Alinea azon törte a fejét, hogyan tudná minél előbb és minél jobban teljesíteni a rá szabott feladatot. „Először is baglyot kell küldenem Draconak” – futott át a fején a gondolat – meg kell írnom neki, hogy tudok a beavatásáról és hogy meggondoltam magam . Válaszolni fog, az biztos! –Magában már fogalmazta is a levelet. Ahogy lassan véget ért a temetői túra és mindenki összeverődött, észrevette, hogy Hermione hiányzik. A Griffendéles fiúk is nyugtalanul nézegettek körbe, nem látva a lányt. Malfoy professzort sem látta. Talán együtt vannak. Odament a trió jelenlévő két tagjához és bár Harry mogorván arrébblépett, azért megkérdezte:      – Nem láttátok Hermionét? Nem veletek volt?

Harry!
Bocs, ez most nagyon rövid, de hirtelen elvesztettem a fonalat.

Harry csak a vállát vonogatta. Láthatóan éppen azzal volt elfoglalva, hogy a legutóbbi kviddicsmérkőzés részleteit tárgyalja meg Ronnal. Egészen nyilvánvaló volt, hogy nem érdekli, hogy hova lett Hermione, pláne Malfoy professzor. Valójában szokásuktól eltérően a két fiú elképesztő érdektelenséget mutatott a társaival illetve a kirándulással kapcsolatban.
– Wispiansky azzal a berepüléssel! Láttad Ron? Az nem volt semmi!
– Ha az új edző ilyen jól felkészíti a Mardekárosokat akkor az idén nagy meccsekre számíthatunk. – fintorgott Ron.
– Ugyan, Malfoy eddig sem volt ellenfél! – önérzeteskedett Harry.
A vita hevében nem törődtek vele, hogy a csoport már tovább indult az öreg Denem-ház felé.
Amikor már senki nem volt a közelükben, a két fiú körbenézett, és futva eliramodtak a temető hátsó kijárata felé. Alig tudtak lefékezni amikor az egyik piéta mögül Piton toppant eléjük és elállta az útjukat.

(elég képzavaros egy varázslótemetőben egy piéta. Mindegy. Muglik is heverésznek itt.:)))
Luciana
(még mindig ott tartunk ha jól emlékszem, hogy Lucius elindult otthonról valamerre)
Rengeteg időd van Luci mert rajtam kívül most senki sem elérhető. Alex még él. Ronda lelkű egy pasas de legalább halálfaló. :DDD

Na bassz, mire jöttem haza???,Nejem is meghótt, meg az édes kis sárvérű?
Na nem:D

Lucius a Szellemszállás közvetlen közelében hoppanált, és sietős léptekkel haladt a nyikorgó, dülöngélő épület felé, amikor egy hatalmas durranás rázta meg a levegőt. Malfoy villámgyorsan egy odvas tölgyfa mögé ugrott, majd pofára esett a kiálló gyökerekben, de még időben elérte, mielőtt Alexander felbukkant Hermionéval együtt.
Lucius komoran figyelte a házban eltűnő párt, és komolyan gondolkodóba esett.
Vidoc és Granger?
Ki kell derítenie mi ez az egész.
Kilépett a rejtekéből, és összeütközött az éppen oda hoppanáló, enyhén feldúlt nejével.
- Mi a jó francot ugrálsz ide – oda? – förmedt az asszonykára.
Narcissa nem csak meglepődött Lucius hirtelen felbukkanásán, de kifejezetten aggódott, hogy kekeckedő és gyakran kanos férje már megint az útjába került és a következmények többnyire nem szívderítőek.
– Lucius! Mit akarsz itt? Hagyjál már! Alex magával vitte a kis Grangert, és tudnom kell mit akar a lánytól. Te meg, ne avatkozz a dolgaimba! És ne merj még egyszer egy ujjal is hozzám nyúlni! – sziszegte Lucius arcába miközben lesöpörte magáról a férfi kezét.
- Ne hisztizz, mert lecsaplak. Jól érzem, hogy Te féltékeny vagy erre a francia ficsúrra?
– Semmi közöd hozzá, hogy mit érzek vagy mit nem érzek! De ha tudni akarod, százszor jobb az ágyban mint te valaha is voltál! – Narcissából folyékonyan jöttek az ostoba hazugságok. Mindegy volt, csak bántson és mehessen már.
- Te kurva! Kinek nem tetted már szét a lábad? – sziszegte a szőke varázsló, és képen törölte az oldalbordáját.
Az asszony végképp elveszítette a türelmét és a férfi pofonja után minden elkeseredését és és évek óta felgyűlt haragját beleadta a mozdulatba. Tenyere hatalmasat csattant a varázsló arcán. Narcissa maga is meglepődött a tettén, és rémülten hőkölt hátra. Luciust megütni olyan sértés volt amit a férje nem fog eltűrni.
- Hogy mertél visszaütni? – nézet döbbenten a sápadt Narcissára, majd elsötétülő tekintettel emelte a pálcáját a feleségére – Stupor!
Narcissa hangtalanul zuhant a földre miután telibe kapta a vérvörös átkot.
Malfoy belebegtette a fák közé élete értelmetlenségét, és egy kiábrándító bűbájt szórt rá, hogy senki ne fedezze fel, amíg el nem intézi a bent lévőket is.
Létrehozott egy ál- Narcissát, és néhány lépéssel lemaradva követte a másolatot lefelé a Szellemszállás fekete pincéjébe.

Pár perc múlva már ördögi vigyorral a képén, - amiért oly sok boszorkány dobálta el a bugyiját - hallgatta ki a két szerető vitáját.
„Hm, te ostoba gall barom, hát téged valóban megcsaltak az érzékeid.”
De a mosoly azonnal lehervadt az ajkáról, amikor felvillant a zöld fény és telibe kapta a másolt Narcissát. Lucius néhány másodpercre megdöbbenve meredt maga elé. Nem hitte el, hogy ennek a mocsoknak volt bátorsága meggyilkolni egy Malfoyt.
Olyan határtalan düh fogta el, hogy felordított az agyát elöntő vöröslő ködtől.
Ezt hallotta meg Hermione, és próbált elmenekülni.
Lucius előugrott a rejtekhelyéről, és egy sóbálvány átkot küldött a két alakra.
- Most mi a francot tegyek! – rúgott bele tehetetlenül az ál-Narcissába, ami azonnal szétfoszlott.
Inferi!
Nem volt könnyű, de Lucius megoldotta. Elhoppanált a szomszédos temetőbe, majd bő negyedóra elteltével vissza is tért két holttesttel, megint szükség volt egy kis időre, hogy létrehozza a tökéletes Granger és Narcissa inferit.
Mikor mindennel végzett, feloldotta Hermione átkát, de mielőtt a lány megszólalt volna egy kábítóval elnémította, majd az ájult testet kilebegtetve kiküldte az épületből.
Pár percig olthatatlan vágyat érzett, hogy kivégezze Vidocot, de nem tette, mivel tudni akarta, hogy mi a szándéka ennek a görénynek. És az se egy hátrány, ha mindenki halottnak hiszi Narcissát, és Grangert.
- Én leszek a gyászoló víg özvegy. – vigyorogta el magát, majd elbújt az egyik sarok mögül és feloldotta az átkot Vidocról, és gyorsan törölte a memóriáját is arról a pár percről, amikor megtámadta őt.
Még hallotta a férfi vad röhögését, mikor hoppanált a pincéből, és a fák mögül figyelte a halálfaló távozását a felgyújtott épületből.
Megragadta a két ájult boszorkány testét, és dehoppanált londoni házába. Percekig némán figyelte a nőket, akiket egy szobában helyezett el. Felesége pálcáját magához vette, a lányét nem találta sehol.
Lehetséges, hogy Vidocnál van. - gondolta töprengve. - Nem lesz ez jól így, ha ezek együtt maradnak, még képesek és összefognak ellenem. – tekintett le újra a boszorkákra.
Sóhajtva átlebegtette nejét egy másik emelet másik szobájába, és magához térítette a nőt. De nem maradt mellette, míg teljesen magához tért, hanem gyorsan elhagyta a helyiséget, és a dolgozószobájába vette az irányt.
Sok mindent kell most átgondolnia.
Az egész eddigi élete, és birodalma dőlhet össze, ha nem lesz észnél.

Narcissa egészíts ki, és vagy Mrs Malfoyként vagy Harryként írj

Narcissa lassan kinyitotta a szemét, miközben rosszabbul érezte magát mint bármikor eddigi életében. Nem csak az arca sajgott Lucius pofonja nyomán de a kábító átok utóhatásaként szivárogni kezdett az orrából a vér. Az émelygése állandósult. Ebben a szétzilált állapotban nézett körül, a szobában. Tévedés lenne azt gondolni, hogy Narcissa a rezidencia valamennyi szobáját ismerte. Volt olyan amelyben sohasem járt. Ez is azok közé tartozott. Alig látott a sötét helyiségben. A nő a pálcája után nyúlt, de nem találta. „az aljas mocsok” sziszegte maga elé. Csak a hatalmas fa ablaktáblák résein szűrődött be valamiféle fény, de ahhoz kevés volt, hogy tájékozódni lehessen. Tapogatózva keresett valami ajtót. A szoba egyetlen kijáratát zárva találta. Biztos volt benne, hogy Lucius nem csak bezárta, hanem bűbájjal le is védte az ajtót. Itt nem megy ki. A többméteres fa ablaktáblák mozdíthatatlannak tűntek. Narcissa reményvesztetten rogyott a fal mellé. Alexander Grangerrel. Lucius bezárta. Minden tekintetben túlságosan rossz állapotban volt ahhoz, hogy valami értelmeset tudjon kitalálni.
Visszatapogatózott a kanapéhoz és lefeküdt. Ki fogja találni, hogy hogyan kerüljön k innen. És nem csak innen. Ki fogja találni, hogy hogyan hozza rendbe az összekavarodott életét.
 

E közben a temetőben...
Harry utálkozva nézett Pitonra. „ennek is mindig ott kell lennie ahol nem hiányzik”
Arról nem is beszélve, gondolta Harry, hogy akár mit is mondok, abból mindig pontlevonás lesz.
– Nahát professzor úr! – nézett a legszebb vigyorával Pitonra – Maga is eltévedt?
Jobb nem jutott eszébe, de gondolta, hogy ha a professzort nem bosszantotta fel nagyon valami hülyeség. Akkor talán most simán megússza.

Piton..

 

Piton azonban egyáltalán nem figyelt a kölykökre. A pukkanást is ő hallotta meg először. Alexander Vidoc bukkant fel, nem messze Harry Potter háta mögött. Piton villámgyorsan előrántotta a pálcáját. Harry és Ron arcára kiült a rettegés. Piton meg akarja támadni őket?!
- Pálcákat elő! Leereszteni… – utasította a fiúkat halkan a tanár. Cseppet sem fenyegetően, de ellentmondást nem tűrően. Ennek mindig engedelmeskednek. Piton megkerülte a kölyköket.
- Nocsak, Alexander… Örülök, hogy újra találkozunk.
A kviddicsedző ostobán pislogott.
- A fiúk eltévedtek… - vigyorgott Harry-ra és Ronra. – Éppen azért jöttem, hogy visszakísérjem őket a többiekhez.
- Weasley az egyik prefektus – mondta gúnyosan Piton. – Ő már megtalálta Harry-t, akinek nyilván valami roppant fontos különfeladata volt. De már el is intézte. Igaz?
Mielőtt Harry visszafeleselt volna, Piton a szemével jelezte a kölyköknek, hogy tűnjenek el. Ron hátrább húzta barátját, aki legszívesebben megátkozta volna Pitont.
- Harry-t mindenképpen magammal kell vinnem – közölte Alexander.
- Nem fogja. Úgy tudom, McGalagony professzor azzal bízta meg magát, hogy Narcissa Malfoyra vigyázzon. Hol van az asszony?
Alexander durván felröhögött.
- A pokolban! A sárvérűvel együtt!
A fiatal férfi szemében az őrület szikrája villant.
A fiúk semmit sem értettek.
Piton sem.
Hogy teljes legyen a zűrzavar, felbukkant Fawkes, Dumbledore főnixe és körözni kezdett a fejük felett. A következő pillanatban egy pálcát ejtett ki a csőréből. Piton elkapta.
- Ez Granger pálcája – kerekedett el Ron Weasley szeme.
Piton kezében életre kelt Hermione Granger varázspálcája. Anélkül, hogy a varázsló bármit tett volna, zöld fénysugár csapódott ki belőle, és a halálos átok már telibe is találta Alexet. A férfi teste belülről robbant fel. Égett húscafatok, vér, csont- és agyvelődarabkák röppentek szerteszét. Piton szerencsésen félreugrott, ám Ronra és Harry-ra bőven hullottak a maradványok. Elviselhetetlen volt a bűz…
- Megölte… Alexandert! – hüledezett Ron.
Piton arcán dühös vonaglás suhant át. Mindkét pálcát a fiúkra szegezte:
- Suvickus!
Ron és Harry köhögni kezdett az egész testüket beborító rózsaszín szappanhabtól.
Mire feleszméltek, Pitonnak már nyoma veszett. Magával vitte Hermione Granger pálcáját.
- Vajon hová tűnt? Mi volt ez, Harry? – fordult a barátjához Ron Weasley. – És hol van Granger?

Harry, Ron – hajrá!

Harry még mindig a szappanhabot köpködi és átkozza Pitont a „kedves” gesztusért.:))))

– Valami nagyon nincs rendben! – elméskedett Harry, aki többnyire éleslátásáról és bátorságáról volt híres, de most bután nézett Ronra. – Keressük meg Hermionét!
A két fiú újra nekilódult és nem sok idő elteltével már a Szellemszállás üszkös romjai között bóklásztak.
– Ez leégett! – nyugtázta a nyilvánvaló tényt Ron.
– Pedig csak ez jutott eszembe, hogy visszajött ide valamiért. – keseredett el Harry – Sohasem szokott szó nélkül eltűnni. – mondta, miközben szórakozottan rugdosott egy elfeketedett valamit a hamuban. A következő pillanatban elhányta magát, amikor felismerte, hogy egy szinte teljesen elégett emberi maradványt lát maga előtt.
– Harry! – sipította Ron – mi a fasz ez?
Harry tisztában volt vele, hogy Ron csak kivételes esetekben beszél így. Csak ha nagyon jókedvű, vagy ha nagyon dühös. De egyelőre a saját gyomrát hozta rendbe és csak utána foglalkozott barátja lelkivilágával. Képtelen gondolat volt, hogy esetleg Hermione itt pusztult a tűzben. De hát Alexander szavai, és a főnix a varázspálcával erre utalt.
– Most senki sincs, aki segítene. Piton lelécelt – mondjuk rá egyébként sem számíthatunk. Dumbledore a Roxfortban van. Keressük meg a Rendet! Lupint! Lupin segíteni fog.
– Gyerünk az Odúba! – értett egyet Ron, aki bármit megadott volna érte, hogy eltűnhessen erről a baljóslatú helyről.
Lerohantak Roxmortsba és valamivel később mindketten kiléptek Weasley-ék kandallójából a barátságos konyhába, ahol Mrs. Weasley döbbent arccal fogadta őket.
– Mi történt? Hogy kerültök ide? Hol vannak a többiek? Ron! Miért nem vagy a csoporttal?!!!
A két fiú egymás szavába vágva mesélte el a történetet, jelentősen részletezve és kiszínezve azt a részt, amikor is Piton saját kezűleg illetve máspálcájúlag legyilkolta a kviddicsedzőt.
– Egészen bizonyos – nyugtatta meg őket Molly – hogy Piton nem tesz semmit ok nélkül. Amikor itt voltatok, beszéltem Narcissával és tőle tudom, hogy Hermione...Tudjukkinél van (a legfőbbb fő gonosz, akinek sosem jut eszünkbe a neve..:))))
A két fiú félrenyelte a csokis fánkot, amit Molly rakott eléjük időközben. Két köhögés között nyögte Harry. – Lehet, hogy ott volt – beleborzadt a gondolatba – de nemrég a Szellemszálláson még velünk volt.
Molly letelepedett melléjük az asztalhoz és Harryhez hajolt.
– Meg kell tanulnod hoppanálni. Jövőre úgy is letennéd a vizsgádat. Majd Ron segít.
Harry elképedve nézett a barátjára.
– Te nem mondtad el nekem, és hagytad, hogy rohangásszak, mint a mérgezett egér?
–Őőőő ... féltem, hogy ha elmondom, vagy anya rájön, hogy használom, akkor letöri a derekamat – intett a fejével az anyja felé:
– Le is törném! – szikrázott Molly szeme – De most nyomás a szobádba és gyakoroljatok. Tudod Harry – fordult a fiúhoz együtt érzően – eleinte nagyon rossz érzés, és jobb ha az embert nem látják túl sokan, amikor térdre vagy más testrészére érkezik.
– Senki sem szeret mások előtt pofára esni – morogta Ron.
A két fiú felviharzott az emeletre és Molly az egyetlen embert hívta a rend tagjai közül, aki feltehetőleg elérhető volt. Beleszórta a hopp-port a kandallóba és kimondta a nevet: Lupin!

Narcissa felébredt. Teljes sötétség borította a szobát. Feküdt tovább a kanapén. Már nem volt rémült. Már nem volt szerelmes. Még dühöt sem érzett. Ami történt megtörtént. Ki fog jutni Lucius fogságából. És miután kijut a házból ki fog szabadulni Lucius aranyketrecéből. Van állása a Roxfortban amíg megszüli a babát. Narcissába belehasított a fájdalom. Perselus Piton gyereke. Nem akart Pitonra gondolni.
Hirtelen nem is értette, hogy eddig hogy nem jutott eszébe... Nem jutott eszébe, mert elfogadta, hogy be van zárva.
– Manó! Fényt!
Egy pillanat múlva megjelent az egyik házimanó és a szobában fellobbantak a gyertyák. Narcissa nem emlékezett rá, hogy valaha is látta volna ezt a szerzetet. Arra is rá kellett, hogy jöjjön, hogy még soha életében nem nézte meg azokat a lényeket akik kiszolgálták.
– Szólj Luciusnak, hogy beszélni szeretnék vele!
Narcissa megkereste a szobához tartozó fürdőt és rendbe hozta magát. Egy ilyen beszélgetéshez nem csak nyugodt belső kell, nem árt a megfelelő megjelenés sem.

Lucius!

 

Lucius az íróasztala előtt terpeszkedett, csizmás lábát felpakolta az ősi bútordarabra, és elgondolkodva bámulta a szembelévő falon lévő esküvői festményt, róla és Narcissáról. A nő csodaszép volt, és még teli élettel, de a nászéjszaka után tönkrement minden mikor Lucius rájött, hogy selejtes árut vágott hozzá a Black család.
Nem volt szűz a piruló menyasszony.
Akkor kapta az első hitvesi pofont a nej, amit az elmúlt években számtalan követett.
Malfoy a mai napig nem biztos abban, hogy Draco az ő vére.
Számtalanszor készült, hogy elvégezze a Sanguinpater – varázst, de az utolsó pillanatban mindig meggondolta magát.
Mi lesz, ha kiderül, Draco nem az ő fia?
Ha szembesül azzal a tudattal, hogy egyetlen örököse egy ismeretlen férfi génjeit hordozza magában?
Lucius dühösen felmordult, és haragjában lerúgta a háromágú, tömör ezüst gyertyatartót, az égő gyertyák percek alatt lángba borították a szőnyeget. Malfoy egy hanyag pálca mozdulattal megszűntette a tűzet.
Halk pukkanással az egyik házimanó jelent meg előtte, olyan mélyen hajolt meg gazdája előtt, hogy lekonyuló füle a földet söpörte.
- Egy hölgy keresi az urat.
- Ki az? – morgott Lucius, és a pálcát visszacsúsztatta a sétabotba.
- Nem mondta. – felelt remegő hangon a manó.
- És téged mi a francnak tartalak? – ugrott fel ordítva Lucius, és hatalmasat rúgott bele a sipítozva megbocsátásért könyörgő szolgájába. Feltépte az ajtót, és gyilkos dühvel csattogott végig a kihalt folyosón, majd le a lépcsőn, és végül be a szalonba. A méreg azonnal elszállt mikor meglátta a pamlagon kecsesen helyet foglaló boszorkát.
- Velvet! – nézett meglepődve a több éve nem látott nőre.
Az alacsony, de annál formásabb feketehajú boszorka mosolyogva állt fel, és indult a varázsló felé. Világoskék szemét a szőke mágus arcára vetetette, és a kezét nyújtotta.
Malfoy hosszú ujjával finoman fogta meg, majd csókot lehelt a bársonyos bőrre. Nem engedte el rögtön, mire a nő arcát enyhe pír futotta el, és zavartan pillantott félre. Lucius végül eleresztette és várakozva nézett a magát lassan összeszedő boszorkára.
- Talán foglaljunk helyet. – mutatott a kanapéra, majd leültek egymás mellé, nagyjából fél méterre a másiktól.
Malfoy nem szólt többet, várta, hogy az asszony szóljon, aki régen sokat jelentett neki, addig amíg nem alázta porig őt azzal, hogy elhagyta.
Nem bocsátotta meg. Felvéste, és várta a napot mikor eljön az idő, hogy bosszút álljon rajta. Lehetséges, hogy ez a pillanat eljött.
Velvet zavartan gyűrögeti a szoknyáját, majd nagy levegőt vesz, de ekkor egy pukkanással megjelenik egy házimanó.
- Mrs Malfoy az Úrral kíván beszélni.
’Mindig értett az időzítéshez az a liba.’ – bosszankodott Lucius, de tudta beszélnie kell a nejével, ezzel tisztába volt.
- Ha megbocsátasz. – állt fel a fekete boszorka mellől, és kisietett a szalonból.     

Velvet megkönnyebbülve sóhajtott, időt nyert. Lehet, hogy mégsem volt vmi jó ötlet, hogy ide jött, de tudta csak Lucius segíthet rajta. Még akkor is, ha sejtette, hogy önként ad fegyvert saját maga ellen a férfi kezébe.

Malfoy mikor kilépett az ajtón rögtön a feleségét rejtő szobába hoppanált, majd az ajtófélfának támaszkodott, és a mellkasa előtt összefont karokkal tekintett le az ágyon heverésző nejére.
- Van valami mondanivalód? – kérdezte hidegen.
– Lucius, kedvesem! – gúnyolódott a nő azon az undorítóan negédes hangon, amit külön Lucius barátainak tartogatott az estélyekre. – Kedves tőled, hogy akaratomon kívül vendégül láttál nálam, úgyhogy gondoltam jobb, ha végérvényesen tisztázunk néhány apróságot. Lenne itt egy-két követelés, néhány szabály és feltétel – cserébe a szabadságodért. Elválok tőled.
- Valóban? – nézett rá gúnyosan – Szóval válni akarsz? És, hogy gondoltad?
–Nincsenek nagy igényeim – sóhajtott a nő, és belül tudta, hogy most nagyon, nagyon résen kell lennie, mert ha feldühíti a férfit, akkor nem sok jóra számíthat. – Az itteni ház a tiéd maradhat, a roxmorts-i az enyém lesz. Fizeted Draco iskoláztatását és havonta... mondjuk, 1000 galleont. Ez neked meg sem kottyan, és mostantól kezdve nem kell szégyenkezned, amiért undorító módon megcsalod a nőt, akinek örök hűséget esküdtél.
- A varázserőm nem kéne? – röhögött fel a mágus, mikor meghallotta az asszony kívánságlistáját.
– A Te varázserőd nem kéne. Viszont nem akarok veled osztozni tovább a neveden sem, és semmin. Lehetőleg a levegőn sem, ami körülvesz bennünket.
- Én sem akarok veled tovább élni, hiszen semmire sem vagy jó. A világra hoztál egy kölköt, aki az se biztos, hogy az én vérem. Mérlegelem, amit kérsz, de ne essél túlzásokba. Kapsz egy tisztességes járandóságot, de ne reménykedj abban, hogy hasonló luxus körülmények között fogod mereszteni a csontos seggedet.
– Lucius Malfoy! Elég volt a közönséges sértegetéseidből! Elég volt belőled!
– Ne emeld fel a hangodat, mert még meggondolom magam, és inkább az özvegységet választom. – villant Lucius szeme ingerülten. Előhúzta a pálcáját, majd az ajtó feltárult a nő előtt.
Narcissa keze remegett az izgalomtól. Úgy tűnik, végigjátszotta, és úgy tűnik, egyszerre szabadulhat mindkét rabságból. Óvatosan, de megpróbálkozott még egy lapáttal rátenni. Hátha kiderítheti, hogy vajon Lucius véletlenül került-e oda, ahova Hermione indult Alexel, vagy találkozójuk volt?
– Még valami! Egészen véletlenül... nem tudod, hol van Hermione? Nem láttad a Szellemszálláson, miután elhoztál onnan?
- Fogalmam sincs róla, hol van az a sárvérű liba! – hazudott szemrebbenés nélkül Malfoy, és kilépett a folyosóra, de még visszafordult – Ha lehet, még ma tűnj el innen!
Az asszony soha életében nem volt ilyen boldog, mint ettől a mondattól. És még attól a tudattól, hogy érzi, biztosan tudja, hogy Lucius hazudik. Tudja, hogy hol a lány. Talán itt van a házban. Lehetséges, hogy Lucius összejátszott Alexel. Nem lenne meglepődve, hiszen az egyértelműen kiderült számára, hogy Alexander Voldemort követője. Teljesen érthetetlen, hogy hogyan kaphatta el őt a hév egy ilyen kis senkivel kapcsolatban. Persze mid ez nem történik meg, ha Piton nem lett volna olyan ellenséges. De most már mindegy. Narcissa kiviharzott a szobából. Azt még nem tudta, hogy mit kezdjen az információval Hermionéról. Végül is, nem baj, ha itt marad kicsit Luciusnál – gondolta az asszony. Hevülékeny a kislány és Luciustól biztosan megkap mindent, amire szüksége van. Mert, hogy Lucius jó az ágyban, az vitathatatlan. (paradigmaváltás – csak ezt nem tudja, mert nem mondtam neki :DDD)
Nem sokkal később már a roxmorts-i házban volt, és elégedetten vette birtokba új életét.

Narcissa szívem egészíts, és írj vmit:-D

Az Odúban Molly állt a kandalló előtt és néhány pillanat múlva megjelent Lupin feje a tűzben.
A férfi sápadtnak és elgyötörtnek látszott. Molly szánakozva nézte és nagyot sóhajtott.
– Mikor volt?
– Samhain-kor.
– És Perselus?
– Valószínűleg aktív szexuális életet élt éppen, mert nem volt elérhető. – fintorgott Lupin.
– Remus, ne ízetlenkedj! – pirított rá Molly. – Eltűnt a kis Granger. Korábban Tudjukkitől menekítették ki a fiúk, de most egyáltalán nem találják, és – az asszony szipogni kezdett – még az is lehet, hogy bennégett a Szellemszálláson.
– Leégett a kalyiba? – döbbent meg Lupin – Harry Jól van?
– Hoppanálni tanul odafent. – bólintott Molly. – Nincs valami ötleted, hogy hol keressük a lányt?
Lupin feje eltűnt a tűzből, és pár pillanattal később egy pukkanás kíséretében teljes valójában megjelent Molly mellett.
– Arra gondoltam, így jobban megbeszélhetnénk Hermione ügyét, és utána nem lenne rossz, ha megnézném, mit csinál a két fiú. Nehogy vak vezet világtalant alapon menjen az oktatás, mert akkor Harry mindent össze fog hányni a következő hetekben..
Lupin leült az asztalhoz és várakozóan nézett Mollyra.
– Perselussal beszéltél Hermione eltűnéséről?
– Nem kérdeztem őt, de ha Vo.., ha Tudjukkinél lenne arról minden bizonnyal, értesítette volna a Rendet.
– Ez nagyon valószínű – sóhajtott Remus. – Körbenézek a szellemszállás körül. Készítesz addig nekem egy teát?
A teavíz még fel sem forrt, és Lupin már újra az Odú eklektikus ám annál barátságosabb konyhájában ült. Éppen akkor tette elé Molly a mentás () teát, amikor szinte robbanásszerű hang kíséretében megjelent Harry, és nekiesett az asztalnak.
– Kisebb pálcamozdulattal Harry, és jobban koncentrálj a megérkezésre. Egyébként jó lesz ez... – Mosolygott Lupin a fiúra.
– Nahát! – lihegett Harry – Szia Remus! Beszélnünk kell, csak felugrom Ronért. – azzal újabb pukkanás mellett dehoppanált. Nem sokkal később mind a két fiú ott állt a konyhában, és Harry ezúttal határozottan ügyesebben érkezett.
– Nyugodjatok meg! Nem Hermione volt a szellemszálláson. Akárkik is voltak, valójában már nem éltek, amikor odakerültek. Gonosz dolgok nyomait találtam, de a Szellemszállás sohasem volt szívderítő hely. Azt hogy az alagsorból mennyi maradt, csak a roxforti átjárón keresztül lehetne megnézni, de Hermi egészen biztos nincs odalent.
A két fiú nagyot sóhajtott és leültek az asztalhoz, miközben Molly újabb csészéket varázsolt az asztalra.
– Az lenne a legjobb, ha visszatérnétek a csoporthoz. Molly mondta, hogy valami kirándulásféle, és Perselus vezeti a csoportot. Mellette biztonságban vagytok.
– Ja! Biztonságban. – morgott Harry – Csak az agyvérzéstől nem vagyunk védve.
– Agyvérzés? – értetlenkedett Lupin:
– Olyan mugli betegség. Vagy mi. – magyarázta készségesen Ron. – sötétruhás emberek terjesztik, és ha valaki megkapja, akkor sok fehérruhás ember között kell lennie, hogy elmúljon.
– Ebbe most ne menjük bele! – vigyorgott Harry. – Legalább is ezt, mugliismereten inkább ne mond el.
A kezükbe kaptak még párat Molly utolérhetetlen csokis fánkjaiból és mindketten hoppanáltak a temetőbe, ahonnan rohanvást igyekeztek az omlatag kerítéssel övezett komor domboldali ház felé.

Piton... professzor :)))

(: Piton most felelősségteljes tanár. Mint mindig. Kéretik nem gúnyolódni! :)

 

Piton csak egy alig észrevehető biccentéssel jelezte, hogy tudomásul vette Harry Potter és Ron Weasley érkezését. Egyedül maradt felnőtt kísérőként a kiránduló társasággal, szerencsére a mardekáros prefektusokra számíthatott. Kivéve Draco Malfoyt, aki a Sötét Nagyúr szolgálatába szegődött... Az ő helyettesítésével most Alinea Montclairt bízta meg, és Piton elégedetten nyugtázta, hogy új növendékének végre valami hasznát veszi. Hermione Granger eltűnése azonban továbbra is aggasztotta. Mióta az idióta Lucius Malfoy felhívta a létezésére a Sötét Nagyúr figyelmét, Hermione állandó életveszélyben volt. Piton nyugodtabb lett volna, ha a fiúk vele együtt jönnek meg. Ezek szerint fogalmuk sincs, hol lehet… Nekik sem. Piton utasítására a prefektusok 20 fős csoportokban kísérték be és hozták ki a Roxfort növendékeit a lerobbant kúriába.
- Mi folyik itt, professzor úr? – kérdezte nagy merészen Ron Weasley.
- Dumbledore utasítására minden diák megismeri a Sötét Nagyúr életének hiteles történetét. – Piton Harry Potterre emelte kifürkészhetetlen tekintetét. – Amit az igazgató a Kiválasztottnak kénytelen különórákon is elmagyarázni, mert a Kiválasztottat ugyebár egészen más dolgok foglalkoztatják.
Hosszú órák múlva mindenkin eluralkodott a rendkívül depressziós hangulat. A fakultatív programra, a Tiltott Rengetegben való kalandozásra már senkinek sem volt igénye. Este tíz órára a társaság visszatért a Roxfortba.
Vacsora után Piton az alagsori cellájában előszedte Hermione Granger varázspálcáját. Hegyét a halántékához érintette és emlékezetébe töltött mindent, ami azóta történt a pálca tulajdonosával, mióta Alexander magával vitte. Némi elégtétellel nyugtázta, hogy a sötét varázslat, amellyel a legutóbbi nyomasztó kalandjuk alkalmával akaratán kívül felruházta Grangert, hatékonyabb, mint az anyai szeretet varázsa, ami a Potter gyereket védte. A halálos átok, amit Hermione-nak címeztek, nemcsak megőrződött a pálca emlékezetében, hanem a megfelelő pillanatban vissza is csapódott az átok kimondójára... Alexanderre.
Ezután felment Dumbledore irodájába, ahol az igazgatónak és McGalagonynak jelentette Granger eltűnését és a gyanúját, hogy a kviddicsedző halálfaló lehetett.
- Ezek szerint tudja, hol keresse Grangert – mondta az igazgató.
Piton elhúzta a száját. Lucius Malfoy nem lesz elragadtatva, ha személyesen keresi fel.
A tanárnak nem volt kétsége afelől, hogy a főnix Dumbledore utasítására kereste meg s az igazgató azóta is figyelemmel kísért a távolból minden részletet. Dumbledore hatalmas íróasztalán még most is ott volt a terepasztal, amelyen a varázsvilág tetszőleges tartományának eseményeiről szerzett tudomást. Nemcsak a Roxfortot, hanem minden helységet és intézményt, ahol mágusok tevékenykedtek, megfigyelhetett. Így lehetett a távolból tanúja, amint a dühöngő Alexander zsebéből kicsúszott Hermione pálcája. Ekkor küldte a helyszínre Fawkest azzal az utasítással, hogy haladéktalanul juttassa el a pálcát az egyetlen varázslóhoz, akiben az igazgató teljes mértékben megbízott.
- Nem lenne helyes, ha egyedül menne, professzor úr – mondta McGalagony.
- Nem, valóban… - felelte fáradtan Piton.
- Lupin magukkal megy – döntött az igazgató.
Az iroda előtti kőszörny mögül két kíváncsi szempár szegeződött a Sötét Varázslatok Kivédésének mestere után, amint lobogó talárral távozott.

Na, csatlakoztok a „mentőexpedícióhoz”, srácok?
– Ha nem, majd Alinea Montclair.

A két fiú feltekerte a telefület, ami addig az ajtóra volt tapasztava és összenéztek.
– Most akkor hol van Hermione? – nézett Ron Harryra.
– Nem tudom... – sóhajtott a fiú lemondóan. – Piton bezzeg tudja, de nem mondta!
– Lehet, hogy sejtette, hogy hallgatózunk. – fintorgott Ron.
Harry hirtelen kiugrott a kőszörny mögül és Piton után rohant. Ron alig bírta utol érni.
– Professzor úr! Várjon! – lihegve állt meg Piton előtt és próbált igazán jó benyomást kelteni. Valójában erre vajmi kevés esélye volt, a kócos hajával és a félrecsúszott pulóverével.
– Megmondaná, hol van Hermione?
- Nem! – válaszolt egykedvűen Piton. Majd szúrósan Harry szemébe nézett és gondolatban hozzátette: „Sohasem tanulod meg, hogy nem kell, nem szabad mindent kimondani?! A Roxfort nem biztonságos többé! A Sötét Nagyúr kémei bármikor betörhetnek!” – Pitonnak fogalma sem volt, hogy a kimondott szavak nélküli mágia – ami mellesleg a leghasznosabb része volt az idei tananyagnak – mennyire erőssége Harry Potternek. Láthatóan semennyire, mert a két fiú továbbra is lerázhatatlanul a nyomában loholt.
Harry megpróbálta fegyelmezni magát és nagyon koncentrált, hogy ne öntse el az agyát a vörös köd. Biztos volt benne, hogy az nem lenne célravezető, ha most dühöngeni kezdene.
– Remussal, illetve Lupin professzorral nemrég beszéltünk, és Ő minden bizonnyal el fogja árulni nekünk. Annál is inkább mert, hogy Ő is magával tart.
Piton ekkor szembefordult legutálatosabb növendékével:
- Utánam kémkedtek?! – A szeme alatt megrándult egy ideg. Még egy benyögés és dühöngeni fog… - Tűnjetek el a szemem elől!
– Menjünk már Harry! Látod, hogy nem árulja el. – Ron elkezdte rángatni Harry könyökét, aki továbbra is makacsul Piton mellett haladt.
– Mitől olyan biztos benne professzor úr, hogy Hermione bárhol is van, legelőször Önnel szeretne találkozni és nem a barátaival?
Piton legszívesebben lecsapta volna a kölyköt a pimasz megjegyzéséért. Ehelyett megtorpant, szembefordult vele, halkan és higgadtan mindössze ennyit mondott:
- Miféle barátok vagytok ti?! Amíg te az ostoba cikeszeddel foglalkoztál, Granger kétszer állt a Sötét Nagyúr előtt. Az életét kockáztatta, a te küldetésedet teljesítette - helyetted!
Harry úgy döntött, hogy lenyeli az újabb sértést és összeszorította a száját, hogy ne feleseljen vissza. Inkább megpróbált valami ész-érvet előkotorni magából, ami persze nagyon nehéz volt a megátalkodottan lenéző Pitonnal szemben.
– Őőő... és mivel maga az SVK tanárunk...végre tanulhatnánk valamit. Izé... az életben. Szóval élesben.
Piton egymás után a szemükbe nézett. Majd egy alig észrevehető biccentéssel tudomásul vette, hogy még ezért a két kölyökért is felelősséggel tartozik. Sebes lépésekkel haladt, oda sem figyelve a nyomában loholó mafla kölykökre.
Harry maga sem volt biztos benne, hogy Piton válaszát beleegyezésnek vagy elutasításnak vegye, de végül úgy döntött, hogy Piton ha nem is Hermione érdekében, inkább némi hiúságból – úgy tűnik – eltűri, hogy vele tartsanak. Ez azért is jelentett megkönnyebbülést, mert abban biztos volt Harry, hogy ha Piton beleegyezése nélkül követik a professzort. az minimum... 500 vagy még inkább elképzelhetetlenül sok pont a Griffendéltől.
E közben elérték Piton alagsori szobáját és a két fiú tétovázva lassított. Ki az az őrült, aki önként belép Pitonhoz? Megküzdeni egy sárkánnyal? Az más! Szembeszállni Voldemorttal? (Már-már napi rutin. :DDD) Ha szükséges... De Pitont kiismerni – képtelenség. Harry meggyorsította a lépteit, mielőtt Piton ajtaja becsukódott volna előttük.
Oda benn Piton magához vett valamit, amit gondosan elrejtett a talárja alatt, az egyik rejtett zsebben. A fiúk nem látták pontosan, hogy mi volt az. Utána lezárta a szobáját, majd az alagsori folyosó végén rálépett egy ingatag kőkockára. Titkos átjáró nyílt meg előtte. Visszafordult a fiúkhoz.

Piton gúnyolódhat egy sort, azután Lucius csajozzon mielőtt odaér a csapat, mert nyitva maradt a jelenet.
5.41 – csendben meghalok...– de előtte még elküldöm :DDD

 

- Most akkor részt vesztek a különórán? Vagy gyáván leléptek? Cserben hagynátok a barátotokat? – kérdezte közönyösen Piton.
Ron és Harry ezúttal szokás szerint egymásra néztek, majd csatlakoztak tanárukoz. Annál sokkal jobban aggódtak Hermione Grangerért, hogy Pitonra bízhatták volna a kiszabadítását. (: Mert eddig, ugye, csak Voldemorttól kellett volna megmenteni. :)
Ez nem hoppanálás volt, hanem térváltás. Téren és időn kívül utaztak néhány percig. Itt senki sem hallgathatta ki őket. Piton csak most szólalt meg:
- A Sötét Nagyúr nem bízik meg többé Lucius Mafoyban. A halálfalók a Malfoy-család minden tagjának minden lépését figyelik. Nem lepődnék meg, ha néhány dementor is ott ólálkodna a Malfoy-kúria körül.
Pitont nem érdekelte, a fiúk mit értenek meg mindebből. Ron legnagyobb meglepetésére azonban először az Odúba érkeztek, ahol Remus Lupin csatlakozott a társasághoz.
- Mindent előkészítettetek? – kérdezte Piton.
- Igen. Az aurorok ott lesznek. De azt nem akadályozhatjuk meg, hogy… - kezdte aggodalmaskodva Lupin.
- Nem, ez valóban tőle függ – komorodott el a tanár. Granger döntése, amit tiszteletben fog tartani, akármennyire kellemetlenül érinti. Akárhogyan fáj. Most, hogy a tartózkodási helyét kiderítette, még egy dolgot tehetett növendékéért. Előhúzta a varázspálcáját, majd a másikat rászegezte:
- Exvito, pálca!
A fiúk vagy ismerték ezt a varázslatot, vagy nem, de Piton nem bocsátkozott magyarázatba. Az a lényeg, hogy Hermione Grangernek ott és akkor jelenjen meg a kezében a pálca, amikor valóban szüksége van rá.

Vissza Potternek, aztán jöhet Lucius és Inno-Lupin.

Piton a kíméletlen. Alig élek... mit akarsz még tőlem??????

Harry tiszta erőből utálta Pitont. De ez nem akadályozta abban, hogy odafigyeljen minden apró kis mozdulatra. Ismerte az Exvito-t, Hermione tanította meg nekik korábban. Lehet, hogy a barátnőjük Pitontól tanulta? Harry úgy érezte, hogy nem bírja tovább ezt az időhúzást. Fogalma sem volt, hogy mi az, amitől Lupin és Piton tartanak a lánnyal kapcsolatban, de idegesítette a két felnőtt aggodalma. Feltűnés nélkül kisettenkedtek a konyhából és nem sokkal később már mindketten a seprűjükön ültek, és London felé tartottak.
– Miért kell nekünk ilyen magasan repülnünk? – vacogta Ron. Igaza volt, rettenetesen fáztak és a kezük majdnem odafagyott a seprűhöz.
– Nem akarjuk, hogy valaki meglásson minket, igaz? – morgolódott Harry.
– Ha nem akarjuk, nem lát..lát...látnak – didergett Ron és meglendítette a pálcáját. A mozdulat egy kicsit nagyra sikerült, mert majdnem leesett a seprűről, de hatásosnak bizonyult, mert Ron eltűnt és csak a hangja hallatszott.
– Akkor, most már lejjebb szállhatunk?
– Aha! – dünnyögte Harry és nem is értette, hogy miért nem jutott esszébe az eltüntető bűbáj. Gyorsan önmagát is láthatatlanná tette és egyre lejjebb ereszkedtek. Valójában nem tudták pontosan, hogy mit keresnek, csak köröztek a város felett és rábízták magukat a megérzéseikre. (kamaszok, hiába...:DDD)
Hirtelen mintha falnak ütköztek volna, úgy pattantak le valamiről és pörögve zuhanni kezdtek mindketten. Amikor újra úrrá lettek a seprűik felett, már csak egyhelyben lebegtek. Velük szemben a sápadt de annál haragosabb tekintetű Tonkssal, aki rájuk szegezte a pálcáját.
– Harry! Ron! – kiáltott fel a boszorkány, amikor újra láthatóak lettek. Egy pillanatra megenyhült a tekintete, de azután még haragosabban nézett a fiúkra. – Mit kerestek itt? Piton ki fogja tekerni a nyakatokat.
– Piton az Odúban húzza az időt! – dühöngött Harry – Hermione veszélyben van! Ők maguk mondták!
Tonks lemondóan sóhajtott és újra „eltüntette a fiúkat”
– Gyertek utánam, de Pitonnal nem beszélek helyettetek! Ha túlélitek, majd cseveghetünk.
A boszorkány vezetésével nyílegyenesen a Malfoy kúria felé vették az irányt és egy közeli mellékutcában landoltak. (az időjárás és az irány megfelelt, az irányítótorony megadta az engedélyt...)
Ahogy megérkeztek, még mielőtt láthatóvá váltak volna, azonnal körülvette őket néhány varázsló, akik szinte a semmiből bukkantak elő. Tonks hatástalanította a bűbájt és suttogva szót váltott a többiekkel. Harry aggódva körbenézett de sem Pitont, sem Remust nem látta sehol. A varázslók tovább folytatták a megbeszélést. Tonks Harryékhoz fordult.
– Ti ketten velem jöttök. Nem szóltok, nem tesztek semmit! Megpróbáltok bűnbánó arcot vágni, és közben figyeljetek minden gyanús jelre. És nem használjátok a pálcátokat!
Tonks halványan rájuk mosolygott és elkezdett átalakulni. Nem sokkal később Narcissa Malfoy állt előttük. Újabb mosolyt villantott a fiúkra.
– Szerintem ne mosolyogj – súgta Harry. – Inkább próbáld meg dölyfösen felhúzni az orrod.
Tonks lenéző pillantást vetett a fiúra és felszegte a fejét.
– Gyertek utánam, kis bajkeverők!
Narcissa Malfoy és a két diák belépett a Malfoy rezidencia kapuján.

Lucius! Csajozz, közben Narcissa összepakolja a holmiját :DDD
Azután jöhet Lupin-Innocent és később Piton. Reggel Granger.

 

Lucius úgy érezte, hatalmas tehertől szabadult meg, mikor ex-neje elhagyta a házat, igaz a válási papírok még nem kerültek aláírásra, de ezt attól még tény. Mélyen beszívta a levegőt, szinte érezte, ahogy a tüdeje megtelik a szabadság mámorával.
Mosolyogva lépett be a szalonba, ahol Velvet feldúltan járkált fel s alá. A férfi hosszan nézte a boszorkát, aki még mindig hatással volt rá.
Igaz, ami igaz kevés nő volt, aki nem.
Lucius szeretett hódítani, imádta a titokzatosságot, ami körül lengte az elcsábítandó hölgyet. És ha a zsákmányát elejtette, akkor könnyedén lépett át rajta, hacsak nem tudta a nő újra és újra elcsavarni a fejét.
- Lucius! – fordult felé a fekete hajú asszony, majd hozzá sietett. Kecses ujjak finoman érintették a férfi könnyű selyeminggel fedett feszes mellkasát. A varázsló megrezzent, és leseperte a nő kezét.
Malfoy bosszúálló természet volt, és nem bocsátott meg egyhamar, már ha egyáltalán hajlott a feloldozás felé.
- Mit akarsz? – indult a bárpult irányába.
Velvet bánatosan lehajtotta a fejét, tudta, hogy nem lesz könnyű dolga, de valahol bízott az egykori szép emlékekben, hogy talán azok hatnak a varázslóra, de be kellett látnia, ez nehéz menetnek ígérkezik.
A whiskeys üveg a pohár szélének ütődött, a csilingelést visszaverték a falak.
- Iszol?
Velvet először nemet akart inteni, de rájött jobb, ha megerősíti magát kissé a beszélgetés előtt.
Pár perc múlva már egymással szembe ültek, kezükben az aranybarna folyadékkal teli pohárral.
- Nos? – billentette gunyorosan félre a fejét Malfoy, és nagyot húzott italból.
- Segítened kell! Olyan dologra bukkantam az elmúlt huszonnégy órában, ami mindent megváltoztathat körülöttem. – kezdte kétségbeesetten a nő.
- És miért kéne segítenem? – vonta össze a szemöldökét Lucius, ajka vékony vonallá préselődött. – Megaláztál tizennyolc évvel ezelőtt az egész varázsvilág előtt. Nem sok választott el attól, hogy megöljelek!
Velvet döbbenten figyelte a magából teljesen kikelt férfit, aki ezekben a pillanatokban minden eddigi elfojtott keserűségét az alacsony asszonyra zúdította.
- Lucius, én... – próbált szólni, de Malfoy felpattant a székből, a kezében tartott poharat a falnak csapta, majd felrántotta a rémült nőt, és irgalmatlanul megszorította.
- Elhagytál egy mugliért! Egy rohadt, mocskos mugliért! – visszadobta a boszorkát a karosszékbe – Takarodj innen!
Velvet bár megrémült a szőke mágustól, de tudta nincs más választása, le kell nyelnie a férfi haragját, ami jogos volt ráadásul.
- Voldemort egyenes ágú leszármazottja vagyok! – állt fel a fotelból.
Malfoy döbbent arccal fordult vissza, szemében az értetlenség ült.
- Miiiiiiii????
Ekkor elfojtott beszélgetés halk zaja szűrődött be az átriumból. Lucius haragos arccal viharzott ki, és döbbenten látta ott Narcissát Arthur egyik kölkével, és Potterrel.
POTTERREL!!!
- Te mi a jó francot keresel itt???? Főleg ezzel a két griffendéles jómadárral.
– Lucius, kedvesem! A fiúk nekem segítenek. Büntetésben vannak a Roxfortban és gondoltam, egy kis házimunka igazán példás büntetés lenne. – magyarázta Narcissa a férfinak miközben a a hatalmas kétágú lépcső felé vette az irányt és óvatosan körbenézett. A fiúk ártatlan képpel és látványos egykedvűséggel ténferegtek.
- Narcissa szívem, ennyire nem csalódhattál bennem, hogy már kisfiúkkal kezdesz. – gúnyolódott a férfi.
– Ugyan, Lucius! – Narcissa láthatóan zavarban volt és tanácstalanul toporgott a lépcső aljában. – Hazajöttem. Miért teszel úgy, mintha nem örülnél?
- Na ide figyelj te ribanc! – üvöltött Lucius – Azt hittem a megbeszéltek után, hogy legközelebb csak az ügyvédnél találkozunk, hogy aláírjuk a papírokat. Szedd össze a holmidat, és takarodj innen! Hé, te – fordult Ron felé – minden tárgyamon lopásvédő bűbáj áll. Szóval ne innen akard kiegészíteni apád szánalmas jövedelmét.
Narcissa elkerekedett szemekkel nézett Luciusra, majd megkönnyebbült sóhajjal gyorsan elindult a lépcsőn felfelé, maga után intve a két fiút. Ron arca még mindig vörös volt a dühtől és a szégyenkezéstől. Harry ökölbe szorult kézzel és sötét tekintettel indult Narcissa után.
Malfoy sarkon fordult és magára hagyta a társaságot. Beviharzott a szalonba, és Velvet-ra förmedt.
- Mondj el mindent, részletesen!

Narcissa egészíts
Oszt utána küld, akinek gondolod

Lupin!
Jövetkézhetsz. vagy Draco vagy Alinea vagy akárki. akit gondolsz :)))))

Remus aggódva nézte a bájitaltan tanárt.
(: SVK-tanár lett már! :)
– Remélem, még idejében kapja meg a pálcáját. – Szavaira azonban csak egy megfejthetetlen pillantás volt a válasz. – Gondolom, Dumbledore tud a dologról, bár nem értem, miért nem avatkozik közbe. – Mivel választ továbbra sem kapott, ingerülten fordult el. „Nem igaz, hogy nem képes megszólalni, csoda kéne ahhoz, hogy valaha is megbízzon bennem.” Elfordult és az éppen belépő Arthurra nézett. A férfi halkan suttogni kezdett, félig bosszúsan, félig mulatva magarázott Lupinnak. Piton csak összeszorított szájával jelezte, mit gondol a kettős titkolózásáról.
– Micsoda! – kiáltott fel Lupin – odavitte őket? Egyedül? Mégis, miért nem várt meg bennünket! Hirtelen fordult vissza Pitonhoz.
– Perselus, valószínűleg nincs tudomásod róla, hogy jelenleg Harry és Ron épp a Malfoy kúriában tartózkodik. Meglógtak a csibészek, és seprűn érkeztek, épp belefutva a rend védelmi hálójába. Tonks szedte le őket, és most együtt indultak Lucius Malfoy otthonába Hermionéért…– de Remus az utolsó szavait már csak a suhogó talárral sebesen távolodó tanár hátának mondhatta.
– Nem tehetek mást, megyek utána – sóhajtotta.
– Az a bolond kölyök! – tört ki Arthurból – Már megint ezek az egyéni akciók! Ha nem ígértem volna meg Dumbledore-nak, hogy itt maradok, azonnal hoppanálnék! Remus, kérlek, vigyázz a fiamra, és Harryre is!
– Természetesen! Perselus már elindult, és hát… tudod, milyen! Sietek, aztán majd értesítelek benneteket.
– Köszönöm Remus!
A következő percben Lupin már a Malfoy kúriához vezető ösvényen lépegetett. Vigyázva lépkedett, kifinomult ösztönei veszélyt jeleztek. Megállt, mert érezte, valaki szintén halad az ösvényen. Remélte, hogy Piton az, de biztosan nem tudta. Így hát olyan halkan amennyire csak tudott, osont előre, míg a fák szélére érve meg nem látta a kivilágított épületet. Abban a pillanatban, mikor elszánta magát, hogy kilép az erdőből egy halk, bársonyos, ám felettébb hidegen csengő hang állította meg.

Piton! Lehet külön, de együtt is. Majd csak ideér mindenki.

- Lupin! Sétálgatunk a holdfényben? Egyedül? Petrificus totalus! – Villant a pálca, majd a vérfarkas elvágódott, mint egy zsák. Ezután Piton eltűnt a Malfoy-kúria pincéjében és elkezdte átkutatni a titkos termeket.
Nem sokkal ezután megérkezett Bellatrix Lestrange és Draco Malfoy. Az asszony átölelte unokaöccse vállát.
- Ne félj, Draco, sikerülni fog! Ha ügyes leszel, holnaptól már Te leszel a Nagyúr kedvence! Megkapod a kapitányi rangot! A halálfalók vezére leszel! Te vagy a Kiválasztott, ne feledd! A család becsületéért teszed, amit teszel. Mi, aranyvérűek, uralkodásra születtünk!
- Nem hiszem, hogy ez a módja… - kezdte Draco.
- A Nagyúr szava törvény, ne feledd! Képes vagy rá, tudom. Bízom benned, Draco!
- De… hol van? – pillantott a térképre a szőke fiú. Hosszú ujját végighúzta a pergamenen, amely szakasztott mása volt a Tekergők Térképének. Draco meglepődött, micsoda forgalom van a szülői házban. Az apja és egy idegen nő… meg Tonks?… Mit keres itt Weasley és Potter? Mi a fenét csinálnak a Padláson? Na és Lupin professzor a kert végében… És Piton… valahol az alagsorban száguldozik ész nélkül… Draco végre lokalizálta az áldozatot. Szikrázó pálcáját maga elé tartva elindult, hogy életében először kimondja azt a végzetes két szót…
Közben Hermione felébredt….
(: Egészítsd ki, légy szíves… :)
A lány kába volt, és nem igazán értette, mit keres ezen a sötét helyen. Kicsi lyuk volt, ahol magához tért.
- Lumos… - mormolta, de aztán feljajdult. – A pálcám… - szedte szaggatottan a levegőt, de ekkor hirtelen zúgás támadt, és a pálca, hopp, ott termett.
Amint Hermione pálcája a lány kezébe ért, Piton iszonyú nyomást érzett a fejében.
Tudta.
Érezte, hogy a lány végre magához tért, és nincs messze tőle.
- Lumos! – mondta ki ekkor Granger újra a fényvarázst, és felsikoltott, mert Dracot és Bellát vette észre a lyuk bejáratánál…
Draco szája a füléig szaladt. Ekkora szerencsére azért nem számított! Hermione Granger még félig kábult, fegyvertelen…( már nem…) Könnyű lesz vele végezni! De még milyen könnyű! Milyen kegyes volt a Sötét Nagyúr, amiért rábízta, hogy nevezze meg az áldozatát. Draco Malfoy habozás nélkül vágta rá Hermione Granger nevét. A tudálékos kis vörös bestiával lelkiismeret-furdalás (mi is az?) nélkül képes lesz végezni! Egy koszos sárvérűvel…
Bellatrix az ajtófélfának támaszkodott.
- Rajta, Draco!
- Nos hát, itt vagyunk, Granger! – a fiú sápadt arcán kéjes vigyor suhant át. – Csak mi ketten!
-Draco… te és én? Szerintem csak én egyedül vagyok itt… - szólalt meg a lány még mindig rekedten suttogva. Mintha Voldemort unokája lett volna, olyan hangot produkált. Valami gond volt a hangszálaival. De most ezzel nem ért rá törődni. – Malfoy, te olyan senki vagy, hogy ha kimennél innen, azt hinném, többen lettünk!
- Megöllek, te kis szajha!
-Ölj! Mi tart vissza?! Vagy netán ez?! – húzta elő a pálcáját Hermione, amit gyorsan a háta mögé rejtett, amikor fellobbant a fény.
- Megteszem. Semmi sem állhat az utamba.
-Te még arra is képtelen vagy, hogy elkapj egy cikeszt! – húzódott hátrébb a lány. Mert a fiú idegesítően közeledett feléje, és belebámult az arcába.
- Képes vagyok rá! Én vagyok a Kiválasztott! A Nagyúr engem választott! – Bármennyire igyekezett azonban erősnek látszani, kezében remegett a pálca és elcsuklott a hangja.
- Gyerünk, Malfoy! Vagy gyáva vagy? Mint apád!! – kiáltott volna fel Hermione, de csak suttogásra futotta tőle.
- Megteszem! – Ekkor azonban már a térde is reszketett. Megölni egy embert… Az osztálytársát… Még akkor is, ha csak egy undok kis béka! De hiszen… fegyvertelen! Nem is töri össze magát, hogy védekezzen!
Ekkor ért oda Piton. Bezárta az ajtót. Ami most és itt történni fog, annak a jelenlévőkön kívül nem lehet tanúja!
- Bellatrix, te itt? – kérdezte az unatkozó boszorkányt hűvösen Piton.
- Végre ideértél, Halálmadár! – tette a csípőjére a kezét Bellatrix Lestrange. – Na, intézzétek el gyorsan a kis szukát. A Nagyúr már nagyon várja a híreket.
- Petrificus totalus! – lendítette a pálcáját Piton, mire Bellatrix kővé dermedt.
Draco Malfoy és Perselus Piton farkasszemet nézett egymással. Piton jobb csuklóját égette a Törhetetlen Eskü láthatatlan jele.
- Megteszi helyettem? – kérdezte gúnyosan Draco. Már nem félt, a szája széle a füléig szaladt. – Tudom, hogy megígérte az anyámnak, hogy megteszi! Hát rajta! – Azzal pálcáját Pitonra szegezte. – Rajta, professzor, végezzen helyettem a kis ribanccal! Holnaptól én veszem át a helyét a Nagyúr jobbján! Én leszek a főtanácsadó!
- Semmit sem értesz, Draco – csóválta a fejét a varázsló.
- Vagy én ölöm meg vagy maga! Parancsolom, hogy maga ölje meg! – kiáltott eszelősen a fiú.
- Nem leszel gyilkos, Draco. Megígértem az anyádnak, hogy vigyázok rád.
- Akkor rajta! Tegye meg maga! Helyettem! Ha megszegi az esküt – beledöglik!
Piton ekkor meghozta a végzetes döntést. Nem segíti Draco-t és nem öli meg helyette Grangert… Őt – nem. Kettétörte a varázspálcáját és a szőke fiú elé hajította.
- Akkor most… mi van? – vakarta a fejét Draco.
Agyát közben majd széthasította Voldemort utasítása:
„Öld meg a moscskos sárvérűt! Öld meg az árulót! Öld meg Pitont! Utána Grangert! Végezz mindkettővel! Most! Ha nem – meghalsz!”
„Ne bántsd Draco-t!” – üzente a professzor Hermione-nak. A lány értetlenül kapkodta a fejét egyikről a másikra. Piton végül Hermione szemébe nézett. Ott állt fegyvertelenül a vörös boszorkány és a tejfölszőke varázsló között, akit esküje szerint védelmeznie kellett. És életében először – könyörgött:
- Hermione… kérlek – suttogta.
Egy utolsó gondolatfoszlányt küldött a lány felé. Egy mentális parancsot, amit csak Hermione Granger érthetett…
A lány elmormolt egy varázsigét, amitől Draconak kihullott a haja.
Piton értetlenül nézte a döntést.
- Draco! Húzz vissza a Nagyúrhoz, és mondd meg neki, hogy MI nem vagyunk gyilkosok!!!!!!!- szabadult fel a lányból valami hörgés, de ezzel ki is tisztult a hangja. Piton még mindig értetlenül nézett a lányra, hovatovább azt hitte, megőrült. Nem látta át a tervét rendesen, de nem mozdult.
Draco ellenben üvöltve rontott ki, amikor megtapogatta a tar fejét.
- Rohanj, te átkozott!- kiáltott utána még a lány, majd a padlóra rogyott, és sírni kezdett.
Piton odament hozzá.

A döntés joga Hermione Grangeré!

Kicsit átírtam, Sárkány, mert Hermi már előbb megkapja a pálcát, ezért – utólagos engedelmeddel kitöröltem a végén azt a mondatot, hogy akkor érkezik meg a pálca. Ha nem értesz vele egyet, akkor visszaírhatod, csak szólj!
Piton, folytasd!

(: Rendben, így még jobb:)

- Sajátos megoldás, de nem rossz… – ismerte el Piton gondolatban, mire végre felfogta, mi történt. Amikor érzékelte, hogy Hermione ráhangolódik a mentális hullámhosszára, így folytatta: - Sötét Varázslatok Kivédése – Alapfok:

„Ne fájdíts, ha lefognod elég.
Ne sebezz, ha fájdítnod elég.
Ne csonkíts, ha sebezned elég.
Ne ölj, ha csonkítanod elég.
A legnagyobb harcos az,
Kinek nem kell soha ölnie.” *Stephen Donaldson: Lord Foul’s Bane*

Amikor a lány végre abbahagyta a sírást és felnézett rá, így fejezte be:
- Néha azonban elkerülhetetlen. És az sem hátrány, ha a Sötét Nagyúr halottnak hisz.
Szája szögletében egy halvány mosoly bújkált, - vagy legalábbis, annak látszott.
- Nem volt más megoldás. – suttogta Hermione. – Nem vagyok képes… nem… nem… - rázta a fejét.
- Beavathatott volna – szólalt meg végre hangosan Piton. Aztán megvonta a vállát. Granger végül is Griffendéleshez méltóan cselekedett. Ő sem mondhat el neki mindent, amit… kellene. Egyelőre. Pillantása azonban már a továbbra is mozdulatlan, de éberen figyelő Bellatrixra tévedt. Piton sarkon fordult, felodotta a szobát lezáró bűbájt. Durván talpra állította Bellatrixot, feloldotta a varázst, majd anélkül, hogy bármilyen magyarázkodásba bocsátkozott volna a tanítványa előtt, karon fogta a nőt.
- Gyerünk, Bellatrix, azt hiszem van miről beszámolnod…
Azzal a két sötét varázsló magára hagyta a fiatal boszorkányt.

Hermione, párbeszéd, aztán tovább… akinek akarod!

Hermione megtörölte a szemeit. Iszonyú hálás volt Pitonnak azért, hogy nem szólt semmi bántót és magára hagyta. Ám ez még nem vezetett ahhoz, hogy meg is tudja, hol van. Vagyis… volt ötlete, de biztos nem volt benne.
Feltápászkodott, és kikémlelt a lyuk ajtaján. Még mindig nem volt képben, és senki nem volt ott, hogy felvilágosítsa. Piton is eltűnt, Bellával együtt.
- Szerencsére… - mormolta maga elé a lány. – Azzal a banyával már nem bírtam volna… - szívta meg az( füves cigit:D ) orrát, mert teljesen bedugult. – Hol a francban van egy zsepi?!
Ekkor szólalt meg valaki jobb felől, egy olyas valaki, akire Hermoine egyáltalán nem számított.

Lucius! Szvíthárt! Aggyá neki! Zsebkendőt!:DD

- Szívesen felajánlanám az enyémet, de kellemes emlék fűz hozzá, és ha egy sárvérű használná, kénytelen lennék eldobni. – gúnyolódott Lucius Malfoy – Elárulná Ms Granger mi volt ez az egész színjáték?
- Nem kell a címeres zsebkendője… - fintorgott Hermione, és a szakadt, mocskos talárja ujjába törölte az orrát, majd Malfoy felé lendítette a bal kezét. A férfi undorodva arrébb lépett. – Színház az egész világ, elvégre, Mr. Malfoy. – jegyezte meg Hermione, majd utat akart törni, de Lucius elkapta a karját. A jobb karját.
- Hm, ezek szerint magának köszönheti Draco ezt a sajátságos új külsőt? – rándult meg a szája sarka a férfinak, és kezdett letenni arról, hogy lassan már a sajátjának higgye a fiút. Egy ekkora lúzer nem lehet az ő gyereke. – Nagyon érdekelne, hogy került magához a pálcája?
Mivel Hermione makacsul összeszorította a száját, Malfoy türelmetlen sóhajjal ráemelte (nem azt, ne örülj ) a pálcáját.
- Imperio!
A kiszolgáltatottság átka alatt a kócos boszorka bevallott mindent, miszerint Piton járt itt nemrég Bella társaságában. Lucius komoran hallgatta a lányt, és kezdte baromira unni, hogy a háza, amit erős bűbájok védtek a hívatlan betolakodok ellen, már lassan nagyobb forgalmat bonyolít le, mint a 9 és ¾ vágány szeptember elsején.
- Jó elég! – intett egyet, mire Hermione magához tért a kábulatból.
- Csakhogy ide nem önként jönnek az emberek! – kelt ki magából a lányka. – Azt hiszi, csak mert megmutatta a farkát – itt kissé elpirult – már behódolok magának?! Nem jelentett semmit az egész! Maga öntelt, zsarnok, nagyképű…
- Ne pattogj nekem, mert befejezem azt, amit Vidoc ellened tervezett. – villant a szürke szempár a vörös arcú boszira.
- Egyszer már megerőszakolt. Másodszorra már nem lesz olyan izgalmas. – szólt szárazon Hermione, és újra megtörölte az orrát.
- Nem, nem akarlak magam alá gyűrni! – nevetett fel mélyen Lucius – Vidoc meg akart ölni te kis buta, és valami furcsa fintora a sorsnak, hogy nekem köszönhetted az életedet. Gondolkodj el ezen kislány. Tartozol nekem, és ezt egyszer behajtom. Most pedig menj, valahol az emeleti szobák környékén megtalálod Malfoy professzorasszonyt, – gúnyosan hangsúlyozva a szavakat – és a két szerencsétlen griffendéles barátodat. Tíz percetek van, hogy eltűnjetek innen, mert utána már csak a toronyablakon keresztül távozhatok. Vajon Potter seprű nélkül is képes a repülésre?

Lucius nem várt választ, elviharzott a szalon irányába, ahol egy befejezetlen beszélgetés várta.
Mikor belépett a helyiségbe, Velvet már a kesztyűjét húzta és távozni készült.
- Úgy látom Lucius hibát követtem el azzal, hogy idejöttem. – elindult kifelé, de a férfi megragadta a csuklójánál, és visszapenderítette a fotelbe.
- Nem mész sehova, amíg el nem mondod ezt az egészet. – tekintett le sötéten a boszorkára – Mi közöd van neked Voldemorthoz?
A nő ekkor halkan mesélni kezdett, és amit Lucius hallott az egyszerre volt megdöbbentő és félelmetes, ugyanakkor olyan titokra derült fény, amit a szőke hajú mágus még álmában se gondolt volna.
A Nagyúr egy mocskos félvér.
Hiába tartozott az anyai ágon Mardekár vérvonalába, de az apja csak egy mugli volt.
És Ő egy aranyvérű, egy átkozott félvérű előtt alázkodott meg annyiszor és tűrt el mindent. Malfoyban a harag olyan lassan hömpölygött végig, ahogy egy lusta folyó árad végig a medrében.
Hevesen gombolta ki bal karján az ingujját, majd felrántotta azt a könyökéig. Pálcáját a jegyhez érintette, és Pitont hívta.

Hermikém egészíts kérlek, írjál is sztm
Aztán passzintsd már el Pitonnak.
Köszönöm
*Luciana, aki először utasít :DD és tetszik neki*

Hermione viszolyogva nézett a háziúr után, majd elindult, hogy megkeresse a fiúkat. Bolyongása közben egy félig nyitott ajtó előtt haladt el, és hangok csapták meg a fülét.
Piton. Piton beszélt.
Nem kiabált, és nem parancsolt. Csak beszélt. Mintha magában csevegne… de valaki nyöszörgött mellette. Hermione belesett a szobába, habár biztos volt benne, hogy szerelmetes tanára ( háháháhá!! ) érzékeli jelenlétét.
’Nem érdekel’. – gondolta az ifjú boszorkanövendék, és leguggolt, hogy jobban tudjon koncentrálni.

Piton, aztán Harry – ék!

- Nyilvánvaló, hogy ez a terve – értett egyet a tanár. – Malfoy vagyona nélkül Voldemort semmire sem megy. Draco csak eszköz, akit felhasznál. A Malfoyokon kívül már csak két tisztavérű máguscsalád van: A Black és a Montclair-dinasztia. Annak alapján, ahogy megismertem őket, elég degenerált mind a három – fejezte be rosszmájúan Piton. – Most tűnj el, Bellatrix. Nem mondtál semmi olyat, amire nem jöhettem volna rá magamtól is. Ezek után nyugodtan jelentheted a Nagyúrnak, hogy kudarcot vallottál Draco-val, csapnivalóak a tanítási módszereid, képtelen vagy bármilyen akció önálló megszervezésére, azontúl hihetetlenül ostoba vagy, amiért megpróbálsz túljárni az eszemen. – Azzal hopp-port szórt a kandallóba, belelökte a nyöszörgő boszorkányt.
Olyan hirtelen mozdulattal vágta ki az ajtót, hogy a hallgatózó Granger alaposan beverte az orrát. Piton felhúzta a szemöldökét, de nem szólt egy szót sem. Sebes léptekkel távozott. Felment az emeletre, majd a következőre. A padlásfeljáró előtt, a díszes, faragott lépcsőkorlátnál megtorpant. A szomszéd szobából két izgatott kamasz beszélgetése szűrődött ki: Harry és Ron izgatott beszélgetése.
Piton benyitott. A fiúk riadtan elhallgattak. Ezután Piton villámgyorsan egy kiselőadást rögtönzött arról, hogyan kell megszervezni és lebonyolítani profi módon egy mentőexpedíciót – amit Harry Potter és Ron Weasley a saját ostobaságukon való szégyenkezés miatt nyöszörögve hallgattak. Végül Piton felemelte a hangját:
- És még valamit. Engedély nélküli eltávozás miatt 10 pont a Griffendéltől.
Harry legszívesebben nekiugrott volna Pitonnak.
– Maguk csak ott teáztak az Odú-ban, miközben azon szörnyűlködtek, hogy Hermione bajban van! Tennünk kellett valamit!
– Igen! Valamit muszáj volt tennünk! – kelt ki magából Ron.
- Magánakció kezdeményezése: újabb 10 pont a Griffendéltől!
– Nem lehet ennyire igazságtalan! – Dühöngött Harry lángvörös arccal.
- Késlekedés, időveszteség, a barátjuk cserbenhagyása: szintén 10 pont levonás.
– Magán kívül mindenki itt volt amikor ideértünk! Mert maga ugye magán kívül volt az aggodalomtól! – dühöngött Harry a rengeteg levont pont miatt, és már semmi sem számított.
– Cserbenhagyáááás?! Ezt nem hiszem el!!!
- Visszafeleselés a tanárának: ugyancsak 10 pont a Griffendéltől. Nos, van még valami hozzáfűznivalód, Harry?
- Nincs! – szorította össze a száját konokul a fiú.
- Maga meg mit törődik folyton Hermionéval?! – kezdte Ron, mert gyanús lett neki ez az egész. Persze már előbb is… - Hermione nem került volna ekkora bajba, ha velünk marad! Miért hívta magához?! Miért zaklatja folyton?!
- Ahhoz semmi közöd. Így látom jónak, legyen elég ennyi.
- Hát ezt én tényleg nem hiszem el… és most hol van? Megmondja már végre?!
- Keressétek meg! Nem kell messzire mennetek, szokásához híven itt hallgatózik az ajtó előtt!
Azzal Piton megfordult és olyan hirtelen vágta ki az ajtót, hogy Hermione Granger képtelen volt félreugrani. Ismét alaposan beverte az orrát. (: Na, ezek után ki nyöszörög? :) Piton fog nyöszörögni, ha Hermi tökön ragadja, asszem;)) Piton egy megsemmisítő pillantást vetett a társaságra, majd sebes léptekkel elviharzott. A folyosó végén Remus Lupin bukkant fel, majd arájához sietett – ő volt az egyetlen, aki átváltozás közben is képes volt felismerni Tonksot – és a nyakába borult.

(: Gyertek, Harryék, aztán Innocent-Lupinnal lehet valamit közösen. Aztán majd Malfoyjal tárgyalunk, igaz, Lucius „barátom”?…:)

 

Tonks rendkívül örült. mert már nagyon idegesítette, hogy nem elég, hogy eltévedt a fiúkkal a hatalmas házban, de tévelygésük közepette sehol sem találták a lányt akit kerestek. De mindegy is már, mert itt van Remus! – sóhajtott fel Tonks és Narcissa Black haja szőkéből lassan céklarózsaszínre változott.
A két fiú körbevette (?) Hermionét és ha nem érezték volna hülye dolognak valószínűleg megölelgetik, de így csak meglapogatták a lány hátát és barátságosan vigyorogtak rá.
Az első öröm után Harry Ronhoz fordult.
– Ez a Piton, ez hülye? Miért verte kupán Hermionét? Tudta, hogy ott van az ajtó mögött!
- Hát Harry, én nem tudom… - morogta Ron, aztán Hermione könnybe lábadt szemébe nézett. – Te meg mit hallgatózol?! És hol voltál?
- Ron! Te nem vagy normális! – kiáltott fel Hermione, és Piton után rohant.
- Harry! Most mondd meg! Mi baja ennek?! Piton megfertőzte a hülyeségével?!!!
- Nekem úgy tűnik... – Harry zavarodottan nézett Ronra – mintha, szerelmes lenne.
- Na, ne! Azt nem hiszem el! Te is megzakkantál?! Még, hogy Hermione?! – hüledezett Ron.
- Iiiigen. Teljesen olyan hülyén viselkedik, mint a hugod amikor elsős volt. Tudod.
- Figyelj. Szerintem ki kell kérdeznünk. Én nem bírom már, hogy ilyen! Szóval? Van ötleted?
- Ötletem van (adjunk az erotikának) de attól Hermione tuti kiakad! Szerintem hagyjuk. Majd elmondja ha akarja. – Harry megvakargatta a fejét. – Azért azt nem hiszem, hogy Piton keze (khm:)) lenne a dologban. Bár talán túl sok különfeladatot ad Hermionénak. – fintorgott a fiú, és bambán bámult arra amerre Hermione elrohant.
- De akkor mit csináljunk?! Közünk van ahhoz, ami Hermionéval történik! És láttad?!!
- Mit? – kerekedett el Harry szeme. – Mit kellett volna látnom?
- Mit! Mit! Azt, hogy NEM VOLT NÁLA KÖNYV!! EZ BETEG!!!!!!!!
- Te vagy beteg Ron! Te figyelj! Te ugyanolyan hülyén viselkedsz mint Hermione. Ti mindketten meg vagytok nyeccsenve? Ide jön egy egész auror csapat, Piton örjöngve megmenti Hermionét azután a kutya se törődik vele tovább. Lucius Malfoy házában vagyunk és a háziúr egy cseppett sem tiltakozott a jövés-menés ellen. Érthetetlen. És Hermione is érthetetlen. Te is érthetetlen vagy. – megpróbált a barátjára vigyorogni, de elég kényszeredettre sikerült. Érezte, hogy valami tényleg nincs rendben.

Ron fejcsóválva huppant le a földre. Nagyokat sóhajtott, de Harry feszülten figyelt. Valami nem tetszett neki…

Harry! Egészítsd ki. Aztán jöhet Alinea/ Lupin!

Lupin egy percig még szorosan ölelte kedvesét, érezve, mennyire vágyik rá, ám ez nem az a helyzet volt, ami sok időt engedett volna az ellágyulásra. Tonks most már álca nélkül, a két fiúval együtt nagyon is sebezhető volt egy gyűlölt ellenség otthonában, akiről, mint azt Harry megjegyezte, azt sem tudni, hol van éppen, és mit csinál. Ez cseppet sem volt veszélytelen. Hermione megint eltűnt, Piton teljesen érthetetlenül hátráltatja, a fiúk, pedig vitatkozással töltik az időt, kész bolondokháza! Remus tudta, hogy minél előbb kijutnak innen épségben, annál jobb.
– Harry, Ron! Jó, hogy befejeztétek ezt az értelmetlen vitát. Jelenleg sokkal fontosabb, hogy hová rohant Hermione, mint az, hogy épp milyen kapcsolatban van Perselussal. – Tényleg, vajon milyenben is. A kislány határozottan furcsán viselkedik egy ideje – futott át a fején a gondolat.
–Ron, szedd össze magad – korholta szelíden a kissé zavarodott fiút – megígértem apádnak, hogy hazaviszlek, méghozzá épségben – tette hozzá
Egyik karjával kedvesét , másikkal Harryt és Ront maga előtt terelve elindult abba az irányba, amerre Hermione távozott.
–Ha találkozunk valakivel, kábító átkot használunk! Mindenki vigyázzon a párjára! Ha gond lenne, azonnal próbáljatok meg hoppanálni az Odúba, fiúk, majd mi ketten megoldjuk! – Ne, most ne, Harry – emelte fel a kezét, látva, hogy a fiú szólni akar – kérlek, bízd ránk, már így is sokat kockáztattatok azzal, hogy idejöttetek!
Óvatosan, de sietve haladtak. A kastély azonban ismeretlen terep volt a számukra, így többször is rossz irányba fordultak. Lupin megpróbálta az eszébe idézni a térképet, amit még Mundungus mutatott neki az Odúban, de nem emlékezett rá tisztán. Mire rájöttek, hogy barátnőjük nincs az első emeleten, értékes időt veszítettek. Lupin nem alaptalanul aggódott. A házigazda bármelyik pillanatban felfedezhette, hogy akit a feleségének hitt, valójában egész más valaki. Jelenleg még adott némi védelmet a számukra, ám ez a biztonság nagyon is törékeny volt.
A földszinten végül megkönnyebbülten fedezték fel Hermionét, aki, most már szokásává válva hallgatódzott egy ajtó előtt. Remus halkan lépett oda hozzá, kissé hátrahagyva többieket.
– Gyere, mennünk kell! – suttogta, majd megmerevedett, mivel bentről Lucius Malfoy hangját hallotta meg – Siess! – Szelíden, de határozottan húzta el a dermedt lányt a bezárt ajtó elől, majd intve a többieknek, együtt hoppanáltak az odúba.
A régi kúriaépületben csupán Piton, Lucius, és egy titokzatos asszony maradt.

Lucius! (és a titokzatos asszony), és/vagy Piton, ahogy tetszik

- Mit teszel? – ugrott fel a karosszékből Velvet, és sápadtan nézett a koponyára a sápadt bőrön.
- Ne aggódj! – intette le Lucius a nőt, és az italszekrény felé sétált, hogy kissé megnyugtassa fáradt idegeit. Sok ez egy napra, ami történt vele. Gond és baj zúdul rá mindenhol, a válás nejétől, bár ez nem is annyira probléma, csak a vele járó hercehurca.
Velvet váratlan felbukkanása, és a hír, amivel jött.
Lassan eltelt öt perc, majd tíz végül egy negyedóra, mire Piton végre belépett a szalonba.
- Nekem ne üzengess, Lucius! - dörzsölgette sajgó alkarját Piton. - Messze vagy Te attól, hogy valaha a Nagyúr helyére léphess. Amúgy mit akarsz?
- Mindjárt megtudod. – válaszolt Malfoy, majd Velvet felé fordult – Akkor talán meséld el neki is, amit velem osztottál meg egy félórája.
- Nem ismerem ezt az alakot! – állt fel a boszorkány riadtan a fotelből, és a szőke hajú mágus közelébe húzódott.
- Addig jó, amíg nem ismer - húzta el a száját Piton. Leült az egyik fotelba, a melle előtt keresztbe fonta a karjait. - Hallgatom.
- Rendben, akkor elmondom Önnek is. – hajtotta le a fejét megadóan a nő, és belefogott. – Amit most elmesélek, arra csak pár napja derült fény, eddig rejtve volt előttem is. Nem tudom mennyire ismerik Tudjukki életét, de úgy vélem igen sok homály fedi az ő származását. Egy dolgot hangoztatott mindig is, hogy Mardekár Malazár egyenes ágú leszármazottja. Akár csak én. Merope bátyja, Morfin Gaunt egy elmebeteg őrült volt, aki megerőszakolta a nagyanyámat. Ez hatalmas szégyennek számított, főleg, hogy ősi máguscsaládból való volt, ezért eltitkolták, de mire fény derült arra, hogy úgy maradt, már nem tehettek semmit. Szerencsére anyám, nem örökölte az elmebajt, és én sem.
- Hm erről vitatkoznék. – mormogott Lucius laposat pillantva a boszorkára, aki meghallotta a megjegyzést, és kifakadt.
- Attól még nem vagyok tébolyult, mert hozzámentem egy muglihoz! – kiabált Velvet Malfoyra.
Miközben a nő előadta ezt a zagyva és Piton számára teljesen érdektelen históriát, a férfi lehunyta a szemét, hátradőlt a karosszékben, hosszú lábait előre nyújtotta. Bár unatkozó képén egyáltalán nem látszott, valójában éberen figyelt. Nem is annyira a nő szavaira, hanem azokra a gondolatokra, amelyeket megpróbált elrejteni előle. Közben Lucius elmetevékenységét is érzékelte - és belátta, hogy az utolsó gondolatával kénytelen egyetérteni. Amikor befejezték a civakodást, az egyik szemét kinyitotta.
- Fogalmam sincs, miért gondolod, Lucius, hogy érdekel engem ennek a nőnek a története.
- Igaza van, ez valóban nem tartozik magára, elnézést. – pillantott szégyenkezve Pitonra a boszorka – Tehát itt állok kétségbeesve, azzal a tudattal, hogy egy szörnyeteg vére áramlik az ereimben. Ahogy megtudtam én, hogy ki is vagyok valójában, ez ugyanúgy az Ő tudomására is juthat. Azért jöttem el hozzád Lucius, hogy az elmúlt szép évek emlékére kérjelek, ha kell könyörgök. – borult térdre az asszony a szőke mágus előtt – Segíts nekem!
Lucius hiúságának, és sértett méltóságának kész gyönyör volt látni, hogy egykori szerelme, aki megalázta őt, most térden állva esdeklik előtte.
Nem is olyan rossz nap ez a mai.
- Mit mondasz? – fordult Piton felé – Ja, és még valami! Velvet azt is elmesélte nekem, hogy a Nagyúr apja egy mocskos mugli volt. Egy félvér irányít bennünket, aranyvérűeket.

- Mit mondhatnék? - kérdezte Piton, miközben felemelkedett a fotelból. Voltak elképzelései arról, mi következik azután, ha egy nő térdre ereszkedik Lucius előtt. Nem volt rá kíváncsi. - Büszke lehetsz rá, hogy átvetted a Nagyúr mellett a főtanácsadói pozíciót.
Piton gúnyos mosollyal nyugtázta a boszorkány arcán a megrökönyödést és Lucius részéről a fellobbanó, leplezetlen gyűlöletet, ami mindig is sebezhetővé tette a büszke aranyvérűt.
- Magának nincs miért aggódnia - vetette még oda a nőnek. - A Sötét Nagyúr időközben teljeskörű regenerálódáson ment keresztül, amibe beletartozott a vérfrissítés is. Jelenleg Harry Potter vére kering az ereiben, akinek mindkét szülője varázsló, illetve boszorkány volt. Így az új mágustörvények szerint a Sötét Nagyúr, akárcsak vér szerinti apja, Harry Potter... aranyvérűnek számít.
Azzal Piton köszönés nélkül távozott. Tisztában volt vele, hogy ennek az ostoba libának a története nem lehet az a roppant fontos hír, amiért Lucius Malfoy találkozni akart vele. Elmenőben magához intett egy denevért. Unta a bagolypostát, a denevérek sokkal hasznosabbak voltak. Meg aztán, olykor egyéb feladatokat is elláthattak a parancsára... Egy fecnire az alábbi sorokat firkantotta:

"Lucius!
Holnap éjjel 11-kor várlak a Szárnyas Vadkanban. Egyedül gyere, azt sem bánom, ha alakot váltasz. Felismerlek akkor is, ha vaddisznó képében jössz. Semmi komoly, csak a vagyonodról és az életedről van szó.
P."

Piton visszatért a Roxfortba, beszámolt Dumbledore-nak és McGalagonynak az eseményekről. Majd haladéktalanul nekilátott, hogy új pálcát készítsen. Bár a hozzávalók rendelkezésre álltak, az a pálca, amelyik megfelel az ő speciális igényeinek, csak egy hét múlva lesz működőképes... Piton bízott benne, hogy addig semmilyen rendkívüli esemény nem zavarja meg a nyugalmát. Nagyot sóhajtott és vicsorogva felcsapta az első füzetet, az íróasztalán tornyosuló halom tetején. Miért kell még ezzel is bajlódnia? Miért nincs itt Hermione, akire rábízhatná a házifeladatok javítását? Vagy Malfoy professzorra? Esetleg az új prefektus lányra, Montclairra? A fejét csóválta, rávésett Harry Potter dolgozatára egy "B"-t, majd újra belemerült tanári hivatása nyűgjeibe. Hiába... Inkább a Roxfort, mint az Azkaban!

Fiúk-lányok, az Odúban! Folytassa Harry-Ron-Hermione!

Molly Weasley sápítozva fogadta Harry – éket az Odúban, és ragaszkodott hozzá, hogy azonnal ágyba bújjanak. Külön – külön…
- De anya! Nekünk iskolába kell mennünk!
- Ron! Mióta vagy te ilyen lelkiismeretes?! – replikázott Molly, és azonnal a lépcső felé terelte a gyerekeket. – Harry, kis drágám! Jól vagy? Olyan sápadt a kis arcod… -simogatta meg a kölyök haját az asszony.
- Jóóóól vagyok. – vigyorgott Harry zavartan a rázúduló érzelemnyilvánítás miatt.
- Mrs. Weasley, kérem, egy szóra, ha lehetne… - fogta meg Hermione az asszony könyökét, amikor a fiúk felmentek a hálóba.
- Mi az, Hermione?
- Nekem… muszáj visszamennem Roxfort – ba. Most.
- Szó sem lehet róla! Alig állsz a lábadon! Senki nem parancsolhatta ezt neked!
- Piton professzorról van szó… - sütötte le a lányka a szemét.
- Akkor sem mész, ha maga Merlin kérte volna! Menj, aludj! Nincs apelláta! – parancsolta a nő, és a lányt is feltuszkolta a lépcsőn.
Hermione nagyon sóhajtva lépett be Ginny szobájába, ahol most csak egyedül volt. Leült a keskeny ágyacskára, és megpróbálta felvenni Pitonnal a kapcsolatot. Tudta, hogy a varázsló üzenni akart neki valamit, de Ron és Harry megzavarták…
Professzor úr! Professzor úr! Jelezze nekem, mi a következő lépés! Azt hiszem, már senkiben nem bízhatunk! Hány inferni szaladgál még köztünk?! Honnan tudhatom, ki ellenség és ki nem?!

Közben Ronék is felértek a padlásszobába. A padlásszellem örömmel huhogott egyet nekik.
- Anya hihetetlen! Nem érti meg, hogy…
- Ron! Álmos vagyok. Aludj már!
- Harry, már te is kezded?! Én nem akarok aludni!! De legalább Hermione is itt van…
- Még szerencse, hogy nem lett baja. Fura dolgokat hallottam az öreg Malfoy-ról – röhögött Harry – gondolod, hogy Ő és Hermione...
- Persze. Csak azt nem értem, hogy bír meglenni könyvek nélkül. – morgott egy sort a kölyök, és elnyúlt az ágyon. – Szerinted mit kéne kitalálni?
- Malfoyról? Elég undorító dolog ha egy ilyen öreg fószer Hermionén járatja az agyát. Vagy mire gondolsz?
- Hát Pitonnal kapcsolatban! Hermione – t én akkor is kikérdezem!
- Ne kérdezd! Hagyd, hogy azzal járjon akivel akar. Draco apjával vagy Pitonnal. Bár elég fura, tényleg, de az Ő dolga!
- Nem! Nem hagyom!
- Te Ron! Nekem az az érzésem, hogy belezúgtál Hermionébe. – vigyorgott Harry az egyre vörösödő barátjára.
- Mi?!!!! Nem vagyok szerelmes! Meg vagy zakkanva?! Hermione a barátunk! Vagy neked már nem?! – pattant fel Ron, és kiviharzott a szobából.
Harry egyedül maradt. ( harry gondolatai….)
Harry úgy érezte, hogy mára már elég volt. Előbb felidegesítették, azután megleckéztették végül megalázták és amikor végre minden rendbe jönne akkor meg Ron jön ezzel a sületlenséggel, hogy Hermione és Piton... Bár, most ha jobban belegondol. Piton mindig is szívesen adott Hermionénak SVK különórákat. Ki tudja miket tanít ott Hermionénak. – Harry megrázta a fejét, hogy elűzze a parázna gondolatokat amik megszállták.– Majd a végén még Ő is Hermionén fogja járatni az agyát. Jobb ha megkeresi a barátait. Nem lenne jó ha összevesznének.

Ron egyenesen Hermione – hoz rohant.
- Hermione! Itt vagy? – kopgtatott húga szobájának ajtaján.
- Mit akarsz, Ron?
- Azt, hogy magyarázd el, mi van! – lépett be a nyurga srác.
A lány megrázta a fejét.
- Nem értelek.
- Az szuper, mert én meg téged nem! Mi közöd a halálmadárhoz?! Mit koslat utánad, vagy te utána? Mi ez az egész?! Ha nem árulod el… akkor… én…
- Ronald! Menj, és foglalkozz a háziállataiddal! – csattant fel a lány, és kirohant a szobából, egyenesen le a konyhába. Mrs. Weasley kint volt a kertben. Hermione kihasználta azt, hogy Ron a nagy igyekezetben leesett a lépcsőn. Ezért a lány kiment a hátsó ajtón, majd köddé vált…
Ron sziszegve fogta a térdét, így talált rá Molly.
- Ron! Mi van veled?!
- Én inkább Hermione miatt aggódnék! Elhoppanált! – Molly csodálkozva meredt a fiára.
Ekkor jött le Harry a lépcsőn.
Megvakarta a fejét és nem szólt semmit. A szerelemmel kapcsolatban nem voltak valami jó tapasztalatai, és a tanácsait megtartotta magának. Úgy gondolta így is elég szar lehet Ronnak pláne ha még Ő is belepofázik. Ebből inkább kimarad, mert nem kockáztatná meg a barátság megbomlását néhány hülye tanács miatt.

Harry, szólj valamit még a végén is, és egészítsd ki, kérlek, aztán menjen mondjuk Pitonnak!

Piton befejezte a dolgozatok javítását. Hátradőlt a székében és engedélyezett magának néhány perc pihenést. Lecsendesítette az elméjét. Igyekezett kizárni minden zavaró tényezőt. Nem volt könnyű, mert a bal alkarja teljesen elzsibbadt, szinte lebénult. Akkor érezte ezt, amikor sok évvel ezelőtt megkapta a bélyegét Voldemorttól... Gondolatai egy rövid ideig Narcissa körül cikáztak. Igyekezett tudata legmélyére száműzni minden érzést, nehogy Tom Denem rajta keresztül hozzáférhessen az asszonyhoz. Akárkinek a gyerekét várja...
A következő gondolata Granger volt. A lány megmentette az életét. Lehet, csak néhány hónappal odázta el a döntést, amit végül meg kell hoznia... Ám azzal, hogy nevetségessé tette Draco-t, Granger ismét veszélybe sodorta magát. Piton sejtette, hogy Tom Denem ezt nem tűri tovább. A veszély nem múlt el. Még jó, hogy Granger napok alatt elsajátította a legilimenciát, anélkül, hogy különösebben magyaráznia kellett volna. Az undok kis Harry fél év alatt nem tanult ennyit! De ha már a lány ilyen jól halad, a következő különórán átvehetik a következő leckét. Csakhogy azt nem a Roxfortban... Piton energikusan felpattant, elment az alagsori folyosó végére, ráállt a kőkockára, majd amikor az átjáró megnyílt, a Spinner’s End-i házába utazott.. Erősen koncentrált. Ha Hermione a világ végére is követné, meg fogja találni. Ha nem – akkor lesz egy nyugodt napja, amikor végre foglalkozhat a saját műveivel.

Eközben Voldemort idegesen rágta a szája szélét. Draco Malfoy, az ígéretes tehetség ismét kudarcot vallott! Ha nem Lucius fia lenne, már régen elzavarta volna! Hűséges szolgáját, Alexandert is elveszítette. Piton meg ismét kicsúszott a karmai közül, mint egy kígyó. Végül elhatározásra jutott. Alexander lelke visszaszállt mesteréhez. Voldemort magába szippantotta, és hamarosan a néhai daliás kviddicsedző alakjában indult útnak.
A Szent Mungóban hamar megtalálta az orvost, akit megbízható szolgájának tudhatott. A fehér köpenyes varázsló fejet hajtott a Nagyúr előtt, majd elvezette egy elkülönített szobába.
- Valami hülye fülvédő átok volt rajta – magyarázta az orvos.
- Kitől kapta? – hördült fel Voldemort.
– Leszedtem róla, azzal el is felejtette. Utána rögtön az első gondolatával téged hívott, Nagyúr.
Voldemort csillogó szemmel meredt a karcsú, fekete nőre. Desirée Alzacra. Nem. Voldemort Nagyasszonyra. Azonnal értették egymást, szavak nélkül, hiszen egyek voltak. Egy lélek két testben. A Nagyúr karon fogta a Nagyasszonyt, majd együtt rántották elő pálcáikat és szegezték a döbbent orvosra. Egyszerre mondták ki a halálos átkot. A Nagyúr közben sejtette, hogy a hűséges, ám cseppet sem kívánatos Bellatrix nem lesz elragadtatva ettől a fordulattól...

Innocent – mint Bellatrix (vagy Lupin vagy Alinea)

Bellatrix fogcsikorgatva nézte a fekete hajú nőt, aki a Nagyúrral együtt érkezett. Teljesen és mindörökre elkötelezte magát, mindent és mindenkit feláldozott és mégis, már megint csak másodhegedűs lehet. „Mikor veszi észre már ura, hogy ő, csakis ő hűséges hozzá. Idehozza ezt a kinyalt libát, pedig látszik rajta, hogy semmi hasznát nem vehetik!” Mivel azonban tudta jól, hogy nyílt harcban nem tüntetheti el a vetélytársnak tartott nőt, anélkül, hogy aNagyúr haragját magára ne vonja, más utat kell választania. Ez jobban meg is felelt a számára. A kis szuka megbánja még, hogy betette ide a lábát!
– Intézkedj, hogy a vendégem a lehető legjobb kiszolgálást kapja! – Intett a nagyúr Bellatrixnak, majd távozott. (Bocs Sárkány, egy mondat miatt nem akartalak zaklatni, rem nem baj)
A gyűlölet, csak úgy hullámzott körülötte, miközben elvezette és ezt a másik is érezte, éreznie kellett, mert fölényes mosolyt vetett rá. Valami volt ebben a nőben, ami nyugtalanította, mintha a külső mögött valami titok is rejtőzne. Bella elhelyezte az egyik, viszonylag jó állapotú szobában, majd egy szó nélkül magára hagyta és kiviharzott. Boldoguljon, ahogy tud, van itt néhány házimanó, ő aztán nem fog itt ugrálni senkinek. Különben is, meg kell keresnie Draco Malfoyt. A kis hülye segíthet neki, és így talán az apját is lehet irányítani. Nem mintha neki mostanában sok hasznát vennénk – gúnyosan gondolt arra, mit is tervez a Nagyúr. Bellatrix elégedetten vette tudomásul, hogy már nem a férfi a kedvenc. – És nekem is megvannak a magam terveim!
Draco!– szólította a csak általuk ismert módon. Erre a jelre a fiú mindig azonnal és készségesen válaszolt, ám most mégsem jelent meg. Várt egy darabig, de ő továbbra sem érkezett meg. Bosszúsan ismételte meg a hívást, ám nem tudhatta, hogy tanítványa nem jöhet, mivel jelenleg igencsak gondban van.

Draco, drágám, mesélj, mi van veled!

Draco totál kiborultan szemlélte új külsejét fürdőszobájának tükrében. Már minden varázslatot kipróbált, de nem és nem volt képes arra, hogy visszavarázsolja a haját.
- Így nem mehettek vissza Roxfortba! – jajdult fel, és kirohant a helyiségből, majd az duzzogva az ágyára vetette magát. Nem sokon múlt, hogy a kiszemelt helyre érkezzen, de megbotlott a vastag perzsaszőnyeg még vastagabb rojtjában, és hatalmas puffanással landolt a földön. Fejét az éjjeliszekrény sarkába verte, és mély ájult álomba merült.

Lucius éppen a fia szobája felé vette az irányt, amikor meghallotta a kétségbeesett kiáltást, majd a pár pillanattal rá bekövetkező óriási csattanást. Durván belökte az ajtót, és gondterhelten ráncolta össze a szemöldökét, mikor meglátta a földön kábultan heverő magzatát.
- Narcissa poshadt vére! – dühöngött – Még arra sem képes, hogy egy egyszerű átkot feloldjon. Hogy a jó francba érte el ez a kölök, hogy felavatták?
Ráemelte a pálcáját a fiúra, de habozott.
Ismét.
Tudni akarta, hogy valóban az ő gyermeke? Vagy talán Narcissa valamelyik kanos szeretőjének az elkorcsosult magjából fakadt-e?
Haragosan intett egyet végül, miután Draco újból a fején tudhatta a haját.
Malfoy komoran hagyta el a szobát, amikor feltűnt a folyóson a Piton által küldött denevér. Lucius egy laza mozdulattal leadavázta a dögöt, és undorodva rúgta arrébb a tetemet. Már majdnem otthagyta, amikor újra lenézett rá, és megpillantotta a lábára erősített cetlit.
Egy begyűjtővarázslattal magához hívta a pergamen darabot, majd széles vigyor ült ki a képén, mikor elolvasta Piton sorait.
Velvet váratlan megjelenése tökéletes ürügyként szolgált arra, hogy letesztelje a vén pincelakót, és lám sikerrel járt, hiszen a halálmadár találkozni akar vele. Lucius nem volt ostoba, mint aminek oly sokan hitték. Szaglászott, óvatosan körbe tapogatózott mielőtt bármerre is haladt volna az úton. Piton nevetséges megjegyzése az élete és vagyona elvesztéséről nem igazán érintette meg, hiszen Ő most pillanatnyilag betonbiztos talpakon állt a Nagyúr jobboldalán, akinek fogalma sem volt arról, hogy a talpnyalónak gúnyolt ezüstszőke mágusnak elege lett a másodhegedűs szerepből, és új törvényt készült a táblákba vésni.
De ehhez szüksége van Pitonra.
Dolgozószobájába sietett, hogy válaszát mihamarabb elküldesse az egyik baglyával.

Piton!
A várt helyen az előírt időben ott leszek, de ha megkérhetlek ne egy sötét sarokba húzódj meg, mert félek, akkor észrevétlen maradsz számomra!
Lucius

Piton!
(:Szerintem Pitonnak előbb Grangerrel van randija, de időben ott lesz...:)

Piton türelmetlenül várta Hermione Granger érkezését a Spinner’s End-i házban. Folyamatosan küldte az útjelzőket, ám nem lehetett biztos benne, hogy a lány gond nélkül odatalál. Ám ha mégis... Dumbledore és McGalagony elégedett lehet. Piton eleinte kételkedett benne, érdemes-e ilyen fiatal griffendélessel együtt dolgozni, és zavarta, hogy a saját házában egyetlen alkalmas növendék sincs. De mostanra meggyőződött róla, hogy a lány valóban alkalmas erre a feladatra is.
Amikor Granger nagy csattanással és kipirult arccal megérkezett, Piton alig észrevehetően elvigyorodott.
„Kár, hogy nem Mardekáros... Egy Griffendélesnek mégsem osztogathatok jutalompontokat!”
- Itt vagyok. Az útjelzői engem elvezettek ide, de más nem hiszem, hogy idetalált volna. – húzta el a száját a lány, mert utálta, hogy Piton ekkora hatással van rá… most is… egyre jobban vert a szíve, már a torkában dobogott… - Örüljön, hogy nem Draco a segédje. Vagy mi is vagyok én… és fejlesszen ki valami… modernebb módszert.
- Sokat tud, de nem eleget, Granger – felelte higgadtan a tanár, amikor a lány befejezte a cseppet sem hízelgő szónoklatot.
- Azt hiszem, van elég időm mindent megtanulni. ÉN fiatal vagyok.
- Túl fiatal – jegyezte meg gúnyosan Piton. - Ezt a könyvtárat Hermész Triszmegisztosz alapította. Az utolsó 1000 éven át a legelőkelőbb aranyvérű család, a Prince-família tagjainak a kiváltsága volt, hogy őrizzék. De csak a család utolsó sarja, a Félvér Herceg vette a fáradságot, hogy valamennyi kötetet végigolvassa. Minden könyvet ellátott a jegyzeteivel és ő az egyetlen, aki birtokában volt mindannak a tudásnak, amit e könyvek tartalmaznak. Az újakat - mind a tizenhét kötetet - ő maga írta. Valamennyit varázslat védi és az egyes köteteket csak azok olvashatják, akikre tartozik. Ha most megpróbálna leemelni akárcsak egyet is a polcról, azt, amelyik nem magának lett kijelölve, csúnyán megjárná.
- Azt állítja, ez a herceg ilyen aljas lenne?! És akkor mi van Harry bájitalos gyűjteményével?! A könyveket nem lehet betiltani! Mindenkinek joga van hozzájuk.
- Úgy van. A Félvér Herceg egyik könyve Harry Potterhez került. – Piton alig észrevehetően, ám sokat sejtetően elmosolyodott. - Csak miután mindent megtanult belőle, akkor lesz felkészülve rá, hogy szembeszálljon a Sötét Nagyúrral.
- Harry sokkal felkészültebb, mint az egész Roxfort együtt. – mosolygott sötéten a lány. – Higgye el. És én is mellette állok.
- Ezért hívtam. Potter túl lusta ahhoz, hogy bármit elolvasson. Jobb, ha a lényeget magától tudja meg.
Többet nem kellett mondania. Engedte, hogy a lány meglássa az elméjében, mit gondol még ezen kívül.
(: Mit gondolsz, mit gondolok? :)
Hermione tudta, hogy Piton sokra tartja, és akarja őt. Nagyon. Ha most a férfi keze akárcsak egy pillanatra is hozzáérne, Piton nem bírna megállni, és… de Hermione azt is tudta, hogy ez kölcsönös. Kissé elpirult erre a fertő gondolatra. Mostanában mindig ezen járt az esze, és felettébb zavarta is. Piton azonban elsősorban nem ezért választotta őt erre a feladatra. Az már a következmények egyike volt, hogy érzett valami… pluszt iránta. Legelőször a lány pengeéles logikájába és eszébe habarodott bele Perselus Piton. Soha, soha nem találkozott még ilyen zseniális lánnyal. A férfiak, persze, azok mások voltak…
Hermione viszont Piton hatalmas tudásától volt lenyűgözve, és ez gerjesztette a szexuális vágyát is…
Ám most, ahogy erre gondolt, meglátta a varázsló szemében azt a villanást, amiből rájött, hogy…
- Egy pillanatig se felejtse, hogy én is belelátok az elméjébe. Ezt konfluenciának nevezik, Granger – mondta szórakozottan a tanár. Majd átváltott a telepatikus kommunikációra:
- Használhatod a tudásomat. Bármit, amit megértesz belőle. Szükség esetén feltörheted a bűbájt és bármelyik könyvet elolvashatod.
- Lenyűgöz a könyvtár. De ez nekem még nem elég.
Egészen belejöttek ebbe a kimondott szavak nélküli kommunikációba.
- Van még valami, amit tudnod kell!
Azzal Piton közelebb lépett és felhúzta a talárja ujját. A Sötét Jegynek nyoma sem volt.
-Uram! Mi… mi történt?! Ki maga?! Miért… tűnt el?! – hökkent meg Hermione, és távolabb lépett a férfitól. Ha inferi, azonnal kivégzi!
- Én sem tudom, miért tűnt el. De azt hiszem, a Sötét Nagyúr elengedett. Megszakadt köztünk a mentális kötelék. Többé nem látok bele a terveibe – de ő sem az enyémbe.
- Ez nem sok jót jelent! Tudjukki… rájött! – emelte fel a hangját Hermione. – Maga ismeri a gondolataimat. És azt is tudja, hogy nem elég a könyvtára már nekem. – de Piton félbeszakította.
- Két dolgot jelenthet. Vagy azt, hogy többé már nem bízik bennem. Vagy azt, hogy… tart tőlem. – Piton egészen halkan beszélt, úgy tett, mintha maga sem értené, mekkora hatalom van a kezében.
- Képtelenség. Nem tarthat magától. Vagy pedig nem ismerem a hatalmát eléggé. – nézte Hermione Piton éjfekete szemeit, majd megfogta a kezét, amitől a varázsló kissé felhúzta a szemöldökét. – Üzletet ajánlok. Vagy megmutat nekem MINDENT, ami a birtokában van, és én leszek az Ön szócsöve Harry felé, ahogy akarja. Vagy… végezze el rajtam az exmemoriamot, és minden kitörlődik. Nem szeretem a langyos közeget. Vagy mindent ismerek, vagy semmit. – aztán elengedte Piton kezét, és hátat fordított neki.

Piton, ezt jáccuk le:)
Aztán jöhet Lucius!
(:Előbb Potterék – szerintem követtek – ha van egy csepp eszük...:)

Piton megragadta a lány karját. Amikor Granger szembe fordult vele, magához húzta és szorosan a karjába zárta. Hosszan, szenvedélyesen megcsókolta. A lány érezte testének miden rezdülését és Piton tudta, hogy Hermione Granger ebben a pillanatban nővé érett. De akkor is... a tanára volt. Semmi több. Közel hajolt hozzá, a fülébe suttogott:
- Van abban valami szégyenletes és lealjasító, ha egy fiatal lány így felajánlkozik – mondta halkan Piton. Lehunyta a szemét. Felkészült rá, hogy Hermione pofon vágja. (: Minden nő ezt tette volna? :) Amikor Hermione szemében meglátta a legördülő könnycseppet, egyszerűen letörölte. – Csak az a fontos, amit tíz év múlva is éppen olyan fontosnak érez, mint most, amikor megtörténik. Én – akárki vagyok, akármi vagyok – nem lehetek ennyire fontos a maga életében!
Semmit sem tagadott és semmit sem titkolt a lány előtt. Engedte, hogy Granger hozzáférjen a tudatához. Valamennyi emlékéhez... Közben szigorúan fegyelmezte az elméjét... és a testét. Most. Ami nem jelentette azt, hogy ha Granger egy éjjel felkeresné... Elűzte ezt a gondolatot.
A következő pillanatban egy agyongyötört bagoly csapódott az ablaknak. Piton elengedte a lányt. Kitárta az ablakot, elolvasta Lucius Malfoy üzenetét. Majd szó nélkül átadta a papírt a lánynak. Miután Granger is elolvasta, Piton kézen fogta tanítványát és az átjárón keresztül visszatértek Roxmortsba...

(:Harry és Ron... )

Harry és Ron úgy szöktek el az Odúból, hogy már mindenki aludt. Tudták, hogy Hermione már messze előttük jár, de Harry érezte a lány rezgését a levegőben ( a kis padavan…), habár ezt Ronnak nem mondta el, csak azt, hogy tudja, merre kell menniük.
Átvágtak az erdőn, és a csillagok alatt lépkedtek. Ron ásítozott.
- Figyu már, Árri… - nyomta el az folyamatos ásítozást a vörös fiú. – Ez azért… nagyon furcsa.
- Hermione követi Pitont. Piton valamiképpen jelzéseket ad Herminek, hogy merre menjen. Nem tudom, hogy csak érzem.
- De jó neked. – morogta Ron. – Kinyírom Pitont.
- Húzz sorszámot! Én előbb nyírom ki, ha bántja Hermionét!
- Akkor együtt! És Hermione segíteni fog nekünk!
- Hermione teljesen Piton hatása alatt van. Nem fog segíteni, mert magán sem tud segíteni! Te meg egyszerűen röhejes vagy. Te Rómeo ...
- Röhögj csak. – vonta meg a vállát Ron, majd nagyot káromkodott, amikor megbotlott egy görönyös fagyökérben, és elhasalt.
- Ne szarakodj Ron! Szedd össze magad!
- Jól van., megyek már! De honnan tudod, hogy hová ment?!
- Valamicskét látok, még ebben a sötétben is... és... te nem érzed Hermione szappanjának az illatát? (:D)
Ron erre nem szólt semmit, csak leporolta a kardigánját. Közben egy faluhoz értek, az apró macskakövek fénylettek a növekvő hold ( vigyázz, Lupin! :D ) gyér fényében. Minden csendes és kihalt volt. Ekkor valami halk koppanásra lettek figyelmesek.
Az egyik sikátorban egy apró alakot vettek észre. Ron megfogta Harry karját, amikor az oda akart menni ahhoz a valakihez.
- Ne csináld ezt! – súgta barátjának.
- Mi van veled? Ne rángass már! – hőbörgött Harry – Menjünk mert nem találjuk meg.
- Ne! Ez.. ez Hermione! – pisszegett Ron.
- Dehogy Hermione! Ez valami éjszakai nő... hallottam már ilyenekről.
- De! ő az! Megismerem! Nézd a hajában azokat az apró hullámokat… - de itt a nyurga kölyök pirulva elhallgatott. Harry pedig arrébb rántotta, mert az alak felállt. Tényleg Hermione volt… és magában motyogva közeledett a fiúk felé, akik egy nagyobb kuka mögött bújtak el.
- Azt hiszem… ez az utolsó jel… a szívgyűrű… - suttogta a lány előttük. – Itt kell lennie valahol… - ekkor bal felé kapta a fejét. Apró villanás tűnt fel az egyik sötét, romos ház ablakában, de mintha ott sem lett volna: eltűnt. Hermione azonban rohanni kezdett arrafelé.
- Ez Piton lakása! Most már biztos, hogy a denevér csalogatja magához! De ez lesz az utolsó vadászata!
- Ez nem normális… - suttogta Ron.
- Gyere már! Ne szarakodj megint! Követnünk kell Hermionét. – most Harry volt, aki a barátját rángatta.
- Mér kéne követnünk?!
- Mert az a gonosz vén kéjenc lehet, hogy taperolja éppen a barátnőnket!
- Ja, igen… - bambult maga elé Ron. Harry belecsípett a könyökébe.
- Áú!!!!!!!!!!
- Ébresztő te szerencsétlen! Már nem érdekel, hogy mi lesz? Az Odúban még hülyére aggódtad magad.
- Akkor se csipkedj!
- Nem piszkállak, ha jössz szépen magadtól. És jó lenne, ha figyelnél mert különben lehet, hogy nem találjuk meg. Piton biztosan mindenféle varázslatokkal védi a lakását.
- Megyek. – állt fel Ron, és Harry – vel a lány után eredtek, aki már bent volt a házban. Szerencsére Harry szemmel tartotta, pontosan hová lépett be.
Amikor az ablak alá értek, óvatosan felkapaszkodtak a párkányon, és belestek, amennyire tudtak. A gazda elővigyázatlansága volt – e, vagy a Sors keze, de résnyire nyitva maradt a roló… mindent hallottak, vagy éppen majdnem mindent.
Ron és Harry nagyokat nyelve nézték a szinte félreérthetetlen jelenetet.
Amikor kézen fogva eltűnt a lány Pitonnal, Ron nagyot zúgott a párkányról. Harry már indult is.
- Hová mész?! Én szétütöm Pitont! Láttad?!!!!!!! Hallottad?!!
- Ne üvölts Ron! És maradj veszteg! – nyugtatta a barátját Harry, és amikor Ron láthatóan lassabban vette a levegőt, hirtelen odavetette Ronnak:
- Gyere Roxmortsba! – és Harry hoppanált Ron mellől.
A roxmortsi utcán még látta Pitont és Hermionét egymás mellett menni és Harry agyát elöntötte a düh. Két ugrással Piton mögött termett és a tanárnak szegezte a pálcáját aki a hirtelen zajra szembefordult Harryval.
– Maga megcsókolta Hermionét! (elmés megállapítás:)) Kikezdett a tanítványával! Ezért kirúgják az állásából! Nyugodtan kezdhet csomagolni! – lihegte Harry dühtől eltorzult arccal. (micsoda hirtelen haragú kiskölyök. Mit izgatja ezt a más nemi élete?:DDD)
- Nem tartozom neked magyarázattal, Potter – mondta hűvösen Piton. – Ha figyeltél volna az okklumencia órákon, most nem Granger kisasszonynak kellene különórákat vennie tőlem Dumbledore utasítására.
– Nem érdekelnek a magyarázatai sem az indokai. És ne beszéljen velem ilyen lekezelően! Dumbledore minden bizonnyal értékelni fogja a „védelmet” amit a diákjának nyújt. Vagy ezt nem fogja elmesélni neki?
- Esetleg számolj be róla két merengőzés között. Azt se hallgasd el, hogy engedély nélkül megszöktél és kémkedtél utánam! – vetette oda gúnyosan a férfi. – És lejjebb azzal a pálcával, nem vagy ellenfél, Potter.
Volt egy pillanat, amikor Piton legszívesebben maga is pálcát rántott volna – de még idejében eszébe jutott, hogy az most nem működik. Nem volt túl jó véleménnyel a merengőzésről, Dumbledore öreguras tanítási módszeréről. Ami láthatóan hatástalan, hiszen Potter még mindig olyan izgága pukkancs, mint amikor ő vesződött vele. Piton a gyakorlati képzés híve volt, bár ennek a módszernek ő maga sem láthatta előre valamennyi következményét. Grangert mindenesetre tehetségesebbnek tartotta Potternél.

Harry még mindig tajtékzott a dühtől de már egy kicsit sem volt biztos benne, hogy jó ötlet volt Pitonnal szembeszállni. Lassan leeresztette a pálcáját és értetlenül nézett Pitonra. Igaza van, ha akarta volna egy pillanat alatt, legalább is ártalmatlanná tehette volna Harryt. Ez a gondolat még annál is jobban zavarta, hogy Hermione Piton szeretője. (puff neki!:)) De az igazgatónak akkor is tudnia kell, hogy Piton mit művel! Ron éppen Harry mögé ért és szomorúan sóhajtva fogta meg a barátja karját.
– Gyere Harry, mert ezért Téged előbb rúgnak ki mint Őt.
A két fiú lemondóan nézett az elsiető Piton és Hermione után. Na! Végre! :)
Nem sokkal később visszatértek a Roxfortba. A bejáratnál McGalagony professzorba botlottak, aki megállította Grangert. Piton csak egy biccentéssel búcsúzott, majd eltűnt az alagsorban. Már virradt, hamarosan órát kell tartania...


Voldemort tajtékozott a dühtől. Aztán a Nagyasszony meggyőzte, hogy hagyja a fenébe Pitont. Ha a férfi érzései valódiak, akkor elég szánalmasak és undorítóak ahhoz, hogy halálfaló maradhasson. Ha pedig ezzel a romantikus fellángolással álcázza Dumbledore iránti valódi elkötelezettségét, akkor alkalmatlan arra, hogy a Nagyúr bizalmasa legyen! Voldemort meghozta a döntését: a továbbiakban nem tartott igényt Piton szolgálatára! Úgy vélte, ez a legnagyobb büntetés, amivel a professzort sújthatja.
Piton kegyvesztett lett!
- Lucius az, akire számíthatunk. Mindenben – duruzsolta Voldemort fülébe a nő. A Nagyúr úgy vélte, Desirée Alzac érzései hozzásegítik célja eléréséhez. Nem tartotta fontosnak, hogy ezeket az emlékeket törölje eleven horcruxából.
- Igazad van. Menj el hozzá! – bocsátotta útjára a Nagyasszonyt. – Bizonyosodj meg a töretlen hűségéről! – Azzal artikulálatlanul felröhögött. Hiszen ő maga lesz ott! Tudni fog mindent!

Lucius!
(:Voldemort nem tudja, hogy te már tudod, hogy Piton piszkált bele a nő tudatába.)

Lucius késő délelőtt még mindig a hajónagyságú ágyában heverészett. Semmi dolga nem akadt a mai napra, kivéve az éjjeli találkát Pitonnal, de hol van az még. Kivételesen most senkivel nem osztotta meg éjszakáját. Fejében folyamatosan Velvet, előtte térdeplő alakja sejlett fel. Már bánta, hogy akkor elküldte az asszonyt, hiszen egészen kellemes lett volna vele egy kicsit nosztalgiázni.
- De ami késik, az nem múlik. – pattant ki végül az ágyból, és elsietett az óriási méretű fürdőszobába. Leúszott néhány méter hosszt a márványkövekből kirakott medencéjében. Frissen, fiatalosan sétált lefelé a lépcsőkön bő negyedóra múlva, és meglepődve vette észre az átriumba belibbenő Desirée Alzacot.
- Nem emlékszem, hogy meghívtalak volna! – fanyalgott egyet, majd elhaladt a nő mellett, aki azonban utána kapott, és erősen megszorította a férfi karját.
- Beszélnünk kell Lucius! – búgta a nő, de a hangja mégis kemény volt és rideg.
Ez óvatosságra intette Malfoyt, hiszen a boszorka régen egy doromboló macskaként közeledett hozzá.
- Miről? – húzta résnyire a szemét a varázsló.
Desirée ujja becsúsztak a férfi hanyagul begombolt inge alá, de ettől Luciust az undor rázta ki, és nem a nyiladozó vágy. Jól emlékezett még arra, hogy a nő egy inferivel dugott, és az emlékek hatására újból felfordult a gyomra.
- Ne haragudj – tolta el az asszony kezét – de rossz éjszakám volt.
Sietve az étkezőbe sietett, és felkapta az asztalon lévő csészét, tele fűszeresen illatozó teával. Egy hajtásra lehúzta. Megpróbálta összeszedni magát, mert határozottan nem érezte jól magát egykori szeretője társaságában. Olyan érzés kerítette hatalmában, amikor a Nagyúr előtt szokott állni, és ez kifejezetten gyanakvóvá tette. Arról már nem beszélve, hogy a boszorka láthatóan megszabadult a fülvédőtől, amit Piton ráhelyezett.
A gyanú belé égett, és nem eresztette.
- Foglalj talán helyet! – fordult végül a nő felé, mire teljesen összeszedte magát, és magára öltötte a megalkuvók álarcát.

Innocent!
Ki szeretnél lenni, döntsd el

Alinea rettentően unta, vadiúj prefektusi kinevezését. Persze, ez végre legalább kézzelfogható bizonyíték volt arra, hogy házvezetője nem tartja teljesen ütődöttnek, mégis a többiek pátyolgatása nem tartozott a kedvenc feladatai közé, és az is zavarta, hogy mindenki eltűnt és ő nem tudta, hová. Az, hogy Piton távol tartotta az eseményektől, biztonságos volt ugyan, de Alinea mégsem erre vágyott, Mélységes zavarban volt, ha arra gondolt, miket is mondott legutóbb Pitonnak, ám véleményét nem változtatta meg. – Igenis, jó okom volt arra kérni, még ha neki nincs is ínyére a gondolat – erősítette meg magában.
– Nekem igenis ott a helyem! Nem tűröm, hogy csak úgy kihagyjanak, elvégre igencsak sok közöm van hozzá!
Gyorsan megkereste a másik prefektust, majd rövid, ám meglehetősen heves vitában meggyőzte, vegye át kicsit a szerepét, és legfőképpen falazzon neki, míg távol van. Elégedetten távozott.
– Azért azt tudnom kellene, hol lehetnek a többiek – gondolkodott el, majd arra jutott, némi keresés után, hogy nincsenek a Roxfortban. Mivel mostanában sok időt töltött együtt Hermionéval nehéz helyzetekben, sikerült ráhangolódnia. A megfelelő varázsigével aztán már nem volt olyan nehéz nyomon követnie, merre is járt. Kissé ködös és zavaros képek úsztak a tudatában, nem volt tiszta teljesen, de több helyszínt sikerült felismernie. A Malfoy kúriára hamar ráismert, bár el sem tudta képzelni, mit kereshetett ott a lány. Majd egy érdekes házat érzékelt, és ismerős embereket. Aztán hirtelen megszakadtak a képek, mintha Hermione érzékelte volna, hogy valaki mentálisan utánanyúlt és szántszándékkal megszakította volna a kapcsolatot.
Mindegy, oda megyek, ahol utoljára volt, onnan meg majd kiderül – amilyen gyorsan csak tudott, kisietett a kastélyból. Próbálkozását, hogy ne vegye észre senki, siker koronázta, és hamarosan már Roxmort utcáin járt. Hoppanálás közben arra a házra koncentrált, melyet Hermione utolsó emlékeiben látott.
A következő pillanatban egy meglehetősen érdekesnek és kicsit túlzsúfoltnak tűnő nappaliban találta magát, ahol is jó néhány érdeklődő és őt csodálkozva néző szempárral, valamint három, rászegezett varázspálcával találta magát szemközt.
– Őőő, üdv mindenkinek – Nyögte ki.

Harry, össze kellene hoznunk egy kis párbeszédet. Olyan rég dumáltunk egy jót!

A Griffendéles klubhelyiségben minden szem a megjelenő lány felé fordult. A legtöbb tekintetben gyanakvás tükröződött. A három varázspálca szinte egyszerre ereszkedett le. Talán csak Harry késlekedett kissé, mert nem csak a meglepődését de az ellenszenvét is nehezen tudta leplezni.
– Mit keres egy mardekáros a Griffendéles klubhelyiségben? És hogyan engedett be a dáma?
– Nincs szükségem a Dáma engedélyére! Ha be akarok jutni valahová, az sikerül is!
– Kémkedsz utánunk? Kinek viszed a híreket? Pitonnak vagy a nevelőapádnak? – Harry már nem is akarta leplezni a gyűlöletet, amit érzett. Az éjszakai események után, és Hermione szótlansága és magábafordulása teljesen kikészítette a fiút. Minden haragját az egyébként is utált Alineára fröcsögte.
– Gondolod, hogy bárkit is érdekelnek a Te kis titkaid. Azért, mert te vagy a kiválasztott, még nem körülötted forog a világ. Hermionét keresem, ő érdekel, te meg nem! Különben is, mint a Mardekár prefektusa, Piton professzor engedélyével jogom van ott lenni az iskola területén, ahol csak akarok!
– Engem nem érdekel, hogy prefektus vagy! Nem érdekel a házvezetőd, mert ez itt nem az ő területe! Semmi keresnivalód nincs itt! – Annyira tombolt benne a harag, amiért úgy tűnt, hogy a barátságuk Hermionéval és Ronnal kezd romba dőlni, hogy nem sok hiányzott hozzá, hogy megátkozza a Mardekáros lányt.
Alinea megvetően biggyesztette a száját. Részéről ő nem utálta a fiút, csak mert az Griffendéles, de úgy látszik a srác nem egészen normális. Ahogy észrevette, hogy Harry keze a pálcájára csúszik, már reagált is. Máris a fiúra szegezte a pálcáját. Neki aztán nem kell sok kihívás, mindig is meg tudta védeni magát. Gyorsabb és lehet, hogy ügyesebb is, de nem ezért jött.
A klubhelyiségben ücsörgő többi Griffendéles felől elégedett morgás hallatszott. Továbbra is mindenki érdeklődve figyelte az eseményeket. Páran a háttérben fogadásokat kötöttek, hogy miféle varázsigék fognak elhangozni. Csak Ginny sóhajozta, hogy Harry tiszta óvodás módra viselkedik és talán meg kellene hallgatni, hogy mit akar a lány. De úgy tűnt, hogy Harrynek esze ágában sincs hallgatni bárkire.
Alinea, rezzenéstelen kézzel tartotta a varázspálcát – Nézd, nem érdekel, mit gondolsz rólam, sőt, egyáltalán nem is miattad vagyok itt. Hülye vagy, ha azt hiszed, bemutatót rendezek a kedvedért. Ha bajod van a világgal, az a te gondod, old meg. Csakis azért vagyok itt, mert Hermionét kerestem, ám nyilvánvalóan nincs itt, hát nem is zavarom tovább a társaságot. Ám, ha eszedbe jut, hogy hol van, és esetleg gondban lehet, talán az is eszedbe jut, hogy a barátod, akinek minden segítség jól jöhet. Nem csak a Griffendél van a világon! – Azzal elegáns mozdulattal távozott.

Professzor, szője tovább a terveit!

Aznap, késő éjjel Piton a Szárnyas Vadkan sötét sarkában húzódott meg, szemmel tartotta a bejáratot. Lucius Malfoy pontosan érkezett. Szerencséje volt, mert Piton öt perc késést sem tűrt volna el. Látta Luciuson, hogy nagy gondban van. Voldemort első számú talpnyalójának lenni több, mint rémálom. Nem mintha sajnálta volna - a szőke mágus magának szerezte a bajt. Ám Piton gyanakvó volt. Mint mindig.
- Hogy van a bájos Desirée? – kérdezte leplezetlen gúnnyal a professzor, amikor Lucius letelepedett szemközt vele. Fogalma sem volt, mi történt Lucius szeretőjével, mióta rárakta a fülvédőt. Azt viszont sejtette, hogy az új személyisége már kezd erősödni. Ismerte a Sötét Nagyúr módszereit, jobban, mint Lucius.
- Jó estét, vagy valami Piton! Nem volt gyerekszobád? Ja persze, elfelejtettem, hogy egy pincében nőttél fel. – ült le Lucius szemközt a fekete hajú mágussal - Desirée már nem tartozik hozzám, hála neked! – biccentett felé, majd magához intette a körülöttük tébláboló csatakos kinézetű felszolgálót, és rendelt egy dupla Lángnyelvűt.
Piton feleslegesnek tartotta a sok beszédet. Kényelmesen vájkált Lucius tudatában. Ezt a technikát már olyan kifinomultan tudta végrehajtana, hogy Malfoy észre sem vette az idő múlását. Közben meghagyta Luciusnak az illúziót: higgye csak azt, hogy ő irányít.
- Egyébként, -folytatta bő öt perc múlva, miután lenyelte a kihozott ital felét – Desirée már nem létezik, legalábbis az a kis tüzes szuka halott, aki oly sok szolgálatot tett nekem. – majd Perselus kérdő tekintetére folytatta – Eljött hozzám ma késő délelőtt, és finoman a tudomásomra hozta, hogy nászra lépett a Nagyúrral. Leszívott rendesen, de nem úgy, mint a régi szép időkben, nehéz játszmát vívtam vele, míg az agyamban kotorászott, de a Nagyúr nem kételkedhet a hűségemben továbbra sem.
Malfoy itt elhallgatott, és egyelőre még nem árulta el azt, hogy Voldemort az új játékszerével azt is üzente, Pitonnak leáldozott.
- Erre számítanod kellett volna – felelte ridegen Piton. – De van ennél rosszabb is. Utánanéztem a Montclair dinasztiának. A Sötét Nagyúr elérte, hogy a vagyonuk kilenc tizedével ő rendelkezzen. Már csak a maradék 10 százalék a nevelt lányod öröksége. Tudtad, hogy az az ütődött liba hozzám akar jönni feleségül? – Amikor kimondta ezeket a szavakat, Pitonnak nehezére esett megőriznie a komolyságát.
- Meg vannak ezek a fiatal boszorkányok őrülve? – röhögött fel harsányan Lucius – Mit esznek rajtad? Jókedvűen felhajtotta a maradék whiskeyt.
- Azt elfelejtették közölni. – Pitonon egy pillanatig látszott, hogy kitűnően szórakozik. Mint a régi szép időkben. Amikor még majdnem barátok voltak. – Magam sem értem, hogy miért futnak tízszer annyian utánam, mint utánad. Pénzem nincs, a szex nem érdekel...
- És most azért hívtál, hogy megkérd a kezét? Ne haragudj Piton, de nem egy ilyen vejre vágyom. Főleg ha belegondolok, milyen kölköket nemzenél.
– Dehogy nősülök! Nem ment el az eszem... De miért is akarjátok, hogy Draco felesége legyen?
- Ehhez semmi közöd! – komorult el először Malfoy arca.
- Nem érted. A vagyona 90 százaléka a lényeg! Ha a Sötét Nagyúr a maradékot is megkaparintja, képes lesz arra, hogy a muglik technikai vívmányait és a varázshatalmát egyszerre használja.
- Vegyél vissza Piton! Kurvára nem érdekelnek a muglik zavaros ügyei, jóval fölöttük állunk.
- Senki sem tudja, milyen következményekkel jár, ha a két világ összeolvad. Egy fizikus ismerősöm szerint az egyik vagy mindkettő – megsemmisül.
- Nem is tudtam, hogy kapcsolatban állsz muglikkal! – szűkült résnyire Lucius szeme, és nem volt hajlandó tudomásul venni semmit abból, amit Piton itt összevissza zagyvált. – Szerintem az agyadra ment a kettős játszma, barátom.
- Nem világos? Ezeket talán olvasd el, ha még ismered a mugli betűket...
Piton a szőke mágus elé lökött egy halom újságot, benne a bekeretezett hírekkel. Önmagukban egyik cikk sem volt különösebben érdekes vagy fontos. Ám így együtt ki lehetett olvasni belőlük Voldemort titkos terveit. Lucius érthetett belőle. De a veszély valódi nagyságán kívül megérthette azt is, milyen kiterjedt kémhálózatot tart a kezében Piton. Sokan dolgoztak a megvetett és lenézett halálmadárnak. A Főnix Rendjének tagjai közül is. Meg a halálfalók közül is. Főleg azok a fiatalok, akik becsapva érezték magukat. Akik megértették, hogy a Sötét Nagyúr perverz vágyai, világuralmi tervei mennyire öncélúak. Sőt... Pitonnak a muglik között is voltak támogatói. Nem volt olyan ország, ahol Perselus Pitonnak ne lettek volna hívei, akik feltétel nélkül bíztak benne. Lucius ezt nem mondhatta el magáról. Piton pedig már megtanulta, hogy mindenkire szüksége van. Még arra is, aki érdekből vagy számításból – mellékes, ha melléáll... (:DDD!)
- Nem várom el, hogy most dönts, Lucius! De ha a a galleonjaidat másra akarod költeni, nem a vérfarkasok kiképzésére...
- Ne félts te engem Piton, bár meghat az aggódásod.
- Nekem sosem voltak ilyen gondjaim – gúnyolódott Piton. Kissé habozva még hozzátette: – Még valamit! Ne nyúlj a sárvérű Grangerhez többé! Nem méltó hozzád!
- Vigyázz Piton, vigyázz! – préselte össze az ajkát mogorván Lucius – Talán azt akartad mondani, hogy Ms Granger nem méltó hozzám. Csak nem szerelmes lettél itt vénségedre, és agyadra ment ez a sosem tapasztalt érzés, ami egy majdnem nőhöz fűz.
Piton szó nélkül lenyelte az aranyvérű mágus sértését.
- Van még valami, amiről úgy gondolod, hogy tudnom kellene? – kérdezte Piton.
- Voltaképpen rohadt mód érdekelne, hogy miért hívtál ide? – hullott le a máz Malfoy arcáról, és hajolt közelebb a bájitalok mesteréhez. – Mert, hogy piszokmód nem ezért tettem meg az utat, hogy a hadoválásodat meghallgassam, abban biztos vagyok.
- Gondolom, meghívsz egy Skót Lórúgásra – emelte az ajkához a serleget Piton -, az Azkabanban töltött hónapjaid emlékére. Nyögd már ki, mit akarsz!
Lucius észrevétlenül pöccintett egyet a pálcájával, és kettőjük körül létrejött egy hangszigetelő bűbáj, senki nem hallhatta őket.
- Gondolom, már rájöttél, - bökött egyet Perselus bal karja felé – hogy kegyvesztett lettél. Nem tudom mi rosszabb, ez vagy az azonnali kivégzés. Ki lett adva bárki, aki rád talál, legyilkolhat.
- Lehet próbálkozni... – vont vállat Piton. Luciusnak persze nem kell tudnia, hogy mennyit dolgozott valójában ezért a szabadulásért. Savanyú arckifejezése tökéletesen leplezte valódi érzéseit.
- Nyugalom, Piton! Még szívrohamot kapsz itt nekem, tudom, hogy nem vagy ostoba, és nincs szükséged a felvilágosításomra.
- Nincs.
- Ha befejezted a nagymonológot, beavatnálak abba, ami engem érdekel. – Malfoy itt elhallgatott. Előkapta ezüst cigarettatartóját, majd kivett egy szálat belőle, és körülményesen rágyújtott. Lassan fújta ki a füstöt, szándékosan a méregtől pattanásig megfeszülő Piton felé. Lucius nem tehetett róla, de szerette bosszantani a másik mágust.
Piton kisujja apró mozdulatával kis félköröket varázsolt a füstből és szórakozottan visszapöckölte őket a szőke varázsló feje felé. A körívek két áttetsző, de azárt messziről jól látszó ökörszarvvá változtak Lucius feje körül.
- Sok választásod nincsen mostanság, a Nagyúr almából kiestél, és nekem szándékomban áll őt magát is kipenderíteni onnan. Nekem nem fog egy félvér parancsokat osztogatni – sápadt el a sértett haragtól Lucius arca. – A szövetségemet ajánlom, ha elfogadod, akkor két nap múlva várlak... – itt Malfoy sokatmondóan elhallgatott – majd megüzenem, hol és mikor.
Piton alig észrevehetően bólintott.
Lucius felállt, és a csontig szívott cigarettát elnyomta az asztal lapján.
- Ha nemet mondasz, és olyan ostobaság jutna az eszedbe, hogy beköpnél Voldemort előtt, akkor előtte pillants a Jegyedre... óh bocsánat annak a helyére.
Malfoy felemelte az időközben a botba visszacsúsztatott varázspálcáját, majd megemelte azt az őt elgondolkodva figyelő professzor felé.
- További szép estét! – és távozott a kocsmából.
Pitonnak ennyi elég volt. Miközben a fennhéjázó Luciust hallgatta, végig észrevétlenül kotorászott a másik varázsló elméjében. Érdekeik közösek voltak – egy bizonyos pontig. Ám Piton számára nyilvánvaló volt, hogy a Sötét Nagyúr eltávolítását követő időszakot egészen másképp gondolják. S azzal is tisztában volt, hogy Luciusnak nem volt része abban, hogy a Sötét Jegy eltűnjön az ő karjáról. Erről csak utólag szerezhetett tudomást. Következtetés: a Nagyúr nem ismeri Lucius szándékait, Luciusnak viszont fogalma sincs a Nagyúr valódi terveiről...

(: Ha van még valami, folytassuk a párbeszédet – ha nincs, akkor Hermione fiúkkal vagy nélkülük – úgyis mindent hallott.)

Akkor egészítsd ki kérlek, és küldd annak, akinek gondolod;-)))
Pá!

Hermione!

 

Folyt.köv.

 

 

 

5. csomag