas önérzete van, szóval nem fog hallgatni a tanácsodra – szólalt meg Harry undorodva. Megkerülte a lányt, hogy újra Siporral szemben állhasson.
– Na jó, de tulajdonképpen mit akarsz tőle? – értetlenkedett Ron.
Hermione dühösen fújtatott – Csak a bosszú kedvéért csinálod, ugye? Egyszerűen csak meg akarod ölni?
Harry kelletlenül sóhajtott fel. Igyekezett egyszerre szemmel tartani a házimanót, aki érdeklődve az ajtó felé araszolt, és felelni barátainak.
– Nem arról van szó, hogy meg akarom ölni, de szerintem képes arra, hogy elpusztítsa a horcruxot. És valahogy szívesebben áldoznám fel őt, mint bármelyikünket… Sipor, azonnal gyere vissza! És ezentúl ne mozdulj az asztal mellől!
– A horcruxot egy varázslónak kell elpusztítania, nem egy szerencsétlen házimanónak! – kiáltott dühösen Hermione. Harry jobbnak látta egy gyors hangszigetelő bűbájt küldeni az ajtóra, mielőtt válaszolt volna a lánynak.
– Most nagyon nem kell ez a MAJOMkodás…
Hermione arca egy pillanat alatt vérvörös lett. – Mégis mit képzelsz magadról? Biztonsági okokból lettél Sipor gazdája, nem azért, hogy a tulajdonodnak tekintsd! Nem dönthetsz csak így a haláláról!
– Hermione, könnyen lehet, hogy én halok meg, ha megpróbálom – felelt Harry lassan. – Akkor legalább boldog lehetsz, mert megmentetted ezt az undok dögöt… – Mély undorral mérte végig a házimanót, aki pillantását egy hasonlóval viszonozta.
– Pont úgy viselkedsz, mint az aranyvérű varázslók! Azt hiszed, hogy azért, mert Sirius rád hagyta, már ugyanolyan tulajdonod, mint az egyik könyved vagy zoknid?
– Azt hiszed, hogy én örülök annak, hogy a gazdája vagyok? – fakadt ki Harry. – Utálom még a gondolatát is, hogy én rendelkezzek a fölött a manó fölött, aki elárulta az előző gazdáját! Szerinted én milyen sorsra jutnék? Ő aztán nem sajnálna egy percig se, ahogy Siriust se sajnálta!
– De hát pont azért lett ilyen, amit a korábbi gazdái tettek vele… – Hermione hangja hirtelen nagyon szomorúnak tűnt. – Hát nem érted, hogy nem fogja fel, amit mond? Csak azt visszhangozza, amit éveken át tőlük hallott!
– A manók nem akarnak szabadságot, Hermione – felelt Harry újra nyugodt hangon. – Ez sem – intett a továbbra is magában motyorászó Sipor felé –, csak nem az én rabszolgám akar lenni, hanem Bellatrix Lestrange-é…
– És ezért haljon meg? Gondolj csak Dobbyra. Ő is gyűlölte a gazdáit, ő is elárulta őket azzal, hogy felkereste a legnagyobb ellenségüket. Ha most Draco Malfoy akarná megölni emiatt Dobbyt, fel lennél háborodva.
– Hát persze! – vágta rá Harry gondolkozás nélkül.
– Akkor mi a különbség?
– Hogyhogy mi? – Harry értetlenül meredt a lányra. – A különbség az, hogy Dobby szembefordult a halálfalókkal, megakadályozta az én halálomat, és nem mellesleg Ginnyét is! Sipor viszont segítette a halálfalókat, és hozzájárult egy ember halálához, aki mellesleg a gazdája és az én keresztapám volt! A különbség az, hogy Dobby jó, Sipor pedig velejéig romlott!
– Nem – csóválta meg a fejét Hermione. – A különbség a nézőpont.
– Szerintem elég egyszerűen eldönthető, hogy mi a jó és mi a rossz.
– A halálfalók szerint is… Azt hiszed, hogy ők azt gondolják magukról, hogy a rossz oldalon állnak?
– De miből gondolod, hogy képes elpusztítani? – szólt közbe Ron. – Már így sem ő a kedvenc házimanóm, de ha még Tudodki lelke is megszállja…
– Épp ez a lényeg – fordult Harry Ronhoz. – A házimanó köteles teljesíteni a gazdája parancsát. Ha elég egyértelmű vagyok, kénytelen lesz ellenállni.
– De ezt akkor sem teheted! – emelte fel Hermione újra hangját. – Nem érdekel, hogy milyen ideológiát találsz is ki mellé, ez akkor is gyilkosság!
– De egyáltalán mért vagy benne ennyire biztos, hogy belehal? – fordult Ron most barátnője felé. – Azért tudunk olyan emberről, aki túlélte…
– Emberről! Vagy még inkább csak és kizárólag Dumbledore-ról tudunk, aki valóban túlélte – kiáltott fel a lány. – Ő azonban egyike volt a leghatalmasabb varázslóknak.
– Hát én nem vagyok az – vágta rá Harry. – Nekem jó esélyem van rá, hogy belehaljak, az miért nem zavar?
– Először is azért, mert ez a saját választásod…
– De én nem akarom ezt választani, ha ő is megteheti, világos?! – üvöltötte Harry. – Felfogod egyáltalán, hogy mit beszélsz? Inkább éljen ez az undok dög, aki folyamatosan lesárvérűz, és csak azt lesi, hogy mit árulhat majd el a főhadiszállásról a halálfalóknak, mint én? Tényleg fontosabb nálam?!
– Nem erről van szó – pirult el újra Hermione. – De arra eddig nem gondoltál, hogy talán te képes leszel legyőzni? Lehet, hogy egyedül te tudod megtenni…
– Mert Heros vagyok? – vetette oda a fiú dühösen, figyelmen kívül hagyva Sipor érdeklődő pillantását. – Lehet, hogy én vagyok a varázsvilág legújabb hőse, de akkor is inkább teszem ki veszélynek a házimanómat, aki úgyis csak arra vár, hogy elárulhasson, mint saját magamat! És elvárom a barátaimtól, hogy ők is engem tartsanak fontosabbnak!
Egy pillanatra úgy tűnt, hogy Hermione elsírja magát, de aztán nyelt egyet, és csak ennyit mondott: – Nem áldozhatsz fel ártatlan életeket, mert akkor semmivel sem leszel jobb Voldemortnál.
– Sipor nem ártatlan! – Harry úgy érezte, hogy tombolni tudna. – És igen, ez bosszú is, igazad van, nem félek felvállalni! Szeretném, ha végre kinyiffanna, és nem kéne többet gondolnom se rá!
– Nem fogod utána jobban érezni magad – szólt a lány elcsukló hangon, de Harry csak megrázta a fejét.
– Ezt majd meglátjuk akkor. – Ismét a házimanó felé fordult, aki az asztal mellett álló könyveket nézegette, de a motyogást abbahagyta, vélhetően azért, hogy nehogy egy hangot is elveszítsen a beszélgetésből. – Sipor! – A manó egy gyilkos tekintetet vetett gazdájára. – Megparancsolom, hogy…
– Állj! – Hermione határozott hangja keményen szakította félbe. – Ezt nem engedhetem.
Harry a lányra pillantott, s a döbbenettől nem tudott megszólalni egy pillanatig; Hermione pálcát fogott rá.
– Tedd azt el, nem akarlak bántani – mondta Harry, de a biztonság kedvéért ő is előhúzta a pálcáját.
Hermione keserűen nevetett fel. – Tényleg azt hiszed, hogy annyival jobb vagy nálam?
Kezében meglendült a pálca, s Harry már éppen kivédte volna az átkot, amikor érezte, hogy pálcája kiugrik a kezéből; lefegyverezték. Csakúgy, mint Hermionét
Ron villámgyorsan kapta el pálcáikat, és villámló szemekkel mérte őket végig. Arca szinte égett, s Harry nem emlékezett rá, hogy valaha is látta ennyire dühösnek.
– Megőrültetek? Nekiláttatok volna itt párbajozni egy horcrux meg egy gonosz házimanó előtt? Hiszen pont ez Voldemort célja! – Olyan keményen vágta barátai szemébe a Nevet, hogy még Harry is megrezzent. – Ha egymás ellen fordulunk, sosem leszünk képesek legyőzni!
Hermione szólásra nyitotta a száját, de aztán meggondolta magát. Az ajtóhoz rohant, feltépte, majd kiviharzott a szobából. A becsapódó ajtó csattanása után még egy darabig hallották dühös lépteit a folyosón. Harry Ronra pillantott, aki továbbra is szorongatta a három pálcát, s zihálva nézett vele farkasszemet.
– Én nem… Én nem lennék rá képes, érted? – kérdezte Harry halkan. Ron bizonytalanul bólintott. – Tudom, hogy Hermione azt gondolja… De most nem érzem magam képesnek rá. Ő pedig biztosan meg tudja tenni. – A házimanóhoz fordult, pár másodpercig némán nézte, majd amikor úgy érezte, hogy már eléggé megnyugodott, megköszörülte a torkát, és határozottan szólalt meg: – Sipor, megparancsolom, hogy igyál ebből a kehelyből, aztán minden erőddel küzdj a benne lakó lélekdarab ellen! Semmiképpen sem adhatod át neki magad, értetted? Le kell győznöd!
A manó újra meghajtotta magát.
– Sipor megteszi, amire a gazda utasítja – mondta alázatosnak tűnő hangon, de levegővételnyi szünet után hozzátette: – De még ruhát is szívesebben venne a gazdától, mint utasítást…
Sipor felegyenesedett, vetett egy lesújtó pillantást Harryre, majd megragadta a vízzel telt kelyhet. Erősen markolta, mintha nem is érezné az égető forróságot.
– Gyerünk, idd ki, és küzdj Voldemort ellen! – utasította Harry még egyszer, mire a manó a szájához emelte a pohárkát.
Harry feszülten, lélegzetvisszafojtva figyelte a sietős kortyokban ivó házimanót. A másodpercek múltak, a szobában minden nyugodtnak tűnt; egyedül Sipor nyeldeklése törte meg a csendet. Ron vetett egy aggodalmas pillantást Harryre, de ő csak a manót figyelte. Miután Sipor lenyelte az utolsó cseppet is, Harry úgy látta, mintha felerősödne a kehely körüli sugárzó fény, és egy másodperccel később lángok csaptak ki a pohárból.
Sipor automatikusan elengedte a poharat, de az nem esett le, hanem mintha továbbra is a manó arca előtt lebegett volna. A kehelyből kicsapó lángok körbeölelték a zöld teremtményt, s sötét, fojtogató füsttel töltötték meg a szobát, így Harry szemei előtt elhomályosult Sipor és a kehely. Nem hallatszott más hang, csak a két fiú riadt, szapora lélegzetvétele, és Harry önkéntelenül hátrébb lépett a lángok árasztotta hő elől.
Az első forró hőhullám után mintha hideg szél söpört volna végig a szobán, és Harry, bár maga sem értette, miért, biztosan tudta, hogy ez Sipor védekezésének az eredménye. Izgatottan kalapáló szívvel figyelte az asztalt, amely mellett a házimanó állt, habár a sűrű füst már teljesen eltakarta a szeme elől a Voldemorttal viaskodó Siport. Harry némán, rezzenéstelen szemmel szuggerálta a füstgomolyag középpontját, és magában újra meg újra megerősítette a parancsot.
A szelet most újra hőhullám váltotta fel, csaknem katlanná változtatva a szobát. Az asztal közelében felhalmozott könyvek és pergamenek csak azért nem kaptak lángra a forróságtól, mert Ronnak volt annyi lélekjelenléte, hogy átlebegtesse őket a szoba túlsó végébe. Harry képtelen volt mozdulni, akárhogy perzselte is arcát és karját a forró levegő: mintha ólomsúlyok nehezedtek volna a lábára, szinte a földhöz nyomta Voldemort ereje.
Egy pillanatig már le is mondott a győzelemről, amikor újult erővel söpört végig a hideg a szobán, s Harry fellélegezhetett egy kicsit. Szinte úgy érezte Sipor küzdelmét, mintha ő maga harcolna, és rémülten vette észre, hogy ereje percről percre fogy. Újra elbizonytalanodott, ahogy felvetődött benne az a lehetőség, hogy Sipor tényleg belőle táplálkozik, és ha neki nincs elég ereje legyőzni a lélekdarabot, akkor a házimanónak sem lesz.
Mintha válaszul érkezne riadt gondolataira, úgy öntötte el a szobát a forróság. Harry szeretett volna hátralépni, elmenekülni, de valami az előzőnél is erősebben szegezte a földhöz, s kényszerítette, hogy tűrje a forróságot, amely minden lélegzetvétel után égette tüdejét. Lehunyta a szemét, és minden akaraterejét összeszedve, újra megismételte magában a parancsot, és ideges türelmetlenséggel próbálta valamilyen módon felvenni a kapcsolatot Siporral.
A hideg szél erejétől a sarokban táncolni kezdtek a kisebb pergamendarabok. Harry tudta, érezte, hogy ez az utolsó lehetőség, és már ő maga igyekezett még több erőt küldeni a házimanónak, hogy ki tudjon tartani. Egy újabb szélroham söpört végig a szobán, majd halk koppanás hallatszott, ahogy Hugrabug serlege a földre hullt, s lassan oszladozni kezdett az asztalnál a füst.
Harry elgyengült, és minden akaraterejét össze kellett szednie ahhoz, hogy elvánszorogjon az asztalig. Lerogyott az egyik fotelbe, s a kimerültségtől remegő kézzel emelte fel a kelyhet a finom porból, ami körülölelte. A pohárka egészen hideg volt, furcsán nehéz, s az oldalán, az egyik fül mellett egy vékony repedés futott végig talpától a pereméig.
– Sikerült – suttogta félig Ronnak, félig csak maga elé, s egy halk koppanással lerakta a kelyhet az asztalra. Ron megkönnyebbült sóhajjal lépett közelebb, és óvatos, bizonytalan mozdulattal érintette meg a kelyhet. Amikor érezte, hogy már nem forró, felvette és érdeklődve forgatta meg.
– Akkor ez biztos? – kérdezte még mindig enyhe gyanakvással a hangjában.
Harry némán rápillantott, s fáradtan bólintott. – Én is küzdöttem ellene, csaknem annyira, mint Sipor – suttogta rekedten.
A torka teljesen kiszáradt, az arca és a karja lüktetett a fájdalomtól, de nem akart, nem volt képes most ezzel foglalkozni. Tekintete a finom hamura siklott, és valami furcsa, bizonytalan szomorúságot érzett, ahogy felfogta, hogy ez minden, ami megmaradt abból a házimanóból, akit akarat ellenére megörökölt, s akinél soha senkit sem gyűlölt jobban. A kehely újra halkan koppant az asztalon.
– Nekem… Azt hiszem, nekem most meg kell keresnem Hermionét – szólalt meg Ron bocsánatkérő hangon, de Harry szinte már nem is hallotta. Ron pár másodpercig várt a válaszra, majd finoman letette az asztalra Harry pálcáját, és kiment. Harry fáradt, szomorú sóhajjal temette a tenyerébe az arcát.
Nem mozdult a fotelből addig, amíg órák múlva Ron vissza nem tért a szobába, és észre nem vette, hogy mennyire gyenge. Harry képtelen volt gondolkozni, pláne rászánni magát, hogy bármiért is megmozduljon. Ronnak szinte erővel kellett rávennie üres tekintetű, elgyengült barátját, hogy felálljon, és elmenjen vele az ispotályba. Madam Gardiner semmit sem kérdezett, csak leöntött Harry torkán egy erősítő bájitalt, majd bekente valamilyen kenőccsel arcán és karján az égési sérüléseket.
Harry a bájital hatására magához tért kábultságából, de továbbra is rosszkedvűen ment vissza Ron kíséretében szobájába. Levetette magát az ágyra, és boldogan hunyta le a szemét; még mindig kimerült volt, és legszívesebben átaludta volna a következő néhány napot. Hallotta, hogy Ron mond valamit Hermionéról, de már nem volt ereje odafigyelni rá. Fáradt agya lassan, szinte észrevétlenül siklott a táncoló gyertyalángokkal megvilágított, félhomályos szobáéról az álmok képeire.
*
Harry a horcrux megsemmisítése utáni napon azzal a feltett szándékkal kereste meg Hermionét, hogy rendezi vele a Sipor okozta vitát, de három mondat után megint üvöltözni kezdtek egymással. Harry végül sértetten kiviharzott, s órákon át bóklászott a főhadiszállás körül. Az arcára hulló lomha, hatalmas hópelyhek sem tudták lehűteni indulatait, így magában dühöngve járta a dombokat.
Képtelen volt megérteni, Hermione miért nem tud egyszerűen csak örülni annak, hogy legyőztek egy újabb horcruxot, és miért foglalkozik továbbra is Sipor kihasználásával. Igaz – bár ezt magának is nehezen vallotta be – őt is nyomasztotta a házimanó halála; visszaidézve a harcot, már nem tudta eldönteni, mennyire volt benne a győzelemben az ő varázsereje, és egyáltalán szükség volt-e Siporra. Ugyanakkor újra meg újra elismételte magában, hogy ha Siporral együtt sem voltak képesek úgy legyőzni Voldemort lelkét, hogy a házimanó életben maradjon, akkor egyedül végképp nem lett volna rá képes. Bár kicsit sem akarta közben megvédeni Sipor életét…
Mivel nem tudtak úgy beszélni egymással, hogy ne kezdjenek néhány mondat után veszekedni, Harry és Hermione szinte semmi időt sem töltött együtt a következő napok során, és Ron ügyetlenül próbált lavírozni kettejük között. Ennek többnyire az lett az eredménye, hogy Harry egyedül maradt, és általában magányosan olvasgatott vagy tanult a szobájában. Mivel már ősz eleje óta jóformán minden idejüket együtt töltötték, sokkal intenzívebben, mint a Roxfortban szokták, eleinte az egyedüllét nem zavarta Harryt, inkább egy kis változatosságot hozott számára. De ahogy közeledett a karácsony, egyre nyomottabbá vált a hangulata.
Ron egy idő után a karácsonyra hivatkozva semmit sem tanult, és Mrs Weasley bele is egyezett ebbe, mivel az ünnepek közeledtével mindent megtett azért, hogy családtagjai sokat, és amennyire lehet, vidám hangulatban vegyék körül. Így Ron és Hermione vásárolni is Mrs Weasleyvel ment el, és hosszú órákat töltöttek a konyhában, hogy a főzésnél segítsenek az asszonynak. Bár Mrs Weasley hívta Harryt is, ő inkább nem csatlakozott hozzájuk, nehogy a Hermionéval rendszeressé vált veszekedéseikkel megtörjék az ünnepek közeledtével végre békésebb hangulatát.
A rendtagok vitái ugyanis megfogyatkoztak, mintha az új, leterhelőbb feladat, hogy egyszerre végezzék munkájukat és ellenőrizzék a Roxfortot, feloldotta volna az ellentéteket. Harry eleinte aggódott, hogy ha közös fedél alatt élnek majd, állandósulnak a veszekedések is, de éppen ellenkezőleg; a kedélyek a karácsony közeledtével lenyugodtak. Kevés szabadidejüket ajándékvásárlással, távolabbi rokonok felkeresésével töltötték, és általában sokkal megértőbbek voltak egymással.
Ahogy közeledett a karácsony, Harry is kénytelen volt az ajándékokkal foglalkozni. Fogalma sem volt, hogy kibékül-e addig Hermionéval, de mivel nem akarta még jobban elmérgesíteni a viszonyukat, neki is keresett ajándékot, csakúgy, mint Ronnak. Így aztán valódi kedv és érdeklődés nélkül nézelődött Roxmorts boltjaiban, és még a karácsony előtti tömeg is nyomasztotta, amely elárasztotta a falut. Mintha mindenki bizonyítani akarta volna, hogy Voldemort fenyegető jelenlététől függetlenül boldoggá teszik az ünnepet: meglepően sokan gyűltek össze a faluban, a varázstudók láthatólag inkább idejöttek bevásárlásaikat intézni, mint az Abszol útra. Harry valahogy hazugnak érezte a nagy vidámságot, hiszen a Próféta csaknem minden másnap közölt valami nyugtalanító hírt – és mivel ez a minisztérium újságja volt, Harry sejtette, hogy csak azokat a híreket közlik, amelyeket már semmiképpen sem lehetett titokban tartani.
Mégis többször be kellett mennie a faluba, mire úgy találta, hogy sikerült mindenkinek megfelelő ajándékot beszereznie, és nyugodtan foglalkozhatott újra olvasmányaival. Továbbra is nagy buzgalommal forgatta az Alapítókról szóló könyvet, de miután néhány napja rátalált a Hősök Krónikájában egy részre, amely több korábbi Heros harcát írta le, leggyakrabban ezeket a történeteket olvasgatta. Még akkor is érdekesnek és hasznosnak találta a Krónikában leírtakat, ha a könyvből egyértelműen ki is derült, hogy minden Scelust más, egyéni módon kell legyőzni. Így már a harmadik Aetas Heroum történetét olvasta, amely a középkorban játszódott.
Kényelmesen befészkelődött kedvenc foteljébe, és kíváncsian kezdett az olvasásba. A Heros egy fiatal varázsló volt, aki a végső összecsapás során nem tudta megfelelően elvégezni a Scelus elleni varázslatot. Ő maga súlyosan megsérült, és a Scelus hosszú időre átvette a hatalmat a varázslóvilág fölött. Ez az időszak még a muglik világára is kihatott, és többek között a „százéves háborúnak” nevezett mugli háború is ennek volt köszönhető.
Harry dobogó szívvel ejtette az ölébe a könyvet. Eddig is érezte, mennyire sok múlik azon, hogy mit hogyan csinál, és nem hitt Hermione bizonygatásának, hogy az ő tudása a többieké fölött állna, de most úgy érezte, szörnyű súlyként nehezedik rá a tudat: elég egyetlen hiba, és milliók életét teszi tönkre.
Nem az lepte meg, hogy egy Heros is tévedhet – ebben biztos volt, hiszen ha azt el is hitte magáról, hogy Heros (néha még ebben is elbizonytalanodott), azt egy percig se gondolta, hogy a többiek fölé emelkedne bölcsességben. És Dumbledore példája is jól mutatta, hogy a Herosoknak is vannak kihasználható tulajdonságaik, elsősorban ők is emberek, és csak másodsorban hősök. Tévedhetnek. Nagyobbat, mint a többiek, ahogy Dumbledore is mondta.
Érezte, hogy a pánik összeszorítja tüdejét, és nehezebben kap levegőt. Nem akart, nem tudott élni ezzel a hatalommal, és köszönte szépen, de ebben a pillanatban nem is kért belőle. Tudta, hogy mást várnak tőle, és azt is, hogy ha felnőtt lenne, akkor megbékélne a sorsával, és igyekezne a lehető legjobban beteljesíteni azt, de ilyen áron nem akart felnőtt lenni. Újra elolvasta a történetet, hátha sikerül valamit tanulnia belőle, de mint a Scelust legyőző varázslatoknál mindig, a Krónika homályosan fogalmazott. A Heros megtanulta a varázslatot – az persze nem derült ki, hogy kitől –, de úgy vélte, képes végrehajtani egy olyan változatát, amely sikeresebb lenne. Kicsit változtatott rajta, és minden elbukott.
Ha valamiben, hát abban Harry biztos volt, hogy ha bárki tanítana neki egy varázslatot, gondolkozás nélkül bevetné. Csakhogy továbbra is hiányzott a megfelelő tanár. Kényszerítette magát, hogy lassan, mélyeket lélegezzen, aztán gondosan a ládájára helyezve a könyvet, felállt, és kiment. Beszélnie kellett valakivel, bárkivel, aki megérti, és szinte ösztönösen indult el Hermione szobája felé, hogy tanácsot kérjen barátaitól.
Amikor benyitott, Hermione épp a kabátját vette. Alig, hogy észrevette Harryt látványosan hátat fordított neki, így fel sem fogta feldúltságát.
– Rohanok – szólt oda Ronnak. – Gyorsan elintézem.
És anélkül dehoppanált, hogy még egy pillantást vetett volna Harry felé. Ron zavartan köhintett egyet.
– Hermione vesz még valamit a szüleinek, csak azért sietett el, hogy nyitva találja a boltokat… – Harryre pillantott, és elakadt a szava. – Mi történt? – kérdezte riadtan, a másik zaklatott arcát látva.
Harry vett egy mély lélegzetet, majd gyorsan beszámolt Ronnak a 14. századi Herosról, akinek nem sikerült legyőzni a Scelust.
– De… Ez semmit sem jelent – szólt Ron a homlokát ráncolva –, ugye? Vagyis, ha te nem csinálsz semmit másképp, akkor minden rendben lesz, nem?
– Jó de mihez képest? – kérdezte Harry rekedten. – Semmit sem tudok. Egyelőre fogalmam sincs, hogy mit tehetnék, úgyhogy arról sincs, hogy hol ronthatom el.
– De tudni fogod, Harry. Jobban kéne hinned magadban.
– Én is fiatal és tapasztalatlan vagyok – mordult fel Harry. – Könnyen elronthatom a következő száz évre az emberek életét. Ez egy kicsit… sok nekem.
Ron együtt érzően bólintott. – Minden rendben lesz. Segítünk. A Rend is segít. Nem lesz semmi baj, Harry.
– A Rend csak annyira segít, hogy kihúzzuk addig, amíg én nem győzök. És ti sem tudtok helyettem harcolni. Nem is akartok…
– Jaj, ne viccelj! – csattant fel Ron. – Lehet, hogy Hermione most haragszik rád, de melletted áll ő is.
Harry nem felelt azonnal. Elgondolkozva dörzsölte a halántékát. Hermione viselkedése nagyon bántotta, és nem tudta elképzelni, hogy a közeljövőben ezt meg tudják beszélni. A kehely, amely most a medál mellett lapult a ládája mélyén, egyszerre keltett benne diadalittas és fájdalmas gondolatokat. Semmiképp sem érezte úgy, hogy boldog, amiért megszabadult Siportól, és hiába remélte azt, hogy ez után majd csillapszik valamennyit a bosszúszomja. Továbbra is gyűlölte Bellatrix Lestrange-ot, Voldemortot, sőt, még Pitont is – mindenkit, akinek akár egy kis köze is lehetett Sirius halálához.
– Vissza kell menünk Prospeerhez – fordult határozottan Ron felé.
– Hogy? De hát… Hermione szerint ő…
– Nem érdekel! – vágott közbe Harry a másik zavart szavaiba. – Nem érdekel, hogy Hermione mit hisz Prospeerről. Nem ő volt ott Voldemorttal a szüleim házában, ezt most már biztosan tudjuk. Arról pedig fogalmunk sincs, hogy miért nem akarta, hogy megkapjam a Krónikát. Lehet, hogy tényleg csak attól féltett, hogy rossz hatással lehet rám. De két dolog biztos: tud valamit a Defensorról, és tudna még mit tanítani.
– Oké, lehet, hogy neked van igazad, de akkor se menjünk oda egyedül. Várjuk meg még Hermionét, és talán beszéljünk valakivel a Rendből.
Harry dühösen húzta el a száját.
– Persze, miért ne vigyük oda mindjárt az egész Rendet? Akkor legalább tényleg lenne oka utálni minket… Nem fog ránk támadni. És ha mégis, akkor meg tudjuk védeni magunkat. Ha meg nem, majd akkor hívjuk Hermionét.
Ron megvonta a vállát, majd kabátja után nyúlt. – Rendben. Nem kell úgy kiakadni. Beszéljünk vele ketten, ha annyira akarod.
Harry egy gyors intéssel áthívta a szobájából a kabátját, és miután felöltöztek, egyszerre dehoppanáltak mindketten. Egy szempillantás múlva a Prospeer házát övező kopár pusztától pár méterre tűntek fel. Az eget koszosszürke, vastag hófelhők fedték, de még nem kezdett havazni. Nyomott, vihar előtti csend nehezedett a falura; az utcában semmi mozgást sem láttak, és bár a legtöbb házra karácsonyi díszeket aggattak, lakóik mintha elbarikádozták volna magukat függönyeik mögé, lámpafényes szobáikba.
Harry egy darabig némán fürkészte az utcát, készen arra, hogy egy-egy kései bevásárlót vagy látogató rokont pillantson meg. A falura telepedő csend legalább annyira nyomasztotta, mint a roxmortsi tömeg. Visszafordult Prospeer háza felé; szíve a torkában dobogott, ahogy a ház felé indult, bár maga sem tudta eldönteni, hogy miért aggódik annyira. Szinte biztos volt benne, hogy Prospeer nem támad rájuk, és abban is, hogy szökésüket is ki tudja majd magyarázni. Oda se figyelt a lába alatt ropogó – egyébként érintetlen – hóra, s csaknem ösztönösen kerülgette a mélyebb gödröket, melyeket elrejtett az egyenletesnek tűnő hótakaró. Csak az ajtó előtt torpant meg.
Valami furcsa, megmagyarázhatatlan érzés kerítette hatalmába, ahogy nézte a sima faajtót. Finoman bekopogott, de azonnal észrevette, hogy az ajtó résnyire nyitva van. Kitárta és pillantása egy apró, szürke, kopár helyiségre esett. Ronnal a nyomában belépett a szobába, ami kisebb volt, mint a korábban tértágító bűbájjal létrehozott konyha – a kunyhó immár nem volt más, csak az eredeti apró kamra, amelyet Prospeer birtokba vett. Harry csalódottan fordult a másikhoz.
– Elkéstünk…
Ron összevont szemöldökkel toporgott a helyiségben. – De hát miért kellet elmennie? Olyan furcsa volt már az is, ahogy itt élt, mindenkit elkerülve, de az meg végképp az, hogy lelépett.
– Már mért lenne furcsa? – vágott vissza Harry dühösen. – Elmondtam, hogy miért szeretett egyedül élni, szerintem az érthető volt. És ráadásul azok, akiket befogadott, átverték, és kirabolták. Megértem, ha többet látni sem akar minket…
– Hát talán abban igazad van, hogy Prospeer nem volt halálfaló – kezdte elgondolkozva Ron, és lassan körbejárta a helyiséget –, ha az lett volna a feladata, hogy téged szemmel tartson, akkor most itt várna vigyorogva…
– Na ugye. – Harry elégedetlenül bólintott. – Nyilvánvaló, hogy nem gondolkodtunk, amikor nekiestünk, és most emiatt vesztettem el az utolsó embert, aki taníthatott volna.
– Hátha nem végleg, hátha meg lehet valahol találni… – Ron úgy nézett körbe, mintha azt várná, hogy Prospeer megszánja őket és mégis előugrik valahonnan.
A hátuk mögött hangosan megnyikordult az ajtó. Egyszerre kapták oda a fejüket, de senkit sem láttak a nyitott ajtó mögött. Pálcát rántva, ösztönösen rontottak ki az ajtón, mire az hangos dörrenéssel becsapódott.
– Csak a szél – eresztette lejjebb a pálcáját Ron.
Harry gyanakodva nézett körül. A szél természetellenes hirtelenséggel támadt fel. Vadul ráncigálta Ron kigombolt kabátját, és a következő pillanatban megindult a hózápor is. Másodpercek alatt vastag hóréteg rakódott vállukra és a hajukra, és a szélben kavargó hópelyhektől szinte semmit sem láttak.
– Vissza kell mennünk – szólalt meg Ron, és határozottan megragadta Harry karját. – Itt már nem tudunk mit tenni, és nem is fogunk semmire se rájönni.
Harry vonakodva ugyan, de követte a dehoppanáló Ront. A szobában egy gyors bűbájjal megszárították a hajukat és kabátjaikat. Egy halk pukkanás kíséretében megjelent mellettük Hermione egy nagy dobozzal a hóna alatt. Meglepetten mérte végig a két kabátban ácsorgó fiút.
– Hová készültök?
– Godric’s Hollow-ban voltunk – felelt Harry komoran a szemébe nézve. – Prospeert kerestük, mivel szerintem sosem dolgozott Voldemortnak.
– Megőrültél? – fortyant föl a lány. – És mégis mit mondtatok neki? Esetleg mindjárt meghívtátok egy teára a főhadiszállásra?
– Először is nem volt ott – szólt közbe békítőleg Ron. – Másrészt az, hogy elköltözött, tényleg arra utalhat, hogy nem volt halálfaló…
– Elköltözött? – vonta fel Hermione a szemöldökét. – Ezt hogy érted?
Ron gyorsan beszámolt Hermionénak a házban tapasztaltakról. Harry dühösen hallgatta barátját, és amikor ő a végére ért a beszámolónak, Hermionéhoz fordult.
– Hát ezt akartad? A nagyszerű ötleted, hogy lépjünk le egyetlen szó nélkül, hogy lopjuk el a legféltettebb könyvét, ennyire futotta! Most nincs meg az utolsó ember, aki taníthatott volna.
– Muszáj ezért is nekem esned? – kérdezte Hermione mérgesen. – Hol lennénk most a Krónika nélkül? Megtaláltuk volna R.A.B.-ot? Rájöttünk volna, hogy hogyan pusztítsuk el a horcruxot? Megtudtuk volna mindazt az Aetas Heroumról, ami elengedhetetlen számunkra? – Hermione egyre dühösebben kiabált. – És ezekhez Prospeer jószántából nem segített volna hozzá! Ne mondd nekem, hogy segíteni akart!
– Hát neked köszönhetően ez már sose derül ki – vágott vissza Harry. – És azért ne gondold, hogy te tévedhetetlen vagy.
– Nyilván. De inkább meneküljünk meg a lehető legnagyobb bajtól egy kis tévedés árán.
– Kis tévedés? Talán. De lehet, hogy ennek a kis tévedésnek lesz köszönhető az én sokkal nagyobb tévedésem! Az pedig már több millió ember életét fogja tönkretenni!
– Harry, erről még semmit sem tudhatunk – szólt közbe Ron. – Merlinre, karácsony van! Muszáj még most is egymást ölnötök? Siporon már nem lehet segíteni. Mint ahogy azon sem, hogy Prospeer eltűnt. Megpróbálnátok végre normálisan viselkedni?
Mintegy végszóra Mrs Weasley lépett be a szobába. – Mindenki megérkezett, gyertek le vacsorázni – szólt mosolyogva. – Mi a baj? – tette hozzá, amikor meglátta a füstölgő Harryt és Hermionét.
– Semmi. Megyünk – válaszolt a lány, és még egy dühös pillantással végigmérte Harryt, majd kiviharzott a szobából.
Harry vonakodva követte Ront és Mrs Weasleyt a földszintre. A konyhában több rendtag üldögélt, és mindenki összegyűlt a Weasley családból, még Fred és George is helyet foglalt az asztal egyik végében. A társaság jókedvűen beszélgetett, és Harry hirtelen nem is tudta, mikor látta utoljára mosolyogni ezeket az embereket.
Saját rosszkedve olyan éles ellentétben állt a konyhában uralkodó hangulattal, hogy összeszorult a szíve. Tett egy bizonytalan lépést az asztal felé, de aztán meggondolta magát. Különösebben nem volt éhes, és nem érezte úgy, hogy lenne ereje vidáman beszélgetni bárkivel is. A társaság kedvét pedig nem akarta elrontani. Sarkon fordult, és visszasietett a szobájába, becsapta maga mögött az ajtót, és rosszkedvűen rúgott bele ládájába. Nem emlékezett rá, hogy valaha is ennyire rosszul érezte magát karácsonykor, hiszen Dursleyéknál sosem számított ajándékokra, boldogságra, a barátai pedig ezelőtt nem hagyták ennyire cserben, még akkor sem, amikor mindenki más ellene fordult.
Ha véleményed, észreveteled, kérdésed van, írd meg a Fórumban!